[Küldetés] - Nem mind acél, ami fekete

Telnek múlnak a napok, de egy kósza hír sem árulkodik arról, hogy a feketeacél bárhova is teljes bizonyossággal eljutna. A fejesek több vidéken is aggodalmaskodni kezdenek, íme hát:

Lance: a hatalmas Déli királyság, a vámpírok legjelentősebb üzletfele, így természetesen nekik a legnagyobb érvágás, hogy az eddig biztonságos kereskedelmi utakra egy szalmáskordéval nem meri az ember a lábátbetenni. A hellenburgi kovácsok céhe majdhogynem két hét habozást kvöetően úgy döntött, kezébe veszi az irányítást és maga megy el az értékes fémért. Elhatározták, hogy zsoldosokat fogadnak fel a szállítmány védelmére, természetesen igencsak hívogató zsold ellenében.


Amy: az Északi királyság eddig kevesebbet kereskedett a déli Mocsárvidék vámpírjaival, mint protestáns ellenségeik, így a szállítmányok megcsappanásakor eleinte csak jót mosolyogtak a bajszuk alatt. Alig két héttel később azonban furcsamód elkezdi érdekelni a főnemeseket a feketeacél szállítmányok sorsa. Az emberek szárnyra kap a szóbeszéd, miszerint Észak el akarja orozni Déltől a vámpírok kincsét. Hogy hogyan tervezik ezt megvalósítani, arra hamarosan te is rájössz, mivel a hadsereg néhány tagját, köztük téged is magukhoz rendelnek a fejesek.


Avis: a pletykák futótűzként terjednek, hamar eljutnak a hellenburgi lovardákhoz is. Eddig még senki sem mondta ki hangosan, de Délnek valószínűleg komoly hátrány lenne a háborúban, ha elvesztené az értékes fémet, amiből eddig számtalan fegyvert és páncélt tudott szolgáltatni harcosainak. Egy futár talál rád a nap közepén egy levéllel, miszerint Skadi von Himmelreich személyesen kíván veled beszélni.


Eiryn: ékszerészként neked is volt már dolgod a vámpírok messze földön híres fémével, de eddig nem tanúsítottál neki különösebb jelentőséget, hiszen egy markáns gyűrűhöz vagy amuletthez közel semmi szükségeltetik annyi a kemény, rideg vasból, mint egy ormótlan palloshoz, vagy ronda csatabárdhoz. Utad a Nebelturm torony felé vezetett, s már éppen elfele készültél volna, amikor az egyik családtagod lohol oda hozzád idegesen zihálva. Azt kéri tőled, maradt még egy rövid ideig, mert Lothar von Nebelturm látni szeretne.


Ezek az alapszituációk. Az egyeztetéssel Skypeon lehet zaklatni.

Határidő: Február 19-e

Kellemes billentyűkoptatást!

Kora reggel volt és már most arra ébredtem, hogy a Hellenburg-fénye fogadónak földszintjén, már most csetepaté volt. Üvegek törtek, és jól érezhető volt a vér szaga. Meg persze tisztán hallottam, a kocsmárosné hangját és magam előtt láttam, ahogy a sodrófával fenyegeti a csetepaté tagjait. Mivel már felesleges lett volna visszaaludni, ezért nyugodtan összekapartam magamat, és elindultam lefelé. Azért mielőtt a lépcsőfordulót elhagytam volna kikukucskáltam, nehogy épp engem találjon el egy eltévedt tőr, vagy épp egy elhajított üveg. Nem szerettem volna kora reggel balhéba keveredni. De nagy meglepetésemre mire leértem teljesen elmúlt a vihar, és újra nyugalom volt.  Ezért viszonylag nyugodtan leültem reggelizni, és próbáltam megérdeklődni mi is történt, de csak annyit kaptam, hogy nő ügy. Én csak vállat vontam majd nyugodtan elfogyasztottam a reggelimet. Majd végül útnak indultam, hogy dolgozni menjek. Az istállóba menet megálltam a piacon hogy vegyek néhány szem almát drága lovamnak. Reggelről sokkal készségesebb volt, ha kapott valami finomságot. Már indulás óta éreztem, hogy figyelnek, de ez nem igazán volt számomra újdonság. Egy városban nem furcsaság, ha megbámulják az emberek egymást.  Bár lehet még mindig a nálam jóval magasabb lándzsa volt érdekes az emberek számára, amit a vállamon átvetett sötétzöld anyaggal hátamhoz erősítve hordtam.  Vagy, hogy lány létemre inkább hordtam inget és nadrágot, mint szoknyát. Ahogy az istállóhoz értem a lovam rögtön kidugta a fejét állásából és hangosan felnyerített.
- Tessék fiú. Reggeli előtti nasi. – mondtam, ahogy oda adtam neki egy szem almát ő meg jóízűen elropogtatta. Majd én is neki láttam a munkának, hisz a lovak már éhesek voltak. Mindenki végezte a maga dolgát, dolgoztunk a lovakkal az istálló szinte ragyogott. Néha megcsapta a fülemet egy - egy beszédfoszlány miszerint sok fekete acél szállítmány tűnt el a mocsárvidéken. Mindenki csak találgatott mi lehet a dolog hátterében. Én csak abban reménykedtem, hogy a családomból senkinek nem esik baj. Főleg a bátyámat Ezrát féltettem.  Tőle tanultam mindent. Ismerem őt és ugyan olyan makacsok vagyunk. Ha pedig valamit a fejünkbe veszünk, azt véghez is visszük. Bármi legyen az ára. Nem igazán foglalkoztam a pletykákkal, semmi értelmüket nem láttam. Ezért inkább a magam dolgával törődtem. Ahogy az egyik lovat csutakoltam egy futár állt meg mögöttem.
- Avis Schwarzritter? – kérdezte mire csak a vállam fölött hátra pillantottam majd folytattam a ló csutakolását. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert nem érdekelt mit akart.
- Skadi von Himmelreich kapitány látni óhajtja magát azonnal! – mondta határozottan a férfi. Hirtelen még a kefe is megállt a kezemben mikor meghallottam miért jött.  Valahogy nem akaródzott elmennem a kapitányhoz. Még nem találkoztam vele személyesen, de hallottam róla dolgokat. És ha a mocsárvidéken történt dolgokról akart beszélni velem, pláne nem akartam oda menni.
- A kapitány nem szereti, ha megváratják. – mondta a futár majd elment onnan. Én csak nagyot sóhajtottam, majd visszavittem a lovat és én is elindultam. Egy kis keresgélés és kérdezősködés után eljutottam a kapitány irodájáig, bár nem vitt rá a lélek hogy bekopogjak. Végül valami csoda folytán még is megtettem és három határozott mozdulattal bekopogtam, majd vártam, hogy engedélyt adjanak a belépésre. Mikor ez megtörtént benyitottam és beléptem az irodába. Miután becsuktam az ajtót tiszteletet megadva meghajoltam a nő előtt.
- Üdvözlöm. Avis Schwarzritter vagyok. Megtudhatom miért hivatott? - kérdeztem határozottan. Próbáltam sziklaszilárdnak tűnni de a gondolataim csak úgy kergették egymást a fejemben. Az ajtó egy puritán módon berendezett szobába nyílt. Egy dísztelen asztal foglalt ott helyet a fehérre meszelt falak között, a szobában pár polc és fiókos szekrény áll, ezek roskadásig voltak tömve papírral. Skadi von Himmelreich ott ült az asztal mögött, éppen egy levelet írt, amikor beléptem. A meghajlásomat követően felállt, majd köszönt nekem.
- Üdvözlöm, Frau Swarztritter. Nyugodtan foglaljon helyet - mutatott egy székre maga előtt. Miközben leültem, egyre csak gondterhelt arccal bámul maga elé, majd összehajtva a levelet, amit írt és visszaül a székére. Két kezét maga előtt összekulcsolva beszél hozzám.
- Hallottam nemrég költözött ide a családja tornyából. Remélem elnyerte tetszését a város. - mondta nekem békés, nyugodt, felelősségteljes hangon. Pedig senkinek nem híreszteltem, hogy honnan származom.  Ezért volt furcsa hogy tud róla.
- Igen nagyon kellemes város. - válaszoltam neki egy kissé erőltetett mosollyal. De még mindig nem értettem miért kellett ide jönnöm. 
- Kapitány elnézést, hogy ha türelmetlennek látszom, de miért hivatott? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert tényleg nem tudtam eldönteni miért ilyen komor.
-Természetesen, azonnal a tárgyra térek. - mondta megeresztve egy halvány mosolyt.  - Istennek hála, a háború most szünetel egy rövid időre, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell készen állnunk egy újabb támadásra. Gondolom hallott már róla, mi történt a legutolsó feketeacéllal, amit a Mocsárvidékről hoztak a kovácsainknak? - A gyomrom görcsbe rándult mikor az átmeneti békéről beszélt. Mióta itt éltem jobban átláttam a mindennapi helyzeteket, a politikai valamint a területi és határ viszályokat. Ezért is volt aggasztó hogy sorra tűntek el a feketeacél szállítmányok. 
- Igen, hallottam és azt is, hogy nem ez volt az első szállítmány, ami eltűnt. De ez mennyiben érint engem? - kérdeztem kíváncsian, de sejtettem, hogy kerültem én a képbe.
- Dél és a vámpírcsaládok kapcsolata érdekes. - folytatta a magyarázatot. - Kereskedünk egymással, időről időre szövetkezünk, de normális esetben alig-alig látjuk egymást...kár, pedig szívesen látnám őket a kék köpenyt felöltve. - Elővett egy másik papírlapot az asztal alól. Kicsit érdekesnek találtam, hogy felhozta az emberek és vámpírok közti kapcsolatot. De tudtam mire gondolt. Bár kételkedtem, hogy a vámpírok beállnának a protestánsok közé
- Én kivételesen nem bántam meg, hogy ide jöttem, de a többi vámpír többsége jobb szeret a saját területén maradni. Mint például az apám. Nem épp az újdonságok híve és jobb szereti a megszokott dolgokat. - mondtam majd tovább hallgattam.
- A városi kovácsok céhe úgy döntött, orvosolja a problémát és kíséretet bérel fel a kereskedők védelmére. Tökéletes alkalom, hogy a tetteseket nyakon csípjük. Ma mai napig nem értem, hogy vetemedhetett valaki ilyesmire. Fegyver mindenkinek kell, aki háborút vív...sejti mire gondolok? - Megmondta, hogy a városi kovács céh megoldást keres a problémára. 
- Sejtem. - mondtam egy bólintással. - Jól ismerem a mocsárvidéket. És én könnyebben mozgok ott a lovammal. - mondtam határozottan. Skadi von Himmelreich mosolyogva nézett vissza.
- Látom, hamar kitalálta. Fegyver nélkül senki sem tud háborúzni. Igazság szerint nem értek egyet a kovácsokkal. Semmit sem old meg, ha egy vacak szállítmányt őrizni kezdenek. Kézre akarom keríteni a haramiákat. Ebben akarom a segítségét kérni. Nemsokára indul egy karaván egyenesen a mocsár szívébe, hogy felvegyék és idehozzák az értékes fémet. Azt szeretném, hogy kísérje el őket. Legyen a szemem és fülem, derítse ki, miért szaporodtak meg gomba módjára a banditák. Nem hiszek a véletlenekben, tudja... - Végre kerek perec kimondta, hogy mit is akart tőlem. Nem igazán tetszett, hogy vissza kell mennem a mocsárvidékre. De nem tetszett a dolog hogy pont az otthonom közelében banditák lebzseltek. Ez veszélyeztette a családom létét is. 
- Rendben van, elvállalom. De ha szükséges akár kérhetek segítséget a családomtól is. Van köztük olyan, aki hajlandó lenne segíteni. - mondtam, nyugodtan, de szinte már tűkön ültem. Részben hogy vissza kellett menni, részben hogy talán láthatom a fivéremet is, az út közben. Skadi bólintott, majd átnyújtotta nekem a korábban elővett levelet.
- Tessék, ez igazolja, hogy személyesen tőlem kapta az utasításokat. - a levélen a zsinat pecsétje volt látható, az állján Skadi von Himmelreich aláírásával. Átvettem a levelet, és alaposan megnéztem a pecsétet.  Majd újra a nőre emeltem a tekintetemet.
- Hogy a családja mennyire ásta bele magát ebbe az őrületbe, azt nem tudom. Én azt javaslom, érdemes kerülni a feltűnést. Ne adjuk az útonállók alá a lovat. - Mejd feláll a helyéről.
- Rendben van, figyelni fogok. - mondtam majd én is felálltam. 
- A karaván azonnal indul, amint csatlakozik hozzájuk. Van esetleg kérdése? – kérdezte tőlem mire csak megráztam a fejem.
- Értem azonnal indulok.  Ha visszatért a karaván, jelentést teszek. – mondtam és meghajoltam és az ajtó felé indultam. 
- Hálásam köszönöm. Got mit uns! - köszönt el a déliek ismert csatakiáltásával. Majd elhagytam az irodát. Visszamentem a fogadóba hogy összeszedjem a holmijaimat, a köpenyem csukjáját a fejemre húztam majd az istállóba mentem, felnyergeltem a lovamat és a karavánt megkerestem, hogy végre indulhassunk. Mikor oda értem felmutattam a pecséttel ellátott levelet. 
- Üdv, Skadi von Himmelreich kapitány parancsára magukkal kell tartanom. – mondtam határozottan.

Épp a lovamat, Hűségest csutakoltam, amikor egy fiatal fiú köszörülte meg mögöttem a torkát.
Csak egy vékony bőrnadrág és egy laza vászoning volt rajtam, aminek ingujja könyököm fölé volt tűrve. Kezemben a nedves kefével fordultam meg, hogy szemügyre vegyem és megkérdezzem mit akar, miközben kézfejemmel elhessegettem a szemembe hulló hajtincsemet.
- Mit akarsz?
- Kierkenhoffen kapitánytól hoztam üzenetet. Azt kéri, hogy Amelia kisasszony szíveskedjen megjelenni előtte lehetőleg minél előbb, mert fontos közlendője van felé. – hadarta a kölyök a láthatóan eddig ismételt szöveget.
- És honnan tudod, hogy én vagyok Amelia…..kisasszony- fintorodtam el, mert utáltam ezt a megszólítást.
- Heeee? – akard meg a fiú egy pillanatra elbizonytalanodva, de aztán kifelé intett. – Uve mondta……az istállós fiú.
- Na jó! Tényleg én vagyok, ne aggódj. – vigyorodtam el, hiszen nem akartam neki rosszat. – Mond meg a kapitánynak, hogy átadtad az üzenetet és majd megyek. – fordultam vissza, hogy befejezzem a dolgomat.
Von Kierkenhoffen kapitány neve nem volt ismeretlen előttem, az utolsó két megbízatásomon alatta szolgáltam. Így, hát tudtam, hogy a kaszárnyába vezet az utam.
Mivel fogalmam sem volt mi a bánatért akar engem most megint a sereg, bár nem panaszkodhattam, amikor nekik dolgoztam, azért nem törtem magam a sietségben. Viszont a látszat kedvéért megszaporáztam a lépteimet, mikor a legnagyobb épület előtt ácsorogva megtalálom, amint egy altiszttel beszélgetve. A legutolsó csatában szerzett sebhelye már szépen begyógyult az arcán.
- Azt csiripelték a verebek, uram, hogy hivatott. Valami baj van talán?
- Amelia kedves. Örülök, hogy újra látom. - köszönt barátságosan, mintha csak a kocsmában ülnénk és egy korsó sör mellett. - Volna egy feladatom a számára. A nagy koponyák közül valaki azt szeretné, ha Észak jóban lenne a vámpírokkal és azt mondta, maga a legmegfelelőbb a feladatra.
Hát, azt hiszem valahol erre is számítottam, hogy egy újabb megbízatás kacsingat felém, egy jó zsíros megbízatás, ami sosem jön rosszul.
Kissé ugyan megemelkedik a szemöldököm a sejtelmes megfogalmazás hallatán, hiszen nem titkoltan nem emlegeti ki az a nagy koponya, de hát már ezt is megszoktam, igaz nem egy tipikus katonától vártam volna. És volt is halvány gyanúm ki állhat a felkérés mögött.
- Vámpírok? - billentettem oldalra a fejem, de ekkor eszembe jutott a szóbeszéd, amit itt-ott hallottam. - Csak nem a feketeacélról van szó? Mégis igaz a pletyka? - csillan érdeklődés a szememben.
- Arról biza. Elég szívós anyag jó is lenne, ha az embereim akárcsak egyet is kapnának...és erre most minden esélyünk megvan. Az egyik főnemes, fene emlékszik már a nevére felkereste az átkos bányászok családfőjét és felajánlotta neki, hogy odamegyünk rendet tenni. Ő persze abban a minutumban vissza is utasította - nevette el magát, mielőtt folytatta volna.
Vett egy mély levegőt és újra elkezdett beszélni.
- Na persze ez nem azt jelenti, hogy semmi dolgunk nem is maradt. von Scattenstahl beleegyezett, hogy segíthetünk neki kideríteni, mitől szaporodtak meg ennyire a banditák délen...hehe és még azt mondják a reformáció jót tett a közbiztonságnak.
Lehet, fogadnom kéne a legközelebbi kakasviadalon, mert egyre jobbak a megérzéseim, ahogy egyből rátapintottam a lényegre.
Egy félmosollyal az arcomon néztem a tiszt vidámságát, mert tagadhatatlan, hogy mindenkinek jól jönne egy pár ilyen szállítmányt megkaparintani, vagy ha ez egy jó alkalom lenne a vámpírokkal üzletet kötni.
- Ezek szerint nekünk semmi közünk az eltűnt szállítmányokhoz, ahogy a szóbeszéd pedzegeti. És gondolom ezzel a "kis segítséggel" ennek is elejét vehetnénk és belophatnánk magunkat a Scattenstahl család szívébe. - tettem hozzá a véleményemet.
A kapitány azonban újra elkezd nevetni, ahogy meghallja a szavaimat.
- Még ha lenne, akkor lenne csak igazán vicces a helyzet. De sajnos ahogy mindenki tudja: a háborúhoz fegyverek kellenek. Ki lenne olyan ostoba, hogy keresztbe tenne a vámpíroknak. Talán emiatt nem bolygatta őket senki.
Aztán egyik kezét a vállamra helyezte és óvatosan megveregette azt.
- De vág az eszed mint a borotva. Nem sok dolgod lesz, csak kideríteni van e valami turpisság a háttérben, esetleg kedved szerint levadászhatsz pár alávaló haramiát. von Scattenstah biztos bőséggel megjutalmaz, ha sikerül valamit találnod. Ami meg a "szívességet" illeti...nos, eddig valóban nem sok feketeacélt láttam. Azt mondják kettévágja még a páncélt is, nem lenne rossz olyan kardot forgatni.
Nem volt nagyon jellemző eddig a kapitányra ez a féktelen jókedv, amit most mutat, de hát nem is voltam a puszipajtása, így akár félre is ismerhettem. Minden esetre nem túl látványosan azért beleszaglásztam a levegőben és éreztem is némi szeszszagot. Ez azonban semmit nem von le a feladat nem mindennapi voltából és abból, hogy épp engem találtak meg vele. Önkéntelenül az ujjamon hordott, bár befelé fordított gyűrűre pillantottam míg beszélt.
- Igen fegyverek kellenek. - morogtam halkan, némileg magamban. - Erre gondoltam az előbb is.
- Szóval azért megyek ÉN, mert nem vagyok katona, így ha valami rosszul sül el, akkor simán le lehet tagadni, hogy északnak köze van hozzá, de ha sikerrel járok, akkor még akár jó üzlet is lehet belőle. Értem. - húzódott fel a szám széle, kimondva, amit eddig olyan szépen körbeírt.
- Sajnos pontosan ez jár a fejesek fejében. - hagyta abba egy pillanatra a vigyorgást. - de én tudom, hogy megbirkózik vele. Elvállalja?
- Ez attól függ, mi a jutalom......már azon kívül az igen csak bizonytalan ígéreten kívül, hogy a vámpír majd bőkezű lesz. - néztem a kapitányra kérdőn.
- Óóó, efelől biztosíthatom, a vámpírok nem azok a népség, akik ne volnának hálátlanok. Utazzon délre egyenesen a hegység lábához. Ha nem tetszik a munka, legfeljebb visszafordul...
Mikor látta, hogy csak nézek rá továbbra is, már nem annyira lelkese, de folytatta.
- A főnemesek is biztos örömmel vennék, ha a bandériumaik kapnának a feketeacélból. Ígértek is minden fűt-fát a fémért, abból természetesen jut magának is.
Hát ez sem volt az a konkrét ígéret, amit számszerűsíteni lehetett volna, de több volt a semminél és nem féltettem magam, hogy nem hozom ki belőle a legtöbbet.
- Rendben, holnap reggel indulok. – biccentettem felé és elgondolkozva a történteken indultam vissza a fogadómba.

Eiryn körbenéz a szobájában. Jó volt néha hazamenni, bár a nevelőapját mindig gondosan elkerülte, lehetőleg annyira, hogy az ne is tudjon a létezéséről. Ezért száll meg fogadókban, a lehető legtávolabb a régi otthonától. Most pedig egy hét semmittevés után kész volt ismét az utak koptatásának nemes művészetére áldozni idejét. Rutinosan ellenőrzi, hogy mindent elpakolt-e, amire szüksége lehet az úton, majd miután rendben lévőnek ítéli a holmiját, kilép az ajtón. Komoly két lépést is sikerül megtennie, de aztán egy ismeretlen férfi megállítja. Ahogy Eiryn jobban szemügyre veszi, rájön, hogy látta már valamikor, de a nevét akkor sem tudná megmondani, ha az élete függene tőle. A kedves rokon gyönyörű körmondatokba foglalva, röpke tíz perc alatt közli, hogy levelet hozott, amit végül átnyújt, és egy kimerítő, de igen megható búcsúzkodás után el is megy. Eiryn kisebb sokkban bámul utána, egyszerűen képtelen felfogni ezt az információ-áradatot. Őt, a fattyút megszólította az egyik vére, ráadásul nem csak hogy lekicsinylő fintor nélkül, hanem, egyenesen valami ceremónia-szerű, udvarias formában! Ilyen évek óta nem történt vele... Tulajdonképpen akkor hallott hasonlóan beszélni valakit, amikor az anyja halálhírét hozták meg. Hirtelen félelem önti el. Mi van, ha a nevelőapja meghalt? Lehet, hogy az elmúlt négy-öt évben nem is látták egymást, de azért tizennyolc év emlékei nem tűnnek el csak úgy! Kapkodó mozdulatokkal bontja fel a levelet, és szinte falja a rövid sorokat, melyben Lothar von Nebelturm nagyúr elé hívatják. Mikor túlteszi magát az első megkönnyebbülésen, értetlenkedve indul el a torony teteje felé. Mit akarhat tőle a nagyúr? Amíg a lépcsőt rója, végigveszi magában, hogy mit is csinálhatott mostanában, amiről a nagyúr személyesen szeretne beszélni. Felmerül benne a Nebelwaldi kalandja, de végül elveti, hiszen a koronaékszerek is csak ékszerek, és Lady Loreena is csak egy munkaadó volt. Bár a saját kérdésére nem talál választ, a sötét tündéknél tett kis látogatás emléke eszébe juttatja Lady Loreena levelét, amit át kell adnia Lothar nagyúrnak. Egy percre megáll valahol félúton, előbányássza a levelet, majd egy fél perc mentális felkészülés után egyenes derékkal folytatja az útját fölfele. Amikor felér a céljához, megtorpan egy pillanatra. A nagyúr szobáját egy vaskos faajtó zárja el, régi már, de látszik rajta, még pár vámpíröltőig nem fogja megenni a szú. Igazi mestermunka, a kedves asztalos mégsem díszítette mindenféle csicsás motívummal, szerény maradt, s nagyságáról csak az ajtó kora elleni állapota árulkodik. Eiryn kissé lesimítja a ruháját, majd illedelmesen bekopog. Határozott, érces hang szól az ajtó túloldaláról.
- Gyere be!
Belép, egy pillantással felméri az otthonos, visszafogott, de mégis elegáns berendezésű szobát, illetve a középen elhelyezett székek egyikén ülő nagyurat magát, majd egy gyors fejhajtás után megszólal.
- Uram. Mielőtt rátérne arra, amiért hivatott, engedje meg, hogy átadjak egy levelet Lady Loreena Wildwind-Fairlight hercegnétől.
A nagyúr felé nyújtja az írást, aki egy gyors üdvözlés után feláll, és átveszi. A lány próbál nem árgus szemeket mereszteni a kezében tartott félkész, feketeacél kardra, de hát mégiscsak a nagyúr munkája, na!
- Eiryn, ha nem tévedek. Rég volt már, hogy utoljára hazajöttél.
Lothar nagyúr beleolvas a levélbe, de vagy nem érdekli túlzottan, vagy csak udvarias vendéglátó, de hamarosan félre is teszi, és ismét a lányra figyel.
- Látom nem a semmiért róttad ennyi ezeket az istenverte országutakat. - sóhajtott egy nagyot - a Nebelturm név még sokáig lesz egyenlő a fémművességgel, ha a szerencsénk is kedvez egy kicsit.
Itt tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd foyltatta.
- Egy különleges ügy miatt hívattalak ide. Alighanem te vagy az egyetlen, akire rá tudom bízni. Nem sokan szeretik kitenni innen a lábukat.
Eiryn kissé meglepve hallgatja a nagyurat. Látta már korábban is, de ennyire gondterheltnek még soha. Mindezek ellenére fegyelmezetten és rezzenéstelen tekintettel áll, és várja, hogy mi fog kisülni ebből.
- Mi a probléma?
Csak ennyit kérdez, hiszen tudja, hogy a nagyúr nem szereti a felesleges szócséplést. Lothar nagyúr leteszi a kardot a kezéből, nekitámasztja a szék támlájának, majd folytatja.
- Gondolom hallottál már róla, mi történik mostanában azzal az acéllal, amit a mocsáron túlra viszünk?
Eiryn összeráncolja a szemöldökét.
- Nos, csak pletykálat hallottam az eltünedező feketeacél-szállítmányokról, semmi konkrétat. Ezek szernint tényleg fennáll a probléma.
- Brunhild von Schattenstahl régi jó barátom és megkért, hogy segítsek neki nyakon csípni azokat az alávaló férgeket, akik ellopják a becses munkánk gyümölcsét. - látszólag együttérez a hegység menti család sanyarú sorsával. - na meg aztán nem akarom, hogy azok a haramiák megpróbálják rátenni a kezüket a mi mesterműveinkre is. Ebben lenne szükségem rád.
A lány végighallgatja a részleteket, majd fél szemöldökét felvonva a Nagyúrra mered.
- Pontosan mi benne a feladatom? Kísérjem az egyik szállítmányt? Uram, én alapvetően még mindig mester vagyok, nem katona.
Ugyan ezzel a nagyúr tökéletesen tisztában van, Eirynnek mégis kissé rossz érzése támad a dologgal kapcsolatban. Aggodalmas szavaira reagálva Lothar nagyúr elmosolyodik, és kicsivel derültebb arccal folytatja.
- Úgy beszélsz, mint azok az emberek, akik között annyit jártál... - mondja inkább humorosan, mintsem sértő szándékkal - mit érdekel engem, ha egy-két kupac fémnek nyoma vész a mocsáron túl. Kifizették, onnantól nem a mi bajunk. De ha emiatt nem rendelnek többet...
Vett egy mély levegőt, mielőtt a lényegre tért volna.
- Nem egy kard kell nekem, hanem egy igazi Nebelturm szem, ami a legkisebb karcolást is észreveszi a mestermunkán. Feltűnt nekem valami nagyon különös: azok a máglyáravaló gazemberek minden szállítmányt megfújtak, amit nem őrzött tíz állig felfegyverzett zsoldos. Azon kívül másnak nem kelt még lába az utakon. Mondanom sem kell, nem szénát visznek a kedves von Schattenstahl rokonai, hogy ennyire gyakran rámosolyogjon az útonállókra a szerencse. Valaki informálja őket, hogy mikor indulnak útjukra a szállítmányok. Ez pedig csak egyet jelent: valaki utasítgatja ezeket a haramiákat, hogy tönkretegye az üzletünket.
Ad egy kis időt, hogy a lány feldolgozhassa a hallottakat.
- Azt akarom, hogy találd meg a rohadékot és tegyél róla hogy azt is megbánja, hogy betette a lábár a mocsárba.
Eiryn fellélegzik. Na, ez már sokkal jobban hangzik. Ha csak figyelni kell, az megoldható.
- Van bárki, akire valamelyik család gyanakszik, vagy a nulláról indulunk?
Nagyon reméli, hogy rámosolyog a szerencse, hiszen hányan tudhatnak pontosan a szállítmányok indulásáról? Csupán az összes Schattenstahl, a megrendelők, a kísérők, meg azok, akiknek a fent nevezettek kikotyogják a dolgot a kocsmában. Gyerekjáték.
A nagyúr derűs arca egy pilalat alatt vált át komor ábrázattá.
- A fegyverek csak bajt szülnek. A mi szemünk ezt kristálytisztán látja, de a többi népet csak elvakítja egy fényesre csiszolt kard tündöklése a nap fényében. Akárki is akarja, hogy a feketeacél a hegy gyomrában maradjon, van olyan élelmes, hogy ezt észrevette. Elvégre fegyverek nélkül nem lehet háborúzni. - tette hozzá a végét sejtelmes hangon. Aztán kis ideig gondolkodik, végül válaszol a konkrét kérdésre is.
- Szerencsére azonban nem leszel egyedül. Az északi kutyák elhatározták, hogy az adósukká tesznek minket azzal, hogy segítenek nekünk. Küldeni is fognak valakit, és ha Brunhildnek van egy kis esze, úgy fogja intézni, hogy vele dolgozhass.
Lothar látszólag nem kedvelte az Északi királyságot. Ez érthető is, ki készítene el egy olyan fegyvert, amivel később akár le is döfhetik? De ez csak a személyes véleménye, nincs tiltva velük a kereskedelem, mindenkinek szíve joga eldönteni, kinek a kezébe adja a lelkének egy darabját.
- Egy hét múlva indul egy nagyobb szállítmány. Személyesen a Hellenburgi kovácsok céhének nagymestere rendelte...mintha azok a barmok értenének annak a kincsnek a megmunkálásához...
Ezen Eirynnek egy egész csöppet el kell mosolyodnia. Hát igen, a szakmai öntudat. Nem mintha nem lenne igaz, de jól esett a tudat, hogy a nagyúr is egy kissé hiú saját véreinek tudására.
- ...de nem érdekes. Akkor talán tudsz majd szerezni valami hasznos információt. Ez minden, ami a segítségedre lehet.
Feszülten figyel, majd elgondolkodva mered maga elé.
- A kard lehet státusszimbólum is, és be kell látnunk, hogy a háború léte adja a családunk gazdaságának gerincét.
Vállat von, ő sem szereti jobban a vérontást, mint Lothar nagyúr. Viszont az, hogy valaki a fém kitermelésének akadályozásával próbálja akadályozni az ellenfelét a háborúban, elgondolkoztatja.
- Tehát nem lesz egyszerű menet. Megtalálni a konkrét elkövetőket, aztán általuk eljutni a megbízóhoz.
Végül bólint egyet, és kérdőn a nagyúrra néz.
- Elmehetek?
A nagyúr kicsit összezavarodik. Talán kicsit túlságosan is elmerült a saját gondolataiba, így felejthette el elengedni.
- Áh, természetesen. És...ha netán látod Brunhildet add át neki üdvözletemet.
- Rendben. - válaszol tömören, majd meghajol, és távozik. Kifelé menet még hallja, ahogy a nagyúr magában morog.
- ...egek, sok hűhó az ostoba emberekért. Védjék meg maguk a vasukat...
Távozáskor még átnyújtanak neked egy térképet, ami jelzi az egyik hegységbeli bánya pontos helyét, ahonnan a fémet elkezdik szállítani. Ezt köszönettel átveszi, majd halkan becsukja maga mögött az ajtót. Úgy tűnik, el kell halasztania a saját utazását. A lépcsőn lefelé szélesen elmosolyodik. Ez érdekes menetnek ígérkezik! Így tehát egy hét múlva, percre pontosan ott áll a bánya mellett, szemét és fülét kinyitva, lelkesen várva az indulást.

Egy reggel frissen ébredtem, kipihenten, noha az olcsó fogadó keskeny ablakából kinézve láttam, hogy éppen csak hajnalodik. Lementem a fogadóshoz, leadtam a kulcsot, további kellemes napot kívántam, és kiléptem az ajtón. Mélyen beszívtam a friss, harmatos levegőt, ami odakint várt. A fejembe húztam a csuklyámat, és elindultam a város központja felé. Hellenburg igen nagy volt, én pedig csak a szélén engedhettem meg magamnak, hogy megpihenjek, ellenben a megbízások nagyrésze, amik engem érintettek, inkább a belső területeken voltak jellemzőek, így bőven volt időm gondolkozni, amíg ráérősen sétáltam befelé.
Kezdett elfogyni a pénzem, amit el tudtam költeni magamra. Egy kis összeget mindig félretettem, így már nagyobb pénzmennyiség gyűlt össze az évek során, de ezzel nem a megélhetésemet akartam biztosítani, hanem arra volt fenntartva, hogy a felszerelésemet, ha sérül, tudjam pótolni, vagy javíttatni. Mindig történhetett vele valami, egy zsoldos hiányos felszereléssel pedig olyan, mint a madarak hiányos tollazattal. Senki se néz rájuk szívesen, ők maguk pedig még fogyatékosabbaknak érzik magukat, amiért nem tudnak teljes hatékonysággal működni.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette gyalogoltam egyre csak a belváros felé. Ezen a reggeli órán még nem voltak tömöttek az utcák, a legtöbben aludtak, csak egy-két szorgos, korán kelő mesterember volt már úton az üzlete felé, hogy előkészüljön a vásárlók számára. Hirtelen megütötte a fülemet egy hangos hirdető, aki arra hívta fel minden arra járó figyelmét, hogy a kovácsok céhe segítségre szorul busás jutalomért cserébe. ~ Na erről van szó!~ Mosolyogtam magamban, és megkérdeztem a hirdetőt, hogy hol lehet jelentkezni. Két helyet jelölt meg: a kovácsok céhházát a felsővárosban, valamint a szekerek indulási helyét a déli kapunál. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy a kelleténél sokkal többet töltsek el a gazdagok között, feszélyezett a jelenlétük, inkább választottam azt, ami amúgy is közelebb állt hozzám, a déli kaput a kereskedők szekerével. Megszaporáztam lépteimet, és elindultam lefelé. A hírnök hangja tovább visszhangzott az utcák közt, ennek hatására néhány, már az utcán lévő ember összesugdolózott. Nem tudtam először, hogy miért, de volt két öregasszony az utcákon, akik valamilyen okból nem mentek oda egymáshoz, így csak kiabáltak egymás felé. Így tudtam meg, hogy a kíséret vámpírok elleni védelemhez kell, mert a feketeacél nincs biztonságban tőlük a mostani időkben. Kirázott a hideg, mert még egészen élénken élt bennem és rajtam az előző vámpírokkal való találkozásom emléke, az arcomon a halvány karmolásnyom még ott volt, amit a lándzsás ejtett rajtam utolsó mozdulatként. Még szerencse, hogy nem találta el a szememet, különben szintén nagy bajban lennék. Őszintén szólva reméltem, hogy nem kell többször harcolnom velük, de erre kevés volt az esély, és bosszút szívesen álltam rajtuk. Így haladtam a déli kapu felé, félig a gondolataimba merülve, félig figyelve arra, hogy ne menjek neki senkinek a sietős tempóban. Körülbelül fél óra gyaloglás után megérkeztem az úti célomhoz, a fal tövéhez, ahol rengeteg istálló és lovarda volt, és mindben volt ló is bőséggel. Megszokásból szemrevételeztem mindet, és meg is akadt a szemem az egyik kisebb épületen, amin a kovácsok céhének cégére volt látható, előtte pedig üres szekerek, amik elé azonban már be voltak fogva a lovak. Körülöttük nyolc szorgos ember sürgött-forgott, itatták a lovakat, ellenőrizték a felszereléseket, vagy éppen vizsgáltak egy térképet. Indulásra késznek tűntek, de valahogy mégse akaródzott nekik elindulni. Ez nekem jól jött, hiszen így legalább tudtam, hogy biztosan nem késtem el. Elkezdtem közeledni, és megpróbáltam megkeresni több ember között azt a kereskedőt, akinél ránézésre lehetett jelentkezni. Rövidebb nézelődés után megtaláltam, két másik kereskedő közt állt díszesebb ruházatban, a kezében volt egy térkép, ami fölött mindhárman egyszerre mutogattak valamit. Odaléptem és megszólítottam a vezetőnek tűnő, pocakosabb kereskedőt, erre pedig mindhárman abbahagyták, amit addig csináltak. A főnök köszönt.
- Adjon Isten! Mi járatban ilyen hajnali órában?
- Jó reggelt, Lance Kalver vagyok, zsoldos, hallottam róla, hogy kísérőt keresnek, jelentkezni jöttem a munkára.
Válaszoltam tárgyilagos hangvétellel, dolgozni jöttem, nem csevegni. Szótlanul végigmértek, látták az oldalamra kötött kardomat, azonban egy kis meglepetés is kiült arcukra, amit nem tudtam hova tenni. Azt tudtam, hogy ritka a tünde zsoldos, de nem gondoltam, hogy annyira, hogy ez meglepetést okozzon nekik.
[color=ded828- Annak bizony nagyon örülök, vitéz uram.[/color] - válaszolta a főkereskedő kedélyesen mosolyogva – [color:a866=ded828]Ezekben az ebadta időben minden kardra szükségünk van. – Tartott egy félpillanatnyi szünetet, majd udvarias hangon folytatta [color:a866=ded828] – Maga erdőjáró, igaz?
Kissé felvontam a szemöldököm, meglepett először, hogy a csuklyám ellenére rájött, viszont gyorsan kapcsoltam is, hogy a nevem már egyből elárulta.
– Igen, az vagyok.
Ennek meg is örült kissé, habár rajta annyira nem látszott, de kifejezte, hogy kapóra jön most. A kezembe nyomta a térképet, és elkezdte mutogatni, hogy milyen úton kellene merre mennünk.
A térképen a Déli Királyság és a Mocsárvidék volt látható, több országút piros vonallal volt bejelölve rajta. Az egyik rögtön Hellenburgból indult és valahol a déli hegyormok tövében ért véget.
– Látja ezt az utat itt - bök a vaskos ujjával az említett útvonalra – ezen kéne végigkísérnünk a kocsikat, nehogy azok az ebadta kutyák megint meglépjenek a feketeacéllal - magyarázta ideges, morgó hangon, ezután pedig a kezével az út mocsárvidéket elhagyó szakaszára mutatott.
- Itt ni! – bökött az ujjával egy erdőt szimbolizáló rajzra - az út legnagyobb része egy sűrű erdőn át vezet. Fák, bokrok, minden ami a mocsár szélén a vizes földből ki tud nőni. Melegágya azoknak az alávaló haramiáknak. És ha még ez nem lenne elég, olyan könnyű eltévedni ott, mintha az ember gyertya nélkül akarna borospincét kirabolni. Az embereim közül egyikük sem ismeri ki magát az erdőben. Sejti már, mire gondolok?
– Sejtem, és természetesen tudok ebben segíteni.
Válaszoltam. Hosszú vándorlásaim során egészen kiismertem magamat a természetben, habár térképhez kevesebbszer jutottam, de azokból is tudtam tájékozódni. A kereskedő ennek nagyon megörült, üdvözölt a céhnél, mosolyogva kezet nyújtott, és bemutatkozott:
– Friedrich von Sonnenshein, utazó kovács.
Kicsit meglepő volt, hogy ez az ember egy kovács, egyáltalán nem tűnt annak, de ezt nem mutattam ki, végülis sok ember látszhat másnak, mint ami valójában. Viszonoztam a kézfogást, és megkérdeztem, mikor indulunk. Erre egy sóhajtás jött válaszul, és tudtam, hogy most fogom megtudni, miért rostokolnak még itt.
- Helyezze magát kényelembe a szekerek körül. - mondta, majd kiadott pár utasítást az embereinek és visszafordult hozzád - még várunk valakit. Frau Himmelreich szerencsére tudja jól, mi a háborúnak az acél. Küld ide valakit, aki ismeri a járást a mocsár szélén túl. Rá várunk, aztán már indulhatunk is. Nem volna rossz napnyugtára eléri egy távolabbi várost. – fejezte be aggodalmasan. Egy kis idő múlva folytatta.
- Vizet, ételt a legelső szekéren találsz – mutatott az ujjával a kordéra - enni majd indulás után és este fogunk. Napi egy kupa bor is jár a zsold mellé. A zsoldot akkor kapja meg, ha a szállítmány egy darabban megérkezett Hellenburgba. Szeretném, ha az első kocsin utazna és néha fültövön vágná a hajtót, ha rossz irányba terelné a szekeret. Van kérdése?
Van elég katona, hogy ne hiányozzak a karaván többi részéről egy esetleges oldalbatámadás, vagy hátulról való rajtaütés esetén? – Kérdeztem. A kereskedő egy pillanatra elgondolkodott, majd válaszolt:
- Erről majd még beszélünk, ha már nálunk van a feketeacél. Jó meglátás... – morogta a bajsza alatt. Aztán számolt kicsit az ujjain, majd újra megszólalt - leszünk elegen. Ha magának kényelmesebb, majd cserél valakivel.
Ezután elindult ellenőrizni a készleteket és a lószerszámokat.
- Számítok magára! – Fordult vissza hozzád egy pillanat erejéig.
- Nem teszi rossz helyre a bizalmát. - Bólintottam, majd nekiálltam körülnézni a szekerek között, hátha van még valami érdekes. Hirtelen eszembe jutott valami, és utána szóltam kicsit hangosabban, hogy meghallja – Várjon csak, a szekerekre az acél mikor kerül fel?
Szerencsére meghallotta a kiáltásom, és visszafordult.
- Tényleg, ezt el is felejtettem. A karaván egészen a hegy lábáig fog utazni. Nem bízzuk a vámpírokra, eleget kaptunk már a "megbízhatóságukból".
-Akkor ott majd felvesszük már katonák felügyeletével, és onnan irány Hellenburg, igaz?
- Ahogy mondja.
Rendben, nem fogok messzire menni, szóljon, ha indulunk
- Hallani fogja.
Mosolygott rám, majd végleg magamra hagyott, hogy ellenőrizze a maradék dolgokat. Én alaposabban körüljártam a szekereket, és mindenkinek igyekeztem memorizálni az arcát, aki velünk fog tartani, nem lett volna jó, ha egy esetleges heves harc közben az egyiket megtámadnám, mert ha a harctól túlfűtve azt hinném, hogy a karaván valamelyik tagja a társam, az kellemetlen lenne. Majd más zsoldos után néztem, aki első ránézésre szimpatikusnak tűnt, hogy legyen társaságom, azonban egyelőre nem láttam senkit.

Ej, ki hallott már ilyet, hogy én írok utolsónak . Indul a következő kör. Amy Eirynnel, Lance pedig Avissel lesz egy csapatban. Skypeon lehet zargatni, ha készen álltok belépni a mocsárba...

Éppen tébláboltam valamerre a kocsik között, amikor meghallottam, hogy megérkezett, akire eddig vártunk. Egyelőre úgy látszott, hogy nem akadt semmi dolgom, a többi ember közül se kérte senki a segítségemet. Ezzel nem volt baj, így legalább annál többet tudtam pihenni. Nem sokkal ugyan, minden jel arra mutatott, hogy nemsokára indulunk, mivel a frissen érkezett kisasszony nem úgy tűnt, mint aki tovább várakoztatná a csapatot. Megkerestem a többi zsoldost, hogy hozzájuk csoportosuljak, elvégre még számításaim szerint nem volt rám elöl szükség. Megtaláltam a többieket, úgy látszott, mindenkit máshova osztottak be, hogy legyen egy-egy éles szem az út minden oldalán. Egyikük, miközben ott álltam, egy lépést sem téve vigyorogva karolta át a vállamat.
- Nyugi haver, ez csak egy kupa fém. Menj te is a helyedre. Mégis mi baj történhetne.
Miután ezt hallottam, az első szekér szépen lassan elindult egy ostorcsapásra. Furán néztem a zsoldosra, hogy miért karolt vajon át, majd végül úgy döntöttem, hogy elöl mégiscsak jobb lesz, inkább a hajtóhoz siettem az első szekérhez. Nemsokára már kint voltunk a poros országúton, nyugodt, hűvös délelőtti időben. Mellettem haladt az a nő, akire vártunk, elég törékenynek tűnt, mégis szemrevalónak találtam. Először nem foglalkoztam vele, élveztem az időt, hátradőltem és pihentem, tudván, hogy itt még úgy sincs kifejezett dolgom, de nem tudtam, mert nyugtalan volt a lova, így odanéztem. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen munkát bíznak rá, úgyhogy felülök, és megszólítom:
Jó reggelt kívánok, Lance Kalver vagyok. Megkérdezhetem, hogy milyen beosztásban van?
- Üdv, Avis Schwarzritter vagyok. Frau Himmelreich küldött, hogy vezessem át a mocsáron az embereket. – mondta nyugodtan. - Maga? Zsoldos? – kérdezett vissza, ahogy rám pillantott. Schwarzritter... vámpír. Különös érzés volt együtt dolgozni egy ilyen fajú személlyel úgy, hogy még élt bennem az előző találkozás emléke, ösztönösen hozzáértem a karmolásnyomhoz, ami még nem gyógyult be teljesen. Igaz, ez a nő nem Finsterblut, és ha Himmelreich küldte, bizonyára megbízható, így félretettem most a negatív élményeimet. Ki tudja, a végén még pozitívan fogok csalódni.
- Igen, az vagyok – feleltem, majd levettem a csuklyámat - Tünde. - Elmosolyodott. Tudtam, hogy fölösleges információ, de gondoltam, ha már egyszer elkezdtünk beszélgetni, legalább az alapokkal legyünk tisztában egymást illetően.
- Gondolom, már a nevemből rájött, hogy vámpír vagyok. – mondta, és újra elmosolyodott. - Magát küldték, vagy saját döntésből tart velünk? – Kérdezte.
- egész egyszerű - válaszoltam - szükségem van a pénzre, volt lehetőség, eljöttem. Senkinek nem állok az alkalmazásában, szabadon járom Veroniát, és elvállalom a munkákat, abszolút semmi kötöttségem nincs. Ön milyen alkalmazásban áll Frau Himmelreich alatt? - Kérdeztem vissza.
- Őszintén? Semmilyenben. Egyszerűen megkért, hogy én is jöjjek, hisz jól ismerem a mocsárvidéket. A helyi istállóban dolgozom a lovakkal. De ha megkérnek, segítek, ha tudok. – mondta egy vállrándítással. Így már minden kitisztult előttem, azt hittem, hogy katona, de így már rájöttem, hogy nem. Lovász, érdekes.
- Igazán nemes hozzáállás a segítőkészség. A magam részéről sajnos nem tehetem meg, hogy nagyvonalú vagyok, egyik napról a másikra élek, az utolsó kis érmére is szükségem van. – Habár szerettem, hogy független vagyok, de a bizonytalanság egy idő után, azon kívül, hogy sokmindenre megtanított, kezdett kikészíteni is.
- A vándor életnek is megvannak a szépségei. Legalább is én így gondolom. De jó, ha van egy biztos pont, ahova vissza tudunk térni. – tette hozzá nyugodtan.
- Az biztos – feleltem, és elméláztam, hogy milyen is lenne, ha letelepednék. Mondjuk Eichenschildben. - Tényleg, járt már Eichenschildben? Gyönyörűszép város.
– Nem, még nem jártam arra. – mondta, ahogy körbepillantott. - Leginkább Hellenburg és a mocsárvidék között, utazom. – fűzte hozzá.
- Kár, egyszer meg kellene néznie. Hellenburgban kevesebbet járok, a mocsárvidéken meg csak akkor vagyok, ha megbízásom van. Nemrégiben egy kellemetlen emléket is szereztem arrafelé. Sóhajtottam.
– Tervezem, hogy idővel, ha összeszedtem magam, akkor útra kelek én is. Jó lenne bejárni Veroniát. – mondta, majd rám nézett. - A kellemetlen emlék alatt a karmolásokat érti? – kérdezte. Nem viselkedett bizalmatlanul, a kezét is lelógatta maga mellé.
- Nos, igen. Nem lehet mindig mindenre felkészülni, ezt egy elvadult vámpír okozta az utolsó pillanatban, mielőtt összeesett. – Magyaráztam. - Legtöbbször figyelmes vagyok, de harc közben bármilyen váratlan dolog megtörténhet. Mindig oda kell figyelni, addig nem lankadhat a figyelem, amíg nincs vége a harcnak. – Adtam tanácsot, ki tudja, hogy fogunk-e harcolni.
- szerencséje volt akkor. Könnyen a szeme bánhatta volna. – mondta, a tanácsomat pedig szemlátomást figyelemmel hallgatta. - Köszönöm, megfogadom. De remélem, egy darabig nem kell harcolnunk. Amúgy a lovakkal is ugyan így van. Mivel saját akarattal rendelkező teremtmények könnyen megmakacsolhatják magukat. Mindig figyelni kell, mert bármikor gondolhatnak egyet és levethetik a lovasukat. – Fejtette ki véleményét. Elmosolyodtam. - Noha nem vagyok képzett lovas, inkább alkalmi, úgy gondolom, hogy egy ló nem fogja megmakacsolni magát, amíg nem adok rá okot. - Gondoltam ez alatt a kantár rángatására például, de ezt már nem mondtam ki, lévén lovászként biztos, hogy tudja. - Sajnos előfordul, hogy rossz napjuk van a lovaknak is. Ilyenkor nem lehet velük bírni. Vegyük például az én drága Dunkenheilt lovamat. – paskolta meg a lova nyakát - Alig három éves, és nagyon tüzes. Ha úgy tartja kedve, még felnyergelni is nagyon nehéz.
- Ma is ilyen napja van? - Érdeklődtem. - Ma egész nyugodt – felelt - kicsit ideges, mert sokan vannak körülötte, de kezelhető maradt. Viszont hamar megérzi a veszélyt és gondolom érzi, hogy a mocsárvidékre tartunk. Ott könnyen bajba kerülhet valaki, ha nem ismeri a járást. – mondta nyugodtan. Én félmosollyal megpaskoltam a kardomat, ami az oldalamon volt: - Itt ugyan nincs semmi veszély – Mondtam. - és nem is lesz. - tettem hozzá.

Eiryn alig fél órája, hogy elindul, már úgy érzi, hogy el van tévedve, mert a ködtől, ami a mocsarat fedi nem lát csak pár méterre. Annak ellenére, hogy Nebelturm, Eiryn valahogy mégsem örül a ködnek... Mondjuk legalább az eltévedéstől vagy az elsüllyedéstől nem kell félnie: hamar megtalálja az országutat, és elég nehéz lenne letérni róla, tekintve, hogy nyílegyenesen fut, az megfelelő irányt pedig meg tudja állapítani az akvamarin gyűrűje segítségével. Ekkor pillantja meg az alakot. Hogy mit kereshet arrafelé, arról fogalma sincs. Nem változtat a sebességén vagy az útirányán, de óvatosságból a tőrén tartja a kezét, hiszen sosem lehet tudni! A ködben ácsorgó alak ekkor elkezd hirtelen mozdulatokat tenni. Eiryn összehúzott szemmel figyeli. Már kicsit közelebb ért, így meg tudja állapítani, hogy nagyjából 10 méterre lehet a hadonászó alaktól. Ugyan nem látja pontosan, hogy mi történik, de ismeri a mocsarat: sok olyan lény lakik benne, ami szívesen eszik vámpírt - vagy bármi más humanoidot -  reggelire... Tudja, hogy ha bekapcsolódna a harcba, akkor valószínűleg csak láb alatt lenne, így megnyomja a Ring of the Pumpkin King közepét. Hátha csak a támadó ijed el... A dermesztő kacaj hatására a mocsári madarak több méteres körzetben felriadnak és menekülni kezdenek, a kis dögre bezzeg nincs hatással. Hát, ez nem jött be. Miért mindig azok ellen hatástalanok a varázstárgyak, amik ellen használni akarod?! Elmormol egy káromkodást az orra alatt. Mindenesetre legalább már látja a lénnyel küszködő alakot: az nő egy méretes kardot lóbálva próbálja távol tartani a kis dögöt, de nem úgy tűnik, mintha azt nagyon zavarná a próbálkozás.
~ Mi a fene lehet ez? Talán egy slájm? ~
Már hallott ezekről a szörnyekről, bár még sosem volt szerencsétlensége egyhez sem... Mindenesetre közelebb kocog, hátha legalább meg tudja zavarni az izét. Nem meri elővenni a dobótőreit, az ő kvalitásaival legalább akkora esély lenne rá, hogy az embernőt találja el, mint hogy a nyálkás kis izét. A kis dög tovább rohamozik és egy hirtelen mozdulattal belekap kiszemelt áldozata lábszárába. Eiryn ijedten vált rohanásba, ki tudja, mennyire veszélyes a nyálkabigyó harapása.
- Maradj nyugton! - kiált a másiknak, és előhúzza a tőrét. Dobótőrrel még mindig nem mer próbálkozni, de ha a nő nyugton marad, akkor a lábán csimpaszkodó izé is. Gyorsan Árnyborítást idéz a tőrre, de csak akkor megy közel, amikor már nincs rá lehetőség, hogy a másik felszabdalja a karddal, amit össze-vissza lóbál maga körül. Amint a nő leáll egy percre a vagdalkozással, a lába mellé kuporodik, és a lénybe vágja a tőrét, a tőle telhető legpontosabban célozva. A vámpírnak még meglepődni sincs ideje, amikor a feje fölött egy adag fehér por száll el, egyenesen belevágódva a kis dögbe. Eiryn nem tudja, hogy az ember mit akart ezzel elérni, krétaportól még senki sem halt meg. A tőre viszont szépen célba talál, a feketeacél szövetroncsoló hatása pedig azonnal megmutatkozik a lényen, ami idegesen ugrik hátra, mintha a sebét akarná nyalogatni. Látszódik, hogy a mágia miatt nehezebben tudja magát regenerálni. Kicsit hátrál, hogy legyen helye rohamozni, ám pechjére pont egy tócsába csúszik bele. Ahogy hozzáér a vízhez, elkezd hullámos felszínnel remegni, a mérete kicsit megnő, majd előreugrik egy arasszal és pár részeges dülöngélés után rendbe szedi magát.
~ Na, tehát feketeacél... ~
Felpattan és még mielőtt a lény teljesen rendbe szedné magát, még egyet döf bele.
- Tud járni? - kiáltja hátra a válla felett.
- Tudok, nem túl súlyos! - szól vissza a nő - Nézd, nem kedvelheti a vizet, talán arrafelé szoríthatnánk, mielőtt megint teljesen meggyógyul. - teszi hozzá, miközben egy széles suhintással próbálja távol tartani az izét. Eirynben egy pillanatig felmerül a kérdés, hogy mi a francot kereshet a mocsárban valami, ami nem bírja a vizet, de ekkor a rusnya kis dög felé kap. Oldalra ugrik, a tócsa felé, és mintegy elterelő hadműveletként vizet rúg az izére, hogy aztán felé suhintson a tőrrel. A szeme sarkából látja, hogy a másik nő is igyekszik kárt tenni a lényben. A víz ráfröccsen a kis rohadékra, ami ettől megáll, és elkezd remegni. A kard suhintása felszántja a testét, és most valamivel nehezebben is viseli, mert elkezd belőle cseppekben folyni a víz, de ettől függetlenül túléli. Eiryn tőre is beleszúródik, pedig a dög már kapna utána, csak szegény nem tud a fekeacél miatt. Két tűz közé szorítva úgy dönt ideje kereket oldani és elmenekül az út széle felé.
- Vissza se gyere te nyomorult! - ordít utána a nő, bicegve téve pár lépést.
- Köszönöm. - fordul a vámpír felé. - Valószínűleg időben érkezett.
Eiryn kifújja a levegőt, és leengedi a tőrét.
- Szívós egy izé volt, annyi biztos... - jegyzi meg, szinte csak magának, majd a másik felé fordul.
- És valószínűleg nem lett volna időm kitalálni, hogy víziszonya van. – hagyja rá a nő egy biccentéssel.
- Nagyon szívesen. Tudok esetleg segíteni? – válaszol Eiryn egy bizonytalan intéssel a nő lába felé.
- Egyébként Eiryn Nebelturm vagyok, szolgálatára. Mit keres errefelé?
- Ha nem fertőződik el, nem hiszem, hogy gondot okozna. – tapogatja meg a másik a lábát. - Amelia Tewelon. És egy munka miatt kell erre jönnöm. A bányák felé tartok.
A seb dolgát ennyiben hagyja, elvégre nem Rotmantel ő, hogy a fogyasztáson kívül más téren is foglalkozzon a vérrel. Amikor viszont a bányák kerülnek szóba, érdeklődve pillant fel.
- Nocsak... Véletlenül éppen nekem is arra visz az utam, amolyan családközi látogatás... - hát, tulajdonképpen tényleg...
- És ön? Honnan érkezett?
- Jobban esik a tegeződés, ha nem bánod. A Fővárosból jövök, északról. És, ha már egyfelé megyünk, akkor lépjünk ki, utálom a mocsarat.
A másik őszintén undorkodó hangán elmosolyodik. Ő sem lelkesedik túlzottan a mocsárért, de vannak rosszabb helyek is... Például a sivatag.
- A Fővárosból? Esetleg nem véletlenül önt... bocsánat, téged küldtek a feketeacél-szállítmányok felügyeletére?
Ha így van, akkor az már egy jó kezdet. Legalább nem valami buzgó egyházfit küldtek... Amelia meglepődve pillant fel a sebe vizsgálgatásából.
- De, engem küldtek, de honnan......? Ezek szerint téged is oda küldtek? Téged ki?
Eiryn magában elégedetten nyugtázza a tényt.
- Oh, engem Lothar von Nebelturm nagyúr küldött, mint... Hát, nem is tudom, talán mint minőségi biztost. - mosolyog.
- Te mennyit tudsz erről az egész ügyről? - kérdezi, hátha Amynek van valami extra információja, amiről ő nem tud... Vagy legalább tudni fogja, hogy az északiak mennyit tudnak a mocsárbeli eseményekről. Amy megvonja a vállát.
- Nem sokat. Én zsoldos vagyok, felfogadtak, hogy védjem meg a szállítmányt a rablóktól, akik már többet megtámadtak. És mit csinál egy ....minőségi biztos?
Hát, nem mondhatni, hogy túl sokat mondtak az északiak a saját emberüknek, de mindegy. A kérdésre vállat von.
- Csak annyi, hogy nyitva tartsam a szemem, meg ellenőrizzem a feketeacélt. Fontos alapanyag, és nem jó az üzletnek, ha csak úgy eltűnik... Senki sem lophatja el a munkánk gyümölcsét - Az utolsó szavakra már igencsak elsötétül az arca. Nem szívlelheti a tolvajokat.
- Akkor közös a cél, ami ritka dolog. - mosolyodik el a nő.
- Örülök, hogy veled futottam össze. Remélem ez a szállítmány épségben megérkezik.
- Hát, itt vagyunk mi.... Ez csak meg fog érkezni... - villant Amyre egy önironikus mosolyt, majd csöndben ballag tovább. Egyre érdekesebbnek ígérkezik ez a kaland, bár sajnos nem valószínű, hogy a többi potenciális ellenfelük is éppen olyan gyenge lesz, mint a slájm...

Hűségest a legutolsó faluban hagytam az egyik háznál. Pár váltóért cserébe megígérték, hogy vigyáznak rá. Eszembe sem jutott bevinni a mocsárvidékre, mert ott még gyalogosan is veszélyes, de nem volt választásom, ha már elvállaltam a feladatot.
Pár méretes pocsoja, meg néhány ingoványokat jellemző fa árulkodik róla, hogy még egy lépés és saját akaratomból lépek be ebbe a pokolba.
Jártam már az ingoványban, többször is bár egyszer sem szívesen és most még egy térkép is segít elvileg, de azon is kissé nehézkes eligazodni.
Mindenesetre találok egy keskeny ösvényt, amin el is indulok.
Ezt utálom a mocsárban! Ezt a fullasztó, nyirkos, tejfeles szutykot. Az ember az orráig sem át és a hely tele van csúnya meglepetésekkel. Az sem segít, hogy lassan már lemenőben van a nap, jobb lenne kijutni, mire sötétedni kezd, vagy legalábbis valami szilárd helyet találni.
Erősen megmarkolom a kardomat és magam elé tartva lángokat idézek rá, talán az ad némi előnyt, így aztán azonnal a zaj irányába fordulok, ami oldalról hallatszik, egy kis oldalszökkenéssel, hogy legyen terem a támadáshoz, ha kell, mert, hogy ez nem a szél volt, arra mérget vettem volna.
A rossz megérzésem sajnos bejön és még szerencse, hogy a kardom készenlétben van. Így aztán, ahogy a kis nyálkás lény előpattan és a lábam felé kap, a pengém egy lefelé irányuló csapással igyekszik megszabadítani az első részéről, bárhol is legyen az.
- Mész innen te ocsmányság! Belőlem nem eszel! - ripakodok rá, aztán oldalra ugrom.
A lény persze azonnal utánam kap, de a kardom az útját állja. A lángoló penge sisteregve hatol bele a...valamijébe. Ám amilyen gyorsan sikerült megvágnom, olyan gyorsan össze is húzódik a seb, a tűz pedig egyszerűen kialszik a peng azon részéről, ami a kocsonyás lény testében állt.
- Mi a rohadt! - szitkozódok, ahogy meglátom mit tesz a kardommal és, hogy korán örültem, amikor azt hittem sikerül levágnom.
Fogalmam sem volt mi ez, de hogy nagyon éhes lehet az biztos. De én nem szerettem volna a vacsorája lenni.
A kis rohadék pedig nem is zavartatja magát, mintha nem is érezte volna meg.
Mikor újból felém kap, most az ellenkező oldalra ugrom, aztán nagyot rúgok a fejébe és ezt ráadásul még meg is sokszorozza az ijedtség, amikor az a földöntúli kacaj bezengi a környéket.
~ Még egy szörny! ~
Úgy érzem jobb lenne most elfutni.
Talán a fura hang azonban az oka, vagy a lény kocsonyás testfelépítése, de a rúgás nem hozza a várt sikert, sőt a dög a lábamba mar, amitől felszisszenek és mivel piócaként rám tapad, nincs más lehetőségem, mint a kardommal, ahol érem püfölni, hogy megszabaduljak tőle. Nem vagyok benne biztos, hogy milyen sérülést okozott, na meg, hogy nem-e mérgező a harapása.
Kezdek kissé pánikba esni, hiszen bármit is csinálok, bár, hogyan vagdosom és ütöm, úgy néz ki meg se kottyan ennek az izének.
Aztán valahogy mégis csak sikerül talán eltalálnom valami érzékeny helyen, mert veszít az erejéből és leesik rólam, én meg kihasználom a helyzetet és lekapom az övemről a egyik rontóporos zacskót és a döghöz vágom, arrébb botladozva, miközben megjelenik egy idegen nő.
- Maradj nyugton! – kiáltja felém.
Ezt nem gondolhatja komolyan!
A lényt telibe találja a por, amitől rúg párat, megtorpan, majd nemes egyszerűséggel magába szippantja és elnyeli.
A drágán vet anyag látszólag semmilyen hatással nincs a lényre és már kezdek kétségbeesni, mikor segítségem akad. A vámpírlány megböki a tőrével, amit a dög már megérez, látszik rajta, hogy komolyabban megsérül tőle.
- Tud járni? - kiáltja át a háta felett a lány.
- Tudok, nem túl súlyos! - szólok vissza.
Aztán mikor már úgy tűnik, hogy ezzel megszabadulnánk tőle, megint összeszedi magát az ocsmányság, de…..
- Nézd, nem kedvelheti a vizet, talán arrafelé szoríthatnánk, mielőtt megint teljesen meggyógyul. - vetem fel, miközben előre tartva a kardom, felé csapok.
A kis dög nem is hagy sok időt, azonnal támad, ezúttal azonban a vámpírlány felé, aki megsebezte, mert hát nála van az a rusnya kis kés, ami fáj.
Annak csak örülök, ha most nem engem pécéz ki, de persze nem akarom, hogy megmentőm lássa kárát a dolognak. Talán most több esélyem van, hogy nem rám figyel, gyorsa vágásokat igyekszem ejteni rajta.
Váratlan segítőm meglepő fordulattal vizet rúg a lény felénk eső felébe és, ahogy ráfröccsen a víz a kis rohadékra, az ettől megáll és elkezd remegni. Suhintásom felszántja a testét, és most valamivel nehezebben is viseli, mert elkezd belőle cseppekben folyni a víz, de ettől függetlenül túléli.
A lány tőre is beleszúródik, pedig a dög már kapna utána, de nem tud a feketeacél miatt. Két tűz közé szorítva úgy dönt ideje kereket oldani és elmenekül az út széle felé.
Egy farkasvigyor jelenik meg az arcomon, ahogy látom milyen hatással van rá a víz és most már a vágásokat sem viseli jól, ami máris visszavonulásra készteti.
- Vissza se gyere te nyomorult! - ordítom utána bicegve megtéve pár lépést. - Köszönöm. - fordulok a vámpír felé. - Valószínűleg időben érkezett.
- Szívós egy izé volt, annyi biztos... – engedi le a vámpír a pengéjét felém fordulva. - Nagyon szívesen. Tudok esetleg segíteni? – kérdezi rögtön a sérülésem felé intve. - Egyébként Eiryn Nebelturm vagyok, szolgálatára. Mit keres errefelé?
- És valószínűleg nem lett volna időm kitalálni, hogy víziszonya van. - biccentettem egy sóhajjal.
Rosszul kezdődik, még oda sem értem és máris megsebesültem. - Ha nem fertőződik el, nem hiszem, hogy gondot okozna. - tapogatom meg a lábam. - Amelia Tewelon. És egy munka miatt kell erre jönnöm. A bányák felé tartok.
Azért óvatos vagyok, hiszen arról volt tudomásom, hogy haramiák lehetnek a mocsárban, igaz, azok nem vették volna a fáradtságot, hogy a megmentésemre siessenek.
- Nocsak... Véletlenül éppen nekem is arra visz az utam, amolyan családközi látogatás... – kapja fel rám a tekintetét meglepve. - És ön? Honnan érkezett?
Kissé késve kapcsolok, hogy egy vámpír érdeklődik a sebesülésem iránt, de kutató tekintetem nem lát rajta éhséget, ahogy rám néz. Mivel nagyjából biztos voltam benne, hogy nem rabló és valószínűleg nem is túl nagy harcos, már jobban ment a társalgás.
- Jobban esik a tegeződés, ha nem bánod. A Fővárosból jövök, északról. És, ha már egyfelé megyünk, akkor lépjünk ki, utálom a mocsarat.
- A Fővárosból? Esetleg nem véletlenül önt... bocsánat, téged küldtek a feketeacél-szállítmányok felügyeletére? – ömlik el kedves és őszintének látszó mosoly az arcán.
Meglepődve pislantok fel a lábam vizsgálatából a lány arcába és most én is jobban megnézem magamnak.
- De, engem küldtek, de honnan......? Ezek szerint téged is oda küldtek? Téged ki?
- Oh, engem Lothar von Nebelturm nagyúr küldött, mint... Hát, nem is tudom, talán mint minőségi biztost. Te mennyit tudsz erről az egész ügyről? – kíváncsiskodik.
Szóval a vámpírok is aggódnak, ezt biztosra vettem, de, hogy pont őt küldjék......
Persze nem becsültem le, hiszen megmentett, de nem láttam, hogy túltengett volna benne a harcos szellem.
- Nem sokat. - vontam meg a vállam és nagyjából igaz is volt. - Én zsoldos vagyok, felfogadtak, hogy védjem meg a szállítmányt a rablóktól, akik már többet megtámadtak. És mit csinál egy ....minőségi biztos? - indulok meg az úton.
Beszélgetve jobban telik az idő és talán én is többet megtudok.
- Csak annyi, hogy nyitva tartsam a szemem, meg ellenőrizzem a feketeacélt. Fontos alapanyag, és nem jó az üzletnek, ha csak úgy eltűnik... – vonja meg a vállát. - Senki sem lophatja el a munkánk gyümölcsét – jelenti ki önérzetesen, mintha csak a saját értékei lennének.
Vajon miért kell ellenőrizni az acél minőségét? ötlött fel bennem a szavait hallva. Talán nem bíznak a Schattenstahl-okban?
- Akkor közös a cél, ami ritka dolog. - mosolyodtam el. - Örülök, hogy veled futottam össze. - bólintottam ismét felé. - Remélem ez a szállítmány épségben megérkezik.
Az út is remélem innentől eseménytelen lesz, bár ezen kívánságom ritkán teljesül.
- Hát, itt vagyunk mi.... Ez csak meg fog érkezni... - villant fel felém egy mosolyt.

Indul a következő kör. Avis, a ebben a körben még van lehetőséged egyben pótolni. Skypeon keressetek meg időpontot egyeztetni.

Az út hátralévő részében egy tövislény nem sok, annyi sem áll eléjük, hogy megcsócsálja őket, így bár nagyjából kétszer rossz irányba fordulnak, egy darabban, végtagvesztés nélkül érkeznek meg a magasló hegység lábához. Egyből felismerik a helyet, na nem azért, mert már látták volna, hanem mert olyan jellegzetes bányaváros kinézete van, hogy képtelenség összekeverni bármi mással. Szép sorba rendezett házak, mind a hegy lába mellé építve, köztük szélet út, ahol szekerek és munkások sürögnek forognak. Tornyot persze sehol. Igencsak valószínű, hogy nem a toronyhoz, csak egy kisebb bányásztelephez érkeztek. De jó helyen járnak, ehhez kétség sem fér, mert a környéken szinte minden vámpír (és feltűnően sok ember) feketeacélt, vagy annak ércét cipeli, vontatja, vagy éppen olvasztja. A távolban egy nagyobb épület foglal helyet, tőle nem sokkal helyezkedik el egy majd három méteres tárna bejárata. Még tovább egy istálló van, jól táplált igáslovakkal és szekerekkel, melyek közül néhányat már üregesre rágott a szú, pár viszont elég pofás állapotban van. Ery kissé bizonytalanul tekint körbe a városkában. Még sosem dolgozott így, hogy küldték volna valahova, és nem igazán tudja, hogy hova is kéne menni a településen belül... Elveszetten pillant Amyre.
- Most merre? - kérdezi a zsoldostól, hátha ő jobban tudja. Mindenestere miközben befelé haladnak, mindent alaposan szemügyre vesz, hátha lát valami érdekeset - vagy épp valami furcsát, de semmi szokatlanon nem akad meg a tekintete.
- Mindig a legnagyobb épület a legnagyobb kutyáé, így azt hiszem ott kéne próbálkoznunk. Információt, ha mást nem biztos kapunk - int Amy az említett ház felé. Jó ötletnek tűnik, így arrafelé veszik az irányt. Amint odaérnek, a zsoldos gondolatmenete beigazolódni látszik, hiszen a kétszintes, fából és kőből készült épület homlokzatán a Schattenstahl címer virít, a bejáratánál pedig állig felfegyverzett vámpírok strázsálnak. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy a ház a céljuk, az egyik őr azonnal megszólítja őket.
- Állj! Milyen ügyben?
Eiryn vidáman rámosolyog. Semmi oka nincs arra gyanakodni, hogy ne fogadnák őket szívesen, elvégre a drága érc védelme közös érdek, ráadásul a bányászcsalád kifejezetten jóban van a Nebelturmokkal.
- Eiryn Nebelturm vagyok, és Lothar von Nebelturm megbízásából jöttem az innen induló feketeacél-szállítmány kíséretére - mondja, majd Amyre pillant. Udvariatlanság lenne őt is bemutatni, hiszen alig ismerik még egymást, ráadásul más a megbízójuk is.
- A Fővárosból jöttem azzal a megbízással, hogy segítsek megvédeni a következő szállítmányt az útonállóktól, hogy ez már célba is érjen. Brunhild von Schattenstahl -hoz jöttünk. Amelia Tewelon vagyok - mutatkozik be a nő is.  kapuőr zavarodottan vakarja meg a fejét. Úgy látszik, fogalma sincs arról, mi körténik körülötte.
- Szállítmány...nos...
Kis ideig gondolkodik, majd zavarodottan válaszol.
- Igen, valóigaz eltűnnek mostanság szálíltmányok.
Eirynre néz, majd a társára. Az megvonja a vállát, mire a kapuőr tájékoztat titeket.
- A szállítmányok a toronytól indulnak, Frau Nebelturm, ha azért jött, hogy segítsen érdeklődjön arrafelé. Innen északra. Meg fogják találni az utat, legalább száz szekér megy rajta naponta.
Eiryn összeráncolja a szemöldökét. Nem tetszik neki, hogy az őrök ennyire nincsenek tisztában a körülöttük zajló eseményekről, ahogyan az sem, hogy Amyt teljesen figyelmen kívül hagyják - bár ez a hozzáállás aligha meglepő a Schattenstahloktól.
- Lothar nagyúr úgy tájékoztatott, hogy innen indul a következő szállítmány - jegyzi meg. Egy pillanatra kísértésbe esik, hogy kijavítsa a "Frau"-t "Frauleine"-ra, de végül nem ítéli elég fontosnak a dolgot.
- És szabadna megtudnom, hogy ez az épület micsoda? - kérdezi az őrt. Ha valami fontosabb személy is itt tartózkodik, akkor lehet, hogy érdemes lenne bemenni.
- Hát ennyit arról, hogy segítséget nyújtunk! - morogja Amy csak úgy magának. Eiryn teljesen megérti, neki sem tetszene, ha ennyire figyelmen kívül hagynák.
- Innen nem megy szállítmány a Toronyhoz? Csatlakoznánk ahhoz és nem kéne koptatnunk a lábunkat sem - kérdezi aztán, immáron normális hangerővel. Jó ötlet, már csak azért is, mert csak lesz a kísérők között valaki, aki ismeri az utat, és nem egyedül kell majd a mocsárban kóvályogniuk.
- Innen megy az összes szállítmány a toronyhoz. Ott megáll, pihen egy kicsit. Nyilvántartásba szokták venni az érc és a fém mennyiségét, árát, valamint azt, hogy hány fős kísérettel indul útnak. Elég elszigetelt vidék ez, így ha nem ezt csinálnánk, a toronybéliek azt sem tudnék, hányan laknak itt. Az pedig ugyancsak baj lenne. Hogy ne tudja senki se zavarni a bányászokat azt mondjuk mindenkinek, hogy a toronytól indulnak a szállítmányok. - hangzott a válasz - szállítmány pedig mindig meg. Ha találnak egy megrakodott szekeret az jóeséllyel még ma útnak indul.
Mi az, hogy az őrök ennyire nem tudnak semmit a körülöttük zajló ügyekről?? Eiryn újfent elcsodálkozik a két fegyveres vámpír bizonytalanságán. Ez egyből egy magyarázat a szegényes biztonságra.
- Köszönjük a tájékoztatást - mosolyog édesen - Azért megtennék, hogy egy pár percre beengednek?
Ha ezek az őrök nem a feketeacélra ügyelnek, akkor kíváncsi rá, hogy miért állnak itt...
- Csak tessék. - mondja, majd félreáll. Úgy látszik, a két család tényleg nagyon jóban van egymással. Amyt sem tartóztatják fel, egy szúrós pillantást kap a részükről, de megbíznak a lányban, akinek ott a nevében a Nebelturm.
- Az bánya igazgatóját az első emeleten találják. A pincébe ne nézzenek le, elég ronda látvány, már ha értik mire gondolok.
Szóval a bányaigazgató székhelye... Ígéretes és értékes információforrásnak tűnik.
- Nagyon köszönöm - ragyog rá az őrre, és bevonul. A pincét esze ágában sincs megnézni, jól tudja, milyen módszerekkel bányásznak a Schattenstahlok. A maga részéről nem gondolja, hogy az emberek alsóbbrendű lények lennének, és a bányászcsalád módszerei... Hát, nem éppen kíméletesek. Természetesen nincs joga beleszólni egy évezredes hagyományokon nyugvó rendszerbe, vagy a Schattenstahlok világnézetét kritizálni, de könnyebb úgy elviselnie a dolgot, hogy nem látja. Ami Amyt illeti, valószínűleg nem olyan járatos a vámpírcsaládok szokásaiban, mint Eiryn.
- Miért mi van a pincében? - kérdezi, ahogy belépnek.
- Valószínűleg rabszolgák - válaszol Amynek kis habozás után. Nem tudja, hogy a nő mennyire fog ezen felháborodni, de nincs szíve hazudni. Aggódva pillant Amy elsötétülő arcára. Lehet, hogy mégsem kellett volna megosztani a lánnyal az alapos gyanút? Szeretne mondani valamit a Schattenstehlok védelmében, de semmi jó érv nem jut az eszébe. Mert mégis mit mondhat egy ilyen helyzetben? "Tény, hogy én sem értek egyet a rabszolgatartással, de ez még mindig jobb, mint az Ordo Maellus intézkedései"? Ez így aligha hatná meg Amyt, így végül csöndben marad. Közben felérnek az első emeletre, ahol hamarosan megpillantanak egy nyitott ajtót. A helyiség valamiféle irattárnak tűnik, és három vámpír dolgozik odabent. Mindenféle papírokat írnak tele számokkal és betűkkel, leveleket bélyegeznek, vagy éppen olvasnak. Az egyikük azonnal észre is veszi őket.
- Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok, Eiryn Nebelturm vagyok. A bányaigazgatót keresem - közli mosolyogva.
- Én voltnék. Örvendek a találkozásnak, a nevem Gregor von Schattenstahl. - válaszol a férfi, majd elegánsan meghajol.
- Ön bizonyára Lothar nagyúr küldötte. Remélem akadálytalan útja volt.
Majd Amy felé fordul.
- És a bájos hölgyeményben kit tisztelhetek?
A bányaigazgató egyébként olyan tipikus magas, szikár, fekete hajú és vörös szemű fazon, nagyjából ötven éves lehet, bár ősz hajszála egy darab se. Egyenes tartással áll előttük, miközben az egyik kezét a másikon tördeli. Érdekes jelenség, a magabiztos tartás és a bizonytalan kéztördelés olyannyira elütött egymástól, hogy Ery nem tudta róla elszakítni a tekintetét. Mindenesetre azért ő is illedelmesen fejet hajtott.
- Igen, én vagyok a Nebelturm küldött. Megmondaná, hogy melyik szállítmányt kell kísérni? - Na, ez már egy értelmes ember, aki a jelek szerint számított is az érkezésére, és tudja, hogy mi folyik körülötte.
- Amelia vagyok. Engem hasonó okokból a Fővárosból küldtek. - válaszol a férfinak Amy, és a hangja szokatlanul rekedt. Eiryn újra felé pillant, valószínűleg jobban megviselte a zsoldost a pincebeli dolog, mint azt gondolta. A bányaigaztgató közben teljesen felhagy udvarias modorával.
- Kísérni? Már megkerestük ezügyben a Fisterblut családot, akik kisegítettek minket. Egek, azt hittem Lothar valaki olyat küld, aki képes az eszét is használni...
Aztán odafordul Amyhez.
- A főváros? Mit remélnek, hogy inkvizítor kezébe adjuk a... - itt megtorpan egy pillanatra és elgondolkodik. Úgy néz ki, tényleg híján vannak a segítségnek.
- Nos, örülök, hogy mindenkinek érdeke, hogy mielőtt eltegyük láb alól azokat az alattomos férgeket.
Eiryn szeme egy pillanatra összeszűkül, de aztán az iméntinél is szélesebb mosolyt villant a férfire. A bányafelügyelő egy kicsit túl messzire ment. Azzal még kibékült volna, ha csak őt sérti meg, de ő Lothar nagyúr választását kritizálta. És aki a nagyurat szólja le, az az egész családot sérti meg. Olyasvalakit megsérteni, akitől segítséget várunk, nos, ez szimpla ostobaság.
~ Akkor most kinek is lenne sürgősen szüksége egy agyra, Herr Bányafelügyelő?! ~
- Természetesen nem biztonsági kíséretként érkeztem, Herr Gregor. A harcot a Finsterblutokra bízom, én inkább a tolvajok kilétének felderítésére vagyok itt.
~ Aki koldus, nem válogathat, Herr ~ teszi hozzá gondolatban. Amy sem tűri szótlanul a sértegetést.
- Hát eddig valahogy nem volt túl sikeres ez a védelem, de ne aggódjon, nem dolgozom az egyháznak, gondolom nem is úgy nézek ki. De vannak, akiknek fontos, hogy ne bénítsák meg a kereskedelmet olyan útonállók, akiket errefelé nem tudnak megfékezni. Ezért vagyok itt Herr Schattenstahl.
A férfi ugyancsak meglepődik a határozott válaszotoktól. Látszódik rajta, hogy elismerte, hogy téved, bár ezt nem teszi szóvá.
- Nos, gondolom, igazuk lehet. Minél közelebb a vész, annál közelebb a baj...vagy fordítva, nem érdekes.
Elfordul, majd keresgél kicsit a papírok között.
- A következő járat úgy egy óra múlva indul, észak felé toronyirányt - teszi hozzá kissé humoros hangon kuncogva.
- De legyenek óvatosak. Az elmúlt időkben nem a szállítmányok az egyetlen dolgok, amik eltűnnek. Több rabszolgának és zsoldosnak is nyoma veszett az odaúton...szerencsére mind megkerültek, de gondolom maguk nem akarnak egy héten a mocsárban kóborolni.
Eiryn magában elismerően biccent Amy visszavágására is, de azt mindenképpen Herr Gregor javára kell írni, hogy - ha nem is szóban, de - elismeri, ha téved. Persze ettől még nem kedvelte meg, de a hirtelen felhorgadt ellenszenve talán egy hangyányit mérséklődött, és már nem érez rá ingerenciát, hogy tőrt állítson a fickó torkába. A gyenge szóviccen udvariasan mosolyog.
- Köszönjük az útbaigazítást. De mondja... Hogyhogy csak úgy eltűnnek a zsoldosok is, aztán megkerülnek? Mit mondanak, ki viszi el a szállítmányokat? - kérdezi. Ha vannak életben maradt, de eltévedt kísérők, akkor az egész ügyről nem sokkal többet kéne tuniuk?
- Ezt engem is felettébb érdekelne. Gondolom "alaposan" kikérdezték őket, mit mondtak? - kontráz rá a kérdésre Amy. A bányafelügyelő lekicsinylően válaszol.
- Hisz ezek rabszolgák meg...nos, a zsoldosokat kikérdeztük - harap az ajkába, mert Amy elég zsoldososonak néz ki és semmi kedve magára haragítani
- Szinte mindegyikük ugyanazt mondta: meglátott valami, támadástól tartott, odament megnézni mi az és nem talált vissza. Aztán nagy nehezen visszajutott. Gyakori eset...tudják jól, nem szabad az útról letérni, ha a mocsárban utazol.
Ery elgondolkodik. Ha megláttak valamit, akkor elvileg látótávolságon belül kellett lenniük, akkor meg hogyhogy nem találtak vissza? Mindenesetre ennyiben hagyja a dolgot, a Schattenstahl láthatólag annyira sem becsüli az emberek értelmi színvonalát, amennyire az övét.
- Értem - mondja inkább, nem akarván rámutatni a "kihallgatás" felületességére - majd óvatosak leszünk.
Újra fejet hajt, majd kérdőn Amyre néz. Ha a nőnek sincs több kérdése, akkor szépen kisétál, hogy megkeressék azt a fránya szállítmányt, és talán hogy megbeszéljék az idebent hallottakat.
- Egy-egy szállítmány esetében többen is egyszerre tűntek el, vagy csak egy-egy ember? Vámpírok nem tűntek el?
- Egyszer történt, hogy két rabszolga tűnt el egyszerre, de legtöbbször csak egy-egy bolond gyalogol bele az ingoványba. A testvéreink meg...nos van annyi eszük, hogy ne ugorjanak rá holmi szentjánosbogárra. - hangzik a válasz. Ezután már tényleg lemennek. Eiryn a gondolataiba mélyedve ballag, még nem igazán tudja, hogy mit gondoljon az egész ügyről. Ha valaki letér az útról, főleg ha biztonsági kíséretként van ott,  azt csak megpróbálják visszakiabálni, nem? Mindenesetre a szállítmányt hamarosan megtalálják, és hamarosan el is indulnak. A legénység: három rabszolga, két zsoldos és két vámpír, na meg ugyebár Eiryn és Amy. A rakomány: egy nagy adag kiolvasztott és megmunkált feketeacél. A Nebelturm felrázza magát a töprengésből, és nekilát a "nyomozásnak". Mindent tudni akar: részletesen megérdeklődi az úti célt és az útvonalat a vámpíroktól, az udvarias társalgás leple alatt rákérdez a felvevőpiacra és az árfolyamra, megnézi az acélt, és köszön mindenkinek. Igen, a rabszolgáknak is. Szerencsére a szekeret kísérő Schattenstahlok inkább hajaznak a kapuőrökre, mint a bányaigazgatóra, készségesen válaszolgatnak a lány kérdéseire. A köd olyan hirtelen száll le, hogy egy perc alatt az orrukig sem látnak. A vámpírok utasítanak mindenkit, hogy maradjon közel a szekérhez, és Amy is valami hasonlót morog. Ám egyszer csak egy hangos morgás töri meg a csendet, majd egy éles, gömb alakú fényforrás süvít feléjük az út jobb oldaláról. Amikor feltűnik a fénygömb, Eiryn azonnal a szekér felé mozdul, egyrészt, mert azt biztonságosabbnak ítéli, másrészt mert ha ezek a tolvajok, akkor a feketeacélra jönnek. Mindenesetre előkeríti a tőrét, és kissé idegesen pillantgat körbe.
- Maradjunk együtt! - hallja Amy kiáltását. Reméli, hogy ez csak megelőzés volt, és az ijedtségtől nem hátrált be senki a mocsárba. A morgás rövidesen abbamarad, a fény kialszik és egy ember alakja formálódik meg a ködben. Az arca nem látszik.
- Segítség! Süllyedek! - hallatszik a távolból.
~ A francba! ~ gondolja ijedten, amikor felbukkan az alak. Vagy valami lidércfény-szerű, és nagyon nagy hülyeség kimenni érte, vagy tényleg egy süllyedő ember, és akkor is nagyon nagy hülyeség kimenni érte. A vámpírok biztos nem fognak mozdulni, de az emberekről már nincs annyira meggyőződve.
- Ne térjenek le az útról! - kiáltja mindenki felé, és tekintetével körbepásztázza a vidéket. Ebben az óvatosság is szerepet játszik, na meg az is, hogy nem akarja látni, ahogy a szerencsétlen a mocsárba fullad - akár illúzió az egész, akár nem.
- Menjünk az úton annyira közel amennyire lehet, aztán álljunk csatárláncba, hátha elérjük - tanácsolja Amy - De semmiképp ne eresszük el egymást, lehet, hogy ez valami illúzió csak.
A csapatnak látszólag esze ágában sincs mozdulni, még Amy javaslatára sem. Annyit vacillálnak, hogy az alak közben köddé válik. Nem elsüllyed, egyszerűen elhomályosodik a képe és eltűnik. Úgy látszik, mégiscsak illúzió volt. Az egyik zsoldos óvatosan meg is szólal.
- Nem szabad letérni az útról...én letértem, és egy hétig bolyongtam utána...
Majd a karaván megindul tovább. Eiryn hangtalanul felsóhajt.
~ Remek, senki sem volt hülye... ~
Az azért megnyugtatja, hogy nem kellett végignézni egy ember halálát. Odasétál Amyhez.
- Nem volt rossz ötlet, bár így nem maradt volna ember a szekér védelmére - kezdi elgondolkozva - Szerinted ki lehetne húzni egy embert kötéllel a mocsárból? Mert ahhoz elég lenne egy egy-két fő, nem?
Igen, azt szeretné, ha legközelebb a kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna... Mint Lothar nagyúr küldöttje, az elsődleges feladata a feketeacél védelme, de mint személy, nincs gyomra hozzá, hogy tétlenül végignézze bárkinek a halálát.
- Ha nem szakadunk el egymástól, mindenki pillanatok alatt visszaállhat a szekér védelmére. - ellenkezik Amy, majd az imént megszólaló zsoldos felé fordul.
- Te már jártál itt? Mi történt? Akkor is ez volt? Láttad ezt az alakot? - zúdítja a kérdéseket a férfira. Eiryn a maga részéről kissé ugyan kételkedik abban, hogy "pillanatok alatt" ki tudnának mászni a mocsárból, de nem szeretne Amyvel civakodni, inkább figyel ő is a zsoldos válaszára.
- Nem akkor teljesen más volt. A bozótosból valaki egy íjjal meglőtte az egyik lovat, én meg utána eredtem, hogy elkapjam. De elfutott én meg elvesztettem az ösvényt... - meséli zavarodottan. Közben halad tovább a karaván. Hogy íjjal meglőni egy lovat?! Kegyetlen, de hatékony módja a zavarkeltésnek... Ami pedig a férfi értelmi képességeit illeti... Lehet, hogy Herr Gregor közelebb állt az igazsághoz, mint azt eredetileg gondolta?
- És merrefele történt ez? - kapcsolódik be ő is a kérdezősködésbe.
- Valahol errefelé...pontosan nem tudom, nem nagyon vannak itt kilométerkövek. - feleli. Amy felsóhajt.
- Azt hiszem jobb, ha még pár szemet növesztünk, mert, hogy ez a kis bemutató nem csak a szórakoztatásunkat szolgálta, abban olyan biztos vagyok, mint, hogy ez a szekérnyi acél kell valakinek. Valószínűleg nem mindig ugyanazt az elterelést csinálják, mert akkor hamar kiszámíthatóak lennének.
Sötéten bólint Amy megállapítására. A zsoldos nem szolgál túl pontos adatokkal, de talán ezt nem is nagyon lehet tőle elvárni. Az út hátralévő része egyébként kellemesen és nyugodtan telik. A torony képe lassan kirajzolódik a horizonton, és Eiryn határozottan megkönnyebbül. A köd is kezd oszlani. A feszültség érezhetően oldódik a társaságban, ahogy az úti cél felé haladnak.
- Úgy néz ki szerencsénk volt. - mutat Amy is a felbukkanó Toronyra. Eiryn egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy milyen pokoli lesz az út a Toronyól Hellenburgig. A köd és a támadástól való félelem már ez alatt a rövidke út alatt is eléggé kikezdte mind az emberek, mind a vámpírok idegeit, és hamarosan egy sokkal hosszabbat kell megtenniük...

Szerencsére a további utunk már eseménytelenül teli el, amiért hálás vagyok a sorsnak, mivel azt hiszem silány ellenfél lennék az előzményeket tekintve. Egyetlen dolog hátráltat minket, mégpedig, hogy egyikünk sem ismeri túlságosan az utat, így sikerül egyszer-kétszer eltévednünk, bár hamar rájövünk tévedésünkre és lassan de biztosan kibontakozik előttünk a hegy lábánál kialakított bányásztelepülés.
Szép sorba álló házak, mind a hegy lába előtt, a kőkeményre taposott, széles úton szekerek és munkások sürögnek-forognak. Egy dolog hiányzik, a Torony. De valószínűleg mégis jó helyen járhatunk, mert a környéken szinte minden vámpír (és feltűnően sok ember) feketeacélt, vagy annak ércét cipeli, vontatja, vagy éppen olvasztja. A távolban egy nagyobb épület foglal helyet, tőle nem sokkal helyezkedik el egy majd három méteres tárna bejárata. Még tovább egy istállót találtok, jól táplált igáslovakkal és szekerekkel, melyek közül néhányak meg üregesre rágott a szú, pár viszont elég pofás állapotban van.
Azzal a slejmmel való találkozás eléggé leszívta az erőmet és a sebesülés sem segített, de mire elértük a bányásztelepülést, a seb már egész jól nézett ki, de örültem, hogy végre legalább ide elérkeztünk. Ami biztos volt, hogy itt feketeacél alapanyagot bányásznak, hiszen mindenhol ott volt, ahová csak néztem.
- Most merre? – töri meg a figyelmes csendet Eiryn hangja, aki láthatóan tanácstalanul pillantgat körbe.
- Mindig a legnagyobb épület a legnagyobb kutyáé, így azt hiszem ott kéne próbálkoznunk. Információt, ha mást nem biztos kapunk. - intettem a bánya bejáratától nem messze magasodó épület felé – kis szemlélődés után - a lány kérdésére.
A nagy épülethez érve rögtön feltűnik, hogy a ház előtt őrök állnak. Állig felfegyverzett vámpírok strázsálnak a kapujánál. Kétemeletes, fából és kőből készült épület, a tetején a bányászatáról híres család címerével. Az egyik őr már szemmel tart minket egy ideje és most, hogy látja felé tartunk, azonnal megszólít minket.
- Állj! Milyen ügyben?
- Eiryn Nebelturm vagyok, és Lothar von Nebelturm megbízásából jöttem az innen induló feketeacél-szállítmány kíséretére – mosolyog a katonára a vámpírlány.
- A Fővárosból jöttem azzal a megbízással, hogy segítsek megvédeni a következő szállítmányt az útonállóktól, hogy ez már célba is érjen. Brunhild von Schattenstahl -hoz jöttünk. Amelia Tewelon vagyok.
Azt gondolom már tudhatják, hogy több helyről aggódó üzletfeleik segítséget küldenek, így nem hiszem, hogy gond lenne.
A kapuőr zavarodottan vakarja meg a fejét. Úgy látszik, fogalma sincs arról, mi történik körülötte.
- Szállítmány...nos...
Kis ideig gondolkodik, majd zavarodottan válaszol.
- Igen, való igaz eltűnnek mostanság szállítmányok.
~ Hát ez nem túl magabiztos válasz, ez a fickó nem túl tájékozott úgy látszik! ~
Az őr először még jobban megnézi a társnőmet, aztán a másik vámpírra néz megerősítésként, aztán mint, aki dűlőre jutott és megállapította, hogy nem jelentünk veszélyt, megvonja a vállát majd megszólal.
- A szállítmányok a toronytól indulnak, Frau, ha azért jött, hogy segítsen érdeklődjön arrafelé. Innen északra. Meg fogják találni az utat, legalább száz szekér megy rajta naponta.
- Hát ennyit arról, hogy segítséget nyújtunk! - mormogom a fogam között amiért még csak rám sem hederítettek, de végül is nem azért jöttem, hogy két álmatag őrrel vitatkozzam.
Eiryn azonban kíváncsian nézegeti az épületet és nem hagyja magát olyan könnyen lerázni.
- Lothar nagyúr úgy tájékoztatott, hogy innen indul a következő szállítmány - jegyzi meg. - És szabadna megtudnom, hogy ez az épület micsoda? - kérdezi az őrt. Ha valami fontosabb személy is itt tartózkodik, akkor lehet, hogy érdemes lenne bemenni.
- Innen nem megy szállítmány a Toronyhoz? Csatlakoznánk ahhoz és nem kéne koptatnunk a lábunkat sem. – tettem hozzá még egy kérdést, próbálkozva felkelteni mégis a figyelmüket, remélve, hogy ez lesz a helyzet, de azért vártam, hogy mit válaszolnak a lánynak is.
- Innen megy az összes szállítmány a toronyhoz. Ott megáll, pihen egy kicsit. Nyilvántartásba szokták venni az érc és a fém mennyiségét, árát, valamint azt, hogy hány fős kísérettel indul útnak. Elég elszigetelt vidék ez, így ha nem ezt csinálnánk, a toronybéliek azt sem tudnék, hányan laknak itt. Az pedig ugyancsak baj lenne. Hogy ne tudja senki se zavarni a bányászokat azt mondjuk mindenkinek, hogy a toronytól indulnak a szállítmányok. - hangzik a válasz - szállítmány pedig mindig meg. Ha találnak egy megrakodott szekeret az jó eséllyel még ma útnak indul.
Végre megtört a jég és most már nekem is válaszoltak, ráadásul még jó híreket is hallottam.
Elégedetten sóhajtottam és arra gondoltam, milyen jól fog esni, ha lógathatom egy kicsit a lábam, amíg a Toronyhoz érünk.
- Köszönjük a tájékoztatást – Eiryn merő udvariasság, de hát mégis csak vámpírokkal beszél. -Azért megtennék, hogy egy pár percre beengednek?
Társnőm azonban kitartóan be akart jutni és én kíváncsian vártam mi lesz ennek a vége.
- Csak tessék. - mondja, majd félreáll. Úgy látszik, a két család tényleg nagyon jóban van egymással. Csak egy szúrós pillantást kapok a részükről, ahogy elhaladok mellettük, de úgy látszik megbíznak a lányban, akinek ott a nevében a Nebelturm.
- Az bánya igazgatóját az első emeleten találják. A pincébe ne nézzenek le, elég ronda látvány, már ha értik mire gondolok. – szúrja még oda a beszédesebb őr.
- Nagyon köszönöm – villant vissza ismét egy mosolyt Eiryn.
Én csak egy vidám pillantást vetek az őrre, mert érzem, hogy mennyire nehezére esik, hogy egy "emberrel" is szóba álljon és bár nekem semmi dolgom a bányaigazgatóval, nem akarok elválni most bajtársamtól, ha már eddig együtt jöttünk.
- Miért mi van a pincében? - kérdezem azonban kíváncsian a belépő lánytól, ahogy a sarkában bemegyek én is.
- Valószínűleg rabszolgák. – hangzik a halk válasz kis szünet után.
Igen, hát persze!
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy nem esett le rögtön. Persze nem voltam boldog ettől, de mit csinálhattam volna egy vámpíroktól hemzsegő helyen? Valószínűleg nem én fogom megváltani a világot, még ha a gyomrom fel is keveredett és ezt nem is tudtam teljesen elrejteni. Elsötétült tekintettel bólintottam és megszorítottam az oldalamon lógó kardot, de aztán mentem tovább.
Minden esetre, ha visszatérek a Fővárosba, azonnal jelentést teszek erről.
Némi séta után egy nyitott ajtót találunk, mögötte egy irattárnak tűnő helységgel, ahol három vámpír ügyeskedik. Mindenféle papírokat írnak tele számokkal és betűkkel, leveleket bélyegeznek, vagy éppen olvasnak. Az egyikük azonnal észre is vesz titeket.
- Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok, Eiryn Nebelturm vagyok. A bányaigazgatót keresem – lép be elsőnek Eiryn.
Egyelőre nem voltam képes szóra nyitni a szám, így ráhagytam a dolgot a lányra, amúgy sem tudtam mit akarunk itt.
- Én volnék. Örvendek a találkozásnak, a nevem Gregor von Schattenstahl. - mondta, majd elegánsan meghajolt. - ön bizonyára Lothar nagyúr küldötte. Remélem akadálytalan útja volt. És a bájos hölgyeményben kit tisztelhetek? – emeli rám a tekintetét.
- Igen, én vagyok a Nebelturm küldött. Megmondaná, hogy melyik szállítmányt kell kísérni? – köszönti egy kisebb bókolással Eiryn a fickót.
A vámpír tipikus magas, szikár, fekete hajú és vörös szemű egyede fajának, nagyjából ötven éves, bár ősz hajszála egy darab se. Egyenes tartással állt ott, miközben az egyik kezét a másikon tördeli, ami eléggé ellentmond higgadtságának.
Az előbb megtudottak fényében azonban felém kifejtett „vidámsága” épp az ellenkező hatást váltotta ki. Talán már engem is ott látott lent a pincében, láncra verve, hogy eggyel több munkáskeze legyen.........
~ Amy nem ezért vagy itt! figyelmeztettem magam. ~
- Amelia vagyok. - recsegtem rekedten. - Engem hasonló okokból a Fővárosból küldtek. - tettem hozzá végül.
- Kísérni? Már megkerestük ez ügyben a Fisterblut családot, akik kisegítettek minket. Egek, azt hittem Lothar valaki olyat küld, aki képes az eszét is használni...
Majd hozzám fordul.
- A főváros? Mit remélnek, hogy inkvizítor kezébe adjuk a... - itt megtorpan egy pillanatra és elgondolkodik, hogy jól teszi-e, ha folytatja. Úgy néz ki, tényleg híján vannak a segítségnek. - Nos, örülök, hogy mindenkinek érdeke, hogy mielőtt eltegyük láb alól azokat az alattomos férgeket.
Csak épp, hogy megrándul egy izom az arcomon, ahogy felfogom a társnőm felé irányuló sértést, aki pedig egyáltalán nem érdemli meg. És persze én sem maradok ki az éles nyelvének tüzéből.
~ Tudtam, hogy utálni fogom ezt a melót! Vámpírok! ~
- Természetesen nem biztonsági kíséretként érkeztem, Herr Gregor. A harcot a Finsterblutokra bízom, én inkább a tolvajok kilétének felderítésére vagyok itt. – szólal meg Eiryn szinte azonnal.
- Hát eddig valahogy nem volt túl sikeres ez a védelem, de ne aggódjon, nem dolgozom az egyháznak, gondolom nem is úgy nézek ki. De vannak, akiknek fontos, hogy ne bénítsák meg a kereskedelmet olyan útonállók, akiket errefelé nem tudnak megfékezni. Ezért vagyok itt Herr Schattenstahl. – teszem hozzá igyekezve visszafogni magam, hogy ne csöpögjek a gúnytól.
A férfi mintha kissé meglepődne a határozott válaszoktól. Elgondolkodik, aztán már kevésbé magas lóról folytatja.
- Nos, gondolom, igazuk lehet. Minél közelebb a vész, annál közelebb a baj...vagy fordítva, nem érdekes.
Elfordul, majd keresgél kicsit a papírok között.
Nem számítottam rá, hogy a férfi ennyiben hagyja a szavaimat, mert volt már dolgom a fajtájával és általában elég arrogánsak. Az előttünk álló igazgató azonban bebizonyítja, hogy talán nagyobb a baj, mint amit mondanak, vagy ami eljutott felénk, mert túl gyorsan enged és nagyon ideges is, ez az egész testbeszédén látszik.
- A következő járat úgy egy óra múlva indul, észak felé toronyirányt - teszi kissé humoros hangon kuncogva. - De legyenek óvatosak. Az elmúlt időkben nem a szállítmányok az egyetlen dolgok, amik eltűnnek. Több rabszolgának és zsoldosnak is nyoma veszett az odaúton...szerencsére mind megkerültek, de gondolom maguk nem akarnak egy heten a mocsárban kóborolni.
- Köszönjük az útbaigazítást. – biccent a vámpírlány. - De mondja... Hogyhogy csak úgy eltűnnek a zsoldosok is, aztán megkerülnek? Mit mondanak, ki viszi el a szállítmányokat?
- Ezt engem is felettébb érdekelne. Gondolom "alaposan" kikérdezték őket, mit mondtak? - kontráztam Eiryn kérdésére.
Talán ezek a zsoldosok is odalenn kuksolnak már, nem csodálkoznék rajta.
- Hisz ezek rabszolgák meg...nos, a zsoldosokat kikérdeztük - harap az ajkába, egy gyors pillantást vetve rám. - Szinte mindegyikük ugyanazt mondta: meglátott valami, támadástól tartott, odament megnézni mi az és nem talált vissza. Aztán nagy nehezen visszajutott. Gyakori eset...tudják jól, nem szabad az útról letérni, ha a mocsárban utazol.
Már sajnos volt szerencsém a mocsár tréfáit megtapasztalni, így ha kelletlenül is, de egyet kellett értenem a vámpírral.
- Értem – nem csodálkozom, hogy kissé értetlen Eiryn tekintete azonban, - majd óvatosak leszünk.
- Egy-egy szállítmány esetében többen is egyszerre tűntek el, vagy csak egy-egy ember? Vámpírok nem tűntek el? - néztem rá kérdőn, mivel hallhatóan nem nagyon törték magukat a túlélők kikérdezésével. Gondolom jobban fájt a szállítmány elvesztése, mint pár emberi élete.
- Egyszer történt, hogy két rabszolga tűnt el egyszerre, de legtöbbször csak egy-egy bolond gyalogol bele az ingoványba. A testvéreink meg...nos van annyi eszük, hogy ne ugorjanak rá holmi szentjánosbogárra.
Mivel Airyn már elindul kifelé én is megbiccentem a fejem az igazgató felé, bár a nyelvemen volt egy csípős válasz, de inkább a lány után megyek, hogy megkeressük az igazgató által emlegetett szekeret, amihez aztán csatlakozunk.
Velünk együtt kilencen fogjuk kísérni a szekeret. Azt már most tudom, hogy ha támadásra kerülne a sor a három rabszolgára egyáltalán nem számíthatok, a zsoldosokra is csak addig, míg nem gondolják úgy, hogy ez már nem éri meg a pénzt amit kapnak. A vámpírok valószínűleg kitartanak majd, már csak a becsületük megőrzése miatt is.
A mocsárig minden rendben halad, de alig hatolunk beljebb, máris sűrű köd száll le, mintha csak minket várt volna.
- Mindenki maradjon a kocsi mellett. - mondom halkan és kihúzom a kardom, ami jó ötletnek tűnik a szinte azonnal felhangzó morgás fényében. Aztán felénk vágódik valami fényes és én önkéntelenül behúzom a nyakam és csapok felé a pengémmel.
- Maradjunk együtt! - kiáltom, nehogy nekiszaladjon valaki a mocsárnak.
- Ne térjenek le az útról! – hallatszik a vámpírlány hangja is.
- Segítség! Süllyedek! - hallatszik a távolból.
Hirtelen se morgás, se fény, csak egy segítségért kiabáló alak!
Hát ugye ez cseppet se gyanús!
Teljesen igazat adok a vámpírlánynak és remélem senki nem csinál hülyeséget.
Viszont azt sem szeretném, ha valaki ott az orrunk előtt fulladna a mocsárba, mert mi itt betojtunk.
- Menjünk az úton annyira közel amennyire lehet, aztán álljunk csatárláncba, hátha elérjük. - javaslom. - De semmiképp ne eresszük el egymást, lehet, hogy ez valami illúzió csak.
A csapatnak viszont látszólag esze ágában sincs mozdulni, még úgy sem, amit javasolok. Aztán az alak köddé válik. Elhomályosodik a képe és eltűnik. Úgy látszik, mégiscsak illúzió volt.
- Nem volt rossz ötlet, bár így nem maradt volna ember a szekér védelmére - kezdi elgondolkozva - Szerinted ki lehetne húzni egy embert kötéllel a mocsárból? Mert ahhoz elég lenne egy egy-két fő, nem? – jön oda hozzám Eiryn.
- Ha nem szakadunk el egymástól, mindenki pillanatok alatt visszaállhat a szekér védelmére. - ellenkeztem, hiszen ez csak egy rántás kérdése lett volna, de örülök, hogy végül megoldódott magától, habár......miért is?
Az egyik zsoldos óvatosan meg szólal.
- Nem szabad letérni az útról...én letértem, és egy hétig bolyongtam utána...
- Te már jártál itt? - nézek a zsoldosra. - Mi történt? Akkor is ez volt? Láttad ezt az alakot? - zúdítottam a kérdéseket a férfira.
- Nem akkor teljesen más volt. A bozótosból valaki egy íjjal meglőtte az egyik lovat, én meg utána eredtem, hogy elkapjam. De elfutott én meg elvesztettem az ösvényt... - meséli zavarodottan, miközben ismét nekiindulunk az útnak.
- És merrefele történt ez? – kérdez közbe Eiryn is.
- Valahol errefelé...pontosan nem tudom, nem nagyon vannak itt kilométerkövek. – feleli a zsoldos.
- Azt hiszem jobb, ha még pár szemet növesztünk, mert, hogy ez a kis bemutató nem csak a szórakoztatásunkat szolgálta, abban olyan biztos vagyok, mint, hogy ez a szekérnyi acél kell valakinek. - sóhajtok. - Valószínűleg nem mindig ugyanazt az elterelést csinálják, mert akkor hamar kiszámíthatóak lennének. - fürkészem szüntelenül a körülöttünk lévő ködöt, nem sok sikerrel.
Az út hátralévő része egyébként kellemesen és nyugodtan telik, a torony képe lassan kirajzolódik a horizonton és a köd is kezd oszlani.
Lehet, hogy sikerült kiállnunk a próbát és nem dőltünk be a cselnek, így ez a kísérlet, hogy ezt a szállítmányt is elrabolják kútba esett?
Másként nem tudom magyarázni a történteket, hiszen a zsoldos szerint valahol az a támadás is itt volt.
- Úgy néz ki szerencsénk volt. - mutatok a felbukkanó Toronyra, tagadhatatlanul megkönnyebbülve, hogy eddig eljutottunk élve.

Ráérősen döcögött a szekér, nem beszélgettünk többet a hozzám közel léptető vámpírral, valahol nem is bántam. Elégedettséggel néztem, hogy nem álltam rossz emberek szolgálatába. Kényelmesen hátradőltem, és csak élveztem az időt, a madarak csiviteltek, a nap pedig kisütött, így a kicsit csípősebb idő se volt akkora gond. Nemsokára viszont beértünk az erdőbe, ahol a napsütést el is takarta a fák lombkoronája, és a madarakon kívül már hallottam a többi hangot is: mókusok szaladgálását a fákon, apró rágcsálók óvatlan surranását az avarban. Furcsamód elégedettséget éreztem magamban, és egy félmosolyra húzódott a szám: éreztem, én az erdőben vagyok otthon, bár tünde létemre ez nem volt meglepő, de mégis egy kicsit különös volt, ezalatt a két év alatt nagyon sokat voltam erdőkön kívül, és mégis olyan érzés volt, mintha hazajöttem volna. Néhány elágazás is akadt az út során, de a térképkészítő alaposságának köszönhetően nem okozott problémát a helyes út követése, bár a kocsit hajtó, igénytelen kinézetű férfi idegesnek tűnt, nem is értettem, miért, két osztagra való zsoldos vette körül, a térkép pedig pontos volt. Kis idő múlva a következő kereszteződésnél viszont gondolkodóba esett mindenki, hiszen az útjelző pontosan ellenkező irányba mutatott a térképpel. A karaván megállt, és mindenki tanakodni kezdett, hogy most akkor hogyan tovább.
- Mikori a térkép? - Kérdeztem kis gondolkodás után. - Nemrég küldték... nem is értem, elvileg ezt használják a vámpírok is a karavánjaikhoz. - Érkezett a válasz. Többen lemásztak a szekérről, és elkezdtek nézelődni, így tettem így is: lepattantam az első kocsiról, és odamentem a táblához, hátha ott találok valamit, elforgatható esetleg, és csak mások próbáltak minket megviccelni, vagy ilyesmi. Úgy tűnt, igazam lett végül, még a betűk is fordítva voltak rajta, azt felismertem. Kis erőlködés és izzadás árán, de sikerült megfordítanom a táblákat, és immáron a térképpel összhangban lévő irányba mutattak. A többiek erre megkönnyebbültek, és folytattuk az utunkat tovább. Örülve, hogy ez sikerült, visszamásztam a karaván elejére, és vártam, mi fog legközelebb történni. Nem kellett sok idő, és az út melletti bozótosból néhány zsoldostársammal figyelmesek lettünk egy kis zörgésre, amit viszont a kereskedők nagy része nem vett észre. A bokortól nem láttam semmit, így jeleztem a kocsisnak, hogy lassítson, de ne álljon meg, majd leugrottam a kocsiról, intettem még két zsoldostársamnak, hogy kövessenek, kivontam kardomat, és közelítettem a bokorhoz. Mindenki követte az utasításaimat, bár a kereskedők kicsit értetlenül viselkedtek, de az most mellékes volt. A két másik zsoldos közül az egyik nyilat tett az íjára, a másik egy kardot húz elő az oldala mellől. Óvatosan lépkedtünk, amíg odaértünk a bokorhoz. Ugyanabban a pillanatban valami elkezdett a bokor túloldalán csörömpölni, majd erőteljes lábdobogás hallatszott, viszont pillanatokon a zörgés abbamaradt, ennek ellenére a léptek zaja nem múlt el. A bokor mögé pillantva nem láttunk semmit, csak egy csuklyás alakot, aki tőlünk már elég messze járt, elkezdett menekülni a bozótosban.
- Lőj! - Kiáltottam. A társam azonnal elengedte az ideget, a csuklyás fazon hátába pedig beleállt a nyílvessző, és összeeesett. Odamentünk hozzá, azonban semmi különöset nem láttunk rajta, kicsit olyan kinézete volt, mint egy remetének. Meglehetősen sovány, testalkattal rendelkezett, bár ez annyira nem volt szokatlan az erdei útonállók között, szóval nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Nekiálltam levetkőztetni, a többieknek pedig szóltam, hogy nézzenek körül az út mentén a bozótban, hátha megtalálják, ami korábban csörömpölt, azzal talán többre megyünk. Én nem találtam semmit, és visszaérvén a többiek is jeleztek, hogy ők is üres kézzel tértek vissza.
- Rendben, induljunk vissza. A testet itt hagyhatjuk, legyen egy jó napja a farkasoknak. Visszafele úton azért legyen nyitva a szemetek, hátha találunk valamit. Siessünk, mert elmegy a karaván. - Fejeztem be a mondatomat, és elindultam az út felé. Elértük a karavánt, és mindenki visszahelyezkedett a posztjára. Hamarosan megérkeztünk a mocsárba, ahol az egyik elöl haladó ló megrettent. A lába elé nézve láttam, hogy egy nyálka az, Megpróbáltam nyugtatgatni a lovat, hogy semmi baj nincsen. Az állat nem akaródzott megnyugodni, úgyhogy leszálltam a szekérről, és kísérletet tettem, hogy a kardommal elpiszkáljam a lényt az útból. Habár nem úgy tűntek elsőre, valójában teljesen ártalmatlanok voltak. A trutymó fajtársaitól eltérő módon szinte rám ugrott, én pedig kitértem oldalra, miközben a szememmel keresem azt a csomót, amit meg kell semmisíteni, hogy elpusztuljon a lény. Ezt nem találtam, így más megoldás után kellett néznem. Letértünk az útról, a ló pedig lenyugodott kissé, ezt örömmel vettem, de volt egy olyan sejtésem, hogy ez a zöld okádék nem fog minket békén hagyni, amíg el nem pusztul, így más megoldás után kellett néznem. Hirtelen eszembe ötlött, hogy láttam már néhányszor munka közben, ahogy a soktíz éves tapasztalattal rendelkező vezetők az ilyenekkel nem csináltak mást, csak leöntötték vízzel.
- Hozzatok egy kis vizet, és öntsétek rá! - Kiabáltam, miközben igyekeztem minél távolabb tartani a karavántól azzal együtt, hogy én se menjek túl messze tőle. Az egyik zsoldos előkapta a kulacsát és ráöntötte tartalmát. A lény erre megremegett, és ugyan nem látszott rajta, hogy ettől meg fog halni, de inába szállt a bátorsága a víztől, és menekülőre fogta a dolgot az úttól távolabbra, ahol szemlátomást sokkal láposabb volt a terület, de az már nem az én gondom volt.
- Köszönöm. Mehetünk tovább.
Mondtam, ezzel elintézettnek láttam az ügyet, és visszamásztam az első kocsira a hajtó mellé. Eseménytelenül telt utunk további része, ám végül megpillantottuk úticélunk körvonalait. Nagyon vártam, mit tartogat még a nap.

Indul az új kör, lehet skypeon zargatni az időpontokkal

[Nem mind acél, ami fekete, avagy MÁR NEM JÓ!]

A szállítmány lassan megérkezik a Toronyhoz, és nem sokkal később a karaván is befut, ami továbbszállítja majd a fémet. Az emberek nem vesztegetik az időt, azonnal elkezdik pakolni az üres szekereket, mialatt a vezető az üzletet bonyolítja le. Ami Eirynt illeti, érdeklődve néz körül, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz a különböző családok Tornyai. Ugyan magába az épületbe nem mentek fel, de már a környező város is sokat elmondhat a dolgokról. Közben nagyban zajlik az alkudozás, így a két tábornak kis lehetősége is van arra, hogy ismerkedjen. Az egyik zsoldos nem is habozik megkérdezni, ami már nagyon régóta piszkálja a csőrét, és nekiszegezi a hegy felől érkezett vámpíroknak a kérdést:
- Ez a hely mindig ilyen veszélyes volt? Útközben el akartak minket téríteni.
A vámpírok persze azonnal esküdöznek, hogy ez nem az ő művük, egyikük rögtön meg is említi.
- Mi is találkoztunk valamiféle abnormális jelenséggel...no nem mintha bárki is odaveszett volna.
Eiryn érdeklődve fordul a beszélgetők felé.
- Eltéríteni? Hogyhogy? - kérdezi a zsoldostól.
- Valaki fogta magát, és mivel szerinte vicces volt, megfordította az útjelző táblát.
A válasz nem az iménti figurától érkezik, hanem egy tündétől, aki épp akkor mászik le a szekérről.
- És, hogy jöttetek rá, hogy megfordították? Ismerősök vagytok erre? Mert az jól jönne ezek szerint visszafelé is, bár valószínűleg nem próbálkoznak ugyan azzal a trükkel még egyszer. - csatlakozott be Amy is a csevejhez.
- Ráadásul minket is valaki tévútra akart vezetni.
Eiryn fejében pörögnek a kerekek. Mi értelme eltéríteni a karavánt, amíg még nincs felpakolva a feketeacél?
- Megfordították? Azt véletlenül nem tudjátok, hogy merre vezetett a másik út? - kérdezi végül, hátha a célállomás ismeretében lesz valami csodás ötlete a rejtély megoldására.
- Kaptunk térképet. Most így fejből nem emlékszem, hogy hol történt, de ha megtalálom azt, akinél a térkép van, ő talán rá tud mutatni. - válaszol a tünde.
- Ezek szerint nem a csapatban van, aki informálja a rablókat, mivel akkor tudott volna a térképről. - néz Amy kérdően Eirynre.
- Az én nevem Amelia és én is a kíséretre lettem felfogadva, ahogy a társnőm is. Te is jössz visszafelé is? - kérdezi még a zsoldostól.
- Eiryn Nebelturm - mondja, ha már a bemutatkozó kört tartanak, majd válaszol Amynek.
- Szerintem úgy általában elég ostoba ötlet, nyilván van valaki, akinél térkép van, vagy ismeri az utat...
- Lance Kalver. Lehet, hogy nem ésszel élnek leginkább. Lehet, hogy aki óvatlan, meg se nézi alaposan, csak vállat von, hogy rossz a térkép, és elindul abba az irányba, amerre terelni szeretnék őket.
Eiryn kissé kétkedve biccent. Ilyen bizonytalan körülmények között valószínűleg mindenki óvatosabb, mintsem hogy lépre lehessen csalni egy ilyen átlátszó trükkel, nem?
- Eddig a fekete acél szállítmányokra csaptak le, mit akartak akkor a szekerektől, amíg nem volt rajtuk a fuvar? Esetleg... a saját embereiket küldték volna érte? - veti fel Amy. Eiryn elgondolkodik az ötleten. Teljesen elképzelhető a dolog, és valószínűleg működne is.
- Az tényleg jó taktika lenne a részükről, bár nem tudom, mennyire ismerik egymást a Schattenstahlok és a vevőik... Mindenesetre nézzük azt a térképet! Hátha kisütünk belőle valamit... - jegyzi meg végül. Lance a karaván vezetőjéhez fordul a térképért, aki csak morcosan odalöki neki a papirost. A tünde vállat von, és rábök valahova az útra.
- Hát ha ez is volt a tervük, velünk már nem járnak sikerrel az biztos. - mondja Amy, szemmel láthatólag nem tudván, hogy merre is vezet az a bizonyos út. Bár Eiryn egy kicsit talán ismerősebb a Mocsárvidéken, mint két újdonsült társa, de sajnos neki sem jelent semmit a terület. A zsoldosnő bizakodását azonban nem tudja osztani.
- Nos, még el is kell vinnünk az acélt, nemde? - kérdezi Amyt - Addig még bőven van idejük kitalálni valamit...
A nő bólint.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy meg fogják próbálni, ha az első trükkjük nem vált be.
Az egyik zsoldos közben közelebb lopódzik, majd átkarolja Amy vállát.
- Azt már induláskor kitalálták: ha bárki a közelébe mer menni a szekérnek, azt feldaraboljuk. - mondja a lánynak, miközben érzelmesen rákacsint. Egy pillanatra mindenki meglepetten mered a fickóra, majd Amy kedélyes mosollyal, szívélyesen válaszol.
- Ami könnyen veled is előfordul cimbora, ha nem viszed el a kezed a vállamról.
Szavainak erős hangsúlyt ad a férfi nemesebb szervéhez tartott gonosz kis tőr. Eiryn elnyom egy mosolyt. Ha szüksége lett volna rá, szívesen segített volna Amynek, de ő szemmel láthatólag igencsak jól kezeli a helyzetet.
A kereskedők közben befejezték az alkudozást és a rakodással is elég jól állnak, egyértelmű tehát, hogy nemsokára elindul a menet visszafelé.
- Nem jöttök velünk? - kérdezi Lance.
- Lance, ki nem hagynám, ezért béreltek fel.
Eiryn csak egy széles mosollyal bólint. Egyrészt nem szívesen válna el Amytől, másrészt ahhoz, hogy megfelelően fel tudja mérni a helyzetet, mindkét felet ismernie kell.
A karaván acéllal megpakolva elindul visszafelé. Hogy pontosítsunk, összesen hat szekér megy az úton, egymás után, szép sorjában. Lance-szal együtt hét zsoldos utazik a kereskedőkkel, akik közül négyen lovon kísérik a karavánt, a maradék három közül egy az első, kettő a hátsó kocsin ülve figyel. Minden kocsin ül egy hajtó, mellettük a kovácsok céhének egy tagja, kivéve az utolsó hármat, mert csak három kufár utazik. Ezekhez társul be Eiryn és Amy. A vámpírok úgy döntöttek, hogy mivel már fizettetek, nem fognak tovább segíteni. Úgy gondolják, hogyha netán a szállítmány mégse érne célba, akkor legalább az ostoba emberek belátnák, hogy nem az ő hibájuk, hogy a fémnek lába kél. A karaván szép komótosan kocog végig a mocsáron. Egy rendkívül egyhangú, sík terepen vágnak épp keresztül, ami nem kedvez a lesben állók számára. Éppen ezért senki nem is figyel túlzottan, és Eiryn szívből egyetért velük. Nem történik semmi, de semmi.... UNALMAS! Bár, egy ilyen sík terepen mi is történhetne? Ekkor azonban a karaván hirtelen megtorpan, és Eirynen valami hirtelen rossz érzés lesz úrrá. Szerencsére ez hamar el is múlik, pár másodpercig tart csak felocsúdnia. Azonnal felpattan, és a dobótőreiért nyúl, de nem mozdul a szekér tetejéről. Szembe velük egy köpenyes alak áll.
- Ki vagy te, és mit akarsz? - szegezi neki a kérdést Lance. Eirynt azonban egy egészen másfajta gond gyötri. Az iménti rövid rosszullét kusza gondolatai aggasztóan hasonlítanak egy másik emlékezetes esetre.
~ Ugye nem lehet kultista??  ~
Eryben élénken él még a könyvtári emlék, nem szeretne újra kultistát látni. Az idegen egyáltalán nem reagál semmit. Lance kérdésére csak ennyit felel:
- Csak egy vándor...
Azzal lassan megindul a szekérsor mellett. Mivel úgy tűnik, mindenki a vándort figyeli, Eiryn a szekérsor másik oldalára kémlel. És milyen jól teszi! Három, négy fejet lát előbukkanni a magassásosból. Hamarosan pár fegyver is emelkedik a levegőbe: íjak. Mind a négy éppen azon van, hogy bemérjen valakit és lelője. Ery azonnal cselekszik, amikor meglátja az előbukkanó alakokat.
- Balra! Íjászok! - kiáltja, majd a legközelebbi alak felé hajít egy dobótőrt, és leszökken a szekér tetejéről, hogy kissé kevésbé nyújtson jó célpontot. Lance is azonnal reagál.
- Földre! - harsogja, és a csapat habozás nélkül engedelmeskedik: akik nem harcképesek, hasra vágódnak, míg a zsoldosok a szekerek fedezékébe húzódnak. Akik azonban lovon ültek, nem ilyen szerencsések: az egyiküket csúnyán eltalálják, le is esik a lóról. Eiryn érzi a friss vér egyre erősödő aromáját a levegőben. Ennek ellenére úgy tűnik, a zsoldos nem sérült meg túl súlyosan. Dacos arccal feláll a földről és kitépi magából a nyilat. Eiryn azt kívánja, bárcsak ne tette volna, mert ezzel egy újabb erős illatfelhő szállt felé. Nehéz úgy koncentrálni, hogy csorog a nyálad egy rég nem ízlelt finomság után. Erővel eltépi a pillantását a zsoldos ruháján terjedő sötét foltról és felméri a terepet, majd szépen lazán eldobálja a maradék négy tőrét.
~ Remélem nem nyeli el őket a láp... ~ fut át a fején a gondolat, de nem szentel a dolognak több figyelmet, túlzottan leköti a csetepaté. Előhúzza rendes tőrét és próbál minél inkább a csata peremén maradni. Hogy utál ő útonállókba botlani! A négy Sásfej ekkor eldobja a fegyverét, majd elkezdenek valami mással ügyködni. Kisvártatva az út melletti bokorból négy darab zöldes, amőbaszerű izé ugrik neki a lovaknak, akik ettől elkezdenek hangosan nyeríteni. A trutyik gyorsan mozognak, amitől cseppet sem lesznek szeretetreméltóbbak.
- Vizet rájuk! - kiált fel hirtelen Lance, és Eiryn is emlékszik, hogy a hasonszőrű izé, ami Amyre támadt, mennyire rosszul bírta a vizet. Apropó Amy... A vámpírnak eltart egy pillanatig, mire megtalálja szemével a nőt, aki épp a "vándorral" küzd, szemmel láthatólag igen sikeresen, tehát Eiryn figyelme visszatér a többiekre. Lance parancsára a zsoldosok közül három azonnal a kulacsához nyúl és rájuk önti a vizet. Közülük két kis taknyot sikerül is leönteni. Most viszont úgy látszik, annyira nem hátrálnak meg
tőle. Vagy a víz kevés, vagy előzőleg csak megjátszották magukat, vagy csak az idézőjük közelsége ad nekik plusz löketet. Ami az eldobott tőröket illeti, az egyik beleáll egy kis takonyba, de mint a múltkor, most sem okoz halálos sérülést, csak pár pillanatnyi meghátrálást.
~ Akkor vissza a feketeacélhoz ~ gondolja morózusan, és újra Árnyborítást idéz a tőrre. A többi közül az egyik azonnal ráugrik a legszélső zsoldos testére. A katona a karját maga elé tartva hárít, majd mint a vattacukrot a pálcát, úgy emeli le magáról a kis teremtményt és vágja a földhöz. A második lény Lanceot támadja és megpróbál a lábába harapni. Ha egy rusnya kis dög kartávolságba kerül, Eiryn habozás nélkül felé döf a tőrével, de inkább az idézőikre figyel. Közben a négy alak szép lassan közelebb sétál hozzátok. Sőt, mi több, ketten a szekerek felé somfordálnak. A lány figyelmeztetést kiált a zsoldosoknak, de mivel - sajnos - nagyon elfoglaltnak látszanak, így megindul az egyik támadó felé, hogy - remélhetőleg - oldalba támadja. Bár a fickót szemmel láthatólag meg tudja lepni, hirtelen egy szolga terem előtte és felfogja a tőr csapását, miközben az útonállók különös kántálásba fognak. Mivel nem nagyon tehet mást, Eiryn nekimegy az elételeportált vacaknak. A kis zöld trutyi azonban elugrik a feketeacél tőr elől, így a vámpír közvetlenül a gazdáját támadhatja, aki épp kedélyesen fejti ki a véleményét az ügyről:
- Nyomorult fattyú, mit képzelsz, ellenszegülsz az akaratomnak...!
Eiryn nem habozik kihasználni a lehetőséget, amint zöld utat kap, azonnal neki is ugrik a...
~ Kultisták?! A Francba!
Amy kiáltása egyáltalán nem vidítja fel. De abban legalább reménykedhet, hogy a feketeacél tőrrel sikerül legalább megsebeznie. Ha esetleg pedig véletlenül olyan közel kerülnének egymáshoz, hogy erre lehetőség nyíljék, nem fog habozni kitépni ennek a nyomorult Csápos Tóninak a torkát! A tőr valószínűleg váratlanul éri, simán beleszalad mindenféle csápok közbelépése nélkül. Nem valami strapabíró a fickó, ennyitől simán összeesik. Meg persze nem halt, csak egyszerűen elájult a fájdalomtól. Eiryn körbenéz. A zsoldosok kissé megfogyatkoztak, majd miután látja, hogy egy Amyre két Csápi is jut, végül egy halk szitokkal a nőhöz legközelebb eső kultistára veti magát, és sajnálja, hogy szemmel nem lehet átharapni senki torkát... Szerencsére azonban erre nincs is szükség. Miután a kultisták látják, hogy több társuk halott és a túlerő ellensúlyozza a meglepetést, egyszerűen kereket oldanak, a taknyok pedig egész egyszerűen semmivé foszlanak.
Ery megkönnyebbülten hagyja, hogy a kultisták eltűnjenek, aztán - amint biztonságosnak ítéli a helyzetet - elmegy összevadászni az eldobott tőreit.
- Mindenki jól van? - kérdezi keresgélés közben. Az agya veszettül pörög, majd végül kiböki azt az egy kérdést, ami igazán foglalkoztatja.
- Mi közük van a kultistáknak ehhez az egész nyamvadt ügyhöz?!
- Kösz, én jól vagyok. - feleli Amy, majd a második kérdésre is válaszol.
- Nem tudom. Talán nekik is kell ez a nyavalyás fém. - a földre köpött, aztán ő is elment összeszedni a dobótőreit. Ery Amyre néz.
- De mire kell nekik? Nem elég a csápjuk meg az agyturkálás?
- Hát ez jó kérdés? - dünnyögi Amy - Lehet, hogy a gazdáiknak kell.
Ery összevonja a szemöldökét. Ha egy mélységinek kell valami, az már nem jó. Ahogy a tőröket hajkurássza, kénytelen a hullákra is vetni egy-egy pillantást. Kissé rosszul van a látványtól...
- Indulás előtt együnk valamit, jót fog tenni a sok feszültség után - javasolja hirtelen Lance. Amy erre kissé kiakad.
- Te nem vagy normális! Pont most éheztél meg? Itt?
Ami Eirynt illeti, ő a zsoldos ötletére hirtelen újra ráeszmél a levegőben terjengő vérszagra, a halottak pedig már nem is olyan taszítóak... Erősen megrázza a fejét. Hogy gondolhat ilyesmire épp most és épp itt?! Kényszeríti magát, hogy továbbmenjen. A sugaras kultista mellett pepecsel épp, amikor meglátja a kabátjából kikukucskáló papírt. Gyanakodva figyeli. Ha a cucc egy Csápinál van, az jó már nem lehet. Óvatosan, a csizmája hegyével megböki a lapot, és ha nem történik semmi, felveszi némi alaposabb tanulmányozás végett. Semmi különleges nincs benne, egyszerű papírlap. Ahogy Eiryn felveszi, első pillantásra azonnal feltűnik rajta, hogy a tinta nagy része nem is betűket, hanem különféle vonalakat formál rajta, bár ennél közelebbit nem tud megállapítani, mivel szép akkurátusan össze van hajtva. A többiek még beszélnek valamit az evésről, de a vámpír nem figyel rájuk, hanem kihajtogatja a lapot.
- Mi az? Mit találtál? - zökkenti ki hirtelen Amy hangja.
- Nem tudom, valami papírt. Itt volt ennek a fickónak a kabátjában - biccent a hulla felé. A lap egészen nagy, így széthajtogatva könnyen észre is lehet venni. Egy térképet ábrázol, ami a déli hegyláncoktól egészen a mocsárvidék végéig ad részletest leírást Veronia tájairól. Még egy pár nagyobb város, mint Hellenburg is fel lettek tüntetve. A fontosabb kereskedelmi utak mind ki vannak húzva piros színű tintával. Mindegyik a vámpírok tornyától indul, visszafelé nincs egyetlen megjelölt út sem. Egy csomó dátum tarkítja az egyes útvonalakat. Az egyik történetesen pont ott van, ahol éppen állnak, az aznapi nappal megjelölve.
Közben a zsoldosok közül páran odagyűlnek a térképet lesni. Többen közülük összesúgnak, hogy vajon mi a fene lehet ez, de szerencsére a kezdeti nagy nyugtalanság már régen alábbhagyott, így jobbjára csak morogva nézik a térképet.
- Érdekes. - mutat Amy a saját útvonalukra, ahol a mostani nap szerepel megjelölve. - Ez nagyon úgy tűnik, hogy egy részletes üzenet, hogy hova mennek és mikor a szállítmányok. Ez nekem nagyon belső árulásnak tűnik, mit gondoltok? - néz fel kérdőn. Ery összevont szemöldökkel bámulja a térképet.
- Nem feltétlenül. Nem titok, hogy mikor mennek a szállítmányok, jó helyezkedéssel valószínűleg nem nehéz megtudni - feleli Amynek.
- Ráadásul a rajtaütések helye is meg van jelölve. Szerintem ezen tervezték a támadásokat.
Persze nincs kizárva, hogy a nőnek igaza van, és egy tégla szivárogtat információkat. És az összes rajtaütés a vámpírok szállítmányait károsítja. Ery legszívesebben vicsorogva rávetné magát a felelősre, de uralkodik a vonásain. Általában nem szokott ennyire kijönni a sodrából, de ha valaki a családja érdekeit csorbítja, annak nem bocsát meg.
- Az utóbbi idők rendszeres támadásai után, nem hiszem, hogy nagy dobra verték volna mikor indulnak a karavánok. - veti ellen Amy - Persze  más variációk sem zárható ki, de túl jól informáltak a támadók ahhoz, hogy a belső árulás elvethető legyen.
Eiryn még mindig kételkedik. Lehet, hogy már nem kürtölik ki ország-világnak, de tudják a Schattenstahlok, az általuk bérelt zsoldosok, a Hellenburgiak, az ő katonáik, ráadásul még az Észak is - ennek legékesebb tanúbizonysága Amy jelenléte. Túl sok ember tud túl sokat, valószínűleg gyerekjáték megtudni a szükséges információkat. Az egyik zsoldos meglepetten nézi a térképet.
- Oh, ez katonai térkép - válaszol Amy kérdésére - A terepviszonyok is ábrázolva vannak. Ilyet használunk mi is...illetve csak pár ember aki kicsit tud olvasni.
- Én nem tudom, mi okból vagy célból, esetleg milyen eszközöket használvs tervezték meg a térképet, de nekem az a javaslatom, hogy ha már megvan, használjuk. Amikor ez a karaván elért oda, ahova kell, a térképet felhasználva előre megfékezhetnénk a banditákat, mielőtt még a karaván veszélybe kerülhetne. - teszi hozzá Lance.
- Mindenképp érdemes felhasználni és akár csapda is állítható.
- Hacsak az elszaladt pajtikáink nem figyelmeztetik a haverjaikat, hogy rátettük a kezünket a térképre - morogja borúsan Eiryn.
- Persze ettől még nagyon jó ötlet.
Úgyhogy szépen megnézi, hogy az övéké-e a legkésőbbi időpont a papiroson.
- Hát igen, benne van a pakliban, hogy átírják a terveiket, de ha figyelmeztetjük a vámpírokat, akkor is megér egy próbát. Nem lehet tudni mennyire van szükségük a rablóknak a szállítmányokra, lehet, hogy kockáztatnak. - válaszolja Amy.
- Megnéztem a szekereket, semmi bajuk, de sajnos a lovak egy részét elkötötték. Vissza kell menjünk újakért, különben nem jutunk messzire. - hallja Eiryn maga mögül az egyik zsoldos hangját, de egyelőre a térképre koncentrál, amin két későbbi dátum is virít.
- Hans, visszamész egy csapattal lovakat hozni? Lovászként biztos jobban is fogod tudni, melyik a megfelelő állat - Szólal meg Lance. Eiryn felpillant.
- És mi? Addig mit csinálunk? - teszi fel Amy a költői kérdést, bár szemmel láthatólag helyesli a tünde ötletét. Ery a maga részéről karba font kézzel álldogál.
- Nem tudom, mennyire jó ötlet itt ácsorognunk a mocsár közepén, de ha mindenki egyetért, legyen.
Amy kérdésére szárazon elmosolyodik.
- Szójátékozunk - válaszolja szarkasztikusan, miközben pillantása újra és újra visszavándorol a hullák még forró nyakára. Egy idő után nem bírja tovább. Amúgy is használt némi mágiát a harchoz, és senkinek sem tenne jót, ha gyenge lenne, nem igaz?? Persze ha magába néz, pontosan látja, hogy ez csak valami silány kifogás, valójában egyszerűen a vér illata csábítja, a telt és gazdag íz ígérete. A legtávolabbi kultistához trappol, és agyarait a nyaki ütőerébe mélyeszti. Ugyan szívesebben venné kezelésbe az egyik halott zsoldost, de van egy olyan halovány sejtése, hogy ez nem nagyon tetszene a többieknek. Ahogy az első cseppek lecsorognak a torkán, akaratlanul is elfintorodik. Ami a manáját illeti, az annak rendje és módja szerint visszatöltődik, de ez nem az az íz, amire várt. Amit ő szeretett volna, az a vér fémes, enyhén édeskés-sós telt harmóniája a nyelvén, nem ez a fanyar-savanyú lőre. Pfuj. Undorodva tolja el magától a tetemet, Egy ideig még háborog a dolgon, de aztán eszébe jut valami. Vonásai zárkózottak és keményebbek lesznek, pillantása személytelenné és távolivá válik. Ivott már ő kultistát, az Északi Pusztaföldön egy angyalromban... Annak teljesen normális íze volt. Mi okozza akkor az ízkülönbséget, ha nem a mélységi jelenléte? Elgondolkodva, homlokráncolva mered maga elé, ahogy a dolgon tűnődik.

Elég nagy lesz a nyüzsgés, ahogy több szekér is befut, de megüti a fülem egy zsoldos csapat beszélgetése, melyek közvetlen közelében állunk meg Eyrin-nel.
- Ez a hely mindig ilyen veszélyes volt? Útközben el akartak minket téríteni.
A vámpírok persze azonnal esküdöznek, hogy ez nem az ő művük, egyikük rögtön meg is említi.
- Mi is találkoztunk valamiféle abnormális jelenséggel...no nem mintha bárki is odaveszett volna.
Eiryn azonnal érdeklődve fordul feléjük.
- Eltéríteni? Hogyhogy?
Az egyik tünde zsoldos leugorva a szekérről, megropogtatva elgémberedett tagjait válaszol.
- Valaki fogta magát, és mivel szerinte vicces volt, megfordította az útjelző táblát. -
- És, hogy jöttetek rá, hogy megfordították? Ismerősök vagytok erre? Mert az jól jönne ezek szerint visszafelé is, bár valószínűleg nem próbálkoznak ugyan azzal a trükkel még egyszer. - csatlakoztam én is a csevejhez. - Ráadásul minket is valaki tévútra akart vezetni.
A többi zsoldos és vámpír kedélyesen elbeszélget egymással.
- Megfordították? Azt véletlenül nem tudjátok, hogy merre vezetett a másik út? – kérdezte társnőm.
- Kaptunk térképet. Most így fejből nem emlékszem, hogy hol történt, de ha megtalálom azt, akinél a térkép van, ő talán rá tud mutatni. – jött egy pillanatra zavarba a tünde, bár nem igazán értettem miért, de végül is nem volt lényeges.
- Ezek szerint nem a csapatban van, aki informálja a rablókat, mivel akkor tudott volna a térképről. - néztem Eyrin-re, hogy ő mit szól ehhez. - Az én nevem Amelia és én is a kíséretre lettem felfogadva, ahogy a társnőm is. - intettem Eyrin felé, rábízva a bemutatkozást. - Te is jössz visszafelé is?
- Eiryn Nebelturm – biccentett a vámpírlány. - Szerintem úgy általában elég ostoba ötlet, nyilván van valaki, akinél térkép van, vagy ismeri az utat...
- Lance Kalver – mutatkozott be a zsoldos is, aztán folytatta. - Lehet, hogy nem ésszel élnek leginkább. Lehet, hogy aki óvatlan, meg se nézi alaposan, csak vállat von, hogy rossz a térkép, és elindul abba az irányba, amerre terelni szeretnék őket.
Arra gondoltam közben, amit kihallottam az előbb Eyrin kérdéséből, hogy vajon hová vezették volna a karavánt, ha hagyják magukat eltéríteni? Némi szünet után, hangosan folytattam a gondolat menetemet.
- Eddig a fekete acél szállítmányokra csaptak le, mit akartak akkor a szekerektől, amíg nem volt rajtuk a fuvar? Esetleg.........a saját embereiket küldték volna érte?
- Az tényleg jó taktika lenne a részükről, bár nem tudom, mennyire ismerik egymást a Schattenstahlok és a vevőik... Mindenesetre nézzük azt a térképet! Hátha kisütünk belőle valamit... – gondolkozik el társam a felvetésen.
Lance közben egy másik zsoldost próbál oda hívni, akinél az ominózus térkép van és akit megkérni, hogy mutassa meg a helyszínt is.
A fickó elég morcos kedvében van, mert a vámpírokkal iszonyat nehéz alkudozni, így csak odanyomja a tünde kezébe a térképet, és már el is fordul tőle.
Lance végül megvonja a vállát és a térkép egy pontjára mutat.
Én nem hiszem, hogy minden vevőt ismernének, így egészen elképzelhetőnek tartom az ötletemet. Kíváncsian hajolok a térkép fölé, hogy lássam, mit mutat a zsoldos, bár túl jól nem ismerem ki magam a mocsarakban.
- Hát ha ez is volt a tervük, velünk már nem járnak sikerrel az biztos. - jegyzem meg.
Eiryn is a térkép fölé hajol.
- Nos, még el is kell vinnünk az acélt, nemde? - kérdezi rám nézve. - Addig még bőven van idejük kitalálni valamit...
Bólintok Eiryn megjegyzésére.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy meg fogják próbálni, ha az első trükkjük nem vált be.
Az egyik zsoldos odalopódzik hozzánk, majd átkarolja a vállamat.
- Azt már induláskor kitalálták: ha bárki a közelébe mer menni a szekérnek, azt feldaraboljuk. – nyáladzik a fülembe, miközben érzelmesen rám kacsint.
Meglepődve nézek a felbukkanó fickóra, aki igen csak bizalmaskodó kedvében van.
Egy pillantással megállapítottam, hogy nem az esetem, ezért széles mosollyal fordultam felé, kedélyes hangnemet megütve.
- Ami könnyen veled is előfordul cimbora, ha nem viszed el a kezed a vállamról. - intek a családi ékszereinek irányuló tőrömre.
Közben a kereskedők lassan befejezik az alkudozást és elkezdik felrakodni a fémet, intve nekünk is, hogy lassan indulunk.
- Nem jöttök velünk? – kérdezi hirtelen Lance.
- Lance, ki nem hagynám, ezért béreltek fel. – válaszoltam a férfinek.

A karaván acéllal megpakolva elindul végül visszafelé. Hat szekér megy az úton, egymás után, szép sorjában (ez jó sok acél). Nyolc zsoldos utazik a kereskedőkkel, akik közül négyen lovon kísérik a karavánt, a maradék három közül Lance meg még egy az első, kettő a hátsó kocsin ülve figyel. Minden kocsin ül egy hajtó, mellettük a kovácsok céhének egy tagja, kivéve az utolsó hármat, mert csak három kufár utazik velünk. Ezekhez társulunk be Eiryn és én. A vámpírok úgy döntöttek, hogy mivel már fizettetek, nem fognak tovább segíteni. Úgy gondolják, hogyha netán a szállítmány mégse érne célba, akkor legalább az ostoba emberek belátnák, hogy nem az ő hibájuk, hogy a fémnek lába kél.
Komótosan cammogunk kifelé a mocsárból, ami egy kevésbé tapasztalt zsoldost akár tévhitbe is ringathatna, de az előzmények után nem engedem, hogy az unalom tespedtsége rám telepedjen, még ha nem is történik semmi Körülöttünk mindenfelé ingoványok, magas fű, nagy sík terep, ami az útonállóknak kevés rejtőzködési lehetőséget ad, az úton kívül a talaj bizonytalan, így arról letérni valószínűleg öngyilkossággal érne fel. Senki sem számítana pont itt támadásra.
Nem ültem fel a bakra, mert minek nyomorogjak, inkább hátul hanyatt fekve, a lábam lógázva nézem a felhőket, csak a fülem tartom nyitva. Az egyhangú lötykölődés egészen elringat, csak a fegyelem tart ébren, hiszen az őrzés nemes feladatát vállaltam.
Mindenki békésen beszélget, bóbiskol, vagy csak néz ki a fejéből, szóval teljes a békesség……….
A rossz érzés váratlanul söpör végig rajtam, gondolataim összezavarodnak és mintha valami tompa köd szállna meg. A menet megtorpan a sor és hangokat hallok elölről.
Máris talpon vagyok és a kardom szorongatva lépek el kicsit oldalt a szekértől, hogy lássam mi van elől, de egyelőre maradok a helyemen és próbálom kirázni magamról ezt a furcsa állapotot, ami szerencsére sikerült is, elröppen, mint ha csak egy álom lett volna.
- Láttok valamit? - kérdem a bakon pipiskedő hajtótól.
Most már meglátom a férfit, ahogy elállja az utat, majd elindul is szépen lassan a szekerek mellett, közeledve felém.
Közben hátul már megy is a találgatás, hogy minek sikerült nekimenni, de szerencsére az egyik zsoldos azonnal megmagyarázza a helyzetet.
- Valami vén vándor akadt az utunkba. Nem lehetünk elég óvatosan...
Feszült leszek, ahogy meghallom, hogy valami vándorba botlottunk, mert ritka erre a magányos utazó és kicsit sok a véletlenekből, hogy pont most keresztezi az utunk, amikor fel vagyunk pakolva, na meg még élénken élt bennem a Toronyhoz vezető utunk furcsa jelenése. És általában bízom a megérzéseimben.
Kihúzom a kardom és úgy állok közel a szekérhez, miközben fürkészve nézem a csendes fickót, de a környéket is.
- Balra! Íjászok! – hallom felcsattanni Eyrin hangját.
- Földre! Fedezékbe a szekerek mögé! – követi szinte azonnal a zsoldosé.
Mivel minden idegszálam készültségben van azonnal cselekszem, ahogy a lány hangja felcsattan. Mivel nyitott szekerekről van szó, azonnal a kocsi alá húzódom, hiszen talán ott van a legtöbb esély kikerülni a nyilakat. Mire Lance hangját is meghallom, már fedezékben vagyok.
- Hol van a vándor? Látja valaki? - kémlelek ki rejtekemből és ha látom, akkor igyekszem magam mellé rántani.
Ha vétlen azért, ha bűnös meg azért.
A csapat nem harcképes része szerencsére azonnal földre veti magát, a zsoldosok közül akik nem lovon ülnek, rögtön a szekerek fedezékébe húzódnak. A lovas társaik már nem voltak ilyen gyorsak, közülük egyet el is találnak a sortűzzel, aki így leesik a lóról. Bár megsérült, de dacos arccal áll fel és tépi ki magából a nyilat, ami nem érte el egyik létfontosságú szervét sem. Mindenki kardot ránt, Amivel együtt összesen hárman rögtön a vándor felé szegezik fegyverüket, aki ekkorra már a negyedik szekér mellett jár. Neki is helyén van ám az esze, leveti magáról a ruháját és fegyvert ragad. Furcsamód csak egy kés van nála, semmi komolyabb fegyver.
A négy másik ember ekkor eldobja a fegyverét, majd elkezdtek valami mással ügyködni. Kisvártatva az út melletti bokorból négy darab zöldes, amőbaszerű izé ugrik neki a lovaknak, akik ettől elkezdenek hangosan nyeríteni. Elég gyorsan mozognak.
Mikor meglátom, hogy az íjászok eldobják a fegyvereiket, máris kinn vagyok a kocsi alól és nekiugrom a karddal a színt valló "vándornak". Egyelőre a fegyvereseket tartom a nagyobb fenyegetésnek, a lovakat megtámadó lényekkel talán a kocsisok és a kufárok is felvehetik a harcot. Lance már hallhatóan tudja mivel kell hatni rájuk.
- Vizet rájuk!
- Most nem lesz olyan könnyű dolgotok cimbora. - szúrok közben a hasa felé a férfinek.
Lance parancsára a zsoldosok közül három azonnal a kulacsához nyúl és slájmokra önti a vizet. Közülük két kis taknyot sikerül is leönteni. Most viszont úgy látszik, annyira nem hátrálnak meg tőle. Vagy a víz kevés, vagy előzőleg csak megjátszották magukat, vagy csak az idézőjük közelsége ad nekik plusz löketet. Az egyik azonnal ráugrik a legszélső zsoldos testére. A katona a karját maga elé tartva hárít, majd mint a vattacukrot a pálcát, úgy emeli le magáról a kis teremtményt és vágja a földhöz. A második lény Lance-t támadja és megpróbál a lábába harapni. A harmadik és a negyedik egyelőre csak áll és várakozik. Nem nagyon tudok nézelődni, de úgy nézem közben a négy alak szép lassan közelebb sétál hozzánk, míg Eyrin jól áll a pacák elleni harcban.
A vándor maga elé tartja a tőrét, amivel az ütésemet hárítja. A másik két zsoldos, aki velem volt elrohan valahová, bízva benne, hogy megoldom a problémát. A támadásom azonban olyan erőteljesre sikerül, hogy kiütöm a kést a kezéből és ő hátrál egy lépést.
Fél szemmel látom, ahogy lassan mindenki harcba bocsátkozik, de nekem most csak az előttem álló férfira kell figyelnem.
Színleg egy oldalsó nyakvágást indítok, de a hátsó lábamon hagyva a testsúlyom kipattintom a csizmámból a rejtett pengét és az ágyéka felé rúgok. Aljas megmozdulás, de ha sikerül gyorsan véget vetek a harcnak.
A vándor azonban nem zökken kis a koncentrációból. Karját maga elé emeli, majd az alkarjától lefelé a keze egy csáppá a lakul át. A csáp egyik pillanatról a másikra acélkeménnyé változik és ezzel hárítja a támadásomat.
Pedig már kezdem a markomban érezni a győzelmet, de ahogy szinte pillanatok alatt elfolyósodnak a kezei és helyett csápok jelennek meg, egy nem éppen nőies káromkodás hagyja el a szám.
- Kultisták! - kiáltok fel, hogy figyelmeztessem a többieket.
Már volt hozzá szerencsém, így nem nehéz felismernem.
A kultista tekintete találkozik az enyémmel. Amint ez megtörténik, az előző különös, merengő érzés visszatér belém, s egy pillanatra félelem, szorongás járja át a szívem. Éppen elég, hogy a kedves vándor a másik kezével el tudjon kapni.
Kikerülhetném, de akkor oda lenne a "halálosra" tervezett rúgásom, inkább hagyom, hogy elkapjon, de a tervem a megsebzéséről megmarad.
Ki tudja ez után mikor tudnék a közelébe keveredni még egyszer?
Jól döntöttem! A kultistának eltalálom a gyomrát. A keze ugyan eléri a torkomat, amit jól meg is szorít, de megfojtani már nem tud, nyög még párat, aztán összeesik.
Megkönnyebbülve masszírozom meg a nyakam, mert csúnya vége lehetett volna, ha nem sikerül időben eltalálnom és tovább él egy kicsit ez az ocsmányság.
Azonban nem sokáig dajkálhatom magam, mert hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a többiek nem állnak olyan jól.
Az a sugár, ami elhagyja a másik kultista kezét, elég ronda dolgokra lehet képes. Mivel elég messze vagyok még tőle, így megpróbálom a dobótőrömmel hatástalanítani, de legalább megzavarni a koncentrálásban, míg igyekszem közelebb kerülni hozzá.
- Hééé! Nézd kinyírtam a haverod! - kiabáltam neki.
Tiszta a célpont és biztos vagyok benne, hogy halálos pontossággal eltalálom a hírnököt. De aztán mire észbe kapok, a maradék két takony közül az egyik ott terem a fickó előtt, a tőr őt találja el.
A kínsugár sajnos két zsoldost elkap, akik térdre rogynak tőle. Ezután, mivel a többiek megmenekültek, a kultista abbahagyja a varázslást, és inkább a lénye irányítására koncentrál. Még egy lény van Lance mögött, egy a két hírnöknél. A harmadik hírnök közben menekülőre fogta a dolgot és eltűnik.
Ismét szitkozódok egyet rohanás közben, ahogy a szépen kivitelezett dobásom nem találja el csak a slajmot, de ez nem akadályoz meg egy újabb tőr eldobásában és eddigre már remélhetőleg elég közel érek, hogy támadjak.
Ekkor feltűnik Eyrin, így lefékezek, mert nem szeretném megsebezni, de ha elvonja a fickó figyelmét, nem habozok elvágni a nyakát. Ha meg rám figyel, akkor a vámpírlánynak lesz lehetősége megölni.
A gyors rajtaütést követően a szerencse kereke végre felénk fordul, s miután a kultisták egy részét legyűrtük, már túlerőben is találjuk magunkat. A maradék mélységi pribék menekülőre fogja a dolgot. A takonyszerű lények egyik pillanatról a másikra szertefoszlanak.
- Mindenki jól van? - kérdezi meg végül Eyrin, de azonnal folytatja is és kimondja, ami valószínűleg mindannyiunkban bujkál.
- Mi közük van a kultistáknak ehhez az egész nyamvadt ügyhöz?!
- Kösz, én jól vagyok. - szorongattam még mindig a kezemben görcsösen a kardot, nehezen lassítva még mindig zaklatott szívverésemet.
Három zsoldosról viszont nem volt ez elmondható, de mi többiek elég jól megúsztuk.
- Nem tudom. - válaszoltam Eyrin második kérdésére. - Talán nekik is kell ez a nyavajás fém. - köptem a földre, majd én is begyűjtöm a tőreimet.
- Te nem vagy normális! - emeltem fel a másik zsoldosra e tekintetem, ahogy az enni akart. - Pont most éheztél meg? Itt?
- De mire kell nekik? Nem elég a csápjuk meg az agyturkálás? – firtatja tovább a vámpírlány a kérdést.
- Hát ez jó kérdés? - dünnyögtem Eyrin-nek, de fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mire van szüksége egy kultistának. - Lehet, hogy a gazdáiknak kell.
- Ha éhes vagyok, akkor éhes vagyok, és kész. Egy idő után egy ilyen kisebb csetepaté már nem tesz semmit az étvággyal, talán a mozgás meghozza. – szúrja oda közben Lance.
A zsoldos közömbössége azért megborzongatott. Én is sok mindenen keresztül mentem, de ennyire remélem sosem leszek érzelemmentes.
A többi zsoldos is meglepően hétköznapian viselkedik, mintha mi sem történt volna, amint meghallják Lance-ot. Az egyikük neki is lát kicsomagolni az egyik szekéren a kaját, amit hoztak. Utólag elnézve jót is tett a kis csapatnak, mert legalább a hangulat oldódott egy kicsit.
- Te tudod. - hagytam rá a zsoldosra, de közben a figyelmem nem kerülte el a vámpírlány által talált papírdarab, így közelebb óvakodtam.
- Mi az? Mit találtál?
- Nem tudom, valami papírt. Itt volt ennek a fickónak a kabátjában – int a kultista hullája felé a lány.
Mivel a lány kihajtogatja a papírt, hogy lássam mi van rajta, egészen mellé állok és onnan nézem.
Egy térképet ábrázol, ami a déli hegyláncoktól egészen a mocsárvidék végéig ad részletest leírást Veronia tájairól. Még egy pár nagyobb város, mint Hellenburg is fel lettek tüntetve. A fontosabb kereskedelmi utak mind ki vannak húzva piros színű tintával. Mindegyik a vámpírok tornyától indul, visszafelé nem látok egyetlen megjelölt utat sem. Egy csomó dátum tarkítja az egyes útvonalakat. Az egyik történetesen pont ott van, ahol éppen most állunk, a mai nappal megjelölve.
Közben a zsoldosok közül páran odagyűltek a térképet lesni. Többen közülük összesúgnak, hogy vajon mi a fene lehet ez, de szerencsére a kezdeti nagy nyugtalanság már régen alábbhagyott, így jobbjára csak morogva nézik a térképet.
- Érdekes. - mutatok a mi útvonalunkra, ahol a mostani nap szerepel megjelölve. - Ez nagyon úgy tűnik, hogy egy részletes üzenet, hogy hova mennek és mikor a szállítmányok. Ez nekem nagyon belső árulásnak tűnik, mit gondoltok? - nézek Eyrin-re, majd a még rágcsáló zsoldosra.
- Nem feltétlenül. nem titok, hogy mikor mennek a szállítmányok, jó helyezkedéssel valószínűleg nem nehéz megtudni – válaszol töprengően.
- Ráadásul a rajtaütések helye is meg van jelölve. Szerintem ezen tervezték a támadásokat.
- Az utóbbi idők rendszeres támadásai után, nem hiszem, hogy nagy dobra verték volna mikor indulnak a karavánok. - mondok ellent Eyrin-nek. - De persze a más variációtok sem zárható ki, de elég jól informáltak a támadók, hogy a belső árulás elvethető lenne.
- Oh, ez katonai térkép – veti közbe az egyik zsoldos. - A terepviszonyok is ábrázolva vannak. Ilyet használunk mi is...illetve csak pár ember, aki kicsit tud olvasni.
~ Hmm… A katonai térkép érdekes, de ez sok embernél lehet. ~
- Én nem tudom, mi okból vagy célból, esetleg milyen eszközöket használva tervezték meg a térképet, de nekem az a javaslatom, hogy ha már megvan, használjuk. Amikor ez a karaván elért oda, ahova kell, a térképet felhasználva előre megfékezhetnénk a banditákat, mielőtt még a karaván veszélybe kerülhetne. – teszi hozzá Lance.
- Mindenképp érdemes felhasználni és akár csapda is állítható. - értek egyet Lance-vel.
- Hacsak az elszaladt pajtikáink nem figyelmeztetik a haverjaikat, hogy rátettük a kezünket a térképre - morogja borúsan a vámpírlány. - Persze ettől még nagyon jó ötlet.
- Hát igen, benne van a pakliban, hogy átírják a terveiket, de ha figyelmeztetjük a vámpírokat, akkor is megér egy próbát. Nem lehet tudni mennyire van szükségük a rablóknak a szállítmányokra, lehet, hogy kockáztatnak. - válaszolom a vámpírlánynak.
Láthatóan a dátumok között csak kettő van, ami későbbre esik, mint a miénk. Mindkettő ugyanazon a hosszú kereskedelmi úton fekszik, ami északra vezet. Az időpontok pedig két hónappal előre szólnak, nyilván előre megrendelt szállítmányt akartak kirabolni.
Hirtelen Lance a mellette álló vámpírhoz fordult:
- Avis, visszamész egy csapattal lovakat hozni? Lovászként biztos jobban is fogod tudni, melyik a megfelelő állat.
Közben a többi zsoldos is odacsődül hozzátok. Az egyikük kisebb útbaigazítást ad a csapatnak.
- Megnéztem a szekereket, semmi bajuk, de sajnos a lovak egy részét elkötötték. Vissza kell menjünk újakért, különben nem jutunk messzire.
Az érkező zsoldos nem sok jó hírt mond, így egyetértek Lance-val, hogy valakinek vissza kell menni.
- És mi? Addig mit csinálunk? - teszem fel a költői kérdést.
- Nem tudom, mennyire jó ötlet itt ácsorognunk a mocsár közepén, de ha mindenki egyetért, legyen. - bólint rá Eyrin is. - Szójátékozunk – veti rám aztán a szemét és én a helyzet ellenére most elvigyorodom.
A többi zsoldos is elégedetten bólint.
- Visszavisszük az egészet, kérünk pár lovat és elindulunk újra. Veszélyes kettéválni.
Aztán egyikük felém fordul.
- Hogy ti? Nektek mi egyáltalán a dolgotok...?
Mielőtt még válaszolnék a vámpírlány hirtelen akcióba lendül és azt hiszem nem vagyok egyedül, amikor a torkomon akad a szó a látványtól, ahogy megcsapolja a kultistát.
Nem mintha sajnálnám, csak valahogy az ember hajlamos elfelejteni, hogy az a kellemes viselkedésű, olykor tréfálkozó lánynak …..hmm…….különös étrendje van és szép hegyes fogai.
- Hogy……hogy nekünk? – nyelek egyet és próbálok a kérdésre koncentrálni. - Vigyázni a szállítmányra és megszüntetni a rablásokat. – foglalom össze.

Odaérve lepattantam a szekérről, hogy kinyújtóztassam tagjaimat. Egy időben érkeztünk meg a szállítmányokkal, el is kezdték az üzletelést a vámpírokkal, másokat arra kértek, hogy pakoljanak le a szekerekről, minket ezzel szerencsére békén hagytak. Van, akit nem érdekel, hogy mire bérelt fel eredetileg, mindenféle szolgai munkát elvégeztet velünk, örültem, hogy a munkáltatónk tisztességes, és nem kell többet tennünk annál, amire eredetileg pénzt ajánlott.
- Eltéríteni? Hogyhogy? – Kérdezte egy nő a szállítmány kíséretéből az egyik zsoldosunktól, aki előzőleg a vámpírokat kérdezte arról, hogy történt-e már ilyen, akik persze égre-földre esküdöztek, hogy még soha. Odafordultam, és válaszoltam.
- Valaki fogta magát, és mivel szerinte vicces volt, megfordította az útjelző táblát. - Magyaráztam.
- És, hogy jöttetek rá, hogy megfordították? Ismerősök vagytok erre? Mert az jól jönne ezek szerint visszafelé is, bár valószínűleg nem próbálkoznak ugyan azzal a trükkel még egyszer. – Mondta egy másik zsoldos is, egy nő. Szokatlan látvány volt, de gyorsan túllendültem rajta. - Ráadásul minket is valaki tévútra akart vezetni.
[2017.04.23. 21:31:20] Alagrid: - Megfordították? Azt véletlenül nem tudjátok, hogy merre vezetett a másik út?
Pironkodtam, nem akartam elárulni, hogy írástudatlan vagyok, de aztán feltaláltam magam azzal együtt, hogy válaszoltam a másik hölgynek, aki csatlakozott.
- Kaptunk térképet. Most így fejből nem emlékszem, hogy hol történt, de ha megtalálom azt, akinél a térkép van, ő talán rá tud mutatni.
- Ezek szerint nem a csapatban van, aki informálja a rablókat, mivel akkor tudott volna a térképről. Az én nevem Amelia, és én is a kíséretre lettem felfogadva, ahogy a társnőm is. – intett a másik beszélgetőpartnerünk felé, jobban megnézve észrevettem, hogy vámpír volt. - Te is jössz visszafelé is?
- Eiryn Nebelturm – Mutatkozott be a vámpír is. - Szerintem úgy általában elég ostoba ötlet, nyilván van valaki, akinél térkép van, vagy ismeri az utat...
- Lance Kalver - Folytattam, a felvetésre biccentettem. - Lehet, hogy nem ésszel élnek leginkább. Lehet, hogy aki óvatlan, meg se nézi alaposan, csak vállat von, hogy rossz a térkép, és elindul abba az irányba, amerre terelni szeretnék őket.
- Eddig a fekete acél szállítmányokra csaptak le, mít akartak akkor a szekerektől, amíg nem volt rajtuk a fuvar? Esetleg.........a saját embereiket küldték volna érte?
Biccentettem, nem volt rossz felvetés, de ezt már sose tudjuk meg.
- Az tényleg jó taktika lenne a részükről, bár nem tudom, mennyire ismerik egymást a Schattenstahlok és a vevőik... Mindenesetre nézzük azt a térképet! Hátha kisütünk belőle valamit...
Vetette fel a vámpírlány. Odaszóltam a vezetőnek, hogy kellene a térkép egy kicsit, miután megnyugtattam, hogy akikkel beszélgetek, szintén karavánőrök, és csak ki szeretnénk találni, mi lehetett az az eltérítéses hadművelet. Arra is megkértem, hogy mutassa meg pontosan, hol történt. A vezető elég morcos kedvében volt, mert feltehetőleg nem ment az alkudozás úgy, ahogy akarta, így csak a kezembe nyomta a térképet, és elhajtott. Vállat vontam, a térkép legalább megvan, így odavittem a többiekhez, kinyitottam, és nagyjából ráböktem, hogy hol is történt. A többiek kíváncsian hajoltak a térkép fölé.
- Hát, ha ez is volt a tervük, velünk már nem járnak sikerrel, az biztos. – Jegyezte meg Amelia.
- Nos, még el is kell vinnünk az acélt, nemde?  Addig még bőven van idejük kitalálni valamit...
Egyet kellett értenem Eirynnel.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy meg fogják próbálni, ha az első trükkjük nem vált be.
Adott hangot Amelia is az egyetértésének. Az egyik zsoldos közben odalopódzott hozzánk, és átkarolta Amelia vállát.
- Azt már induláskor kitalálták: ha bárki a közelébe mer menni a szekérnek, azt feldaraboljuk. – Mondta a lánynak, miközben rákacsintott. Kérdően néztem a zsoldosra, aki ugyan igazat beszélt, de most Ameliára ment rá, aki meglepődve nézett a hirtelen felbukkanó fickóra, aki nem igazán félt tőle. Ugyan mit akar ez tőlünk, és mit fog még csinálni? A lány közben széles mosollyal fordult felé, kedélyes hangnemet megütve.
- Ami könnyen veled is előfordul cimbora, ha nem viszed el a kezed a vállamról. – Mutatott rá a saját tőrére.
Jót röhögtem magamban ezen a szellemes lekoptatáson. Közben észrevettem, hogy készülődnek a szekereink, megyünk tovább, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem beszélgetőtársaimat:
- Nem jöttök velünk?
- Lance, ki nem hagynám, ezért béreltek fel.
Mondta Amelia, Eiryn is beleegyezést mutatott, egy mosollyal és biccentéssel köszöntem meg, hogy elfogadták a megbízást.
Végül elindultunk, szokás szerint a legelső kocsira ültem fel, és onnan néztem az utat. Békésen, unottan zötyögtünk a szekérrel kifelé a mocsárból, azonban az út közepén valami megtörte az egyhangúságot: egy bizalmatlanul kinéző csuklyás alak, azonnal valami rossz és kellemetlen érzés fogott el, mintha elkábultam volna, de megráztam a fejem, szóltam a kocsisnak, hogy álljon meg, kivontam a kardom, és a szekérről leugorva két-három lépést előrementem.
- Ki vagy te, és mit akarsz? - emeltem felé fegyverem.
- Csak egy vándor...
Mondta mindenféle egyéb reakció nélkül, és elindult felénk. Szemmel követtem, nem vettem le róla a tekintetem egy pillanatra se, nem voltak jó érzéseim vele kapcsolatban.
- Balra! Íjászok! – Hallottam hirtelen a hátam mögül Eiryn hangját. - Földre! - Kiáltottam azonnal - fedezékbe a szekerek mögé! - Én is azonnal így tettem, a szekerek jobb oldalánál kerestem menedéket.
- Hol van a vándor? Látja valaki? – Hallottam Amelia hangját.
Körülnéztem, láttam, hogy a legtöbb embernek sikerült fedezékbe kerülni, egy embert kapott el a sortűz, de nem zavartatta magát különösebben, szerencsés helyen érte a nyílvessző.
A lovak kisvártatva felnyerítettek, így kinéztem a szekér mögül, és láttam, hogy nyálkák támadják őket. Hamar eszembe jutott, hogy hogyan tudtuk korábban legyőzni őket, így újból kiabáltam:
- Vizet rájuk!
A vándorral egyelőre én nem törődtem. Gyorsan körülnéztem, és felmértem, mi történik. A zsoldosaim tették, amit mondtam, azonban hatástalan volt, a vámpírlány dobótőröket használt, Amelia pedig a vándorra támadt. Nem volt időm tovább vizsgálódni, mert ekkor észrevettem, hogy egy nyálkaszörny felém tart, és megpróbál belém harapni. Felemeltem a lábam, és beleszúrtam a kardomat az arrafelé igyekező takonytömegbe, és igyekeztem fel is hasítani. Ez annyira jól sikerült, hogy fel is szívódott azonnal. Hmm, szóval vagdaljuk őket, és akkor majd lesz valami.. Jó ötletnek tűnt. Amint a meglepetés ereje elfogyott náluk, kezdtünk mi fölénybe kerülni, viszont ekkor kellemetlen meglepetés ért minket. Két kisebb szörny került az oldalunkba, akik ráugrottak az egyik társamra. Gondolkodás nélkül nekiindultam, hogy segítsek a földre került társamnak, futás közben akarva-akaratlanul is eleresztettem egy kiáltást, amit talán a harci láz hozott meg, vagy az aggodalom, nem tudtam eldönteni.
- Kultisták!  - Hallottam a fülemben zubogó véren keresztül tompán egy női kiáltást. Nem foglalkoztam vele. Az ellenség felém fordult, miután átharapták a társam torkát. Az első elesett… Majd később meggyászolom, most nem uralkodhatnak el rajtam az érzelmek!  Nekem rontott minden körülöttem lévő ellenség, én  a kardomat kitartottam feléjük, hátha az egyik önjáró takonytócsa belefut, és fel tudom hasítani. A társaim okosak voltak, hozzám ugrottak, és megtámadták az ellenfeleket, azonban még nem volt elég, hogy megsebesüljenek. Az a nyálka, ami felfutott a kardomra, nem tanúsított nagy ellenállást, két csapás után elporladt. Szét is vált azonnal a csapat, A többieket követve én is ösztönösen arrébb ugrottam, és ez volt a szerencsém, mert két társamat egy, az egyikük csápjaiból kijövő sugár kényszerítette térdre... várjunk, csápok? Erre majd kell egy magyarázat. Megfordultam, hogy szembenézzek az ellenfelekkel. A távolban láttam egy leszúrt ellenfelet, meg azt, aki ránk lőtt. Felé repült egy tőr Amelia felől, de egy nyálka levédte. Közben hallottam magam mögül két férfi hangját, ahogy térdre rogytak, mert eltalálták őket. A sugár alább is hagyott hamar, mert abbahagyták a támadást, hogy a kámzsás alak a saját védelmére összpontosíthasson. A két lány támadta meg, nem jósoltam neki hosszú életet, és bejött a számításom, gyorsan elintézték.
Elégedetten konstatáltam, hogy a harcot megnyertük. A banditák nagyrésze vagy meghalt, vagy elmenekült, a nyálkák pedig mind felszívódtak. Egy nagy levegő után felegyenesedtem, hogy felmérjem a veszteségeinket.
-…közük van a k…. ..hez az egész …höz?!
Hallottam egy dünnyögő női hangot. Hátranézve a vámpírlányt láttam, aki keresgélt valamit, tőle jött a hang. Végeztem az ellenőrzéssel, zsoldosok közül hárman haltak meg, a többiek megúszták nagyobb sérülések nélkül. Sajnáltam, hogy ez a két véglet volt, jobban örültem volna hat súlyosabban sérültnek halott nélkül, de ez van. A halottakat fel is pakolták egy szekérre, gondolom azért, hogy eltemessék őket. Egy picit hagytam magamban leülepedni a dolgot, aztán elindultam a karavánhoz, hogy segítsek mindent elrendezni a továbbinduláshoz.
- Indulás előtt együnk valamit, jót fog tenni a sok feszültség után.
Javasoltam. Lehet, hogy nem volt igazam, de kellett valami indok evésszünetre, mert megéheztem, és nem akartam egy zötyögős szekéren enni.
- Te nem vagy normális! – Nézett rám Amelia. - Pont most éheztél meg? Itt?
- Ha éhes vagyok, akkor éhes vagyok, és kész. Egy idő után egy ilyen kisebb csetepaté már nem tesz semmit az étvággyal, talán a mozgás meghozza.
Feleltem a nőnek egyszerűen, majd elkezdtem majszolni egy kenyeret. Közben észrevettem, hogy a vámpír nő nagyon néz valamit, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A beszédükből láthatóan az jött le, hogy tudták, mi történt itt, de később is meg lehetett kérdezni, most ebédidő volt.
- Te tudod. – Hagyott itt végül, és ment oda kíváncsiskodni Eirynhez.
- Nem tudom, valami papírt. Itt volt ennek a fickónak a kabátjában – Válaszolta Ameliának, ez már engem is kíváncsivá tett.  Közben a zsoldosok közül páran odagyűltek a térképet lesni. Többen közülük összesúgtak, hogy vajon mi a fene lehet ez, de nagy pánikot nem tanúsítottak. Odafurakodtam, hogy rálássak. Egy kicsit gondolkodtam, majd eszembe jutott valami, de egyelőre nem szóltam semmit.
- Érdekes. - Ez nagyon úgy tűnik, hogy egy részletes üzenet, hogy hova mennek és mikor a szállítmányok. Rz nekem nagyon belső árulásnak tűnik, mit gondoltok? –[/color] Mutatott ránk nézve Amelia a mi útvonalunkra, ahol a mostani nap szerepel megjelölve.
- Nem feltétlenül. nem titok, hogy mikor mennek a szállítmányok, jó helyezkedéssel valószínűleg nem nehéz megtudni – Felelte Eiryn - Ráadásul a rajtaütések helye is meg van jelölve. Szerintem ezen tervezték a támadásokat.
- Oh, ez katonai térkép. A terepviszonyok is ábrázolva vannak. Ilyet használunk mi is...illetve csak pár ember aki kicsit tud olvasni. – Mondta az egyik zsoldos Ameliának válaszul.
- Én nem tudom, mi okból vagy célból, esetleg milyen eszközöket használva tervezték meg a térképet, de nekem az a javaslatom, hogy ha már megvan, használjuk. Amikor ez a karaván elért oda, ahova kell, a térképet felhasználva előre megfékezhetnénk a banditákat, mielőtt még a karaván veszélybe kerülhetne.
Böktem ki végül a gondolatom.
- Az utóbbi idők rendszeres támadásai után, nem hiszem, hogy nagy dobra verték volna mikor indulnak a karavánok. De persze a más variációtok sem zárható ki, de elég jól informáltak a támadók, hogy a belső árulás elvethető lenne. - Érvelt Amelia. - Mindenképp érdemes felhasználni és akár csapda is állítható. – Tette hozzá velem egyetértésben.
- Hacsak az elszaladt pajtikáink nem figyelmeztetik a haverjaikat, hogy rátettük a kezünket a térképre – Morogta a vámpírlány némi rosszkedvvel. - Persze ettől még nagyon jó ötlet. - Tette hozzá.
- Megnéztem a szekereket, semmi bajuk, de sajnos a lovak egy részét elkötötték. Vissza kell menjünk újakért, különben nem jutunk messzire.
- Nem tudom, mennyire jó ötlet itt ácsorognunk a mocsár közepén, de ha mindenki egyetért, legyen. - Fűzte hozzá Eiryn.
Én sóhajtottam, nem akartam igazán új lovakért menni. Bevillant egy ötlet, odafordultam a vámpírhoz, akivel beszélgettem.
- Avis, visszamész egy csapattal lovakat hozni? Lovászként biztos jobban is fogod tudni, melyik a megfelelő állat.
- Hát igen, benne van a pakliban, hogy átírják a terveiket, de ha figyelmeztetjük a vámpírokat, akkor is megér egy próbát. Nem lehet tudni mennyire van szükségük a rablóknak a zállítmányokra, lehet, hogy kockáztatnak. - Mondta Amelia Eirynnek válaszul. - És mi? Addig mit csinálunk? - Kérdezte aztán.
- Szójátékozunk – Válaszolta szarkasztikus hangnemben a vámpír, miközben azt vettem észre, hogy egyre sűrűbben néz a hullákra. Végül odament egyikükhöz, és beleharapott. Persze, jogos, én mondtam, hogy együnk.
- Visszavisszük az egészet, kérünk pár lovat és elindulunk újra. Veszélyes kettéválni.
Mondta a megmaradt zsoldosok egyike.
- Hogy ti? Nektek mi egyáltalán a dolgotok...?
Fordult Ameliához. Én csak forgattam a szemem.
- Hivatalosan a szállítmányt védjük, másodállásban a seggeteket. Ne kötözködj, csináld a dolgodat a szekereknél, hogy minél hamarabb elindulhassunk. - Vetettem oda. Nem voltam a hülye kérdések híve. Én ott maradtam Ameliával, hátha kisüthetünk közben valamit.

Ery gondolataiba mélyedve trappol a csapat után, majd felzárkózik Amyhez.
- Ezzel a kultistával valami nem volt rendben. A vérének borzalmas volt a bukéja....
Bár nem tudja, a zsoldos hogyan világíthatná meg a problémát, úgy dönt, hátha van valami ötlete mégis. Bár lehet, hogy túlbecsülte a lány alkalmazkodási képességeit: szegény Amynek szemmel láthatólag fogalma sincs, hogy hogyan kéne reagálnia. Valószínűleg ösztönösen undorodik, amit valahol Eiryn is megért.
- Öhmm……..- köszörüli meg a torkát.
- Talán mert megrontotta egy mélységi, nem? – kérdez vissza végül.
- Már ittam egyszer kultistából, de annak nem volt rossz íze - válaszol Amynek, de neki sincs jobb ötlete.
- Hát...ööö.....talán ez már régebb óta volt a mélységi csicskája és megromlott a vére is. - vonja meg Amy tanácstalanul a vállát, és a továbbiakban csöndben sétálnak. Amikor végre visszaérnek a toronyhoz, a lány hagyja, a kereskedőknek hadd főjön a feje a pénz meg a lovak miatt, majd körbenéz, hátha lát valahol egy Randlaufert. A futárcsalád tagjai jellemzően minden nagyobb településen megtalálhatók, és a leggyorsabb módja a híradásnak az, ha velük üzen. Mind Brunhild von Schattenstahlnak, mind Lothar nagyúrnak tudnia kell róla, hogy kultisták vannak a dologban. Az előbbit akár fel is keresheti, hiszen itt vannak a Toronynál, de ami saját családfőjét illeti, mindenképpen szüksége lesz a Randlauferek segítségére.
- Nem kéne megmutatnunk valakinek a térképet, hogy futárt küldjenek és figyelmeztessék a többieket? – hallja közben Amy kérdését.
- Van kit egyáltalán? Terveztek még a miénken kívül rajtaütést? - érdeklődik Lance, aki közben újra csatlakozott hozzájuk.
- Két későbbi időpont is van - mutat Eiryn a térképre, amit gyorsan előcibál, és Amy egyetértően bólint.
- Épp egy futárt keresek, aki figyelmeztetheti a családfőket. Ők tudni fogják, mit tegyenek.
Ekkor azonban egy vámpír siet oda hozzájuk, valószínűleg egyenesen a toronyból. Magas, szikár, hosszúfülű családtag, az egyik szemén egy monoklival. Elegáns ruhát visel, nem a környéken megszokott munkásöltözéket, amiben az olvasztást szokták végezni. Eirynt látva rögvest odasiet a kis csapathoz, akik magukban társalognak a papír körül.
- Kérem, elnézést a zavarásért. - biccent egyet udvariasan. Arra nem veszi a fáradságot, hogy rendesen köszönjön. Kihúzza magát, majd visszarázódva a jól megszokott "vámpíros" attitűdjébe folytatja a mondandóját.
- Eugen von Schattenstahl vagyok, a Schattenstahl család harmadik pátriárkája. Kérem, megmagyaráznák, miért jöttek vissza. Ha kérhetem, érthetően.  
A hangja kifejezetten flegma a sok "kérem" ellenére. Eiryn egy kissé meglepődik, hogy ekkora méltóság jött eléjük, de végül is logikus a dolog: a feketeacél-szállítmányok eltünedezése bizonyára igencsak fontos napirendi pont a Schattenstahlok vezetőinek. Így csak meghajol a jövevény felé, és megpróbálja tömören összefoglalni a történteket.
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok. A szállítmányt megtámadták, és bár sikerült visszaverni a támadást, a lovak elszaladtak, így kénytelenek voltunk visszajönni. A szállítmány nem sérült, a kíséret néhány tagja viszont igen. A támadók kultisták voltak. Meg tudná mondani, merre találok egy Randlaufert? Sürgősen tájékoztatni szeretném Lothar nagyurat a történtekről.
- Üdv, Eugen! - bólint Amy - Ha rajtunk múlott volna, már a célnál lennénk. De nem túl biztató, hogy kultisták fenik a fogukat az acélra, fene tudja mit akarnak vele és mire használnák. Ez elég érthető?
A nő ingerültsége szinte tapintható, ahogy a tündéé is.
- 'Napot - böki oda Lance szűkszavúan, és talán jobb is, hogy nem mond többet. Eugen eközben elkéri a térképet...vagyis enyhe túlzás, hogy elkéri, mert nyújtja érte a kezét, majd egy másodperccel később kiszedi Eiryn kezéből. Vet rá egy pillantást, majd rögtön vissza is adja.
- A toronyban a középső szinteken. Kérem, kövessenek!
Eiryn természetesen örömmel átadta volna a térképet, de ezt persze megakadályozta, hogy Eugen szinte kitépte a kezéből, majd vissza is tuszkolta oda. Hogy ennek mi értelme volt, az rejtély. A lány bocsánatkérően pillant Amyre és Lance-re, majd követi nem túl udvarias vezetőjüket. Amy azonban vele ellentétben nem ilyen béketűrő, talán többek között azért, mert nem érzi a férfi státuszának erejét.
- Héééé! Vigyázz mit csinálsz, bájgúnár! - szisszen fel a papírrángatásra, de aztán annyiban hagyja a dolgot.
- Remélem legalább ezután megfelelő emberrel beszélhetünk. - morogja. A tünde nem mond semmit, de látszik rajta, hogy mindjárt felrúgja a pátriárkát. Eiryn nyugtatóan társai vállára teszi a kezét, nem akarja, hogy bajuk essen.
- Kérem, hölgyem. Ez csak az én kíváncsiságom, kérem. - smúzol Eugen Amynek, már-már ijesztő vigyorral.
- De aggódnék a helyükben. Ezek bizalmas információk, a szállítmányok indulásáról így előre csupán csak a család vezetői, és pár ügyintézőjük tud. Kérem, ez igazán aggasztó...
- Semmi baj - mondja mind Eugennek, mind a két zsoldosnak. Ami viszont a térképes megjegyzését illeti, az kicsit őt is felhúzza. Angyalian elmosolyodik, úgy válaszol teljes ártatlansággal.
- Igen, tényleg aggódunk. Az egyik halott kultistától vettük el a térképet. Ha valóban csak a családja belső köre tud ezekről a dolgokról, még komolyabban aggódhatunk.
A kellemes bájcsevej közben azért a lábukat is szedik, és hamarosan meg is érkeznek a levéltárba, ahol megannyi vámpírt látnak sürögni forogni. Vannak ott asztalok is, rajtuk üres papírral. Eugen int Eirynnek, hogy írja meg a levelét, a többit majd a futárok elintézik, ahogy az a levelek nagy részével történni szokott. A lány nem kéreti magát: leül az első szabad asztalhoz, gyorsan leírja a fejleményeket, a levelét megcímzi Lothar nagyúrnak, majd az egyik futár kezébe nyomja egy gyors köszönöm kíséretében. Ezek után újra csatlakozik a többiekhez és reméli, hogy a két zsoldos még nem fojtotta meg közben Eugent.
- Remélem a családfőd tudja mit kell tennie - szólal meg Amy - Nem lenne jó az embereket is értesíteni?
Eiryn komolyan néz vissza rá.
- Teljesen megbízom Lothar nagyúr döntéseiben. És nem csak azért, mert a vérem, hanem mert nagyon nagy tudású, és igazságosan ítél.
A felvetésre, miszerint értesítsék az embereket is, félrebiccentett fejjel gondolkodik egy kicsit.
- Nos, nem tudom, hogy mit tehetnénk ez ügyben, vagy mit tehetnének ők, elvégre a szállítmányok innen indulnak. De ha írsz egy levelet, gondolom azt is kézbesítik neked.
Amy le is ül írni, ám ekkor Eugen hirtelen kimenti magát.
- Érezzék otthon magukat. Maradnék még, de dolgom van. Tudják én szervezem meg a szállítmányok egy részét. A segítőm majd vezeti önöket - csettint egyet az ujjával, mire a folyosóról egy szobalány ruhás vámpír ugrik oda mellé. Atletikus kinézetű, fakó szemű, szürkés hajú lány, olyan 25-30 év körül járhat. A páncéljába a combjánál két rést fúrtak, amiken keresztül pár dobótőr markolata kandikált ki. Nem is vámpír lenne, ha nem lenne nála valamilyen önvédelmi eszköz. Eugen elindul a felsőbb szintekre, a lány pedig ottmarad mellettetek.
- Ha tanácskozni kívánnak, ne zavartassák magukat.
Amikor Eugen lelép, Eiryn bókol felé, majd az érkező war maidre pillant, és felé is meghajol.
- Eiryn Nebelturm, örvendek.
A felajánlott lehetőségre kérdően néz társaira, hátha ők szeretnének kupaktanácsot tartani. Amy azonnal félre is vonja a kis társaságot.
- Hallottátok, ő szervezi itt a szállítmányokat.....És nagyon kíváncsi volt mit találtunk, nem gyanús ez kicsit nektek? - kérdezi ép csak hallhatóan.
- Ezzel a formával kapcsolatban rögtön minden gyanús lett. - mondja Lance. Eiryn kissé megütközve mered a kettősre. Lehet, hogy csak a beléivódott hierarchikus tisztelet miatt, de neki eszébe sem jutott Eugent gyanúsítani. Mindenesetre amit Amy mond, az legalábbis elgondolkodtató. Lance morgolódására kissé feszülten elmosolyodik. Eugen tényleg nem volt túl udvarias.
- Elnézést a pátriárka stílusáért. Mindenesetre a fentiek tükrében lehet, hogy jobb volna közvetlenül Brunhild úrnő elé tárni az ügyet...
Kissé rosszul érzi magát, amiért egy másik család belpolitikájába másznak bele, de ha ez szükséges az igazság kiderítéséhez, hát legyen.
- Miért rohant volna ennyire hozzánk, ha nem azért mert nem hitte, hogy visszatérünk? - érvel Amy. - Ha te megbízol benne, akkor járuljunk elé. - bólint végül az ötletre, miszerint a Schatenstahl családfőt kell felkeresni. Újdonsült kísérőjük nem hallgatózik, illedelmesen kivárja, amíg már egyikőjük szája sem mozog, majd odaszól.
- Ha kívánják, étellel-itallal kicsit lentebb tudunk szolgálni. Lord Eugen és a család többi vezetője a fentebbi szinteken tartózkodik, ha bármelyikükkel beszélni kívánnak.
- Nem kérünk enni, inkább vezess az úrnő elé. - fordul felé Amy, és Lance biccent. A vámpír el is vezeti őket az ijesztő, sötét, ablaktalan, emiatt levegőtlen, de meglepően tiszta folyosókon át egészen von Schattenstahl szobájáig...illetve nem is a szobájáig, hanem a lovagteremig, ő ugyanis éppen ott van, pár másik vámpír társaságában a tűz előtt, és kedélyesen borozgat...a bornak meg szokatlanul vöröses színe van. És nagyon reménykeltő illata, ami így, a kultista vacak testnedvei után még csábítóbbnak tűnik. Eiryn azért nem hagyja, hogy a sóvárgás kiüljön az arcára is, de a testtartása önkéntelenül is egy leheletnyit feszesebbé válik. Mindenesetre udvariasan meghajol a díszes társaság felé.
- Üdvözlöm Önöket, Eiryn Nebelturm vagyok. Lothar von Nebelturm küldötteként engedjék meg, hogy a nagyúr legszívélyesebb üdvözletét tolmácsoljam.
Egyelőre nem mond többet, a kedélyeket borzoló információt lehetőleg akkor akarja csak bedobni, ha már nagyjából tudja, milyen reakcióra számítson.
- Amelia Tewelon - biccent a nő - Mi kísértük az egyik megtámadott szállítmányt.
- Lance Kalver.
Úgy tűnik, a további beszédet egyelőre mindkét zsoldos Eirynre bízza, aminek a lány kifejezetten örül. Mindkét útitársát kedveli, de úgy vette észre, a diplomácia nem része a harci kiképzésnek.
Von Schattenstahl int a többieknek, majd odamegy hozzájuk. A tekintete sokkal tisztább és őszintébb, mint előző társának, no persze a vámpírok magas lova nála is ott van...erre rátesz még egy lapáttal, hogy repül. De nagyon udvariasan vörösborral kínálja a társaságot, amit Eiryn hálásan el is fogad.
- Nos ez...sajnálatos.
Brunhild von Schattenstahl látszólag síkideg már a támadások miatt, de próbál higgadt maradni.
- De a fő, hogy a fém és önök is egyben visszajutottak ide. Ezután kétlem, hogy ismét próbálkoznának...
Eiryn megkönnyebbülten nyugtázza, hogy az úrnő sokkal szimpatikusabb Eugennél.
- Igen, remélem minket már tényleg nem fognak megtámadni. - válaszol - Azonban a rajtaütés során elég aggasztó tények derültek ki: egyrészt a támadóink kultisták voltak, másrészt az egyik halottjuknál ezt találtuk...
Azzal előveszi a térképet, és az úrnő felé nyújtja.
- Láthatóan jól informáltak voltak. - teszi hozzá Amy.
- Attól függ, mennyire fanatikusok, és mennyi pénzük van a dologban. - válaszol Lance, egy igen optimista véleményt csillantva meg. De sajnos valószínűleg igaza van. Ami a nagyasszonyt illeti, elveszi a térképet, majd a homlokát dörzsölgetve szemügyre veszi. Leginkább a két jövőbeli időpont nem tetszett neki.
- Ez nem jelent jót...ennyire pontosan tudni, mikor indulnak a fuvarok. Még a szolgák, akik a vasat a kocsikra rakodják sem tudják, melyik szekér merre indul majd el. Rajtam kívül összesen három ember ismeri az összes szállítmány adatait: Eugene von Schattenstahl, Rodrick von Schattenstahl és Fladre von Schattenstahl...
Int a teremben tartózkodóknak, majd elindul a lépcsők felé.
- Talán ideje volna látogatást tennem... - látszik rajta, hogy teljesen elborult az elméje. Kérdés, vajon képes e rájönni, melyikük a felelős ezért.
Eiryn elkomorulva néz az úrnőre.
- Eugen von Schattenstahl lejött elénk, amikor visszajöttünk. Megnézte ő is a térképet, aztán elsietett valahová. Talán ellenőrizni akarta a többieket.... - szól az úrnő után, de a hangsúlyán érződik, hogy a "vagy bűnös" lett volna a a mondat folytatása.
- Mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy aki ezt készítette, nagyon is jól ismerte az időpontokat és az útvonalat. És bár a többi emlegetettet nem ismerem, nekem gyanús volt Eugen túlzott kíváncsiskodása. - erősítette meg Amy is ezt a szálat. - De talán nem ártana mindhármukat előkeríteni, biztos, ami biztos.
- Szétváljunk, vagy menjünk mindenkihez együtt? Én az utóbbira szavazok, ha megtaláljuk a tettest, és ki is derül, nem biztos, hogy élve előkerülünk - jegyzi meg Lance.
- Maguk láttak már mélységit. - az úrnő olyan sebességgel röpül, hogy szinte alig tudják követni.
- Ha arra kerül a sor, magam mellett akarom tudni önöket.
- Nem kéne több emb.....vámpírt vinni magunkkal? Talán nem veszik jó néven, ha meggyanúsítják őket. - lihegi Amy a nő sarkában. Eiryn egy kissé megriad ettől a sebességtől.
- Nem mélységit láttunk, csak kultistát - nyögi, de akkor már Eugen irodájában állnak.
- Kultistából azonban kijutott mostanság. - hallja még a zsoldosnő kiegészítő megjegyzését, de nem reagál, túlságosan is leköti a helyiség felmérése. Kicsi, takaros szoba, akárcsak Lotharé, közepén egy asztallal. Ott ül az említett vámpír is, éppen egy iratot kémlelve.
- Lady Schattenstahl, minek köszönhetem a látogatást...kérem? - köszön kissé zavarodottan.
- A rejtélyes rablások után kutatok. Tudsz valamit az utolsónak indított rakományról.
- A barátai nem mutatták? A rohadékok tudták előre, merre kell menniük.
- Miért érdekelt annyira, hogy visszatértünk, hogy rögtön lerohanj hozzánk? Volt ott szekér bőven rajtunk kívül is. - néz rá szúrósan Amy, amire Lance is rátesz egy lapáttal.
- Mikor látott utoljára ilyen térképet? Nem kellett sok idő, hogy átlássa, mi az...
Eugen szinte azonnal válaszol.
- Egy nappal ezelőtt. Ugyanis a maguk szállítmánya az én hatáskörömbe tartozott! Hogy is engedhetném, hogy az ÉN szállítmányom elvesszen? Nem elég szégyen, hogy Rodrick ennyiszer csődöt mondott?
Ő és a ház ura még egy jó darabig farkasszemeznek egymással, majd hátrább lebeg. Készen áll arra, hogy elhagyja a szobát, ellenben a kis csapat harcos tagjaival.
- Ahha, egy napja látott egy nemesi család sarja egy katonai térképet, amin az ÖSSZES szállítmány rajta van... hogy is van ez?
- Ráadásul nem egyenesen a családfőhöz rohant a hírrel, hanem magunkra hagyott minket, mert fontosabb dolga akadt? Mi is, hiszen mindenkit felzaklatott a hír, ezek szerint csak magát nem.
Eiryn kicsit rosszallóan pillant a társaira. Lehet, hogy remek harcosok, de az udvariasság tényleg nem erős oldaluk. Csak azért, mert Eugen nagyon gyanús, még nem kell nekitámadni.
- Elnézését kérem az udvariatlanságért, a társaimat kissé felingerelte a csata meg a bizonytalanság. Mindössze csak információt szeretnénk cserélni önnel... Szóval azt mondja, főleg a Herr Rodrick által felügyelt szállítmányok tűntek el, a többi pedig nem?
Eugen sértődötten, kicsit zavarodottan néz végig rajtuk. A tekintete találkozik von Schattenstahl-éval, aki egyre mérgesebben néz rá, amiért nem jelentett neki.
- Te...természetesen. - vesz elő egy majdnem ugyanolyan térképet. Be van rajta jelölve pár új szállítmány is, az időpontok viszont egytől egyik a toronyhoz voltak téve, és az indulást jelezték.
- Micsoda szégyen volna, ha kiderülne rólam.
Megrázta a fejét, majd folytatja ismét a vámpíros hangnemben.
- Az esetek közül egy volt az enyém, kettő Flandre-é, és nyolc Rodrické. Az első eset szerencsére... akarom mondani sajnálatosan az én kezem alatt történt, így nem szenteltem neki túl nagy figyelmet. Aztán a második eset után mindent megtettem, hogy ne ismétlődjön meg. Sok eredménye nem volt eszerint...
- Én Rodrickhoz mennék következőleg. Az ő saját szállítmányait biztos nagyon jól ismeri, tudja, hova irányítsa a banditákat, ha ez a helyzet.
Lance szemmel láthatólag készen áll az indulásra, Amy viszont továbbra is gyanakodva szemléli Eugent.
- Ha én lennék az informátor, akkor biztos ügyelnék, hogy nem az én szállítmányaim legyenek a célpontok, bár arra is, hogy legalább egy benne legyen. - jegyezi meg komoran - Jó lenne, mindhárom érintett felügyelet alá helyezni, úrnő, mert ha szorul a hurok, akkor könnyen elillanhat a bűnös.
Eiryn csak kedvesen mosolyogva közelebb lép az asztalhoz, és alaposan áttanulmányozza az új térképet. Elsősorban arra igyekszik rájönni, hogy a két írás hasonlít-e egymásra. Egyébként Amyvel ért egyet, a három fejes közül számára Rodrick a legkevésbé gyanús. Amikor végez a térképpel, visszamegy a többiek közé, ás közben "véletlenül" lesodor egy csomó papírt az asztal széléről.
- Jaj, elnézést, ügyetlen vagyok - szabadkozik, és azonnal leguggol, hogy felszedje az irományokat. Ki hibáztathatná érte, ha véletlenül meglátna valamit egyiken-másikon??? De csak teljesen normális számvetéseket, leveleket lát, semmi héber szöveg, vagy ronda kézírással készült katyavasz, mind elegáns, hivatalos irat... Az ábrák közt csak a család és más családok címerei, semmi pentagramm, vagy pecsét, vagy hasonló. Semmi, amiről ordít, hogy "KULTISTA-BÉRENCNEK ÍRT RENDKÍVÜL TITKOS LEVÉL". Eugen tehát vagy sokkal okosabb, mint azt eddig feltételezte róla, vagy tényleg ártatlan. Így tehát az úrnővel az élen elhagyják az irodát.
- Flandre-t akarjátok kikérdezni, ha jól értettem... - jegyzi meg Brunhild, azzal továbbindulnak Flandre von Schattenstahlhoz.
- Én állítanék azért egy-egy őrt a gyanúsítottak szobájához, ha javasolhatnám, hiszen egyelőre mindenki tagadni fog és lehet nem bukik le rögtön az áruló. - szól még Amy az úrnő után. Eiryn azért útközben elgondolkodik azon, hogy talán mégis Rodrick a bűnös: lám, Amy és ő is élből kizárta, mert tőle tűnt el a legtöbb szállítmány. Pokolian okos dolog lenne tényleg a saját családon belüli presztízsét rombolni, hiszen azt értelmes vámpír nem akarhatja. De persze lehet, hogy emiatt egy idő után el is vennék a bűnöstől a szállítmányok felügyeletét, akkor pedig acél nélkül maradnának a [s]csápos[/s] csábos kis pajtikái. Flandre von Schattenstahl irodája is hasonlóan néz ki, mint Eugené. Az asztal mögött egy alacsony, vékony alkatú, szőke hajú vámpír ül, egy elegáns sisakkal a fején. Érdekes módon a széken is lebeg, mert nem szeretett ülni.
- Lady Schattenstahl! Történt valami?
- Flandre! - intette nyugalomra szigorúan - Igaz, hogy pár szállítmányodat megfújták?
A hangja egyre ingerültebb volt.
- Nos igen...de már meséltem róluk, nem igaz? Azóta is a pótlásokkal vesződöm.
Nála is van sok-sok papír, de semmi egyéb különös dolog.
- Pótolni? Hogyan? - bukik ki Lance-ből a kérdés, de Amyt nem hatja meg különösebben a dolog.
- Van másolata az útvonalakról, ahová a szállítmányok mennek? Nem veszett el egy sem? - tér rögtön a lényegre. Eiryn meghajol Flandre felé. Hát, annyi közös már biztos van bennük, hogy ugyanolyan szőkék...
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok. Lothar von Nebelturm nagyúr küldött, hogy kísérjek egy szállítmányt. Sajnos út közben megtámadtak minket, ezért ilyen ideges most mindenki - magyarázza a helyzetet, és alaposan körülnéz a szobában, de nem lát semmi szokatlant.
- Nos látom. - vesz elő pár papírt Flandre. Ő neki sincs kedve ezzel foglalkozni, de itt a családfő, segítőkésznek kell lennie.
- Próbálok a vevőinkkel kedves lenni. - kiköp oldalra - De a kibányászott érc gyakran hónapokkal előre be van osztva. Nehéz dolog pótolni egy szállítmányt. Szegény Rodrick. Kész csoda, hogy bírta eddig.
- Nem szereti a megrendelőit, Flandre kisasszony? - húzza össze Amy a szemét. A köpködés ugyan Eirynnek se tetszik, de ő meglehetősen hozzá van szokva ehhez a fajta hozzáálláshoz, már ami az emberi vevőket illeti. Azért megértően bólogat.
- Valóban nagyon kellemetlen ügy. Köszönjük a segítséget.
Azzal készülődik kifelé, majd hirtelen visszafordul.
- Ó, elnézést, volna szíves még egy dologban a segítségünkre lenni? Esetleg meg tudná mutatni, hogy az egyes eltűnt szállítmányok pontosan merre tartottak?
Igen, ő kíváncsi Frau Flandre térképére is....
- Ó, hogyne! - mondja lelkesen, majd előveszi a maga térképét...ami ugyanolyan, mint amit Eugennél láttak. Csak indulási idők, katonai térkép, új szállítmányok és régiek egyaránt, semmi különös.
- Délre főleg, de ment pár von Nebelturmhoz is, ahogy az nyilvánvaló, illetve egy a tünde erdő mélyére.
Brunhild eközben sarkon fordul és elindul kifelé. Még mindig nem tud mit szólni.
- Remélem sokat segítettem. - mosolyog Flandre - Szörnyű lenne, ha azok a nyomorult kultisták még több szállítmányt támadnának meg.
~ Kultisták?? ~ kapja fel a fejét Eiryn.
- A Tünde erdő mélyére? Kinek? - Kapja fel a fejét Lance, de még mielőtt választ kaphatna, Amy felteszi azt a kérdést, ami Eirynben is felmerült.
- Kultisták? Mi nem említettünk ilyet, honnan vette ezt?
A hangja legalább olyan éles, mint a kard, aminek a markolatához vészesen közelít a keze.
- Valóban rémes egy népség - jegyzi meg negédesen Eiryn.
- És tudja, mi az érdekes? A vérüknek nagyon jellegzetes, savanyú íze van. Igazából bárkiről meg lehet mondani, hogy kultista-e, ha megízleljük pár csepp vérét....
Flandre von Schattenstahl váratlanul feláll a székéről.
- Hogy én...nos, csupán...csupán egy erős tipp volt. Csak egy tipp! - látszik rajta, hogy patakban folyik róla a víz, egyre csak a tenyerét dörzsölgetni a páncélja alá. Brunhild von Schattenstahl tesz felé egy lépést, összeszorítja a szemeit.
- Nem igazán lett megemlítve.
- Ugyan, Brun...csupán megérzés, te is tudod. Akkor is igazam volt, amikor azt mondtam, hogy Rodrick alkalmatlan, hogy pátriárka legyen! Csak hiszel nekem, a jobbkezednek! Annak, aki anélkül megvédte volna a rakományait, hogy bármi őrültséget tett volna, mint Eugen! - szép lassan hátrál a fal felé...merthogy ablak nincs. A két zsoldos azonnal kardot ránt.
- Hát az irigység és a hatalomvágy itt is ugyan olyan mint otthon - sóhajt Amy, és Lance Flandre felé lendül.
- Most. Elmondasz. Mindent.
- Ugyan, nincs szükség erőszakra - mosolyog továbbra is Eiryn, fenyegetően kivillantva a szemfogait.
- Ha nincs kapcsolatban a kultistákkal, jó a vére. Ha találkozott velük, megromlott. Adjon vért, Frau, hogy bizonyítsa ártatlanságát!
~ Már csak azért is, mert a vérveszteség nem tesz jót a harci szellemnek... ~
Flandre ijedten lép még egyet hátra.
- Ti...ti ez nem értitek! A család haldoklik, az emberek nem bíznak bennünk, vadásznak ránk. Ő megoldást ígért. Azt mondta, naggyá tehetem a családot. Nekem kell lennem az örökösnek, nem annak a két sültbolondnak! Hát nem értitek, nélkülem a család szét fog... - mondja, miközben előránt egy kést. Azonban csak eddig jut, mert Lance odaszorítja a falhoz. Szemmel láthatólag Flandre nem valami jó harcos, talán soha nem is vívott még életében.
- Nem...nem érhet itt vége...
Váratlanul a téglák elkezdenek kilazulni. Ahogy a vámpír és Lance nekitámaszkodik, a fal egy darabja kiesik a helyéről. Látszik, hogy valaki meglazította. Flandre kizuhan a keletkezett lyukon. Amy is odaugrik, és Lance után kap, nehogy ő is hasonló sorsra jusson. Ami a vámpírt illeti, arra sincs ideje, hogy elkezdjen lebegni, leesik a földre. Fentről csak annyi látható, hogy valami felkavarja a port a torony lábánál. Valószínűleg ő építette a falba ezt a kis menekülőajtót. Rosszul tette.
- Köszönöm, Amelia - fordul hátra a tünde.
- Ez...nagyon szomorú. - mondja von Schattenstahl - Ígéretes gyermek volt kár, hogy nem a főágba született. Akkor talán nem lett volna ennyire "elszánt".
Elindul kifelé, a gárdisták pedig lefelé, Flandre testéhez. Brunhild von Schattenstahl egyelőre ottmarad a folyosón.
- Gondolom nem így tervezte. - morogja Amy - Jobban örültem volna, ha jobban kifaggathatjuk. Így csak remélhetjük, hogy nem volt segítője. Ha javasolhatom, jól kutassák át a holmiját, talán kiderül, ha volt ilyen.
Azzal a hüvelyébe löki a kardját, és kisétál a folyosóra. Eiryn ezzel szemben megrendülten bámul le a lyukon keresztül arra, ami valaha Flandre von Schattenstahl volt. Csak egy szegény, mellőzött nő, aki érdemei ellenére sem emelkedhetett egy bizonyos szintnél feljebb. Talán nem is csak a szőke hajuk volt közös.... De az biztos, hogy ő nem lesz egy mélységi szolgája. Ha elér valamit, akkor az a saját erejéből lesz, nem pedig valami ostoba egyezség miatt... Brunhild von Schattenstahl megvárja, amíg mindenki megérkezik a folyosóra.
- Köszönöm a segítséget. Ha megbocsátotok, most még sok dolgom van...igazán nagy segítség volt, nélkületek nem sikerült volna... - nyel egy nagyot, látszólag az adósotoknak érzi magát. Lance azonnal reagál is, olyan egyenesen, mint egy bot. A faragaltan fajtából.
- Könnyen lehet, hogy nem. Ezért pedig jutalmazni is szokás, ugye?
- Észak elkötelezett volt, hogy a végére járjunk a fenyegetésnek. - hajtja meg a fejét Amy, de hogy ez pontosan mit jelent a jutalék szempontjából, az nem egészen tiszta. Amy Eirynt illeti, őt nem érdekli tovább az ügy, és nem akar egy családfőt olyan kínos helyzetbe keverni, hogy egy fattyú lekötelezettje legyen. Meghajol az úrnő felé.
- A rablások nem kevésbé csorbították a Nebelturmok érdekeit. Ráadásul a családjaink jó viszonya megért ennyit - válaszol tehát, és reméli, hogy ezzel letudta a dolgot.
- Igen...erről magam fogom értesíteni Calorusburgot és a Ködtornyot. - bólintott rá Brunhild von Schattenstahl - Micsoda nyűg...csak tudnám, miért akartak ezek a kultisták ennyire keresztbe tenni nekünk?
- Azt megköszönném - enyhül meg Amy. A kérdésre csak fáradtan int.
- Talán valamiféle védelmet akarnak maguknak és sötét gazdájuknak, mert igazából csak ez az anyag hatásos isten igazából ellenük? Mármint fizikailag gondolom. Vagy mert utálják a nyálkaszörnyeket.
- Vagy mert a feketeacél az új követők sorozásában szerepet játszik? - gondolkodik el Lance.
- Nos, vagy azért kell nekik, mert még őket is égeti a feketeacél, vagy azért, mert ők akarnak hatékony fegyvereket gyártani - legyint fásultan Eiryn. A vámpírnő halála erősen megrázta, nem is tud rendesen koncentrálni az egyébként fontos és érdekes kérdésre.
- Akár ez is lehet... - mosolyodik el von Schattenstahl és magukra hagyja őket. Egy gyors búcsú után Eiryn végre hazafelé veszi az irányt, és reménykedik, hogy ezúttal semmilyen kultistába nem botlik bele a mocsárban...

- Ezzel a kultistával valami nem volt rendben. A vérének borzalmas volt a bukéja....- csatlakozik lépéseimhez Eyrin.
- Öhmm……..- köszörülöm meg a torkom, , mivel először nem tudtam, hogy miként is kéne reagálnom, mikor beavatott a tapasztalatába, mégis csak vérivásról van szó.
Végül úgy döntök, hogy átsiklok a dolog ezen oldalán.
- Talán mert megrontotta egy mélységi, nem? – kérdezek vissza
- Már ittam egyszer kultistából, de annak nem volt rossz íze – mondja kissé lemondóan a lány.
~ Szóval kultistát is megcsapolt már? ~
- Hát...ööö.....talán ez már régebb óta volt a mélységi csicskája és megromlott a vére is. - vonom meg tanácstalanul a vállam.
A karavánunk kis nehézséggel ugyan, de visszajut egészen a bányászvámpírok tornyához. A rakományunk szerencsére sértetlen maradt, a sebesültek sebei el lettek látva.
Nagyon úgy néz ki, hogy egy darabig a Tornyoknál is maradunk, mert az újabb úthoz két lovat is pótolni kellene és ez nem nagyon tetszik a kereskedőknek. Persze a szállítmányon sokkal több haszon van, de nagy a kockázat, még ha egyelőre sikerült is legyűrni a támadókat.
Mondjuk megértem az aggodalmukat, én sem örültem a kultistáknak……
Ott áll mindenki egy kupacban a torony előtt, amit emeletes házak szegélyeznek. Mindegyik alsó szintjén egy olvasztóműhely, vagy lovarda lett kialakítva. Sűrű utca, mégis mindenki kerül minket. Látszik, hogy gyakran jönnek-mennek nagyobb rakományt szállító karavánok errefelé.
- Nem kéne megmutatnunk valakinek a térképet, hogy futárt küldjenek és figyelmeztessék a többieket? – teszem fel a kérdésemet a többieknek, miközben Lance is csatlakozik.
- Van kit egyáltalán? Terveztek még a miénken kívül rajtaütést?
- Két későbbi időpont is van - mutat Eiryn a térképre. - Épp egy futárt keresek, aki figyelmeztetheti a családfőket. Ők tudni fogják, mit tegyenek. – válaszol nekem is.
Ekkor a kupaktanácsot egy idegen vámpír megjelenése szakítja félbe.
Magas, szikár, hosszúfülű tag volt, az egyik szemén egy monoklival. Elegáns ruhát viselt, nem a környéken megszokott munkásöltözéket, amiben az olvasztást végezték.
- Kérem, elnézést a zavarásért. - biccent egyet udvariasan, de arra nem veszi a fáradságot, hogy rendesen köszönjön. Kihúzza magát, majd aztán visszarázódva a jól megszokott "vámpíros" attitűdjébe folytassa a mondandóját - Eugen von Schattenstahl vagyok, a Schattenstahl család harmadik pátriárkája. Kérem, megmagyaráznák, miért jöttek vissza. Ha kérhetem, érthetően. - a hangja kifejezetten flegma a sok "kérem" ellenére.
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok. A szállítmányt megtámadták, és bár sikerült visszaverni a támadást, a lovak elszaladtak, így kénytelenek voltunk visszajönni. A szállítmány nem sérült, a kíséret néhány tagja viszont igen. A támadók kultisták voltak. Meg tudná mondani, merre találok egy Randlaufert? Sürgősen tájékoztatni szeretném Lothar nagyurat a történtekről. – ad készséges válaszokat megszólított – természetesen vámpír - társunk.
- Üdv Eugen! - biccentek felé én is. - Ha rajtunk múlott volna, már a célnál lennénk. - teszem hozzá. - De nem túl biztató, hogy kultisták fenik a fogukat az acélra, fene tudja mit akarnak vele és mire használnák. Ez elég érthető? - nézek a vérszívóra kissé ingerülten.
Nem tetszik, ahogy beszél.
- 'Napot. – szól kurtán Lance is.
Eugen elkéri a térképet...vagyis enyhe túlzás, hogy elkéri, mert nyújtja érte a kezét, majd egy másodperccel később kiszedi Eiryn kezéből. Vet rá egy pillantást, majd rögtön vissza is adja.
- A toronyban a középső szinteken. Kérem, kövessenek!
- Héééé! Vigyázz mit csinálsz, bájgúnár! - szisszenek fel, de mivel Eyrin csak elnézően hagyja, hogy így rángassák a kezéből a papírt és főleg mert mielőtt még nagyon kiakadnék, nyugtatóan rám néz és a térkép vissza is kerül, megtarthatta a fickó a kezét.
- Remélem legalább ezután megfelelő emberrel beszélhetünk. - morgom, ahogy követem őket.
- Kérem, hölgyem. Ez csak az én kíváncsiságom, kérem. - smúzol nekem, már-már ijesztő vigyorral - De aggódnék a helyükben. Ezek bizalmas információk, a szállítmányok indulásáról így előre csupán csak a család vezetői, és pár ügyintézőjük tud. Kérem, ez igazán aggasztó...
- Semmi baj - mondja Eyrin Eugennek, miközben az én és Lance vállára teszi a kezét.
Csak ezért nem csattanok fel, hiszen látom rajta, hogy nyugtatni akar. Persze igaza van. Körül vagyunk véve egy városnyi vámpírral, nem lenne jó most tengelyt akasztani egy fülem tudja milyen rangú családtaggal, de akármilyen mézes mászós is, tenyérbe mászó a stílusa, ahogy a képünkbe vágja, hogy még mi aggódjunk!
- Igen, tényleg aggódunk. Az egyik halott kultistától vettük el a térképet. Ha valóban csak a családja belső köre tud ezekről a dolgokról, még komolyabban aggódhatunk.
Elvigyorodva hallom, hogy ezt már Eyrin sem tudja lenyelni és csak odaszúr egyet, bár Eugen nem igazán veszi magára.
- Érezzék otthon magukat. Maradnék még, de dolgom van. Tudják én szervezem meg a szállítmányok egy részét. A segítőm majd vezeti önöket. - csettint egyet az ujjával, mire a folyosóról egy szobalány ruhás vámpír ugrik oda mellé. Atletikus kinézetű, fakó szemű, szürkés hajú lány, olyan 25-30 év körül járhat. A páncéljába a combjánál két rést fúrtak, amiken keresztül pár dobótőr markolata kandikál ki. Nem is vámpír lenne, ha nem lenne nála valamilyen önvédelmi eszköz.
Eugen elindul a felsőbb szintekre, a lány pedig ottmarad mellettünk.
- Ha tanácskozni kívánnak, ne zavartassák magukat.
- Remélem a családfőd tudja mit kell tennie. - említem meg Eyrin-nek. - Nem lenne jó az embereket is értesíteni?
- Teljesen megbízom Lothar nagyúr döntéseiben. És nem csak azért, mert a vérem, hanem mert nagyon nagy tudású, és igazságosan ítél. – elgondolkozva fontolja meg a javaslatomat is. Nos, nem tudom, hogy mit tehetnénk ez ügyben, vagy mit tehetnének ők, elvégre a szállítmányok innen indulnak. De ha írsz egy levelet, gondolom azt is kézbesítik neked.
Az lehet, hogy Eyrin megbízik a vezetőjében, de én nem ismerem és mivel engem a Fővárosból küldtek ide, hát az a minimum, hogy írok, bár abban sem vagyok biztos, hogy az a szépen mosolygó Eugen tényleg kézbesíti-e.
Mindenesetre adok egy esélyt és én is megírom azt a levelet.
- Eiryn Nebelturm, örvendek. – biccent közben társunk a ránk sózott kísérő felé.
A levél megírása után félre vonom a társaimat, hogy a csaj ne hallja, amit mondok.
- Hallottátok, ő szervezi itt a szállítmányokat.....És nagyon kíváncsi volt mit találtunk, nem gyanús ez kicsit nektek? - kérdezem ép csak hallhatóan.
- Ezzel a formával kapcsolatban rögtön minden gyanús lett. – helyesel Lance is.
Ám Eyrin láthatóan megdöbbent a gyanúmtól, de kis gondolkodás után megenyhül.
- Elnézést a pátriárka stílusáért. Mindenesetre a fentiek tükrében lehet, hogy jobb volna közvetlenül Brunhild úrnő elé tárni az ügyet...
A kísérő nő illedelmesen kivárja, amíg már nem lát beszélgetni minket, majd odaszól.
- Ha kívánják, étellel-itallal kicsit lentebb tudunk szolgálni. Lord Eugen és a család többi vezetője a fentebbi szinteken tartózkodik, ha bármelyikükkel beszélni kívánnak.
- Miért rohant volna ennyire hozzánk, ha nem azért mert nem hitte, hogy visszatérünk? - lovalom bele magam egyre jobban, hogy igazam van. - Ha te megbízol benne, akkor járuljunk elé. - bólintok. - Nem kérünk enni, inkább vezess az úrnő elé. - fordulok az őrzőnk felé, ahogy másik társunk is rábólint.
A nő el is vezet minket az ijesztő, sötét, ablaktalan, emiatt levegőtlen, de meglepően tiszta folyosókon át egészen von Schattenstahl szobájáig...illetve nem is a szobájáig, hanem a lovagteremig, ő ugyanis éppen ott van, pár másik vámpír társaságában a tűz előtt, és kedélyesen borozgat...a bornak meg szokatlanul vöröses színe van.
Egyáltalán nem tetszik a hely! A bor meg főleg nem.
- Üdvözlöm Önöket, Eiryn Nebelturm vagyok. Lothar von Nebelturm küldötteként engedjék meg, hogy a nagyúr legszívélyesebb üdvözletét tolmácsoljam. – szólal meg először Eyrin.
- Amelia Tewlon! - biccenteek, próbálva megtartani az udvarias külsőmet. Meg hát mégis csak egy család feje van itt jelen.
- Mi kísértük az egyik megtámadott szállítmányt. - teszem hozzá, de a beszédet Eyrin-re bízom.
- Lance Kalver.
Von Schattenstahl int a többieknek, majd ……….odalibeg – igen libeg - hozzánk. A tekintete sokkal tisztább és őszintébb, mint előző társának, no persze a vámpírok magas lova nála is ott van...de legalább udvariasabb és megkínál minket borral.
- Nos ez...sajnálatos. - látszólag síkideg már a támadások miatt, de próbál higgadt maradni - De a fő, hogy a fém és önök is egyben visszajutottak ide. Ezután kétlem, hogy ismét próbálkoznának...
- Igen, remélem minket már tényleg nem fognak megtámadni. Azonban a rajtaütés során elég aggasztó tények derültek ki: egyrészt a támadóink kultisták voltak, másrészt az egyik halottjuknál ezt találtuk...- fogadja el Eyrin a rubinvörös folyadékkal telt poharat, majd a térképet nyújtja cserébe.
Nem akarom megsérteni a házigazdát, ezért elveszek egy pohár italt, de mikor nem figyelnek rám, beleszaglászok, ha nem bor van benne, akkor igyekszem megfékezni a gyomrom és szépen letenni valahová.
Eyrin közelében álldogálok és rábólintok a tömör beszámolójára, de árgus szemmel figyelem a nő reakcióját, mikor előkerül a térkép.
- Láthatóan jól informáltak voltak. - teszem hozzá.
- Attól függ, mennyire fanatikusok, és mennyi pénzük van a dologban. – jegyzi meg Lance, még az úrnő előző megjegyzésére.
Brunhild elveszi a térképet, majd a homlokát dörzsölgetve szemügyre veszi. Leginkább a két jövőbeli időpont nem tetszett neki.
- Ez nem jelent jót...ennyire pontosan tudni, mikor indulnak a fuvarok. Még a szolgák, akik a vasat a kocsikra rakodják sem tudják, melyik szekér merre indul majd el. Rajtam kívül összesen három ember ismeri az összes szállítmány adatait: Eugene von Schattenstahl, Rodrick von Schattenstahl és Fladre von Schattenstahl...
Int a teremben tartózkodóknak, majd elindul a lépcsők felé.
- Talán ideje volna látogatást tennem... - látszik rajta, hogy teljesen elborult az elméje. Kérdés, vajon képes e rájönni, melyikük a felelős ezért.
- Eugen von Schattenstahl lejött elénk, amikor visszajöttünk. Megnézte ő is a térképet, aztán elsietett valahová. Talán ellenőrizni akarta a többieket.... - szól Eyrin komoran az úrnő után.
Mikor figyelmesen nézi a térképet és ráncolja a homlokát, úgy látom, hogy őszintén meglepődött és mivel az ő renoméjukat rombolja a szállítmányok bizonytalan sorsa, egyáltalán nem csodálkozom, mikor ugyanarra a következtetésre jutott, mint amire már a térkép megtalálásakor én is gyanakodtam, hogy ez bizony belső munka.
- Mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy aki ezt készítette, nagyon is jól ismerte az időpontokat és az útvonalat. És bár a többi emlegetettet nem ismerem, nekem gyanús volt Eugen túlzott kíváncsiskodása. - erősítem én is ezt a szálat. - De talán nem ártana mindhármukat előkeríteni, biztos, ami biztos.
- Szétváljunk, vagy menjünk mindenkihez együtt? Én az utóbbira szavazok, ha megtaláljuk a tettest, és ki is derül, nem biztos, hogy élve előkerülünk. – mondja Lance gyakorlatiasan.
- Maguk láttak már mélységit. - repül olyan sebességgel a nő, hogy szinte alig tudjuk követni - Ha arra kerül a sor, magam mellett akarom tudni önöket.
- Akkor ez eldőlt...- mondja kurtán Lance, ahogy utánunk lódul.
- Nem kéne több emb.....vámpírt vinni magunkkal? Talán nem veszik jó néven, ha meggyanúsítják őket. - lihegtem a nő sarkában. - Kultistából azonban kijutott mostanság. - húztam el a szám, hiszen bőven elég volt velük megküzdeni.
- Nem mélységit láttunk, csak kultistát – nyögi mellettem Eyrin is.
Azt hittem Eugen hűlt helyét találjuk csak, de ő az asztalánál ült, amikor berontottunk.
- Lady Schattenstahl, minek köszönhetem a látogatást...kérem? - köszönt kissé zavarodottan.
- Miért érdekelt annyira, hogy visszatértünk, hogy rögtön lerohanj hozzánk? Volt ott szekér bőven rajtunk kívül is. - néztem rá szúrósan.
- A rejtélyes rablások után kutatok. Tudsz valamit az utolsónak indított rakományról.
- A barátai nem mutatták? A rohadékok tudták előre, merre kell menniük.
- Mikor látott utoljára ilyen térképet? Nem kellett sok idő, hogy átlássa, mi az.. – morogja tünde társunk cseppet sem kedvesen.
Eugen szinte azonnal válaszol.
- Egy nappal ezelőtt. Ugyanis a maguk szállítmánya az én hatáskörömbe tartozott! Hogy is engedhetném, hogy az ÉN szállítmányom elvesszen? Nem elég szégyen, hogy Rodrick ennyiszer csődöt mondott?
Ő és a ház ura még egy jó darabig farkasszemeznek egymással, majd a nő hátrább lebeg. Készen áll arra, hogy elhagyja a szobát.
- Ahha, egy napja látott egy nemesi család sarja egy katonai térképet, amin az ÖSSZES szállítmány rajta van... hogy is van ez? – kételkedik társam.
- Ráadásul nem egyenesen a családfőhöz rohant a hírrel, hanem magunkra hagyott minket, mert fontosabb dolga akadt? Mi is, hiszen mindenkit felzaklatott a hír, ezek szerint csak magát nem. - kontráztam rá én is, mert Brunhild láthatóan elbizonytalanodott.
Eyrin láthatóan nem ért egyet a módszereinkkel.
- Elnézését kérem az udvariatlanságért, a társaimat kissé felingerelte a csata meg a bizonytalanság. Mindössze csak információt szeretnénk cserélni önnel... Szóval azt mondja, főleg a Herr Rodrick által felügyelt szállítmányok tűntek el, a többi pedig nem?
Eugen sértődötten, kicsit zavarodottan néz végig rajtunk. A tekintete találkozik von Schattenstahl-éval, aki egyre mérgesebben néz rá, amiért nem jelentett neki.
- Te...természetesen. - vett elő egy majdnem ugyanolyan térképet. Be volt rajta jelölve pár új szállítmány is, az időpontok viszont egytől egyik a toronyhoz voltak téve, és az indulást jelezték - Micsoda szégyen volna, ha kiderülne rólam.
Megrázza a fejét, majd folytatja ismét a vámpíros hangnemben.
- Az esetek közül egy volt az enyém, kettő Flandre-é, és nyolc Rodrické. Az első eset szerencsére...akarom mondani sajnálatosan az én kezem alatt történt, így nem szenteltem neki túl nagy figyelmet. Aztán a második eset után mindent megtettem, hogy ne ismétlődjön meg. Sok eredménye nem volt eszerint...
- Én Rodrickhoz mennék következőleg. Az ő saját szállítmányait biztos nagyon jól ismeri, tudja, hova irányítsa a banditákat, ha ez a helyzet. – bólint Lance, egyelőre tudomásul véve, amit a vámpír mond, engem azért nehezebb meggyőzni.
- Ha én lennék az informátor, akkor biztos ügyelnék, hogy nem az én szállítmányaim legyenek a célpontok, bár arra is, hogy legalább egy benne legyen. - jegyzem meg komoran. - Jó lenne, mindhárom érintett felügyelet alá helyezni, úrnő, mert ha szorul a hurok, akkor könnyen elillanhat a bűnös. - igyekszem jó tanáccsal szolgálni és igazán nem érdekel, hogy mennyire bántom meg a patyolat lelkét Eugan-nak, őt sem zavarta eddig semmi.
Eyrin az asztalhoz lép, hogy megnézze, amit Eugen mutat, de aztán …….
- Jaj, elnézést, ügyetlen vagyok - szabadkozik, és azonnal leguggol, hogy felszedje az asztalról levert irományokat. Elgondolkodtató volt ez az „ügyetlenség”.
Ezek után von Schattenstahllal az élen elhagyjuk a szobát. Még mormog valamit a családfő, majd megáll, talán vár valamit, de aztán elindulunk a következő vezetőhöz.
- Flandre-t akarjátok kikérdezni, ha jól értettem...
- Én állítanék azért egy-egy őrt a gyanúsítottak szobájához, ha javasolhatnám, hiszen egyelőre mindenki tagadni fog és lehet nem bukik le rögtön az áruló. - szóltam az úrnő után, megismételve a már korábbi javaslatomat, remélve, hogy így fog tenni.
Flandre von Schattenstahl irodája is hasonlóan néz ki, mint az előző. Az asztal mögött egy alacsony, vékony alkatú, szőke hajú (!) vámpír ül, egy elegáns sisakkal a fején. Érdekes módon a széken is lebegett, mert nem szeretett ülni.
- Lady Schattenstahl! Történt valami?
- Flandre! - intette nyugalomra szigorúan - Igaz, hogy pár szállítmányodat megfújták. - a hangja egyre ingerültebb volt.
- Nos igen...de már meséltem róluk, nem igaz? Azóta is a pótlásokkal vesződöm.
Nála is van sok-sok papír, de semmi egyéb különös dolog.
- Pótolni? Hogyan? – kérdezte rögtön Lance.
Flandre sem szimpatikusabb Eugen-nál, csak a modora jobb első hallásra.
- Van másolata az útvonalakról, ahová a szállítmányok mennek? Nem veszett el egy sem?
Árgus szemekkel lesem közben az arcát.
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok. Lothar von Nebelturm nagyúr küldött, hogy kísérjek egy szállítmányt. Sajnos út közben megtámadtak minket, ezért ilyen ideges most mindenki - magyarázza Eyrin egy udvarias meghajlás után, ő sokkal diplomatikusabb, mint mi, ez nyilvánvaló.
- Nos látom. - vesz elő pár papírt Flandre. Ő neki sincs kedve ezzel foglalkozni, de itt a családfő, segítőkésznek kell lennie. - Próbálok a vevőinkkel kedves lenni. - kiköp oldalra - De a kibányászott érc gyakran hónapokkal előre be van osztva. Nehéz dolog pótolni egy szállítmányt. Szegény Rodrick. Kész csoda, hogy bírta eddig.
Von Schattenstahl inkább csak hallgat. A vámpír gárdisták közben elfoglalják a helyüket mindhárom fejes irodája előtt.
- Nem szereti a megrendelőit, Flandre kisasszony? - húzom össze a szemem, ahogy a viselkedését látom, de sajnos semmi mást nem tudok ellene felhozni. Biztos, hogy valami elkerüli a figyelmünket, de én zsoldos vagyok és nem vadász.
- Valóban nagyon kellemetlen ügy. Köszönjük a segítséget. – szúrja közbe Eyrin, majd hirtelen lecsap. - Ó, elnézést, volna szíves még egy dologban a segítségünkre lenni? Esetleg meg tudná mutatni, hogy az egyes eltűnt szállítmányok pontosan merre tartottak?
- Ó, hogyne! - mondta a nő lelkesen, majd előveszi a maga térképét...ami ugyanolyan, mint amit Eugennél láttunk. Csak indulási idők, katonai térkép, új szállítmányok és régiek egyaránt, semmi különös.
- Délre főleg, de ment pár von Nebelturmhoz is, ahogy az nyilvánvaló, illetve egy a tünde erdő mélyére.
Brunhild eközben sarkon fordul és elindul kifelé. Még mindig nem tud mit szólni.
- Remélem sokat segítettem. – mosolyog elégedetten Flandre. - Szörnyű lenne, ha azok a nyomorult kultisták még több szállítmányt támadnának meg.
- Valóban rémes egy népség - jegyzi meg Eyrin váratlanul negédesen.
- És tudja, mi az érdekes? A vérüknek nagyon jellegzetes, savanyú íze van. Igazából bárkiről meg lehet mondani, hogy kultista-e, ha megízleljük pár csepp vérét....
- A Tünde erdő mélyére? Kinek? – hallom Lance hangját, de nekem egész máson akad meg a gondolatom és kapom fel a fejem.
- Kultisták? - torpanok meg és kezem a kardom közelébe araszol. - Mi nem említettünk ilyet, honnan vette ezt? - kérdezem élesen.
Flandre von Schattenstahl váratlanul feláll a székéről.
- Hogy én...nos, csupán...csupán egy erős tipp volt. Csak egy tipp! - látszik rajta, hogy patakban folyik róla a víz, egyre csak a tenyerét dörzsölgetni a páncélja alá.
Brunhild von Schattenstahl tesz felé egy lépést, összeszorítja a szemeit.
- Nem igazán lett megemlítve.
- Ugyan, Brun...csupán megérzés, te is tudod. Akkor is igazam volt, amikor azt mondtam, hogy Rodrick alkalmatlan, hogy pátriárka legyen! Csak hiszel nekem, a jobbkezednek! Annak, aki anélkül megvédte volna a rakományait, hogy bármi őrültséget tett volna, mint Eugen! - szép lassan hátrál a fal felé...merthogy ablak nincs a szobában.
Lance meglódul és pillanatok alatt a falnak szorítja a vámpír nőt.
- Most elmondasz. Mindent.
- Hát az irigység és a hatalomvágy itt is ugyan olyan, mint otthon. - sóhajtom és én is kardot rántok, hogy ha kell besegítsek Lance-nak.
- Ugyan, nincs szükség erőszakra - mosolyog továbbra is Eyrin, fenyegetően kivillantva a szemfogait.
- Ha nincs kapcsolatban a kultistákkal, jó a vére. Ha találkozott velük, megromlott. Adjon vért, Frau, hogy bizonyítsa ártatlanságát!
Flandre ijedten lép még egyet hátra.
- Ti...ti ez nem értitek! A család haldoklik, az emberek nem bíznak bennünk, vadásznak ránk. Ő megoldást ígért. Azt mondta, naggyá tehetem a családot. Nekem kell lennem az örökösnek, nem annak a két sültbolondnak! Hát nem értitek, nélkülem a család szét fog... - mondja, miközben előránt egy kést, de csak eddig jut, mivel Lance odaszorítja a falhoz. Nem volt valami jó harcos, talán soha nem is vívott még életében.
- Nem...nem érhet itt vége...
Váratlanul a fal téglái elkezdenek kilazulni. Ahogy a vámpír és Lance nekitámaszkodik, a fal egy darabja kiesik a helyéről. Látszik, hogy valaki meglazította. Flandre pedig kiesik a keletkezett lyukon. Arra nem volt ideje, hogy elkezdjen lebegni és, leesik a földre. Fentről csak annyit látszik, hogy valami felkavarja a port a torony lábánál. Valószínűleg ő építette a falba ezt a kis menekülőajtót. Rosszul tette.
Lance után ugrok a lyukhoz és kissé még hátra is rántom, nehogy a nő után essen, látom, ahogy a vámpír teste földet ér.
- Köszönöm, Amelia. – szól mellettem a tünde.
- Gondolom nem így tervezte. – morogtam biccentéssel nyugtázva Lance köszönését. - Jobban örültem volna, ha jobban kifaggathatjuk. Így csak remélhetjük, hogy nem volt segítője.
- Ez...nagyon szomorú. - mondja von Schattenstahl - Ígéretes gyermek volt kár, hogy nem a főágba született. Akkor talán nem lett volna ennyire "elszánt".
Elindul kifelé. A gárdisták elindulnak lefelé Flandre testéhez. Brunhild von Schattenstahl egyelőre a folyosón állva marad.
A kardom a helyére tolom és kiballagok a folyosóra magam is.
- Ha javasolhatom, jól kutassák át a holmiját, talán kiderül, ha volt ilyen.
Brunhild von Schattenstahl megvárja, amíg mindenki kijön.
- Köszönöm a segítséget. Ha megbocsátotok, most még sok dolgom van...igazán nagy segítség volt, nélkületek nem sikerült volna... - nyel egy nagyot, látszólag kényelmetlenül érezve magát.
- Könnyen lehet, hogy nem. Ezért pedig jutalmazni is szokás, ugye? – kérdezi nyíltan és minden udvariasságot mellőzve társam.
Mondhatnám az úrnőnek, hogy nem miatta törtem magam, hanem mert el kellett hárítani egy mindenkire vonatkozó fenyegetést és mert ezt a feladatot kaptam és ezért jár a zsold is, de inkább befogtam a szám.
Nem rossz, ha az emberlányának, egy vámpír családfő a lekötelezettje.
- Észak elkötelezett volt, hogy a végére járjunk a fenyegetésnek. - hajtom meg a fejem búcsúzóul.
Így tesz Eyrin is.
- A rablások nem kevésbé csorbították a Nebelturmok érdekeit. Ráadásul a családjaink jó viszonya megért ennyit.
- Igen...erről magam fogom értesíteni Calorusburgot és a Ködtornyot. - bólint rá Brunhild von Schattenstahl - Micsoda nyűg...csak tudnám, miért akartak ezek a kultisták ennyire keresztbe tenni nekünk?
- Azt megköszönném. - enyhülök meg a nő iránt, akit láthatóan nagyon megvisel az ügy.
A kérdésén elgondolkozom, mert eddig az események sodortak minket, de igaza volt, miért is kellett ez azoknak az őrülteknek?
- Talán valamiféle védelmet akarnak maguknak és sötét gazdájuknak, mert igazából csak ez az anyag hatásos isten igazából ellenük? Mármint fizikailag gondolom. - fejtem ki a véleményem, bár eléggé ötlettelen vagyok igazából.
- Vagy mert a feketeacél az új követők sorozásában szerepet játszik? – ötletel Lance is.
- Vagy mert utálják a nyálka szörnyeket? - intek fáradtan, mert már ez is felmerült bennem.
- Nos, vagy azért kell nekik, mert még őket is égeti a feketeacél, vagy azért, mert ők akarnak hatékony fegyvereket gyártani – teszi hozzá Eyrin is a maga tippjét.
- Akár ez is lehet... - mosolyodik el von Schattenstahl és magunkra hagy bennünket.
Fáradtan nézek utána, de ez jóleső fáradtság, hiszen a problémát megoldottuk és a megbízást teljesítettem. Jó kis zsoldra számíthatok majd.
Nem sokat időzök tovább a vámpírok között, miután elköszöntem társaimtól, mielőbb nekivágtam a hazautnak.

Az tetszett, hogy nem kellett utat törnünk a karaván előtt, tudták az itteniek maguktól is, hogy nem jó az út közepére állni, ha karaván jön. Elgondolkoztam, hogy vajon az itt élők mennyire szokták meg, vagy unhatják már az erre elhaladó kereskedőkaravánok véget nem érő sorait. Én biztos, hogy megelégelném őket egy idő után, bár ellene mit tenni nem tudnék. Vagy talán mégis? Ugyanígy elvándorolhatnék, ahogy most. De mire lenne jó? Megráztam a fejem. Nincs erre most szükségem, még nincs vége a feladatunknak, bármilyen rövid ideig is fog tartani. Azt tudtam, hogy lovak fognak kelleni, azt Avisra akartam bízni, ő értett végülis a lovakhoz, ha már ez a foglalkozása. Ezért is küldték ide eleve, akkor tegye hasznossá magát. Épp törtem a fejem, hogy kezdjek-e egyáltalán valamihez, amíg el nem indulunk újból, amikor a lányok hangja megütötte a fülemet. Odamentem hozzájuk.
- Van kit egyáltalán? Terveztek még a miénken kívül rajtaütést?
Tettem fel a kérdést, úgy rémlett, nem találtunk későbbi időpontot, de ebben nem voltam olyan biztos, nem figyeltem oda teljesen.
- Két későbbi időpont is van -Mutatott rá Eiryn a térképre.
- Kérem, elnézést a zavarásért. - Jött oda hozzánk egy pökhendi tartású alak, ránézésre vámpír. [color:fae7=ff3ea1]- Eugen von Schattenstahl vagyok, a Schattenstahl család harmadik pátriárkája. Kérem, megmagyaráznák, miért jöttek vissza. Ha kérhetem, érthetően. - A hangsúlya hallhatóan lefitymáló volt, nem is nyerte el azonnal a tetszésemet. Nem tetszett, ahogy beszélt.
- 'Napot. - Mondtam szárazon a megjelent férfinak, erre a stílusra nem is lehetett másként reagálni, Eirynt kicsit csodáltam is, hogy tudott vele normálisan beszélni. Biztos vámpír sajátosság. Az csak rátett egy lapáttal, hogy kitépte a vámpírlány kezéből a benne tartott térképet, már majdnem mozdultam, hogy letörjem a kezét, nehezen fogtam vissza magam. Hát mit képzel az ilyen?
- A toronyban a középső szinteken. Kérem, kövessenek!
Füstölögve néztem Eirynre, de ő csak bocsánatkérően nézett vissza rám. Amelia, úgy tűnt, tőlem kevésbé különbözően reagált, de hangot is adott neki.
Héééé! Vigyázz mit csinálsz, bájgúnár!
Mondta félhangosan. Teljes mértékben egyetértettem Ameliával, kimondta lényegében, amire gondoltam, így én csak forrongó fejjel követtem a kis csapatot. ~ Hogy ezért én hogy seggbe fogom még rúgni...~
- Kérem, hölgyem. Ez csak az én kíváncsiságom, kérem... De aggódnék a helyükben. Ezek bizalmas információk, a szállítmányok indulásáról így előre csupán csak a család vezetői, és pár ügyintézőjük tud. Kérem, ez igazán aggasztó... - Vigyorgott eszelősen a vámpír. ~ Ha így folytatod, anyád fogod kérlelni, hogy mentsen meg tőlem, te kis görcs...~ Esküdöztem magamban.
Beértünk a levéltárba, ami tele volt sürgő-forgó vámpírral, de üres asztalok is akadtak, amelyek egyikéhez ült le gyorsan Eiryn megírni egy levelet. A mérgemen egy kicsit enyhített a nyugtatólag vállamra helyezett kéz, de magamban továbbra is fújtattam, és konokul hallgattam.
- Érezzék otthon magukat. Maradnék még, de dolgom van. Tudják én szervezem meg a szállítámányok egy részét. A segítőm majd vezeti önöket. - csettintett egyet, be is ugrott a csicskája, egy atletikus kinézetű, szürkés hajú vámpírlány. A páncéljába a combjánál két rést fúrtak, amiken keresztül pár dobótőr markolata kandikált ki. Közben a
- Ha tanácskozni kívánnak, ne zavartassák magukat. - Mondta.
-Eiryn Nebelturm, örvendek. Üdvözölte Eiryn a nőt, majd ránk nézett, hogy akarunk-e tanácskozni.
Mindenekelőtt Amelia megírta saját levelét is, miközben én üresen bámultam magam elé. Én kinek írnék? Ugyan senkinek, a magam főnöke vagyok. Jó ez így? Nem tudom, de ezen nem fog az elmélkedés változtatni, most úgyis épp fontosabb dolgunk van. ~ Azaz, vond csak ki magad belőle...~ Gondoltam magamban fortyogva, ahogy lelépett a nyurga vámpír. Amelia félrevont minket, és felvetette:
- Hallottátok, ő szervezi itt a szállítmányokat.....És nagyon kíváncsi volt mit találtunk, nem gyanús ez kicsit nektek? - Kérdezte alig hallhatóan, én pedig ugyanolyan hangerővel válaszoltam:
- Ezzel a formával kapcsolatban rögtön minden gyanús lett.
- Ha kívánják, étellel-itallal kicsit lentebb tudunk szolgálni. Lord Eugen és a család többi vezetője a fentebbi szinteken tartózkodik, ha bármelyikükkel beszélni kívánnak.
- Elnézést a pátriárka stílusáért. Mindenesetre a fentiek tükrében lehet, hogy jobb volna közvetlenül Brunhild úrnő elé tárni az ügyet...
- Miért rohant volna ennyire hozzánk, ha nem azért mert nem hitte, hogy visszatérünk? - Ötletelt tovább Amy. - Ha te megbízol benne, akkor járuljunk elé. Nem kérünk enni, inkább vezess az úrnő elé. - Fordult a mellénk rendelt nő felé.
Egyre inkább hűlt ki a fejem, ahogy mentette a pátriárkát vagy kit a vámpírlány. Talán mégse ér meg ennyi idegeskedést... Kicsit elszontyolodtam, kevés volt a szendvics, amit csata után ettem, de ha a többiek úgy akarták, ám legyen, menjünk. Bólintottam is, jelezvén hogy benne vagyok. El is vezettek rögtön a trónterem felé. Az út elég kellemetlen volt az ablaktalan és levegőtlen folyosókon keresztül. Odaérve mindenki bemutatkozott, velük együtt én is, közben megfigyeltem, hogy a poharukban lötyögtetett bor, nos sötétebb, mint kellett volna lennie.
- Lance Kalver. - Mondtam.
- Nos ez...sajnálatos. - látszólag síkideg már a támadások miatt, de próbál higgadt maradni - De a fő, hogy a fém és önök is egyben visszajutottak ide. Ezután kétlem, hogy ismét próbálkoznának...
- Igen, remélem minket már tényleg nem fognak megtámadni. Azonban a rajtaütés során elég aggasztó tények derültek ki: egyrészt a támadóink kultisták voltak, másrészt az egyik halottjuknál ezt találtuk...
- Láthatóan jól informáltak voltak. - Egészítette ki Eirynt Amy.
A kapott italt egyelőre csak lötyögtettem a pohárban, csöndben várakoztam a párbeszéd végére. Bólintottam Amelia közlésére, majd az úrnő mondatára reagáltam.
- Attól függ, mennyire fanatikusok, és mennyi pénzük van a dologban.
Fejtettem ki. A nő a térképre nézett, majd láthatóan kicsit összezavarodott.
- Ez nem jelent jót...ennyire pontosan tudni, mikor indulnak a fuvarok. Még a szolgák, akik a vasat a kocsikra rakodják sem tudják, melyik szekér merre indul majd el. Rajtam kívül összesen három ember ismeri az összes szállítmány adatait: Eugene von Schattenstahl, Rodrick von Schattenstahl és Fladre von Schattenstahl...
Intett nekünk, és elindult.
- Talán ideje volna látogatást tennem... - Motyogott szinte magának, látszott, hogy kicsit elvesztette most a fonalat magában.
- Eugen von Schattenstahl lejött elénk, amikor visszajöttünk. Megnézte ő is a térképet, aztán elsietett valahová. Talán ellenőrizni akarta a többieket.... - Szólt utána Eiryn.
- Mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy aki ezt készítette, nagyon is jól ismerte az  időpontokat és az útvonalat. És bár a többi emlegetettet nem ismerem, nekem gyanús volt Eugen túlzott kíváncsiskodása... De talán nem ártana mindhármukat előkeríteni, biztos, ami biztos. - Tette hozzá megerősítésképp Amelia. Engem meglepett, hogy egy vezető ennyire képes elveszteni a kontrollt maga és a helyzete felett, de ez végülis nagyon sok pénz volt, valahol megértettem. A többiek kimondták, amire én gondoltam, én egy dolgot fűztem hozzá.
- Szétváljunk, vagy menjünk mindenkihez együtt? Én az utóbbira szavazok, ha megtaláljuk a tettest, és ki is derül, nem biztos, hogy élve előkerülünk. - Kérdeztem. - Akkor ez eldőlt...
Morogtam, ahogy a főnökasszony ellentmondást nem tűrően közölte, hogy megyünk vele, és a többiek után indultam, de majdnem el is vesztettem őket a nyaktörő sebesség miatt, amit diktált a fővámpír. Megérkezve kicsi, de takaros szobát láttam egy asztallal, aminél ott ült a nyalka vámpír. Odaérve már láttam, hogy lemaradtam az elejéről, egy nagyon mérges Brunhildet és egy megszeppent Eugent találtam. Nekem is akadt hozzá kérdésem a többiekkel együtt.
- Mikor látott utoljára ilyen térképet? Nem kellett sok idő, hogy átlássa, mi az..
- Egy nappal ezelőtt. Ugyanis a maguk szállítmánya az én hatáskörömbe tartozott! Hogy is engedhetném, hogy az ÉN szállítmányom elvesszen? Nem elég szégyen, hogy Rodrick ennyiszer csődöt mondott?
Vágta rá azonnal.
- Ahha, egy napja látott egy nemesi család sarja egy katonai térképet, amin az ÖSSZES szállítmány rajta van... hogy is van ez?
- Ráadásul nem egyenesen a családfőhöz rohant a hírrel, hanem magunkra hagyott minket, mert fontosabb dolga akadt? Mi is, hiszen mindenkit felzaklatott a hír, ezek szerint csak magát nem. - Kontrázott Amelia. Eiryn kissé rosszallóan nézett ránk, és próbált javítani a helyzeten.
- Elnézését kérem az udvariatlanságért, a társaimat kissé felingerelte a csata meg a bizonytalanság. Mindössze csak információt szeretnénk cserélni önnel... Szóval azt mondja, főleg a Herr Rodrick által felügyelt szállítmányok tűntek el, a többi pedig nem?
Nem tudott mit szólni hirtelen a bájgúnár, vegyes érzelmekkel nézett végig rajtunk, de amikor összenézett az egyre mérgesebb Brunhilddel, valamit szólnia kellett.
- Te...természetesen. ..Micsoda szégyen volna, ha kiderülne rólam..
Vett elő egy nagyon hasonló térképet, majd megrázta a fejét, majd folytatta ismét a vámpíros hangnemben.
- Az esetek közül egy volt az enyém, kettő Flandre-é, és nyolc Rodrické. Az első eset szerencsére...akarom mondani sajnálatosan az én kezem alatt történt, így nem szenteltem neki túl nagy figyelmet. Aztán a második eset után mindent megtettem, hogy ne ismétlődjön meg. Sok eredménye nem volt eszerint...
~ Beszari...~ Gondoltam magamban. Kifújtam a levegőt, és bólintottam.
- Én Rodrickhoz mennék következőleg. Az ő saját szállítmányait biztos nagyon jól ismeri, tudja, hova irányítsa a banditákat, ha ez a helyzet.
- Ha én lennék az informátor, akkor biztos ügyelnék, hogy nem az én szállítmányaim legyenek a célpontok, bár arra is, hogy legalább egy benne legyen. - Jegyezte meg Amelia komoran. - Jó lenne, mindhárom érintett felügyelet alá helyezni, úrnő, mert ha szorul a hurok, akkor könnyen elillanhat a bűnös. - Tette hozzá.
Eiryn kedvesen mosolyogva lépett közelebb, hogy megnézze az új térképet. Utána visszaindult hozzánk, viszont közben véletlenül lesodort egy csomó papírt az asztalról.
- Jaj, elnézést, ügyetlen vagyok - Szabadkozott, és azonnal leguggolt, hogy felszedje a papírokat. Végül Brunhilddel az élen elhagytuk a szobát.
- Flandre-t akarjátok kikérdezni, ha jól értettem...
- Én állítanék azért egy-egy őrt a gyanúsítottak szobájához, ha javasolhatnám, hiszen egyelőre mindenki tagadni fog és lehet nem bukik le rögtön az áruló. - Szólt még Amelia az úrnő után.
Morgott maga elé. A lányok így gondolták, szóval követtem őket Flandre irodájába, ami Eugenéhez hasonló volt. Az asztal mögött egy alacsony, vékonyka, szőke nő lebegett a széke fölött, sisakkal a fején.
- Lady Schattenstahl! Történt valami?
- Flandre! Igaz, hogy pár szállítmányodat megfújták? - A hangja egyre szigorúbb és ingerültebb volt.
- Nos igen...de már meséltem róluk, nem igaz? Azóta is a pótlásokkal vesződöm.
Felelte megszeppenten.
- Pótolni? Hogyan?
Bukott ki belőlem a kérdés. Ha ők bányásszák, nem ők kapják rögtön? Minek pótlásnak hívni egyáltalán? Nem is értettem mondjuk, hogy hogy működik az egész.
- Van másolata az útvonalakról, ahová a szállítmányok mennek? Nem veszett el egy sem?
Eiryn megint helyettünk is udvarias volt, és meghajolt.
- Üdvözlöm, Eiryn Nebelturm vagyok. Lothar von Nebelturm nagyúr küldött, hogy kísérjek egy szállítmányt. Sajnos út közben megtámadtak minket, ezért ilyen ideges most mindenki - Magyarázott.
- Nos látom. - Vett elő a vámpírnő kedvetlenül néhány papírt - Próbálok a vevőinkkel kedves lenni.... De a kibányászott érc gyakran hónapokkal előre be van osztva. Nehéz dolog pótolni egy szállítmányt. Szegény Rodrick. Kész csoda, hogy bírta eddig.
A köpködés, amit a kifejtett kedvesség után ejtett meg rögtön, nem nyerte el a tetszésem, de hallgattam. Nekem jó érvnek tűnt, kérdően néztem a többiekre.
- Nem szereti a megrendelőit, Flandre kisasszony? - Kérdezte Amelia gyanakvóan, míg Eiryn megértően bólogatott.
- Valóban nagyon kellemetlen ügy. Köszönjük a segítséget.
És már indult is kifelé, de aztán visszafordult.
- Ó, elnézést, volna szíves még egy dologban a segítségünkre lenni? Esetleg meg tudná mutatni, hogy az egyes eltűnt szállítmányok pontosan merre tartottak?
- Ó, hogyne! - Mondta Flandre lelkesen, mintha már el is felejtette volna a fél perccel korábbi énjét.
- Délre főleg, de ment pár von Nebelturmhoz is, ahogy az nyilvánvaló, illetve egy a tünde erdő mélyére.
Brunhild eközben sarkon fordult, és szótlanul elindult kifelé.
- Remélem sokat segítettem - mosolygott - Szörnyű lenne, ha azok a nyomorult kultisták még több szállítmányt támadnának meg.
- A Tünde erdő mélyére? Kinek?
Kaptam fel a fejem.
- Kultisták? -Torpant meg Amelia. - Mi nem említettünk ilyet, honnan vette ezt? - Kérdezte éles hangon.
- Valóban rémes egy népség... És tudja, mi az érdekes? A vérüknek nagyon jellegzetes, savanyú íze van. Igazából bárkiről meg lehet mondani, hogy kultista-e, ha megízleljük pár csepp vérét.... - Jegyezte meg a mindig nyugodt és negédes Eiryn. Flandre felpattant.
- Hogy én...nos, csupán...csupná egy erős tipp volt. Csak egy tipp! - Teljesen pánikba esett.
- Nem igazán lett megemlítve. - Mondta Brunhild összeszűkült szemekkel.
- Ugyan, Brun...csupán megérzés, te is tudod. Akkor is igazam volt, amikor azt mondtam, hogy Rodrick alkalmatlan, hogy pátriárka legyen! Csak hiszel nekem, a jobbkezednek! Annak, aki anélkül megvédte volna a rakományait, hogy bármi őrültséget tett volna, mint Eugen! -
- Ugyan, nincs szükség erőszakra - Mondta megint csak nyugodtan Eiryn, szinte már felhúzott ez a nyugalom, főleg ebben a kiélezett helyzetben.
- Ha nincs kapcsolatban a kultistákkal, jó a vére. Ha találkozott velük, megromlott. Adjon vért, Frau, hogy bizonyítsa ártatlanságát!
- Ti...ti ez nem értitek! A család haldoklik, az emberek nem bíznak bennünk, vadásznak ránk. Ő megoldást ígért. Azt mondta, naggyá tehetem a családot. Nekem kell lennem az örökösnek, nem annak a két sültbolondnak! Hát nem értitek, nélkülem a család szét fog... - mondta, miközben előrántott egy kést. ~ Megvagy!~Mondtam magamban, és a lassú hátrálását meggyorsítva előretörtem, hogy a falhoz szorítsam a nőt, legalábbis igyekeztem a nyakánál elkapni.
- Most elmondasz. Mindent.
- Nem...nem érhet itt vége...
Mondta megtörten. Éreztem, hogy a fal téglái elkezdenek kilazulni, ahogy nekitámasztottam a vámpírt, egy darabja pedig ki is esett. Nem volt elég időm reagálni, Flandre kiesett rajta, épphogy időben el tudtam engedni, hogy megtartsam az egyensúlyom, de éreztem, hogy valaki hátulról azért megfog, biztos ami biztos. Hátranéztem, hogy megnézzem, ki volt.
- Köszönöm, Amelia.
Válaszoltam kimérten, majd még egyszer lenéztem a holttestre, és követtem a többieket a folyosóra. Láttam már halált, sokat. De ez... ez más volt. Fel kellett dolgoznom.
- Ez...nagyon szomorú. Ígéretes gyermek volt, kár, hogy nem a főágba született. Akkor talán nem lett volna ennyire "elszánt".
Mondta Brunhild, és elindult kifelé, majd egyelőre a folyosón állva maradt, bevárt minket.
- Köszönöm a segítséget. Ha megbocsátotok, most még sok dolgom van...igazán nagy segítség volt, nélkületek nem sikerült volna... - nyelt egy nagyot. Megráztam a fejem.
- Könnyen lehet, hogy nem. Ezért pedig jutalmazni is szokás, ugye?
Mondtam a magam faragatlan módján.
- Észak elkötelezett volt, hogy a végére járjunk a fenyegetésnek. - Hajtott fejet Amelia Eirynnel együtt.
- A rablások nem kevésbé csorbították a Nebelturmok érdekeit. Ráadásul a családjaink jó viszonya megért ennyit.
- Igen...erről magam fogom értesíteni Calorusburgot és a Ködtornyot. - Bólintott rá Brunhild von Schattenstahl - Micsoda nyűg...csak tudnám, miért akartak ezek a kultisták ennyire keresztbe tenni nekünk?
A kérdése látszólag mindannyiunkat elgondolkoztatott.
- Talán valamiféle védelmet akarnak maguknak és sötét gazdájuknak, mert igazából csak ez az anyag hatásos isten igazából ellenük? Mármint fizikailag gondolom. - Fejtette ki Amelia.
- Vagy mert a feketeacél az új követők sorozásában szerepet játszik? - Gondolkodtam el hangosan.
- Vagy mert utálják a nyálka szörnyeket? - Intett Amelia fáradtan látszólag az utolsó ötletét is bedobva.
- Nos, vagy azért kell nekik, mert még őket is égeti a feketeacél, vagy azért, mert ők akarnak hatékony fegyvereket gyártani.. - Legyintett Eiryn fásultan.
- Akár ez is lehet... - Mosolyodott el von Schattenstahl, és magunkra hagyott minket.
Egymásra néztünk, majd elindultunk vissza a pénzünkért a többi zsoldossal. Gyalogolnunk kellett, mert lovat elfelejtettünk kérni, de hé, ezért a pénzért? Kétszer ennyit is..[/color]

Mindannyira egy különös kalanddal gazdagabban mentetek haza, s bár a rejtélyes kultistákak irányító mélységit nem sikerült megtalálni, a küldetésetek sikerrel járt.

Amy, hála neked, Észak sokkalta több szállítmányt kapott ezután, ami miatt javultak az esélyei dél katonái ellen. A Főváros hadakozó urai igencsak hálásak voltak...igaz te ebből a hálából semmit sem kaptál. A zsoldoskapitány, aki megbízott kapta az elismerés, ő adta át neked a jutalmat is. De hát a ranglétra már csak ilyen.

Lance, az utatok visszafelé nem volt éppen békés, mivel a nagy izgalomban elfelejtettek új lovakat kérni. Hiába rohantak oda atársaid az istállókhoz, süket fülekre találak, így végül majd egy hét késéssel érkeztetek meg Hellenburgba. Paradox módon pont emiatt még jobban is örültek nektek. Azt hitték, belefulladtatok a mocsárba.

Eiryn, hamarabb értél haza, mint Lothar levele, ami okozott némi kellemetlenséget, de szerencsére a családod feje már annak is örült, hogy sikerült az ügyet felgöngyölíteni. A kedves nagyúr ezután pár goromba jótanácsot vágott a fejedhez, mert szerinte nem dolgoztál elég hatékonyan, majd egy vállveregetés keretében útjára indított. Az biztos, hogy ezek után rajtad tartja majd a fél szemét, ha szüksége lesz valakire.


S a fosztogatások amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen maradtak is abba. Brunhild von Schattenstahl ezután sokkalta visszakozóbb lett és kevésbé bízott meg bárkiben is, a család mellékágának új örököse pedig egy bizonyos Gregor von Schattenstahl lett. Flandre von Schattenstahl testét elhurcolták a gárdisták, azóta nem látta senki, a temetőben nem kapott helyet. Brunhild nem fogadta meg a tanácsát, továbbra is származás alapján nevezte ki a segítőit. A feketeacél továbbra is egy nagyon fontos cikk maradt.

Jutalmatok 200 TP és 2000 váltó fejenként. És a pillanat, amire mindanyian vártatok:

Amy, Flandre szobájából kifelé menet egy nyers rúd feketeacélra lettél figyelmes. Te ugyan nem tudhatod, de ez volt az első kiöntött féme, amit még tanonc korában készített. Senki sem vette észre, amikor egy óvatos mozdulatta zsebre vágtad, hogy megvizsgáld, és csak hazaúton döbbentél rá, hogy véletlenül nálad maradt. Jutalmad 1xFeketeacél. Használd fel okosan.

Gratulálok mindannyiótoknak, hogy megoldottátok a rejtélyt. Ha egy vitéz kalandor valaha is az árnyak ércéhez fog nyúlni, hogy kardot kovácsoltasson belőle, nektek is hálával tartozik.


THE END ~