[Magánküldetés] - A Fekete Valkűr Ébredése

"Az uraim forróvérűek, hamariak, nem hezitálnak, és végletekig hűségesek. Ez tartja egyben ezt a földet, oly közel a folyamon túli északiakhoz. Ez kell, hogy egy jókorát vághassunk oda nekik. Ettől olyan erősek. Nézzék el nekik. Nem lehet mindenki olyan nyugodt, mint a hellenburgi vitézek." - Edmund von Rowan.

A rózsák szépen nyílnak idén is. Mina elmélázva nézegeti őket, elbújva a színeikben, illatukban, nagy lebernyeg ruhájában, mely bár kudarcot vall abban, hogy bárki elől is elrejtse egyre nagyobb hasát, legalább felettébb kényelmes.
Ki tudja, mennyi ideje lehet itt, az időt mostanában nem annyira figyeli. Valószínűleg túl hosszú ideje múlatja az időt, és valami fontos történhetett, mert egy legény némileg lihegve közelít hozzá. Messziről hallja a lépteit, sóhajt hát és elbúcsúzik az éppen szemlélt virágtól. A fiú megáll a rózsakert szélén, de láthatóan őt várja. Mina udvariasan odamosolyog és kifelé kezd sétálni, nyilván őt keresik. - Úrnőm. Bocsásson, hogy megzavarom, de...
- Csak nyugodtan, Hendrik. Vegyél levegőt - nevet fel halkan.
- Köszönöm, úrnőm. A... jöttek audicenciát kérni a... a Rowan-birtokról.
A mosolya megfagy, ahogy a laza mozdulatai is, melyekkel épp a haját igazgatta. Ajkai egyenesbe fordulnak és felveszi a hivatalos arcát, remélve, hogy nem látszik: szíve meglódult és ő maga meg is szédült kissé.
- Csakugyan? Csak nincs valami... probléma? Le kéne ülnie. Gyorsan. - Nincs, nem volt támadás azóta, csupán... azt hiszem, azt mondják... stabilizálni akarják a birtokot. Az előző támadás miatt.
Mina bólint.
- Köszönöm, rövidesen megyek. Hendrik bólint és olyan sietve szalad el, mintha Mina azért hívatta volna ide, hogy megszidja. Ahogy a nagyteremhez közelít, az egyik benti folyosón elfojtott szitkozódást hall.
- Te félkegyelmű, a gróf azt mondta, NE szólj a grófnőnek!
- Mi?! Én arra emlékeztem, azt mondta, mindenképpen szóljunk neki...
- Már süket is vagy.
Mina fejcsóválva közelít a nagyteremhez, kezeit összekulcsolva maga előtt.

Damien a nagyteremben ülve várja a küldöttséget. Arcán nyugodt várakozás látszik, úgy reméli, jól leplezi, hogy semmi kedve fogadni őket. De persze nincs más választása.
- Uram, köszönjük nagyságodnak az audienciát. Űrnőm, Erika von Rowan szavát hozom. Helyzetünk a folyó partján nem túl fényes, s minél előbb tenni kell valamit, mielőtt a parasztjaink éhezni kezdenek. A háború felperzselte a földeket és falvakat, a jobbágyaink nem képesek a búzát elvetni. Hogy véget vessünk a folyamatos csatározásoknak, Erika úrnő tervet szőtt a folyómeder visszafoglalására. Ehhez kérjük a maguk segítségét tanácsukkal és fegyvereseikkel.
Tanáccsal és fegyverekkel. Hát elkerülhetetlen.

Mina ekkor lép be a terembe.
Az utolsó szavakat elkapja, s ez nem segít benne, hogy túlságosan egyenesen tartsa magát. Még jobban elsápad és megáll pár pillantra, míg sikerül stabilan mgartania magát a lábain. Mély levegőt vesz.
- Elnézést kérek a késésért, uraim. Későn értesültem ittlétükről - mondja halkan, s Damien mellé sétál, majd helyet foglal, nem törődve a férfi megrökönyödött és kissé bosszús pillantásával.
- Pontosan kik okoznak problémát ezeken a területeken, Herr Sandell?
- Az északiak első támadása nem volt teljesen sikertelen. Bár a vár nem esett e, elfoglaltak vagy leromboltak minden őrhelyet és erődítményt a birtok körül. Így nincs, aki felügyelni tudná a határvidéket, s emiatt gond nélkül be tudnak törni fosztogatni. Azóta folyamatosak az összecsapások, ahogy próbáltuk egymást minden erőnkkel visszaszorítani. Azonban ezt a fajta hadviselést nem lehet a végtelenségig űzni. Előbb utóbb a nép és a katonák bele fognak rokkanni, a birtok pedig eladósodik. Ezért most, hogy a fagy végre elvonult, minél hamarabb új hadjáratot kell indítanunk az erődjeink visszafoglalására.
- Értsem úgy, hogy Őfelségének nincs szabad hadereje arra, hogy az Önök birtokára elég rendfenntartót küldjön?
- A föld védelme a várúr kötelessége, nem a királyé, Őfelségének nincsenek a környéken birtokai. És ez nem rendfenntartás lesz, hanem egy célzott offenzíva. Azonban van más is, ami aggasztó. - vesz egy nagy levegőt. - A csatározások miatt a törvény keze nem ér már el a folyómederig. Az északiak agyafúrt módon karóba húzták a szolgabírókat és megfenyegették a parasztokat, hogy aki beáll bírának, az hasonló sorsra jut. Azóta gombamód szaporodtak meg a haramiák a vidéken, ahogy a nincstelen jobbágyok így próbálnak kenyérre valót szerezni. A szegénység pedig táplálja az irigységet, kapzsiságot, s egyre több torkot vágnak át a törvénytelen földön, így aztán a tél során rengeteg démon ütötte föl a fejét. Egyelőre nincs hadierőnk arra, hogy minden törvényszegőt lemészároljunk, így fontolóra vettük, hogy amnesztiát adjunk nekik cserébe azért, hogy csatlakozzanak hozzánk. Kiváltképp a démonokat, akikre még nem talált rá egyetlen herceg sem, így nem állnak a démonok földtelen királyságának befolyása alatt. Ebben keresünk segítséget, hogy együtt gyűjtsük össze és szelídítsük meg a vidéket. A helyi milíciákkal, szövetséges urakkal és Rowan lovagjaival együtt remélhetőleg lesz elegendő erőnk arra, hogy az egész folyópartot vissza tudjuk foglalni.
Damien érdeklődve vonja meg a tekintetét. Bár Dél mindig is elfogadóbb volt, így is meglepő a démonokkal szembeni ily mértékű tolerancia. Vagy talán csak... gyengék volnának legyőzni őket. Akárhogy is, előnyösebb így. - Felettébb támogatni való kezdeményezés. Hogy tervezik mindezt atudtukra adni?
- Odamegyünk és kidoboltatjuk... persze megfelelő kísérettel. Ehhez gyűjtünk most katonákat, urakat, lovagokat. Remélhetőleg Hellenburg tud küldetni hozzánk néhány lelkészt is, hogy minden templomot nyitva tudjunk tartani. Úgy szeretnén, hogy mire Erika kisasszony elutazik Hellenburgba, hogy díszceremónia keretében hűségesküt tegyen Rudenz von Hellenburg előtt, ismét mi irányítsuk az egész birtokot. Ez megszilárdítani a család hírnevét és egyben riválisaink kétségeit is háttérbe szorítaná.
- Ez a hűségeskü mikor fog megtörténni?
- A nyár kezdetén, miután elvetették a gabonát, s a király magához szólítja a bandériumokat a következő hadjáratára. Nem tudjuk, mikor érkezik meg a hívás, így sietnünk kell.
Damien bólint. - E célból örömmel bocsátok katonákat rendelkezésükre. Mina nagyjából felvette a beszélgetés fonalát, most csatlakozik be egy kérdéssel: - Mi vár azokra, akik elutasítják az amnesztiát?
Bár a válasz sejthető.
- Akasztás.
Mina kifejezéstelen arccal bólint egyet.
- Ezt persze el akarjuk kerülni. Minél többen állnak be közénk, annál könnyebb dolgunk lesz.
- Természetesen. A lelkészről jut eszembe... Ismerik Herr Oswald von Bertoldot? Ő talán szívesen támogatná az ügyüket. - tér át egy kellemesebb témára. Damien még mindig feszeng kissé mellette, de a bosszúja lassan átalakul higgadt tervezéssé.
- Von Bertoldal volt alkalmam alaposan megismerkedni. Derék ember, reménykedem benne, hogy mihamarabb újra látjuk egymást. Talán még egyszer összemérhetjük erőnket, kevésbé feszült körülmények közt. Biztosan nem emlékszik már rá, hiszen a sisakomon nincsenek felfestések, de én képviseltem uramat, amikor a lovagi tornával oldottuk fel az aratóünnepség alatt a vendéket közti feszültséget.
Nem emlékszik? Oda sem figyelt…
Ismét megfagy a székében, de mivel csak ül, ez aligha tűnhet fel.
- Oh... értem. Bocsásson meg tudatlanságomért. - ösztönösen is összefonja ujjait a hasa előtt. Az asztal eltakar... az asztal eltakar. Persze önmaga elől nincs, ami takarja.
- Felteszem szüksége van időre, amíg megfelelő kíséretet szervez. Ha megbocsát, nem tudom az úton elkísérni, mert más urakat is meg kell még látogatnom. Mikorra számíthatunk érkezésére?
Most Damien veszi át a szót.
- Kíséret? Tehát a személyes megjelenésemre is számít? - igyekszik udvariasan érdeklődni.
- Nem tartjuk szükségesnek. Ha elégnek látják egy vazallusukat is a feladatra, mi minden segítségnek örülünk. – feleli a férfi könnyedén.
- Értem. A mai nap megkezdjük tehát az illetékesek feladatának kiosztását. Igyekszünk, hogy ne kelljen idejüket vesztegetniük.
Időre van szüksége, amíg átgondolja, összeszed egy listát és értesíti az illetőket. Személyesen Mina semmiképp sem mehet most. Ha viszont ő megy, magára hagyja…
- Köszönöm. Akkor, ha megbocsátanak, én útnak is indulnék. Ha elég gyors vagyok, napnyugtára már a szomszéd birtokon lehetünk. – Sandell egy levelet nyújtt át az írnoknak. Ahogy Damien kibontja, sok újat nem talál benne, mindössze azt, amit a férfi már kifejtett nekik, aláírással és pecsétekkel.

Erika von Rowan előtt a sor araszolgat. Bár őhozzá beszélnek a sorban állók, neki mondják, mihez értenek, mivel érkeztek, az úrnő nem nagyon tesz vagy mond semmit, helette segédjei irkálnak, pakolgatnak papírokat, intézik az ügyeit.
Ahogy Minára és Damienre kerül a sor, az apród bejelenti őket.
- Nachtraben űrnő és Nightwind uraság, valamint kíséretük!
- Köszönjük. - mosolyog Mina az apródra. - Köszönjük a meghívást, von Rowan úrnő.
- Üdvözletem, úrnőm. Úgy értesültünk, magunk és kíséretünk segítségére lehetünk a vár biztonságának. - vezeti fel Damien ittlétük okát. Bár von Rowan biztosan tud róla.
Mögöttük a kastély és környéke őrségének néhány válogatott tagja, akit kíséretükként választottak, büszkén kihúzza magát.
- Engedje meg, hogy ezúton részvétemet nyilvánítsam édesapja miatt. - hajtja meg a fejét diplomatikusan Damien. Hangjából nem különösebben süt a szomorúság, inkább csak az udvariasság. Von Rowan neki nem jelentett semmit.
Mina pedig egyelőre hallgat, és a férfi szívesen beszél helyette. Nem irigyli Erikát sem. Nemrég vesztette el az apját, most meg a vára védelméért kell összekapargatnia az embereket.
- Köszönöm. - feleli nagy levegővétel után Erika.
Ezután az írnok beszél tovább.
- Uram, Űrnöm, önök csatlakozhatnak a folyómenti őrjáratunkhoz. Az őrjárat majd biztonságban elkíséri önöket azokra a helyekre, ahol démonokat találtak. Itt találják az írást, mely tájékoztatja az őrjáratot a küldetésükről. - nyújt át nekik egy tekercset, melynek szövegében nagyjából ugyanaz áll, mint a kastélyban hozzájuk járuló lovagok által adott pecséten, illetve, amit előtte szóban is közöltek velük: a kétségbeesett jobbágyok miatt gombamód szaporodnak a démonok.
Mennyi bűn... Mit fog tenni ezekkel a démonokkal, ha találkozik velük? - tűnődik Mina.
- Örömmel teszem hozzá, hogy a mélyen tisztelt lelkészurak érkezése miatt lelkész is fog önökkel utazni, hogy ne érhesse önöket meglepetés. Ha pedig a körülmények egy helyszíni kivégzést tesznek szükségessé, úgy annak tisztességes levezetésében is fog tudni segédkezni. Igénylik magukkal egyenrangú egyén társaságát az úton? Jelen állás szerint önök lesznek az őrjáratban a legmagasabb ranggal rendelkezőek.
- Oh? Von Bertold utazik esetleg velünk? - emeli meg a tekintetét Mina a lelkészek említésére.
Von Bertold, ki mögöttük, nem messze várakozik a sorára, megszólal.

– Örömmel, bár attól tartok, nekem más feladatot szántak. Azonban minthogy nemesként érkeztek, méltatlan volna, hogy őrjáratra menjenek, mint a közkatonák. Ha jól képzett és ütőképes katonákra van szükség, pláne, hogy démonok is szóba kerültek, örömmel ajánlom erre a feladatra saját embereimet - a végén már Erikához szól, aki csak akkkor kapcsolódik össze a tekintetével, mikor megszólítják. Tekintete üresebb, mint Mináé volt idefele úton. Mintha nehezére esne koncentrálni.
Halkan megszólal:
- Herr Kernel... - mondta halkan - mi célból érkezett Herr Bertold és emberei?
A környező urak közül néhányan elfordulnak, láthatóan szégyellve magukat az úrnő helyett is, néhányan pedig még feszültebben tartják rajta tekintetüket.
- Herr Bertold és a Templomos Lovagok a kiképzőtisztek munkáját jöttek segíteni, köztük nagyságod vívókészségét kiteljesíteni is. - felel az írnok.
- Akkor úgy hiszem, nincs akadálya - támaszkodik rá a kalapácsra Erika, s így valamivel magasabb. Az írnok mondana valamit, de a nő folytatja. - Kérem, nyugtassa meg a kardmester urat, hogy a mai kiképzés nem marad el. Tegyük át alkony idejére, miután a toborzó alakulat visszatért.
Minának nem teljesen világos a szervezés. Az írnok viszont úgy tűnik, most már elégedett. Ezek után a grófi pároshoz fordul vissza.
- Eme kíséret eleget tesz igényeiknek, uram és űrnőm?
- Az őrjáratra éppenséggel itt van a mi kíséretünk is. - Mina megköszörüli a torkátt. - Ha megoldható, szívesen tárgyalok ezekkel a démonokkal. Mind Herr Nightwind, mind én részesültünk már dicséretben diplomáciai képességeinket illetően, így reményeket fűzök hozzá, hogy sokakat meg tudunk győzni a békés csatlakozásról.
Az írnok bizonytalanul hebegni kezd.
- Engedelmükkel, a háború jelen állása szerint legalább egy szakasznak megfelelő talpassal ajánlott utazzanak. Túl kockázatos volna pusztán személyes kísérettel utazni....
De hisz nem is mondta, hogy kíséret nélkül szeretne.
- Valóban? Mégis... mennyire veszélyes? Lehet tudni számokat halálesetekről? - puhatolózik Mina.
Elég aggasztó, hogy egy katonai táborrá alakult a vár. De a kastélyukat is amiatt kapták meg, mert meg tudták védeni magukat. Persze... fogalma sincs, mifélék az itteni démonok.
- Ezért is ajánlottam a saját egységemet is - emlékezteti von Bertold, de az írnok csak Mina kérdésére felel.
- Természetesen. - mondja, majd lázasan elkezd lapozni az egyik könyvecskéjében. - Sajnálatos módon a hadakozás megnehezítette a veszteségek nyilvántartását, egyelőre csak becsléseink vannak, de a veszteségek nagyjából ezerötszáz vitézre tehetőek a harcok kiújulása óta. Ebbe beletartoznak természetesen a tél során felfogadott zsoldosok, akiknek a szerződése véget ért, s nem egyeztek bele, hogy tovább maradjanak.
Mina von Bertoldva pillantva bólint.
- Természetesen kíséretünk is velünk jönne. De maguknak is van... tapasztalatunk a harcban, akár démonokkal is. - Picit meghajtja a fejét és nyel egyet. Majd gyorsan hozzáteszi: - Azonban természetesen kitűzött célom, hogy minél kevesebbek életének kelljen véget vetni.
- Hálásan köszönöm. Sok szerencsét kívánok. Gott mit Uns! - zárja le az írrnok a hivatalos formulával.
Köszöni? Hogy Mina próbálja megkímélni a démonokat?
Vagy csak már nem tudja, mit mondjon...
Mina és Damien is furcsállóan ráncolják össze a szemöldöküket.
- Gott mit uns - felelik szinkronban, kissé tétován.

A démon pihenőbe helyezése után a várjobbágyok nekilátnak a várárok lábánál kibővíteni a karantént. Hosszú munka után be is fejezték, s mindenki indult a dolgára. Mina és Damien a kovácsműhely mellett – ahol a kohótól rettenetes hőség kerekedett – találkoznak össze ismét Hilde kisasszonnyal és von Bertolddal.
Mina mosollyal viszonozza von Bertold érdeklődő pillantását. Talán kissé túlzóval is, hisz meggyőződése, hogy mindenki sokkal szomorúbbnak látja most, mint amilyen valójában. Pedig mindenen igyekszik, csak gondolkodni nem, így kissé zavarja, hogy több feladatuk egy ideje nem volt. - Visszavonulnak? - kérdi könnyedén csevegő hangnemben.
– Azt hiszem, legalább vacsoraidőig nem lesz ránk szükség. – felel von Bertold, majd megnyújtóztatja a nyakát kicsit. Közben elvezetik a lovát.
A tekintete megállapodik valakin, s amikor odafordulnak, látják, hogy Hilde kisasszony az; picit elgyötörtnek látszik, vagyis inkább fáradtnak, úgy, mint aki mögött jó pár órányi erős fizikai munka áll.
A gyakorlótér irányából csatazaj-szintű csattogás, torokhangok és egyéb hallatszanak. Von Bertold nem tűnik boldognak, ahogy a hang felé fordul; talán neki is részt kell vennie az edzésen, és nem fűlik a foga hozzá. Kifúj egy nagy adag levegőt, majd Mina felé fordul.
– Önökre vár még ma valami feladat?
- Nem tudunk róla. A várjobbágyok elintézték a munka oroszlánrészét. Egyelőre egyéb zavargást nem észlelt senki tudomásom szerint - felel Damien, remélve, nem fojtotta MInába a szót. Belőle is érződik már a türelmetlenség, bár azt talán nem tudják, hogy mi aggodalmának fő oka.
Mina elgodolkozva tekint abba az irányba, ahol a démon pihenhet. Némi aggodalommal szólal meg. - Kíváncsi vagyok, mit tesznek majd vele, ha felébred. Mármint a démonnal. - teszi hozzá, mikor rájön, nem biztos, hogy mindenkinek egyértelmű, hogy egy órákkal ezelőtti eseményre utal. - Tudják már, hogy milyen démon volt?
A férfi megcsóválja a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy a nagytiszteletű úr utánajár, amint olyan állapotban lesz. Valószínűleg ő sem tudja magáról még, hogy miféle szerzet. Ne aggódjon miatta – pillant Minára – nem fog bántódása esni. Nem bántunk sem embert, sem démont, ha nem ad rá okot. Azt pedig kétlem, hogy a mi démonunk keresné a bajt.
Mina zavartan elmosolyodik.
- Persze, biztosan. - Majd próbál úgy tenni, mint akit kicsit sem zavar a dolog. Túl átlátszó, nem lesz ez így jó. Bár... talán von Bertold miatt nem kell aggódnia.
Egyre több ember szivárog a gyakorlótér irányába. Ezt látva bon Bertold be is jelenti a gyászos hírt:
– Ebből nem lesz vacsora.
Mina arca kissé lankadtabb formát vesz fel.
- Pedig jöhetne már... de akkor, feltételezem, előbb összemérik harci erejüket, és aztán. - mondja maga elé tényszerűen.
Von Bertold körbenéz, majd Damienhez fordul.
– Bocsánat, megfogná egy pillanatra? – kérdi, majd kezébe nyomja a sisakját.
Damien picit meglepődik, de ösztönösen megfogja a sisakot.
- Persze... - feleli utólag. Aztán letekint rá és kissé megvizsgálja. Nem sokszor van alkalma ilyen közelről szemügyre venni a protestánsok fegyverzetét. Nos, addig jó, amíg az ő oldalukon vannak. Odapillant Mina is.
Eközben von Bertold iszik még egyet a harc előtt.
- És a mi dolgunk vacsoráig...? – néz Mina Damienre reménytelenül. - Semmi, tudtommal. Ránk nem bíztak fizikai munkát, a démonod alszik... - A... hogy, tessék? - Mondom, a démon alszik, tehát nem is szükséges vele beszélni - gondolom, erre örömest jelentkeztél volna. - néz Minára rezzenetlen arccal, aki inkább nagy levegőt vesz, majd bólint. - Tehát... akár már meg is nézhetjük az összecsapást, nem? Mina szemöldökei fordított ívbe fordulnak a gondolatra, hogy ezt a zajt még közelebbről hallhassa. De jobb ötlete nem nagyon van. - Akár... - leheli gyengén.
Von Bertold visszatér, és egy pillanatnyi mosollyal visszaveszi a sisakját.
– Köszönöm. – Damien csak udvariasan bólint. – Attól tartok, nekem mennem kell. Megfeledkeztem, róla, mikor is van az edzés, amit tartanom kellene. Pihenjenek, ha csak tehetik, hosszú volt már így is ez a nap.
Mina oldalra tekint Damienre, hogy most akkor ez a döntés végleges-e. - Úgy gondoltuk, megtekintenénk mi is. Addig úgysem lesz vacsora. Tehát igen. - Anélkül pedig a pihenés sem az igazi... - teszi hozzá Mina fáradtan.
Von Bertold kissé meglepettnek látszik.
– Ez esetben nem köszönök még el, akkor még látjuk egymást – bicccent egyet. – Indulhatunk?
Mindketten bólintanak.
Elindulnak hát a csatazaj felé, Damien szorosan Mina mellett, aki némielg elgyötört arccal siet fel a kilátóra. A kardmester és lelkész is ott van, utóbbi mellett italok, feltehetően valamit erősítenek, ránézésre többfélék lehetnek, de valamelyik egész biztos varázserő-erősítő.
A bárónő, akit egész nap nem láttak, is itt van, elég fáradtnak látszik, ennek ellenére nem hagyja abba a küzdelmet. Fából faragott páncélban van, és egy lándzsa a fegyvere.
- Jó! – kiáltja a kardmester – Mina nem látta pontosan, hogy milyen mozdulatot hajtott végre épp a bárónő, pont egy elszigetelt helyet keres a lelátón, ahonnan zavartalanul szemlélhetik majd a kiképzést. - Rövid pihenő, úrnőm, szedje össze a gondolatait.
A bárónő bólint, majd iszik, és megtörli az arcát.
- Tiszteletreméltó vendégeink, köszönönjük a soha vissza nem térő lehetőséget. Úrnőmnek minden bizonnyal nagy hasznára fog válni a tapasztalat, hogy igazi veteránokkal gyakorolhat.
Von Bertoldra vonatkozik ez minden bizonnyal. Mina azon kapja magát, hogy elmosolyodik, mintha csak ő maga kapott volna dicséretet.
A férfi biccent.
– Természetes, hogy Hellenburg válaszol a hívásra. Mindent meg fogok tenni, annak érdekében, hogy a bárónő felkészülhessen és a sajátjainak se legyen kétségük felőle. Milyen fegyvernemekben képezte eddig? – kérdi von Bertold, mire Mina tekintete a lándzsára ugrik.
- Elég sok formát próbára tettünk már, mielőtt eljutottunk volna az alabárdig. Most a legfontosabb az, hogy az újonnan készülő fegyverét tökéletesen forgassa. Az alabárd mellé egy egyszerű lovagi kardot is fog majd viselni arra az esetre, ha kiütnék a kezéből. Az ön pallosa pont megfelelő alany annak begyakorlására, hogy ez minél kevesebbszer történjen meg. - szemléli von Bertold fegyverét. Mina odanéz, majd Erikára, s felugrik a szemöldöke a gondolatra, hogy egy akkora fegyvert megmozgasson a nő. A mágia egyszerűbbnek tűnik. Persze… aki nem rendelkezik a tudásával, annak nyilván nem az. Más kell hozzá.
– Ha nem így lett volna, magam javasoltam volna, hogy inkább kardot adjanak neki. Bármi észrevétel, amiről jó, ha tudok előzetesen? – kérdi ismét von Bertold, mire a kardmester fürgén felel:
- Áh igen! Szeretnénk minél élethűbb edzőmérkőzést. A lelkészünk mindennemű sérülést képes varázslat segítségével ellátni, így nem kell félnie attól, hogy túl nagy erővel lendíti meg a kardját. Csak szeretnénk,h a felmérné az Űrnőm jelenlegi szintjét, bármilyen észrevételnek örülünk.
Mina szemei kikerekednek kissé. Bármilyen sérülést. Ez… Von Bertold biztosan nem fog komoly sérülést okozni neki.
– Hm, értem – gondolkozik el von Bertold, majd a pálya felé tekint.
– Nos, akkor ügyelni fogok erre. Magam is kíváncsi vagyok Edmund von Rowan örökösére.
– Jól van, akkor álljanak fel, kérem! – utasítja őket a kardmester, mire a bárónő, bár kimerültnek tűnik, feszülten várja a támadást az alabárdját markolva.
Von Bertold fölteszi a sisakot, így még nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűnik.
Hirtelen sípszó hangzik, mire összerezzen. Ez jelzi a kezdetet, nyilván.
Erika von Rowan azonnal elindul, apró szúrásokkal hátrálásra kényszeríteni a férfit. Csattanások jelzik a védéseket. Furcsa nézni, hogy egy ennyivel apróbb ellenfél ilyen vadsággal mire képes… Persze nem találja el Herr von Bertoldot, de ettől még figyelemreméltó, hogy ennyi ereje van.
Egy ponton úgy tűnik, a férfi kardja összefeszülve az alabárddal oldalra billentené Erikát, de ő kilép oldalra és megtámasztja magát. Kissé hátrál, majd fogást vált a fegyveren, már rövidebben fogja, és ismét közeledni kezd. Mina tekintete át-átvillan von Bertoldra, de mivel az arcát nem látni, elég keveset tud meg abból, mit érezhet a másik, mennyire ura a helyzetnek, netán mennyire kimerült. Erikán viszont látszik, hogy nagyon – ennek ellenére közel sem adja fel.
A nő hirtelen lendíti meg a fegyverét felfelé. Von Bertold reakciójától – a kard markolatával támad vissza – a nő fegyvere megcsavarodik a kezében, s egész tartása bizonytalanná válik.
Von Bertold, kihasználva az alkalmat, kiüti a fegyvert a nő kezéből. Az alabárd így a földön végzi. De Erika nem adja fel, már  nyúl a másik fegyveréért, a kardért…
Ekkor azonban a kardmester hangja szakítja félbe a harcot.
- Jó! – kiáltja.
A nő lihegve leereszti hát a kardot, majd elteszi. Elégedett mormogás hallatszik a tömegből. Mina leereszti a vállát és kifúj egy nagy adag levegőt, melyről eddig nem is vett tudomást.
Egyvalaki azonban elégedetlen a dolgok menetével.
– Áll! – kiált, nem erőszakosan, inkább unottnak tűnik. - Mi volt ez, nem udvarhölggyel vívtok ti. Ha ott van a lehetőség, hát csapjon le rá, lovag uram. Sújtson! Had érezze az acél hidegét a saját bőrén, az edzi meg a lelket.
Mina furcsállón vonja össze a szemöldökét. Az ember konkrétan mérgesnek tűnik, ahogy a kardmesterre néz követelőzően. Annak viszont nincs ínyére, hogy beleszóljanak a csata menetébe, bosszús hangot ad.
- Lesz abból is bőven. Ez a gyakorlat a lefegyverzésről szólt, nem a másik levágásáról. – feleli, mire a másik megforgatja a szemeit, majd a kardmester felé bök és távozik.
Hát ez meg mi volt?
Összenéznek Damiennel, s a zavarra való egyik válaszként nevetésre fordulnak az ajkai…
Valaki nagyon szigorú akar lenni az ifjú bárónővel. S annak kiképzőjével is.
Von Bertold is motyog valamit, de túl halkan ahhoz, hogy a sisakon keresztül hallani lehessen a lelátóig.
Körbenéz, de ő is csak azt állapíthatja meg, ami a lelátóról is nyilvánvaló, hogy itt nem fog a harc folytatódni. Mára ennyi.
Von Bertold a kezét nyújtja legyőzött ellenfelének, aki megrázza azt, s Mina arcára újabb mosoly kúszik a bajtársiasságot látva.
Most jut eszébe, mit is jelent a harc vége. Vacsora!

Mina némileg karikás szemmel jelenik meg. Az éjszaka nehezen aludt el, ám utána legalább sokáig sikerült aludnia, olyannyira, hogy Damiennek kellett ébresztenie, s ekkor meg nemigen volt kedve előmászni. Egyik elcsomagolt elegáns ruháját, ezúttal fekete-fehér színűt, ölt fel. Eleinte egy vörösre pillantott, de belegondolva ma még sincs kedve a vér színéhez. Haja sebtében fésült, enyhe természetes hullámai kiengedve simulnak a vállára.
Von Nebelturm kisasszony már jelen van, elegáns felsőben és nadrágban, s hamarosan von Bertold is megjelenik a haditanácsra felkészülten.
A lovagteremben benn a folyosó mentén egymással szembeni asztalok állnak. Hamarosan csatlakozik Erika úrnő, majd Roland Sandell, aki azt a pörölyt próbálja nagy szenvedések árán cipelni, melyet eredetileg Erika fegyverének szántak. Még az edzett férfinak is nehezére esik megmozdítani. Mina tekintete egy ideig leragad ezen, de igyekszik aztán gyorsan elkapni azt, még mielőtt a férfi észreveszi, hogy bámulja.
Az úrnő helyet foglalása után a többi úr, lovag és vezér is helyet foglal, s a csapat is így tesz.
A bárónő nekikezd beszédének.
- Köszönöm, hogy megjelentek. Engedelmükkel, ismertetnénk házunk terveit a partvidék visszahódítására. Elnézést kérünk a titkolózás miatt, ám ezen információk rendkívül bizalmasak, s rendkívül nagy esély van rá, hogy az ellenség kémei továbbra is soraink közt bújnak meg.
Halk hangjából határozottság sugárzik.
Az egyik lovag ezután az asztalhoz sétál, s egy térképet terít a bárónő elé. Mina akaratlanul is meresztgeti a szemét rá, bár ültéből sokat nem lát, fel pedig nem állhat.
- Mint az önök is látják, ez a csatorna táplálja Rowan várának vizerárkait. – kezdi az egyik úr, ahogy belekezd a magyarázatba. - Az elmúlt hónapok ádáz küzdelmeinek fő célja elsősorban ezen csatorna eltorlaszolásának megakadályozása volt. A vár és a környékbeli erdők mostanra mind a mi irányításunk alatt állnak. Ennek ellenére addig nem tér vissza a béke a földjeinkre, amíg a Felső Udvari erődöt vissza nem foglaljuk. az erőd mögül induló hídon ugyanis akkor kelnek át az északiak, amikor nekik jól esik. És amíg az övéké a vár, addig nem tudjuk garantálni, hogy bármiféle had biztonságban át tud kelni a folyó túlsó oldalára. Jelenleg a megfelelő pillanatra várunk, hogy egy csapással kiszorítsuk az északiakat Felső Udvarból. Ha az megtörténik, a többi kísérő hadjuk szétszéled, miután visszanyerjük az irányítást a folyómeder felett.
Mina arcának sápadtsága kezd ahhoz hasonlítani, ami Erika arcán uralkodik. A bárónő nagyon nyúzottnak tűnt, Mina viszont az északiak említésére leginkább átszivárogna egy falon és eltűnne innen.
- Az ítélet órája pedig egyre csak közeledik. Nem tudjuk, mikor jön el a nap, de tudni fogjuk, amikor az Úr áldását adja a hadjáratunkra. A Nordenfluss minden évben megárad, amikor a hó olvadásnak indul. Az áradás vetésnek idejekor tetőzik. Az év más napjain Rowan birtokán három helyen is át lehet kelni a folyón. A nagy zúgó formálta gát bércein, a lomha, mocsaras ingoványon, valamint a hídon, melyet Felső Udvar megett emeltünk. Ám amikor az árvíz tetőzik, a láp elmélyül, a zúgó pedig vad és veszélyes lesz. Ekkor az egyetlen hely, ahol a folyón át lehet kelni a híd lesz, mely jelenleg az ellenségeink kezében van. Ezt a biztonságérzetüket fogjuk ellenük fordítani.
A gyomra összehúzódik, és érzi magán Damien pillantását. Nem viszonozza a tekintetét. Igyekszik üres tekintettel a térképre meredni, a tervez előadó úrra sem pillantva fel.
- Ha eljön az idő, egy meglepetésszerű támadással felrobbantjuk Felső Udvar hídját! És a parton rekedt északiakat beszorítjuk a háborgó folyó vizébe. Hogy ezt ki tudjuk vitelezni, folyamatosan készenlétben kell állnunk, s annyi katonák zászlónk alá gyűjteni, amennyit csak tudunk. Edmund nagyúr fog a mennyekből útmutatást nyújtani nekünk. A vár árkait a folyó táplálja, az árok együtt emelkedik vele. A keresztet, melyet Edmund nagyúr emlékére állítottunk a vízbe, véséssel jelöltük meg. Amikor a víz eléri a megjelölt szintet, azon a napon már a folyó felé fogunk vágtázni.
Kissé olyan, mintha újrajátszódna ugyanaz a nap. Csak akkor von Rowan esett áldozatául a víznek.
Csak ne legyen köztük. Csak ne…
- Amíg ez a nap eljön, addig türelmeteket kérem. A vár bőséggel ellátja minden vendégét, s gondoskodik róla, ne csorbuljon ki elmétek kardja a megtorlás napjára várva. Az időt, amit kapunk, kihasználjuk, hogy őrizzük a kanálist, felkészítsük erőinket, s visszaállítsuk a rendet a földjeinken, ahová már elér a kezünk.
A hirtelen a csapatra telepedett csendet Hilde kisasszony töri meg.
- Mekkora az a híd? – kérdi keresztbe tett lábakkal.
- Nagy. – feleli egy másik nemes tömören. - Ami azt illeti, túl nagy egy pár fejszének meg kővetőnek. Két egymáshoz láncolt pusztítás rúnáját fogunk használni. Ha eljön az óra, egy különítmény megközelíti a hidat, elhelyezik a rúnát a közepén. Ott nagy oszlopok vannak emelve, ha azokat elintézi a robbanás, az egész híd félbe fog törni. Így nem lesz idejük megjavítani, mire felsorakozunk.
Teljes pusztítás, egy olyan területen, melyet vissza igyekeznek foglalni maguknak.
A kérdések eddigi elfogytával Mina kissé bátortalanul köszörüli meg a torkát, mielőtt megszólalna.
- A... a híd rekonstruálása nyilván nem lesz a legegyszerűbb feladat.
A bárónő határozottan bólint. Óvatosan, lassan szólal meg.
- Ez valóan így van. Miután visszaszereztük az erődöt, valószínűleg teljesen újjá kell építenünk a hidat. A megmaradó struktúrák nem állnák ki az évszakok szorítását. És várnunk kell a munkával, míg el nem jön a nyár, mikor a folyó megapad.
- Ám mindez csekély ár, hogy néhai urunk békében nyugodhasson. – szólal meg az egyik lovag.
Mina szája széle egy pillanatra megrándul. A néhai uruk. És talán az élők is, nemde?
Ismét Hilde kisasszony kérdez.
- Hány lelket számolna a két sereg a reményeik szerint? És mennyi jó katona maradna hátra Rowanban?
- Lovag és jól felszerelt katona kevés. Pár kompánia, ha keveseket köt le a maguk jobbágyinak védelme. – feleli Erika úrnő. - De északon sem jobb a helyzet. A föld megfogyatkozott, kevés katonát tud már eltartani. Ez rájuk különösen igaz, akiknek nincs magtáruk. A csapataink nagy részét várjobbágyok alkotják, vagy talpasok, akiket most tanítunk ki. Néhány száz fős ütközetre számítunk. Még a csata napján is szét leszünk szóródva, hogy egymást sakkban tudjuk tartani.
Mindenki nyugtáz, a továbbiakban senki sem szólal meg.
- Amikor eljön a nap, mindenkit riasztani fogunk. Addig is, járjatok el legjobb belátásotok szerint a birtokon. Készüljetek, gyarapodjatok, pihenjétek ki fáradalmaitokat, hogy a csata napjára legjobb formátokat mutathassátok. – fejezi be egy kis lelkesítéssel, amely hatására Mina gyomra még szorosabbra húzódik össze.
Az urak és lovagok kezdenek felállni, s tisztelegnek. Majd Erika von Rowan bejelenti:
– A haditanácsnak ezennel vége van. Folytassuk a seregszemlével.
Ám Hilde kisasszony hangja még megakasztja a lezárást:
- Egy pillanat csak. Párszáz főnél igen elkél az a pár tucat erős kéz, a déli pusztát pedig sok nomád démon, elf, és zsoldoskompánia járja. Rowannak pedig, úgy sejtem, az sem ártana, ha majd lesz, ki később megműveli a parlagon hagyott földeket. Egy tucat nincstelennek egy holdnyi föld, mi sajátja, életre megveszi hűségét. Nincs-e hát olyan föld, mi jobbágyteleknek kiadható a jó katonáknak?
Von Bertold felkapja a fejét a kisasszony felszólalására, s arcán mintha büszke mosoly terülne szét. Egy aprócska csak.
A jelenlevők közül viszont sokan szigorú tekintettel pillant von Nebelturmra, néhányan a fejüket is megcsóválják. Néhányan ugyanakkor helyeslően motyognak egymás közt, vagy csak a bajszuk alá.
- Kérdés, nem merítettük-e ki már a forrásainkat. - veti fel valaki - A démontestőrség már kiképzés alatt áll, és a földek gazdái is előkerültek.
- Ám a még vissza nem hódított területek kérdésesek... – teszi hozzá von Rowan úrnő elgodolkozva.
- Való igaz, űrnőm, hogy eddig nem merészkedett felderítőnk ellenséges területre. Ennek fő oka a hatalom lassú megszilárdítása volt. A jelen helyzetben túl kockázatosnak véltük, hogy szemrevételezzük az elvesztett birtokokat.
Erika von Rowan ekkor hirtelen feláll és Hildére pillant:
- Nebelturm kisasszony, ön mekkora sereget vár a meg nem hódított birtokok művelésének ígéretére?
Mina feszülten várja, mit felel majd erre, hisz már majdnem vádnak tűnt.
Hilde kisasszony viszont cseppet sem zavartatja magát.
– Egy 15 fő zsoldosból álló csoport aligha utasítaná vissza, ha lenne egy másfél-három holdas földje. Ott kolompér elég megterem télre, a közös földön meg majd a kecske meglegel, hogy legyen tej is. Nem mellesleg adót is fizetnek, ha eljön az ideje. – Utána elmosolyodik. - Ugyanez a tizenöt viszont végső elkeseredésében lemészárolná a határban élő parasztokat, vagy rosszabb, a királyi úton fosztogatna. – szavai szinte szúrnak. - Úgy sejtem, ha nem fukarkodnak a földekkel, s a nagy áradás se jő túl korán, akkor bőségesen érkezne ide harcra termett nincstelen, de a számokkal foglalkozzon olyan, aki jól érti azokat. Nem mesterségem.
Mina kellemetlen érzése őszinte érdeklődésbe csap át, s aggódással vegyes izgalommal pislant körbe tekintete lopva a körülöttük ülő lovagok, nemesek arcára, hogy mit felelnek.
- Uraim, ha átvennék tőlem azon nagy terhet, hogy körbeutazzák a földjeinket és lelket öntenek híveinkbe, magam vagyok hajlandó ezen elcsigázott zsoldosokat felkutatni. – jelenti ki von Rowan bárónő.
A jelenlévők ideges pillantásokat váltanak.
- Úrnőm, a rajtaütés majdhogynem garantált. Még a már megtisztított területeken is folyamatosan portyáznak. – szólal meg egyikük.
- Ez csak és kizárólag az én jelenlétemmel valósulhat meg, lovagom. – mondja Erika ellentmondást nem tűrően. - Az én szavam kell, hogy minden kétséget kizárjunk a csatlakozni vágyók lelkéből. De ha akad olyan zsoldos, aki egy szelet földért annak lovagjává hajlandó válni, hát magam ütöm lovaggá érte.
Hirtelen egy lányhang szólal meg.
- Úrnőm, ne feledje, hogy a legfontosabb a már egybegyűlt seregek fegyelmének növelése. A haditerv sikerét nem a sereg létszáma, hanem a hadművelet végrehajtásának pontossága szabja meg. Különben is, árulókból akar lovagot csinálni? - A végére már suttog.
Így is számtalan szigorú pillantást kap. Hilde kisasszony tekintete mintha rémültté válna szavai hallatán.
A bárónő mély levegőt vesz, majd sóhajtva fújja ki.
- Apám is szembement egykor az ura akaratával. Tán ő is áruló volt?
A lány, aki az imént felszólalt, idegesen pillant körbe, s sietve feleli:
– Nem, úrnőm.
Az egyik nemes föláll a székéből.
- Elegen gyűltünk már ezen zászló alá a szebb jövő reményében. Ha ez árulás, hát mind árulók vagyunk!
Kezek csapnak az asztalra. Sorban, egymás után, majd még több. Helyeslően.
- Akkor ez eldőlt. Tárt karokkal várjuk az új kor "árulóit" – zárja rövidre Roland Sandell. - Önök megtisztelnek minket jelenlétükkel a felderítés során? Távol álljon tőlünk, hogy elraboljuk az ötlet gazdájától a dicsőséget.
– Amennyiben Hellenburg Védelmezője is velünk tart, örömmel csatlakozom embereimmel a felderítőkhöz. – ajánlkozik fel von Bertold.
Mina nem érzékeli úgy, hogy a kérdés avagy kérés feltétlenül nekik szólt volna. Egyébként is, most kilovagolni nem tartozik azon cselekedetek közé, melyek feldobnák a kedélyét. Ezt persze nem köti mások orrára. De egy kicsit jó volna… nyugalomban lenni.
Vajon von Bertold pusztán kötelességtudata miatt ennyire lelkes, hogy csatlakozzon a felderítőkhöz?
„Ha Hellenburg védelmezője is velünk tart.” Sokszor felderült a tekintete, amikor Hilde kisasszony megjelent. Sokszor szóval is tartják egymást. Talán ez egyike azoknak a történeteknek, melyek mögé Mina többet képzel, mint ami ott van, talán nem…
Ők mindenesetre elvonulnak kissé.

Ám pihenésük nem tarthat soká.
Nem sokkal azután, hogy a felderítők a hatalmas menettel kilovagolnak a várból, Mináékhoz érkezik valaki. A mesterkovács az, aki von Nebelturm kisasszonnyal dolgozott nemrég.
Mina még mindig - vagy újból - karikákkal a szeme alatt, de készségesen kapja fel a fejét a közeledtére. Meglepett riadtságát egészen jól leplezi. Úgy sejtette, pár órácskát még magukra hagyják őket. Damien nem engedte el magát, lényegében végig tettrekész volt, így szinte megkönnyebbül, mikor a kovács megérkezik.
- Úrnőm, Nagyuram! – köszönti őket meghajolva.
- Legyen üdvözölve. Mit tehetünk Önért? - kérdi Damien, míg Mina melléáll és sebtében kiegyengeti ruhája némely összegyűrődött fodrát.
- Felkéhetem, hogy legyen segítségünkre. Éppen mágiát üttetünk az Erika úrnő leendő vértjébe és minden segítségre szükségünk van, hogy az esetleges baleseteket megelőzzük.
A grófnő szemei felcsillannak kissé. Bűvölt vért... igazán nem bízzák a véletlenre.
- Ez kiváló ötlet. Mit tudok tenni a megelőzés érdekében?
Nem a szakterülete az efféle. Az általa használt mágia többsége azonnal használatba kerül és meg is szűnik, amint abbahagyja a varázslás. Kevés bűvölt tárgyai mindössze ékszerek, melyeknek veszélyeiről, ha vannak is, eddig nem tud, pusztán energiát tárolnak.
- Minden segítségre szükségünk van. Nem hiszem, hogy láttam valaha vértet ennyi pecsétet viselni... – felel a kovács, s meg is indul. Úgy tűnik, amíg a helyszínre nem érnek, nem kapnak pontos magyarázatot arról, mit kell tenni.
Ezekkel kapcsolatban mindig türelmetlen volt. De most fáradt ahhoz, hogy faggatózzon, s végtére is hamarosan kiderül.
Követik hát őt.
A kovácsműhelybe belépve olyan forróság fogadja, mely csak azért nem rémiszti meg, mert tűzmágiája hasonló elemi veszélyérzetet sugárzott – eleinte. Azóta megszokta. Ez azonban mindenütt ott van. Ellentétben viszont használt varázslataival, ez nem fárasztja… pusztán annyiban, hogy kissé nehezebb venni a levegőt itt.
- Egyelőre még nem a páncél anyagával dolgozunk. Az ahhoz túl értékes. Hanem előtte ki kell próbáljuk, hogy a mágikus adottságok, amikkel a páncélt fel kívánjuk ruházni, elég stabilak-e. Ennek érdekében egy próbababán fogjuk ezt kikísérletezni. – magyaráz a mester, s Mina és Damien tekintete a sarokba ugrik, ahol egy bádogból alkotott páncél-utánzat áll. - Ez itt csak egy apró kis makett, amit hulladékból eszkábáltunk össze. Kicsivel kevesebb hely van rajta ráolvasásoknak, így ha ezen meg tudjuk tervezni, az igazi sem lesz akadály. Íme a tervezet... – terít ki eléjük egy jókora tervrajzot.
Mina ösztönösen közelebb hajol, hogy a cirkalmas jeleket megvizsgálja. Egy vért és egy alabárd rajzát látják, rajtuk bűvigék tucatjai sorakoznak, ahol pedig nem azok, ott rúnák. Enyhe ámuló hang hagyja el Mina ajkait.
Damien egyenesen félelmetesnek találja az ábrát. Főleg, hogy feltűnik rajta valami, amelyről még Mina eleget magyarázott ahhoz, hogy felvillanjon, mint vörös veszélyjelző.
A pecsétek vészesen közel vannak egymáshoz.
Azoknak soha nem szabad összeérni.
A kérdésre hirtelen tekint föl, majd kissé elgondolkozik.
- Igen. Tulajdonképpen gyakran használom őket, de... használtam - billenti oldalra a fejét, kijavítva magát -... ám nem pecsét formájában. Öltözékekbe, páncélokba még nem helyeztem védelmet. - Egyszerre izgatottan és némileg aggódóan néz a kovácsra. Vajon a tudása összeegyeztethető az ő mágiájával?
- Nem is arra lesz szükségünk. Hanem ha véletlenül az egyik kovácsunk félrehúzná az ecsetjék, azonnal le kell őt fedni, mielőtt a mágia kárt tenne benne. És úgy gondoltam, hogy egy hadviselt mágusnál nincs is jobb ember, hogy a veszélyt időben észlelje.
Vagy úgy!
Ajkai elnyílnak és szemöldöke felemelkedik a felismeréssel. Lassan bólint egyet, "minden-meg-lesz-oldva"-tekintettel. A "hadviselt" szót igyekszik figyelmen kívül hagyni. Egy vértről van szó. Csak a reflexeire kell hagyatkoznia, észlelni a mágiát időben. Figyelni a pecsétek határait. - Vagy úgy. Számíthat rám. Megteszem, amit tudok - teszi hozzá, s mintha egy kis bizonytalanság fészkelné be magát a hangjába. És ha elvéti? Ha miatta valami baja esik valamely kovácsnak?
Nem ő viszont az egyedüli mágus. Többen külön-külön részeit kapják megfigyelésre a páncélnak. Azután végül egy-egy mesterre fókuszálnak és az ő mozdulataikat figyelik.
Mina egyre növekvő aggodalommal fürkészi a számára kijelölt területet, pislogni is csak azért pislog, hogy szeme ne könnyezzen be, még inkább elhomályosítva látását. Hirtelen villanást érzékel, s tekintete elugrik onnan, ijedten pillantva fel a balesetre, kissé fel is sikkant. Valamelyik másik területen összeérhetett két pecsét. Az egyik férfi bajsza megperzselődött, és a szemöldöke is…
- Minden rendben? Jól van? - fixálódik tekintete a sérült arcra, de elsőre úgy fest, csak a szőrök látták kárát...
- Épp kérdezni akartam, mi történik, ha... nos, ez történik - mondja halkan Damien.
A férfi az arcához kapadozik, ahogy a kormot próbálja lesöpörni magáról.
- Élek! – felel nyögve. Az egyik tanonc végül nyakon önti egy vödör vízzel. - Áh, elég legyen, nem kaptam lángra!
A bőrén is hólyagok tűnnek fel… ennek ellenére még mindig folytatni tervezi a dolgot. Nem úgy fest, hogy le lehetne beszélni róla. Végül hideg követ csomagolnak ruhába, és azt teszik kipirosodott, égett bőrére. Ezek után folytatja a pecsétrajzolást.
Damien nem ért a mágiához annyira, ellenben más feladatot nem kapott, így jobbára nézi az eseményeket, kissé félszegen álldogálva ott. Egy teendőjét azonban felismeri: megnyugtatni Minát.
- Ne aggódj, őt is figyeli valaki. A saját területedre figyelj csak - szól halkan. Mina csak csendesen bólint. Igyekszik lassan venni a levegőt.
Ezután a kovácsmester arra instruálja őket, hogy egy embert figyeljenek mind. A felelősség megoszlik.
Mina rájön, milyen rég volt már ilyen helyzetben. Régen gyakorolt hasonlót, sőt, nagyon rég varázsolt úgy, hogy az nem csak őrá és Damienre vonatkozott. Itt nincs csata. Itt apró, kifinomult vonalak vannak. Amelyek veszélyesek, de mégis – valahol hasonlít a művészetre… Lassan megnyugszik kissé.
Egyszer csak feltűnik neki, hogy a kéz kissé túlságosan közel viszi az ecsetet egy másik pecséthez.
Mina hirtelen, de halkan szólal meg: - Vigyázzon! - és felkészül rá, hogy alkosson egy sötét burkot a férfi teste köré, ha az ecset mégis átmenne a másik pecsétbe.
A férfi felkapja az ecsetet, azonban a festék úgy csöppen, hogy pont összefolyik egy másikkal…
- Nem, nem, nem! - hadarja hirtelen egyre magasodó hangon, ahogy látja, bekövetkezett a baj. Mina ösztönösen hátrébb lép, közben a férfi teste köré folyatva a védőburkot, s csak remélve, a többieknek nem fog ártani a pecsétek összeérése...
Egy robbanás rázza meg a termet. A férfi rendkívül ijedten dermed mozdulatlanra, pedig a mágia nem bénítaná őt meg. A lángok, melyek össze-vissza sebeznék testét, csak a szemei előtt, a burkon kívül táncolnak, míg ki nem alszanak. A pecsétíró félénken tátogni kezd, nem biztosan, tud-e beszélni.
- Köszönöm szépen... – mondja végül egy nagy szusszanást követően.
Mina kimeredt szemekkel, lélegzetvisszafojtva, majd annál hevesebben lélegezve szemléli az eseményeket. Valamiért a férfi rémülete rá is átragad, pedig már használta többször ezt a varázst. - I-igazán nincs mit... elnézést, azt hiszem, pontosítanom kellett volna, hogy is néz ki ez. Ne aggódjon, nem bántja Önt, visszacsapódik róla minden. De most már eltüntethetem - halkul el a hangja, mintha magát is nyugtatná ezzel.
A férfi keze egy darabig remeg még, azonban ez sem tántorítja el, hogy folytassa.
Mina kezdi úgy gondolni, talán nincs más megoldás számukra.
Idővel annyira belefeledkezik a koncentrációba, hogy fel sem tűnik neki igazából, mi zajlik körülötte. A tanoncok újra- meg újrarajzolják a pecséteket, a kovácsmester elmondása szerint egy apró hiba is ronthat a páncél minőségén.
Valójában nem is ő alkot, mégis az alkotási tevékenységhez hasonlatos ez, s csak feje és szeme fáradása közli vele, hogy már elég sok ideje csinálják. Ekkor jut eszébe, hogy Damien valamivel korábban odahajolt hozzá és halkan annyit mondott: - Majd visszajövök. A pihenőkör során eszmél csak fel, és párat pislogva fújja ki magát. Ekkor veszi szemügyre a többi mágust, akikre eddig nem tudott sok figyelmet fordítani, hisz a munkájukkal voltak elfoglalva. Néhányan a ruhájuk alapján nemesek, lovagok, néhányan udvaroncok.
- Igazán köszönöm - lihegi, ahogy egy apródtól átvesz egy pohár vizet, s mohón meg is issza egyből az egészet, majd kissé zavartan elvörösödik. Bár nem igazán lehet hová, valószínűleg az egész feje vörös már jó ideje.
A kovácsmester ismét kitüntetett alázattal hajol meg felé.
- Minden köszönetem. Úrnőm hatalmas segítség volt a műhelynek.
Mina kifújva magát, füle mögé tűr egy tincset elszabadult hajából. - Csak azt tettem, mint mindenki más is a jelenlevők közül - mosolyodik el fáradtan. - Örülök, ha segíthettem. Hm... van valami mód, hogy biztosra menjenek a páncél biztonságosságával kapcsolatban? Ennyi munka után igazán kár volna, ha mégis baleset következne be.
- Ha nem volna nagy kérés, számíthatunk a segítségére a tényleges páncél kovácsolásakor is?
A társalgási fordulatok… Ha nem volna nagy kérés… Néha tényleg elbizonytalanodik, mi célból is hívták őket ide? Ha módukban áll mindent visszautasítani.
Most, hogy befejezték a munkát, érzi, mennyire el is fáradt, így a gondolat, hogy valóban visszautasítsa, csábító. Azonban… ígéretét tette, hogy segít az úrnőnek a biztonság helyreállításában. Mi oka lett volna otthagynia Sebastiant, ha nem végzi a dolgát?
Pár kérdéssel tolja ki a válasz idejét.
Lassabbat pislog.
- Ez... felteszem, hasonló művelet lenne ehhez?
- Igen, még talán kicsit egyszerűbb is. A próbavértet úgy terveztük, hogy nehezebb legyen festeni rá, mint a jól megmunkált acélra, így a festőknek nehezebb dolga volt.
A kovácsmester nem kíméli az embereket…
Némi meglepetéssel nyílnak el az ajkai.
- Értem... - elmélázva néz a bádogalkotásra, megpróbálván felfedezni, mi lehetett a nehezítő tényező. Végül is a bádog felülete jóval másabb, mint amiből feltételezhetően a páncélt magát fogják készíteni. - Mikor tervezik ezt a páncélt elkészíteni?
A férfi határozottan felel.
- Néhány napon belül megkezdjük a munkát. A ráolvasás egy napon fog történni, hogy ne kell minden nap a varázslók között téblábolni a forró anyagokkal. Kérem, ha van bármi kívánsága, nevezze meg a munka időpontjával kapcsolatban. Örömmel igazodunk hozzá.
Kifúj egy adag levegőt.
- Talán ha... lehetne estefelé? Amikor már hűvösebb van? - halkan felnevet. Érzi, hogy túl rövid mondatokban beszél, de a hőség és kimerültség a fogalmazása rovására megy.
- Értettem! Semmi akadálya. – érkezik a gyors válasz.
Némileg furcsállóan pislant egyet.
- De persze nem csak az én dolgom lesz, így... - körbetekint a többi jelenlévő máguson -... nem sajátítanám ki a döntés lehetőségét. A fontos, hogy éberek tudjunk lenni, nemde?
Az egyik mágus gyorsan közelebb sétál.
- Áh, az nem probléma, asszonyom. Elég jóra főzik a várban az élénkítő italt. – A csapaton általános derültség lesz úrrá. [color:0122=##dbc93d] - Azt hiszem, hársfavirággal ízesítik. Kér esetleg egyet? A konyhafőnök már biztosan főzött friss adagot.
Halkan felnevet válaszul. Mosolya megszokott társalgási mosoly, némi aggodalommal. - Köszönöm, nem élek ilyenekkel - emeli fel a kezeit.
- Természetesen. – érkezik a gyors felelet, s annyiban hagyják.
A gyakorlás befejeztével a kovácsműhely kiürül.
Damien nem tért vissza, azonban igencsak ebédidő van, Mina gyomra is jelzi ezt, megindul hát.
A várkert felé haladva egy ismerős alakot pillant meg. Azazhogy talán ő pillantja meg Minát először. A démon, akit von Bertold azzal a fájdalmas varázslattal „fogott meg”, most szabadon járkál a várkertben, és lelkesen integet Minának.
Meglepetten lassít le, majd torpan meg. Megvárja, míg odaér hozzá a másik.
-Üdvözlöm, kisasszony. - köszön neki jókedvűen a démon. -Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy segített idejutnom. – hálálkodik széles mosollyal.
Ezúttal Mina válaszmosolya is őszinte.
- Igazán szívesen. Úgy látom, jól megy a sora - mondja kissé kérdő hangsúllyal. Utána eszébe jut, jó választása volt-e ez a szavaknak, de már mindegy is. A démon valószínűleg olyan vidám, hogy nem fog megsértődni.
-Már sokkal jobban érzem magam! – felel a korábbihoz hasonló élénkséggel a démon. -Bár még sokmindent nem értek, ami itt körülöttem történik, kisasszony. Itt a ház falai például már állnak, de nem értem, mire kell ilyen magas mennyezet. – mutat a várfalakra, és Mina kábán követi tekintetével a kezét. -Kész rémálom lesz a tetőfedés. Én már csak tudom, kiváló ács vagyok, tudja kiskegyed.
- Óh, igen? - kérdez vissza az ácsra. - Nos, ez nem... ház. Vár. Erődítmény. Támadások ellen, tudja. Öhm... fentről... fentről sokkal jobban látni. Látják, ha jön az ellenség. - magyarázza sorra.
Fogalma sincs, honnan jönnek ilyen könnyen a magyarázatok, és bele is pirul, hogy egy felnőtt férfinak tűnő valakinek magyaráz erről. De hát biztosan tudásdémon.
De hát... akkor... hogyhogy nem...
Óh, hát persze. Nemrég „jött a világra”.
Elszorult szívvel nézi és némi kétségbeeséssel, hogy hogy fogja kivágni magát ebből. Valamiért arra nem gondolt, hogy a tudásdémonok életük elején még… nem rendelkeznek annyi tudással.
-Ó, mint egy hosszú kilátótorony! – csap a kezébe felismeréssel, és Minának kissé tátva marad a szája, ahogy tanácstalanul álldogál. -De nincs ez útban, hogy ilyen fene szélesre húzták föl?
- Az... az az egyik lényege, hogy útban legyen, pont. Tudja, most... sok zsivány tanyázik a környéken. És... az északiak is intéznek támadásokat errefelé. - halkítja le a hangját kissé szomorkásan.
-Északiak...ezt már páran emlegették... – felel a másik tétován.
Nem most fogja előadni Veronia történelmét. Pláne nem fog a saját kudarcáról beszélni, ami lényegében megegyezik az északiakkal… Mások számára nem, csak az ő számára, de ez éppen elég… S egyébként is, várja az ebéd.
- Igen... nos... azt mondta, ács, igaz? Mondja csak, hol dolgozott? - néz a szemeibe kíváncsian.
Megkondul a vészharang. Nem kellene ezt tennie. Nem szabadna ezt tennie. Nyilvánvalóan nem volt az. de vajon mit tesz, ha ezt megtudja? Elhinné egyáltalán?
-Nos én...nem emlékszem. - von vállat a férfi, Mina nem túl nagy meglepetésére. Mi lehet ilyenkor az elméjükben? -De az voltam, a Jóisten a tanúm rá!
Isten elfordult a démonoktól, ahogy átkosok a vámpírok is… De ő ezt nem tudja.
Tétován néz maga elé, majd nehézkesen vesz egy mély levegőt. - És most... most mi lesz Ön?
A jövője még lehet jó. Nem ő az egyetlen démon itt. Sokan vannak. Hasznát vehetik.
-Nem tudom... de majd csak lesz valami. Azt hallottam katonákat keresnek, az egy jól fizető munka.
- Ez... ez így van... Veszélyes szakma. Az olyanok általában többet is fizetnek. - Egyik lábáról a másikra áll, elréved az emlegetett várfalak felé egy ideig.
Jól fizető. És veszélyes. És a katonák közt rengeteg töltelék van, aki csak arra jó, hogy az első támadásokat felfogja. És valaki, aki háznak vagy kilátónak nézi a várfalat, vajon mennyire volna hajlandó ölni? Vajon mennyire tudná, mi történik? S nem inkább ő lenne az első, akinek a testét átszúrják és vége lesz ott az életének?
- De... mondja csak, miért nem lesz ács errefelé valahol? Vagy... akár máshol. Építhetne valóban, házakat. Vagy kilátókat. Vagy akár... az apróbb dolgokat nem kedveli? Bútorok... - sorolja.
-Jobb kedvelem a magas, grandiózus épületeket. – kezdi a férfi, és ismét mosoly ül az arcára. -Kecses, magasztos tornyok, hatalmas házak, szárnyalnak, egészen az égig... egyszer talán látni fogok saját szemeimmel egyet, mely keresztüldöfi magukat a felhőket. Akár a Bábel tornya.
Mina alig akar hinni a fülének.
Mit követhetett el az a… valaki, akiből ez a lény született? Hogy lehetett valóban annyira bűnös az, aki őt emlegeti és nem áll szándékában ártani senkinek?
A démonok végül is… új esélyt kapnak. Talán őneki sikerülhet… talán ő visszakaphatja, amit elvesztett.
Mina azon veszi észre magát, hogy ismét mosoly ül az arcán. Enyhe szúrást érez az orra tájékán.
- Hát akár Ön is építhet ilyet. - Lehalkítja a hangját és úgy szinte súgja: - A felhők reggelente igen alacsonyan vannak. - kuncog, és felidézi a Nachtraben-torony díszes, sötét ékszer-alakját, amint a hajnali ködben szaladták körbe Adelinnel és néha Dominikkel együtt. - Én is egy ilyesmi helyről származom. - mondja halkan. A gyomra kissé megkordul.
-Tudna esetleg mesélni róla? A helyről, ahonnan jött? Papírra vetné a szavait, hogy később álmélkodhassak rajta.
Halkan elneveti magát. Le sem tagadhatná. És nem látja. Kellene neki egy tükör… de… tetszene-e neki az, amit benne lát? Ha rájönne, hogy egy istentelen teremtmény, és szabadulásához nemet kellene mondani arra, amit a legjobban kedvel?
Olyan rég mesélt bárkinek is a toronyról… Neki talán szabad…
Elgondolkozón néz a le a lába elé.
Arca még mindig vörös, nem csak a melegtől, ahonnan jött.
- A Nachtraben-torony volt. Onnan jöttem, el kellett hagynom, mert... szörnyűségek történtek, nem érdekes, erről nem kívánok beszélni... De a torony, az... az néha hiányzik. Nem, mintha most nem lenne elég jó kilátásom - nevet fel ismét. - Elnézést, elkalandozom. Tehát a Nachtraben-torony... nincsenek ablakai, tudja, ám akadnak díszes kiszögellései. Azok hasonlítanak arra, mint más kastélyokon az ablakok. Sok irányba kiterjeszkednek a folyosói oldalt, mintha... kicsit, mintha az égben járnánk. Amikor a bástyákon jártam, úgy képzeltem, amikor éjjel kint voltam a sötétben, hogy alattunk csak a mélység van, és az égben lebegünk valahol. És amikor reggel köd volt... akkor ha felmentünk, lent olyan fehérség volt, hogy szintén nem lehetett látni a talajt.
Megnyugvás költözik az arcára, szemében ott tükröződik a szépség, melyet örökre elraktározott magába.
Időközben fel sem fogja, hogy szavait sebes sercegéssel vési papírra a férfi.
-Hálásan köszönöm. Majd megmutatom a rajzaimat. De most mennem kell. Már egy ideje keresem a többieket, de nem találom őket sehol. Isten áldja! – azzal már fordul is és megy elfelé.
Rajzait??
Elámulva néz utána, kissé kábán, ujjai mozdulnak, ahogy támaszpont után keresgél a levegőben…
Éppen arra gondolt, hogy lerajzolná a tornyot. Hogy festhet majd egy tudásdémon szemével?
- A... többieket? - kérdi fél-hangosan, nem biztos benne, hogy még lehet hallani. Egy csepp indul útjára a jobb szeméből lefelé.
A démon meghallotta.
-Áh igen, a többi ember kevés emlékkel, akikről meséltem. Egy ideig együtt mozogtunk, de reggel óta nem találom őket.
Egy csapat démon, aki nem tudja, mik ők.
Mi lesz velük?
Egy ideig még áll ott, szemei előtt inkább a tornyot látva, s egy másik tornyot: azt, amelyet a férfi épített.
Gyomra korgása emlékezteti, hogy a saját sorsa miatt sem ártana aggódnia, így folytatja útját az ebéd felé.

Ahogy odakint elszabadult a csata, von Bertold azonnal sietett is, hogy kivegye részét az ütközetből. Hilde kisasszony a várfalról ment szemlélni az eseményeket.
Mina pár percig csak állt egy helyben, miután elindult, hogy kövesse, viszont pár lépés után inkább megállt és egyedül maradt egy időre.
Ha ott van köztük… Nem akarja látni, hogy elesik.
Nem tud egyetlen északira sem ránézni úgy, hogy ne rá gondolna. És azokra, akiknek ők vették el az életét. A kettő nem kéne, hogy megférjen egymás mellett. Egy is éppen elég sok.
Mély levegőket vesz, majd követi Hilde kisasszonyt a várfalra. Gyávaság becsukni a szemét. Nem ér vele semmit. Talán azzal sem, ha néz. De akkor is jobb tudni, mint nem.
Von Bertold és Damien derekasan küzdenek. Tekintete csak rájuk fixálódik. Ellenfeleiket nem is nézi. Pusztán azt, épségben vannak-e. A többiek egy kavargó hangyavárrá alakulnak. Csattanások. Kiáltások. Nyihogó lovak.
Végül, ki tudja, mennyi idő telik el, azonban az északiak visszavonulnak. Védencei még mindig életben. Tekintetével, bár sokat nem befolyásolt a csata menetén, kísérte őket.
Vigyáznia kell magára. Sebiért. A birtokért. És talán Damienért is.
Talán itt sem kellene lennie.
Von Bertold közelít hozzájuk, lóháton, kezében a kardjával, hóna alatt pedig sisakjával. Furcsa, hogy ez a jólelkű ember mennyi pusztításra képes. Persze, ezt magáról is elmondhatná.
Sorban biccent nekik.
– Grófnő, Hilde. Az északiak visszavonultak, visszatérünk mi is Rowanba mielőbb.
- Úgy látom, sikerült kellően megmutatnod az erőd jó népének, hogy miért is jó döntés a zöld és kék zászlók alatt felsorakozni. – jegyzi meg Hilde kisasszony, és megvakarja az állát. - Egész erős harcosnak tűnt, aki ellen csatároztál.
Mina enyhén űzött tekintete mellett igyekszik meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz. A csata végeztével a nagyjából épségben lévő Damien is csatlakozott hozzájuk. Legszívesebben átölelte volna. Ám nem ennyi figyelő szemmel. Von Bertoldra mosolyog.
- Ügyesen küzdött. Megérdemli a pihenést. - mondja halkan, kissé mechanikusan.
[color=#00[color=#3062e3]99] – Meg kell becsülni, ha jó ellenféllel akad össze az ember. Odakinn már rendeződnek az egységeink a tovább haladásra. Nem fognak egyhamar visszatérni az északiak, míg erőt nem gyűjtenek, de jobb nem megvárni a következő támadást úgy, hogy még út áll előttünk. – magyarázza von Bertold. Majd tekintete furcsán aggódóra vált, ahogy Minára néz.
– Szeretnék bocsánatot kérni.
Pár pillanatig csak pislog, amíg a szavak jelentése elér hozzá. Mégis miért?... Meglepetten nézi, ahogy a férfi egy pillanatra lehajtja a fejét, mielőtt újra a szemébe néz. – Remélem, hogy nem sértettem meg, amikor megakadályoztam, hogy beleigyon a pohárba vendéglátóink előtt.
- Oh... - könnyedén felnevet. - Semmiképp nem vettem sértésnek. De köszönöm, hogy... Gondolt rá. - enyhe pír lepi el az arcát. Ezen aggódott még úgy is, hogy egy csatán van túl? Nem is felejtette el? Kuncog még magában egy ideig, és hagyja, hogy belepje egy kellemes bizsergés. Hiszen csak védeni akarta, és ezért elnézést kér…
A férfi biccent, látható megkönnyebbüléssel, majd ismét megszólal.
– Amennyiben készen állnak, visszakísérjük önöket a sereghez.
Damien bólint egyet. Még kissé hevesen veszi a levegőt a harc miatt.
Hazafelé veszi hát útjukat Rowan vára felé.
A menet tagjai nem örültek annak, hogy a zsákmányt ott kell hagyniuk, ám sietniük kellett vissza. A hangulat nem a legfényesebb, a katonák meglehetősen morcosak.
Mina alapvetően ellenne a gondolataival – ha nem volna egy bizonyos katona, aki éppen nagy büszkeséggel ecseteli neki és Hilde kisasszonynak, hogy hogy terített le egy északit.
- Ha láttak még ekkora csattanást, kisasszonyok! - demonstrálja egy kézcsapással. Legalább két métert repült a lováról, mielőtt földet ért. Ilyen szépen északit tarkón még nem legyintettem, mint most.
Mina összerezzen, de igyekszik, hogy arcán ne nagyon látsszon más, az udvarias mosolyt leszámítva – melyben ugyan kevés az őszinteség.
- Pont láttam, hogy mekkorát repül. – mosolyog a férfire Hilde kisasszony, ám ez is pont ugyanolyan mosolynak látszik, mint amilyennek Mina érzi a sajátját. Talán kicsit jobb. - Szeretnék én magam is ilyen erőben lenni majd alkonyomra.
Szavaiban üresség cseng. Talán gúnyolódásnak is tekinthető lenne. Ám a férfi minden bizonnyal túlságosan is elfoglalt önnön büszkélkedésével, semmint, hogy ez feltűnjön neki.
Oswald egyik embere ismét azzal a játékkal szórakozik, amit még a közös sörözésükkor tanítottak meg neki. „Tanítottak”… ismételgették, nevettek, amíg valahogy rá nem jött, mi is a lényeg. A mutató- és hüvelykujjából kört formál, várva, hogy Damien átnézzen a lyukon.
De ez most nem annak az ideje.
Csak megforgatja a fejét. Fáradt ehhez…
Roland Sandell nagyot sóhajt, ahogy végignéz a seregen.
- Rosszabbul is alakulhatott volna. Ezek a rajtaütések kezdik kikezdeni az emberek harci kedvét.
Von Bertold bólogat.
Csoda, hogy az embereidnek még nem ment el teljesen a harci kedve az állandó fenyegetettség felett – Válaszolom – Bízom benne, hogy ahogy úrnőd hatalma és a hűbéreskü révén a királyi szövetség fennhatósága megszilárdul a térségben, úgy ismét elkerülik a határt ellenségeink.
- Nem csak a fenyegetés az oka. – felel Roland Sandell, majd mélyet sóhajt. Érezhető, hogy ez után valami súlyos következik. - Az a helyzet, hogy összeesküvésről gyanakodnak. Valahányszor expedíció indul, minden rendkívüli gond nélkül sikerre tudjuk vinni. De abban a pillanatban, hogy valaki fontos ember is van a kilovaglók között, az északiak ott teremnek rajtunk ütni. Ez volt az oka, hogy az urak a széltől is féltették Erika úrnőt.
Damien felkapja a fejét, s Mina is elkerekíti a szemeit. Eddig még nem hallott ilyenről...
– Úgy gondolod, valaki titkon kapcsolatban áll az északiakkal? – kérdi von Bertold.
Mina elsápad kissé. Nyilván abszurd gondolat, hogy bárki is őt vádolná ezzel, ám mégis ez üt szöget a fejében. De még, ha ilyenről szó sincs, a helyzet akkor sem rózsás.
- Elég meggyőzőek a tapasztalataink. Nem zárom ki az esélyét. De ha így van, sajnos nem tudok senkit, akinek érdeke lenne eladni a birtokot az északiaknak. Aki gyáva volt, már mint futásnak eredt. Akik maradtunk, azok egytől egyig büszke rowaniak. – felel herr Sandell.
Von Bertoldnak feltűnhetett Mina elváltozott arcszíne, ugyanis, miután tekintete ismét megállapodik rajta, megkérdezi:
– Grófnő. Jól érzi magát?
- Hmm.... – néz vissza a férfira, mintha csak ábrándozásából ébresztenék. - Csak... Nem túl megnyugtató lehetőségek.
Próbálja lecsendesíteni a saját magát szidó hangot... most már itt van, nincs mit tenni Vagy talán van?
- Lehetne valamiféle... Külön embert megbízni, hogy megfigyelje a csapat tagjait talán? – keres kétségbeesetten valamiféle hasznos ötletet.
Damien meglepetten figyel fel az ötletre. Mintha ő mondta volna.
Azt javaslom, hogy erről a továbbiakban ne itt beszéljünk- indítványozza von Bertold. Mina elszégyelli magát és elvörösödik. Persze, hogy sietségében bolondságot művel. Innentől egy időre befogja a száját. De szeretném, ha tudnánk majd erről szót váltani.
- Egyetértek. Nem kell, hogy a rossz pletykáktól egymásra kezdjenek az emberek mutogatni. Előkészítek ma este egy nyugodt kis helyet. – jelenti ki herr Sandell.
– Köszönjük. – biccent von Bertold, és Mina gépiesen ismétli:
- Köszönjük.
- Jól hangzik, addigis gondolkodhatunk rajta, hogy ki jöhet egyáltalán szóba.- mondja Hilde kisasszony.

A Roland Sandellel való titkos esti tanácskozás helyszíne… A vár konyhája.
Egy apró asztalon gyertyák sorakoznak, pár szék helyezkedik el körülötte, ahol helyet foglalhatnak. Akad némi enni- s innivaló is.
- Ez a legbiztonságosabb szoba az egész várban. Nincs a falon túl másik terem, így nem tudnak hallgatózni, és a konyha folyamatosan zajos, ami miatt az ajtón át sem lehet hallani semmit...de azért ne emeljük fel a hangunkat. – magyarázza a férfi.
Damien újra felveszi a feszült várakozást, pedig azt remélte, a csata után kissé megpihenhet. De ha árulóra kell gyanakodniuk, nem árt résen lenni.
Mina szégyenét idővel félig átsugározza az érdeklődés a különös helyzet iránt. Konyhában se vett még részt titkos tanácskozáson.
– Ugyan, ennél biztosabb helyet aligha találhattál volna, s nem vagyunk olyan idegenek egymás számára, hogy ne legyünk meg ilyesmi helyen. – felel von Bertold.
- Ö...aki éhes, szolgálja ki magát, akad itt bőven. – kínálja őket Herr Sandell.
Túlságosan is csábító Mina számára, viszont nem tűnhet ennyire kicsinyesnek és mohónak...
Meglepetésére Damien szólal meg.
- Köszönjük. - Majd magához vesz egy kiflit, amit talál, és lassan enni kezd. - Kiváló alibi. Egy konyhában vagyunk - néz Minára bátorítón, aki elvörösödik és vissza próbálja folytatni mosolyát.
-Köszönöm, azt hiszem, egyelőre jól laktam...
– Úgy vélem, ha valaki, Herr Sandell hűsége felől egyikünknek sincs oka kételkedni. – jelenti ki von Bertold.
- Sajnos így is gyötör a bűntudat, hogy Erika háta mögött tárgyalunk. Azonban nem éreztem helyesnek őt is elhívni. Ha tényleg van besúgó köztünk, akkor az úrnő mozgásaira nagyon oda kell figyelnie.
– felel Herr Sandell.
- Nem, én se gondolom azt, hogy Herr Sandellnek bármi oka lenne arra, hogy hazudjon Erikának, vagy nekünk. – mondja Hilde kisasszony, s olyan mélyen a férfi szemébe néz,  hogy az a mondandója ellenkezőjére  engedhet következtetni…
A beálló rövid csöndet végül von Bertold töri meg.
[color=#00[color=#3062e3]99] – Nem tudom, hogy a grófok vagy Hellenburg védelmezője mi módon kapta a megbízását, hogy a Rowan birtokra visszatérjenek, de mindnyájukban megbízom annyira, hogy a sajátom felől nyíltan szóljak. A Templomosok egyik kapitánya, aki felettesem, kifejezte, aggodalmát afelől, hogy konspirátor rejtőzik a bárónő sajátjai közt.
Egy kis szünetet tart, amíg végignéz a társaságon, a szemeiket keresve.
– Nem szándékoztam beszélni erről, de túlságosan sok részlet vágott egybe ahhoz, hogy ezt titkoljam, s ha igaz a feltételezés, az azt jelenti, hogy egyre csak fogytán az időnk. Ha bárkinek van információja, ami hasznos lehet, ne tartsa magában.
Mina tekintete még azelőtt Roland Sandell irányába fordul, hogy a férfi megszólalna.
- Az én véleményem az, hogy amennyiben tényleg van egy besúgónk, személyes okai vannak arra, amit tesz. A hatalomvágy, a pénz és a föld nem jöhet szóba amiatt, amit korábban említettem. – szögezi le.
Damien hagyja, hogy ezúttal Mina szólaljon meg, elmondva az ő részüket.
- Herr Sandell maga látogatott meg minket, említvén, hogy a bárónő szándékozik visszafoglalni az eltulajdonított területeket, ehhez szolgáltathatunk segítséget. - A tények kissé bizonytalanul hangzanak most – talán úgy hangozhat, a végén még vádolni kívánja őt, pedig korántsem. Közben elgondolkozik a férfi szavain. A szálak kuszán kavarognak a levegőben, nem formázva értelmes hálózatot.
- A felettese gyanúja nem szűkült le egy vagy egy csapat személyre? - kockáztatja meg halkan Damien. Talán valami konkrét esemény miatt gyanakodott.
– Sajnos nem, de egyre valószínűbbnek látom, hogy a sejtése igaz, s ha így van, akkor nagy játékossal állunk szemben. – töri le a reményt von Bertold.
- Ebben nem lennék biztos. – ellenkezik Herr Sandell. - A nagy tervünk teljes egészében a meglepetés erejére épül. Ha valaki valóban el akar minket adni északnak, miért nem húzta meg magát? Miért ébreszti fel a gyanút ahelyett, hogy kivárja a tökéletes alkalmat az árulásra?
- Engem azért hívtak el, hogy segítsek elkészíteni a kisasszony páncélját. – vallja be Hilde kisasszony, egy gúnyos mosollyal. - Némiképp sértésnek éltem meg, de végülis érdekesnek bizonyult. Miért gondolja azt, hogy a mai nem a tökéletes alkalom volt? – kérdi Herr Sandelltől. - A kisasszony velünk utazott, ha őt elfogják, a vár népe már nem sok ember mögé lesz hajlandó felsorakozni.
- Talán széthúzást kíván szítani közöttünk. Önök között - gesztikulál Sandell felé Damien. - Ha egy ilyen "pletyka", gyanú elterjed, az elég, hogy lankadjon a figyelem és könnyen mindenki a társa ellen fordul.
– Nekem továbbra sem tűnik ostobának az illető, hiszen te magad mondtad - néz Herr Sandellre von -, hogy több alkalommal előfordult már az, aminek most mi is tanúi voltunk. Mégsem történt semmi. Ne vegye senki sértésnek, de bárki is legyen az áruló, úgy játszadozik már régóta a várnéppel, mint valami bábjátékos, úgy bújik meg a falak repedéseiben, mint patkány. Ezzel plántál félelmet a katonák szívébe, ezzel bizonytalanítja el és csüggeszti el a hűségesek lelkét.
- Ettől szerencsére nem kell tartanunk. Akikről eddig tudok, hogy gyanút fogtak érzékenyen kezelik a történteket. De ahogy a nagy terv napja közeleg, és a vízszint emelkedik, az emberek türelme fogy. Mindenki tudja, hogy az ügynek pontot kell tenni a végére még a csata előtt.  - felel a lovag.
– Tehát fülön kell csípnünk, mielőtt kifutunk az időből. – egészíti ki von Bertold, majd sóhajt egyet, ahogy csípőre teszi kezét és végignéz a csapaton.
- És utána kiszedni belőle, hogy mennyit adott tovább az északiaknak. – teszi hozzá Herr Sandell.
Ekkor Hilde kisasszony kérdi meg:
- Mennyire nagy körben szokták kihirdetni azt, ha a kisasszony maga is utazik valahova? Csak a legfontosabb emberek tudnak róla, esetleg az egész vár népe?
Jogos kérdés, hisz a válasz megadja, kik lehetnek a legesélyesebb gyanúsítottak.
- Csak azok, akik a haditanácsokon részt vesznek és akik a lovagteremben olykor-olykor megfordulnak. Azt, hogy melyik expedíciót ki vezeti, általában csak pár nappal az indulás előtt döntjük el – vakarja meg Roland Sandell a fejét. - Van rá esély, hogy egy szolgáló, írnok, vagy bárki információhoz juthat, de ahhoz jókor kell lennie jó helyen, miközben nem kelt feltűnést azzal, hogy ott van.
- Ha lenne egy északi foglyunk, esetleg belőle is kiszedhetnénk valamit... - gondolkozik el Damien. Bár az itteni emberek könnyebb és egyértelműbb megoldásnak tűnnek - főként azért, mert az északiakat most űzték el, már, amennyi megmaradt belőlük, a következő csatáig pedig nem lehet várni.
Roland Sandell sötéten felel.
- Aha, mert biztos elfecsegik minden bugrisnak, kitől kapják a tippeket. Ahhoz egy nagykutyát kéne nyakon csípnünk...
Hilde is a fejét rázza.
- Ehhez legalább egy tisztet kéne elfognunk, de még ők sem biztos, hogy tudnak róla, hogy ki az áruló. Egy tettrekész besúgó sokkal értékeseb, mint egy középrangú tiszt.
Majd Sandellre mosolyog.
- Ha legközelebb összegyűl a haditanács megvitatni ezeket az ügyeket, szeretnék jelen lenni. Úgy érzem, hogy lehet némi esély arra, hogy ki tudom szagolni a patkányt.
A férfi aggodalmasan néz vissza rá.
- Ez valamiféle...boszorkányság?
Mina elvörösödik a szégyentől és talán kissé a haragtól is. Damien visszafojtja a nevetést.
- Boszorkánynak tűnök tán? - kérdi Hilde kisasszony, hangjában a sértődés nagyrészt megjátszva.
Roland Sandell zavarodottan legyezgeti meg maga e2lőtt a levegőt.
- Ó, nem, nem... Elnézést, kisasszony... engem katolikusnak neveltek, néha még előjönnek a rossz szokásaim.
– Valamennyien vagyunk ezzel így. – mondja engedékenyen von Bertold. Majd Hilde kisasszonytól kérdi: Van szükséged a segítségünkre?
- A tanács során inkább ne. Közben azt érdemes figyelni, hogy van-e szolga, aki hallgatózik. De utána szükség lehet rá, hogy kikérdezzük a vélt árulót. Sajnos nem tudom azt ígérni, hogy tudni fogom biztosra a kilétét, de ismerem azokat a jeleket, amivel elárulhatja magát.
Mina újult érdeklődéssel tekint Hildére. Hallotta említését, hogy a Neulandereknek van érzékük ehhez.
- Miután elfogtuk, s kikérdeztük, mit teszünk vele? - kérdi Damien elgondolkozva.
- Karóba húzás? – mondja Roland Sandell olyan könnyedséggel, mintha azt kérdezték volna, mi legyen az ebéd.
Damien kis híján horkan egyet. Végül visszafojtja egy szusszanássá.
- És én még arra gondoltam, hogy öhm... elfeledtethetnénk vele ezt a kis küldetését neki. - emeli meg a szemöldökét és billegteti meg a kezeit a levegőben, célzatosan Minára nézve. A nő erre némi felháborodással vegyes félelemmel tekint vissza. Közben hallják von Bertold sóhajtását…