Aranyláz

A Főváros sosem volt csendes, de most még annál is szokatlanabb volt a kép, ami a falakon belül fogadott, ahogy Hűséges hátán beléptettem, hogy a szokásos, itt tartózkodásom alatt preferált fogadóba, a Mindig Teli Hordóba eljussak. Már az idevezető úton találkoztam nagyobb csoportokkal, akik megpakolt öszvérekkel, vagy szekerekkel, vagy nagyobb málhákkal jöttek velem szemben.
~ Vajon mi történhetett? Valami elől menekülnek? ~
Igaz ennek ellentmondott a viselkedésük, ami nem félelmet, inkább izgatottságot sugallt.
A fogadóba is sokan voltak, Hűségest is csak azért tudtam fedél alá helyezni, mert a lovászfiú már ismert és mert kapott tőlem egy kis aprópénzt.
Az ivóban izzadság, kiömlött szesz és bagófüst szaga keveredve vágott mellbe és mindenhol izgatott beszélgetések hangzavara.
Bosszúsan nyomakodtam át a nyüzsgésen, hogy a pultnál lecsapjak a félszemű és sziklaöklű Hencz-re és a kupa söröm mellé némi információt is kiszedjek belőle.
- Mi a fészkes fene folyik itt Hencz? Jönnek a protestánsok vagy megindult a démonok patás serege, vagy mi? – mélyesztettem a könyököm a mellettem álló fickó oldalába, aki épp letaposta a lábamat.
- Jaj Amy, dehogy! – nyögött fel a kimerült csapos, ahogy újabb féltucat sört osztott ki és nyakon vágta a siheder felszolgálót, aki nem volt elég fürge. –Hát hol jártál te, hogy nem hallottad a hírt? – emelte meg felém a fél szemöldökét. – Hiszen szerintem már a madarak is ezt csiripelik.
Mikor látta, hogy továbbra is várakozóan nézek rá és az értelem szikrája sem gyúl a szememben, nagyot sóhajt, mellékesen a nem éppen makulátlanul tiszta ronggyal, amivel eddig a hol a pultot, hol a kupákat törölgette, most izzadó homlokát itatta fel.
- Najó! Szóval Milingen-ben aranyat találtak! – jelentette ki. – Tudod……ahol a Nordenfluss ered…..- teszi hozzá magyarázatképpen. – Ezért van felbolydulva mindenki. Aki csak teheti lapátot ragad és megy, hogy megtalálja a szerencséjét.
- És te? Téged nem izgat? – nézek rá érdeklődve, miközben magamban emésztgetem a dolgokat, mert ez tényleg nem látszik rajta.
- Viccelsz? Nekem ez az igazi aranybánya! – int körbe a dugig lévő kocsmán nevetve. – Na meg azt is rebesgetik, hogy sem a földesúr Kaspar Bormann, se az egyház nem nézi jó szemmel, hogy mások aratják le esetleg a babérokat. És sejtésem szerint a falusiak sem repesnek majd a konkurenciának, nem lepne meg, ha lennének jó páran a szerencsevadászok közül, akik sosem kerülnek elő élve onnan.
Aztán gyorsan ellép előlem, mert az egyik asztalnál verekedés tör ki és a tetteseket hamar ki akarja penderíteni, hogy ne rontsák a boltot.
Így én magamra maradtam az új információval, ami tagadhatatlanul az én fantáziámat is megmozgatta, hiszen kinek nem jönne jól, ha nyakába szakadna a gazdagság. Csak, hogy abban is sok igazság van, amit Hencz mondott, mert az urak sosem hagynák, hogy valaki előttük arassa le a babérokat. Tényleg sok halál leselkedik majd a próbálkozókra, ebben már most biztos vagyok.
És én, bár a munkám sok kockázattal jár, szeretek kiszámítható kockázatot vállalni, ami biztos pénzt ígér és már körvonalazódik is bennem, hogy szelhetném ki ebből a kalandból a saját kis szeletemet.
Nem nehéz egy jó kardforgatónak és olyan valakinek kalandor társakat találni, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Persze tudom én, hogy a nagy bajtársiasság csak addig tartana, míg egyformán kong a zsebünk az ürességtől és azonnal megfordulna, ha ez változna, de jobb, ha az utat nem egyedül teszem meg. Az útonállók is aranybányának nézik majd a falu felé tartókat minden bizonnyal.
Azonban, ahogy a falutól nem messze felverjük utolsó táborhelyünket, hajnalra kelve észrevétlen búcsút veszek a kompániától és nekiindulok, hogy megkeressem a földbirtokos lakhelyét, ahol szándékomban áll felajánlani a szolgálataimat.
Valószínűleg nem sajnál majd nagyobb összeget is áldozni, hogy megtömje a zsebét. Nekem ez meg biztos pénz lesz és közben akár még némi mellékesre is szert tehetek.

Három napja már, hogy Hellenburgba érkeztek. Hosszú volt az út idáig és méghosszabb lesz majd vissza, a Nyugati síkság erdeibe. Idefele jövet szerencséjük volt ugyanis sikeresen belefutottak egy kereskedőbe, aki némi habozás után, de beadta a derekát és elhozta őket a városig...és az sem mellékes, hogy Maria szégyent nem illegette magát előtte, hogy fuvart kapjanak.
- Ironikus nem. Ezért itt a városban minimum kaloda járna.
- Pedig nem egyszerű feladat. Tudjátok, milyen nehéz ebben a páncélban kikapósnak tűnni? – válaszolta a vámpír sértődötten.
Gerard értetlenül vállat vont.
- Ha úgyis ennyire zavar, miért nem veszed le. Nem kenyered a harc...
Maria reakciója minden képzeletet felülmúlt. A nő hüledezve, zavarodott szemekkel nézett vissza rájuk, mint akit megijesztettek volna.
- Hogy én...páncél nélkül...itt a tömegben...ahol akárki bármikor hátbaszúrhat.
Leonak is feltűnt, mennyire kizökkentette az amúgy magabiztos Mariát a páncéljának feszegetése.
- Hé – nézett rá pimaszul vigyorogva – azt ne mond nekem, hogy demofóbiás vagy?

// Note: tömegiszony //

A diplomata zavarodottan nézett vissza rá.
- Nem, dehogy- hadarta pánikszerűen – csak így nagyobb biztonságban érzem magam.
- Tényleg – gondolkozott hangosan – a vámpíroknál a neveltetés kicsit másképp néz ki, mint a többi népnél. Talán az lehet az oka az... – nevette el magát egyik pillanatról a másikra – demofóbiának...
- Nem vagytok viccesek... – zsörtölődött magában Maria – inkább azt mondjátok meg, hogy meddig kell még ebben a koszfészekben aszalódni.
- Mintha a torony olyan jó állapotban lenne.
- Hé, hé, megmondtam, hogy majd ha visszaértünk, rendbehozom.
- Hiszi a piszi, az előző három útnál is ezt mondtad.
Gerard az állát vakargatva elkezdett gondolkodni.
- Úgy rémlik van még pár dolog a listán. Utána már csak egy másik balekot kell találni, aki visszavisz minket egészen a messzi Északig...
Nyikorgó zörej szakította őt félbe. Egy szekér állt meg alig pár méterre tőlük, az út mentén. Két pej szőrű ló volt elé befogva, mögöttük ült a kocsis, akinek az arcát egy szalmakalap takarta el, a fejéből csak a hosszúkás, fekete haja látszott. Rakományt nem szállított, helyette legalább nyolc-tíz ember zsúfolódott össze a már-már roskadozó farakáson.
- Szerintetek felférünk? – kérdezte Leo.
A többiek értetlenül néztek rá. Egyértelműen látszott, hogy egy talpalatnyi hely sincs már azon a rozoga vackon.
- Egy próbát tehetünk.
Óvatosan megközelítették a szekeret.
- Szép napot! Merre tart az útjuk? – kérdezte a tőle nem megszokott illedelmes hangon.
A kocsis végignézett rajtuk. Nem keltettek túl nagy feltűnést, azonban annyi egyértelműen kirajzolódott a megjelenésükből, hogy már többször ragadtak fegyvert életükben. Erről árulkodott többek közt Leo két kardja, Gerard öltözete, amit normális esetben csak a háborúban szolgáló mágusok hordanak.
- Észak felé, hova máshova?! – válaszolta nekik lelkesen – Egyenese a Nordenflushoz és onnan tovább!
- Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét bájosan mosolyogva – mi is éppen arra tartunk. Volna rá valami esély, hogy el tudjatok minket vinni.
A szalmakalapos öreg végignézett a szekéren, majd bólintott.
- Hé, húzódjatok összébb, koszos banda! Parancsoljon, kisasszony.
A csapat nem igazán értette, mire fel ez a nagy lelkesedés, miért akarnak ennyien egyszerre északra utazni, de amíg elviszik őket, nem is számít Egymás után felszállva csatlakoztak a  tömeghez. A szekér kisvártatva meg is indult, alig pár perc múlva már az országutat rótták. Gerardnak akkor jutott eszébe, hogy a könyvtárba elfelejtett elmenni...

Eiryn kinyújtóztatja a tagjait. Végre-valahára megpihent ez a nyamvadt karaván, egy a több tíz hasonszőrű példány közül. Ez az egész aranyláz, ami végigsöpört Veronián, korántsem olyan mulatságos, mint azt először képzelte. Persze, nagyon érdekes volt a szerencsevadászok lelkes, durva arcát és reménykedő, hangos beszélgetéseit hallgatni, de azért egy idő után már igen-igen unalmassá vált a dolog. Ha nem egy hasonló dologról lenne szó, már rég otthagyta volna az egész felfordulást, de egy ékszerésznek sosem árt tisztában - és nem utolsósorban jóban - lenni azokkal, akik az általa használt alapanyagokat termeli ki. Bár a helyzet itt kicsit bonyolultabb. A fene tudja, hogy a falusiak mennyire tudják érvényesíteni az akaratukat, vagy hogy egy lepukkant birtok ványadt ura mekkora energiát és erőforrást tud beleölni az ügybe. A karaván mindenesetre tökéletes megfigyelő pozíciónak tűnt. Mivel pusztán szakértőként volt jelen, senki sem orrolhatott meg rá, sőt, mindenkinek kifejezetten hasznos volt valaki, aki fel tudta becsülni a fémek és drágakövek értékét. Hogy ezt egy Schattenstahl vámpír valószínűleg pontosabban meg tudná mondani, arról mélyen hallgat. Bár alapvetően lelkiismeretes lélek volt, azért nem szerette maga alatt vágni a fát. Azért remélte, hogy a helyzet nem fog elfajulni. Nem szívesen vett volna részt egy komolyabb konfliktusban, a szavakkal és a szerszámokkal sokkal jobban bánt, mint a fegyverrel. Bár amilyen rengetegen beszálltak az aranyvadászatba, erre sajnálatos módon vajmi kevés esélyt látott.
- Kislány, ne ácsorogjon már, indulunk! - Harsan a kiáltás, és Eiryn sóhajtva mászik vissza az egyik szekér ponyvája alá. Gyalogolhatna is, de messze van az a nyamvadt porfészek, és a lustaság nagy úr. Este letáboroznak, a négy szekér takarosan veszi körbe a tüzet, a karaván tagjai fáradtan, de lelkes csevegéssel ülnek le a vacsorához. Eiryn útitársai leginkább kissé lepusztult, keménykötésű szerencsevadászokból áll, de van egy négytagú család, illetve valami úrifiú is, ez utóbbi fensőbbséges fintorral áll a lova szügye mellett. A vámpírnak fogalma sincs, hogy mi a fenének jött velük, valószínűleg csak valami kirándulásnak véli ezt az egész ügyletet, amiből aztán rangjából kifolyólag - természetesen - arannyal megrakva, dicsőségesen hazatérhet. Szórakoztató volt elképzelni szerencsétlen nemeske arcát, amikor rájön, hogy azért a kincsért bizony több száz elhivatott aranymosóval kell megküzdenie. A tábortűz körül természetesen mindenki úgy gondolta, hogy mindenkinek jut a gazdagságból, osztozni fognak, meg miegyéb.
~ Milyen naivak az emberek! ~
Végül mindenki nyugovóra tér, csak Eiryn marad fenn - egyrészt őrködni, másrészt kiélvezni az éjszakát a fárasztó nappal előtt.
A reggel kíméletlenül elérkezik, és a Nap első sugarai egy kimerült, utálkozó vámpírt találnak a leégett tűz mellett. A többiek lassan ébredeznek, majd laza két óra készülődés után végre el is indulnak. A nyüzsgés a szokásosnál is nagyobb, mivel a karaván vezetője bejelentette, hogy Isten segedelmével aznap délutánra meg is érkeznek. Eiryn nem csatlakozik az izgatott társalgáshoz, inkább bemászik az egyik szekérbe aludni.
- Ha odaértünk, megtennéd, hogy felkeltesz? - szólítja meg a velük utazó család egyik gyermekét, egy tízévesforma fiút. A gyerek buzgón bólogat, Eiryn pedig végre-valahára átadhatja magát a szekér ringatózásának zötykölődésének, és álomba merül. Az beígért ébresztés késő délután meg is érkezik. A lány kissé rendbe szedi magát, majd lepattan a szekérről, hogy körülnézzen.

Este van. Nyugodtan  eszem a vacsorám,  miközben elmélkedek az utóbbi pár nap tanulságain. Két sebhelyes alak jelenik meg, akik feltehetőleg ismerik egymást. Rögtön felállok a helyemről, miközben a kezem megpihen a tőrömön. A két cimbora elég hangosan beszél egymással, kezükben egy-egy palack bor.
- Hehe! Pajtikám! Ez aztán jól csináltuk! – mondja elégedetten, mint aki élete legjobb kalandját élte volna át. Arcán derűs mosoly, melyet a kellően erős alkohol tesz még inkább különössé.
- Hát nah, akinek van esze! – hangzik nagyképűen a másiktól, sőt az orrát felhúzza kicsit, aztán nem sokkal nevetni kezdenek.
- Jó ötlet volt kirabolni azt a családot, mi aranyat összeszedett már az a disznó! – szól a társához, majd iszik egy kortyot a borból.
- Jah, Milingen lakói meg fognak gazdagodni. De egy családdal kevesebb. – vihog fel a másik, mint egy dögevő hiéna.
- Úgy bizony, kivéreztettem azt a disznót az asszonya előtt. Hogy sírt és könyörgött, hogy ne tegyen. – emlékezik meg az egy nappal ezelőtti eseményre, mint élete nagy diadalára.
- Sírt? Nálam nyögött, meg halkan sikított, mikor elszórakoztattam a kicsikét! Azok a mennyei csöcsök! Elfogdostam volna még pár napig, kár, hogy el kellett vágnom a torkát, meg kislányukét is. Sosem kell fel anyu szeme fénye.
Meséli elégedetten, mint aki élete legjobb napját tudhatja magáénak. Lassan érnek oda hozzám, így van időm elpakolni a maradék ételt és italt, ráadásul elbújok egy nagyobb törzsű fa mögött. Nincs időm a lovamat eltüntetni, így ott hagyom kikötve a helyén. Várom, hogy a két alak odaérkezzenek a helyemhez. A tőröm a kezemben, ráadásul készen állok az ugrásra. Kell egy idő, míg észreveszik a lovamat, amit először a bajszos vesz észre, s ettől felhorkan.
- Ez meg hogy kerül ide? Eltévedtél és beakadtál ide? – próbál meg a hátasommal kedvesen beszélni.
- Vagy itt hagyta nekünk valaki, tudván, hogy az aranyat nehéz cipelni. – feleli a sármos arcú, aki közelebb áll hozzám. Mindketten óvatosan közelítenek felé, ám a hátasom egy kicsi mozgolódás után rúg egyet fejmagasságban, így a bajszos fejét megrúgva. Azon nyomban kileheli a lelkét. A jóképű elejti az üveget, mert nehezére esik a borgőztől feldolgoznia a helyzet súlyosságát.
- A francba, a francba beléd! Kicsinállak és megeszem a húsod! – káromkodik egyet, s húzná elő a fegyverét, mikor mögötte termek és a tőrnek a markolatgombjával lesújtok a tarkójára. Azon nyomban összeesik. Megvizsgálom a fejbe rúgott bűnözőt, azonban a fejsérülése nagyon súlyos. Ezután kikötözöm az életben maradt társát, miközben elveszem a cuccaikat. Azután eltemetem a halottat, s akkor figyelek a díszvendégemre, mikor az káromkodva szólal meg.
- Dögölj meg, rohadék holdseggű állat! De ha egyszer kiszabadulok innen, akkor neked véged! Kicsinállak a családoddal együtt, meghágom az asszonyod és elveszem a vagyonod! Értetted?   – fröcsögi magából a szót, azonban ez cseppet sem érdekel. Odalépek hozzá, majd erősen pofán rugóm, úgy, hogy a fa adja a másikat.
- Te aztán igazán nagy legény vagy hallod? Egy patkány az ürülékben! – belevágom a combjába a tőrt, mire felordít, mint a fába szorult féreg.
- Mi akarsz tőlem?
Jön meg a józan esze, s teszi fel ezen kérdést. Én lassan húzom ki a húsából a fegyverem. Elteszem végül, de nem szólok hozzá. Inkább összepakolok, s úgy teszek, mint aki indulni készülne.
- Héhéhééé! Ne hagyj itt meztelenül. Te pap vagy, nem hagyhatsz itt. Nem teheted ezt velem, érted? – mondja a szavakat felém,  mikor ennyit mondok neki.
- Milyen családot öltetek meg az arany miatt Milingen településen? Mi ez az egész? – teszem fel a kérdést, mire készségesen kezd válaszolni abban a reményben, hogy szabadon engedem.
- Nordenfluss eredésénél aranyat találtak, s Milingen lakosai gyűjtik. Mi abban a reményben kerekedtem fel volt társammal, hogy mi is találunk, de nem. Aztán az jutott eszembe, hogy kirabolhatnánk az egyik ilyen családot. Sikerült is a tervünk, s nem hagytunk magunk után nyomot. Megöltük az a ember családot, hogy ne azonosítsanak be minket. – Leszállok a lovamról, s vészesen közelítek. Szememben nincsen könyörület, hiszen ezek az alakok nem csak tolvajok, de gyilkosok is. Úgy vélem Veronián nincs szükség ilyen alakokra.  
- Ugye most eleng... – mondja ki, azonban odaérek hozzá, s vágom el a nyakát. Végül eltemetem ezt a szemetet is a következő felirattal: „ Itt nyugszanak, kiket a kapzsiság és az arany ölt meg.” Végül lóra szállok, s az utam  a falu irányába veszem. Úgy vélem, hogy valakinek meg kell védenie a falu lakosságát ezektől a szemetektől.

Karolusburg templomai a legszebbek közé tartoznak a királyságban. Még a legutolsó gyűrűben eldugott egy-két apró, szinte csak kápolna méretű épület is zsong az elhivatottságtól és az erős hittől, szinte megemelkedik az igaz ember lelke, ahogy belép a küszöbén. Sajnos azonban egy hosszú napnyi keresés elcsigázza a legszelídebb lovagot is így fáradt sóhajjal sétálok végig a padsorok között egyenesen az oltár körül serénykedő, reverendájában kis híján felbukó pap felé.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám. – szólítom meg, hogy ne ijedjen meg a közeledésemre, mire kiegyenesedik és felém fordul. Öreg, nyúzott arcú férfi, de szemében okos, kissé mohó csillogást látok a szerénység minden nyoma nélkül. A hangja sem szimpatikusabb, ahogy kelletlenül válaszol.
- Mindörökké ámen! Mit keres itt?
- Egy Andromeda nevű nefilimet, atyám. Úgy tudom, az egyik Fővárosi templomban tartózkodik és reménykedem, hogy ez az a bizonyos templom. Tudja, sokat jártam már ma. - mosolyodok el barátságosan, ám a pap nem enged a savanyúságából. Azt jól látom, hogy végigmér az arcom vonalától a páncélom veretéig és kétség kívül felismeri benne a keresztesek jelképeit, de tisztelettel nem adózik.
- Itt van, illetve bent az irodában a parókián. Ha a hátsó ajtón megy ki, a sekrestyén keresztül, megtalálja. - feleli, és késlekedés nélkül visszafordul az oltárterítő csipkéi felé. Fel nem foghatom, mit igazít rajta bár nyilván csak ürügyként használja, hogy ne kelljen foglalkoznia a jelenlétemmel. Nem lopta be magát a szívembe így fellépek a szentély lépcsőin, térdet hajtva az Oltáriszentségnek és a sekrestyén át kilépve átvágok a keskeny udvaron a parókiáig. Az épület alacsony, lapos teteje épp csak egy magasabb ember feje fölé emelkedik, noha Konrad még elférne alatta, biztosra veszem hogy Domitius nagymester már meghajtaná a fejét – már ha képes egyáltalán ilyesmire.
- Andromeda kisasszony! Örülök, hogy megtaláltam. - A félangyal az első szobában ül egy asztal mögött, de a köszöntésemet hallva felemelkedik, szárnyával óvatosan mozogva hogy ne sodorjon le semmit. Mindig is lenyűgözött a nefilimek milyen könnyedséggel kezelték a számomra idegennek és nehézkesnek tűnő szárnyaikat, noha a saját szemszögükből valószínűleg olyan természetes lehetett nekik, mint a levegővétel.
- Kristin Angelika... Dalgaard. Én is örülök. - ahogy az előző találkozásunkkor, most is a teljes nevemet használja, mintha a Kristin Angelika egyetlen név lenne vagy tiszteletlenség lenne elhagyni. Ki tudja, talán az ő kultúrájukban az is volt. - Miért keresett?
- Egy ajánlattal fordulok... Illetve, fordul a szentszék a kisasszonyhoz. A Nordenfluss forrásánál káosz van és marakodás és szeretnék, ha rendet tennénk. Szabad leülnöm? - néztem körbe az asztalon kiszemelve, de nem akartam önkényeskedni. Végül is Andromeda csak az Úr angyala volt fele részben, kijárt neki az egyházi méltóságok tisztelete.
- Rendet? - kérdezi egyelőre figyelmen kívül hagyva a kérdésem láthatólag nem értve a virágnyelvien megfogalmazott parancsomat. - Miféle káosz? - Láthatóan elgondolkodik, kutatva az okokat és a miérteket még azelőtt, hogy bármit elmagyarázhattam volna. Andromeda sosem a türelem és az alapos tervezés aspektusa volt, akár csak én magam, bár talán ő még nálam is kapkodóbb és türelmetlenebb volt. - Igen. - felel végül a kérdésemre, amiért hálásan bólintok és leülök az egyik székre vele szemben. Ő is visszaül a helyére, kíváncsian függesztve rám félangyali titkokat sugalló szemeit így úgy hiszem ideje a magyarázatnak.
- Van egy Milingen nevű falu, ami nemrég feltárt egy aranybányát. Mindenki nagyon örült neki, azonban Milingen nem királyi szabad város, egy földesúrhoz tartozik, aki magának tartja fenn a bánya jogát. Ráadásul egy helyi atya azt üzente őszentségének és a püspöki hivatalnak, hogy újabban szerencsevadászok is fosztogatják a bányát és elmarják Milingen elől az aranyat. Senki nem tudja kinek van igaza, vagy hogy bármennyi igaz is ebből így engem elküldtek hogy védjem meg a helyi templomot és a plébánost és azt kérték egy megbecsült nefilim is kísérjen el. Szerettem volna megkérdezni hogy lenne-e a kísérőm.
Domitius nagymester szájából sokkal katonásabban és határozottabban hangzott a parancs, de épp ez a különbség közte és köztem. Én utasítást kaptam, Andromeda csak egy kérést. Noha ragaszkodtak a szentszéknél, hogy egy nefilim is elkísérjen azt nem kötötték meg, pontosan kicsoda. Viszont Andromedát ismerem valamennyire, ha nem is a tökéletes bizalomig de ismerem annyira, hogy ne akarjak mást választani.
- Leszek. – bólint rá kis szünet után, míg megrágta a dolgokat én pedig megkönnyebbülten engedem ki a levegőm. - Köszönöm.
Nem igazán értem miért ő köszöni meg, hogy a segítségét kérem, de nem firtatom. A félangyalok között sok olyan gondolat fogant meg, amelyet Veronia királyságai furcsának vagy nem odaillőnek találnak.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok. Ha jól emlékszem a múltkor kocsival utaztunk, ezúttal is ragaszkodna hozzá vagy a ló is jó lesz?
A nefilim elgondolkodik, akárha maga sem tudná a választ és végig kellene tekintenie a saját múltján és jelenén, hogy megtalálja.
- Nem tudok lovagolni. - feleli végül. - Megpróbálhatom. - teszi hozzá sietve, amin elmosolyodok. Már megszoktam, hogy mindig tömören, alig szavakban beszélt felesleges kitöltések nélkül. Minden esetre nem engedhettem egy tapasztalatlan lovast ilyen hosszú útra, ez biztos volt.
- Nos, ha nem tud lovagolni, saját lovat nem lenne biztonságos önre bízni, de az én lovam elbír kettőnket. Amennyiben nem találja túl méltóságán alulinak, hogy mögöttem lovagol.
- Az jó lesz... Már utaztam így lovagnővel. - Ugyanolyan zavart mosoly terül szét az arcán, mint az enyémen és talán egyikünk sem tudja, mi az oka.
- Akkor a keleti kapunál fogom várni egy óra múlva, addig van ideje felkészülni. – bólintok végül, majd sarkon fordulva magára hagyom a félangyalt. Talán egy rövid zsolozsma beleférne még a délelőttbe, ám az Úr látja a lelkem nem tudnék az Isten szeretetére gondolni a zsémbes pap mellett amíg az az oltárkendővel babrál…

A tervem, miszerint elébe megyek Andromedának füstbe megy, ugyanis fél órával a találkozásunk után már ott vár a kapu árnyékában, tógája fölött kabátot és csizmát viselve a hideg ellen. Fecske kantáron vezetve lépdelt mögöttem, békésen tűrve a menet közben hozzá érő gyermekek kezeit az oldalán és a combján, míg oda nem sétáltam a nefilim mellé, megállítva lovamat.
- Indulhatunk, Andromeda kisasszony?
- Mehetünk.
Felkapaszkodok a nyeregbe aztán kezet nyújtok a lánynak aki meglepően ügyesen lép bele a kantárba és szárnyával segítve a mozgását ül fel mögém, én pedig megsarkantyúzom a kancát. Hosszú az út Milingenig még és a falu igaz keresztényeinek szüksége volt a segítségünkre.

- Andromeda kisasszony! Örülök, hogy megtaláltam.
A félangyal a parókia egyik irodjában ült éppen Kaspar atya nagy bosszúságára és latinul írt szent szövegeket tanulmányozott. Kezében a Remete kártyája, arannyal és más drága festékekkel ékített lap, melyet egy angyalromban találtak és neki ajándékoztak. Már használja egy ideje, mégis különös figyelemmel kíséri a momentumot amikor hozzáérinti egy szöveghez, és az elkerekedett aranyszín szemei előtt válik érthetetlen betűhalmazból héber nyelvű szöveggé. Mégis milyen más az amikor az anyanyelvén olvashat! Szemöldöke ívének apró rándulása jelzi ilyenkor a meglepettséget és egyben nyugtázza is a folyamatot. A maga módján játékos örömet érez.
Kristin érkezésére felpillant, feláll. Meglepi a jötte, mégsem éri egészen váratlanul, hiszen nem csak neki fontos, hogy megismerje az emberek Élóhimhoz fűződő viszonyát. Tudja, mivel hallott róla, hogy a katolikus egyháznak is fontos, hogy kiismerje és meggyőzze az ő népét.
- Kristin Angelika... Dalgaard. Én is örülök. - viszonozza hasonló szellemben, a nevek számítanak, hiszen a viselőjüknek szánt sors jelentését hordozzák és kijelölik helyét a világban. Aztán elgondolkodik. - Miért keresett?
- Egy ajánlattal fordulok... Illetve, fordul a szentszék a kisasszonyhoz. A Nordenfluss fordásánál káosz van és marakodás és szeretnék, ha rendet tennénk. Szabad leülnöm?
Ada figyelmesen hallgatja, már megint ez a szentszék, meg kell majd néznie magának. Kíváncsisága legyőzi türelmét.
- Rendet? - kérdez vissza ösztönösen, bár inkább óvatos kéne, hogy legyen. A lovagnő sokféleképp kiismerte őt, de Ada is megtapasztalt már eleget az emberek természetéből ahhoz, hogy tudja, dolgaik sok réteget rejtenek. Indíttatásaik, szándékaik gyakran jól álcázott ráncokban bújkálnak, s nem engedik színről színre láttatni magukat. S ha olyan emberek ülnek a szentszékben, mint Kaspar atya, akkor gyanúja erős lábakon áll. - Miféle káosz?
- Igen. - miután Kristin Angelika helyet talált magának, ő is visszaül. Onnan, az asztal túlsó feléről és egy kereszt alól néz rá, az emberre, akiért Isten a kereszten az életét adta. Egy kereszten, ami nem az ő népe megváltóját szimbolizálja, ami felől már sokat meditált. Vajon ennyi elég a megbocsájtához? Tán kevésnek érzi? Élóhim egyszülött fiát küldte érettük, a saját életét adta... de a nefilimekért nem. Ők félig angyalok mégis maguk kell, hogy megtalálják a bűnbocsánatot. Talán irigyli az embert? Andromeda lelke elveti ezt a gondolatot.
- Van egy Milingen nevű falu, ami nemrég feltárt egy aranybányát. Mindenki nagyon örült neki, azonban Milingen nem királyi szabad város, egy földesúrhoz tartozik, aki magának tartja fenn a bánya jogát. Ráadásul egy helyi atya azt üzente őszentségének és a püspöki hivatalnak, hogy újabban szerencsevadászok is fosztogatják a bányát és elmarják Milingen elől az aranyat. Senki nem tudja kinek van igaza, vagy hogy bármennyi igaz is ebből így engem elküldtek hogy védjem meg a helyi templomot és a plébánost és azt kérték egy megbecsült nefilim is kísérjen el. Szerettem volna megkérdezni hogy lenne-e a kísérőm.
Arany és földesurak. Megvetéssel gondol a szerencsevadászokra, akik kapzsiságukat erőszak árán próbálják érvényesíteni. Három okból fogadja el: mert szólítja, mert kíváncsi és mert az Egyház akar valamit tőle. Ezúttal az ő szövete is bírja a rejtett mintákat: hadd ismerjék meg, hogy ő is megismerhesse őket. Mind az egyház, mind azok, akik földi kincsért ölni, rabolni képesek. Megtudják mi az a szent harag, ha Isten törvénye ellen vétettek.
- Leszek. Köszönöm. - teszi hozzá. Továbbra is várakozón tekint Kristin Angelikára. Ahogy rábólíntott, beleegyezett. Már is útitársaként kezeli, ezért tőle vár utasítást.
Ám a lovagnő ezúttal téved vele kapcsolatban. Nem a félangyalok kifürkészhetetlennek tűnő szokásai vezetik, amikor megköszöni, hogy őt választotta erre a feladatra. Nem az angyal, hanem az ember benne az, ami szól, s magát is meglepné, ha észrevenné a változást. A tapasztalás, minden amit látott és hallott, amióta elhagyta a törzsét az Árnypajzs-hegység túlsó oldalán, nyomot hagyott a lelkén, s emberi énje egyszerre borzasztotta és bűvölte el, ahányszor az emberek gyengeségeinek és erejének tanúja volt. Már nem az, aki honvággyal gondolt a puszta magányára. Bármily különösen, nyugtalanítón hangozzék is – s számára úgy hangozna – a magány teher a számára, s a hála nem a lehetőségnek szól, hanem a társaságnak. De ezt aligha lehet leolvasni a kortalan, szoborszerű vonásokról, még ha türelmetlensége talán el is árulja azok előtt, akik ismerik.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok. Ha jól emlékszem a múltkor kocsival utaztunk, ezúttal is ragaszkodna hozzá vagy a ló is jó lesz?
- Nem tudok lovagolni. - Állapítja meg magáról. - Megpróbálhatom. - teszi hozzá, mert nem akar gondot okozni, ha sietniük kell.
- Nos ha nem tud lovagolni saját lovat nem lenne biztonságos önre bízni, de az én lovam elbír kettőnkek. Amennyiben nem találja túl méltóságán alulinak hogy mögöttem lovagol. - mosolyodik el kissé zavartan a lány.
- Az jó lesz... Már utaztam így lovagnővel. - teszi hozzá, s maga sem tudja miért, rá is átterjed a zavara.
- Akkor a keleti kapunál fogom várni egy óra múlva, addig van ideje felkészülni.
A félangyal csak bólint újfent. S hamarosan meg is jelenik a kapunál. Hosszúra nőtt ezüstszőke tincseit szoros kontyba fogja hátul, fejét szürke kötött sapka fedi. Kabátot visel a tóga, s a testére simuló nadrág felett. Vállán átvetve színes szövettáskája a legfontosabbakkal, de levél nincs benne, pedig már régóta várja Loreena válaszát. Legutóbb, mikor templomon kívül volt, a tünde lovagnő feleségül ment a sötételfek hercegéhez. Ada szíve összeszorul, hogy miféle üzenetek várhatják, ha majd visszatér, mert nem csak örömhírre számít tőle. S neki is volnának hozzá kérdései, kérdések, melyeket mélyre temetett. Ekkor azonban Kristin is megjelenik kantáron vezetve lovát, és odasétál hozzá.
- Indulhatunk, Andromeda kisasszony?
- Mehetünk. – felel a rend kedvéért, s talán egy pillanatra mindketten érzik a levegőnek azt a különös frissességét, amit az utazók általában nagy utazások előtt.

- Azt akarod nekem mondani Vic, hogy aranyat találtak az Északiaknál? - kérdezem nem túl meggyőzve.
- Nem csupán aranyat, rengeteg aranyat, egy egész hegynyit! Már egy kilós rög után egyikőnknek sem kéne dolgoznia egy életen át! És képzeld, ha kettő vagy hármat hoznánk! A királynak nem lenne olyan kastélya mint nekünk!
- És szerinted, ez csak nekünk jutott eszünkbe?
- Lehet hogy hülye vagyok, de naiv még nem. Van egy társaság, amelyik embereket toboroz. Remek felszerelés, biztonság és siker. Velük megyünk, és minden rendben lesz.
- Tegyük fel, hogy találunk aranyat, mert az a több ezer ember, aki már ott van és még éppen felé tart, mint mi, rossz helyen keres. Sok vér fog folyni azért, hogy haza is hozzuk.
- Nem gondoltam volna, hogy itthon tervezed hagyni a kardodat.
Rámeredtem hitetlenkedve.
- Nem ezért hívtalak magammal, esküszöm!
Eleresztettem egy fáradt sóhajt.
- Rendben, Victorex, meggyőztél. Szedjünk össze magunkat és menjünk északnak.


- Hallottad, hogy mik történnek a Nordenflussnál? - kérdezi az egyik szerencsevadász a másikat.
- Nem, mesélj.
- Tudod, az aranyat egy falu parasztjai találták meg először, ami az egyik földesúrnak a területén fekszik. Ez a kettő egymással áll szemben, hogy kié is az arany.
- És, mit gondolsz?
- Nem érdekel túlzottan. A parasztok arra hivatkoznak, hogy az övék, mert ők találták. Ha ebből indulunk ki, akkor ha mi odamegyünk, és mi találjuk meg, akkor a miénk. Aki találja, azé az arany. Ez lesz a szabály.
- Ezzel egyet tudok érteni. - bökök oda Victorexnek, aki némán bólint erre, miközben lógatjuk a lábunkat a szekér végéről. Az esőfüggöny elzárta a kilátás egészét. Csak ketten voltunk, elzárkóztunk a többiektől. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy velük együtt fogunk dolgozni a kötelezőnél többet. Ha mindenki ki akarja használni a helyzetet, akkor mi is kihasználhatunk mindenkit.
Örömmel hoztak minket magukkal, egy plusz kard és egy lovakkal suttogó ember, aki az állatokat karban tartja és bármikor ráveszi a munkára mindig elkelhet a földtúróknak.
Személy szerint az egész helyzet gyomorforgató és végtelenül szomorú, hogy ennyi ember utána képes vetődni a gyors meggazdagodásnak. Ennyi ember rászorul vagy ennyire kapzsi?
Nekem szükségem van a pénzre, rengeteg pénzre, és ennél jobb esélyem összeszedni nem lesz.

Megérkezem Milingen településre, ezért a lovamat lelassítom. Kijár a hátasomnak a pihenés, így leszállok róla, majd kantárszáron vezetem tovább. Éber figyelemmel nézem a körülöttem zajló eseményeket, de ha elhalad mellettem egy falusi alak, akkor köszönök neki érthetően. A város központja felé haladok, amikor megpillantok egy helybélit, akit kidobnak egy helyről. Felé veszem az irányt, abban a hitben, hogy majd ki fogom kérdezni őt a Milingenben történő eseményekről. A bántó napsugarak ellenére, a távolban megpillantok egy ismerős alakot, legalábbis elsőre annak tűnik. Felbuzdulok a lehetőség miatt, így amilyen könnyen céloztam meg a részeg alak, úgy hagyom most magára is. Ami még kiszúrja a szemem, hogy ezen ismerős valaki, egy teljesen ismeretlen jelenség társaságában tartózkodik. Felszállok a hátasomra, s ha sikerül hamar beérnek őket, akkor bizony rájuk köszönök.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – hajolok meg az illem kedvéért. Hangom teljesen nyugodt, egyáltalán nem kapnak el azon érzések, mint mikor Kristinnel beszélgettem az Úrról.
- Holdpap! – biccent felém a lovagnő, de aztán a következőt közli. - Sajnálom, de nem alkalmas az idő a beszélgetésre. Dolgunk van. – mondja érzelemmentes arccal, ami érthető a múltkori affér miatt. Közelebb érve, sőt hangszíne segít abban, hogy rájöjjek kivel van dolgom valójában.  Én sem örülök neki, de azon nyomban rátérek a lényegre, hogy megtudja miért vagyok itt.
- Én sem jókedvemből vagyok itt. Délről érkezem, s összefutottam pár gyilkossal, akik Milingen egy családját lemészárolták hidegvérrel csupán az arany miatt. Az aranyat visszahoztam, hogy odaadjam e közösségnek – magyarázom el neki,  ám én nem rejtem el véka alá az érzelmeim. Közben a tekintetem a másik személyen állapodik meg, mert nagyon különleges. Ritkán lát a sötét tünde Köd-erdőben ilyen lényeket. A kíváncsiságom miatt közelebb húzódok, majd bemutatkozom a nefilimnek – Egan Tyr Foley vagyok, örvendek a találkozásnak – mondom neki, miközben az angyali lény figyelmesen végighallgat, vizsgálgat.
- Andromeda. Örvendek – mutatkozik be röviden, s egyben egyszerűen. Azonban nincs időm tovább vizsgálni Adát, mert Kristin hangja zökkent ki a tevékenységemből, így tekintetem rajta pihentetem.
- Jól tetted. Azt az aranyat itt találták ezért ide tartozik – ezzel egyetemben a lovát megsarkantyúzza, hogy az gyors léptekben haladjon előre. Nincs mit tenni, hogy követem a két nőt, de arról még fogalmam sincs, hogy hol fogunk kikötni. A templom felé haladunk, sőt egészen pontosan a kertje felé. A saját lovamat nem hajtom ki, hiszen elég sokat kellett mennie a mai nap folyamán. Krsitin keres a lovának egy cöveket, ahová kikötheti hátasát. Mikor megtalálja, akkor látom, hogy leszáll az állat hátáról, majd lesegíti a nefilimet, végül pedig a kertben dolgozó paphoz sétál.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, atyám! – szólal meg a lovagnő, s erre egy negyvenes éveiben járó pap fordul felé, aki elég magas, barna a haja és zöld szeme van.
- Dícsértessék, gyermekeim. Ernest atya vagyok, miben lehetek szolgálatukra? – hangzik tőle könnyedén.
- Elnézést az alkalmatlan zavarásért. Kristin Dalgaard vagyok, a Canes Domini lovagja, a kísérőm pedig Andromeda a nefilimek tiszteletre méltó népéből. A Szentszék küldött, hogy kisegítsük az itt kialakult helyzet kezelésében. – meséli el az atyának, hogy mi célból vannak itt és kicsodák valójában.
- Dícsértessék! – szól az angyali alak, s ekkor érkezem meg hozzájuk, hogy Kristin példáját követve, kikössem a hátasom egy arra alkalmas helyre. Leszállok, majd előkeresem az arannyal teli zsákocskákat, majd a vállamra pakolva őket indulok meg a pap felé, hogy átadhassam neki.
- Üdvözlöm Ernest Atya, szeretném ezt az aranyat visszaadni a közösségnek. – ennél többet nem mondok neki, majd csak akkor ha esetleg van kérdése. - Egan Tyr Foley vagyok, Holdpap – mutatkozom be előtte, hogy ne legyek ismeretlen számára, s tudja csak meg, hogy kivel beszél. Átnyújtom neki ezúttal a kincset, majd várom, hogy átvegye tőlem. A reakciója először az, hogy nagy szemeket mereszt rám, aztán a felé nyújtott aranyzsákocskákra.
- Ez... igen nemes magától, Egan atya. Elnézését kérem nem tudom önöknél mi a hivatalos megszólítás. Mindenesetre nagyon köszönöm, a falu polgárai nevében is. Jóra fogjuk használni. – ezzel egyetemben elfordul tőlem, s inkább a másik kettőt tünteti ki figyelmével. - Igazán hálás vagyok őszentségének, hogy ilyen hamar valóban küldött egy lovagot, ráadásul az úr egy angyalával együtt. A helyzet lassan tarthatatlan Milingenben. – csóválja meg a fejét beszéde közben – A falu polgárai többségében tisztes, istenfélő emberek, de az arany óta mintha mindenki kifordult volna magából, ráadásul még a kalandorokkal is bírnunk kéne... Abban reménykedek, hogy egy egyházi személy, sőt kettő talán képes elsimítani kicsit a helyzetet itt. – fájdalmasan sóhajt a végén, s látszik rajta, hogy jól jönne a faluba a békesség.
- Ha az arany okozta miért nem adózzák le a helyi nemesnek? – érdeklődik Kristin, miközben én örülök annak, hogy minden további nélkül elfogadta az atya az aranyat. Mindenesetre a szavaira úgy érzem, hogy válaszolnom kell. - Mi testvéreknek tekintjük egymást a Holdban. Így engem nem kell atyázni – magyarázom el az idősebbnek, egyben egy másik vallás képviselőjének. Azonban nem tudok bölcsen hallgatni, így rákérdezek nála a következőre. - Ha jól tudom, akkor egy családot el kellett temetniük, esetleg megmutatná, hogy merre találom a sírjukat? – teszem fel a kérdésem, s egyelőre nem kívánkozok a lovagnő dolgaiba beleszólni. Az atya egy picit elgondolkozik, aztán válaszol szépen sorjában a legjobb tudása szerint.
- Ez bonyolult ügy Kristin nővér. A Milingen lakói szegénységben éltek, és most először van esélyük kitörni a nyomorból. Hogy kicsit jobban éljenek, de ennek a földnek az ura el akarja venni tőlük a lehetőséget. Az összes aranyat akarja, nem akar itt hagyni a népnek semmit. – ökölbe szorul a keze, de folytatja tovább beszédét – Nem jó látni a nyájamat szenvedni. Reméltem, hogy talán az egyház segít megvédeni a híveit. – ejti ki keservesen, aztán felém fordul és útba igazít. – Arra van a temető, mindenkit ott földelünk el. Négy sír egymás mellett. Jól sejtem, hogy az ő aranyukat hozta vissza? - teszi fel a kérdést a végén, s látszik rajta, hogy őt szintén megrázta ez a dolog.
- Joga van rá? – érdeklődik Ada, amire a pap csupán bólint egyet. A sok apró probléma őrli őt, s egyedül kevésnek érzi magát. Kelet felé nézek a pap szavai hallatán, majd egy kicsit gondolkozok, s csak aztán válaszolok röviden.
- Köszönöm, s igen. Az ő aranyukat hoztam vissza – ezze l egyetemben, ha nincs senkinek se szava hozzám, akkor én el is indulok a temetőbe, hogy megkeressem azt a 4 db sírt. Ha sikerül megtalálnom, akkor több perces néma csenddel adózok nekik, aztán némi szót szólok hozzájuk. Mikor leróttam a tiszteletem, akkor visszafelé indulok, hogy megnézzem Kristin és Ada beszélgetnek e még az atyával?



- Michael! A pribékek? Vagy már megint a szerencsevadászok? – hallom meg az atya hangját, mikor megérkezek hozzájuk. Látok egy alakot, aki a földön térdepel.
- Nem atyám! Szörnyek! – válaszol a férfi a tőle telhető erővel.
- Szörnyek? Mifélék? – teszi fel a kérdést Kristin, így jómagam csak csendben maradok és tovább figyelem az események alakulását. A nefilim odasétál hozzá, aztán a sebesüléséhez rakja a tenyerét. Fehér izzást látok, így inkább elfordítom a tekintetem, nehogy megvakuljak. Michael hamarosan élet telibb hangerővel válaszol Kristin kérdésére.
- Még nem láttam ilyet... Mintha sötétségből kiváló farkasok volnának, de mégis mások... Az alagutakban támadtak ránk... többen... ó uram irgalmazz... többen odavesztek… – mondja el nekünk, ami csak eszébe jut, de jól érezheti, hogy nem minden világos számára. Ada eközben megnézi a másik sebét is, míg én közbeszólok a beszélgetésbe.
- Szerintem az alagutakban biztosan sokkal többen vannak. S ha már farkasokat említett, akkor védik a területüket. – mondom el saját véleményem, azonban Kristin letámad egy kérdéssel.
- Láttál már olyan farkast amelyik bányában lakik és árnyékból válik ki, Egan Foley? – azonban én nem torpanok meg ezen szavak hallatán.
- Kristin, még nem láttam olyan farkasokat, csupán ez a megérzésem. Emellett a sebesültünk szavai ezen elméletet támasztja alá. – majd pár pillanattal hozzáteszem az előbbiekhez. - Jó lenne megnézni, hogy mégis mifélék. – hangzik tőlem, amikor minden további nélkül a nefilim ezt mondja, mikor feláll a sebesülttől.
- Menjünk – igazán röviden és velősen szól, azonban a sérült megszólal.
- Ne! – nyög fel a sebesült, aztán gyorsan még hozzáteszi. - Magukat is megtámadják! A többiek... Az aranyra talán maga az ördög vigyáz… – ám Ernest atya közbeszól a maga higgadt és megfontolt hangnemében.
- Nyugodjon meg Michael... El kell látnom a sebeit. – aztán hozzánk fordulva a következőt kéri tőlünk. - Segítenének bevinni a plébániára?
Kristin és én két oldalról megtámogatjuk a sérültet, miközben egymás után szóban felelünk az atyának.
- Előbb segítsünk ennek a szerencsétlennek, utána lesz időnk mindenre. – hangzik tőle, amihez én csatlakozok. - Rendben én segítek bevinni a sebesültet – minket ezután Ada követ, s Ernest atya pedig előttünk mutatja az utat a Plébániára. Megmutatja nekünk, hogy pontosan hol helyezzük el, közben hozzálát az előkészületekhez.
- Nem tudom mit láthatott szegény ember... Errefelé csupán néhány nagyobb vad jelent veszélyt, de ez... talán az úr bünteti meg a kapzsiságot? – szól a pap, aztán újra hallani a nefilim hangját.
- Fogott rajtuk a fegyver?   – érdeklődik, amire gyors választ kap.
- Ne... nem tudom... Azt hiszem… – mondja Michael, akinek azért vannak fájdalmai, s a neheze még hátravan. Megfogalmazódik bennem egy kérdés, amire választ szeretnék kapni.
- Eddig is használták a bányákat, vagy csupán az utóbbi időben az arany találásakor? – teszem fel a kérdést az atyának, aki hamarosan elmondja azt, amiről tud.
- Eddig is használtuk, de való igaz, hogy mélyebbre ástunk, mint eddig bármikor. A hely ércekben gazdag, és ásványokban is... De nem nyitottunk annyi új tárnát. – meséli el, de végül Kristin a maga részéről szintén érdeklődik.
- Van sejtése, atyám, hogy mi lehet ez? Láttak már ilyet a környéken? Hallott róla vendégektől zarándokoktól? – mondja, azonban én szintén szólok az atyához. Addig kell ütni a vasat, míg meleg. - Esetleg nem futottak bele barlangba? Hallott valamit erről? Vagy esetleg tud-e személyt megnevezni, aki járatos bánya ügyben? – érdeklődöm, miközben azt gondolom, hogy lehetséges egy új lénycsoportról van szó, akik eddig békésen élték világukat a sötétségben. Adára pillantok, aki türelmetlennek látszik, ám figyeli a beszélgetésünk.
- Még soha nem hallottam hasonlóról. Se zarándokoktól, se a kalandoroktól. És új barlangról sem hallottam. – mondja az atya, aztán felém fordul, hogy nekem válaszoljon. - Ellenben Franz Schulz a bányászok vezetője, a háza két utcával a folyó felé található. Meg fogják ismerni, zöld kerítés borostyánnal. Ha gondolja beszéljen vele, talán érdemes lehet. – világosít fel arról, hogy hol keressem az illetőt, aki többet tudhat bánya ügyben.
- Inkább magamnak nézném meg ezeket. Andromeda kisasszony, elkísérne hogy megtudjuk, mi ez az ismeretlen fenyegetés? – kérdezi Kristin Adától.
- Menjetek csak, én felkeresem a bányászok vezetőjét. – közlöm velük, hogy én inkább először máshol keresgélek. Megfordulok aztán, s sietve távozom, de még hallom a nefilim szavait.
- Igen. – aztán egy kisebb szünet után. - Viszlát Ernest atya... és Egan Tyr Foley holdpap!

Amint megérkeznek a faluba, azonnal szemet szúr neki a lárma. Az amúgy kb 1000 fős kis településen rohadt nagy a tömeg, a kocsmák tele vannak, mindenhol szekerek, részeg verekedők és hangzavar. Nagyon sok különféle népség gyűlt össze, tényleg van minden, de a nagy részük olyan kalandozócsapat mint amilyennel Eiryn is érkezett. A kis főtéren bóklászik épp, amikor egy nagyobb darab ember, ilyen szőke viking kinézetű fazon oldalán két fejszével feláll egy szekérre, és mennydörgő hangon elkiabálja magát:
- Emberek! A folyóban ugyan találni aranyat, ha egy napig mossuk, de mi van a tárnákban?! Még több arany!- éljenzés - Ki mer leereszkedni velem a sötétségbe a gazdagságért? És nem csak arany van lent! Drágakövek, ércek, amit csak a szemetek megkíván! - újabb éljenzés- Tíz vállalkozót kérek!
Eiryn fintorogva szemléli a valaha csendes kis falu bűzét és hangzavarát, de azért odafigyel az önjelölt vezetőre.
~ Ó, igen, ezért jöttem! Felmérni a terepet! ~
Így közelebb verekszi magát, és feltartja a kezét.
- Én jelentkeznék, uram!
- Írjon fel plusz két embert a listájára!
A hang irányába fordulva két, tipikusan szerencsevadász kinézetű, viszonylag fiatal embert lát.
- Ó, én, én, én, ÉN!
A lelkes jelentkező Eiryn őszinte meglepetésére egy vámpír nő, aki úgy töri át magát a tömegen, mintha csak vízen gázolna keresztül. A nyomában két ember is felbukkan.
- Mi hárman vagyunk... - teszi hozzá az egyikük kissé erőltetett vidámsággal. A férfinak felderül az arca mikor meglátja a jelentkezőket. Még kiválaszt 4 másik legényt, mindegyiknél van vagy csákány, vagy valami egyéb szerszám, és igencsak marconának tűnnek. Morogva húzzák ki magukat és a fegyvereiket, hogy távol tartsák a falusiakat, akik csak maguknak tartanák meg az aranyat... némileg jogosan. Ekkor válik ki a tömegből egy nagyon fiatal fiú, olyan tizenöt éves.
- Nem mehetnek le! Maguk nem is bányászok! És az a mi aranyunk!
Többen kiröhögik, egy mellette álló férfi fel is löki. A srác elcsúszik és a földre esik, ettől még inkább nevetnek. Közben a viking kinézető kalandor-csapat vezető int, hogy menjenek oda hozzá a jelentkezők.
- A nevem Leif. Szeretem az ilyen vállalkozó kedvű fiatalokat. Aki amit először megfog odalent az az övé!
Eiryn mogorván összehúzza a szemöldökét. Nem kedveli az olyan ostobákat, mint ez a fiú, de a szerencsevadászokhoz hasonló bunkókat még kevésbé szívleli. Elindul a srác felé, de ekkor a Mélybemászó Csapatból kiválik az egyik férfi, és felsegíti. Ez pozitív meglepetés, de ennek ellenére mielőtt még csatlakozna a csapathoz, ő is odalép a fiúhoz.
- Én nem kirabolni akarom a falvad - szól hozzá kedvesen - ékszerész vagyok, és egyszerűen csak felbecslem az itt lévő alapanyagokat. De ha ez vigasztal, úgysem tudják szakszerűen kitermelni az értékes érceket, és fel sem ismernék a nyers drágakövek egy részét...
Reméli, hogy némi reményt adott a fiúnak. Ezután csatlakozik az induló csapathoz, és csöndesen szemügyre veszi a kis kompánia többi tagját is. Ekkor lép oda hozzá a másik vámpír.
- Hé, nem tudod, miféle kincseket akarnak ezek előásni?
A kérdésre elkerekedik a szeme.
- Ha te nem tudod, akkor miért vagy itt? - kérdezi csodálkozva - Egyébként aranyat találtak a folyó eredésénél, és állítólag van még más is a bányákban. Mindenki a hirtelen meggazdagodás miatt van itt... Legalább is majdnem. - teszi még hozzá, magára és tudatlan beszélgetőpartnerére gondolva. Az azonban szemmel láthatólag nem akarja világgá kürtölni a dolgát.
- Fúj a szél, erre kísér, azt sem tudom, merre nézek... - dalolja, majd egész egyszerűen faképnél hagyja Eirynt. A lány elhúzza a száját. A kedves fajtárs nem túl udvarias. Közben szép lassan baktatnak a faluból kivezető úton. Olyan fertályórán át csak mennek, mire feltűnik a bánya ásító sötét szája. Mellette felborogatott vödrök meg ládák állnak, már minden értékeset leraboltak róluk. Leif elégedett vigyorral áll ott, és vezet be benneteket. Mindenki kap egy meggyújtott fáklyát, de látjátok hogy a falakra is vannak szerelve lámpások, néhányan azokat is elkezdik gyújtogatni. Egész hosszú és kacskaringós tárnarendszer tárul fel a szemük előtt. Egy idő után lenn láthatóvá is válik, ahogyan az érc megcsillan a falban, még kifejtésre várva, a földön halomban kövek, amiket ugyan a szerencsevadászok megnéznek, de a többség eldobál.
- Az arany biztosan még lejjebb lesz. - Mondja a vezető, a többiek bólogatnak. Eiryn megvetően horkant egyet, ahogy az emberek a fáklyákkal kezdenek el vacakolni, és kicsit arrébb vonulva előveszi minden tudását az ércekről és a nyers drágakövekről... ami nem kevés. Alaposan szemügyre vesz mindent, még azt is, amit a többiek szó nélkül eldobnak, és nem teszi szóvá, hogy az arany nem feltétlenül mélyen van... A senkit sem érdeklő zöld kövekről első pillantásra látja, hogy jáde. A többiek csak úgy elhaladnak az ékkövek mellett, mintha értéktelen szemét lenne... No igen, ahogy megjósolta annak a srácnak a faluban. A kis piros köveket, amiket az előzőek mellett talál, elsőre nem tudja hová tenni, így elővesz egy vésőt, és óvatosan megkapargatja a felszínt, hogy lássa, milyen színű a kő karca. A vékony fehér vonal láttán szélesen elmosolyodik. Rubin! A tudatlan szerencsevadászok persze azt hiszik, hogy olyan köveket találnak majd, amit a boltokban kapni... Hát, nem. Ezekből is zsebre tesz néhányat, majd az idő közben kissé lejjebb merészkedő csapat után siet. Nem lenne jó ötlet egyedül eltévedni odalent. Egy idő után a sor elején Leif diadalmasan felkiált
- Háhá! Nézzétek! Ez a tárna egészen friss! Még nyers! Itt lesz arany, bizonyosan itt lesz!
A csapat beljebb halad, és valóban. A fáklyák fénye sárga ereken csillan meg a falban, lent is vödrökben találnak még némi kifejtett ércet, s bár több benne a kő mint az arany, ez is valami. A kalandorok mohón vetik rá magukat. Eiryn körbenéz, és látja, hogy több szintes maga a tárna, beljebb pedig még vezetnek vékony járatok, talán csak négykézláb lehetne bennük menni. Néhány járatkezdemény is látható, amik még nincsenek kivájva, meg egyéb lyukak a falban. Ami az aranyat illeti, a többiekkel ellentétben ő nem veti rá magát a súlyos kövekre. Az a néhány körömnyi rubin, amit eltett, százszor többet ér mint egy nagyobb szikladarab némi érctelérrel. A vékonyka tárnakezdemények felé indul, és kezét végigfuttatja a falon maga mellett. Közben körülnéz, hogy a nem-túl-udvarias fajtársa merre kóricál. Ha jól látja, épp egy csapat szerencsevadásszal verekszik egy vödör aranyért, amit aztán pár méterrel odébb le is tesz. Eiryn értetlenül csóválja a fejét, majd visszafordítja a figyelmét a tárnára. A hangzavart, amit a kalandorok okoznak, hirtelen egy velőtrázó üvöltés töri meg. Eiryn felkapja a fejét, és a hang irányába mered. Cuppogás csámcsogás, még több üvöltés... Aztán megjelennek a hangok forrásai is. Farkas méretű lények támadnak rájuk. Egy rögtön Leif nyakában köt ki, és miközben elejti a fáklyát ami nála van, a fény művészien csillan meg a feltépett nyakából kilövellő vörös folyamon. A vámpír orrlyukai kitágulnak a friss vér illatától, miközben az agya próbálja feldolgozni a bányafarkasok látványát... ami nem egyszerű. Majdhogynem tudathasadásosan reagál az... izék felbukkanására. Az egyik fele sikoltozik a félelemtől és legszívesebben elbújna egy kő alá. Mindeközben a másik felidéz egy másik északi kalandot, és egy fura rákszerű szörnyet, és sztoikus nyugalommal a falnak vetve a hátát előhúzza a dobótőreit. Próbál azokra a Bányafarkasokra célozni, akik nincsenek emberek közelében. Láthatóan a kalandorok is megpróbálják felvenni a harcot velük, de folyamatos utánpótlás özönlik a nyakukba fentről. Amikor a lány kifut a dobótőrökből, előveszi a déracélból készült tőrét, és egy gyors imát küld az ég felé, hogy ne járjon arra egy szörny sem. Hátha Isten ez egyszer nem akar kiszúrni vele. Persze nincs ilyen mázlija. Csak egy dobótőre talált, és az sem tett túl nagy kárt a szörnyben. A Bullterrák-asszociáció nem is tűnik olyan rossznak, ugyanis hasonló trutyi folyik ki az eltalált lényből, mint amivé az a bizonyos rák szétesett, bár kátrányszerű vér is látszik a szörnyeken. Mindenesetre lehet, hogy nem volt okos dolog a dobálózás, ugyanis ezzel felhívta magára a bányafarkasok figyelmét. Azét legalábbis mindenképpen, akit sikerült megkarcolnia. Csúnyán káromkodva, vicsorogva az izé nyaka felé döf a tőrrel, és nagyon-nagyon igyekszik kikerülni a csattogó fogsort. Az agya egy kis szeglete közben azon pörög, hogy honnan jönnek ezek. Fentről. Tehát... HA sikerülne feljutni, és HA sikerülne esetleg eltorlaszolni a járatot, ahonnan jönnek... Vagy ha sikerülne megtalálni az irányítójukat. Jól emlékszik a csáposokra, akik a rákot küldték, így miért ne alapon megpróbálja túlüvölteni a zajt.
- Ha láttok idegent, nyírjátok ki! Lehet, hogy idézett lények!
Ő maga nem nagyon mer körülnézni, nagyon lefoglalja a vele foglalkozó szörny.  A tőr célt ér, bár nem nyakba, hanem vállba, a fenevad így is elhátrál és vergődik, nem is tudja használni az első mancsát. Eiryn a pillanatnyi szünetet kihasználva felpillant, és azt látja, hogy csak hullák maradtak odalenn, miközben egyre újabb és újabb lények özönlenek mindenhonnan.
~ Affene, affene, affene!! ~
Eiryn kikerüli a többé-kevésbé harcképtelenné tett szörnyet, felkapja közelben heverő dobótőreit, és a többi szerencsevadász nyomában kifele iparkodik. Szerencsére sikerül némi előnyre szert tennie, de még így sem gondolja, hogy megússza ép bőrrel, amikor érdekes módon a bányafarkasok nem üldözik őket egy pontnál tovább. Mintha elunnák és visszasomfordálnának. Eiryn egy hátrafele vetett pillantásból rájön, hogy a másik vámpír és két társa is vele nagyjából egy időben indulhatott kifelé, ugyanis ott lihegnek közvetlenül a nyomában. Úgy tűnik, egyben vannak és nem szorulnak segítségre, így magára koncentrál, és lihegve kibukik a fényre. Kint több kalandozó is van, próbálják a sebeiket nyalogatni, és leginkább fejvesztve visszamenni a faluba... Ami némileg ostobaság, tekintve, hogy valószínűleg sem a kedves lakók, sem a többi szerencsevadász nem bánja a kevesebb vetélytársat. Ennek ellenére ő is visszafelé veszi az irányt, és megpróbálja megkeresni a reggeli fiút. Reméli, hogy némi felvilágosítással szolgálhat, ami a szörnyeket illeti... vagy ha arról nem, akkor a bányászat részleteiről, a tárnákról, és a várható telérekről.

Elég morcos hangulatban érek a vár kapujához és nézek az őrökre, mert igen csak fázom és csurom víz vagyok az egész napos eső következtében, ráadásul Hűséges is összevissza csúszkál már a dagonyában, amit errefelé útnak hívnak, nem szeretném, ha kitörné a lábát.
- Az urasággal lenne beszédem, vezessetek hozzá. - torpanok meg ázott verébként az őrök előtt.
- És ki keresi? - kérdezi az egyik őr, aki hasonlóan morcos mint én.
- Eva Freiheit, zsoldos vagyok és úgy tudom urad talán segítségre szorul. Én vagyok az ő embere. – használom megszokott álnevemet.
- Végülis... Ez legalább nem egy félkegyelmű sötételf...
Reméltem, hogy nem akarnak sokáig ebben az ítéletidőben bájcsevegni és igazán jól esne már valami meleg és száraz hely. Annyira erre koncentrálok, hogy nem nagyon foglalkozom még a megjegyzésükkel sem.
- Bemehet! – állnak félre és engednek át.
Az udvaron találok valami szolgafélét rábízom a lovam és csöpögve-cuppogva felvonszolom magam egy másik inas után Bormann uraság fogadószobájába, ahol már azt is megértem miről beszéltek az őrök, amikor sötét tündét emlegettek. Jól megnézem magamnak, hátha látszik, hogy mennyire bolond, ám egyelőre nem derül még ki. Ha az, akkor legalább nem kell aggódnom, hogy leüti a kezemről a munkát.
- Herr Bormann! - hajtom meg a fejem a férfi felé, nem reagálva hősiesen az orromba szúró förtelmes illatra, mert már a meleget is értékelem. - Hallottam a felhívását, érdekelne a feladat és természetesen a fizetség is.
Herr Bormann rám veti halszerű pillantását és csak morog egyet
- Na jó, akkor én leülök erre a hírre. Riválisom érkezett! Izé, csapattársam. Remélem jól kijövünk egymással. Én nagyon nagyon nagyon kedves és megértő és intelligens is tudok ám lenni! – fordul felém azonban a sötét tünde félig és legalább annyira szemügyre vesz, mint én őt, aztán nyugodtan leül egy székre. - Mint ha azt emlegette volna, hogy csak "ökör iszik magában". Hol a bor?
~ Úgy látszik ők már egész jól összemelegedtek. Ez nem túl jó nekem. ~
- Nagyon jó, legalább nem kell kétszer elmondanom semmit. Úgy látom eddig csak maguk ketten jelentkeztek a felhívásra... Ami szégyen és gyalázat, manapság már minden jöttment kis falu függetlenségért nyivákolhat. Bahh... bor pedig nincs, majd akkor fog telni rá, ha végre megkapom az aranyam. Vagy hozathatok bort de azt a fizetsége bánja... Mit is mondtak hogy hívják? Áhh Cynewulf igen. maga meg Eva... Nem számít. - belekortyol a bűzös teájába és fázósan húzza össze a köpenyét.
- Szóval fizetség he? Mégis mennyiért vállalnak maguk, pribékek egy kis behajtós munkát?
Hát nem a legkedvesebb ügyfél az már biztos, de nem is a kedvességükért vállalok munkát, hanem a pénzükért és legalább a lényegnél vagyunk.
Mindenesetre a hangulatomat nem dobja fel az udvariatlansága, hogy sem hellyel, sem valami meleg itallal nem kínál, bár a terjengő szagok után már nem is kívánom.
Azonban legalább tudom kivel kéne együtt dolgoznom a szavai szerint, amire elhúzom a szám. Nem vagyok kimondott csapatjátékos, de tudok alkalmazkodni.
A kívülről jövő furcsa hangok sem javítanak a hangulatomon.......megborzongatnak, de talán csak a vizes göncök az okai, tovább csöpögök.
- Az attól függ mit vár el? - vonom meg a vállam és közelebb lépek a tűzhöz, hogy kissé megmelegítsem a kezem.
- Óh, a pribék egészen olcsón adja magát! Egy falusi megölése 100 váltó, diplomáciai feladatok ellátása 200 váltó. A maga problémájának teljes körű és végleges megoldása, legyen mondjuk 2500 váltó, plusz 500 váltó felszerelésekért, meg ilyenek. Ebből lehet alkudozni de én nem szeretnék!
~ Hát nem szívbajos a fickó az már biztos! ~
Az uraság a sötét elf árlistájára hangosan felvihog.
- A feladatuk a következő lenne. Adok maguk mellé annyi embert amennyit nélkülözni tudok. Elmennek Milingenbe. És meggyőzik a falusiakat, hogy szükségük van a védelmemre, és jobban járnak, ha nem akarnak önálló kis városkává fejlődni, mert felkopik az álluk, és mert nem képesek önállón felülkerekedni a problémáikon. Ezért cserébe pedig én csak aranyat kérek, tisztes mennyiséget amennyi jár. Ez Károly király törvénye, Isten nyugosztalja.
Vetek még egy fürkészőbb pillantást a másik zsoldosra, aki olyan természetességgel ajánlgatja emberek megölését, mintha répát venne a piacon, de én sem vagyok Hamupipőke és az árai legalább nem a béka segge alatt vannak.
Persze mindig alkudoznak! Mindig!
- Nem gond – vonom meg a vállam, - nagyon meggyőző tudok lenni, ha megfelelően motiválnak. Viszont nem kell gardedámsereg. Na meg nem hallottam, hogy elfogadta volna az árat, ami persze fejenként értendő. - tettem hozzá egy hideg mosollyal.
- Egy nemesnek demonstrálnia kell az erejét Frau. Nem azért mert a képességeikben kételkedek, hanem pusztán a látvány miatt, hiszen a látszat nagyon fontos, hogyha az ember primitív bányászokkal akar szót érteni. –mond ellent Bormann uraság, miközben belép a szobába egy sovány beesett arcú, köpenyes férfi. Kese haja van már ahol még nem kopasz nagy orra, és valami tényleg orrfacsaró bűzt áraszt és hoz még a teából amit a nemes kortyolgat... Egy egész kancsóval, és bögrékkel is.
- Áhh, Johan, köszönöm. És gondolt a vendégeimre, is, nagyon figyelmes. Kérnek? Különleges gyógytea. - ismét tölt magának Herr Bormann, úgy tűnik már teljesen hozzászokott és nem zavarja.
Hát, ha annyira akarja ránk sózni az embereit, legyen, mit bánom én, legalább ennyivel is könnyebb lesz!
Ismét megvonom a vállam, miközben várom, hogy nyilatkozzon a bérünkről i, de.....
- Neeem! Köszönöm, nekem ez túl……….gyógyteás. – nyögöm ki gyorsan mielőtt még töltene.
- Szóval a fizetség. Ennyi lenne a feladat, ezerötszáz váltót kínálok fejenként, ez jóval több, mint amit diplomáciáért kér. – pislant az elfre.
- Amúgy meggyőzés alatt gondolom fegyveres erő bevetését gondolja. A falusiak is állítanak ki védelmet és szegény megtévelyedett lelkek mellé csatlakozni fog pár másik kalandor is, akik úgy gondolják, hogy azoknak van igazuk. És ott vannak a kincsvadászok is. Durva buli lesz ott készülőben. – hallatja a hangját Cynewulf is, aki feláll és az ablakhoz sétál. -1500 váltó? Hmm....meg pár aranyrög.
Most már nem tudom leplezni, hogy mennyire irritál a bűz, mintha élve rohadna a fickó, ezt éreztem már az előbb is, mikor beléptem, csak halványabban.
Krákogva igyekszem minél kevesebb levegőt beszívni.
Johann…..talán a víz is fogytán van? tolulna a nyelvemre a kérdés, de erőszakkal visszafojtom.
Az ablak nekem is eszembe juthatott volna, de most már maradok, viszont most veszem csak észre az állatot Cynewulf lábánál és igen csak meglepődök, hiszen ritka kis kedvencet választott magának.
- 2000 váltó! – teszek rá egy lapáttal azonnal rutinos alkudozóként.
Az aranyat ráadásnak szántam, úgy sem tudja meg, ha szerzünk párat. Ezért nem örülök a pesztráknak.
- És igaza van. – biccentek a levegőző zsoldos felé. – A csendesebb meggyőzés lehet jobb lenne.
- Ha meg tudják győzni őket csendesen, tegyék, nekem nem sikerült. Legyen 1700 váltó, és nem kutatom át a táskájukat távozáskor.
Egy elismerő pillantást vetek a házigazdára, akit úgy látszik még sem ejtettek a fejére.
- Ez majd kiderül és részemről rendben. - bólintok némi szünet után.
- Hát, az én részemről is áll az alku. Dracon, te mit gondolsz?
~ Szóval Dracon a neve a minisárkánynak! ~ raktározom el, de a kérdezett épp a meneküléssel és nem a válaszadással van elfoglalva, miután behatóan meg akart ismerkedni Johan-nal.
- Szegénykémnek gyomorrontása van, azt hiszem....
Bár bizalmatlan vagyok egy röpködő kisebb sárkánnyal, azért akaratlanul is elvigyorodom szegény reakcióján.
- Nem is tudom mitől.....- vidámodik meg a hangom.
- Na akkor ezt meg is beszéltük. Nagyszerű. Napkeltekor reggeli, utána indulnak is Milingenbe. Addig is, az egyik őr elkíséri magukat a szobáikba. Több vendégre számította, így még választék is van...
A végszóra meg is jelenik egy őr az ajtóban.
Már előre rettegek milyen lehet a szoba, amit nekünk készítettek, de aztán kellemesen meglepődök az egyszerűen berendezett de tiszta szoba láttán.
- Hát akkor a holnap reggeli viszontlátásra. - biccentek az őr és kalandtársam felé.
Idegen helyen jobb ha mindenre felkészült az emberlánya, így ruhástó heveredek el. Kellemesen megnyugtató, hogy a csizmám orrába rejtett penge legalább velem van.
- Szabad?
A kopogásra már az ajtó mögé helyezkedem.
- Tessék!
- Csak magányos voltam....- óvatosan résnyire nyílik az ajtó, de nem tovább. - Csak vicceltem! Csak megakartam kérdezni, hogy nincs-e véletlen magánál némi alkoholocska....
Megfeszített izmokkal várok, aztán nagyot sóhajtok az ismerős hang hallatán, ami megmenti attól, hogy kupán nyomjam az ajtóval.
- Veszélyes vicc lehet, ha valakinek előbb jár a keze, mint a hogy meghallja a folytatást is. - lépek a látómezejébe, jelezve, hogy nincs veszély.
- Csak vízzel szolgálhatok, de az is len maradt a lovam nyergéhez kötve. Talán nem is lenne jó italozni, nem túl bizalomgerjesztő ez a hely. - ülök vissza az ágyam szélére, kíváncsian vizslatva a fickót. - Miért a várúr, miért nem saját zsebre? - kérdezem.
- Mert nem vagyok hülye. Túl sok barom megy arra felé, akik abban reménykednek, hogy most gyorsan meggazdagodnak. De abba nem gondolnak bele, hogy a megszerzett vagyont el is kell szállítani, meg meg is kell védeni. Előbb-utóbb egymás ellen fognak fordulni és gondolom, hogy jó sokan lehetnek. Túl sok rivális...nekem meg nincs kedvem az egész mókát végig harcolni. Meg hát, amúgy is, én egy törvénytisztelő self vagyok! - nem nehéz észrevenni tettetett sértettségét.
- S magánál mi az indok?
A válasz kielégítő, mert végül is én is erre a gondolatokra jutottam, megfejelve, hogy a biztos pénz mellett még csurranhat-csöppenhet, nem fogom kihasználatlanul hagyni a lehetőséget.
Azonban a látszólagos megbántottságán muszáj felnevetnem. Pont úgy néz ki, mint az ártatlanság szobra!
- Ugyan ez. A nemesek mindig jól jönnek ki az ilyen ügyekből és ez biztos pénz. És akkor két törvénytisztelő polgárt bérelt fel őlordsága. - vigyorgok rá. - Aki közül az egyik épp nemrég ajánlotta fel, hogy bárkit el tesz láb alól 100 váltóért.
- Akivel elbírok. Harcedzettnek tűnik, és szemtől-szembe nem vállalnék harcot amúgy sem. Na jó, ez elég szánalmas, hogy csak a nálam gyengébbekkel kezdek ki, de a bátrak korán halnak. Akkor, mi vagyunk a törvénytisztelő polgár csapat? Remélem, hogy Őlordsága is tiszteli a törvényeket és nem próbálja meg megmérgezni reggeli címszó alatt két legjobb embe...egy legjobb emberét és legjobb selfét.
Bólintok a megjegyzésére.
- Míg el nem végezzük a munkát addig biztos nem lép ellenünk, de utána........- hallhatja, hogy nekem is vannak kétségeim.
- Szóval akkor magánál se nagyon virágzik a bizalom. Főleg ahogy beszélt velünk. Túlságosan beképzelt és egészen biztos vagyok benne, hogy nem akar osztozni a zsákmányon.
Ismét egy bólintás. Egy zsoldosnak meg kell éreznie az ilyesmit, különben hamar alulról szagolja az ibolyát.
- Senkivel nem akar osztozni. - értek egyet. - De ezen ráérünk akkor aggódni, ha elvégeztük a munkát. Ahhoz meg meg kell találni a falu főfelbujtóját és segítőit elsőnek.
Érzem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a fáradtság és jó nagyot ásítok.
- Hát...akkor én hagyom is aludni, Frau Freiheit....amúgy, Eva, hol marad Adam? – kérdezi váratlanul megfordulva az ajtó felé mentében.
Kap egy jóindulatú mosolyt, hogy értse, egy hajszál választja el attól, hogy a gyertyatartó koppanjon a fején.
- Nem tud elszakadni az almájától. Jó éjszakát Cynewulf!
Persze, ha becsukta az ajtót, felkelek és bezárom, aztán még a kisszekrényt is elé húzom. Nem nagyon akadályozza meg, hogy ha valaki nagyon akar, bejöjjön, de addigra már bőven felkészülhetek.
Nem zavar senki éjjel, de továbbra is kísértenek a fura és orrfacsaró szagok, néha dögszag jön be, néha kén, néha szalmiákszesz és azok a hangok……….. cuppogás, mintha kutya ugatna, nyávogás, visongás, állati hangoknak hallatszanak, de mégis nagyon furcsák....
Az lenne a csoda, ha eltudnék aludni. Nem is tudok és kis idő múlva, ellent mondva annak, amit az eszem súg, felkelek és az ajtóhoz lépkedek hangtalanul és egy darabig ott hallgatózom.
Aztán eltolom a kisszekrényt, elfordítom a kulcsot és kiosonok a folyosóra, hogy kövessem a zajokat és szagokat.

Milingen nem túl nagy, még falu szemmel sem. Az olyan bányák mellé, amely bőven terem ércet nem ritka a kisebb városnyi ember összegyűlése, a falu azonban ha az 1000 főn túlrúg valamennyivel. Legalább is rúgott az arany előtt, ugyanis ahogy lovam megáll az első két ház között úgy fogad a temérdek ember, mint egy nyüzsgő méhkas amelyet biztosan a nemesfém ígérte gazdagság csábított ide. Az egyik hosszú, kétszintes épület ablaka recsegve törik ki a rajta kidobott férfi súlya előtt, és odabentről is dulakodás hangja kúsznak ki az utcára.
- Látom nem érkezhettünk elég korán. - nézek körül, megpillantva a templom tornyát a horizonton. A vaskereszt pont a napsugarak útjába esik, nagyobb árnyékot rajzolva a tetőkre, mint amekkora feszület valaha épült, amitől kissé elmosolyodom. - Szerintem keressük meg a helyi plébánost. Mit gondol, kisasszony? - fordulok Adához, amire a nefilim a szokásos szűkszavú modorában válaszol.
- Rendben.
Sarkam apró bökésére Fecske lépésben indul meg a poros főúton. Hogy nem telt ez eddig kőre csak döngetett földútra vagy a helyiek nem törődnek az efféle külcsínnel nem egészen biztos, de örülök, hogy lovam lába a Katedrális kőútjai után földet érezhet a patái alatt. Alig egy jottányit haladunk előre, mielőtt egy ismerősen dallamos, letagadhatatlanul idegen kiejtésű hang szalad keresztül a zsivajon.
- Üdvözlöm a hölgyeket! - A sötét tünde magas, sápadt alakja sietve mellénk szegődik, bennem azonban még élénken él a legutóbbi találkozásunk így akaratlanul feszül meg a combom lovam oldala körül.
- Holdpap! - biccentek, ám eszemben sincs megállítani Fecske lépéseit. - Sajnálom, de nem alkalmas az idő a beszélgetésre. Dolgunk van.
Egan Foley hosszan sóhajt, mint aki a világ megváltásának súlya alatt jár épp – és nem volt kétségem, hogy valami hasonlót gondolhat magáról.
- Én sem jókedvemből vagyok itt. Délről érkezem, s összefutottam pár gyilkossal, akik Milingen egy családját lemészárolták hidegvérrel csupán az arany miatt. Az aranyat visszahoztam, hogy odaadjam e közösségnek. - Fürkésző szemei Andromedára siklanak és úgy csillannak fel, mint aki ritka virágot talált egy gaztól átszőtt mezőn. - Egan Tyr Foley vagyok, örvendek a találkozásnak.
- Andromeda. Örvendek. - feleli a nefilim egyszerűen. Szeretném figyelmeztetni, elmondani neki hogy a tünde holdimádó, hogy megkérdőjelezi az Isten létezését, hogy okosabbnak hiszi magát a Krisztus-hívőknél és bölcsebbnek az Úrnál. Szeretném, de helyette csak megsarkantyúzom a lovamat.
- Jól tetted. Azt az aranyat itt találták ezért ide tartozik.
Nem pazarlok több figyelemt a férfira, noha a szemem sarkából még elkapom, ahogy a saját lovának kengyelébe lép már régen máshol jár az eszem. Milingen népessége napok alatt többszörösére nőhetett, ezt világosan láthatja bárki, aki erre utazik, de nem tűnik annyira mélypontnak a helyzet, mint amiről tájékoztattak. Sok részeg, veszélyre vágyó kalandor, egy-néhány gerinctelen bandita még nem jelenthet gondot egy falunak, ahol a férfiak nagy része bányász és valószínűleg a térdén roppantaná össze a legtöbb útonálló hátát. Azonban ha igaz, amit Egan Foley mondott és már egy egész család esett áldozatul az aranyláz őrületének nagyobb baj fészkelt itt a látszat alatt. A plébániát takaros, bár apró veteményeskert öleli körbe alacsony kerítéssel, amely inkább a jószágok ellen védheti azt mintsem a tolvajok és suhancok ellen. Lépésben keresem meg a legvastagabb cölöpöt, majd lábam átvetve a nyereg előtt leugrok a lóról és kezet nyújtok Andromedának is, hogy lesegítsem. Nem gondolom, hogy Fecske elkóborolna, de jobb félni, mint megijedni, így alaposan hozzákötöm a kantárját a kerítéshez mielőtt átlépek rajta.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, atyám! - köszöntöm már messziről a zöldségek közt bíbelő papot, aki felemelkedik és homlokát megtörölve néz végig rajtuk. Nem csodálkozom a meglepődött csillanáson a szemében, nem vagyunk az a mindennapi jelenség.
- Dícsértessék, gyermekeim. Ernest atya vagyok, miben lehetek szolgálatukra?
Mivel én lettem kijelölve a Szentszék által úgy érzem az én kötelességem felvállalni a szószóló szerepét így kissé meghajtom a fejem.
- Elnézést az alkalmatlan zavarásért. Kristin Dalgaard vagyok, a Canes Domini lovagja, a kísérőm pedig Andromeda a nefilimek tiszteletre méltó népéből. A Szentszék küldött, hogy kisegítsük az itt kialakult helyzet kezelésében.
Ernest atya egyébként meglepően üde, pirospozsgás arca letagadja a kort, amit a ráncai híresztelnek és a barna haja között előbukkanó ősz szálak.
- Dícsértessék! - bólint Andromeda mintegy megerősítésképp a szavaimra, ám a pap válasza előtt a sötét tünde szakítja félbe a párbeszédet.
- Üdvözlöm Ernest Atya, szeretném ezt az aranyat visszaadni a közösségnek. - szemeim önkénytelenül követik minden mozdulatát, ahogy átnyújtja a közepes méretű erszényt Ernest atyának, mintha bármely pillanatban penge kerülhetne elő alóla hogy a pap életére törjön. - Egan Tyr Foley vagyok, Holdpap.
A helyi plébános kerek szemei, ahogy átveszi a csomagot arról árulkodnak hogy ő sem érzi igazán kényelmesen magát a helyzetben, de végül megtalálja a hangját a köszönetre.
- Ez... igen nemes magától, Egan atya. Elnézését kérem, nem tudom önöknél mi a hivatalos megszólítás. Mindenesetre nagyon köszönöm, a falu polgárai nevében is. Jóra fogjuk használni.
Mondandója befejeztével felénk fordul és alig hallható, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkait.
- Igazán hálás vagyok őszentségének, hogy ilyen hamar valóban küldött egy lovagot, ráadásul az úr egy angyalával együtt. A helyzet lassan tarthatatlan Milingenben. - csóválja meg a fejét és szemében tisztán látom az elmúlt napok minden fáradalmát és nehézségét. Nagy szüksége van ránk. - A falu polgárai többségében tisztes, istenfélő emberek, de az arany óta mintha mindenki kifordult volna magából, ráadásul még a kalandorokkal is bírnunk kéne... Abban reménykedek, hogy egy egyházi személy, sőt kettő talán képes elsimítani kicsit a helyzetet itt.
- Ha az arany okozta miért nem adózzák le a helyi nemesnek?
Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb embernek a gazdagság csábítása eszét vette és esze ágában sem lenne lemondani róla, de azt is jól tudom, hogy a papok sok mindenre képesek. Egy jó prédikátor Hellenburgot is kifordítja a sarkaiból, ahogy azt Esroniel is bizonyította de Ernest atya kétségeit látva kétlem, hogy képes lenne ilyesmire.
- Ez bonyolult ügy Kristin nővér. A Milingen lakói szegénységben éltek, és most először van esélyük kitörni a nyomorból. Hogy kicsit jobban éljenek, de ennek a földnek az ura el akarja venni tőlük a lehetőséget. Az összes aranyat akarja, nem akar itt hagyni a népnek semmit. - Enrest atya keze ökölbe szorul a szavai közben és nem tudok ellenállni neki, hogy átvegyem a benne dúló harag egy részét. - Nem jó látni a nyájamat szenvedni. Reméltem, hogy talán az egyház segít megvédeni a híveit.
- Ha jól tudom, akkor egy családot el kellett temetniük, esetleg megmutatná, hogy merre találom a sírjukat? - szól közbe Egan, de szinte nem is hallom az atya válaszát. Egészen más felé járnak a gondolataim, törvények és jogszabályok rengetegeiben, amikhez sosem értettem. Mit tehetnék én egy olyan ember ellen, akinek hatalma van hozzá hogy elvegyen?
- Arra van a temető, mindenkit ott földelünk el. Négy sír egymás mellett. Jól sejtem, hogy az ő aranyukat hozta vissza?
- Joga van rá? - Andromeda kérdésére a pap csak bólint, én pedig hosszan sóhajtok.
- Károly királynak törvényei voltak, Ernest atya. A falu nem tarthatja meg az aranyat. Ez olyan dolog, amely a koronát illeti, az egyház keveset tehet. Viszont vannak okos emberek, akik értik a törvényeket. Van a falunak bírája, Ernest atya? Vagy orvosdoktora, esetleg elöljárója? Azt megtehetjük az Úr nyájának védelmében, hogy megvédjük Milingent a vandáloktól és a rablóktól és nem hagyjuk, hogy a mammon megfertőzze és elsorvassza a falut. Ha azonban a földesúr irattal jön, nem tehetünk semmit. - Nyakam erőtlenül engedik el az állam büszkén felszegett tartását így fejem megadóan hanyatlik előre. Gyűlölöm ezt az érzést, ahogy megköt a törvény és elébe áll az isteni igazságnak.
- Van elöljárója a falunak Kristin nővér, és magam is tisztában vagyok a törvényekkel, de mondja, ön képes lenne végig nézni, hogy a földesúr pribékjei kisemmizik a népet? Hogy elveszik, amit nagy nehezen maguknak kimostak a folyóból? Az elöljárója a falunak, és a többiek is szeretnék felterjeszteni, hogy őfelsége ismerje el a falut a földesúrtól független, a király alá tartozó városnak, így közvetlenül a korona kapna az aranyból. Én támogatom ezt a kezdeményezést, szeretnék reménykedni, hogy az egyház is mögénk állna a zsarnokkal szemben... Főleg, hogy király hiányában talán az ő szava számít.
- A szentatya szereti a nyáját, számíthatnak rá. - felelem meleg mosollyal, ahogy felrémlik előttem Sixtus kedves, kissé felelőtlen mosolya. Ha bárki segíteni tud a falunak, az őszentsége. - Még ma írassa meg a levelet a kérvénnyel és küldje el a Katedrálisba. Addig én és Andromeda kisasszony itt maradunk és biztosítjuk, hogy az Úr törvényei meg legyenek tartva.
Ernest atya vonásai hálásan enyhülnek meg az előbbi haragből, ahogy rám pillant.
- Köszönöm, Kristin nővér.
A kiálltás a templomkert felől úgy hasít a bizakodó levegőbe, mint a fütyülő nyílvessző a csata előtt és a botladozva közeledő férfi vér fémes illatát hozza magával.
- Atyám! Atyám! - A férfinek alig van ereje odarohanni a paphoz és ha az nem kapja el el is terült volna a vetemény között.
- Michael! A pribékek? Vagy már megint a szerencsevadászok?
A szó úgy üt, meg ahogy a hideg víz szokta az embert így sietve hajolok le hozzá, fél térdre ereszkedve.
- Szörnyek? Mifélék?
Andromeda és a holdpap egyszerre hajol le mellém, a nefilim gyöngéden ráillesztve tenyerét a férfi sebesülésére, a tünde pedig fontoskodó arccal körbejárva azt, mint egy orvosdoktor. A fényangyal keze alatt és ujjai között aranyló, ismerős fény gyúl fel és folyik körül a sebesültön, akinek panaszos, fájdalomtól merev vonásai megenyhülnek.
~ Hol van az Istenem, Egan Foley? Most merd megkérdezni!
Halvány mosolyom még ki sem ül rendesen az arcomra mielőtt a felismerés rám tör, hogy épp a legszentebb és legnagyobb keresztény erkölcsöt vetem el: az alázatot.
- Még nem láttam ilyet... Mintha sötétségből kiváló farkasok volnának, de mégis mások... Az alagutakban támadtak ránk... többen... ó uram irgalmazz... többen odavesztek... - feleli Michael, amint szapora légvétele megnyugszik, a végén tenyerébe temetve az arcát.
- Szerintem az alagutakban biztosan sokkal többen vannak. S ha már farkasokat említett, akkor védik a területüket.
Résnyire húzott tekintettel nézek fel a holdpapra, ugyanis naiv tudatlanságot palástolt a magabiztosságával. A legkézenfekvőbb és legkönnyebb megoldást választotta, anélkül, hogy belegondolt volna a részletekbe, amik egyáltalán nem a természet részei.
- Láttál már olyan farkast amelyik bányában lakik és árnyékból válik ki, Egan Foley?
- Kristin, még nem láttam olyan farkasokat, csupán ez a megérzésem. Emellett a sebesültünk szavai ezen elméletet támasztja alá. - furcsán beszél, finomkodva és kioktatóan. Nem tudom, hogy a tanulás miatt nem beszél máshogy németül, vagy csak ilyen a modora de határozottan zavar. - Jó lenne megnézni, hogy mégis mifélék.
Ebben sajnos egyetértek vele. Ameddig csak árnyak és rémek az ellenségeink nem lehet őket legyőzni, bármik is legyenek.
- Ne! - nyög fel a sebesült, és mozdulatából látszik ha ereje engedné megragadná a karomat. - Magukat is megtámadják! A többiek... Az aranyra talán maga az ördög vigyáz...
- Nyugodjon meg Michael... El kell látnom a sebeit. Segítenének bevinni a plébániára? - fordul felénk Ernest atya, ami azonnal elfújja belőlem a haragot. Egy igaz keresztény, egy sebesült bárány kéri a segítségem, nincs idő az ideológián vitázni egy holdimádóval.
- Előbb segítsünk ennek a szerencsétlennek, utána lesz időnk mindenre.
Jobb felől támasztom meg a válla alatt, Egan Foley pedig balról segíti fel, így ketten támogatjuk be a takaros, de határozottan apró épületbe. Andromeda és Ernest atya követnek minket és segítenek lefektetni Michaelt egy priccshez hasonlító, egyszerű deszkapadra, ahol a pap rögtön nekilát a sebek ellátásának.
- Nem tudom mit láthatott szegény ember... Errefelé csupán néhány nagyobb vad jelent veszélyt, de ez... talán az úr bünteti meg a kapzsiságot? - sóhajt az atya, miközben kötszert tép, és pálinkás üveget nyújt oda a sebesült szájához. Nem szeretem kifejezetten a szesz illatát, de a falusi orvoslásban keresve sem találnánk jobb fájdalom elleni gyógyszert.
- Fogott rajtuk a fegyver?
- Ne... nem tudom... Azt hiszem... - Andromeda célratörőbb nálunk, ám Michael válasza egyszerre enged reménykedni és bizonytalanít el. Ha egyszerű, hús-vér lényekkel állunk szemben még van esélyünk, azonban ha a szellemekhez és átkos bukottakhoz hasonló anyagtalan jelenések támadtak a bányászokra kevesen lennénk ellenük.
- Eddig is használták a bányákat, vagy csupán az utóbbi időben az arany találásakor?
- Eddig is használtuk, de való igaz, hogy mélyebbre ástunk, mint eddig bármikor. A hely ércekben gazdag, és ásványokban is... De nem nyitottunk annyi új tárnát. - feleli Ernest pap elgondolkodva.
- Van sejtése, atyám, hogy mi lehet ez? Láttak már iylet a környéken? Hallott róla vendégektől zarándokoktól?
- Esetleg nem futottak bele barlangba? Hallott valamit erről? Vagy esetleg tud-e személyt megnevezni, aki járatos bánya ügyben? - Egan Foley modorától még mindig szaporábban veszem a levegőt, ám kivételesen értelmes dolgokat kérdez.
- Még soha nem hallottam hasonlóról. Se zarándokoktól, se a kalandoroktól. És új barlangról sem hallottam. Ellenben Franz Schulz a bányászok vezetője, a háza két utcával a folyó felé található. Meg fogják ismerni, zöld kerítés borostyánnal. Ha gondolja, beszéljen vele, talán érdemes lehet.
- Inkább magamnak nézném meg ezeket. - húzom ki magam, nefilim kísérőm felé fordulva. - Andromeda kisasszony, elkísérne, hogy megtudjuk, mi ez az ismeretlen fenyegetés?
- Menjetek csak, én felkeresem a bányászok vezetőjét.
Elégedetten ernyednek el az orrcimpáim a feszült idegességből, ahogy a sötét tündét távozni látom. Modortalanul, hirtelen ront ki, de nem marasztalom és vissza sem hívom. Jobb lesz nekem nélküle.
- Igen. – feleli Andromeda, továbbra is kerülve minden felesleges szót. - Viszlát Ernest atya... és Egan Tyr Foley holdpap!
Elindulok az ajtó felé, de félúton megtorpanok és egy utolsó bíztató mosollyal a plébános felé fordulok.
- Ne féljen, atyám! Az Úr megvédi azt, aki hű hozzá.

Ada Kristin Angelika mögött ül a lovon, kezeit a lovagnő derekán tartja - érdeklődve néz szét maguk körül. A tömeg többnyire emberekből áll, de még így is jócskán akad a többi faj képviselőiből és mind rajzanak, mint egy nagy boly, mint egy tarka homokvihar. Sokan megbámulják, a félangyal pedig visszabámul rájuk. Úgy érzi magát, mint az első időkben, amikor átjött a hegyen, az újdonság kavalkádjában. Mert itt szinte tapinthatóan más a hangulat, mint más apró falvakban, vagy a városok rendezett terein. Furcsán hat a szegényes településen ez a Főváros kocsmanegyedeit, piacait, félre eső utcáit idéző nyüzsgés. Ada mégsem ítélkzik felőlük, bármennyire is annak hasson átható, rezzenetlen tekintete, amivel mindent és mindenkit felmér. Egyelőre csupán mindennemű állásfoglalás nélkül szemléli őket és a káoszt az egykori méla nyugalom romjain.
- Látom nem érkezhettünk elég korán. - néz körül Kristin Angelika. - Szerintem keressük meg a helyi plébánost. Mit gondol, kisasszony? - fordul hozzá.
- Rendben. – bólint. Ráhagyja, hiszen ő csak kísérőként érkezett.
Az egyik tömött épületből egy férfi repül ki. Lassan mozdul meg és kezd feltápászkodni. Ám ekkor a nefilim figyelmét egy feléjük közeledő alak vonja magára. A holdcsókolta sötét tünde hunyorog, tekintetük  összefonódik - a férfié élénk, vizslató, kíváncsi. A félangyalé olvashatatlan.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – szólítja meg őket nyugodt hanghordozásban, egy apró meghajlással. Kristin Angelika biztosan ismeri, mivel azonnal rangján nevezi:
- Holdpap! - biccent a lovagnő, de nem fogja vissza lovukat, lépésben haladnak előre, mint ahogy eddig. Így a férfinak igyekeznie kell, hogy ne maradjon le. - Sajnálom, de nem alkalmas az idő a beszélgetésre. Dolgunk van.
Ada észre veszi az előtte ülő lányon a feszültséget, a hangja ugyan nem árulja el, de összehúzódó izmainak apró jelrendszere igen. A holdpap is felsóhajt, mielőtt magyarázatába kezdene, Ada figyelmesen hallgatja, látszik rajta, hogy elítéli a gyilkosságot:
- Én sem jókedvemből vagyok itt. Délről érkezem, s összefutottam pár gyilkossal, akik Milingen egy családját lemészárolták hidegvérrel csupán az arany miatt. Az aranyat visszahoztam, hogy odaadjam e közösségnek.
A férfi hangja mindaddig indulattal teli, míg Kristin Angelikához beszél, ám miután befejezte, tekintete visszatér hozzá, a nefilimhez, és Ada újra látja benne az érdeklődést.
- Egan Tyr Foley vagyok, örvendek a találkozásnak.
- Andromeda. Örvendek. - felel, s teszi hozzá hasonló szellemben. Amúgy is szűkszavú és társnője magatartását követi.
- Jól tetted. Azt az aranyat itt találták ezért ide taltozik. - sarkantyúzza meg Kristin Angelika a lovát hogy gyors lépésben haladjon.  Ada még látja, hogy a holdpap is felszáll a lovára, s a paták kopogásából tudja, hogy követi őket.
A lovagnő leszáll a hátasról és őt is lesegíti, tollai halkan surrognak a ló szőrén, ahogy szárnya végigsiklik az oldalán. Valóban úgy bánnak vele az egyháziak, mint egy úrihölggyel, mint valami szent kehellyel szokás, úgy tartja meg, ahogy papjaik emelik át a menórát. Egy pillanatra belegondol, mi lenne, ha tudnák, hogy gyakorlatilag száműzte őt a népe, s a pusztában bolyongott, mielőtt hozzájuk elért volna. Akkor is ugyanígy bánnának vele? S különösépp Kristin Angelika. Ada az égre néz fel, aztán a veteményesre és a papra.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, atyám!
- Dícsértessék, gyermekeim. Ernest atya vagyok, miben lehetek szolgálatukra? – köszönti őket látható csodálkozással a pirospozsgás és meglepően magas atya.
- Elnézést az alkalmatlan zavarásért. Kristin Dalgaard vagyok, a Canes Domini lovagja, a kísérőm pedig Andromeda a nefilimek tiszteletre méltó népéből. A Szentszék küldött, hogy kisígtsük az itt kialakult helyzet kezelésében.
- Dícsértessék! - köszön ő is némi bólintással. Kristin Angelika kísérőjeként egyenlőre hallgat. A nefilimeket egyedül a tízparancsolat köti, ez minden törvényük alapja, így amíg azt nem éri sértés, nem fog beleszólni az emberek dolgába. A szabályaikat nem ismeri még eléggé, a szándékaikat pedig most érkeztek feltérképezni.
Mielőtt még folytathatnák, Egan Tyr Foley is holdpap is megérkezik egy kis zacskóval, melyben fém ütődik fémnek.
- Üdvözlöm Ernest Atya, szeretném ezt az aranyat visszaadni a közösségnek. - közli majd bemutatkozik, s átadja a veteményesben álló papnak, amit hozott.
- Ez... igen nemes magától, Egan atya. Elnézését kérem nem tudom önöknél mi a hivatalos megszólítás. Mindenesetre nagyon köszönöm, a falu polgárai nevében is. Jóra fogjuk használni.
- Mi testvéreknek tekintjük egymást a Holdban. Így engem nem kell atyázni – magyarázza. Ám az atya ekkor már újra a küldöttekkel van elfoglalva. Ada pillantása nem csak az alakját, hanem egész lényét magába issza. Őszintének, odaadónak tűnik fel előtte, ám nem ettől érdekes a számára. Mindig is érdekelték mások indokai. Mit ért “jó“ alatt?
- Igazán hálás vagyok őszentségének, hogy ilyen hamar valóban küldött egy lovagot, ráadásul az úr egy angyalával együtt. A helyzet lassan tartjatatlan Milingenben. - csóválja meg a fejét - A falu polgárai többségében tisztes, istenfélő emberek, de az arany óta mintha mindenki kifordult volna magából, ráadásul még a kalandorokkal is bírnunk kéne... Abban reménykedek, hogy egy egyházi személy, sőt kettő talán képes elsimítani kicsit a helyzetet itt.
- Ha az arany okozta miért nem adózzák le a helyi nemesnek? – kérdi a lovagnő és Ada homlokráncolva fordul felé, a szárnyait is megemeli kicsit, alig észrevehetően, ahogy minden idegszálával figyel. Próbálja jól megérteni a helyzetet.
- Ez bonyolult ügy Kristin nővér. A Milingen lakói szegénységben éltek, és most először van esélyük kitörni a nyomorból. Hogy kicsit jobban éljenek, de ennek a földnek az ura el akarja venni tőlük a lehetőséget. Az összes aranyat akarja, nem akar itthagyni a népnek semmit. - ökölbe szorul a keze - Nem jó látni a nyájamat szenvedni. Reméltem, hogy talán az egyház segít megvédeni a híveit.
- Ha jól tudom, akkor egy családot el kellett temetniük, esetleg megmutatná, hogy merre találom a sírjukat? – szól közbe a sötét tünde.
- Arra van a temető, mindenkit ott földelünk el. Négy sír egymás mellett. Jól sejtem, hogy az ő aranyukat hozta vissza?
Enest atya int is hozzá, mutatván az irányt, s Egan Tyr Foley holdpap el is indul arra, hogy nem sokkal  később újra csatlakozzon hozzájuk.
- Joga van rá? - kérdi Ada némileg megkésve, de a pap érti, hogy mire gondol, rábólint. Az arany azé, akié a föld, ezt a nefilim is így tudja.
- Károly királynak törvényei voltak, Ernest atya. A falu nem tarthatja meg az aranyat. Ez olyan dolog amely a koronát illeti, az egyház keveset tehet. - sóhajt Kristin Angelika. - Viszont vannak okos emberek akik értik a törvényeket. Van a falunak bírája, Ernest atya? Vagy orvosdoktora, esetleg elöljárója? Azt megtehetjük az Úr nyájának védelmében hogy megvédjük Milingent a vandáloktól és a rablóktól és nem hagyjuk, hogy a mammon megfertőzze és elsorvassza a falut. Ha azonban a földesúr írattal jön, nem tehetünk semmit.
- Van előljárója a falunak Kristin nővér, és magam is tisztában vagyok a törvényekkel, de mondja, ön képes lenne végig nézni, hogy a földesúr pribékjei kisemmizik a népet? Hogy elveszik amit nagy nehezen maguknak kimostak a folyóból? Az elöljárója a falunak, és a többiek is szeretnék felterjeszteni, hogy őfelsége ismerje el a falut a földesúrtól független, a király alá tartozó városnak, így közvetlenül a korona kapna az aranyból. Én támogatom ezt a kezdeményezést, szeretnék reménykedni hogy az egyház is mögénk állna a zsarnokkal szemben... Főleg, hogy király hiányában talán az ő szava számít.
Ada a lovagnőre pillant. Tudja, mert ismeri már annyira, hogy Kristin Angelika legalább annyira a saját képére szeretné formálni a világot, mint amennyire alkalmazkodik az általa választott rend törvényeihez. Mintha a lány bőre alatt két erő dulakodna szüntelenül. Az egyik a saját igazságérzete, a másik az az Igazság, amit az Egyház képvisel a szemében. Öntörvénykezés és alázat. Ezért sem biztos benne, hogy őt hogyan ítélné meg. Hiszen Andromeda Isten választott prófétája, de a népe által állított hitrendszer kivetette magából. A faluban pedig az arany miatt megfeledkeztek Élóhimról és ezért kapzsiság költözött a szívükbe.  Közbe kell lépni, hogy az ártatlanokat megvédjék, a híveket jobb belátásra térítsék, mindez biztosan fontos az Egyház számára, a félangyal megítélése szerint - de a viszályra, mint olyanra, sok megoldás létezik. Nem feltétlenül kéne a földesurat megrövidíteni, gyakorlatilag ledönteni a helyéről, hiszen a „zsarnok“ is az égi rend mintájára ül a székében, a hierarchia fenntartására került oda, még ha vissza is él vele. S a nefilimek szemében a veszteség az élet velejárója. Amit felépítettek, lehet mindenestől pusztul el és nekik tovább kell menni és máshol újra kezdeni. Mint a puszta buckái, örökké állnak, mégis mindig másutt - s ki szánja a szemeket? Nincs semmi szánandó a szegénységen, ha fentről nézik. De a lovagnő igazságérzete nem szenvedheti ezt, osztozik a pap szegények iránti szeretetében, s emiatt Ada nem ítéli el. Mert nem az ő tiszte, sőt, mindaddig az ő pártján áll, amíg nem sértenek az övékénél nagyobb törvényt. Így válik Kristin Angelika szándékának meghosszabbításává, az ő szent erejévé, sokkal inkább eszközzé, mint társsá ebben a küldetésben.
- A szentatya szereti a nyáját, számíthatnak rá. - felel Kristin meleg mosollyal. - Még ma írassa meg a levelet a kérvénnyel és külde el a Katedrálisba. Addig én és Andromeda kisasszony itt maradunk és biztosítjuk, hogy az Úr törvényei meg legyenek tartva.
- Köszönöm, Kristin nővér. – felel Ernest atya őszinte, leplezetlen hálával.

- Atyám! Atyám! – szalad egy férfi a templomkert felé, egészen a veteményesbe, Ernest atya elé - sántít, sebesült.
- Michael! A pribékek? Vagy már megint a szerencsevadászok?
- Nem atyám! Szörnyek!
Egan Tyr Foley holdpap is, felbukkan, Ada nem tudhatja, hogy mert végzett a temetéssel, vagy a kiáltást hallotta, de ez most nem számít.
- Szörnyek? Mifélék? - hajol le mellé Kristin, s a félangyal is a sebesülthöz lép, fél térdre ereszkedik mellette.
- Még nem láttam ilyet... Mintha sötétségből kiváló farkasok volnának, de mégis mások... Az alagutakban támadtak ránk... többen... ó uram irgalmazz... többen odavesztek...
Ada nem látja milyen mély a seb a férfi lábán, az oldalán levő fel sem tűnik neki, így elsőre. De ez vérzik, így fölé tartja a kezét, szinte érinti. Yad HaOhr. Így nevezik a nefilimek azon képességét, hogy félangyali énjük erejéből merítve gyógyító fényt idéznek, mely azonnal képes begyógyítani a főleg friss, könnyebb sérüléseket.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam shehakol nih'yeh bid'varo Amein - formálja hangtalan. Reméli az ima felerősíti a gyógyító ige hatását, mert ez a seb talán túl mély hozzá, hogy teljes legyen a gyógyulás. Ada így is látja, hogy a férfi arcán megenyhülnek a fájdalmas vonások, s már nem vérzik. Legalábis ebből a sebből nem.
- Szerintem az alagutakban biztosan sokkal többen vannak. S ha már farkasokat említett, akkor védik a területüket. – állapítja meg a holdpap.
Ada megnézi a másik sebet is, majd felpillant Kristin Dalgardra s követi annak tekintetét. A két lány különösmód hasonlít most. Látni, tudni, tenni, megérteni, helyére tenni – szóval és tettel. És ami magát illeti, főleg tettel, de a lovagnő sem volna harcos, ha nem így érezne.
- Láttál már olyan farkast amelyik bányában lakik és árnyékból válik ki, Egan Foley?
- Kristin, még nem láttam olyan farkasokat, csupán ez a megérzésem. Emellett a sebesültünk szavai ezen elméletet támasztja alá.
- Jó lenne megnézni, hogy mégis mifélék.
-Menjünk. – áll fel a sebesült mellől, akit immáron Ernest atya biztosít, de a férfi még nem került ki a rémület okozta sokkból.
- Ne! - nyög fel a sebesült - Magukat is megtámadják! A többiek... Az aranyra talán maga az ördög vigyáz...
- Nyugodjon meg Michael... El kell látnom a sebeit. Segítenének bevinni a plébániára? - kéri Ernest atya, mire a holdpap és a lovagnő közre fogják.
- Előbb segítsünk ennek a szerencsétlennek, utána lesz időnk mindenre.
- Rendben én segítek bevinni a sebesültet.
Ada az atyával követi őket a plébániára, az ajtóban megtorpan, onann figyeli, ahogy a pap kötszerrel és pálinkával viseli tovább gondját, és ahogy a pirospozsgás arc mögött ezernyi gondolat kergeti egymást. Szeretne menni, s azonnal saját szemével utánanézni a veszélynek, de társnője nem indul még.
- Nem tudom mit láthatott szegény ember... Errefelé csupán néhány nagyobb vad jelent veszélyt, de ez... talán az úr bünteti meg a kapzsiságot?
- Fogott rajtuk a fegyver? – kérdi a sebesültet, hiszen a farkasok még mindig kint tombolhatnak, akármilyen erő is hívta elő őket, akármilyen veszett falka is legyenek.
- Ne... nem tudom... Azt hiszem...
- Eddig is használták a bányákat, vagy csupán az utóbbi időben az arany találásakor? – találgat Egan Tyr Foley, mire a pap szemöldöke jól látatóan fölszalad.
- Eddig is használtuk, de való igaz, hogy mélyebbre ástunk, mint eddig bármikor. A hely ércekben gazdag, és ásványokban is... De nem nyitottunk annyi új tárnát. - mondja elgondolkozva.
- Van sejtése, atyám, hogy mi lehet ez? Láttak már iylet a környéken? Hallott róla vendégektől zarándokoktól?
- Esetleg nem futottak bele barlangba? Hallott valamit erről? Vagy esetleg tud-e személyt megnevezni, aki járatos bánya ügyben?
- Még soha nem hallottam hasonlóról. Se zarándokoktól, se a kalandoroktól. És új barlangról sem hallottam. - fordul Egan Tyr Foley felé - Ellenben Franz Schulz a bányászok vezetője, a háza két utcával a folyó felé található. Meg fogják ismerni, zöld kerítés borostyánnal. Ha gondolja beszéljen vele, talán érdemes lehet.
Ekkorra a lovagnő is elhatározza magát és Adára néz.
- Inkább magamnak nézném meg ezeket. Andromeda kisasszony, elkísérne hogy megtudjuk, mi ez az ismeretlen fenyegetés?
- Igen. – bólint gyorsan, határozottan. - Viszlát Ernest atya... és Egan Tyr Foley holdpap!
- Menjetek csak, én felkeresem a bányászok vezetőjét. – felel a sötét tünde s azonnal elsiet.
Ada úgy hajtja a szárnyát, hogy a férfi ki tudjon menni mellette, hiszen kicsi ez a hely, kicsi a templom, kicsi a falu. S most mégis zsúfolásig tömve magukhoz hasonlóan oda nem illő népekkel.
- Ne féljen, atyám! Az Úr megvédi azt, aki hű hozzá. – szól biztató hangon Kristin Angelika, s ő is elindul nyomában a félangyallal.

Szép komótos tempóban halad előre a szekér.
- Ilyen sebességgel sosem fogunk hazaértni... - morgott a vámpír diplomata.
Ám amint ezt kimondta, a kocsis nagyot rántott a gyeplőn, mire a lovak megálltak.
~ Máris a végállomáson lennénk?
Megérkeznek a faluba, s azonnal kirajzolódik, hogy az amúgy kb 1000 fős kis faluban rohadt nagy a tömeg, a kocsmák tele vannak, mindenhol szekerek, részeg verekedők és hangzavar. Az első dolog ami feltűnt nekik, hogy az emberek tömegével szállnak a szekérről. Itt valami nem stimmel, szólal meg szinte egyszerre mindannyiuk fejében a vészriasztó. Ők is követik a tömeget leginkább azért, hogy találjanak egy másik kocsit, ami hajlandó őket elvinni és nincsenek rajta ötszázan. Nagyon sok különféle népség gyűlt össze, tényleg van minden, de a nagyrészük olyan kalandozócsapat mint amilyennel érkeztek. A kis főtéren gyülekezik a banda, amikor egy nagyobb darab ember, ilyen szőke viking kinézető fazon oldalán két fejszével feláll egy szekérre, és mennydörgő hangon elkiabálja magát:
- Emberek! A folyóban ugyan találni aranyat, ha egy napig mossuk, de mi van a tárnákban?! Még több arany! – itt tart egy kis szünetet, hogy engedje éljenezni a tömeget - Ki mer leereszkedni velem a sötétségbe a gazdagságért? És nem csak arany van lent! Drágakövek, ércek, amit csak a szemetek megkíván!
Újabb rendezetlen harsogás szakítja félbe.
- Tíz vállalkozót kérek!
~ Remek, kifogtunk valami kincsvadász társaságot.
~ Emiatt ne aggódj - nyugtatja meg a tűnékeny társ Gerardot - fogunk egy másik kocsit és már itt sem vagyu...
- Ó, én, én, én, ÉN! - ordította torkaszakadtából a hidegvéréről és kimértségéről ismert vámpírcsalád sarja.
Mariát már jól ismerték a társai hogy tudják, egyenesen rajong a veszélyes és kiszámíthatatlan dolgokért. Férfi erőemelőket megszégyenítő lendülettel söröp félre mindenkit az útjából, vagy löki meg a páncéljának támaszkodva, csakhogy előre kerülhessen. A csapat másik két tagja nem is lepődött meg ezen. Leo vállat vont, majd vidém mosollyal az arcán követte. Gerard meg csak állt, majd banba léptekkel ment utánuk.
- Mi hárman vagyunk... - morogta a vikingnek erőltetett vigyorral az arcán.
A férfinak felderül az arca mikor meglátja a jelentkezőket. Még kiválaszt hét másik kalandort, mindegyiknél van vagy csákány, vagy valami egyéb szerszám, morogják hogy távoltartsák a falusiakat akik csak maguknak tartanák meg az aranyat. Ekkor válik ki a tömegből egy nagyon fiatal fiú, olyan tizenöt éves.
- Nem mehetnek le! Maguk nem is bányászok! és az a mi aranyunk!
Többen kiröhögik, egy mellette álló férfi fel is löki. A srác elcsúszik és a földre esik, ettől még inkább nevetnek. Közben a viking kinézető kalandor-csapat vezetőtök int, hogy menjenek oda hozzá a jelentkezők.
- A nevem Leif. Szeretem az ilyen vállalkozó kedvű fiatalokat. Aki amit először megfog odalent az az övé!
Gerardék végignéznek a díszes társaságon. Rajtuk kívül mindenki más sokkal inkább passzolt volna a kincsvadász szerepkörbe, ami kissé aggasztó volt.
~ A démonok hatalmas hercege aranyat megy ásni...
~ Tudom - nevetett gondolatban Lia - haláli, nem?!
Maria közben nem vesztegette az idejét, odament a legközelebbi önkénteshez, hogy tudakolódjon egy kicsit. Ő történetesen éppen Eiryn volt. Megpróbált vele szóba elegyedni, mert hát ő is vámpír, csak megértik egymást. Bár nem úgy látszott, mintha hasonlóan gondolkodnának, mert a nő próbálta kedves, mézesmázos szavakkal nyugtatgatni a kisgyereket, aki botor módon a kalandorok közé furakodott.
- Én nem kirabolni akarom a falvad - szól hozzá kedvesen - ékszerész vagyok, és egyszerűen csak felbecslem az itt lévő alapanyagokat. De ha ez vigasztal, úgysem tudják szakszerűen kitermelni az értékes érceket, és el sem ismernék a nyers drágakövek egy részét...
- Hé, nem tudod, miféle kincseket akarnak ezek előásni?
- Ha te nem tudod, akkor miért vagy itt? - kérdezi csodálkozva - Egyébként aranyat találtak a folyó eredésénél, és állítólag van még más is a bányákban. Mindenki a hirtelen meggazdagodás miatt van itt... Legalább is majdnem. - teszi még hozzá.
- Fúj a szél, erre kísér, azt sem tudom, merre nézek... - dalolászik Maria, mielőtt faképnél hagyná a tanácstalan vámpírtársát. Mit érdekli őt, hogy mi dolga erre.
Visszatérve a többiekhez lelkesen beszámol társainak a hallottakról.
- Kincs? Rejtett? Ezaz! - lelkesedett fel egyik pillanatról a másikra Leo - a szivárvány tövéhez vezető út is itt lesz!
- Nos ha az nem is - próbál logikusabb indokkal előrukkolni Lia - de egy nyom, vagy egy úrmutató talán akad a kincsek közt.
- Azrael kardjáról ne is beszéljünk - mondja ki a lényeget Gerard - miért ne rejtették volna ide...
Kiballagnak a faluból, és begyalogolnak egyenesen a bányába. Olyan fertályórán át csak mennek, mire feltűnik a bánya ásító sötét szája, mellette felborogatott vödrök meg ládák, már minden értékeset leraboltak róluk. Leif elégedett vigyorral áll ott, és vezeti be a társaságot. Mindenki kap egy fáklyát, de jól látni hogy a falakra is vannak szerelve lámpások, néhányan azokat is elkezdik gyújtogatni. Egész hosszú és kacskaringós tárnarendszer tárul fel a szemük előtt.
- Az arany biztosan még lejjebb lesz. - ondja a vezető, a többiek bólogatnak, a kis s csapat halad tovább beljebb
Kapnak ők is egy-egy fáklyát, de úgy döntenek nem gyújtják meg. Csendben követik a menetet, ahogy egyre mélyebbre hatolnak a hegy gyomrában. Emberes mennyiségű csecsebecse látszik kilógni a falakból, egyelőre azonban egyikük figyelmét sem kelti fel semmi, haladnak hát tovább rezzenéstelen arccal. Különös feszültség járja át a levegőt, ezt ők is érzik mindnyájan.
A csapat megy tovább, vannak akik már most eltesznek néhány apró, nemesfémnek kinéző valamit, van aki csak köveket hajigál. Egy idő után a sor elején Leif diadalmasan felkiált
- Háhá! Nézzétek! Ez a tárna egészen friss! Még nyers! Itt lesz arany, bizonyosan itt lesz!
A csapat beljebb halad, és valóban. A fáklyák fénye sárga ereken csillan meg a falban, lent is vödrökben találtok még némi kifejtett ércet, bár több benne a kő mint az arany ez is valami. A kalandorok mohón vetik rá magukat. Ahogy megérkeznek a tárnába egyből eluralkodik a káosz a csapaton belül. Maria már menne is tombolni a többiekkel, ha Gerard nem állítja le.
- Egész úton cipeni akarod? 10-en jöttük, annyi embernek bőven van itt zsákmány.
- Nem vagyok hülye - néz rá vissza értetlenül - én csak őrjöngeni akarok.
Majd odarohan az egyik vödörhöz és megpróbálja elorozni...csak azért, hogy később pár méterrel odébb letehesse. Leo eközben szemügyre veszi az üreg falait.
- Ha itt bármi mágikus erejű dolgot elrejtettek, akkor nem itt lesz. Találnunk kell egy természetes járatot...
Gerard elmosolyodott. A kedves társai még mindig az ódivatú módszerekkel akarják átfésülni a helyet. Neki erre van egy jobb megoldása. Óvatosan a mellkasához nyúl, majd előhúz onnan egy amulettet. Nem Lia amulettje volt, bár ahhoz nagyon hasonló. A kis nyakék segít neki megtalálni, amit éppen keres. Még akkor is, ha amit keres, elég nagy és széles dolog.
~ Ideje letesztelni, mekkora dolgot képes a kicsike előkeríteni.
- Természetes járat. - mondta magabiztosan.
Látni pár természetes járatot fentebb jóval, de nem sokat, aranyszínűen derengenek, és mintha valami mozogna is a közelükben. Azonnal kiderül mi, a hangzavart amit a kalandorok okoznak egy velőtrázó üvöltés töri meg. Majd cuppogás csámcsogás, még több üvöltés... farkas méretű lények támadtak fentről. Egyik nekiugrik Mariának, aki épp a tömeggel őrjöng. Az egyik bestia rögtön Lief nyakában landol, aki így eljeti a fáklyát. A tömegen eluralkodik a káosz.
Minden alig egy pillanat alatt történt. Gerard a fejét a természetes tárnák felé fordítja. Az üvöltél zökkenti ki a gondolkodásból, majd a sötét árny és a hozzátartozó bestia, mely egyenesen Mariának támadt. A lányt szerencsére nem olyan fából faragták, hogy bepánikoljon, helyette megpróbálta a két alkarját és az azokat burkoló páncélt a teste elé emelni, hogy védje magát a bestiától. Gerard és Leo eközben egy másodpercet sem vesztegettek az idejükből. A démonfiú rögvest összehangolta az elméjét Liával. Használható emlék egy szál se.
~ Miféle bestia ez...
Pupillája összeszűkült, ahogy hátralendítette az egyik kezét, majd megidézett egy sötét dárdát és nekidobta a fenevadnak. Leo előrántotta az egyik kardját, majd a többieket át próbált a szörnyeteg közelébe férkőzni. Maria sikeresen védi a csapást, sőt el is löki a szörnyet magától, de az újabb támadásba lendül. Leo az egyik küzdő felé fut, és éppen akkor tépi fel az oldalát egy fenevad. Még hallja is a bordák reccsenését. Gerard sötét dárdája éppen csak súrolta az egyiket, nem tett benne különösebb kárt, de arra pont elég volt, hogy magára uszítsa az egyik dögöt. Már három ember fekszik holtan a földön, és van aki menekülőre is fogja. Fentről pedig még több jön...
~ 20 másodperc és eltűnik, addig kell alkotni valamit...
~ Rajta vagyok!
Gerard is elkezdett a szörny felé rohamozni, majd pár méter után megtorpant és egy újabb dárdával dobta meg. Leo mindeközben oldalra fordította a tekintetét. Egyik társukat most tépte ketté az egyik "buksiszmíágól", félő hogy rátámad, ha elsiklik mellette. Előrántotta a másik kardját és csatába szállt ellene. Egy bevált mozdulatsorral rontott neki. Az első csapást az egyik kardjával próbálta meg hárítani, majd miközben az elfoglalja a fenevadat a másikkal megvágja. Maria látva, hogy kikerült a figyelem középpontjából megpróbál óvatosan odébbkúszni, nehogy két tűz közé keveredve meg találjon halni.
A dárda el is találja a bestiát, amiből kátrányszerű fér kezd el bugyogni és meg is hátrál valamennyire.
~ Legalább nem olyan, mint egy mélységi...
Leo harcol a lénnyel amelyik neki jutott, csöpög a szájából a vér és a kalandor egyéb maradványa, de sikerül megsebezni. Újra a férfinak támad de egyelőre Leo áll jobban. Mariának viszont most nincs akkora szerencséje mint az előbb, újabb lény támad neki. Leo idegesen fordítja a fél szemét a menekülő emberek irányába.
- Úgy látszik ránk marad a munka piszkos része...Gerard! - mondta, miközben az előnyét kihasználva megpróbált kihátrálni.
- Értettem.
A démon előrenyújtotta mindkét kezét, majd elkezdett pecséteket idézni. Egyiknek hatására Leo előtt egy jégből álló fal jelent meg, ami elválasztotta őt a fenevadtól. Leo ezt kihasználva megpróbál távolabb kerülni a szörnytől. A démon másik keze körül is megjelentek a pecsétek, ám ezek a levegő helyett közvetlenül a bőrére tapadva rajzolódtak ki. Ahogy teljes lett a varázslat, az előzőleg eldobott két dárda képe elmosódott és a belőlük kiáramló árnyak szép lassan Gerard ökle köré csoportosultak. Azt így készített ében árnycsóvát aztán nekidobta a Mariát támadó valaminek, hogy kedves társa képes legyen felállni és menekülni. Egy pillanatra mintha az idő is megállt volna, aztán a következő pillanatban már fülüket farkukat behúzva futottak ki a tárnából. Kénytelenek lesznek valami tervet kovácsolni.

Lassan a kalandozócsoportunkat szállító szekér is elérte a kijelölt úti célját, és megérkeztünk Milingen falvacskájába. Bár azóta inkább egy kisebb várossá nőtte ki magát. Az utcákon a tömegek hömpölyögtek, szekerek álltak tucatjával, frissen eszkábált épületekből hullottak a részegek és az általános, passzív hangzavar töltötte be a levegőt.
Alig értük el a lakott területek határát Victorexszel, amikor is az egyik bizonytalan kinézetű hely tartotta magát a frissen kialakított hagyományához, és egy ember repült át ezen a felbolydult színen, bele egy sárszínű pocsolyába.
- Ez aztán a fogadtatás... - dörmögte szinte alig hallhatóan Vic. Én megjegyzés nélkül hagytam a jelenetet. Őszintén, nem is vártam sokkal többet ettől a koszfészektől.
Az utcák tömege végtelenül színes volt, mind a népeket, mind az emberek öltözködését nézve. Egy sötételf bányász, egy feltehetőleg démon csapos, egy volt északi lovag, mint kidobóember, és rengeteg fegyveres, akik ugyanazért jöttek ide, mint mi. Tudtuk, nem lesz egyszerű itt érvényesülni.
Valahogy elkeveredtünk egy területig, ami elvileg - valamikor - még a főtérnek minősült, de azóta ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az egész település: sok ember tudott nyomorogni egy helyen. Mégis, jól láthatóan és hallhatóan tűnt ki a tömeg közepéből egy nagydarab, vállas, szőke ember, vérében több ős-veroniai vérrel mint amivel azok anno idejöttek. Egy egész szekeret teremtett magának színpadul, miközben szavait intézte a nép felé:
- Emberek! A folyóban ugyan találni aranyat, ha egy napig mossuk, de mi van a tárnákban?! Még több arany! - hangos éljenzés hallatszott a tömegtől - Ki mer leereszkedni velem a sötétségbe a gazdagságért? És nem csak arany van lent! Drágakövek, ércek, amit csak a szemetek megkíván! - az emberek szinte őrjöngtek az egyszerű, de nagyszabású szavaktól.
- Tíz vállalkozót kérek!
- Én jelentkeznék, uram! - jelentkezik majdnem rögtön egy vékonyabb hangocska. Én erre ránéztem Vic-re, kérdő tekintettel.
- Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy vissza nem térő alkalom, ugye? - válaszol a fel nem tett kérdésre.
- Írjon fel plusz két embert a listájára! - engedem ki a hangomat, hátha átverekszi magát a zajtömegen.
Utánunk gyorsan jelentkezett még egy csoportnyi érdekes figura, meg még pár aranyásó. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy elinduljon az expedíció.
- Nem mehetnek le! Maguk nem is bányászok! És az a mi aranyunk! - tűnik elő a tömegből egy suhanc, aki még nálam is fiatalabb. Követeléseit csak nevetés kíséri, főleg miután fellökik. Szerencsétlen gyerek. De meg kell tanulnia, hogy nem követelhet olyat, amiért nem küzdött meg.
Ennek ellenére Victorex se szó, se beszéd odamegy hozzá és felsegíti, sőt, még a sarat is leveri a kabátjáról, majd mond neki valamit. Csak ezután csatlakozik újra hozzánk, és vezetőnkhöz.
- Ez meg mi volt?
- Csak a szükséges. Menjünk.
- Szükséges mihez? - kérdezem bosszúsan, de nem volt hajlandó válaszolni. Mindig ezt csinálja, borzalmasan idegesítő.
- A nevem Leif. Szeretem az ilyen vállalkozó kedvű fiatalokat. Aki amit először megfog odalent az az övé! - tart egy rövid kis eligazítást vezetőnk indulás előtt, majd követve őt indultunk meg a tárnák felé. Mi Vic-cel maradtunk párosan, elkülönülve. A többiek sem közösködtek túl sokat láthatóan.
Rövid idő alatt elérjük a bánya száját; környékén szétszórt vödrök és a munka látható nyomai, szemét és földkupacok. Sokkalta leharcoltabb és szegényebb ahogy elképzeltem. Arra számítottam hogy kalandvágyók garmadáival kell megküzdenünk a bejáratért.
Kezünkbe kaptunk fáklyákat, hogy legyen mivel küzdenünk a sötétség ellen. Így hatoltunk mélyre a hegy gyomrába, magasra tartott fegyvereinkkel. A járatok szépen lassan szűköltek csak, ahogy a nyomasztó csönd ellenére ment rendületlenül a társaság. Utunkat színes kövek övezték, amivel bár egyesek foglalkoztak, de engem nem érdekeltek. Ez is olyasmi, amihez érteni kell, hogy pénz legyen belőle. Az arany, az arany minden formájában arany marad. Akkor is ha nyers telérként pihen a szürke kőbe ágyazódva, akkor is forró folyadékként várja, hogy formába öntődhessen.
- Az arany biztosan még lejjebb lesz. - mondja méretes vezetőnk.
- Mélyebbre kell mennünk, mindenképp. Ha van is itt valami, lejjebb mindenképp több lesz.
- Egyetértek. A legjobb dolgokat érintetlen rétegekben fogjuk megtalálni. - támogattam Victorex megjegyzését.
Nem telik elő sok idő - vagy izgatottságunkban nem érezzük annak - amíg a tárnák szövevényes rendszere végül elvezetett valahová.
- Háhá! Nézzétek! Ez a tárna egészen friss! Még nyers! Itt lesz arany, bizonyosan itt lesz!
Fáklyáink fényét a falra vetve meg is győződhettünk a dologról, és a világos, sárga szín mint a gazdagok mosolya szélesen terült el. Megtaláltuk.
- Szerinted ez már az akar lenni? - kérdeztem Victorexet, aki közelebb lépett, és végigfuttatja ujját a durva aranyszín csíkon a falon.
- Valószínűleg. De kemény munka lesz ezt csákánnyal mind kiszedegetni. Kell lennie nagyobb rétegűeknek is... lejjebb, talán lejjebb több lesz.
- Meddig akarsz te még elmenni?
- Amíg tudunk, Leon. Itt úgy sem mehetünk túl mélyre.
- Ebben nem vagyok olyan biztos...
- Mitől tartasz?
- Nem tudom... de kiráz a hideg az egésztől. Azon is csodálkozok, hogy nincs itt bányalég és nem robbantunk még fel.
- Vedd ezt a szerencse jelének.
- Persze. - hagytam rá. Valami rossz fog történni. Túl könnyen eljutottunk ide. Felkapok egy gazdátlan csákányt és párat odasózok a falnak, nem törődve a többiekkel. Hamarost társam is követi a példámat, ritmikusan nekikezdve az aranyfejtésnek.
Sajnos nem tudtunk túl sokat dolgozni. Valahonnan velőtrázó sikoly tört elő, és pár pillanat múlva vezetőnket is láthattuk, ahogy egy sziklaszörnyeteg ráveti magát. Rögtön eluralkodott a pánik. Valami olyat bolygattunk meg, amit nem kellett volna.
- Ezt még mindig a szerencse jelének tekinted? - kérdeztem szarkasztikusan, mire egyszerűen csak mögém került. - Te meg mit csinálsz?
- Nálad van a kard, csinálj valamit!
- Kölcsön adjam?
- Nincs itt az idő viccelődni! - felhúztam a szemöldökömet. Ezt pont ő mondaná?
- Ehh... hadd jöjjenek akkor! Legalább világíts, oké? - dobtam el a fáklyámat, hogy mindkét kezem használhassam.
- Mi az istenverte szörnyetegek ezek? - kérdeztem félhangosan. Nem volt időm komolyabban lesokkolódni se. Vártam a gazokat, akik hála a Teremtő óvó kezének, nem is támadtak meg. Körülöttünk több helyen harcok bontakoztak ki, mi meg ott álltunk, akik nem tudják, hogy mos akkor mi is legyen.
- Most mi legyen, Vic? - fordultam felé tanácsért.
- Hogy-hogy mi? Öld meg őket! Mindet! - halott ötlet volt, már régen bepánikolt.
- Ne legyél hülye, itt nem maradhatunk. Irány kifelé, gyorsan! - döntöttem el gyorsan. Inkább élek még egy napot, könnyebb meggazdagodni amíg él az ember.
- Nem, nem mehetünk ki. Akkor inkább menjünk lejjebb...
- Itt már nincsen lejjebb, ha csak nem akarsz hason csúszva menekülni! Szedd össze a maradék agyadat és nyomás kifelé!
Mindenki magára van utalva, és ha csak nem esik egy az utamba, akkor nem is vérezném össze a pengémet feleslegesen. Victort magam előtt lökdösve indítottam meg, én meg mögötte szorosan követtem. Vele volt a fény és életben is kellett tartanom ezt a szerencsétlent. Körülöttünk a vér és a halott szerencsevadászok látványa fogadott csak minket menekülés közben. A kapzsiságuk itt érte utol őket. Mi tettünk róla, hogy egyelőre ne tegye.
Már a bánya kijáratánál voltunk lassan.
- Szerinted mindenki kijött már?
- Mit érdekel az téged? Találjuk ki hogyan szedjük ki onnan azokat a dögöket aztán menjünk vissza.
Pofon csattant.
- Ha valaki van még bent, akkor most jöjjön! - ordítottam le. - Te meg takarodj felfele. Én megvárom hátha kijön még valaki.
- Mintha eddig nem érdekelt volna túlzottan a többiek sorsa. - mondta sértődött hangon mintsem dühösen.
- Ja, hát. Eszembe juttattad hogy ez rosszul van így. De most tűnés mielőtt adok még egyet. - fenyegettem meg, és vártam egy keveset, majd kimentem én is. Aki kitudott, az kijött. Már megint felesleges vért kívánt a föld.

Alig teszek pár lépést a folyosón egy ismerős hang szólal meg mögöttem, amire csak a szemem forgatom meg és eleresztem a tőröm nyelét.
- Te is érezted este azt a bűzt? Remélem, hogy nem a komornyik rokonsága érkezett meg...vagy hogy nem hoztak még többet abból a teából. Te á, én meg b...
- A bűz is orrfacsaró, de ezek a hangok.......Mi a fenét csinálhatnak, vagy kivel csinálják. - forgattam a fülem, hogy betájoljam magam.
Bár egyedül akartam utána nézni, de most valahogy jobban éreztem magam, hogy valaki lesz a hátam mögött is. - Elég hátborzongató. Megnézzük?
- Lehet, hogy a rokonság épp orgiát rendez. Biztos, hogy látni akarod? Nem akarom, hogy rémálmaim legyenek. Inkább keressünk egy kocsmát, mindenkinek az lesz a legjobb, hogy teljesen őszinték legyünk. Vagy keressünk egy kiskölyköt, adjunk neki pár váltót hogy nézze meg, mi van a hangok irányában és tegyen helyzetjelentést. Mi addig kajálgatunk.
- Pfff! Te aztán nem vagy egy aggódó típus mi? Pár kupa bor és máris elterelhető a figyelmed? - nézek rá a lépcsőnél állva, hogy merre induljak. - Nekem ez nem tetszik és jobban szeretném a saját szemmel látni. De te azt csinálsz, amit akarsz.
- Nem, a bor hozza meg a figyelmemet! Leginkább a figyelmemet arra, hogy milyen szar borok lehetnek itt. Már mint...láttál ide felé jövet normális borvidéket, mert én nem. Nem, szerintem inkább még is csak kihagyom azt a csúnya kocsmát, ki tudja, milyen lőrét szolgálnak itt fel, ha már Őfényessége se merte meginni. Menjünk, nézelődjünk, élvezzük ezt a rohadt bűzt... – mondja kissé hányavetien. - Hölgyek előre!
- Hát a báró nem egy üde foltja a vidéknek. - kuncogok fel azért a véleményére.
Nagy nehezen azért csak kiszűröm a visszaverődő hangokról, hogy merről jönnek és lefelé mutatok. - Úgy vélem arra kéne mennünk. Valahogy mindig a pince a nyerő, megfigyelted már?
- Óh, lehet, hogy szexrabszolgákat tart odalent? Menjünk! Menjünk! Jössz már! – indul meg megelőzve lefelé, de aztán visszanéz rám és vidáman rám kacsint, ahogy ott állok kissé megkövülten - Csak vicceltem. Biztos, hogy nem szexrabszolgák, ne ijedj meg! Lehet, hogy csak élőhalott kutyusokat tart lent, meg pár nyálkaszörnyet és Mélységit....
Egy pillanatra lelassulok, ahogy meghallom a felfelé jövő léptelet, de aztán úgy vagyok vele, hogy senki nem mondta, hogy nem mászkálhatunk, ha kedvünk tartja, így bár a kezem a kardomon van, megyek Cynewolf után, meresztgetve a szemem ki jöhet velünk szembe.
- Hát maguk meg mit császkálnak itt? – csattan fel egy nyikorgó hang, aminek gazdája Johan, vagy, hogy is hívják.
- Nem császkálunk! Mi csak felmérjük a terepet és keressük, hátha van bor! Vagy sör. Vagy bármi, ami alkohol! – előz meg a válasszal társam.
Lehet, hogy a fickó megsértődik, de önkéntelenül is beleszagolok a levegőbe, mert fura, hogy most nem csap meg a fogadószobában érzett bűze.
- Meg gondoltuk szívunk egy kis friss levegőt, de meghallottuk a zajokat. Tudja szakmai ártalom. - tártam szét a kezem egy barátságosnak szánt mosollyal.
- Akkor eltévesztették a lépcsőt, ami az udvarra vezet, ha gondolják ,szívesen megmutatom. - mondja az inad egy kényszeredett mosollyal.
- Nem, nekünk tetszik ez az irány. Olyan célirányosak vagyunk! Meg fel kell mérnem a terepet, hogy biztosítani tudjam a munkaadók épségét és egészségét, ha netán megostromolnák a várat!
- Biztos a kor teszi, hogy maga nem hallja, de különben is jobb, ha ránk bízza a dolgot. - bólintok felé annyira kedvesen, amennyire telik tőlem, bár eddig sem tetszett a képe.
Azzal fürgén elsuhanok mellette tovább indulva a lépcsőn.
- Ne aggódjon, megoldjuk!
- Amúgy is, az udvarról jöttünk, annyira hülye még én se vagyok, hogy pár óra alatt elfelejtsem az oda vezető utat. Én rohadt értelmes vagyok! – teszi még hozzá Cynewulf tettetett megjátszással, amire magamban felnevetek, azonban Johan nem élvezi annyira, megereszt felénk egy vicsornak is beillő eltorzul arckifejezést.
- Azt hiszi csak azért mert nagy a szája már oda megy ahova akar?
Amikor megpróbálok elsuhanni mellette elkapja a köpenyem szegélyét, mintha vissza akarna tartani.
- Hé! - morranok rá. - Micsoda bánásmód ez? Nem vagyunk rabok itt, hogy a szobánkba kelljen kuksolnunk, vagy úgy gondolja? Vegye le rólam a mancsát, különben holnap a szájában viszi a tálcát az urának. - rántok a köpenyemen.
- Mi van, ennyire kevés itt a nő, hogy már a vendégeket fogdosod Jancsika? Amúgy meg, de kajak, ez nem a borospince lejárata? NE legyél már ennyire önző! És igen, nagy a szám és a Roro-m, ez nekem elég indok, hogy oda menjek, ahova akarok.
- Ez nem a borospince lejárata, hanem magánterület! Maguk pedig bár vendégek, meglehetősen udvariatlanok, hogy csak így kérdés nélkül kutakodnak Herr Bormann házában! - sipítja. a köpenyemet rángatva, kicsit el is szakítja.
Bár nem tudom ki az a Roro, akit a bérgyilkos emleget, mert a nyakam tenném rá, hogy az, de most nem is érdekel, hiszen ez az ostoba madárijesztő még a köpenyem is elszakítja.
Nagyot csapok a kezére, egyelőre még csak a tenyeremmel.
- Magának elment az esze! Senki nem kutakodik, épp ellenkezőleg, meg akarjuk védeni a helyet, mert ezek a hangok nem NORMÁLISAK! Hallja? - intek lefelé a cuppogásra, morgásra. - De még egy ilyen mozdulat és maga megy előre, csak nem a lábán. Aztán győzze elmondani az urának, hogy be akarta zárni a vendégeit a szobába. Azokat a vendégeket, akik elhoznák a hőn áhított aranyát.
- Wow, way to go girl! – hallom a tünde meglepődött hangját. - Kivéve, ha tudja, hogy mi adja ki azokat a cuppogó hangokat. Tudtam, hogy orgia folyik odalent!
- Maguk képzelődnek! Itt nincsenek semmiféle cuppogó hangok, biztosan csak az esőt hallják! - toporzékol, mint egy hisztis gyerek. - Menjenek vissza a szobájukba! Egyébként is mit érdekli magukat mi van itt? Bor nincs!
Ez most már nem lehet véletlen. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a fickó nem hallja.
- Akkor jöjjön velünk és majd kiderül kinek van igaza. - rántom magammal a könyökénél fogva a magából kivetkőzött inast.
- Akkor viszont annak a teának halucinogén hatásai voltak. Vagy....Maga cuppog itt! Vagy én csavarodtam be. Mondjátok: tényleg bolond vagyok?
- Az őrök szerint igen, bár szerintem inkább a sötét elfekre értették. - világosítom fel társamat a meggondolatlan kérdésére, miközben tovább rángatom magam után Johan-t, aki botladozva húzatja magát, erősen ellenkezve.
- Ezt még nagyon megbánják!
- Hát akkor megbánjuk, de most nézzük azt az általad nem hallható és nem szagolható dolgot, ami odalenn van.
Cynewulf láthatóan óvatossá válik, már nem az a hányaveti a stílusa. Fegyvert húz és segítségként ős is taszít egyet az inason.
- Na tipli van lefelé!
Egyetértek a tünde megérzésével és én is kardot húzok, remélve ezzel, hogy Johan is megszelidül.
Ahogy lefelé tartunk a lépcsőn a bűz egyre jobban erősödik na meg a hangok is, végül egy folyosóra érünk, amit üres ketrecek szegélyeznek, a túlsó végén egy ajtó van.
A ketrecek is bűzlenek, valami fura ürülékfélétől, de a hangok egyértelműen az ajtón túlról jönnek.
- Hűűűha....itt tartottátok azokat, akik a teát főzték nektek? Nem csodálom, az az emberiség és selfiség ellen elkövetett mocskos bűn... – nyög fel a self, akinek sárkánykísérője már jócskán lemaradt.
Nem csodálkozom rajta, legszívesebben én is befognám az orrom, vagy elhánynám magam, de nem akarok gyengének tűnni.
- Ezek valami állatok céljára kialakított ólak vagy mi? Tényleg innen van az a tea? A szaga ugyanolyannak tűnik. - fintorgok, tovább rángatva a nem túl együttműködő inast.
- Mi van ott? - intek előre, az ajtón túlra, ahonnan a hangok továbbra is jönnek és egyre hangosabbak, ami azt mutatja jó felé megyünk.
Lehet annak a sárkányfajzatnak igaza van? Jobb ha nem tudnunk semmit, ami itt zajlik?
Johan egyre jobban kapálózik.
- Nem mehetnek be oda! Az az én személyes laborom! Magánterület!
- Maradj a hátam mögött, készítsd a kardot! – szól vissza Cynewulf és jó példát mutatva maga is így tesz, majd egy határozott mozdulattal berúgja az ajtót előttünk.
Máskor biztos füstölögnék, hogy ne utasítgasson, mit csináljak, de a feszültség most már minden idegszálamat feszegeti, így csak még jobban szorítom Johan karját, mert nagyon ficereg és tiltakozik és a pengém is készenlétben tartom.
Aztán, ahogy az ajtó kivágódik megcsap az a fertelmes bűz, öklendezve fordulok el.
- Mi ez? - nyögöm ki, megrázva a férfit.
Szívesen követném a tünde háziállatát, de hősiesen végül a helyemen maradok.
A látvány még rosszabb mint a szag.... fortyogó alkimista készülék, egyikben fekete trutyi, másikban sárga, padlón idézőkör, és körben pedig zöld tartályok bennük pedig van VALAMI de nem lehet megállapítani micsoda.
- MI EZ? - rázom meg most már úgy Johan-t, hogy a fogai is kocogjon. - Mit kotyvasztasz itt? Ez undorító! Ezekből itatod a gazdádat? Vagy jobb szó rá, hogy mérgezed?
Közben, mivel már nincs a gyomromban semmi, a karommal takarva az orrom (amiben a kard van) és amitől azt remélem, hogy kevésbé érzem a szagokat és fürkészem azokat a tartályokat.
Cynewulf sápadt ugyan, de mégis erőt vesz magán és közelebb oson a tartályokhoz, meg az ott lévő alkimista felszerelésekhez.
- Dracon, gyere! - int a sárkánykának, aztán nekem. - Várj...ez....Hozd ide Johan-t, légyszives!
Közelebb rángatom Jonas-t Cyne-hez, bár már mintha csökkent volna az ellenállása.
- Nem mérgezem! - tiltakozik felháborodottan. - Herr Bormannal kölcsönösen előnyös üzletet kevertünk, a tea csak az egészsége megőrzésére való. - a tartályokra néz, - Nos, mindenki úgy segít a munkaadójának, ahogy tud, nem igaz?
- Mint például mélységiekkel cimborálni? Vagy csak simán halottidézés? Démonidézés? Hogy a francba segíted ezzel Borocskát?! Találkoztam ilyen lényekkel és nagyon nem tetszettek. De megöltem őket. Hárman jöttek rám... Szerintem, itt az ideje, hogy egy kicsit megmutassam neked, mit is tettem azokkal a lényekkel és a kultistákkal, akik rám szabadították a förmedvényeiket Hoshekh dicső neve alatt.... – magasodik hirtelen az inas fölé Cynewulf dühösen, ami az itt látottak és elhangzottak alapján teljesen érthető.
- Ez nagyon csúnya dolog Johan! - csóválom meg a fejem. - Nem hiszem, hogy szeretett Egyházunk ezért megdicsérne titeket. Ismered ezeket? - nézek kérdőn az elfre, akit láthatóan felzaklatott a látvány.
- Áhh a halottidézés már a múlt! Ne legyenek ódivatúak! Én csak felhasználom a megfelelő erőket, hogy segítsek Herr Bormannak visszaszerezni a jussát. Tudós ember vagyok kísérletező kedvvel! És mindenki tudja, hogy a démonok nem idézhető lények. – felesel Johan, de azért nagyon behúzza a nyakát Cyne fenyegetésére, és egész közel húzódik hozzám, valószínűleg tévesen feltételezve, hogy velem jobban járna.
- Mik ezek a löttyök? És mesélj azokról a kísérletekről. Minél többet beszélsz, annál tovább élsz...ez ennyire egyszerű. És van egy csodaszép tükröm, ami megmutatja, ha hazudsz. Szóval csak óvatosan.
- Erre én is nagyon kíváncsi vagyok! - bólogattam serényen, de továbbra sem engedtem el a fickót, ezek után főleg nem.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy kis aranyvadászás mivé nem fajulhatott és mibe nem botlottam ezen az isten háta mögötti grófságban.
Le voltam nyűgözve Cyne tükrén, bár nem voltam benne biztos, hogy nem csak valami ügyes blöff.
- Beszélj gyorsan, mert iszonyú büdös van.
Johan láthatóan megijedt a tükörtől és azonnal beszélni kezd.
- Nos a kísérleteim lényege, hogy fel tudom-e ruházni az egyszerű vadakat a mélységiek erejével. Hiszen tudjuk, hogy az embereket fel lehet ruházni eme képességekkel. Nem tudtam, hogyan fogjak neki, így a folyadékokat használtam arra, hogy a farkasokba juttatva átalakítsam őket. Azok ott - bök állával a tartályok felé, - a kudarcaim, de megtartottam őket, hogy tanulhassak belőlük. Mint mondtam, mindenki azzal segít a vár urának, amivel tud. Egy oldalon állok magukkal.
- Állatokat mélységi erejével?! EMBER, TE TOTÁL HÜLYE VAGY!! – akad ki a bérgyilkos teljesen.
- Azokban az üvegekben mi van?! Mi a francot adtál azoknak a dögöknek?
Hát elég bizarr dolog, amit Johan itt előad nekünk, az tény. A mélységiekkel kísérletezni nem épp egészséges, megértem társam kiborulását. És hálát adok az égieknek, hogy nem járt nagyobb sikerrel és nem őrizget itt párat.
- És az mivel segíti az uradat, hogy ilyen szörnyeket gyártasz? Talán kibányásszák az aranyat és idehozzák? - kérdezem gúnyosan, hiszen ezekkel csak rémisztgetni és halált osztani lehet, aranyat szaporítani aligha.
Nekem is viszket a tenyerem, de jobb, ha meg tudunk mindent tőle.
- Nem. De megmutathatjuk vele Milingennek, hogy még szükségük van Herr Bormann védelmére, és jobban járnak vele mint nélküle. - válaszol felbátorodva némileg.
- Mindenfélét adtam nekik sötét tünde uraság. Mélységivért... már ha lehet vérnek nevezni, leginkább... azt próbáltam először. Az van az üvegben is, de nem működött.
- Te beteg vagy.. markolja el - az üvegeket Cynewulf. - Honnan szerezted az anyagokat és milyen hülye logikád van? Ártatlanok halnak meg! Hány kísérletet végeztél.... – firtatja a sötét elf tovább, miközben a tartályokba bámul és amit minisárkánya nem díjaz túlságosan.
- Hát ebben egyetértünk. Nem normális, az tuti!
Nem tetszik, hogy Cyne elveszi azokat a fiolákat, jobb lenne azonnal kiönteni.
- Ez engem is érdekelne. Honnan vettél mélységi vért? Milyen alkut kötöttél velük ember? Lehet, hogy van itt valahol egy belőlük. - fonódik a kardomra úgy a kezem, hogy elfehérednek a bütykeim. Kezdem nagyon nem jól érezni magam.
- Szerintem nem kéne piszkálni azokat. – szólok a kíváncsiskodó Cyne-re. - És azt a vackot is ki kéne önteni. - intek az üvegek felé.
- Kiönteni? És ki tudja, hogy milyen hatása lenne! Neeem, maradnak az üvegben és elhajítjuk valahova jó messze...
- Többet mint számolni tudnám... - mondja az Johan kissé megkésve. - Nem él itt mélységi, Lady Serena segített benne bölcs útmutatásával. Mélységi vérnek nevezzük a kis lényeg vérét is, amik minket szolgálnak.
- Seerena! - kiáltok fel, mert azonnal látom magam előtt azokat a csápos karokat és az elf nőt, aki elárult. - Itt van?
Meghűl bennem a vér. Bár dühös vagyok rá, azért nem vagyok ostoba, tudom és láttam mi mindenre képes. Nem lennénk neki ellenfelek.
- Ki az a Serena? – érdeklődik Cyne, de nem néz rám, hanem a tartályba bámul még mindig. - Valami ilyen dögökből nyírtam hármat. Cukik, nem igaz? - S honnan szerezted ezeket a lényeket?
- Hogyhogy honnan? Hát a mélységitől, természetesen, az állatokat meg befogták. Lady Serena pedig kultuszunk nagyasszonya. - egyértelmű csodálat hallatszik laborpatkány hangjából. - Igazat mondtam, most már engedjenek el!
- Elengedjük? - néz rám a bérgyilkos.
- Serena egy Hostech pap vagy mi. Volt hozzá szerencsém a nekrókkal vívott csatában és mondhatom hátborzongató volt, ráadásul a legnagyobb szarban hagyott. - köptem ki nem épp nőiesen. - És úgy néz ki fogtunk egy követőjét. – válaszoltam először, aztán fontolóra vettem a kérdését. - Szerinted mit tesz, ha tovább folytatja a játékát? - nézek körül.
- Nem ölhetnek meg! Mindketten ugyan azt az urat szolgáljuk épp! Nem gondolják komolyan, mik maguk valami jótét lelkek?
- Te Hostech-et szolgálod valójában, én meg őt akkor sem, ha egy zsák aranyat ígérne.
- Nos, én úgy fogalmaznék, hogy kölcsönös megállapodást kötöttem vele is, ahogyan Her Bormannal.
- Óh, jótét, nem nagyon....De szívesen megölnélek, mert Mélységiekkel packázol. Én arra szavazok, hogy nyírjuk ki. Hoshek-kel, vagy Hostech...vagy minek nevezed, nem ápolok valami túl jó viszont. És ha engedjük, folytatja tovább a játékait. Mondj egy jó okot, hogy ne nyírjalak ki!
- Az én segítségem nélkül Herr Bormann nem nyerhet, és akkor nem kapják meg a fizetségüket. Komolyan a hősködés fontosabb mint a váltó?
- Tegyük tönkre a laborját és akkor legalább egy ideig nem jelent veszélyt. - vonom meg a vállam. - Bár jobban tennéd, ha felhagynál vele egyáltalán, mert teljesen véletlenül esetleg a Katedrális is értesülhet a mélységiek felbukkanásáról.....
- Nélküled nem szerzi meg az aranyat? Miért, talán ezeket a dögöket akarod ráuszítani a falusiakra. Vagy már megtetted? - szegezi Johan hasának a kardot a tünde.
- Mit gondol, mi volt az üres ketrecekben? – neveti el magát a férfi, nem tulajdonítva ennek úgy látszik túl sok jelentőséget.
- Mégis inkább öljük meg. - bólintok.
- A labort majd ha ennek vége, átnézem... - kezd bele Cynewulf. - Várj, hogy mi?! Kieresztetted azokat a dögöket? Nem öljük meg ezt a parasztot. Van jobb ötletem!
- Mire gondolsz? - emelem meg a szemöldököm, mert eddig ő volt a vérszomjasabb.
- Óh, megkötözzük, magunkkal visszük és a dögjei elé hajítjuk...- a kezében tartott tükörben az inas arca jelenik meg. - Van valami eszközöd, amivel könnyen meglehet ölni a kis farkaskáidat? Biztos, hogy féltél attól, hogy rád támadnak, kellett, hogy óvintézkedéseket tegyél. Tehát: van, vagy nincs?
- Megölik az egyszerű fegyverek is elvégre állatok... csak sokkal nehezebb. És természetesen a szent dolgok ugyanúgy sebzik őket... - behúzza a nyakát - Szóval... elengednek?
- Eva, megkötözzük és vigyük az állatkái elé vagy itt helyben nyírjuk ki? Vagy más ötleted is van talán? Én rád bízom a döntést....
- Nem tudjuk hol vannak az állatai. - rázom meg a fejem. - Meddig akarod magunkkal cipelni? És mit mondunk, ha katonákba botlunk? Én nem kockáztatnék. - mondom komoran.
- Akkor csak simán zárjuk be valamelyik ketrecbe és később visszatérünk érte.
Láthatóan Johan megkönnyebbül
- Rendben. Ez jó ötlet.
A self magához ragadja a kezdeményezést és egy alapos motozás után, gúzsba köti az őrült tudóst és bevágja az egyik bűzlő ketrecbe. Legalább ő is élvezi jó ideig az általa alkotott kellemes légkört.
Azt hiszem ránk fér egy kis pihenés ezek után, így már nem társalgunk tovább, csak felmegyünk a szobánkba, hogy a nem túl messzi reggelig legalább aludhassunk egyet.
Hamar eljött és elég nyűgösen ébredtem, hogy folytassuk a munkát.

Távolodok a Plébániától, majd a lovamhoz megérkezek. Ellenőrzőm a felszerelésem, mert sosem lehet tudni, hogy ki tolvaj lelkületű, vagy ki nem. Elég ha csak egy illetőnek megtetszik az egy tárgyam, s  máris magához veszi. Nem bízok annyira az itteniekben, annak ellenére, hogy egy családot megöltek az aranyuk miatt. Mivel mindent rendben találok, akkor a hátasomra szállok, majd megindítom őt a bányászok vezetője felé. Ernest atya útbaigazításának hála, úgy vélem sikerül eljutnom a kívánt helyre. Mivel nincs vesztenivalóm, így a ház ajtajához lépve erősen kopogok az ajtón, miközben a hangom kieresztem.
- Franz Schulz! Keresném fontos ügyben, itthon van? – mondom így, mert közben rájövök, hogy egyáltalán nem olyan biztos, hogy itthon tartózkodik. Természetesen abban reménykedek, hogy itt megtalálom, s nem kell az egész falut felbolygatni miatta. Nem kell sokat várakoznom, mert egy nagydarab bajszos férfi nyit nekem ajtót, majd nem túl kedvesen szól ki.
- Nem, nem kalauzolok kalandorokat a hegyhez, és nem adok térképet a bányához hogy elvigye az aranyunkat! – ezzel egyetemben látszik a mozdulatán, hogy készül becsapni az ajtót előttem, ezáltal esélyt sem adva arról, hogy elmondjam a saját szavaim. Ez nem tetszik nekem, ezért nyomban válaszolok neki, feltárva előtte a jelenlegi valóságot.
- Nem kell nekem kalauz, s a térképe emberi életeket menthet jelen esetben. Árnyékból kiváló farkasok jelentek meg, s sok ember nem hinném, hogy menekülés közben tudná, hogy merre van a kijárat. Egyéb iránt, nem azért vagyok itt, hogy a talált aranyukat elvegyem, hanem, hogy a falunak segítsek.
Felvonja a szemöldökét, az ajkai pedig változatlanul semmitmondóak. Szemmel láthatólag engem méreget, hogy rájöjjön, hogy ki lehetek én? Mikor látom, hogy sikerült engem hová raknia, akkor továbbra is bizalmatlan hangnemben szólal meg.
- Oszt' miért segítene egy ilyen füstös a falunak? Nem hallottam semmiféle árnyfarkasokról. – szerencsére az ajtó mozgása félbe szakad, látszólag tudtam mondani olyat, ami megragadta a figyelmét. Nem habozok sokáig, hanem kifújva a levegőt, úgy döntök, hogy elmesélem neki a történetet, hogy miként kapcsolódok bele a falu életébe.
- Nos két tolvaj gyilkos ölt meg itt egy családot, csupán az aranyukért. S én mint Holdpapként nem fogom tétlenül nézni, hogy ilyen alakok, vagy bárki más elvegye az aranyukat. Ez a falué, hiszen nem más találta meg, mint a helyiek. Az árnyfarkasokról nem olyan régen kaptunk hírt. Egy Michael nevezetű falubeli sebesülve érkezett meg a templomhoz. – teljesen nyugodtan magyarázom neki, hidegvérem megtartva. Nem tenne jót a mostani beszélgetésnek, ha megmutatnám azt a gyilkos arckifejezést, amit leginkább a tolvajok váltanak ki belőlem. Nem tudom, hogy megijedne-e tőle, vagy egészen egyszerűen eltekintene a dologtól?
- Ha segít, akkor én szintén tudok segíteni a falu ügyén. – formálom a szavakat, mire ő az első mondataimra bőszen bólogat, és határozott "úgy-úgy" morgást küld felém. Érdekes egy beszélgetésnek ígérkezik a bányászvezetővel, ha továbbra is a kommunikáció ezen formáját választja. Kell egy kicsi idő, míg feldolgozza az agyával az elhangzott szavakat, de végül előttem kinyitja az ajtót.
- Jól van. Jöjjön be. Ritkán látni erre segítőkész sötét tündéket. Főleg a kalandorokkal jönnek, ha jönnek tudja.. – határozottan belépek a lakásába, majd szembefordulva vele, egyszerűen belenézek a szemeibe. Nem akarok sokáig itt maradni, hiszen Kristin és Andromeda minden valószínűség szerint a barlang felé indultak, hogy megnézzék azon bizonyos farkasokat. Aggódok értük, s mint segítő társ kissé kötelességemnek tartom, hogy vigyázzak rájuk.
- Tudna nekem mesélni a bányában végzett munkáról? Vagy tudna nekem mutatni egy térképet arról, hogy mit sikerült az utóbbi egy-két hónapban haladni? Úgy vélem, hogy ezen bizonyos farkasok ott élnek a hegyben. – mondom a szavakat,, mert minden itt töltött idővel fennáll az esélye, hogy a két társam eltűnik a barlangban. Az emberek biztosan nem látnak jól a sötétségben, míg a másik fajról még nem tudok jóformán semmit. A beszélgető partnerem nem hagy tudatlanul, ezért úgy vélem a legjobb tudása szerint válaszol.
- Tudja hogy megy ez. Egyszerű bányászok vagyunk. A farkasok erdei lények, nem élnek barlangokban. Mióta a folyóban aranyat találtak azóta persze ástunk beljebb mi is mert valahonnan az aranynak jönnie kell. Nyitottunk egy új tárnát, meg sok járatot kezdtünk el, de csak kő volt lent, néhány kisebb barlang szerű képződmény a folyó miatt, de állatok nem – meséli el nekem a bányás helyzetet, miközben helyet foglal a közeli asztalnál, majd kínálja nekem egy székre mutatva. Meghallgatom Franz szavait, aztán leülök oda, ahová mutatott. Van időm gondolkozni addig a szavain, hogy utána én előálljak a következővel.
- Veronia tele van meglepetésekkel, szóval barlangi farkas épp úgy lehetséges, mint medve a mezőn. Persze, lehet más oka van, de szerintem mindenképpen ki kell vizsgálni az esetet. Jó lenne egy térkép az új tárnáról és az oldal ágairól. Legalábbis azon részekről kellene, ahol aranyt találtak. – hangzik tőlem, de partnerem inkább újra gyanakodva méreget engem.
- Nincs térkép. De el tudom mondani ismerem a tárnákat mint a tenyeremet. Egy nagy termet ástunk ki, nehéz eltéveszteni, a többit eléggé elhanyagoltuk. Kövesse az egyetlen tiszta utat ami karban van tartva az lesz az. Oldalágakat láthat belőle kiindulni, de mindegyik zsákutcában végződik azon kívül amin bemennek, még nem jutottunk el odáig az ásásban, hogy nagyobb részeket kialakítsunk. Van amelyik mögött már hallhatja a folyó forrásának zubogását, gondolja, ha beleásunk, bejön a víz. – magyarázza el nekem, hogy tényleg nem össze vissza dolgoztak. Ráadásul feléled bennem a remény, hogy a tisztított járatot senki sem téveszti el, aki odalenn van. Ha jobban belegondolok, akkor pontosan erre voltam kíváncsi.
- Természetes barlang kapcsolódik hozzá? – teszem fel az utolsó kérdésem, miközben felállok a helyemről, ezzel jelezve a vendéglátómnak, hogy távozni szeretnék.
- Egybe beleástunk, egy kisebbe, azt bővítettük ki tárnává. Biztos van több is a hegy mélyén, már...amit a folyó kivájt. – adja meg a kérdésemre a választ. Nekem már nincs több kérdezni valóm, így tehát a búcsúzás következik.
- Köszönök mindent! Nem lopnám tovább az idejét. – indulok meg kifelé. - Nem ígérek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a falué maradjon arany. – mondom neki biztatásul, egyben nem ígérgetek feleslegesen. Sosem lehet tudni, hogy még miféle próbatétel, vagy esemény áll útba a győzelem felé vezető úton. Halványan elmosolyodik a bajsza alatt, majd következőt mondja felém.
- Köszönöm. Jó érzés tudni, hogy vannak még rendes népek Veronián! – hallom, de én már éppenséggel a lovamra szállok fel. Még intek felé egyet, aztán elindulok a bánya irányába. Azon gondolkozom, hogy jelenleg hol lehet a két társam? Vajon rendben vannak? Ezen gondolatokra egy fokkal gyorsabb tempóra ösztönzöm a hátasom, aki szinte száguld a falu poros útjain.



A központ felé haladok, mikor kiszúrom a szememmel, hogy nagy tömeg gyűlt össze. Repkednek a szavak egymás után, mint az elfogott, de most szabadon eresztett galambok. Rögtön lelassítom lovam, miközben tekintetemmel tovább figyelem az összegyűlteket. Egymás ellen mondják a magukét, sőt próbálják meggyőzni a másikat a saját igazukról. Áldatlan egy helyzet, főleg úgy, hogy a falu apraja és nagyja mint ott van. Teljesen megállítom a négylábú társam, majd hamarosan kikötözöm egy biztosnak tűnő helyre. A dolog végeztével a tömeg irányába fordulok, s át sem gondolva az egészet, elindulok feléjük. Nem kívánok ordibálni, vagy túlordítani őket, mert ahhoz túlságosan nagy a hangzavar. Ezzel szemben a Holdmágiához fordulok segítségül, majd a tömeg feje fölé idézek egy alma nagyságú, de lehető legerősebb fényerősségű Segítő Fénygömböt. Nem torpanok meg eközben, hanem kíváncsian várom a hatást. Meglep engem a falusiaknak a beszéde, amit valaki felé intéznek. Eszembe juttatja azon esetet, mikor Kristinnel beszélgettem az Úrról. Hitetlenkedek magamban egy sort, hogy hogyan képesek kapaszkodni egy nem létező alakba, sőt jelen helyzetben várnak tőle segítő jobbost. Fura egy vallás, én biztosan nem tudom megszokni, s valahol mélyen belül erősen harcolok ellene. Nekem ott a Holdvallás, s nem árulnám el egy tál lencséért. Mikor benn vagyok az embertömeg sűrűjében, akkor halványan meghallok egy meglepett hangot.
- Holdpap?! – odafordulok, s Eirynt pillantom meg, akivel egy hűvös estén találkoztam.
- Úgy kérdezed, mint ha szellemet látnál. – szólok vissza somolyogva, de nem sokáig tart ez az állapot. Odalépdelek Kristinékhez, akit már egy alak szólít meg. Nem ismerem, s ez óvatosságra int. Megköszörülöm a torkom, s most eresztem ki a hangerőm.
- Emberek, tegyenek csak úgy, ahogy Kristin mondta. Otthonaikban pihenjenek le, s bízzák rá a feladatot. Én meg szerény személyem azok leszek, hogy segítsem. – hangzik tőlem, mikor a lovagnő válaszol valakinek.
- Szívesen jutok közös megegyezésre, amennyiben az nem károsítja meg sem a falut sem a lakóit, frau... Megkérdezhetem a nevét és hogy ki is ön voltaképp ebben a kis társaságban? – mondja, miközben velem nem igazán nem foglalkozik. Felsóhajtok erre a tényre, azonban nem csak ezen alakhoz szól Kristin.
- Maga pedig ne kullogjon csak úgy el miután kardot rántott egyszerű parasztokra! – ejti ki a szavakat eléggé katonásan, ellenmondást nem tűrően.
- A társa démon – csípem el a nefilim kijelentését, ami egyben az én kíváncsiságomat szintén felkelti.
- Hozzak orvosságot? A mamámnak van... Szokott adni nekem is ha fáj a pocakom. – szól kissé távolabb egy kislány, egy alakhoz. A falusiak végül teljesen lenyugszanak, s szép nyugodtan hazatérnek a házaikba. Mindenképpen örülök annak, hogy a hangzavar elcsendesedett, s most már csak azon vannak jelen, akik tenni akarnak a falu érdekében, vagy tán ellenében. Egyeseket nem ismerek, így a céljaik sem világosak számomra.
- Nos, szerintem nem rossz ötlet legalább az információmegosztás. A bányában a szörnyekből hasonló testnedvek folytak, mint abból az idézett vacakból a könyvtárnál. Fentről jöttek, természetes járatokból, legalább is azt hiszem. Más? – hallom Eiryn hangját, s pár pillanatra rá nézek hálásan. Ez igazából segítség számomra, s azoknak, akik alaposabban meg akarják vizsgálni a barlangi helyzetet.
- Örülök a találkozásnak. Maria von Neulander a becses nevem, mint ahogy azt eme papiros is igazolja – kis szünet, aztán folytatja. - És hogy mi a célom? Pontosan az, mint önöknek. Talán kicsit nehéz elhinni, hogy nincs semmi hátsó szándékon pláne, hogy egyik társam valóban démon… – vallja be a nő, minden hezitálás nélkül. Távolabbról a következő szavak jutnak el füleimhez.
- Nem kell, jól vagyok... – hangzik egészen egyszerűen, majd valakik közelednek hozzánk, s a közelről jövő hang miatt arra fordítom a fejem.
- Úgy látszik elég népes társaság gyűlt össze... – ejti ki egy tünde kardforgató, amire a mellette levő férfi válaszol.
- Minél többen vagyunk, annál jobb. – mondja az alak, de közben válaszol Kristin a Maria nevezetű személynek.
- Nos akkor Fraulein Maria avagy akármelyikük elmagyarázná elejétől a végéig mi történt és mit kerestek a bányában. Illetve főleg, hogy mit találtak? – mondja érdeklődve, amire természetesen én szintén kíváncsi vagyok. Emellett azt a következtetést vonom le, hogy még nem jutottak el a nefilimmel a barlanghoz.
- Én ismerem őt... A könyvtár egy angyalromhoz tartozott, de már beomlasztották, miután kijutottunk. Egy fenevadat akartak felébreszteni emberek, akik kultistáknak nevezték magukat, és egy szörnnyel támadtak ránk. – egészíti ki Ada Eiryn szavait, hogy könnyítse a Kristin munkáját.
- Szerencsére már van tervünk – szól Maria a lovagnőhöz. - Az üregek nagy része vájott, de találtunk olyan járatot, ami természetes és eredetileg is ott volt. Arra kell keresgélnünk. Ugyan alig pár pillanatra voltunk lent, de könnyűszerrel meg tudjuk találni a helyes utat. – folytatja a beszédet, miközben én a társaság többi tagját méregetem, mint a piaci árút. Kristin hangja szólal meg a közelemben válaszként.
-  A kérdésem még mindig áll. Kik maguk, mit kerestek a bányában és mit találtak. Ne haragudjon, Frau Maria de nem tudom ilyen sebességgel követni a kifinomult észjárását úgyhogy jó lenne előbb az alapokat tisztázni.   – rázza a fejét közben, s én teljesen egyetértek vele. Végezetül beszáll a beszélgetésbe a majdnem elszelelő kardos alak.
- Aranyásók vagyunk, mind ahányan, és farkasokra hasonlító szörnyetegeket találtunk lett a bányában. Többen oda is vesztek. – hangzik tőle, majd nem sokkal később vámpír ismerősöm szintén hallatja a hangját.
- Én nem aranyásó vagyok, csak ékszerész. Pusztán felmérem, hogy mennyire lesz érdemes erről a vidékről beszerezni az alapanyagaim. Egyébként Eiryn Nebelturmnak hívnak, örvendek a vidám megismerkedésnek.
A Mária nevezetű hölgy folytatja a párbeszédet a lovagnővel, ezért a tekintetem rajtuk pihentetem. Mindvégig azt figyelem, hogy miként beszélnek, s formálják meg a szavakat, s alkotják meg a mondataikat.
- Ha azt mondanám, hazardírozni jöttem, úgyse hinnék el – szól a nő Kristinhez s még folytatja is. - de legyen elég annyi, hogy egyezik a célunk. Azt a sötét teremtményt keressük, amire gondolom önök is vadásznak. – sóhajtok fel ezen szavak hallatán, s ekkor érzem, hogy felfedjem a személyem előttük.
- Az én nevem Egan Tyr Foley, Holdpap. Én a közösségnek szeretnék jót, s nem másnak. Egy családot már meggyilkoltak Milingenben, pusztán az arany miatt. Szeretném, ha nem lenne további ilyen eset. – formálom meg ezen szavakat, s ejtem ki határozottan, hogy senkinek se legyen kétsége a felől, hogy én kinek a javát szolgálom.
- Aranyásók? Tudja, hogy aranyat nem karddal szokás ásni? Vagy számított szörnyekre? – szól az északi nő a kardos felé, aztán Mariának válaszol. - A célunk pedig nem hiszem, hogy egyezne. Mi a falu békéjét és az Úr törvényeit képviseljük, de ameddig csak a veszély elhárítása a céljuk talán hajlandó vagyok meghallgatni mit akarnak tenni ellene. – hangzik tőle hasonló komolysággal, mint én tőlem.
- Hölgyem, szerintem Ön sem menne sehova a fegyvere nélkül. – mondja Leon Kristinnek, aztán felém intézi a további szavait. - De nem vagyunk rablók sem  egyszerűen élni akartunk az arany adta lehetőséggel. – hangzik tőle,  azonban egyáltalán nem értek vele egyet. Eiryn hangja újból megszólal.
- Nos, az úgy tűnik, mindenki érdeke, hogy a bánya újból szörnymentes legyen. De hogy akarják ezt elérni? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne visszamenni. Nem mind rendelkeznem az éjszakai látás képességével, és azok a dögök nagyon sokan voltak... – majd nemsokára újra megszólal valaki az egybegyűltek közül.
- Ahogy a kisasszony is mondja, a célunk egyezik, még ha az elsőre nem is tűnik úgy. A látszat néha csal, meg fogja látni... – mondja, miközben én arra készülök, hogy egy jól eltalált szöveggel végre rávilágítsak az egészre. Mert ha hamarosan nem tudunk egyezségre jutni, vagy legalábbis elnyerni a többieket magunknak, akkor tán nem lesz esélyünk megszüntetni ezt a felmerülő áldatlan állapotot.
- Uram, mit tett a falu érdekében? Megegyezett e fontosabb személlyel, hogy kibányászhasson némi aranyat? – kérdezem a kardos alaktól, aztán odaszólok a vámpír ismerősömnek. - A bányát fáklyákkal ki lehet világítani – ránézek közben a többi egyezkedőre, majd végszóként ezen szavakat mondom ki. - Közös cél? Akkor fel tudna világosítani végre, hogy milyen lényekkel állunk szemben, azon kívül, hogy farkasoknak tűnnek, akik árnyékból ugranak elő. – meghallom ezután Kristin sóhajtását.
- Sajnos egyet kell értenem a tündével, ideje lenne tisztázni a dolgokat. És arra nincs jobb mód mint összerakni a morzsákat, amit tudunk és kisöpörni onnan az átkozottat. Ha azonban addig valakinél egy uncia aranyat is meglátok az inkvizíciónak fog felelni érte! – nem sokkal később a Nefilim hangját hallom,
- Ha mágia teremtette őket, talán a teremtőik is a közelben vannak. – úgy érzem, mint ha türelmetlen lenne. A parasztokra fegyvert fogó személy azonban a saját álláspontját kezdi el nekem ecsetelni.
- Az arany azé, aki megszerzi. Magának vallotta mindenki, így senkinek sincs fölötte tulajdonjoga. Nem tartozom az itt élőknek többel annyival, hogy békén hagyom őket, de ha rám támadnak, természetesen megvédem magam. – később azonban a közelemben álló lovagnőnek címezi. - És Ön ne aggódjon. Ha ugyanannyian vannak lent mint az előbb, senkinek nem lesz ideje az arannyal foglalkozni. – hangzik tőle, de én ettől nem lettem okosabb. Végezetül megszólal a démon.
- S teremtő mi? Ezt kezd egyre érdekesebb lenni. – kezd bele a beszédébe, s ki szünet után folytatja. - Farkas nagyságú, fekete lények. Nem állatok, vérük nincs, helyette kátrány folyik a sebeikből. Fizikai testtel és anyagi valóval bírnak, éreznek fájdalmat, látnak hallanak és valamién szinten kommunikálnak is. Bestiák módjára harapnak és karmolnak. Ezt minden, amit meg tudtam állapítani. – ezután Maria veszi át a szólás jogát.
- Ha maguk úgy gondolják, nem érdemes összefognunk, akkor menjenek egymaguk. Az arany nem érdekel. Másrészről meg...nos, szívesen magukkal tartünk. –  kezd felcsillanni bennem a remény, hogy tán végül sikerül közös nevezőre jutni a többséggel. Ennek rendje és módja szerint szólalok meg hosszabb időre.
- Azé az arany aki megtalálta. Milingen lakosai találták meg, az egy másik dolog, hogy miként terjedt el a híre. – mondom el a véleményem, miközben a démonnak megköszönöm az információt. - Köszönöm a felvilágosítást. Ezzel tudunk már mit kezdeni – végszóként pedig olyat merek mondani, ami talán nem minden jelenlevő fülének kellemes. - Tehát akkor megegyeztünk abban, hogy minden jelenlevő azon lesz, hogy a falu javát szolgálja? – teszem fel a kérdésem mindenki felé, ám Kristin még a következő szavakat mondja ki.
- A tolvaj is csak találja a vagyonát a lakásában, herr... Az is az övé ezek szerint? – mondja Leonnak, aztán elindul a bánya felé, miközben ezt mondja felénk. - Aki segítene kipusztítani az istentelen férgeket onnan azt szívesen veszem, aki nem az ne akadékoskodjon errefelé! – hangzik tőle, s én egyértelműen követem őt a barlangba, ahogy a Nefilim is. Mögöttem még Eiryn hangja szólal meg.
- Ez esetben itt elválnak útjaink


//Ezek az én színkódjaim:

E8A941 - Mesélő
559744 - Eiryn
8F503F - Kristin
F8DF83 - Ada
EBF3FA – Ger, s minionjai
FFE800 - Leon
42C3CF - Én, vagyis Egan //

Eiryn morcosan áll a tömegben, a tekintetével a reggeli kölyköt keresi. A falusiak enyhén szólva sem boldogok a jelenlétüktől.
- Szörnyeket hoztatok ránk! - hallatszik egy dühös hang.
- Csak ennyien élték túl? De hát olyan sokan elmentek! - hallatszik máshonnan. A tömeg dühös, de még inkább kétségbeesett. Ekkor az egyik kalandor előrántja a kardját, amitől a vámpír kis híján szívrohamot kap.
- Komolyan egy karddal fenyegetőzve próbálja lenyugtatni őket?! - lép oda összehúzott szemöldökkel, és karba font kézzel a vitéz úr elé áll. Ezek után a falusiak felé fordul.
- Ezek szerint eddig nem voltak ilyen... lények a bányában? - kérdezi érdeklődve, csak úgy általában a tömegtől. Hátha a nyugodt és tárgyias hangnem nem hergeli tovább a hangulatot lincselésig. Ekkor a bányából ismerős vámpírnő a tömeg közepére masírozik.
- Lám mégis valóra vált, mit a rémálom ígért nekem! Mit kell látnom? - kezdett bele patetikusan lehetőleg úgy, hogy mindenki rá figyeljen - Mind tudtuk, hogy a gazdagság bajt és bánatot is fog magával hozni. És mégis, a pokol érce nem volt képes szétszakítani az egységünket egészen mostanáig! Mit számít az, hogy valami garázdálkodik ott bent a tárnákban. Nincs az a pokol, amire együtt ne lennénk képesek. Mert itt az alkalom, hogy végre biztosítsuk azt, mit eddig nem adatott lehetőségünk: a jövőt! Együttes erővel egy jobb világot teremthetünk gyermekeinknek! Én ugyan nem láttam, miféle látomás ólálkodik ott lent a tárnákban, de hiszem, nincs az a vész, melyet együttes erővel ne tudnánk elűzni. Mert az egység az, ami miatt egyáltalán itt lehetünk! Rajta hát, űzzük el együttes erővel azokat a rémálmokat!
Eiryn csak sóhajt a sok hablatyra. Ilyen szónoklatot is rég hallott... De ezt komolyan gondolta a másik? Mármint, az a "mindenre képesek vagyunk" szöveg nagyon hatásos volt, kár, hogy épp vagy ezer kincsvadász akarja kifosztani a falu drága népét. Ekkor a tömegen áttörve egy nő is a színre lép.
- Mi folyik itt? Kik maguk? - kérdezi, majd végigpillantva a két vámpíron, felsóhajt.
- Ez a nap egyre jobb és jobb, előbb árnyfarkasok, most Átkozottak. A falut akarjátok prédálni?
~ Remek. Már csak az Egyház hiányzott... ~
A tömeget persze nem sikerült lecsendesítenie a másik vámpír nőnek, és egyre ellenségesebb a hangulat.
- Ti hoztátok ránk ezeket! - kiáltja oda a szónoklatára egy falusi.
- Így van, eddig semmilyen szörnyek nem voltak itt, békés faluban éltünk! - kiabálja egy másik nő. Egy kölyök egy kővel meg is dobja a kardos fickót, akinek egy apró vércsepp indul meg a homlokán.
- Nem vagyunk harcosok, csak egyszerű bányászok!
- Azt hiszitek csak mert kardotok van bármit megtehettek?
- Magatoknak akartátok az aranyat, anélkül hogy megküzdenétek érte? Hol éltek ti, emberek? Egyértelmű, hogy mindenkinek kelleni fog! És ha mi nem megyünk le, és hagyjuk ott a vérünket, akkor titeket téptek volna szét a dögök! - kiáltja a vitéz úr, majd Eiryn felé fordul, így utólag, hogy válaszoljon neki. Idegesen sziszegi a fogai közt a szavakat.
- Ezeket az emberek csak szép szóval nem fogja senki se megállítani, de ha van jobb megoldásod akkor kíváncsian várom.
A kardos nagylegény szavaira csak rosszallóan csóválja a fejét.
- Hát, ha nekik támadsz, akkor valószínűleg kevéssé fognak lenyugodni - jegyzi meg, majd leül a földre.
- Én a magam részéről szeretném nyugodtan átbeszélni a dolgokat - jelenti ki. Ekkor pillantja meg a lovagnő mögött álló félangyalt. Meglepetten feláll.
- Androméda, ugye? Mit keres itt? - kérdezi kíváncsian. Legutóbb annál a bizonyos előző északi kalandnál találkoztak utoljára...
- Igen. Segítek Kristin Angelikának visszaállítani a rendet a faluban. - válaszolja a nefilim, és bár vonásai rendezettek maradnak, a hangján érződik a meglepetés. Eiryn bólint, bár nem tudta, hogy a félangyalok az Egyház szolgálatában állnak.
- Akkor gondoljanak bele ebbe: az itt élők nem találtak volna rá a bestiákra úgy, hogy nem vagyunk itt? Akkor ott maguk lettek volna. Most itt a lehetőség hogy együtt pontot tegyünk az ügy végére, aztán békésen vitassuk meg a nézeteltéréseinket. Hiszen vannak, akik ezért vannak itt, nemde? - folytatja közben a szónokló vámpír, tekintetét az újonnan érkezettekre fordítva. Az Egyházi nő csak sóhajt egyet, és a falusiak felé fordul.
- Kérem, térjenek vissza a házaikba. A Katedrális és Ernest atya kérésére küldtek ide, keresztes lovag vagyok és az önök érdekeit képviselem. Bízzanak bennem, ha szörnyek ha haramiák, én és Andromeda nefilim kisasszony megoldjuk - jelenti ki. A falusiak egy része a nőre pillant és a mögötte álló félangyalra.
- Nővér, biztosan meg tudja oldani egymaga? A kalandorok veszélyesek ám.
- Hallgassunk rá, az úr szolgája...
- Az Úrnak legyen hála, hogy az egyház végre segítséget küldött! Űzzék el innen a betolakodókat! - kéri egy nő is. A tömeg lassan oszlani kezd, ám ekkor a kis tér fölött egy fénygömb jelenik meg. A falusiak ismét bizonytalanul néznek körbe, hogy ez már megint micsoda, bár szerencsére azért nem ijednek meg. A kardhuszár végre elpakolja a fegyverét, és Eiryn kissé megnyugodva fordul az új "fenyegetés", vagyis a kis fénylabdacs felé. Megütközve látja, hogy az egy ismerős figurához tartozik.
- Holdpap?! - kérdezi még egy fokkal meglepettebben. Mi a fene van itt? Jó, arany, na de azért ennyire kicsi lenne a világ?
- Ugy kérdezed, mint ha szellemet látnál - szól vissza a pap somolyogva, majd a lovagnő mellé lép, és hangosan a még mindig körülöttük tébláboló falusiakhoz szól.
- Emberek, tegyenek csak úgy, ahogy Kristin mondta. Otthonaikban pihenjenek le, s bízzák rá a feladatot. Én meg szerény személyem azok leszek, hogy segítsem.
Tehát Egan ismeri Kristin Angelikát... Érdekes. A másik vámpír közben megpróbálja megnyerni magának az egyháziakat... ami Eirynnek elég furán hat, ismerve az északiak hozzáállását az Átkozottakhoz.
- Látom egy csónakban evezünk. Gyümölcsöző lehet, ha együttműködünk...
- Szívesen jutok közös megegyezésre, amennyiben az nem károsítja meg sem a falut sem a lakóit, frau... Megkérdezhetem a nevét és hogy ki is ön voltaképp ebben a kis társaságban? - feleli Kristin, a holdpapot tökéletesen figyelmen kívül hagyva.
- Maga pedig ne kullogjon csak úgy el miután kardot rántott egyszerű parasztokra! - szól rá a kardhuszárra. Eirynnek ekkor tűnik csak fel, hogy a fickó idő közben megpróbált elsomfordálni. Közben a nefilim is közelebb jön.
- A társa démon. - jelenti ki, bár hogy ezt Kristinnek vagy a szónokló vámpírnak címzi-e, azt Eiryn képtelen megállapítani. Körbenéz a díszes társaságon, és felsóhajt. A nagy összekovácsolódási kísérletet szép és jó, de nem valószínű, hogy ennyi különböző ember képes legyen tartósan összedolgozni. Mindenesetre az nem árthat, ha megpróbálják közösen kitalálni, hogy mi ez az egész.
- Nos, szerintem nem rossz ötlet legalább az információmegosztás. A bányában a szörnyekből hasonló testnedvek folytak, mint abból az idézett vacakból a könyvtárnál - biccent Ada felé - És fentről jöttek, természetes járatokból, legalább is azt hiszem. Más? - pillant körbe.
- Örülök a találkozásnak. Maria von Neulander a becses nevem, mint ahogy azt eme papiros is igazolja. És hogy mi a célom? Pontosan az, mint önöknek. Talán kicsit nehéz elhinni, hogy nincs semmi hátsó szándékon pláne, hogy egyik társam valóban démon... - válaszol a Nagy Egység fő prófétája Kristinnek.
~ Aha. Tudhattam volna, hogy Neulander, csak azok képesek ennyi ostobaságot összehordani... ~ gondolja elnézően. Még nem tudja, hogy kedveli-e Mariát, de a családja legalább biztos nem vet rá rossz fényt. Közben a diplomata társai is közelebb húzódnak.
- Úgy látszik elég népes társaság gyűlt össze... - mondta a tünde kardforgató.- Minél többen vagyunk, annál jobb.
~ Vajon melyikük a démon? Az fiatal fiú lenne?? ~
Bár... Jobban belegondolva, ő is csak pár évvel idősebb a kölyöknél. Furcsa, hogy mennyivel idősebbnek érzi magát. A társaság azonban nem hagyja, hogy tovább merengjen a lét értelmén.
- Nos akkor Fraulein Maria avagy akármelyikük elmagyarázná elejétől a végéig mi történt és mit kerestek a bányában - illetve főleg, hogy mit találtak? - kérdezi Kristin, Eiryn pedig egy kissé megsértődik. Most mondta el! De legalább Androméda biztosan figyelt. A nefilim elkerekedő szemmel pillant rá, nyilván neki sincsenek túl jó emlékei a könyvtárról...
- Én ismerem őt... A könyvtár egy angyalromhoz tartozott, de már beomlasztották, miután kijutottunk. Egy fenevadat akartak felébreszteni emberek, akik kultistáknak nevezték magukat, és egy szörnnyel támadtak ránk. - teszi hozzá a nefilim, kiegészítve Eiryn magyarázatát, majd a sompolygó Vitéz Úr elé áll, hogy ne tudjon elszelelni.
- Szerencsére már van tervünk. - mondta Maria Kristinnek - Az üregek nagy része vájott, de találtunk olyan járatot, ami természetes és eredetileg is ott volt. Arra kell keresgélnünk. Ugyan alig pár pillanatra voltunk lent, de könnyűszerrel meg tudjuk találni a helyes utat.
Eiryn majdnem felhorkant. Miért is kellene nekik visszamenni? Elég sokan mentek le, és elég kevesen jöttek vissza, nem biztos, hogy ezt még egyszer el kéne játszani.
- A kérdésem még mindig áll. Kik maguk, mit kerestek a bányában és mit találtak. Ne haragudjon, Frau Maria de nem tudom ilyen sebességgel követni a kifinomult észjárását úgyhogy jó lenne előbb az alapokat tisztázni. - rázza meg a fejét Kristin.
- Aranyásók vagyunk, mind ahányan, és farkasokra hasonlító szörnyetegeket találtunk lett a bányában. Többen oda is vesztek. - válaszol a kardvitéz, az egyháziak megérkezte óta talán először szólalva meg. És még most is sületlenségeket mond. Eiryn felemeli a kezét a fickó kijelentésére.
- Én nem aranyásó vagyok, csak ékszerész. Pusztán felmérem, hogy mennyire lesz érdemes erről a vidékről beszerezni az alapanyagaim. Egyébként Eiryn Nebelturmnak hívnak, örvendek a vidám megismerkedésnek.
Büszkén állapítja meg, hogy az utolsó mondatba épp csak egy óceánnyi irónia keveredik, dicséretesen visszafogta magát.
- Ha azt mondanám, hazárdírozni jöttem, úgyse hinnék el - vonta meg a vállát Maria - de legyen elég annyi, hogy egyezik a célunk. Azt a sötét teremtményt keressük, amire gondolom önök is vadásznak.
Eiryn kissé összevonja a szemöldökét. Erős a gyanúja, hogy Kristin és Androméda inkább aranyásókra jött vadászni, semmint bányafarkasokra, csak az utóbbiak feltűnése egy ideig magasabb prioritást élvezett. Amint az izék eltűntek, újból a kalandorok és kincsvadászok lesznek a fő célpont.
- Az én nevem Egan Tyr Foley, Holdpap. Én a közösségnek szeretnék jót, s nem másnak. Egy családot már meggyilkoltak Milingenben, pusztán az arany miatt. Szeretném, ha nem lenne további ilyen eset. - folytatja a bemutatkozást a sötételf. Eiryn nem különösebben lepődik meg ezen az indítékon, a holdpap első találkozásuk alkalmával is kifejezetten segítőkész volt (persze némi gyanakvással fűszerezve...).
- Aranyásók? Tudja, hogy aranyat nem karddal szokás ásni? Vagy számított szörnyekre? - néz Kristin összeszűkült szemekkel a kardos fickóra, majd a vámpírnőre.
- A célunk pedig nem hiszem, hogy egyezne. Mi a falu békéjét és az Úr törvényeit képviseljük, de ameddig csak a veszély elhárítása a céljuk talán hajlandó vagyok meghallgatni mit akarnak tenni ellene.
~ Na, mit mondtam?! ~ rikkantott egy diadalmas hangocska Eiryn fejében. Persze, hogy az aranyásók az elsődleges probléma!
- Hölgyem, szerintem Ön sem menne sehova a fegyvere nélkül. De nem vagyunk rablók sem, egyszerűen élni akartunk az arany adta lehetőséggel. - válaszol a Vitéz Úr. Eiryn pedig legszívesebben egy közeli falba verné a fejét, de mivel egy ház sincs a közelben, egyszerűen sóhajt egyet. Nem tudnák a többiek egy pillanatig felfüggeszteni egymás marását?
- Nos, az úgy tűnik, mindenki érdeke, hogy a bánya újból szörnymentes legyen. De hogy akarják ezt elérni? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne visszamenni. Nem mind rendelkeznek az éjszakai látás képességével, és azok a dögök nagyon sokan voltak... - jegyzi meg.
- Ahogy a kisasszony is mondja, a célunk egyezik, még ha az elsőre nem is tűnik úgy. A látszat néha csal, meg fogja látni...
- Uram, mit tett a falu érdekében? Megegyezett e fontosabb személlyel, hogy kibányászhasson némi aranyat? - folytatja az értelmetlen marakodást a holdpap. Miért nem veszik észre, hogy egyszerűen más nézőpontból tekintenek az adott helyzetre, így soha az életben nem lesznek képesek megegyezni?
- A bányát fáklyákkal ki lehet világítani - szól oda még Eirynnek.
~ Aha, persze, biztos a fáklyák cipelésével meg gyújtogatásával leszünk elfoglalva, amikor százával jönnek a dögök... ~ gondolja a lány, de nem akar újabb vitát, így csöndben marad.
- Közös cél? Akkor fel tudna világosítani végre, hogy milyen lényekkel állunk szemben, azon kívül, hogy farkasoknak tűnnek, akik árnyékból ugranak elő? - kérdezi végül Egan. Eiryn nem hisz a fülének. Nem azért adtak ilyen homályos leírást, hogy hátráltassák a "nyomozást", egyszerűen csak fogalmuk sincs, hogy mi a francok ezek. És ennek ellenére a holdpap pontos rendszertani besorolást vár?!
- Sajnos egyet kell értenem a tündével, ideje lenne tisztázni a dolgokat. És arra nincs jobb mód mint összerakni a morzsákat, amit tudunk és kisöpörni onnan az átkozottat. Ha azonban addig valakinél egy uncia aranyat is meglátok az inkvizíciónak fog felelni érte! - pillant körbe szigorúan Kristin Angelika. Androméda is a bánya felé pillant.
- Ha mágia teremtette őket, talán a teremtőik is a közelben vannak. - teszi hozzá. A Kardhuszár közben ismét úgy dönt, hogy egy igen provokatív kijelentést tesz...
- Az arany azé, aki megszerzi. Magának vallotta mindenki, így senkinek sincs fölötte tulajdonjoga. Nem tartozom az itt élőknek többel annyival, hogy békén hagyom őket, de ha rám támadnak, természetesen megvédem magam.
A keresztes felé fordul.
- És Ön ne aggódjon. Ha ugyanannyian vannak lent mint az előbb, senkinek nem lesz ideje az arannyal foglalkozni. - Ebben mondjuk igaza van. Mi lenne, ha nem mennének le??
- S teremtő mi? - szólalt meg váratlanul a démon - Ezt kezd egyre érdekesebb lenni.
Majd egy fél pillanat gondolkodás után folytatja a bestiák leírásával.
- Farkas nagyságú, fekete lények. Nem állatok, vérük nincs, helyette kátrány folyik a sebeikből. Fizikai testtel és anyagi valóval bírnak, éreznek fájdalmat, látnak hallanak és valamilyen szinten kommunikálnak is. Bestiák módjára harapnak és karmolnak. Ezt minden, amit meg tudtam állapítani.
Maria ismét átveszi a szót.
- Ha maguk úgy gondolják, nem érdemes összefognunk, akkor menjenek egymaguk. Az arany nem érdekel. Másrészről meg...nos, szívesen magukkal tartunk.
- Azé az arany aki megtalálta. Milingen lakosai találták meg, az egy másik dolog, hogy miként terjedt el a híre.
Miért kell ilyen ostobaságokon vitatkozni, mikor a bányafarkasok a tárnákban vannak?!
- Köszönöm a felvilágosítást. Ezzel tudunk már mit kezdeni. Tehát akkor megegyeztünk abban, hogy minden jelenlevő azon lesz, hogy a falu javát szolgálja?
Eiryn elképed. Ezt a végkövetkeztetést meg hogy sikerült levonnia a holdpapnak? A falu javát csak a lovagnő, a nefilim, meg Egan maga tartotta szem előtt. Persze alapvetően Eiryn is sajnálta a szegény ördögöket, de nem tervezte magát felfalatni a falu népéért. Ami Mariát és kis kompániáját illeti, ők valamiért nagyon vissza akartak menni farkast irtani, de az is biztos volt, hogy nem a helyi lakosok érdekében, és a Vitéz Úr sem épp egy őrangyal.
- A tolvaj is csak találja a vagyonát a lakásában, herr... Az is az övé ezek szerint? - válaszol Kristin a kincsvadásznak, majd határozottan elindul a bánya felé.
- Aki segítene kipusztítani az istentelen férgeket onnan, azt szívesen veszem, aki nem, az ne akadékoskodjon errefelé!
Eiryn karba fonja a kezét.
- Ez esetben itt elválnak útjaink - mondja a többieknek. Esze ágában sincs lemenni a farkasverembe, számára az a biztos halál lenne. Meg valószínűleg a többiek számára is az lesz, már amilyen sokan voltak azok a dögök, de ő elmondta az aggályait. Ha a többiek ennek ellenére is le akarnak menni megöletni magukat, az az ő dolguk...

Már sokszor kellett tapasztalnom, hogy a baj és bonyodalom elébe menni lehetetlen, de egyszer sem emlékeztettek erre olyan gyorsan, mint most. Andromedával a falu határáig jutunk, mielőtt észrevesszük a tömeget és elérnek hozzánk a kiáltások.
- Szörnyeket hoztatok ránk! – A harag félreismerhetetlen tónusára résnyire húzom a szemem és sietősebbre fogom a lépteimet.
- Csak ennyien élték túl? De hát olyan sokan elmentek! - hallatszik mástól. Hogy kit szapulnak és kinek a fejére olvassák a dühös vétkeket egyelőre talány, de pillanatok választják el a tömeget attól, hogy felkoncoljanak valakit.
- Lám mégis valóra vált, mit a rémálom ígért nekem! Mit kell látnom? - Ez a hang már nem a falusiak pattanó dühével csendül, sokkal inkább elkeseredett és szomorú, mint akit kiábrándít a helyzet. - Mind tudtuk, hogy a gazdagság bajt és bánatot is fog magával hozni. És mégis, a pokol érce nem volt képes szétszakítani az egységünket egészen mostanáig! Mit számít az, hogy valami garázdálkodik ott bent a tárnákban. Nincs az a pokol, amire együtt ne lennénk képesek. Mert itt az alkalom, hogy végre biztosítsuk azt, mit eddig nem adatott lehetőségünk: a jövőt! Együttes erővel egy jobb világot teremthetünk gyermekeinknek! Én ugyan nem láttam, miféle látomás ólálkodik ott lent a tárnákban, de hiszem, nincs az a vész, melyet együttes erővel ne tudnánk elűzni. Mert az egység az, ami miatt egyáltalán itt lehetünk! Rajta hát, űzzük el együttes erővel azokat a rémálmokat!
Finoman félretolom az utamba kerülő parasztokat és bányászokat, sokszor páncélom kellemetlen keménységét használva ki míg át nem fúrom magam a félkörbe gyűlt embereken, szembetalálkozva a vádlottakkal
- Mi folyik itt? Kik maguk? - Hatan vannak, egy nő a vámpírok jellegzetes vonásaival áll legelöl és valószínűleg az ő szónoklata hangzott az előbb. Könnyen el tudom képzelni, a vámpírok némelyikéről azt tartják úgy csavarják a szavakat, mint mások a kendert kötélnek míg megfelelőt nem találnak. Mögötte sorban egy kivont kardú fiatal férfi, egy szintén vámpírnak tűnő nő, egy, a helyzet ellenére is vidám arcú tünde meg egy fiatal mágusruhás fiú állnak. A legutolsón megakad egy pillanatra a tekintetem, ahogy a démonok kellemetlen, bizsergető illata megérint. Aura Daemonium, a gonosz lélek levegője, így nevezik a Katedrálisban. Valóban olyan érzésem van tőle, mint aki csípős, maró ellenszélbe került és ez mind felőle árad.
- Ez a nap egyre jobb és jobb, előbb árnyfarkasok, most Átkozottak. A falut akarjátok prédálni? - sóhajtok fel, de a mögöttem hömpölygő csőcselék túlordítja a kérdést.
- Ti hoztátok ránk ezeket!
- Így van, eddig semmilyen szörnyek nem voltak itt, békés faluban éltünk! – Mielőtt bármit tehetnék meghallom az apró kő fütyülését, amit a kardot szegező fiú homlokának koppanása követ és az azt kísérő sziszegő fájdalom. Apró sebet üt csak, de a homlokából úgy patakzik a vér mint a háborús sebekből.
- Nem vagyunk harcosok, csak egyszerű bányászok!
- Azt hiszitek csak mert kardotok van bármit megtehettek?
- Magatoknak akartátok az aranyat, anélkül hogy megküzdenétek érte? Hol éltek ti, emberek? Egyértelmű, hogy mindenkinek kelleni fog! És ha mi nem megyünk le, és hagyjuk ott a vérünket, akkor titeket téptek volna szét a dögök! - kiáltja vissza a homlokát tapogatva, miközben valamit sziszeg a mellette álló vámpírnak aki csak fejcsóválva leül a földre.
- Hát, ha nekik támadsz, akkor valószínűleg kevéssé fognak lenyugodni. Én a magam részéről szeretném nyugodtan átbeszélni a dolgokat. - tekintete felénk fordul, ám ahogy elnéz mellettem a nefilimre meglepetten pattan fel ismét. - Androméda, ugye? Mit keres itt?
- Igen. Segítek Kristin Angelikának visszaállítani a rendet a faluban. - bólint a félangyal én pedig kíváncsian mérem végig a vámpírnőt. Egy érdekes ismeretségről maradtam le, ha egy Átkozott és az Úr egyik küldöttje találkozott és mindkettő sértetlenül távozott és most köszöntik egymást, mint a kenyerespajtások.
- Akkor gondoljanak bele ebbe: az itt élők nem találtak volna rá a bestiákra úgy, hogy nem vagyunk itt? Akkor ott maguk lettek volna. Most itt a lehetőség, hogy együtt pontot tegyünk az ügy végére, aztán békésen vitassuk meg a nézeteltéréseinket. Hiszen vannak, akik ezért vannak itt, nemde? - A másik vámpír láthatóan észre sem vett, anélkül próbálta meggyőzni a falusiakat hogy rólam tudomást venne. Sóhajtok, de koránt sem a belenyugvás miatt, pusztán az idegességemet próbálom a levegővel együtt kiűzni magamból. Gyűlölöm, ha figyelmen kívül hagynak és elbeszélnek a fejem fölött, ez sokszor okozott gondot az elöljárókkal az Exercitum-nál és később a Canes Domininél is, most pedig határozottan nem rangban felettem állók veszik semmibe a jelenlétem. Sarkon fordulok, lendületesen nézve szembe a falusiakkal hogy a mozdulatom is rásegítsen a tekintélyemre.
- Kérem, térjenek vissza a házaikba. A Katedrális és Ernest atya kérésére küldtek ide, keresztes lovag vagyok és az önök érdekeit képviselem. Bízzanak bennem, ha szörnyek ha haramiák, én és Andromeda nefilim kisasszony megoldjuk
- Nővér, biztosan meg tudja oldani egymaga? A kalandorok veszélyesek ám. – szólal meg valaki, ám mielőtt felelhetnék egyéb hangok elcsitítják a kételyt.
- Hallgassunk rá, az úr szolgája...
- Az Úrnak legyen hála, hogy az egyház végre segítséget küldött! Űzzék el innen a betolakodókat! – Kezdek felengedni, ahogy a tömeg oszlani kezdene, amíg az ezüstös fénnyel ragyogó gömb meg nem jelenik és meg nem torpan ismét mindenki. Homlokom ráncolva figyelem a tömegen átnyomakodó sötét tündét, aki magabiztos mosolyával strázsál mellém. Lehunyom a szemem, ahogy állkapcsom megfeszül és minden általam tanlt fegyelmezési módszert fel kell elevenítsek, hogy ne hordjam le. Miért kellett mindent megnehezítenie? Egan Foley láthatóan nem csak rám van hatással, ugyanis az Andromedával is ismerős vámpír elképedve bámul a férfira.
- Holdpap?!
- Úgy kérdezed, mint ha szellemet látnál. - Egan mosolya a tenyérbemászó határait feszegeti, ahogy a falusiak felé fordul, mint aki megmentőjükként érkezett. - Emberek, tegyenek csak úgy, ahogy Kristin mondta. Otthonaikban pihenjenek le, s bízzák rá a feladatot. Én meg szerény személyem azok leszek, hogy segítsem.
~ A legnagyobb keresztény erény az alázat… Úgy látszik a holdvallásban a legnagyobb bűn lehet. Mindenképp szerettél volna egy szeletet a felvonásból magadnak, igaz, Egan Foley?
Elfordítom a figyelmem a holdpapról és hatásvadász fennhéjázásáról, ahogy a szóvivő vámpír ismét megszólal.
- Látom egy csónakban evezünk. Gyümölcsöző lehet, ha együttműködünk...
- Szívesen jutok közös megegyezésre, amennyiben az nem károsítja meg sem a falut sem a lakóit, frau... Megkérdezhetem a nevét és hogy ki is ön voltaképp ebben a kis társaságban? - szalad fel az egyik szemöldököm és alig bírom megállni hogy ne tegyem csípőre a kezem. Épp csak észreveszem a fiút, aki nemrég még kivont karddal fenyegette a köréje gyűlt embereket, amint óvatos, de gyors léptekkel próbál beleolvadni az eloldalgó falusiak gyűrűjébe. - Maga pedig ne kullogjon csak úgy el miután kardot rántott egyszerű parasztokra! - csattanok fel. Nehezen viselem az alattomosságot, és a felfokozott idegeim már átírták az illem szabta határokat, amik visszafogtak.
- A társa démon. - szól Ada, kiismerhetetlen tekintetét a mágusruhás fiúra függesztve. Most veszem csak észre az arcán kiülő verejtéket és görnyedt testtartását, mintha épp az imént tápászkodott volna fel a földről. Lopva a félangyalra pillantok, majd vissza a démonra. Már a halvány, lényükbe ivódott szentség is elég nagy, hogy megtámadja az Átkot a fiú testében… A nefilimek lenyűgöző népek.
- Nos, szerintem nem rossz ötlet legalább az információmegosztás. A bányában a szörnyekből hasonló testnedvek folytak, mint abból az idézett vacakból a könyvtárnál. - biccent az előbbi vámpír Andromeda felé. - És fentről jöttek, természetes járatokból, legalább is azt hiszem. Más? - pillant körbe.
Nekik vélhetően ez mindent tisztázott és már egyetlen kérdésük sem maradt megválaszolatlan, engem azonban csak jobban összezavart. Könyvtár, idézett vacak… Mégis mi lehetett kettejük között?
- Örülök a találkozásnak. Maria von Neulander a becses nevem, mint ahogy azt eme papiros is igazolja. És hogy mi a célom? Pontosan az, mint önöknek. Talán kicsit nehéz elhinni, hogy nincs semmi hátsó szándékon pláne, hogy egyik társam valóban démon... - ismerte be a szószóló vámpír, amiben teljesen egyetértek vele. A vámpíroknak mindig van hátsó szándékuk, noha nem mindig rossz.
- Úgy látszik elég népes társaság gyűlt össze... Minél többen vagyunk, annál jobb. - teszi hozzá a tünde, én pedig gondterhelten dörzsölöm meg a nyakamat. Kezdenek bemerevedni az izmaim és semmivel nem vagyunk előrébb.
- Nos akkor Fraulein Maria avagy akármelyikük elmagyarázná elejétől a végéig mi történt és mit kerestek a bányában - illetve főleg, hogy mit találtak?
- Én ismerem őt... A könyvtár egy angyalromhoz tartozott, de már beomlasztották, miután kijutottunk. Egy fenevadat akartak felébreszteni emberek, akik kultistáknak nevezték magukat, és egy szörnnyel támadtak ránk. - egészíti ki Andromeda a vámpír magyarázatát, ám sajnos ez sem elég kielégítő. Fenevad, kultisták… Csak nem egy mélységibe sikerült ásniuk? Nem sokat tudok ezekről a névtelen, alaktalan és céltalan szörnyekről, amik az emberek rémálmainak anyaggá gyűléseiként vannak szájról-szájra adva, suttogva, mintha a szóbeszéd is megidézhetné őket.
- Szerencsére már van tervünk. Az üregek nagy része vájott, de találtunk olyan járatot, ami természetes és eredetileg is ott volt. Arra kell keresgélnünk. Ugyan alig pár pillanatra voltunk lent, de könnyűszerrel meg tudjuk találni a helyes utat. - folytatja Maria, ám egy részlet még mindig nem tiszta számomra.
- A kérdésem még mindig áll. Kik maguk, mit kerestek a bányában és mit találtak. Ne haragudjon, Frau Maria de nem tudom ilyen sebességgel követni a kifinomult észjárását úgyhogy jó lenne előbb az alapokat tisztázni. - rázom meg a fejem ám a vámpírnő helyett a kardforgató válaszol.
- Aranyásók vagyunk, mind ahányan, és farkasokra hasonlító szörnyetegeket találtunk lett a bányában. Többen oda is vesztek.
- Én nem aranyásó vagyok, csak ékszerész. - javítja ki gyorsan az eddig névtelen vámpír. - Pusztán felmérem, hogy mennyire lesz érdemes erről a vidékről beszerezni az alapanyagaim. Egyébként Eiryn Nebelturmnak hívnak, örvendek a vidám megismerkedésnek.
A szavaiból sütő irónia egyértelműen mutatja, hogy a vámpír mennyire ideges és unja már a helyzetet, és nincs egyedül.
- Ha azt mondanám, hazárdírozni jöttem, úgyse hinnék el. - vonja meg a vállát Maria. - De legyen elég annyi, hogy egyezik a célunk. Azt a sötét teremtményt keressük, amire gondolom önök is vadásznak.
Nem tetszik nekem a szócsavarása, túl feltűnően akart szépen beszélni és egyezségre jutni, vagyis biztosan rejteget valamit. Azonban ő tűnik a leginkább tárgyalóképes partnernek így félre kell tennem a rossz megérzéseimet.
- Az én nevem Egan Tyr Foley, Holdpap. Én a közösségnek szeretnék jót, s nem másnak. Egy családot már meggyilkoltak Milingenben, pusztán az arany miatt. Szeretném, ha nem lenne további ilyen eset.
- Aranyásók? Tudja, hogy aranyat nem karddal szokás ásni? Vagy számított szörnyekre? - A szemem önkénytelenül szűkül résnyire a gyanakvástól. Vagy rabló, aki az aranyat akarta meglovasítani vagy valami köze van a dolgokhoz. Egyik válasz sem tetszett. - A célunk pedig nem hiszem, hogy egyezne. Mi a falu békéjét és az Úr törvényeit képviseljük, de ameddig csak a veszély elhárítása a céljuk talán hajlandó vagyok meghallgatni mit akarnak tenni ellene.
- Hölgyem, szerintem Ön sem menne sehova a fegyvere nélkül. De nem vagyunk rablók sem, egyszerűen élni akartunk az arany adta lehetőséggel.
~ Az arany nem ad senkinek lehetőséget csak a kapzsiságra és a tolvajlásra. Ellentmondasz önmagadnak! ~ Szinte sértve érzem magam az egyszerű bűnök ilyen módon való palástolásától, de a Nebelturm nő szavai visszarángatnak.
- Nos, az úgy tűnik, mindenki érdeke, hogy a bánya újból szörnymentes legyen. De hogy akarják ezt elérni? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne visszamenni. Nem mind rendelkeznek az éjszakai látás képességével, és azok a dögök nagyon sokan voltak...
- Ahogy a kisasszony is mondja, a célunk egyezik, még ha az elsőre nem is tűnik úgy. A látszat néha csal, meg fogja látni... - teszi hozzá mosolyogva Maria von Neulander, Egan Foley azonban inkább a kardforgató válaszait veszi fel.
- Uram, mit tett a falu érdekében? Megegyezett e fontosabb személlyel, hogy kibányászhasson némi aranyat? - Naiv kérdés volt, és a „némi arany” sem ugyanazt jelenti mindenkinek. - A bányát fáklyákkal ki lehet világítani. - feleli Eirynnek, akinek arcán cinikus fintor fut át egy pillanatra de nem felel.
- Közös cél? Akkor fel tudna világosítani végre, hogy milyen lényekkel állunk szemben, azon kívül, hogy farkasoknak tűnnek, akik árnyékból ugranak elő? -
- Sajnos egyet kell értenem a tündével, ideje lenne tisztázni a dolgokat. És arra nincs jobb mód, mint összerakni a morzsákat, amit tudunk és kisöpörni onnan az átkozottat. Ha azonban addig valakinél egy uncia aranyat is meglátok az inkvizíciónak fog felelni érte! - Végére érek a türelmemnek, így szigorúan pillantok körbe, remélve hogy az Institutio neve elég megfélemlítés lesz. Természetesen az élet túl egyszerű lenne siralomvölgynek, ha így lenne de talán ennyi reményt megengedhetek magamnak.
- Ha mágia teremtette őket, talán a teremtőik is a közelben vannak. - szól Andromeda, amin elgondolkozok. Úgy hírlik a kultisták teremtményei sosem mennek messzire a hívójuktól, csak nehéz észrevenni őket. Sajnos sosem találkoztam még egyel sem és csak a Katedrálisban elmesélt történeteket ismerem, de lehetséges volna hogy valamelyik közülük a kultista?
- Az arany azé, aki megszerzi. Magának vallotta mindenki, így senkinek sincs fölötte tulajdonjoga. Nem tartozom az itt élőknek többel annyinál, hogy békén hagyom őket, de ha rám támadnak, természetesen megvédem magam. - húzza ki magát saját igazának tlejes tudatában a zsoldos és szembefordul velem. - És Ön ne aggódjon. Ha ugyanannyian vannak lent, mint az előbb, senkinek nem lesz ideje az arannyal foglalkozni.
- S teremtő mi? - szólal meg a démon, aki láthatóan megunta a tétlenül szenvedést Andromeda angyali jelenlététől. - Ezt kezd egyre érdekesebb lenni. Farkas nagyságú, fekete lények. Nem állatok, vérük nincs, helyette kátrány folyik a sebeikből. Fizikai testtel és anyagi valóval bírnak, éreznek fájdalmat, látnak, hallanak és valamilyen szinten kommunikálnak is. Bestiák módjára harapnak és karmolnak. Ezt minden, amit meg tudtam állapítani.
Meglepetten pislogok néhányat, ugyanis elképzelni sem mertem volna, hogy egy démon használ a leghasznosabb dolgokkal, de így történt. A Neulander vámpír megragadja a lehetőséget társai szavában és utoljára felénk fordul.
- Ha maguk úgy gondolják, nem érdemes összefognunk, akkor menjenek egymaguk. Az arany nem érdekel. Másrészről meg...nos, szívesen magukkal tartunk.
- Azé az arany aki megtalálta. Milingen lakosai találták meg, az egy másik dolog, hogy miként terjedt el a híre. Köszönöm a felvilágosítást. Ezzel tudunk már mit kezdeni. Tehát akkor megegyeztünk abban, hogy minden jelenlevő azon lesz, hogy a falu javát szolgálja?
A holdpap naiv mondata annyira abszurd, hogy egy pillanatra megkérdőjelezem hogy itt volt-e az ezeddigi beszélgetések alatt vagy csak annyira el van telve magától hogy elhiszi, hogy az előbbi mondattal megnyerte a vitát és mindenkit a saját oldalára állított.
- A tolvaj is csak találja a vagyonát a lakásában, herr... Az is az övé ezek szerint? - felelem a kardos fiúnak a téma lezárásaként, aztán határozottan átvágok köztük a bánya irányába. - Aki segítene kipusztítani az istentelen férgeket onnan, azt szívesen veszem, aki nem, az ne akadékoskodjon errefelé!

Pár szuszogás és már kint is vannak a bánya járatából. Gerard volt az egyetlen, aki komolyabban megterhelt a futást.
- Rohadjanak meg...azok a...gyáva férgek...hogy nekem kellett a hátukat tartani! - sipította a levegőt kapkodva teljes erejéből.
- Egyelőre annak örüljünk, hogy a bőrünk a helyén maradt. - mondta mogorván Maria.
- De azért ez furcsa. Holmi ásott tárnában nem találni ilyesféle dögöket.
A quatró (mert Lia is ott van ugyebár) óvatosan letelepszik az egyik ház tövébe. A megmaradt kalandorok eközben egyre csak a sebeiket nyalogatják. Jobban tennék, ha nem egy kétségbeesett falu kellős közepén művelnék ezt, inkább valahol ott, ahol nem veszi őket észre senki.
- Akárhogy is, érdemes lesz viszsamenni. - jelenti ki a csöppnyi démon.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan... - mondta gondterhelten Leo. Azonban a szavai között könnyedén fel lehetett fedezni az irónát - és, mi a terved?
Természetesen Leo is igzatott volt. Ahol ilyen rusnya fenevadak ólálkodnak, ott biztos valami értékes kincs lapul.
- Voltak természetes járatok is...onna jöhettek elő. - osztotta meg a felfedezését Gerard.
- Tehát nem véletlenül kerültek oda. - mondta Lia
- Viszont nem kergettek minket tovább a bánya egy részénél... - gondolkozott Leo.
- Pontosan, tehát őriznek valamit! - vonta le a következtetést a démon herceg.
A csapat egyetértően helyeselt. Közben Maria baljós előrejelzései beigazolódtak, a falusiak elkezdték becsmérelni a kalandorokat, amiért valami veszedelmes dolgot találtak a hegy gyomrában.
- De ezt a többi tökkelütött nem tudja... - mosolygott a vámpír sejtelmesen.
- Akkor azt hiszem kész is a terv. - állt fel Gerard a helyéről - elhitetjük ezekkel a bolondokkal, hogy veszélyben a falu, összeverbuválunk egy csapat feláldozható gyalogot, visszamegyünk, megszerezzük amit a bestiák őriztek, elmenekülünk. A dögök követni fognak minket a falun kívülre is, ott vagy legyőzzük őket midnenki segítségével, vagy veszni hagyjuk a kócerájt. Ha netán sikerül nyerni, hősök leszünk, csodát fogunk tenni.
Lia ekkor váratlanul elkezdett kacagni.
- Sok fondorlatot szívtál magadba, te hercegek gyöngye! Máris tetszik az ötlet.
- Alig várom, hogy belevágjunk... - dörzsölte össze a kezét Maria.
- A falu meg fogja tudni magát védeni. Biztos vagyok benne, hiszen hisznek magukban és az igazukban. - zárta le a beszélgetést Leo. Neki ugyan nem tetszett annyira a tervben a "magára hagyni" rész, de tudta jól, ha baj lenne, úgyis kitalálnak valamit. A fő, hogy kövessék az álmaikat és azt, amiben hisznek.
- Akkor ez eldőlt. - Gerard végignézett az összegyűlt csőcseléken. Többen próbálták már a kalandorok közül lecsittani a tömeget, többen fenyegetőzni akartak, többen csak nézték az embereket, ahogy a kétség belülről emészti őket. - Maria, akár el is kezdheted.
- Tisztelettel... - felelte kaján vigyorral az arcán, majd felállt és odasétált az emberekhez.
A magasztos, jó kiállású, elegáns Neulander képe jelent meg mindenki előtt, ahogy igazi diplomata módjára áll a kardot rántott, elcsigázott kalandozók és a dühös parasztok közé. Gerard és Leo szorosan mögötte, feltűnésmentesen kísérték őt.
- Lám mégis valóra vált, mit a rémálom ígért nekem! Mit kell látnom? - kezdett bele patetikusan lehetőleg úgy, hogy mindenki rá figyeljen - Mind tudtuk, hogy a gazdagság bajt és bánatot is fog magával hozni. És mégis, a pokol érce nem volt képes szétszakítani az egységünket egészen mostanáig! Mit számít az, hogy valami garázdálkodik ott bent a tárnákban. Nincs az a pokol, amire együtt ne lennénk képesek. Mert itt az alkalom, hogy végre biztosítsuk azt, mit eddig nem adatott lehetőségünk: a jövőt! Együttes erővel egy jobb világot teremthetünk gyermekeinknek! Én ugyan nem láttam, miféle látomás ólálkodik ott lent a tárnákban, de hiszem, nincs az a vész, melyet együttes erővel ne tudnánk elűzni. Mert az egység az, ami miatt egyáltalán itt lehetünk! Rajta hát, űzzük el együttes erővel azokat a rémálmokat!
A hang nem csak a falusiakat vonta magára, hanem egyéb más hívatlan vendégeket is.
- Mi folyik itt? Kik maguk? - ahogy végignéz a két vámpíron és megérzi a Geriből áradó démonaurát felsóhajt. - Ez a nap egyre jobb és jobb, előbb árnyfarkasok, most Átkozottak. A falut akarjátok prédálni?
- Ti hoztátok ránk ezeket! - kiáltja oda Maria szónoklatára egy falusi.
- Így van, eddig semmilyen szörnyek nem voltak itt, békés faluban éltünk! - kiabálja egy másik nő. Egy kölyök egy kővel meg is dobja Leont, bár aprócska így különösebb fájdalmat nem okoz vele.
- Nem vagyunk harcosok, csak egyszerű bányászok!
- Azt hiszitek csak mert kardotok van bármit megtehettek?
Így egyelőre elég felfokozott a hangulat, az egyház képviselőin van a nyomás, hogy lecsendesítsék ezt, és a kalandozóknak is el kell dönteni mit tesznek...már azoknak, akik nem terveltek ki valamit erre az esetre.
- Magatoknak akartátok az aranyat – háborog az egyik kincsvadász - anélkül hogy megküzdenétek érte? Hol éltek ti, emberek? Egyértelmű, hogy mindenkinek kelleni fog! És ha mi nem megyünk le, és hagyjuk ott a vérünket, akkor titeket téptek volna szét a dögök!
A vámpír felé fordul, hogy válaszoljon neki.
- Ezeket az emberek csak szépszóval nem fogja senki se megállítani, de ha van jobb megoldásod akkor kíváncsian várom.
Majd odanéz a másik merész hangú kalandor irányába.
- Hát, ha nekik támadsz, akkor valószínűleg kevéssé fognak lenyugodni. Én a magam részéről szeretném nyugodtan átbeszélni a dolgokat.
Meglepedten áll fel, amikor a két (vélhetőleg egyházi) személy felbukkan.
- Androméda, ugye?Mit keres itt?
Gerard suttyomban elmosolyodott. Mariát nem kell félteni, valószínűleg számított erre a reakcióra. Ő azonban itt csak rossz fényt vet rá, mint démon, így hátrált pár lépést. A vámpír eközben szinte azonnal válaszolt.
- Akkor gondoljanak bele ebbe: az itt élők nem találtak volna rá a bestiákra úgy, hogy nem vagyunk itt? Akkor ott maguk lettek volna. Most itt a lehetőség hogy együtt pontot tegyünk az ügy végére, aztán békésen vitassuk meg a nézeteltéréseinket. Hiszen vannak, akik ezért vannak itt, nemde? - fordította a fejét a két szentfazék felé.
Gerard eközben három lépést hátrált, hogy kicsit távolabb kerüljön a tömegtől. Ekkor váratlanul valami különös érzés lett rajta úrrá. Elkezdett izzadni, azon kapta magát, hogy kapkodja a levegőt. Gyorsan félresöpört két embert, majd négykézlábra ereszkedve próbálta meg magát összeszedni.
~ Gerard! - kiabálta Lia a fejében - Mi történt vele... - próbált tudakozni, de kisvártatva őt is hatalmába kerítette az a különös érzés. Olyan volt, mintha ezek tű szurkálta volna őt belülről. Szuszogva próbálta meg összeszedni a gondolatait.
~ Mi lehet ez az érzés... - nézett fel a tömeg irányába.
A káosz szép lassan úrrá lesz az egész csőcseléken olyannyira, hogy néhányan megpróbálnak kisebb bűvésztrükkökkel figyelmet keríteni, hogy szóhoz jussanak. Így tesz egy frissen érkezett mágus is, aki valami különös fénybömböt lő kis a tömeg közepébe.
- Kérem, térjenek vissza a házaikba! – harsogja mindeközben a fiatal keresztes - A Katedrális és Ernest atya kérésére küldtek ide, keresztes lovag vagyok és az önök érdekeit képviselem. Bízzanak bennem, ha szörnyek ha haramiák, én és Andromeda nefilim kisasszony megoldjuk.
- Igen. - feleli, miközben a látvány fokozásaképp odasétál a lovagnő mellé és kitárja a szárnyait - Segítek Kristin Angelikának visszaállítani a rendet a faluban.
- Nővér, biztosan meg tudja oldani egymaga? A kalandorok veszélyesek ám?
- Hallgassunk rá, az úr szolgája...
- Az Úrnak legyen hála, hogy az egyház végre segítséget küldött! Űzzék el innen a betolakodókat! - kéri egy nő is. A tömeg lassan oszlik, de amikor meglátják a kis tér fölött a fénygömböt ismét bizonytalanul néznek kőrbe, hogy ez már megint micsoda, bár a fénytől szerencsére azért nem ijednek meg. Egy kislány lép oda közben Gerard mellé. Maga a megtestesült ártatlanság.
- Bácsi... betegnek tetszik lenni?
- Holdpap?! - kérdezi még egy fokkal meglepettebben. Mi a fene van itt? Jó, arany, na de azért ennyire kicsi lenne a világ?
A kislány szavaira idegesen rezzen össze, majd felnéz rá. Szerencsére semmi komoly, csak egy ártatlan bámészkodó.
- Romlott éltelt ettem...jól leszek - mondta, miközben feltápászkodott és Ada felé fordította a tekintetét.
~ Ki lehet ez a különös szerzet?
~ Azt mondták, nefilim. Valami angyalszerű népség lehetnek, ki tudja.
Leo, aki eddig csak bambán állt a tömegben, most odamegy Gerhez. Maria ezalatt folytatja az akciót.
~ Tökéletes - gondolja magában a diplomata - ha őket meg tudom nyerni, könnyebb lesz, mint gondoltuk.
- Látom egy csónakban evezünk. - szólította meg Kristint valamivel alacsonyabb hangerővel - Gyümölcsöző lehet, ha együttműködünk...
A holdpap eközben odaballag a többiek mellé. Azonnal meg is szólítja a másik vámpírt, akitől Maria útbaigazítást kért.
- Ugy kérdezed, mint ha szellemet látnál. – feleli, majd a tömeg felé fordul- Emberek, tegyenek csak úgy, ahogy Kristin mondta. Otthonaikban pihenjenek le, s bízzák rá a feladatot. Én meg szerény személyem azok leszek, hogy segítsem.
- Szívesen jutok közös megegyezésre, amennyiben az nem károsítja meg sem a falut sem a lakóit, frau... megkérdezhetem a nevét és hogy ki is ön voltaképp ebben a kis társaságban? - feleli Marianak, Egant pedig figyelmen kívül hagyja - Maga pedig ne kullogjon csak úgy el miután kardot rántott egyszerű parasztokra! - szól fennhangon az egyik kalandorra.
A nefilim eközben visszahúzza a szárnyait.
- A társa démon. - mondja félig Kristin Angelikának, félig Mariának.
Gerard eközben próbálja összeszedni magát, mialatt a kislány nem akarja békén hagyni.
- Hozzak orvosságot? A mamámnak van... szokott adni nekem is ha fáj a pocakom.
Az emberek lassan megnyugszanak és visszahúzódnak a házaikba, innentől pedig rajtatok áll, hogyan egyeztek meg.
- Nos, szerintem nem rossz ötlet legalább az információmegosztás. – feleli a vámpír - A bányában a szörnyekből hasonló testnedvek folytak, mint abból az idézett vacakból a könyvtárnál. És fentről jöttek, természetes járatokból, legalább is azt hiszem. Más? - pillant körbe.
~ Ahogy sejtettem - gondolta Maria.
- Örülök a találkozásnak. Maria von Neulander a becses nevem, mint ahogy azt eme papiros is igazolja - húzott elő a páncélja alól egy Simon nagyúr által lepecsételt igazolást, amit a család diplomatái hordtak. Hasznos kis kellék, miért ne tartotta volna meg - És hogy mi a célom? Pontosan az, mint önöknek. Talán kcisit nehéz elhinni, hogy nincs semmi hátsó szándékon pláne, hogy egyik társam valóban démon...
Gerard eközben leporolta magát. Még mindig forgott  agyomra a nefilim jelenlététől, de már kezdte megszokni.
- Nem kell, jól vagyok...
Majd Leoval együtt visszament hogy Mariát támogassa.
- Úgy látszik elég népes társaság gyűlt össze... - mondta a tünde kardforgató.
- Minél többen vagyunk, annál jobb.
- Nos akkor Fraulein Maria avagy akármelyikük elmagyarázná elejétől a végéig mi történt és mit kerestek a bányában...illetve főleg, hogy mit találtak?
- Én ismerem őt... –hangzott a nefilimtől -  A könyvtár egy angyalromhoz tartozott, de már beomlasztották, miután kijutottunk. Egy fenevadat akartak felébreszteni emberek, akik kultistáknak nevezték magukat, és egy szörnnyel támadtak ránk.
- Szerencsére már van tervünk. - mondta Maria Kristinnek - Az üregek nagy része vájott, de találtunk olyan járatot, ami természetes és eredetileg is ott volt. Arra kell keresgélnünk. Ugyan alig pár pillanatra voltunk lent, de könnyűszerrel meg tudjuk találni a helyes utat.
- A kérdésem még mindig áll. Kik maguk, mit kerestek a bányában és mit találtak. Ne haragudjon, Frau Maria de nem tudom ilyen sebességgel követni a kifinomult észjárását úgyhogy jó lenne előbb az alapokat tisztázni.
- Aranyásók vagyunk, mind ahányan, és farkasokra hasonlító szörnyetegeket találtunk lett a bányában. Többen oda is vesztek.
- Én nem aranyásó vagyok, csak ékszerész. Pusztán felmérem, hogy mennyire lesz érdemes erről a vidékről beszerezni az alapanyagaim. Egyébként Eiryn Nebelturmnak hívnak, örvendek a vidám megismerkedésnek.
- Ha azt mondanám, hazárdírozni jöttem, úgyse hinnék el - vonta meg a vállát Maria. Az az igazság, hogy tényleg kalandozni jött, de ez persze nem látszik rajta - de legyen elég annyi, hogy egyezik a célunk. Azt a sötét teremtményt keressük, amire gondolom önök is vadásznak.
- Az én nevem Egan Tyr Foley, Holdpap. Én a közösségnek szeretnék jót, s nem másnak. Egy családot már meggyilkoltak Milingenben, pusztán az arany miatt. Szeretném, ha nem lenne további ilyen eset.  
- Aranyásók? Tudja, hogy aranyat nem karddal szokás ásni? Vagy számított szörnyekre? - néz összeszűkült szemekkel Leonra, majd a vámpírnőre. - A célunk pedig nem hiszem, hogy egyezne. Mi a falu békéjét és az Úr törvényeit képviseljük, de ameddig csak a veszély elhárítása a céljuk talán hajlandó vagyok meghallgatni mit akarnak tenni ellene.
- Hölgyem, szerintem Ön sem menne sehova a fegyvere nélkül. De nem vagyunk rablók sem egyszerűen élni akartunk az arany adta lehetőséggel.
- Nos, az úgy tűnik, mindenki érdeke, hogy a bánya újból szörnymentes legyen. De hogy akarják ezt elérni? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne visszamenni. Nem mind rendelkeznem az éjszakai látás képességével, és azok a dögök nagyon sokan voltak...
- Ahogy a kisasszony is mondja, a célunk egyezik, még ha az elsőre nem is tűnik úgy. A látszat néha csaj, meg fogja látni...
- Uram, mit tett a falu érdekében? Megegyezett e fontosabb személlyel, hogy kibányászhasson némi aranyat? A bányát fáklyákkal ki lehet világítani. Közös cél? Akkor fel tudna világosítani végre, hogy milyen lényekkel állunk szemben, azon kívül, hogy farkasoknak tűnnek, akik árnyékból ugranak elő.
- Sajnos egyet kell értenem a tündével, ideje lenne tisztázni a dolgokat. És arra nincs jobb mód mint összerakni a morzsákat, amit tudunk és kisöpörni onnan az átkozottat. Ha azonban addig valakinél egy uncia aranyat is meglátok az inkvizíciónak fog felelni érte!
- Ha mágia teremtette őket, talán a teremtőik is a közelben vannak. - néz a bányára.
- Az arany azé, aki megszerzi. Magának vallotta mindenki, így senkinek sincs fölötte tulajdonjoga. Nem tartozom az itt élőknek többel annyival, hogy békén hagyom őket, de ha rám támadnak, természetesen megvédem magam.
A keresztes felé fordul.
- És Ön ne aggódjon. Ha ugyanannyian vannak lent mint az előbb, senkinek nem lesz ideje az arannyal foglalkozni.
- S teremtő mi? - szólalt meg váratlanul a démon - Ezt kezd egyre érdekesebb lenni.
Csak egy erő létezik a földön, ami a teremtőéhez hasonlítható, a mélységieké. Ha tényleg egy ilyen bestiával állnak szemben, az egyetlen megoldás az alagút beomlaszása. Miközben erre gondolt, gyorsan felidézte a lények képéit, amiket megjegyzett. A csapatból az ő memóriája volt a legjobb, képes volt pontos képet adni a szörnyekről.
- Farkas nagyságú, fekete lények. Nem állatok, vérük nincs, helyette kátrány folyik a sebeikből. Fizikai testtel és anyagi valóval bírnak, éreznek fájdalmat, látnak hallanak és valamién szinten kommunikálnak is. Bestiák módjára harapnak és karmolnak. Ezt minden, amit meg tudtam állapítani.
Maria ismét átvette a szót.
- Ha maguk úgy gondolják, nem érdemes összefognunk, akkor menjenek egymaguk. Az arany nem érdekel. Másrészről meg...nos, szívesen magukkal tartünk.
- Azé az arany aki megtalálta. Milingen lakosai találták meg, az egy másik dolog, hogy miként terjedt el a híre. Köszönöm a felvilágosítást. Ezzel tudunk már mit kezdeni. Tehát akkor megegyeztünk abban, hogy minden jelenlevő azon lesz, hogy a falu javát szolgálja?
- A tolvaj is csak találja a vagyonát a lakásában, herr... az is az övé ezek szerint? – válaszol, majd határozottan elindul a bánya felé - Aki segítene kipusztítani az istentelen férgeket onnan azt szívesen veszem, aki nem az ne akadékoskodjon errefelé!
- Ez esetben itt elválnak útjaink - mondja Eiryn. Esze ágában sincs visszamenni, nem holmi zsoldos ő, csak egy egyszerű ékszerész!
Gerard, Leo és Maria pedig szép csendben követik. Minden a terv szerint halad...