Theo Wagner

Theo, betöltötte tizennyolcadik életévét, és ezért születésnapja alkalmából Felix elég érettnek találta, hogy elvigye egy olyan ásatásra, ami még felfedezetlen romokkal történik. Ezek a romok nagy eséllyel, aktív csapdákkal és veszélyes lényekkel vannak tele, akik vagy beköltöztek a romokba, vagy védik azt. Felix másik ajándéka egy utazáshoz kellemes könnyű viselet volt, mely kitűnő hosszabb utazásokra.
Igy hát Theo Születésnapja után három nappal, már készen állt egy izgalmasabbnál izgalmasabb felfedezésre, amely felfedezésnek, a Schattenschield hegység adott otthont. Az úton Theot, majd megölte a kíváncsiság, hogy vajon miket fog találni, felfedezni, és tanulni. De mind ezek elött, Felix rendesen kioktatta az ilyen helyeken található veszélyekről, melybe beletartoztak a csapdák, a sírrablók, a romokba beköltözött különösebbnél különösebb lények, és persze az ősi rúnákkal, és vésetekkel felerősített őrgólemek.
Felix szerint a csapdák, sírrablók, és különös lények, kevésbé veszélyesek, mint az ősi kor által szült őrgolemek. Az őrgólemeket rúnákkal és vésetekkel erősítették meg, mind ezek mellett, a fejben elhelyezkedő varázslatot egy védő rúna, vagy anyagi szinten erősítő rúna védi. De az őrgólem ha felszerelik képes távolsági varázslatokat is használni, ezért ő a legveszélyesebb. Felix elmagyarázta neki, hogy az őrgólemek legyőzése négy emberes munka, mivel a gólem anyagában, és mágiával is megvan erősítve, különösebb rúnák és vésetek segítségével. Így hát két ember leválasztja a végtagokat erősebb varázslatokkal, míg a másik kettő lefoglalja a gólemet. Majd mikor a gólem nem képes már mozogni, és visszatámadni, akkor el lehet kezdeni a fejben lévő varázslat elpusztítását.
Azért van erre a sorrendre szükség, mert van, amikor a fejben lévő varázslatot védő mágia, olyan erős, hogy a gólemet az ottani archeológusok, tudósok, és mágia használók, nem képesek elpusztítani. Ilyenkor a „Lefegyverzett” gólemet csak félreállítják az útból, mivel az már tehetetlen. Persze itt is akadnak kivételek, amikor önmegsemmisítő varázslatot ültetnek a gólembe, ekkor Felix szerint majdnem csak a futás segít.

Az út a Schattenschield hegységi függő romokhoz, nagyjából 2 hónapig tartott. Ezalatt Theo sok mindent tanult Felixtől, a túlélés és a minél gördülékenyebb kutatás érdekében. Ezeket az ismereteket nagyon könnyedén elsajátította, mivel már az első rom felfedezése óta imádta az ismeretlen, az ősi titkok, és ereklyék felfedezését. Az út alatt, Theo láthatta Felix képességeit élesben. Érdekes varázslatot fejlesztett ki magának, amit Felix maga csak „die Tür” nek hívott. Az út alatt kisebb csomagokat vittek magukkal, mivel Felix az élelmet és egyebeket a Die Tür el nyitott kis ajtókon keresztül képes volt előteremteni. Felix nem árult el többet a Die Türről Theonak, csak annyit hogy ez a legerősebb arkán mágia, egy újraértelmezett használati módja. Theo ezt a titkot is nagyon szívesen megfejtette volna, csak még nem érthette a működési elvét, meg magát a magas szintű mágiát. Az úton a későbbiekben megtudta, hogy egy húsz fős archeológusokból, mágia használókból, és tudósokból álló csapat fogja vizsgálni a Schattenschield hegységi romokat.
Mikor a hegy aljához értek, Theo ledöbbenve tapasztalta, hogy egy ekkora méretekkel rendelkező hegységre kell felmászniuk. A romok háromezer méteres magasságban, voltak elhelyezkedve, de onnan lentről, még hangya méretben sem látták őket, ám de a felhők is lehet közrejátszottak ebben. A tábor kétezerötszáz méteren helyezkedett el, egy viszonylag a sátraknak megfelelő terepen, de voltak, akiknek a hegyoldalba mágiával vágtak helyet a saját sátruknak, vagy akár mágiával bűvölték meg, hogy az stabilan álljon.
Az út odáig kínkeserves volt, a meredek hegyoldalba vájt ősrégi lépcsők, melyek már megérezték az idő vasfogát, majdhogynem lemállottak a hegy oldaláról. A feljutás időigényes volt, bele is telt pár napba, mivel szükséges volt, hogy megszokják a magaslaton uralkodó ritkább levegőt. A feljutás fárasztó volt, de Theot kiengesztelte a látvány, ami a táborban fogadta. A tábor kialakítása, a mágiával falhoz bűvölt függő sátrak, melyek úgy lógtak a meredek hegyoldalról, mint szőlőfürt a vesszőről. De voltak erős mágiával a gránitba vájt üregek is, melyek kutató csapatok lakhelyéül szolgáltak. Theo hirtelenjében, nem tudott betelni ezzel az egész történéssel, a sok felfedezendő tudás, titok, és ereklye csak arra várt, hogy valaki felfedezze. Ez még egy felfedezettlen rom volt, és a titkok, amiket rejthet, csak itt ismerhetők meg, mert lehet, hogy a nagyvilágba már el se juthatnak.
Felixet az itt lévő kutatók, mágusok, és archeológusok többsége, már jól ismerte. Amíg ő az ismerőseivel beszélte meg az ásatás menetét, és a többiek kutatásait, Theo a tábort járva gyönyörködött a tájban, melyet nem sok embernek van alkalma látni. Innen már látszottak a rom kisebb részei, de a látvány nagy részét a hegység kitakarta.
Az esti tábortűznél, megbeszélték a holnapi indulás időpontját, a kutató csapatok felosztását, a várható csapdákat, és más veszélyeket. Miután az értekezés fő részét lezárták, végre megbeszélhették egymás között a különböző kutatásaik eredményét, folyamatát, és értékelték azt. Majd mind lefeküdtek, hogy másnap reggel erejük tejében tehessék meg, a vizsgálat első szakaszait.
Theo és Felix Sátra a tábortűztől tíz méterre helyezkedett el, amely Felix egyik bűvölt függősátra volt. Ezek a helyek nem éppen tériszonyos embereknek való. A kétezerötszáz méteren, a hegyoldalhoz függesztett sátrak, a zuhanás érzetét keltették. A sátorból tisztán lehetett látni a mocsárvidék egy részét, és Hellenburg városát. Theo fejében az este nagy részében csak ez az ásatás járt, izgult, hogy miket találhat, és hogy milyen akadályokat kell majd leküzdenie. Az este folyamán sikerült kialudnia magát, és a reggel újult erővel, és kíváncsisággal vethette magát a romok kutatásának izgalmaiba.

Az út a romokhoz, könnyebb volt mint a táborhoz vezető, de ez se volt leányálom. A felfele tartó úton, több pihenőt és szünetet is tartva, de a végén mégis megérkeztek a célhoz. A romok bejáratai tíz-tizenöt méterrel lógtak ki a meredek hegyoldalból, melyek lenyűgözték Theot, és a kutató csapatot, mivel a fizika törvényeit meghazudtolva álltak a hegyoldalba, és a hegyoldalon. Az ősi írással, és mintákkal díszitett romok, csak úgy csalogatták befele az embert, amelynek belseje a kutatók és tudósok számításai szerint, mélyen gyökerezik a hegyben.
Az első felderítő csapatoknak van a legveszélyesebb munkája, ezért ide a legtapasztaltabb embereket küldik, erős mágusokkal egyetemben. A romok belseje különböző csapdákkal, és ellenségekkel lehetnek tele, ezen okokból, az első csapatnak mozgékonynak kell lennie, mivel ha valami olyan történik, amivel nem tudnának elbánni, az életben való kijutás válik a legfőbb prioritássá. Felixék behatoltak a romokba hogy felderítsék azt.
Amíg a felderítő csapatok a romokban tartózkodtak, addig a többiek beszélgettek, és a visszaértükre vártak. Theo az itt maradt kutatóktól kérdezősködött, amelyektől megtudta, hogy ezekben a romokban, nagy gyakorisággal megtalálhatók őrgólemek, különféle csapdák, mint például a bűvölt csapóajtók, vagy külön gyilkos termek lényekből a trollok, és goblinok a legjellemzőbbek.
Miután Theo úgy gondolta, hogy már elég tudást magába szívott a romokból, a kíváncsiságát már nemtudta tovább fékezni, ezért a rom bejáratához lépett. Ezen a helyen, tusázva saját vágyaival, óriási harcot vívott, hogy most bemenjen és kielégítse az ismeretlen utáni sóvárgás vágyát, vagy a Felixnek tett ígéretéhez hűen, kint megvárja őket. Majd az önküzdelem végeztével, a kíváncsiság által hajtott fiú, átlépte a rom bejáratának küszöbét.

Ahogy belépett, megcsapta az a jellegzetes illat, melyek egy elfeledett idő aromájával töltötték ki a teret. A hely kisugárzása, az illatok, a rom falának tapintása, és az ősi szövegek, csak úgy hívogatták Theot, a rom belsejének irányába. Ám ahogy a tudásra szomjas fiatal haladt az angyalrom belseje felé, hirtelen megtorpant.
Egy kellemetlen érzés uralkodott el benne, hogy ezt neki mégse kéne megtennie. Kicsit bánatosan, de visszafordult a lelkiismerete által legyőzött fiú, majd megindult a bejárat felé.
A bejáratnál észrevett egy ismerős jelet az ősi nyelvből, melyet még fiatal korában tanult, és ez egy pillanatra elterelte a figyelmét. Ez az idő bőven elég volt kíváncsisága számára, hogy hátba döfje a lelkiismeretét, mely eddig visszatartotta Theot. A tudásszomj győzött, és így akarva akaratlanul, de a romok vizsgálata közben egyre mélyebbre haladt a titkokat rejtő kamrák, belsejének iránya felé.
Ezek után, már csak egyszer állt meg hogy visszaforduljon, ám ez a pillanat nem tartott sokáig, mivel ahogy a fiú meglátta a távolságot ő és a bejárat között, a visszafordulás ötletét, teljességgel lehetetlennek tartotta, mely ötletet el is vetett.
Majd ahogy haladt tovább, egy egy beaktivált csapda nyomára bukkant, amelyek közelében még sírrablók kreatívabbnál kreatívabban szétroncsolt csontvázai feküdtek. Volt, amelyiket már széthordhatták különböző lények, de akár állatok is. De a legérdekesebbnek, a csontvázakon látható sérülések bizonyultak. Az egyenes vágások arra utaltak, mintha valami úgy nyeste le volna ezeket az embereket, mint ahogy forró kés hatol át a vajon.
A vizsgálódás után Theo a rom falának díszítéseit, ősi freskóit, és szobrait kezdte el csodálni, és vizsgálni. A freskók, egy letűnt kor emlékképeit örökítették meg, melyek között voltak a teremtésről, harcokról, majd volt egy, mely érdekes képeket mutatott. A képen egy anya állt a gyermekével a romok elött, mely gyermeket befogadtak, majd a romba vittek. A rom és a befogadott gyermek képe szinte alig változott, de a romon kívüli világkép rohamosan, és gyorsan tette ezt. Theo emlékezetébe véste ezt a képet, mivel úgy gondolta, hogy talán még hasznára lesz ez a tudás.

Míg folytatta a vizsgálódást, haladt a romok belsejének irányába. Felixék követése nem volt nehéz, csak követni kellett a friss lábnyomokat, melyet a felderítő tudósok, mágusok, és kutatok hagytak a porban. Ezen kívül, még egyértelműbb nyomokat is lehetett találni, mint beaktivált csapdákat, vagy jelöléseket, melyek mutatták a romból kivezető utat.
Ahogy a tudásszomjas fiú haladt a nyomok mentén, egy érdekes fényre lett figyelmes, az egyik kanyarban. Mikorra odaért, kiderült, hogy egy lefegyverzett őrgólem, melyet itt hagytak a felderítők. Látszott, hogy siettek, nem vizsgálták át az őrgólemet, melynek fénye lassan, de biztosan kihunyóban volt. Theo felállt, leporolta magát, majd majd továbbhaladt.
Úgy gondolta, hogy Felixék már nem lehetnek olyan messze, mivel az őrgólemeket nem éppen gyors munka legyőzni. Ám alig tett meg pár lépést, a Gólem mellkasa kinyílt, mely egy kis kéken világító követ rejtett. Theonak nem kellett kétszer mondani, átvizsgálta a gólemet újabb csapdák után kutatva, majd mikor megbizonyosodott róla hogy veszélytelen, a követ kezdte átvizsgláni. De amikor már a kezében tartotta a követ melyet talált, egy hangos ricsajra, és nagy erejű mágikus erő kisugárzására lett figyelmes.

Nos, mivel már privátban elég jól kiveséztük ezt az irományt, ezért nem is szaporítanám a szót nagyon: Gördülékenyen írsz, kellemes kis olvasmány, és nagyon jól megfogod ezt az egész kutatós-felfedezős témát. Az ismétlésekre és a vesszőkre viszont figyelj!
Jutalmad pedig 1000 váltó, 100 TP, és a következő tárgy:

Név: Flintstone
Leírás: Egy apró, mélyvörös kő, ami egy egyszerű bőrnyakláncra van felfűzve. Különlegessége, hogy nem számít, milyen hideg van, akkor is képes egy apró lángot kibocsájtani, mely tűzgyújtásra alkalmas. Másik funkciója pedig az, hogy aktiválás után erős fényt bocsájt ki, ami korom sötétben négy méter sugárban hat.

Ahogy a fiú felállt, megindult a ricsaj, és a mágikus erő irányába. Az út a célig kanyargós volt, és igen gyakran találkozott őrgólemek, vagy éppen egyéb ott tanyázó lények holtestjeivel, de ezek csak a tájékozódást segítették Felixék követéséhez, és mivel a csapdákat már kiiktatták, ezért igen gyorsan, és játszi könnyedséggel haladt.

A fiú már már eufórikus állapotban haladt a rom belsejében, melyben azt sem tudta, hogy mit, és merre nézzen. De egy dologban biztos volt, hogy ahonnan az erőt érezte, ott valami nagydolog van történőben.



Így hát szedte a lábát, folyósóról folyósóra, kanyarról kanyarra, lépcsökön fel és le haladva, de sehogy se talált oda. Majd rádöbbent, hogy eltévedt. Ekkor a nyugtalanság, és félelem kezdett úrrá lenni rajta, de mint jó kutató, tudós, régész, és persze arkán mágus, az eszetlen futkározás, pánik és kapkodás, csak szégyent hozna rá, és persze még jobban belekeverné ebbe a kellemetlen helyzetbe.

~ Nyugalom, nyugalom, emlékezz mt tanultál az ilyen helyzetekre. Mondogatta magában Theo, miközben azt próbálta kitalálni, hogy mikor tévedhetett el, és merre jusson vissza.

~ Hát akkor haladjunk előre lassan és figyelmesen, hátha találunk valamit.

Ahogy haladt nyugodtan előre, egy tábornyi goblinra lett figyelmes, akik épp a folyósó közepén pihentek. Ekkor egy pillanatra Theo megtorpant, majd megdermedt. Azt, hogy a félelemtől, vagy a meglepődöttségtől, nem tudta kitalálni, de egyben biztos volt. Ha most nem fordul vissza, ebből még nagy gondok keletkezhetnek.

Ekkor, egy fél lépést tett hátra, majd a kő, amire éppen rálépett, besüppedt a talpa alatt. Ekkor Theo elsápadt, és füllel kezdte követni a hangok irányát. A besüppedt kőtől indulva, csapódások, súlyok, és csigák csapódását, és egyéb mechanikák hangját hallotta. Ezek a hangok végig futottak a talpa alatt, majd a jobb oldali falon keresztül, elhaladt úgy nagyjából 10 méterre mögé. Nem sokkal, ahogy a hangok abbahagytak, valami nyitódást hallott maga mögött, melyre szépen lassan hátranézett, és meglátta, hogy mégis micsoda problémát is generált magának.

A hangokra, már a goblinok is kezdtek ébredezni, bár ők még az álmot törölték ki éppen a szemeikből. Mindeközben Theo ahogy látta a nagy üres feketeséget, amelyet a mögötte kinyílott plafonon lévő csapóajtó belseje árasztott magából, csak egy érdekes eltorzult vigyorral, szépen lassan, majd egyre gyorsabban elkezdett sétálni a frissen felébresztett, kis útonállók felé. A goblinok meglepődötten néztek a fiúra, majd harci pózukat felvéve, várták a fiú támadását. Ahogy a fiú egyre gyorsabban haladt feléjük ezzel a már nem emberi vigyorral a képén, hirtelen megjelent a sötétből előbújó szikla is, amely a plafonon kinyitódott csapóajtóból, egyre gyorsabban gördülve érkezett a fiú után.

Ahogy a fiú ezzel a fura sápadt arccal, és elvont mosollyal kezdett rohanni az ellenfelei felé, úgy a goblinok dermedten álltak, a kő elsöprő erejének, és a fiú nagyon fura látványának kombinációjától.

A fiú mindeközben át szlalomozott a goblinok között, mintha csak kis akadályok lettek volna, és elkezdett futni a folyósón keresztül a kanyar felé, ahogy csak bírta.

Ahogy a goblinok magukhoz tértek, úgy ők is követni kezdték Theot, ezen a hosszú menekülésen, a szikla elsöprő ereje elől. Így a futóverseny sorrendje felált. Hátul a sziklával, előtte öt goblinnal, és az élen Theoval ahogy futottak az életükért.

A fiatal arkán mágus úgy gondolta, ha most eléri azt a kanyart, akkor a fényél, már sikeresen megmenekült, a goblinok, és a kő által okozott csúfos jövőtől.

Az elmélye teljesen kitisztult, már csak egy dolog lebegett a szemei elött, a méterek fogyatkozó száma, ahogy haladt előre. Ahogy haladt a fény felé, egyre jobban elöntötte a megmenekülés által okozott nyugalom, és boldogság érzete. Ám de ahogy kiért a fényre, és it elfordult balra két dolgot vett észre.

Egy: Ez még nem lesz a vége élete egyik leghosszabbnak tűnő maratonjának.
Kettő: Hát az ott a csarnok közepében nem Félix, és társai?

Az első észrevételnek, még voltak hozzáadódó problémái, ahogy jobbra fordulva, az út egy spirál alakját felvéve, haladt lefelé a csarnok külső peremén.

Miközben Theo futott az életéért, azért közben a kíváncsisága nem hagyta békében menekülni. Le le nézegetett a csarnokba, ahol látta, hogy egy 6 méteres őrgólemmel harcolnak, és nem éppen áll rózsásan a helyzetük. Ámbár többet már nem tudott kivenni a helyzetből, mivel ő neki is, megvoltak a saját problémái egy több tonnás szikla, és 5 goblin társaságában.

Ahogy haladtak lefelé a spirálon, úgy látta Felixék romló helyzetét, és a sajátját is. Erre meg még jött az a probléma, hogy a spirál végé, egy híd vezet keresztül a csarnokon, mely közepe a gólem fölött le van szakadva.

Futás közben, ahogy A fiú hátrafele nézett egyszer egyszer, látta, a közeledő szikla, és goblinok látványát, de ezenkívül felfigyelt egy teljesen új dologra. A szikla, nem illeszkedik pontosan a folyósó alakjához, és a sarkaiban, egy kis hely tátong, ami talán egy egész embernek nem is, de az ő vékonyabb testalkatához bőven elegendő, hogy a kő mögé kerülhessen.

Ahogy haladtak lefele, már a második emeletnél tarthattak, és az elsőnél érkezik a híd. Theo arcára már a komolyság ült ki, és konkrét terveit latolgatta, és esélyeit, hogy ő most ezt a manővert sikeresen végre tudja e hajtani anélkül, hogy neki végzetes, vagy életveszélyes sérülései lennének, mivel még senki sem hallott akrobata arkán mágusról korábban, de egyszer él az ember, pontosabban most csak ez a választás van, mert az az egy élet eléggé kétes helyzetbe került.

Szóval Theo vett egy nagy levegőt, ahogy képes volt a nagy lihegés közben, hátranézett a goblinokra, intett egyet, melyek kicsit oldalra hajtották fejüket, majd egy érdekes képpel próbálták kitalálni, hogy a fiú testbeszédje mégis mit akar jelenteni számukra, majd tizenöt méterrel a kanyar és a híd elött, bevetődött a szorosan a fal mellé.

Ahogy a goblinok és a szikla haladt felé, csak imádkozott, hogy átférjen azon a kis helyen, és megússza karcolások és sérülések nélkül. Ahogy elugrott, kicsit később, pár méterrel odébb, két goblin is megpróbálta, de az egyiknek a lábai bánták ezt a próbálkozást, a másik pedig a testétől búcsúzhatott el a szikla több tonnás csókja által.

Ahogy Theo a kő elhaladása után felállt, leporolta magát, majd a belső perem széléhez sétálva, figyelte az eseményeket.
Felix egy erős pajzsal tartotta vissza a gólem förtelmes ostromát, hogy a sérült társait védje, mely sarokba szorította őket. Theot lenyűgözte ez a pajzs micsoda erőt képes visszatartani, és mekkora területet képes megvédeni. De azért más is élvezte a figyelmét.

A három goblin, és a szikla még mindig haladtak az útvonalon a híd felé, mely alatt még mindig a gólem óriási erőket megmozgató, ostroma tartotta zsákutcában Felixéket. Ez volt a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gólem olyan csőlátással rendelkezett, hogy környezetére fittyet hányva, csak arra az egy pontra összpontosított, mintha nem lenne más dolog a világon. Ahogy felettük a goblinok elérték a félig leszakad hidat, megpróbálták átugrani, ebből egynek sikerült megkapaszkodnia, de kettő rázuhanta gólemre, majd a gólemről a földre. Theó a harmadik kis ellenfelét figyelte, majd céllövöldével szórakoztatva magát, három arkán lövedék kilövése után, abból 1 találattal, a harmadik goblint is a gólem elé juttatta. A gólem ekkor már felfigyelt a goblinokra, kik próbálták összeszedni magukat a földön, és a hídról a gólemre, a gólemről pedig a földre történő zuhanás után. A gólem, mintha elvesztette volna csőlátását, azonnal a goblinokra támadt, de ez már késő volt. A szikla ebben a pillanatban felé ért, és a hatalmas súlyával, tiszteletadásra kényszerítette a hatalmas gólemet, ki csókot adva az anyaföldnek vált ártalmatlanná.

Ahogy a gólem kimúlni látszott, Theo hátrafordult, és a két már halott vagy nagyon azon állapot közeli goblin kizsákmányolását, és átkutatását végezte. Ahogy ezzel végzett, és összeszedett pár váltót és pár érdekesebb kristályt, úgy megindult lefele a híd irányába. Ahogy haladt, az erős mágia kisugárzás megszűnt, lehet Felix, lehet, hogy a gólem leállása miatt, de ennek a megállapítására a fiú még nem volt elég képzett.

Ahogy leért a spirál aljára, már csak azt kellett megtudnia, hogy mégis hogyan jusson le Félixékhez. Ahogy a fiú odament a hídra, és figyelte Felixék csodálkozó arcát hogy mégis mi történt, a szájából egy szó sem akart kibukkanni, mert hogy a tiltás ellenére  lépett be a romokba, mely romokban persze hogy most kell a bűntudatának észrevennie, hogy a kíváncsiság figyelmetlen, mely így könnyen a kíváncsiság halálához, és a bűntudat felülkerekedéséhez vezetett.

Ekkor Theo szólni próbált szólni, de nem sikerült neki. E helyett, egy kavics szívesen elvégezte eme feladatát, és Theo hangját helyettesítve, konkrétan Felix fejére esett, mely a hatás ellenhatás értelmében, ugyanazon irányon, melyet a kő megtett, nézett fel Theóra Felix.

A helyzet furcsaságából Theonak le se esett, hogy most igazából újabb szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lezuhanó szikla csókja, örök álomba juttatta, a drágalátos gólemünket.

Egy fél perces néma bámulás után, ejtette ki Felix az első szavát.
- Köszönöm. Mondta a fiúnak, bár több szót már nem bírt szólni, majd összeesett, a nagymértékű mágia használattól.

A fiú, észrevette, hogy a híd oldalának, egy oszlop van nekidőlve, melyen megkapaszkodva, lecsúszhat a szintre, melyen Felixék is tartózkodnak.

Ahogy a fiú leért a szintjükre, odafutott mesteréhez, aggódva hogy mégis mi történt vele, de a felderítő csapat, maradék három ép tagja, megnyugtatta, hogy minden rendben van, és hogy az aggódás helyett, inkább segítsen kivinni a lábán sérült tudóst, majd ők kiviszik Félixet a barlangból.

Nagyjából,, egy óra lehetett a sétálás kifele a barlangból, majd miután kijutottak a romokból, a sérülteket ellátták, majd a megbeszélések után, és a romok eddigi felfedezett útvonalainak térképre vetése után, a tudósok az esti tábortűz mellett, további információkat osztottak meg kutatásaikról, és ismereteikről, vagy egyéb felfedezéseikről, elméleteikről.

Ahogy ezekkel végeztek, az esti őrökön kívül mindenki lepihent, hogy másnap újult erővel láthassanak neki a kutatásnak, ami már sokkalta mélyebben fog történni, mint a mostani.

Felkelek, kinézek az ablakon, de csak a hold fénye bámul rám vissza kérdező tekintetével, hogy én miért nem az igazak álmát alszom éppen.
Az ablakban merengve, mindenen jár az agyam. Élet, teremtés, történelem, az ember. Mind nehéz téma, melyeken a tudósok legfelsőbb körei vitatkoznak évekig, vagy netalántán akár évtizedekig is.

- Netalántán, jót tenne az álmosság ellen egy kis friss levegő. – Mormogtam egyedüllétemben, miközben lomha lépteimmel megfordultam, és az emelet felé vettem az irányt. Szép lassan haladtam, miközben elkezdtem elmélkedni, hogy ezen a csodás csillagos estén, amikor az égboltot is csak pár kósza felhő tarkítja, és az őrző hold figyelésében, a csillagok nyálya legeli a fekete égboltot, én mégis miért nem alszom.

Útközben találkozom Sariellel, de ő éppen Inkával van elfoglalva. Hogy játszanak e éppen, vagy netalántán az éjszakai kis túrájukat végzik e, nem tudom. Sokszor elelmélkedem rajta, hogy mégis milyen érzés lehet egy ilyen gólem testében élni úgy, hogy a múltadról mit sem tudhatsz. Milyen érzés lehet szükségletek nélkül éni, vagy ezeknek a szükségleteknek a hiánya milyen lehet.
Ahogy haladtam, és elmélkedtem, már fel is jutottam a kedvenc pihenőhelyem feljárójához. Egy kis létra volt a teraszon, mely tökéletes feljárást engedett a tetőre, mely kis meredeksége miatt, príma fekvőhelyként szolgált. A tető kiváló rálátást biztosít az égboltra, és a ház körül elterülő ugaros részre, melyen a fű és egyéb növények, a holdfényben fürödve, és a szél ölelésében lengedeznek.

Ahogy megmásztam a tetőre vezető öt fokos létrát, úgy észrevettem, hogy a párnámat és a vékony nyári takarómat is magammal hoztam. – Heh áldott reflexek. – szólalok fel egy pillanatra egymagamban, majd leterítem a tetőre félig összehajtva a takarómat, elhelyezem a párnámat, majd belebújok, mintha csak egy hálózsák lenne.
~ A csillagos ég alatt, netalántán jobban tudok majd aludni. ~ Gondolom magamban, miközben a megfelelő pozíciót keresve forgolódok a gyorsan elkészített olcsó költségvetésű hálózsákomban.

Végül nem jutottam dűlőre, és a legmegfelelőbbnek, a hanyatt fekvést találtam, hogy majd a csillagok, a hold, és megannyi kis kósza felhő álomba ringat majd.
Az álom sehogy se jött a szememre, de annál jobban kezdett kattogni az agyam olyan dolgokon, amiken az embernek a mindennapjai során, vagy ideje sincs gondolkodni, netalántán az eszébe se jut, vagy csak egyszerűen nem talál hozzá partnert.

Ahogy figyeltem az égboltot, bele láttam magamat, a jelenemet, a jövőmet, és a múltamat.

Magamat, mint a megannyi tudást ismerő varázslót és tudóst, mely tudást a csillagok virágoskertje írhatna le a legjobban. De ugyanúgy a csillagok mellett létező a fekete sejtelmes végtelen űr is bennem létezik, mely a bennem rejlő meg nem válaszolt kérdések, meg nem ismert tudás, és megannyi kaland hiányát jelképezi. Ez az űr csak arra vár, hogy új kalandok ismereteivel teremthessen új csillagokat az ürességembe.

A jelenemet, mint ahogy most a csillagok ott pislákolnak a hold selymes ezüstös fény nyalábjaiban, úgy ugyanez a kép a szemem tükrében is pontosan ugyanígy látszik. A fenti égboltról nézve láthatnám magamat, a kíváncsiságtól buzgó fiatal fiút, kinek talán a vesztét is egyszer ugyanez a kíváncsiság fogja elhozni.
– Haha – nevetem el magamat egy pillanatra, mivel a haláltól magától nem félek, sokkalta inkább attól, hogy halálom után elvesztem az esélyt a jövőbeli kutatások alkalmaitól.

Az égboltban létező jövőm temérdek rejtélyek, néhol erősen, néhol lazán összefonódott tömkelege, melyben egy szál kiválasztása, egy másik létének megszűnéséhez vezethet. A választék majdhogynem végtelen, mint az égbolton terelődő csillagok nyájának megszámlálhatatlan sokasága. Mint ahogy az én jövőm, úgy az égbolt jövője is kifürkészhetetlen, és tele van kérdésekkel, találgatásokkal melyek lehet hogy válaszra találnak, de lehet hogy örök feledésbe merülnek.

A múltamat, vagy netalántán múltunkat tudjuk, mint ahogy már régóta ismerjük az égboltot is, melyre megannyi kultúra épült, csillagképeire és égitestjeire pedig megannyi istenség született. Az égbolt képes vezetni, becsapni, de segíteni is, ha képes vagy hallani, megismerni, és felismerni a mondanivalóját. Az égbolt ezeken kívül ugyanúgy megőrzi a történéseket, változik, születik, és hal, mint az emberek minden időben.

Ezen rejtélyes égbolt a benne rejlő tömérdek titkával olyan, mint síró csecsemő az anyja ölében. Aki körülöttük van, csak találgat, de sohasem értheti a gyermek vágyát, csak az anyja, ki az élete kezdetéig szíve alatt hordta őt. Ugyanígy a mi világunkban is lehet valahol egy ember. Egy ember, ki tudja az igazságot, és érti a hatalmas égbolt minden vágyát és titkát, mely titkokat az égbolt kiáltja felénk, de mi sohasem értjük.

- Na mivan veled fiú?- Jelenik meg Sariel a tetőn, majd megáll nagyjából a vállam mellett.
- Ha már aludni nem tudok, kicsit elmélkedek az égbolt nyelvét kutatva.- szóltam felé, miközben az égbolt tájain barangoltam képzeletben.
- Mégis mi olyan érdekes az égboltban? Az égbolt az égbolt. Éjjel kis fényt ad, és it kimerült a téma.- szólt felém, majd keresett egy kényelmes helyet a takaróm szélénél, fejét nekitámasztva lefeküdt ő is.
- Nem érdekel téged, hogy megannyi fénylő égitest van az égbolton, és ez a sokaság mégis miből nyerheti éjszakai fényét? Vagy netalántán távoli világok napja lennének ezek is? És ha így van netalántán más világok is létezhetnek?
- Azt hittem, hogy legalább valami érdekes témán agyalsz, de ez így unalmas. Na, mindegy én már lefeküdtem ide, szóval ne zavarj fiú had aludjak.- Szólt Riel majd oldalára fordulva nyomta el az álom, és szemének kéken izzó fénye szép lassan halvány sötétkékbe fordult.

Mégis mi történhet ilyenkor Riellel.. a sisak mögötti világos kéken fénylő szempár szép lassan sötétkékbe borul, majd egy alváshoz közeli állapotba kerül. Amiről nem tudunk semmit. Vajon mégis mit érezhet? Érzései, vagy esetleg tapintása szaglása egyéb érzékei működnek ebben a kis kőtestben? Ezek olyan rejtélyek melyeket egyszer mindenképpen megtudok tőle, de még nem. Még nem, nem zargatom, az emlékei elvesztése a múltjával együtt, és hirtelen egy kő testben ébredés biztos hagyott nyomot a lelkében.

Van bennem egy nagyon rossz érzés a gólembe ágyazott lélekről magáról. Én magam kezdetekben örültem a sikernek, melyben Riel egy nem vált fordulat volt. De mégis mostanában egyre többet gondolok az egészre az ő szemszögéből. Mégis milyen lehet úgy élni az életed, hogy gyakorlatilag szabad vagy, de egy örökkévalóságra egy piciny börtön fogja vagy, mely börtön bőven elég erős hogy téged fogva tartson, de mégis te magad gyenge vagy pont a börtönöd által.

Ha én meghalnék, akkor ő vele mi történne? Egy örökkévalóságig bolyongana? Ezt sajnos nem tudhatom.

A leg megrázóbb dolog a világban, maga a létünk.

Az ember kicsiny léte nem meghatározó ebben a hatalmas világban, melyet még teljesen fel se fedeztünk, és teljesen már fel se fedezhetünk. Nem, nem fedezhetünk fel ez a szomorú. Megtenni, megtehetnénk, ha tudnánk. Egyes tetteinkkel olyan hatásokat gyakorlunk a világunkra, mely megakadályozza, kiírtja, vagy netalántán a feledés homályába taszítja azt, amit megismerhetnénk a jövőben.

Egy embernyi élet, megegyezik egy porszemmel ebben a hatalmas világban, melyet a legkisebb szellő is képes elfújni. Egy embernyi élet egy vízcsepp. Egy vízcsepp, mely lehullik az égből, bekerül a folyóba, bekerül a tengerbe, bekerül az anyaföldbe, majd mikor eljön az idő, visszaszáll az égbe, és kezdi ezt elölről.
Ez a körforgás élteti a világunkat.

De mégis hogyan értelmezzük az öröklétet?

Az egyik szempontból az ember, és az öröklét, nagyon távoli fogalmak egymástól. Emlékszem, hogy az emberi élet milyen törékeny. Egy rossz lépés, egy rossz pillanat, a balszerencse, vagy akár a szerencse is képes kioltani egy ember csöppnyi kis életét. És ezt, a világ meg sem érzi.

Mit ér az ember, egy erős fához, egy kősziklához, és magához a természethez képest. Ők képesek tovább élni, mint az ember. A kő, megőrzi, amit az ember belevésett, és ebből gondolhatnánk azt is, hogy a kőben, már ott az ember, de ez nem igaz. A kőben csak a természet van, és a természetben a kő. Az ember alkotása, firkálmánya, karcai, lehet, hogy a kő oldalán lesznek hosszú ideig, de azokat a természet lemossa, az ember nyomát eltüntetni, majd a kő oldalát újra simára csiszolja, vagy befedi mohával, mely maga kitölti a sebet, melyet az ember okozott.

Az ember, furfangos lény. Eszmékkel, tettekkel, könyvekkel, szobrokkal, épületekkel, és még sorolhatnám, hogy mégis mennyi dologgal próbálják önmagukat a köztudatban tartani, hogy valaki emlékezzen rájuk, és így tovább élhessenek abban.

Majdnem olyan, mintha a porszem és a vízcsepp találkoznának. Egyedül csak egy kis morzsa mind a kettő a világ végtelen pusztaságában, de együtt már egy picit mást alkotnak. Együtt, képesek egy darabig küzdeni a természet ellen. A természet ellen, mely türelmes, de e türelem miatt éri el mindig azt, amit akar. Egy darabig kettejük ereje képes egymást összefogni, egy közös harmadik dolgot alkotni, mely megmarad egy ideig, mely a világnak csak egy pillanat, de az életnek több generáció.

De ez sem tarthat örökké. A természet tudja a dolgát, nem erősen, csak mindig egy kicsit nyúl hozzá a dolgokhoz. Ugyanígy a porszem és a vízcsepp is szétválik, majd folytatja útját a körforgásban.

Sajnos az ember felejt, és háborúzik. Mindig utáltam az értelmetlen harcot, melynek sohasem lehet megfelelő indoka, csak kifogása a vérontás elindítására. Sajnos az ember kapzsi lény, és mindent magának akar megszerezni akkor is, ha ez mások vérrel áztatott útján is vezet keresztül.

A háborúban nem kell vérnek folynia ahhoz, hogy emberek haljanak meg. Elég csak rombolni, és pusztítani, melyben elpusztulnak olyan értékek, melyek egy ember múltját kötötték a jelenünkhöz, és eme vékony szál volt nekik az, mely az emberek tudatában életben tartotta őket, amit képviseltek, és a hagyatékukat.

„Az utolsó könyv halála, az írója halála is egyben.”

Kifejezetten érdekes agymenés volt, mely adott némi mélységet a karakternek. A fontosabb dolgokat átbeszéltük privátban, meg annyit jegyeznék meg, hogy a szóismétlések és a vesszőhibák itt-ott megjelennek.
Jutalmad: 1000 Váltó és 100 TP

//Élmény, + Könyvmoly passzív pályázata//

A könyvhalmok rengetegébe merülve kerestem az információkat, de sehol sem találtam. Kutattam, átnéztem, kijelöltem, majd újra kutattam, átnéztem kijelöltem, mely folyamat igy ismétlődött, és ment napokig, mig Felix kutatásainak nyomait kerestem ki, több száz, de már az is lehet, hogy több ezer könyv közül. A ház már úszott a könyvekben, mely könyv tengerben én, mint szinte valami könyvtengeri hal, lubickoltam én is. Az egyik pontból a másikba úszkálva, kiéhezve, fő táplálékom után kutatva a papírhalmok között, melyek csak morzsák voltak csupán, kis tinta alapú szómorzsák.
Egyszer csak megállok, körbenézek a szobában, még a könyvtengeren is túl, de valami furcsa. Túl nagy a csend, hiányzik valami, vagy valaki. Túlságosan nyugodtan kutathattam. Fogom meg az államat, és elmélkedek, mígnem egyszer csak fejembe nyilal a válasz. - Tényleg Riel... Vajon merre lehet. – Beszélek magamban, mint egy ép elméjét vesztett szerencsétlen.
Elkezdtem felszedni a sok kiömlött regényt, tudományos írást, és nagyenciklopédiát, melyek a betük, és néhol számok tengerének medréül szolgáltak. A pakolás szörnyű volt, még normálisan elhelyezve is, csak egy kicsi nagyjából egy méter széles folyósó maradt majdnem mindenhol. A nap elkezdett lemenni. A vörös fénycsóvák, pedig megcsillantak a novellák tengerén, majd elvesztek a horizonton. A sötétedés alkalmával, viszont egy fura, lakatlannak hitt, könyvszigetre bukkantam. Ahogy pakolásztam, úgy egyre erősebb fény tört ki a könyvek alól, majd megpillantottam a kis gólemet, ki a vörös kristályom fényénél, mint valami hajótörött túlélő melegedett a tűz mellett, és ült egy könyv gerincén, mely éppen egy hajótörött vikingről szólt. Ahogy észrevett engem, a remény úgy csillant meg a kis kék fénylő szemeiben, mint a hajótörött szerencsétlennek, a megmentő csapat láttán. Ahogy végre sikeresen megmenekülhet, a számára rémálomtengerként funkcionáló könyvhalmazok közül. –Theooo! Ments ki innen! Ez egy rémálom! Sok szám meg betű, és ez a sok papír! Nem érdekel, hogyha az utolsó ördög is ment ki innen csak hadd jussak ki ebből a földi pokolból! – Kiált felém a kis gólem, ahogy kitápászkodott a könyvhalmok közül, majd kis lábait kapkodva szaladt fel az emeletre, miközben ordított. – Szabadsáááááág! –
- Heh. – Ezt meg mi lelhette. Na, mindegy haladjunk tovább a kutatásban. Már nincs sok hátra, hogy sikeresen nyomot találjak. Kapom kezembe az egyik még át nem vizsgált kódexet, és elkezdem lapozgatni. Vaskos kötésű, sokszáz oldalas tudástár, csak úgy ontotta magából az adatok tömkelegét. Alig jutok el pár oldalig, kis kopogó lépteket hallok, lefele jönni a lépcsőn. Ahogy odanézek, Riel fut le Unkával a kezeiben, majd ki az ajtón, és eltűnnek a rét dzsungelében.
Ahogy visszatekintek a kódexre, úgy sajnálattal vélem felfedezni, hogy a tekintetem kezd egyre fáradtabb lenni, szemhéjaim, pedig egyre inkább a teljes lecsukódás felé hajlanak. Pislantásaim egyre hosszabbak kezdenek lenni, míg nem az egyik kódex olvasása közben, elragad magával az álom. Érdekes egy álom. Itt is ugyanúgy olvasok, mintha ébren lennék. A könyvek sorban állnak előttem, és ahogy elém ugrándoznak, mindegyik kinyílik egy oldalon, hol a rájuk varrt vászonkönyvjelző, rámutat egy egy bekezdés, valamely szavára, vagy végig húzza kis fekete pálcika kezét egy mondat alatt, és úgy mutat egy részre. Ám amikor el akarom olvasni, a könyv vagy kódex becsukódik, és egy másik pattog a helyére, majd kezdődik elölről. Nem tudom, hogy mégis mit akar jelenteni ez az álom, de ahogy a könyvek többsége végez a kis bemutatójával, és lassan elfogynának, elém lép egy könyv, mely más, mint a többi. Szűrkés kötésében, egy szintúgy ezt a színt viselő vászonkönyvjelző díszeleg, rajta egy vörös kristállyal. Nyúlnék a könyvért, de az hírtelen vörös lángokat kezd ontani magából. Majd erre a képre hírtelen felébredek. Előttem a kis gólem állt, a kezében a Flintstone-al, mely picike lángját az arcom elött lengette. – Mióta alszom? – Kérdeztem Rielt, de ő csak laza kézmozdulatokkal, nemtudását jelezte nekem. – Honnan tudhatnám. Én is csak most értem haza – Majd a vörös kővel meggyújtva egy gyertyát leugrik az asztalról, és útjára indul.
Ha már felkeltem, akor azért még, pár rövidebb tanulmányos kötetet elkezdtem átolvasni, és elkezdtem észrevenni, érdekesebbnél, érdekesebb összefüggéseket. Már az első oldal, meghatározza az alkotó egész stílusát, és terveit. Mely egy átlagos szemnek nem biztos, hogy észrevehető lenne, de egy olyan embernek, mint nekem, aki már halom számra olvasta ki őket, eléggé szembetűnő volt. Ekkor még lefekvés elött elkezdtem memorizálni ennek az egynek a felépítését. A séma függ fajtól, mesterségtől, tudományágtól, az író mibenlététől, és képességeitől. Ha képes volt mágiára, akkor a mágiájának aspektusától. Minden szó egy utalás, mely megfelel egy darabkának az íróból, ami már képes utalásokat tenni arra, hogy az ember mit hol keressen, a múlt egy ilyen kis töredékében.
Érdekes feltevések sora ez, melyet majd le is tesztelnék a jövőben, de az éjszaka már lehullt, nekem pedig még megannyi teendőm volt az itteni könyvekkel. Lefeküdtem hát, és vártam a holnap reggelt, hogy sikeresen megtanulhassam azt, hogyan is érjem el akár a legnagyobb kódexben is, a legfontosabb információt, minél gyorsabban.
Nem is én lennék, ha nem könyvekkel álmodnék. Újonnan előbukkannak a könyvek, de most körbe fognak engem. Ahogy körül tekintek, tudományos könyvtől, az enciklopédiákon át, a verses köteteken is túl, a regényekig, minden van, amilyen műfajt az ember el tud képzelni. Újonnan ezek a fura mutogatások jelennek meg, kinyílnak, magukra mutatnak, majd becsukódnak és elmennek. Nem lenne egyszerűbb, ha csak beszélnének, és elmondanák, hogy mégis mit keresek bennük, amely megadhatja a legfontosabb információkat? Miért kell körbe táncikálni, és mutogatni ahelyett, minthogy a konkrét választ elmondanák. Ezért nemszeretem az álmokat, melyek mindig rejtvényekben beszélnek az emberhez, és ha az meg szeretné fejteni, még egyszer annyi időt és energiát bele kell ölnie, mint amennyit átaludt.
Reggel, ahogyan a nap első sugaraira kinyitottam a szemeimet, a könyvhalmazok rengetege ugyanúgy fogadott, mint ahogy hagytam őket. Kissé rendezetlenül, de legalább, egymásra pakolva várták a tudástornyok az olvasójukat, hogy visszarendezze őket úgy, ahogy az olvasás elött voltak. Felkelek, és állnák neki elpakolni a könyveket, de hírtelen megcsap valami bűz. A szag forrásának megtalálása érdekében, indítottam kereső hadjáratot a szobában, majd a házban, de végül nem találtam semmit. Ekkor kimentem a ház elé, majd körbejártam, hátha valami megdöglött az egyik ablak alatt. De itt is kudarcba fulladt az egyszemélyes hadjárat. A legnagyobb meglepődést, mégis az okozta, amikora szagot, még kint is konstans éreztem. Ez így nem volt rendjén. Már csak egy valami okozhatta ezt a bűzt, majd megszagoltam magamat, mely kísérlet kiderítette, hogy a szag forrása, pont a szag forrását kereső személy maga. Nem is késlekedtem, el is mentem a legközelebbi kúthoz, majd sietve húztam is fel, egy nagy vödör kristály tiszta vizet. Sietve hazavittem, és miközben megmosdottam, azon töprengtem, hogy mégis mennyi ideje kutakodhatok már, ezen tengernyi könyv között. Pár napja? Hete? Netalántán hónapja? Az időérzékem teljesen eltompult, az is lehet, hogy napokig nem aludtam, miközben egy egy könyvet bújtam. Egy valami biztos, hogy a tisztálkodás az biztosan kimaradt. Gondolom, fáradtan estem az ágyamba, mely pillanatban az eszméletemet elvesztve, nyomott el az álom.
Megmosdás után kissé felfrissülve, és önön elemezgetésemet befejezve, újdonsült erővel állhattam neki a könyvtenger megannyi papírlapjának átnyálazásához. Örömömre szolgálna, ha valahogy sikerülne minél előbb kivégeznem ezt a feladatot, és a következő fázisban folytathatnám. De a munka nem csinálja meg magát, erőt véve magamon, most frissen és üdén, a bűztől megszabadulva, neki is láthattam a munkám folytatásának.
Eddig úgy tudtam magamról, hogy szeretek olvasni, és minél több tudást felhalmozni, de most eléggé elkeseredett vagyok. Itt ez a sok könyv, és Felixnek annyihoz köze volt, megannyi stílusirányzatban, hogy nem lehet nem végigolvasni mindet, mert a végén még elsiklanék valami fölött, így pedig a teljes képet hiányosan kapnám meg. Nekem pedig szükségem van arra, hogy a kép, egy teljes egészként álljon össze. Azon szinten, melyet a mester képviselt, minden apró információ, kulcsfontosságú lehet a kirakós összerakásához. De mégis, pont ez a nagy mennyiségű adat, és tudás, melyet át kell hozzá kutatni, a legnagyobb problémám. Annyi dolgot nézek át feleslegesen, melyben nem találhatóak konkrét nyomok. Az a sok plusz idő, amit velük eltöltök, nagyon megnehezítik a keresést, mely már így is mintha időtlen idők óta tartana.
Szinte, mint valami papír evő lény, annyi könyvön rágtam át magamat. A múltkor felfedezett módszerrel, egy kicsit könnyebb, de meivel még nem tökéletes, így még ezzel se mehetek biztosra, ezért szükséges a visszaolvasás. Ha valaki végig nézné a mostani napi rutinomat, biztos bolondnak nézne.
Ahogy már a következő tucat könyvet kezdem átolvasni, a már megannyi tucat kivégzett után, hírtelen elsötétedik a kép. Nem tartott sokáig, vagyis én azt gondoltam, de a kis gólem előttem aggódva, ütlegeli a kis ökleivel, az arcomat. – Theo te bolond! Meg akarsz halni? – Szól felém, mire én felülök, és egy mögöttem lévő könyvkupacnak dőlök. – Ne butáskodj Riel miért akarnék meghalni. – Majd leesik nekem, hogy mégis mivel kezdte a mondatát. – Bolond? Nem én biztos nem vagyok bolond. – Válaszolok felé, mire újra felemeli a hangját, és most már a törökülésben lévő lábaimat kezdi el rugdosni, miközben a mondandóját fejti ki nekem. – Most itt fogsz maradni, és nem kelhetsz fel! Napok óta nem ettél, aztán pedig mikor hazaérek, te kidőlsz, és egy fél napig nem kelsz fel. – Majd fog egy kis fonott tálkát, és elindul kifelé az ajtón. – Hozok valamit enni, mert látom nélkülem már az átlag hétköznapokban is meghalnál. – Majd ahogy az ajtón kilépett, úgy realizálódott bennem, hogy én el voltam ájulva egy jó ideig. Na de mindegy, mostantól meg van oldva a probléma, kutakodhatok tovább, még ételt is fog hozni Riel.
Ahogy ránézek a könyvekre, valami nagyon furcsát kezdek látni. Egy pár könyv, legyen az a földön szétszórva, vagy könyvtoronyba építve, kis kékes fénnyel pislákol. Ahogy egy még kézközelben lévő könyvet magamhoz veszek, és jobban megfigyelem, mint valami könyvjelző tűcske, pontosan ott lóg ki a könyvből, amely sorban, egy fontosabb nyomot találok. Ahogy a következőre ránézek, ott szintúgy. – Érdekes, érdekes. – Fogom az államat, majd Riel behúz a kis tálkába, valamennyi szárított húst, egy szelet kenyeret, meg valami friss bogyót, amit kint szedhetett. Ahogy elé mér, megböki a lábamat a kis kardjával, mely fájdalomra kiejtem a könyvet a kezemből. – Nincs több olvasás! Most eszel! – Majd nézett rám gorombán, és minden alkalommal belém bökte a kardját, ahogy az evést félbehagyva könyvhöz nyúltam volna.

Végig olvastam. Kezdjük a jó hírekkel!
A pályázat természetesen elfogadható, felveheted a passzívot, de kérlek azért ne halj meg! Kezdelek megkedvelni, rossz lenne ha éhen halnál. Még szerencse, hogy itt van neked Sariel.
Mivel az 1000 szavas pályázatból töb mint 1600 szó lett, megkapod a 100 xp-t 1000 váltót. Egyébként nagyon tetszett több pontja is, a kedvencem a tengeres analógia volt, a rét pedig dzsungel, és jól leírtad milyen az, amikor valaki annyira belemerül a kutatásba, hogy teljesen elhanyagolja magát. A bűzös részen hangosan fel is nevettem.

Az írásról magáról: Meg kell mondjam, hogy ég és föld a különbség az első élményd és eközött, ezért ahogy már chaten is megmondtam, többet nem fogadok el tőled fércművet! Tudsz te ilyen jót is. Amit találtam és tényleg hiba, azok a szóismétlések, van belőlük jópár, illetve néhány vesszőhiba de az apróság.
A sok szóismétlés elkerülésén segít, hogyha egy-egy bekezdést felolvasol magadnak hangosan, vagy ha az kellemetlen, már az is rengeteget segít, ha újraolvasod magad. A másik problémám pedig, hogy néha nem tudod eldönteni milyen időben akarsz írni. Jó a múlt, jó a jelen is, de ne keverd őket. Ha elkezdted múlt időben, legyen végig az. A legjobban ott akadtam fent rajta, amikor Theo elaludt, ha elolvasod azt a részt látni fogod mire gondoltam.

Összességében szép munka, csak így tovább!

Az ismeretlen megismerése: I.

Tikkasztó nyári hőség, és gyilkos napsugarak mindenhol amerre csak az ember jár. Ahogy belépek a városba, az élettel teli utcák helyén, csakis a nap sugarai által felperzselt föld porzott. Néhol egy egy lomha szellő kapta fel a port, de ebbe a forróságba ez se volt erősebb, egy ember lépte által keltett fuvallatnál. Igy haladtam én a kihalt utcákon, menedék után kutatva. Az expedícióm egyre inkább reménytelennek kezdett tűnni, hogy egy nyugodt helyet találjak magamnak, ahol megpihenhetek, és átaludhatom ezt a poklot, ami a végig perzsel mindent és mindenkit, aki csak a fénybe lép.
Az izzadság a homlokomról folyva már csípte a szememet, a szám porzott, a ruháim pedig átáztak rajtam. De ahogy reménytelenül baklattam a kietlenségben, úgy bukkant fel előttem az én örök menedékem, a könyvtár. Mint valami végtelen szépség, mely az emberi zsenialitást, és tudást jegyzi fel magában, ágaskodott az égfelé. Az én múzsám, ki tárt karokkal állt előttem, csak arra várva, hogy megfejtsek benne mindent, amit mások feljegyeztek. Igy mentem hát a kissé kopott duplaajtók felé, mely ajtók, mint egy szerető anya kitárt karjai fogadtak engem. Az ajtók elött megálltam egy pillanatra, ekkor a könyvtár tárt karjain keresztül kifújó hűs levegő végig simította az arcomat, majd belekapott a hajamba, mely fuvallat, hozta magával a megannyi tudást eltároló könyvek illatát. Ezen szellő ezzel az illattal, és hűs üdvözléssel, szállt is tovább.
Így eme kellemesen hűvös fogadtatás után, be is léptem szeretett pótanyám áldott épületébe, majd nekikezdtem egy rövid sétának. Ahogy haladok végig a sorok között, úgy tárult szemem elé az a megannyi tudás, mely már több évtizede, vagy akár százada itt őrzi titkait, a könyvtár mélyén, a porosodó, öreg polcokon. Ahogy minden lépéssel egyre mélyebbre jutok a tudás sűrű erdejében, úgy a kezemet végighúzva a poros polcok csiszolt szélein, visszaemlékezem a régi emlékek, mézédes foszlányaira. Ahogy kisgyerekként futkároztam a eme erdő gyönyörű fái közt, miközben egy egy résen beszűrődött napfényben, a tudás pora táncolt. Nem kellett nekem senki, egyedül is elszórakoztam eljátszottam ebben a sokezernyi mesével tarkított erdőben.

Sok sok emlék elevenedik fel bennem, ezeken a helyeken. Kisgyerekként, az egész hely egy nagy játszótér volt csupán. Ahogy Felixel kergetőzünk a könyvespolcok rengetegében, és az ablakon beszűrődő fénykavalkádon át futva, leloptam egy egy könyvet az alsóbb polcokról. Akkoriban, még oly fiatalon, boldog tudatlanságban éltünk mely a játék, a mesék, és szórakozás ideje voltak. Sajnos a valóság, sokkalta csúfabb, mint azt egy szűzies gyermeteg elme, eltudja képzelni. Az a sok mocsok a világban, mely körbeveszi a mindennapjainkat, és felemészti az embert, ha nem vigyáz magára.
Miközben lépésről lépésre haladok, és már a hetedik polc szélén húzom végig az ujjamat, egy könyv kiálló gerincében akad meg az újam. Megállok a könyvespolc elött, mely egyik különc példányában megakadtam, és percekig csak szemezek vele. Csak bambulok ki előre a messzeségbe, mintha nem is e földön lennék. Merengek, mint aki egy gyönyörű táj elött áll, és csak azt az egy pillanatot éli. Ezen könyvek megannyi mindent tudnak mesélni, mégis csak kevesek azok a kiválasztottak, akik képesek is megérteni, hogy a tartalmuk, mégis mekkora súllyal bír.

Vehetünk akár egy tudományos könyvet, egy világtörténelmi feljegyzéseket tartalmazó régi öreg, többszáz oldalas kódexet, vagy akár egy szórakoztatásra szolgáló regényt, verses kötetet. Mindegyikben megannyi érzelem, tapasztalat, és tudás ivódott bele, mely az író pennáján keresztül, a tinta segítségével, a papírba ivódott, és ott is maradt. Sok érzelem rejlik meg egy egy sor között, melyet az író akarva, és akaratlanul is a papírra vet. Az írás, mint műfaj sokféleképpen jelenhet meg, meghatározza az író személyiségét, és formálja azt. Így hát felvetődhet a kérdés, mi van akkor, ha nem az író formálja a lejegyzett irományt, hanem pont fordítva, az iromány az alkotót. Mi van akkor, hogyha az alkotónak, nincs is befolyása a történésekre, mely történések közepette, a konkrét tudata, és akarata, mit sem ér a lelkével szemben, mely megszállva a pennáját, veti papírra azt, mely mélyen benne lakozik. Mélyen a szívében, mélyen a lelkében, olyan sötétségbe búrkolózva, melybe a mindent látó szem se láthat bele. Ez az ősi tinta, mely ezeket a könyveket itatja át, megannyi ember érzelmét foglalja magába. Így hát ezen könyvek, melyek itt porosodnak, de mégis oly büszkén sorakoznak egymás mellet, az írójukat tartalmazzák. A téma bármi lehet, ha egy kódex tömény történelmi feljegyzéseit nézzük is, azt valaki megírta. Valaki, ki megélte azon ősi korokat, és belőle ezek a történelmi adatok, érzelmeket váltottak ki. A vaskos könyv sorai, a mai embernek, csupán adatok, de a benne élő embernek, ki végig élte ezen történéseket, ezek emlékek, és érzelmek.

Míg elmélkedtem, tovább haladtam a könyvdzsungelben, és egymás után, szedegettem le a könyveket a poros polcokról, melyeket a hónom alá kapva haladtam is tovább, újabb prédákat keresni. Mint a vadász, aki a legjobb pillanatot várva halad a prédája mögött hogy lecsaphasson rá, úgy osontam én is a könyvespolcok között, és szedegettem le egymás után a könyveket. ha a könyvek éltek volna, még sikítani se lett volna idejük, mert mire feleszmélhettek volna, a vég már halk léptekkel közel osonva hozzájuk, erősen megmarkolta a gerincüket, és egyből a hóna alá kapva erősen összefogva vitte volna őket tovább. Az erős szorításból, egy sikoly se hallatszhatott ki, mivel vadász, erősen szorította áldozatait, hogy azok véletlenül se szabadulhassanak.

Nem sokkal a nagy vadászat után, kissé fáradtan, és megannyi prédával a hónom alatt ültem le az asztalhoz, mely asztalnál halkan felmértem a mai nap nagy fogásait. Letaglózott az asztalon heverő megannyi trófea látványa, melyek már csak azt várták, hogy megfejtsék őket. De mint a jó vadász, először kizsigereli a prédáit, így hát gyorsan átlapoztam őket, és kiszedtem belőlük minden feleslegeset. Sok jegyzet, papírkönyvjelzők, és szerelmes cetlik rengetege bújt meg a könyvekben, melyeket az átvizsgálás után, el is kezdtem kiélvezni.
Kezdetnek a könnyedebb verseskötetet vettem magam elé, mely már kissé tépett, és öreg volt, de a benne lévő régi versek megőrizték azt az értéket, melyről az a kor szólt. Ahogy lapozgattam tovább az öreg, és kissé poros lapokat, úgy elém is tárult, maga a költő mivolta. A versek rendezett sorokban állva várták, hogy egymás után meséljenek alkotójukról, ki valamikor elveszettnek érezte magát, néhol őrülten szerelmes volt, és néhol letargiába zuhanva szomorkodott egy szakítás, vagy más eset miatt. Érdekes dolog más emberek lelkébe belelátni, a tinta, és a papír segítségével.
A verseskötet nem tartalmazott olyan óriási hatású, és kiemelkedő műveket, de azért a céljának eleget tett. Lekötött egy óráig, míg át nem rágtam magamat rajtuk, és eközben megismertem egy új személyt, ki lehet már nincs az élők sorai között.
Ahogy felnézek, a nap sugarai, már kezdenek jobban beszűrődni a könyvtár ablakán, ahogy az halad lefele a kékessárga égbolton. A nagy sárga gömb, még utolsó fénysugaraival képes megvilágítani a történelmi kódexet, melyet a kezembe veszek. Biztos, ami biztos, kérek egy gyertyát a könyvtároslegénytől, hátha ez a vaskos régiség, mely már komolyabb információkat tartalmaz mélyen az éjszakába is belenyúlik majd.
Ahogy lapozgatom a vaskos perdamen lapokat, úgy rajzolódik ki előttem az író sötét múltja. A vészes idők, és éhinségek, melyek egymás után váltották egymást. Minden lejegyezve, napra pontosan, sok sok éven át. A sok szörnyűség, mely a múltban történt, sohasem tűnik el nyomtalanul. Ahogy lapozgatom a poros lapokat, úgy találok érdekesebb, vagy helyesebben boldogabb, pozitívabb feljegyzett emlékeket. A megannyi tragikus, és szomorú dolog mellett, történtek azért örömteli események is, mint példának okáért esküvők, fiatal gyermekek születése, vagy ifjú fegyverhordozók, lovaggá érése. Ezek mellett békék, fegyverszünetek, és még sok miegymás van feljegyezve, melyek még ha nem is olyan jelentőségteljesek voltak akkor, annál fontosabbak a jelenidő számára.

Ahogy telt az idő, úgy fogytak az oldalak, a vaskos lapok lomhán libbentek át egyik oldalról a másikra, mint valami erős fújtató csapva a szelet, így felkavarva az asztalon lévő időtálló port, mely a könyvekről hullt alá. Félúton már a nap is nyugovóra tért, így az előttem lévő gyertyát meggyújtva, folytattam volna az olvasást, mikor az esti hűs szellő befújt a könyvtár nyitott ablakán. Ekkor realizáltam, a könyvtárban már csak én vagyok, egyes egyedül. Sok ember félne ilyen környezetben, de én élvezem. A megannyi könyv közelsége, valamilyen ésszel felfoghatatlan nyugalmat adott nekem. A könyvtár már jól ismert padlójának nyikorgásából, szinte már tökéletesen tudnám, hogyha valaki lenne itt, és hogy az épületben pontosan hol tartózkodna. A könyvtár az én kis királyságom, ahol tejhatalmúnak érezhettem magamat. Az én birodalmam, a könyvek birodalma, mely ország lakosai, annyi fajta tudást halmoztak fel magukban, mint ahányan vannak.
Míg tekintetemet az üres könyvtáron legeltettem, mely sötétjének nyugodt csendjét, néha csak egy egér körmének, apró kopogása szakította meg, egy könyv csattanását hallottam a sötétben. Biztosan egy egér volt aki lelökte gondolom magamban, majd megindulok, hogy utánanézzek a rejtélyes könyvnek, mely mint egy isteni jel csapódott nagyot a könyvtárban, valahol az öreg fapadlón. A kódexben a vászonkönyvjelzőt elhelyezem, majd összecsukom, hogy mégse károsodjon jobban az értékes tudástározó.

A kódex biztonságba helyezése után, megindulok a hang forrása felé, hogy kiderítsem, mégis milyen könyvet szánt nekem a sors. A gyertyát előttem tartva világítom be vele az utat, és figyelem, hogy ne lépjek rá, és essek el egy bentlakó apróságba se. Járkálok a polcok között, de nehezebb megtalálnom ezt a könyvet, mint gondoltam. Merre lehet, merre lehet, egy könyv csak nem lehet ilyen jó a rejtőzködésben? Vagy netalántán a rejtőzködésről, vagy bújócskáról szólna?
Ahogy ezek a gondolatok hasítottak a fejembe, meg is pillantottam magam elött, a lezuhant csöppséget, melyet már egy másik apró érdeklődő szimatolt. Elhessegettem, majd a félig kinyílt könyvet összecsuktam. Érdekes egy könyv volt, a maga vörös kötésével, és hasonlóan kirívó díszítésével. Ahogy megfordítottam, ott állt rajta a címe. „Bűnös élvezetek: avagy tanácsok egy csábdémontól”

Chaten már elmondtam, amit el akartam. Szépek a képek amiket használsz, noha néha ismétled önmagad, ez csak ritkán tűnik fel. Tényleg nagyon érződött, hogy Theo mennyire itthon érzi magát a könyvtrában, és hogy hogyan is áll hozzá a kötetekhez és az íróikhoz. Sok fontos gondolatot fogalmaztál meg, olyan érzéseket, amiket írás közben szerintem mindannyian érzünk.
De hogy érhetett véget ilyen plottwisttel? És hol a folytatás?!
Motivációnak tessék itt van 100 tp és 1000 váltó
Gratulálok a szintedhez.

Az Ismeretlen Megismerése II.

Ahogy a könyvet olvasgatom, úgy egyre jobban érdekel a tartalma. A szerző, ki a Cassandra névre hallgat, oly részletességgel írja le tapasztalatait és praktikáit, mintha csak mi lennénk a részesei ezen tintafergetegek között megbújó, paradicsomi bujálkodásnak. Ahogy átnyálazom és rágom magam a könyv érdes lapjain, úgy egyre több információ raktározódik, és képi megjelenés manifesztálódik az elmémben. A leírások magával ragadják a kíváncsi és figyelő tekintetemet, ahogy a test apró porcikáit ismerteti meg velünk. Kis darabról darabra, vonulattól vonulatig, ahogy haladok az olvasásban, úgy ölt egy teljes egészet a test maga, és azon érzékeny pontjai. A leírás maga is már oly kecsesen halad végig a fejünkben elképzelt testen, mintha csak egy gyönyörű női kéz haladna végig, gyengéden mutatóujjával a bemutatott részeken, mely miközben folyamatosan érintkezik annak bőrével, vörösen izzó hullámokat kavar azon bizonyos test tulajdonosának lelkében, és testében egyaránt. Ezen hullámok felkavarják az elfojtott érzelmeket, ösztönöket, és vadságot, melyek új erővel színre törnek.

A rózsaszín ködbe burkolt tintarengetegben haladva, egyik ingatag, és félénk lépésem követi a másikat, mellyel egyre csak mélyebbre jutok a sűrű növényzetben. Egyetlen segítségem, egy ösvény, mely kissé kanyarogva, néhol élesebben, néhol kecsesebben, vagy kidőlt fákon keresztül, azok átmászására kényszerítve, de legalább vezet valamerre. A rózsaszín köd fátyla egyre sűrűbben hullik alá, ahogy átjutok az akadályokon, és ahogy messzebb jutok az ösvényen, az erdő mélye felé közeledve. A nehezítő tényezők miatt, a haladás lelassul a számomra, az ingoványos, furcsán puha, és ruganyos talaj miatt, ezen nehezítő tényezők mellett, pedig valamiért még egyre kábábbnak kezdem érezni magamat. A lépeseim lelassulnak, az erőm elenyész, és néha meg-meg botlok, de az elmém még épp annyira ép, hogy folytatni tudjam az utazásomat ezen ismeretlen rengetegben. Ám ez a fura kábaság nem akar szűnni, és furcsa manifesztációk, hallucinációk kezdenek gyötörni ezen rózsaszín ködbe burkolózott betüerdőben.

A rózsaszín ködből kissé elmosódott, talán a legjobb leírás talán az lenne rá, mintha füstből álló női kezek simítanák és cirógatnák végig az arcomat, majd a testemet. Ahogy haladok tovább, ezek az alakok egyre élesebbé, és részletesebbé válnak. Mígnem már egy csapat női alak cirógat és lóg a nyakamban, kissé kiéhezett kéjenc mosollyal az arcukon, miközben a nevemen szólítgatnak. A hangjuk selymesen, és kéjesen vonaglott el a tudatomig, miközben a testem és a lelkem is beleborzongott. De ez a borzongás nem volt kellemetlen, hanem talán inkább furának mondanám. Az érzés maga amit okozott, kifejezetten kellemes, de akármennyire is kellemes, én itt nem állhatok meg. Addig nem, ameddig el nem érem eme rózsaszín ködbe burkolt tintaerdőnek a szívét.

Már közel kell hogy legyen az erdő szíve, és ott megtalálhatom a választ, amit keresek. Nem tudom, hogy mennyi ideje haladhatok itt, és nem tudom, hogy még mennyi van hátra, de a női alakok és a köd mintha elkezdene eltűnni, elhomályosodni, és felszakadozni. Talán itt lenne a vége, és elérkeztem oda ahol megtalálhatom, amit keresek? Ahogy ezen gondolatok átcikáztak az elmém már jól rétegelt és logikusan felépített kamráin, úgy a köd hírtelen elkezdett felszakadozni, és a kis ösvény, egy nagyobb területre vezet ki engem. Bár ahogy körbe tekintek, nem igazán látok senki mást itt rajtam kívül. A placc amire kilyukadtam, pedig egy nagyon szép vadregényes táj. Talán nevezhetnénk az erdő szemének is ezt a csodás látványt amely a szemem elé tárul. Csodás zöldellő fű nő mindenütt, virágok pompáznak, és középen egy kisebb tavacska hullámzik parányian a szél érzéki érintésének köszönhetően. Az egész területet, egy enyhén édeskés illat lengi körül, madarak csicseregnek, a málnabokrokon vöröslik az édes gyümölcs, a sűrű zöld pázsit pedig kényelmesebbnek tűnik bármely ágynál.

Ahogy oda sétálok a parányi tavacska széléhez, úgy annak lejtős partján lefekszek, a mámoros selyemgyepre. Ahogy felfele bámulok, úgy szürkéllenek, és feketéllenek a tintaerdő levelei az égen, melyet a szél tova fúj, a messzeségbe. Ahogy merengek ezen utaztató szellő mivoltán, mely ezeket a betűleveleket tovarepteti a szivárványos égen, úgy egy érdekes érzés fog el. Mintha nem volnék egyedül, mintha lenne itt valaki más is velem. Érzem, érzem az egész testemben, lelkemben, szinte az egész lényemben, ahogy valaki megpróbálja az elmémet elködösítve, az érzéseim kapuját felfeszítve mélyebbre hatolni olyan helyekre, amelyeket már rég elzártam az elmém egyegy sötét zugában, és magáévá tenni az egész lényemet.

Arcom kelletlenül kipirosodik, ahogy az erdőből, kéjenc kuncogások, és női susmogások hallatszanak. nem vagyok egyedül ezen tintarengetegben, ezen érzésem egyre jobban reálisnak kezd tűnni. Ahogy feltámad a szél, és én a vihar szemében fekszem a tóparti selyemágyamon, a szél körkörösen zavarja fel a körülöttem elfekvő erdőt. A tintával megírt papír falevelek, csak úgy reppennek fel az ég felé, lassacskán már kitakarva magát a napot is, mely utolsó fénysugárként ragyogott fölöttem. Kezeimet hosszasan kinyújtva az ég felé próbálom körül ölelni az ékes égi ékszert, mely bevilágítja az ember mindenét, az idő szövetén keresztül, a lélek szövevényes, és bonyolult világán át.

Ezen napsugár utolsó foszlányában próbálok megkapaszkodni, mely sugárnak egyetlen foszlánya, éppen csak átküzdötte magát a tintaerdő papírleveleiből készült, és a forgószél által megépített körkörös kupolán. A kezeim még mindig az ég felé nyúlnak, és jobb kezemmel még sikeresen meg is markolom ezen napsugár utolsó leheletét, melyre a papírkupola felszakadozni látszik. De valami nem stimmel, valami nem olyan, mint amilyennek kéne lennie. Ahogy a kupola felszakadozik, úgy a pillanatnyi kéjes pánikomat, felváltják a pajzán gondolatok. A kupola lehet nem is ártani akart nekem, hanem csak valamitől meg akart volna védeni? És én magam voltam az, aki elmém utolsó védőbástyáját is földbe döngölte?

Ahogy a gondolatok végig cikáznak a fejemben, úgy a papírkupola is teljesen feloszlani látszik, majd az eddig segítő napsugarak fénye, egy teljesen más irányt vesznek fel. Az eddig az ég felé nyúló karjaim, hírtelen mellettem hullnak a porba, mintha óriási sziklatömbökből lennének. megemelni se tudom őket, így kiszolgáltatottan fekszek a tó mellett, melynek vize a közepétől kiindulva, halvány rózsaszínbe, majd ahogy terjed, úgy vörösbe kezd átváltani. A kipirult, és furán kiélt arcomat a végtagjaim felé fordítva, azokat fényből álló aranyló bilincsek kötötték a földhöz.

Pánikolni sincs időm, mivel újonnan felkerekedik a szél, mely először lágyan simít végig az orcámon, majd a testemen. Módszeresen halad végig a testem minden porcikáján, majd egyszer csak leáll, és szélcsend lesz úrrá, ezen a kis nyílt területen, de lehet az egész erdőben. Az állatok elhallgatna, a levelek sem suhognak, teljes síri csönd köszönt be. Egyedül a nap süt, és a bilincsek tartanak, mely problémát jelent a számomra. De ennél is nagyobb probléma, ez a baljós csend, mely körbejárja a regényerdő minden lapját.

Ekkor egy erős szélcsapás hasít végig a mellkasomon, mely feltépi a ruhámat, és abból egy nagyobb darabot le is szakít. Ezt követően folyamatosan ostromolnak ezek a csapások, míg nem szépen sorjában, és módszeresen le nem fejt rólam minden ruhát. Így történt meg az is, hogy anyaszült meztelenül fekszem végül egy tóparton, az arcom vörösben, a tekintetem pedig kéjesen kémlel körbe. Ruhám foszlányait mindeközben felkapja a szél, és hol egy bokron, hol pedig a tó vizén lefektetve hagyja el maga után.

Ezen háborgó szél, a port felkavarva ölt előttem testet, és fogja be tenyerébe az államat. De ahogy ezen pillanat megtörténi, úgy az államnál fogva hírtelen maga felé ránt, miközben a fénnyel beborított, vadregényes tájat, felváltja egy teljesen sötét tér, melynek padlózata vízből áll, melyen rózsaszirmok úszkálnak. Ezen rózsaszirmok, a lábam által keltett parányi hullámokban bugdácsolnak a vízfelszínen. De ahogy ezen parányi, kis botladozó rózsaszirmok játéka odavonzza a figyelmemet a vízfelszínre, úgy a hátam mögül a sötét távolból egy női hang szólít meg. Egy érzéki női hang, mely lágyan vállya magát bele a lelkem mélyére úgy, hogy az teljesen beleremeg minden egyes rezdülésébe. Ezen női hang megremegteti a lelkem, és a szívem egyaránt, melytől libabőrössé válok, és a testem is megbénul egy szempillantásnyi időre.

Ahogy újra a testem urává válok, úgy megpróbálok minél hírtelenebben hátra fordulni, de minden erőfeszítésemnek ellenére, nem látok senkit. Vagyis első pillanatban még nem látok senkit, de ahogy lejjebb eresztem a tekintetemet, úgy realizálódik az elmémben, hogy előttem a földön a saját lekötözött önmagam hever. De furamód, nem mozdul, csak üveges tekintettel bámul maga elé. Ahogy lehajolnék, úgy a szemem sarkából, látom, ahogy két kecses pucér női kar veti át magát a vállam fölött, majd karol át lazán hátulról. Hátamon pedig érzem, ahogy mezítelen keblei hozzám simulnak, miközben egyik combjával, az enyémet karolja át. Mint valami kígyó az áldozatát, úgy font körbe engem is ez a nőszemély, ebben a fura, de mégis tiszta világban.

Akármennyire is akartam, a szám nem akar szóra nyílni. Ahogy a mellkasomon karikákat ír le a mutatóujjával, úgy a szívem egyre hevesebben kezd verni, és alig tudom türtőztetni magamat, hogy ne tegyek vele valamit. Mégis mi lehet ez az érzés, ami így uralma alá akar hajtani? Eddig sohase éreztem hasonlót, de most hírtelen, mintha minden egyszerre ki akarna törni belőlem. Öröm, bánat, magány, mintha mind egy pontban összpontosulnának, és a reális gondolkodással megáldott elmémet egy erős háromszögbe fognák, hogy csakis, de csakis az ösztönök legyenek az urak, akik a testemet irányítják.

Próbálom türtőztetni magamat, de az a kecses női hang újonnan megszólal. – Miért ellenkezel Theo? – Ezen kérdésére egész lényem újonnan beleremegett, mely remegés, kihatott az egész testemre. Ahogy ez megtörtént, a nő, kinek az arcát még nem is láttam, erősen magához szorított, majd újonnan megszólított. – Csak ma estére… - Remegtette meg újra az egész lényemet, és a szemeim pedig az ösztönök által vérben kezdtek el forogni, ahogy ellenkezni próbáltam velük. - légy az enyém… - Folytatta újra a maga kéjenc hangján, mely mondandója közben, puha kezeivel, érzékien az arcomat az ő arca felé fordította. – És ígérem én is a tied leszek… - Majd ekkor megcsókolt, melyre már nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Hosszan viszonoztam a mézédes csókját, melyet hamvas ajkaival adott nekem, mindeközben az ellenkezésben vérbe fordult szemeim kifehéredtek, majd szemhéjaim hosszan sötétbe zárták ezen pillanatot.

Ahogy a szemem kinyílt, úgy egy szobában találtam magamat, egy ágyhoz kikötözve. Előttem, a könyvből a képre nagyon hasonlító formás nő alakja formálódott ki az éjszakai hold fényében, miközben az csókja után visszább mászott valamennyit az ágyon, és az öleim közé ült. Majd egy kélyes vigyorral az arcán így szólt hozzám. – Óh hát végre megérkeztél Theo. Akkor kezdhetjük? – Biccentette oldalra a fejét az attraktív nőszemély, de akármennyire is akarnék, nem vagyok képes neki nemet mondani. A logika, és észérvek itt már nem használnak, az ösztöneim, meg mint valami állatban, úgy dominálnak, és felül írnak mindent. Így csak egy mondatot vagyok képes kinyögni. – Csaki kizárólag kísérleti jelleggel… -

Hát ez igazán szürreális volt azt meg kell hagyni. Szép volt a sok hasonlat, szép volt a vége is. Külön tetszett hogy a könyvben hasonlóak foltak a képek amit láttál, és hogy sikerült bujára megírnod az egész környezetet. Valószínűleg ez a nőci Veronia legerősebb és legöregebb succubusa volt, de úgy döntöttem elfogadom.
Néhány apróság a stílusról: találtam pár szóismétlést, egy ilyen típusú élménynél egy picit jobban kell ügyelni a szinonímákra a szokásosnál. A másik, hogy megint váltogatod az igeidőket néha mondatról mondatra. Nem volt rossz a jelen nem volt rossz a múlt sem önmagában de tedd le a voksod az egyik mellett.

Jár a 100 tp és az 1000 váltó