[Eiryn&Joel] A ring in need

Egy tehetős, ismert családból származni kifejezetten kiemelkedő dolog, és a kapcsolataimra elég nagy hatással van. A többség, amikor hallja a Finsterblut nevet, először talán elszörnyülködik, vagy tán félelemmel tölti el e név a szívét, igazából mindenki úgy áll hozzá, hogy milyen meséket, legendákat hallott, vagy a személyes tapasztalatai alapján. De akárhogy is legyen, az nekem csak jó, és az egómra is kifejezetten pozitív hatással van.
De hogyan is közlöm ezt az információt a mindennapi emberrel úgy, hogy nem játszom a törött lemezt, s mutatkozok be mindenkinek, hogy hallja a családnevem. Ez a gondolat volt már elmémben egy jó ideje. Vámpír vagyok, nyakig páncélban, fegyverem szinte végtagként van velem, ez már egy elég gyanús kiinduló pont, de akkor is, szükségem volt valami másra is…
Az ég borús volt, aminek kifejezetten örültem. A szél a kellemesnél erősebben fújt végig a nyüzsgő utcákon, de ezt sem mondhattam zavaró tényezőnek. Ahogy súlyos lépteim az utca macskaköves útját rázták, oldalamon kardom ékszerként csilingelt páncélommal kórusban. Több járókelőtől is útba igazítást kértem, amit elég jól tudtak adni, így nem volt nehéz odatalálnom a keresett épülethez. Még egyszer egy rövid pillantást vetettem a cégérre, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy jó helyen járok, majd határozottan markoltam a kilincsre, s tártam ki a sötétbarna tölgyfaajtót, mely a műhelybe vezetett. A pult mögött éppen tevékenykedett a fiatal vámpír leányzó. Sötétszőke haja gyönyörű göndör fürtjei vállára omlottak, kiemelve arca finom vonásait.
- ’Napot, Fräulein! – koppantottam kettőt az ajtón, ahogy megérkeztem, s köszönésemet egy apró biccentésemmel toldottam meg. – Az ékszerészhez van szerencsém?

Az épület, amit kibérelt, meglehetősen félreeső helyen húzódott meg, szerényen beékelődve két jóval tetszetősebb lakóépület közé. Amikor először meglátta a koszos ablakokat, a pattozó festéket az ajtón, no meg a megvetemedett ablakkereteket, majdnem sarkon fordult, hogy odébb álljon. Aztán valamiért mégis rávette magát, hogy belépjen... és azonnal beleszeretett az apró helyiségbe. A régi bútorok bár porosak voltak, mégis otthonosságot sugároztak, azt az asztalt a sarokban pedig Isten is arra teremtette, hogy drágakövek és nemesfémek heverjenek rajta, miközben valaki nagyítóval hajol föléjük, hogy a csillogó szemétből valami szépet és értékeset hozzon létre. Mindezt persze egyetlen rezdüléssel sem árulta el a tulajnak, aki árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Az épület már valószínűleg hónapok óta teljesen üresen állt, legalábbis a kiadó kétségbeesett tekintetéből ítélve, és Eiryn nem átallotta a lehető legjobban kihasználni ezt a helyzetet, így igen jutányos áron kapta meg a boltot. Még úgy is megérte, hogy az első héten csak takarított és festett, hogy némileg vonzóvá tegye az üzletet. A végeredmény tökéletes lett. A fehér ház ajtó- és ablakkeretei sötétkéken csillogtak, az újonnan beszerzett cégér pedig cikornyás arany betűkkel adta hírül, hogy ékszerészet nyílt a protestáns fővárosban. Éljen a puritanizmus! A bolt belseje még régebbről sötétkék-aranybarna tapétával volt fedve, a padló és a bútorzat sötét fája pedig immár tisztán fogadta a belépőket, bár ez utóbbiból nem volt túl sok: épp csak a munkaasztal a sarokban, melyen megkapó összevisszaságban hevertek a szerszámok és az alapanyagok, a hozzá tartozó szék, két másik ülőalkalmatosság az ügyfeleknek, egy alacsony vitrin néhány mintadarabbal, és a használattól simára kopott pult. A függönyök szinte csak résnyire voltak nyitva, éppen elég fényt adva az embereknek a látáshoz, de egy vámpír munkájáért még ezt a kényelmetlenséget is sokan vállalták. Meglepően sokan, ahhoz képest, hogy a Katedrális vigyázó és elítélő tekintete alatt éltek.
Eiryn szokás szerint a boltban tevékenykedik, azon elmélkedve, hogy talán véglegesen meg kéne vásárolnia a helyet, egyfajta biztos pontnak az életében, amikor vevő érkezik. A lány mosolyogva fordul a belépő felé... és azt kell tapasztalnia, hogy igencsak felfelé kell néznie, ha szemkontaktust akar teremteni. Tekintete végigsiklik a páncélon, a jól látható fattyúkardon és a fiatal, de kemény vonásokon, és magában megállapítja, hogy minden valószínűség szerint egy Finsterbluttal hozta össze a sors.
- Igen - válaszol - Eiryn Nebelturm vagyok, üdvözlöm. Miben segíthetek?
Beszéd közben kisétál a pult mögül, és bátorítóan a székek felé int, bár erősen kétli, hogy a kedves ügyfél kihasználná a lehetőséget.
~ Bár lehet, hogy én felállok az egyikre, akkor legalább nem fog kitörni a nyakam a nagy felfele bámulásban... ~ teszi hozzá magában mulatva. Cseppet sem illedelmes derültsége kívülről szinte észrevehetetlen, épp csak a mosolya válik természetesebbé.

Ahogy megjelentem a műhelyben, a lány az új vevő láttára rugalmas mozdulatokkal röppent ki a pultja mögül, elém lépve, s bemutatkozott. Családneve csengésére elmosolyodtam. Nagyszerű katonák, a kovácsolás és egyéb fémművelések mesterei. Legalább is ezt hallottam. Viszont ez egyben némi riválisságot is eredményez, azonban jelen pillanatban örültem, hogy ékszerem elkészítője egy minden bizonnyal igazán hozzáértő személy lesz.
- Joel. Joel von Finsterblut. – fogtam meg törékeny kezét, s adtam kézfejére csókot, ami igen komikusra sikeredett a hatalmas magasságbeli eltérés miatt, de elvégre csak a gesztus, a tisztelet megadása volt fontos, így nem igazán törődtem vele.
- Egy pecsétgyűrűt szeretnék elkészíttetni, egy olyan személlyel, aki érti is a dolgát. A minőség kiemelkedő fontossággal bír számomra. – toldottam hozzá, s erőltettem mosolyt az arcomra. – Megnézhetnék esetleg pár ön által elkészített mintadarabot? – kérdeztem tőle, majd választ meg sem várva léptem a kiállított üvegvitrin felé, melyben az említett darabok sorakoztak fel.

A kézcsókra meglepetten elkerekedik a szeme. Nincs hozzászokva az ilyen udvarias gesztusokhoz: fattyúként a famíliája tagjai sosem alacsonyodtak volna idáig, vándorként mindenki óvatos távolságtartással kezelte, és egy egyszerű ékszerésznek ugyan ki csókolna kezet? Ugyanakkor nagyon-nagyon mulatságos, ahogyan a majd' két méter magas, komoly, talpig páncélba öltözött férfi lehajol az ő komoly 165-170 cm-es magasságához, gyakorlatilag kétrét görnyedve. Nem is tudja eldönteni, hogy a hálás zavar, vagy a kuncogás illene-e jobban a helyzethez, így végül megtartja eredeti, udvariasan derűs arckifejezését.
- Nos, valószínűleg nem lepem meg, ha azt mondom, számomra is igencsak fontos tényező a munkáim minősége. "A Nebelturm pengét nem kell élezni" - idézi mosolyogva a család jelmondatát. Bár természetesen a jelen helyzetben egy árva kard sincs a láthatáron, a mondás lényege és igazságtartalma mit sem változik.
- Csak nyugodtan - válaszol a kérdésre, bár hogy minek, azt nem tudja. A kedves vevő szemmel láthatólag nem szorul rá az ő engedélyére. Odaáll a vitrin mellé, és félrebiccentett fejjel szemléli a Finsterblutot.
- És milyen pecsétgyűrűt szeretne, ha szabad kérdeznem? Mi legyen rajta, milyen fémből készüljön, legyen-e benne ékkő, vagy egy letisztultabb darabot kér?
A maga részéről úgy gondolja, hogy a pecsétgyűrűknek az egyszerű funkcionalitás adja a szépségét, de hát első az ügyfél kívánsága. Reméli, hogy Joel is a katonás egyszerűség felé fog hajlani... Bár egy ékkő, és a benne rejlő mágikus lehetőségek természetesen sok előnyt nyújthatnak. Udvariasan várakozik, amíg a férfi végez a nézelődéssel, aztán visszamegy a pult mögé, hogy elővegyen némi papírt meg szenet a vázlatokhoz.

Árgus szemekkel vizsgálgattam alaposan a különféle, gyönyörűen kidolgozott ékszereket. Katona vagyok, akinek az életének egyetlen célja, hogy másét elvegye, azonban ennek ellenére nem hiányzik belőlem egy cseppet sem a szépérzék. És egy biztos volt: ez a fiatal vámpírhölgy igazán ért a munkájához. A vitrinben felsorakozó gyűrűk, nyakékek és egyéb csillogó ékszerek roppant szépen voltak kidolgozva, azonban volt némi tartásom az egész dologgal kapcsolatban, mivel egyiket sem tudtam elképzelni magamon. De nyugtatott a gondolat, hogy a kirakatba olyan darabokat raknak ki, ami az ékszerműhelyekben gyakrabban megforduló vendégeket hívogatják, elvégre nem gyakoriak a hozzám hasonlóak errefele. Eiryn kérdésére tarkómat elgondolkodva vakargatni kezdtem, miközben még mindig a vitrinen pihentettem tekintetemet.
- Őszintén… valami kicsit letisztultabban gondolkodtam, mint amik itt ki vannak állítva. – mutattam a vitrinre, miközben fel alá járkáltam a műhelyben.
- Egy Finsterblut szimbólumot szeretnék rá, egy kardot és egy farkast, ha megoldható. – morfondíroztam, miközben államat simítottam, tekintetemet a pult mögé siető lányra emelve. Én is közelebb léptem hozzá, majd rátenyerelve az asztalra néztem végig az imént a fiókból előkerülő papíron és rajzszerszámon.
- Ami a fémet illeti… - néztem halál komoly arccal a lányra. – Valami, ami kiemeli a szemem színét. – próbáltam tartani a fapofát, majd akaratlanul is elnevettem magam. – Magára bízom, elvégre ön itt a művész, nem én. – mosolyodtam el.

Az már bizonyos, hogy egy meglehetősen igényes és szigorú ügyfélre akadt a Finsterblutban, ami némileg meglepi. Lehet, hogy csak az előítéletei miatt, de nem nézte volna ki a férfiból ezt az intenzív figyelmet egyszerű ékszerek iránt. Mindenesetre az ő szimpátiáját ezzel az egyszerű igényességgel kezdi elnyerni. A tarkóvakargatást látva kis híján elmosolyodik. A mozdulat valahol a tanácstalanság és az elmélyült gondolkodás között van, amit szintén nem várt volna egy katonától. Lehet, hogy alábecsülte eddig a Finsterblutokat. Amikor a férfi a letisztultabb irányt választja, elégedetten elmosolyodik. Azért nem mindenben tévedett, és ez megnyugtatóan hat a sok meglepetés után.
- Nem probléma, ezek főként női ékszerek.
Szóval Finsterblut szimbólum, kard is és farkas is. Egy pillanatig elgondolkodva néz a papírra, majd gyorsan felskiccel egy rohanó farkast, mögötte átlósan keresztbe tett karddal.
- Így jó lesz? - kérdezi. Így hirtelenjiben nem nagyon jut eszébe semmi más együttes minta sem, de ez így egész jól néz ki. Ha Joel valami mást szeretne, akkor valószínűleg jól meg kell majd gyötörnie a képzelőerejét. Ami a fémet és a szemszínt illeti... Nos, találkozott már extrémebb igényekkel is, inkább az elpi meg, hogy csak vicc volt az egész. De ha játék, legyen játék. Félrebiccenti a fejét, és ártatlanul elkerekedett szemmel kezd hangosan gondolkodni.
- Nos, ha engem kérdez, a fehérarany kiemelné a kontrasztot a szeme és a bőrszíne között, esetleg némi rubinberakással tökéletes lenne. Esetleg ugyanez jó lenne ezüsttel is, de hát az gondolom sajnos nem játszik... - elgondolkodva biccent magának, és helyeslésért pislog fel Joelre. NAGYON kíváncsi, hogy hogyan fog reagálni a férfi...
- Egyébként talán a nemesacélt ajánlanám, egyszerű, nem hivalkodó, de mégis elegáns, és elég ellenálló ahhoz, hogy ne kelljen rá különösebben vigyázni, még harc közben sem - tér vissza a rendes, "üzleti" hangnemhez.

Önelégült mosollyal arcomon vizsgáltam végig az imént felskiccelt kis rajzot. A rohanó, dicső farkas… az egyik legszebb állat. Öntörvényűek, azonban felettébb hűségesek, és az egyetlen igaz értéket veszik csak figyelembe: az erőt. Oldalán keresztbe tett kardtól sok különféle gondolat szelte át elmém sztrádáit, de egy dologban biztos voltam, hogy kifejezetten tetszett, amit a fiatal vámpír leányzó ily’ gyorsan felvázolt elém. Államat lassú mozdulatokkal simítva nézegettem még a skiccet, majd tekintetemet Eirynra tereltem.
- Tökéletes. – mondtam röviden, apró mosolyt húzva arcomra. Amikor a különféle színekkel és fémtípusokkal kezdett hablatyolni, azonnal tudtam, hogy csak húzza az agyamat, és játszik velem az imént tett megjegyzésem miatt. Lehet sértőnek vette, elvégre sokan figyelnek az ilyen dolgokra, és ezzel a kis bolondságával akarja, hogy vezekeljek. De hát, ha húzni akarja az agyamat, akkor már belemegyek én is a kis játékba, had izzadjon egy kicsit. Megmutatom neki, hogy is néz ki egy ízig-vérig Finsterblut, hátha azt akar látni.
- M…mit mondott? – szememből a düh tüzének pattogó szikráit kezdtem szórni az ártatlan, bambán néző kishölgyre. Azonnal kardom markolatára kaptam, s fegyverem egy körülbelül tíz centiméternyit kiemeltem hüvelyéből.
- Maga most gúnyt akar belőlem űzni?! – vicsorogtam rá, próbálva minél félelmetesebben kinézni. Két nagyon lassú, súlyos lépést tettem a lány irányába, majd egy kis hatásszünetet hagyva visszacsúsztattam a kardom a hüvelyébe, s arcomra újra kiült az eddig viselt önelégült mosoly, várva a lány reakcióját. Humorát tekintve van olyan értelmes, hogy ezek után leesik neki, hogy csak az agyát húzom én is. Legalább is nagyon reméltem.
- A rubintköves berakás ötlete tetszik… nem értek a dologhoz, de ha megoldható nemesacéllal, akkor azt választanám. Ha nem, akkor ebben az esetben a fehér aranyat választanám… már ha tényleg olyan szépen kiemeli a szemeimet… meg a kontrasztom, vagy mi… - kacsintottam röviden a lányra, mosolyra húzva ajkaim.

Eiryn is elmosolyodik. Nagy öröm a mester számára, amikor értékelik a munkáját, és a "tökéletes" mindenki szájából dicséret. Majdhogynem dorombolni kezd az elégedettségtől. Ekkor azonban a játék elég rémisztő fordulatot vesz. Hogy megijed-e? Nem is kicsit! Azonnal széles, kedves mosoly terül el az arcán. Más talán összerándulna, vagy hátralépne, de neki az a tapasztalata, hogy ilyen helyzetekben legalább annyira értelmes dolog kimutatni a félelmet, mint eret vágni magadon egy tébolyult vámpír közelében. Elég sok idejébe telt, de mostanra az ösztönös menekülési reakciót felülírta az ártatlan mosolygás. Lélekben persze már készül arra, hogy fusson, hisz a talpig páncélt viselő, karddal felszerelt Finsterbluttal szemben ez az egyetlen - ha nem is komoly - esélye, amikor a férfi önelégülten elvigyorodik, és visszacsúsztatja félig kivont pengéjét a hüvelyébe.
~ Ki akar kiből gúnyt űzni?! ~ szűkül össze egy pillanatra alig észrevehetően a szeme, de aztán visszatér százkarátos mosolya.
- Ugyan, hová gondol! - kiált fel - Hozzá vagyok szokva az igényes ügyfelekhez, a múlt héten is itt járt egy fiatal kisasszony a komornájával! És egyébként is, a sértést meg kéne torolnia, nem? Nem engedhetem, hogy egy ily' nemes harcos kardját egy egyszerű mesterember, egy fegyvertelen nő vére mocskolja be!
Márpedig ha Joel tényleg bántani akarná, akkor ez egy igen valószínű tragédia lenne...
- Egyébként is, önnek nincs szüksége az én segítségemre, ha meg kívánja nevettetni a környezetét... - zárja le kis monológját. Aki pedig egy hasonló mondaton megsértődik, az magára vessen, hiszen ő tulajdonképpen csak megdicsérte a másik humorát, nem igaz? Ártatlanul pillog fel a férfira, aztán csintalanul elvigyorodik. Nos, ő érti a viccet!
- Még hogy "kontraszt vagy mi"! - kap színpadiasan a szívéhez, mintha azt kellett volna hallania, hogy a kardok kenyérszeletelésre valók, majd elneveti magát.
- Természetesen megoldható a nemesacél- rubin összeállítás - pislant még mindig mosolyogva az előtte heverő vázlatra, és gyorsan felskicceli mellé a tényleges gyűrűt. Teljesen egyszerű vonalakkal dolgozik, és egy kissé szélesebb, férfiasabb fazont választ. Maga a pecsétnyomó rész egy lekerekített sarkú négyzet, amibe gondosan belerajzolja a farkast. A fej mellé visszafogott mintát rajzol, ide "illeszt be" mindkét oldalra három-három apró rubint.
- Hasonlóra gondolt? - kérdezi, a papírt Joel felé fordítva.

A színpadias reakcióra a fiatal vámpírleányzóval együtt jóízűen felnevettem. Jó olyan társaságra akadni néha, akik hasonlóképpen értékelik az ilyen fajta vicceket. Amikor magyarázta, hogy működik az elképzelésem, én csak némán, monoton bólogattam, miközben minden figyelmemet neki szenteltem. Visszalépett hát a rajzhoz, és folytatta a skiccelést, amit én árgus szemekkel figyeltem. Kifejezetten tetszetős volt számomra az ékszer kinézete: a négyzet alakú forma, a három rubint berakás, aminek ellenére mégis férfiasra sikeredett a mű. Meglepően ügyes volt a lány, és tényleg értett a dolgához. Mikor felém fordította a papírt, még morfondíroztam egy kicsit oldalra billentett fejjel, de végül rábólintottam, elvégre az én kreativitásom eltörpül az övéhez képest, nem sok mit tudtam volna javítani az egészen, pláne, hogy már alapból tetszett, amit elém vetett. Remélhetőleg a valóságban is ilyen jól fog mutatni, mint vázlaton, de az eddigi műveit elnézve nem igazán volt aggódni valóm.
- Milyen árral számoljak egyébként? – támaszkodtam az asztalra, ahogy szemöldökeim az ég felé pattantak. Jó tudni előre, mielőtt még elkészíti az ékszert és közli velem, hogy körülbelül az egész vagyonom rámegy erre a gyűrűre. Habár ettől nem féltem, elvégre semmi nagyon különleges elvárásom nem volt a művel kapcsolatban.
- Lenne egyébként egy kérdésem. – vettem el kezeimet az asztalról, s kezdtem gesztikulálni miközben beszéltem. – Szóval, nem tudom, hogy illik-e ilyet megkérdezni, de maga mióta foglalkozik ezzel? Mielőtt félreértene, semmi rossz szándékom nincs ezzel a kérdéssel, pont, hogy az ellenkezője. Igazán tehetségesnek tűnik, mintha már oly' régóta űzné ezt a szakmát, de még is olyan fiatal. – érdeklődtem, elvégre azonnal vette a lapot, seperc alatt felvázolta pontosan azt, amit látni szerettem volna, így meglepő volt számomra, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen tehetséges, és rutinos valamiben.

Nagyon örül, hogy egy Joelhez hasonló ügyféllel sikerült összeakadnia, aki tudja, hogy mit akar, de nem rigolyás, és még humora is van. Egyre lelkesebb ezzel a munkával kapcsolatban, hiszen egy szimpatikus embernek öröm a kedvére tenni. Ami az árat illeti, gyors számolást végez. A nemesacélhoz nikkelt használ, így a fém 110 váló körül fog kijönni, a rubint 200 váltó, a megmunkálása... Nos, mivel nem egy bonyolult darab, nem fog sokáig tartani, úgyhogy azért nem kérhet többet 100 váltónál, ami így összesen...
- 410 váltó,  hacsak nem szeretne többet adni - villant Joelre egy pimasz mosolyt, de hamar észbe kap, és újra zárkózottabb lesz az arckifejezése. A kérdésre kissé félrebiccenti a fejét. Nem gondolja, hogy olyan különleges tehetség lenne, egész egyszerűen csak ebben találta meg az életcélját.
- Nos, tényleg elég régóta csinálom. Négy éves voltam, amikor az apám elkezdett tanítani - az emlékre egy cseppet keserűen elmosolyodik. Az apja... Persze.
- Mindenesetre bőven van még mit tanulnom, és van hová fejlődnöm, úgyhogy az elkövetkezendő ötven évben nem hiszem, hogy unatkozni fogok - rázza meg a fejét nevetve. Persze már rengeteg mindent meg tud csinálni, de a mester szinttől még távol van. És természetesen nem lenne önmaga, ha nem nehezítené mag a saját dolgát: a fejébe vette, hogy nem csak a vámpírok művészetét tanulja meg, de mindenki másét is, hiszen így alakul ki egy művész saját stílusa, nem?

Négyszáztíz váltó. Kifejezetten fair ajánlatnak tűnt, pláne, hogyha olyan minőségben gyártja le a gyűrűmet, mint amilyenben elképzeltük. Akárhogyan is, már eldöntöttem magamban egy ideje, hogy ötszáz váltót örömtelien kicsengetek a fiatal leányzó munkájáért, és ez nem is változik. Miközben történetét kezdte mesélni, én minden figyelmemet ő neki szenteltem.
– Négy évesen belekezdeni… nem semmi! – őszintén le voltam nyűgözve. – Még mi, Finsterblutok sem kezdjük olyan korán az edzést… pedig nekünk a háború a hivatásunk. Jó, persze, nem ugyan az a két mesterség, de el tudom képzelni, hogy ékszerésznek lenni is igazán technikás dolog, nem is beszélve mennyire leterhel szellemileg… gondolom én. Én még nem voltam szellemileg terhelve, csak fizikailag, szóval mit tudok én… – Nevettem fel saját poénomon, reménykedve, hogy a lány is értékeli.
- Hogyhogy nem az apjával dolgozik? Gondolom, ha ő tanított meg, bizonyára ő is ebből él, nem? – érdeklődtem kicsit a családi hátterében, próbálva minél diszkrétebben tenni azt. – Vagy netán ő csak hobbiként űzte? – tettem még hozzá a végére, habár nem sok értelem van benne… ha a hobbija volt, csak akkor kezdi a négy éves lányát erre tanítani, ha egy mániákus. Akármilyen jó beszélgetőpartner is volt Eiryn, nem voltam benne biztos, hogy nem zavarom, és elvégre éppen én rendeltem tőle, így nem akartam, hogy ne tudjon koncentrálni miattam a művészkedés közepette.
- Oh, ha esetleg zavarom az alkotásban, nyugodtan mondja meg. Akkor csöndben leszek, vagy addig magára hagyom. – mosolyogtam, miközben tettem fel a kérdést illemből.

Mosolyogva hallgatja Joelt.
- Ugyan, gyerekként inkább csak játszottam a dróttal, inkább volt élvezet, mint teher. És ha értesüléseim nem csalnak, akkor a harcászat magában foglalja a taktikát is, ami igencsak komoly szellemi igénybevételt jelent. Persze ez csak amolyan laikus megfigyelés, ami városi mendemondákon alapul. Remélem azért nem sértődik meg, amiért kétségbe vonom az erejét azzal, hogy a hadi sikereit nem pusztán a fizikuma hozta el önnek - pislog ártatlanul.
Amikor a szó az apjára terelődik, a mosolya hirtelen személytelenné válik. Ostoba volt, hogy szóba hozta a családját, hiszen ezzel gyakorlatilag rákérdeztetett Joellel a véreire.
~ A véreimre, mi? ~ nevet fel magában szárazon. Most persze főhet a feje, hogy hogyan válaszoljon a nélkül, hogy tulajdonképpen bármit is mondana.
- Ó, igen, ő is ékszerész, de a madár előbb-utóbb kirepül a fészekből. Én nagyon élvezem azt, hogy utazhatok, és hogy más népek technikáit is megismerhetem. Jelenleg inkább amolyan vándordiák vagyok, a "mester" címet még bőven nem érdemeltem ki. Talán ha már megvan a saját stílusom, akkor újra dolgozhatok majd az apámmal.
~ Ez így talán megteszi... ~
Amikor Joel udvariasan felajánlja, hogy nem zavar tovább, kissé megrázza a fejét.
- Egyáltalán nem zavar, ne aggódjon, sőt, még örülök is, hogy van mire - pontosabban kire - fognom a munkakerülést - vigyorodik el.
- De egyébként tényleg nyugodtan maradjon, tudok egyszerre dolgozni és beszélni, és igazság szerint élvezem, hogy van kivel társalognom.
Hogy bizonyítsa a dolgot, gyorsan összefogja a haját egy bőrszalaggal, leül a munkaasztalhoz, előveszi a szerszámait és egy marék apró, csiszolatlan rubint. Az utóbbi időben tényleg nem nagyon volt kivel beszélnie, úgyhogy most nem akar elszalasztani egy értelmes társalkodópartnert.
~ Na, milyen galád vagyok... Nem elég, hogy munkát kapok tőle, még ilyen tekintetben is kihasználom a kedves ügyfelet ~ mosolyog elégedetten.

Érdeklődéssel hallgattam végig, ahogy Eiryn mesél.
- Igazi megkönnyebbülés. – vettem fel kedvesebb arckifejezésem, és toldottam meg mondandóm egy szolid mosollyal. Ahogyan felkötötte sötétszőkés haját egy egyszerű gumiszalaggal, igazán kellemes érzés kerített magába. Hosszú, göndör fürtjei ahogyan eloszlottak arca elől, megpillanthattam kifinomult vonásait. Ahogy ott ült az asztala mögött, bőrszíjjal a hajában, egyszerű ruháival meglepően érdekes kontrasztot vetett az úrnőket megszégyenítő szépsége. Ahogy elkezdett ügyködni a gyűrűmmel észhez kaptam, hogy bizonyára már annyira bámulom szegény lányt, hogy az több mint feltűnő, így gyorsan elkaptam tekintetemet, és a sarokba egyik betámasztott széket felnyaláboltam, majd leraktam az asztalhoz, a lánnyal szembe. Leültem rá, és könyökömmel az asztalon támaszkodva néztem, ahogyan Eiryn dolgozik. Páncélban ücsörögni a kisszéken nem igazán volt egy kényelmes dolog, de nem is volt túlságosan zavaró.
- Mindig is érdekelt, hogyan készülnek az ilyen csecsebecsék. – döntöttem kicsit oldalra fejemet, némi érdeklődést mutatva a munkája iránt.
– Én csak a páncélok elkészítéséhez értek, és még ahhoz is eléggé zöldfülű vagyok. – vakaróztam kicsit kínomban. Nem is értettem, miért mondtam ezt el neki… Ő egy kifejezetten jó ékszerész, én pedig még csak egy kezdő vagyok a mesterségemben… mintha ezzel bárkit is le tudnék nyűgözni.

Eiryn egy kissé kényelmetlenül kezdi érezni magát Joel kitartó pillantásától, valami enyhe pír meg is jelenik sápadt arcán. Vajon mit néz rajta ennyire? Furcsán áll rajta a munkaruhája, vagy esetleg sikeresen némi fémpor kenődött rá? A biztonság kedvéért gyorsan megtörli az arcát, remélhetőleg kevéssé feltűnően. A vámpír lánya valamiért mindig olyankor néz ki a legziláltabban, amikor egy feltűnően elegáns, szigorú tekintetű úrihölgy érkezik hozzá, vagy egy  jóképű, szigorú tekintetű férfi. Egy pillanatra zavarba jön a saját gondolatmenetétől.
~ Igen, jóképű... ~ vallja be magának, de aztán megregulázza a gondolatait, és csak a drágakövekre koncentrál, arra, hogy tökéleteset hozzon létre. Ennek ellenére megkönnyebbül, amikor Joel végül elfordítja a tekintetét, és leül: egyrészt egy kicsit kevésbé érzi így a magasságkülönbséget, másrészt valahogy kevésbé egy szigorú kritikus jut az eszébe a férfiról, mint inkább egy érdeklődő nézelődő, amit a megjegyzése is megerősít.
- Á, semmi boszorkányosság sincs benne - mosolyodik el, még mindig a rubin fölé hajolva.
- Bár ami azt illeti, nemrég megismerkedtem egy fegyverkováccsal, aki beleegyezett, hogy kísérletezzen velem. Szeretnénk megtudni, hogy a fegyverbe illesztett drágakövek képesek-e átruházni a mágikus tulajdonságaikat magára a fegyverre. Az már egy érdekes dolog lesz!
Eddig lendületesen, lelkesen beszélt, ám hirtelen elhallgat.
- Elnézést, nem akartam untatni a részletekkel... - Egy pillanatig zavartan csiszatolja a követ, de aztán egy apró sóhajjal lerázza magáról a dolgot, és újra az üzletre koncentrál.
- Megtenné, hogy ezek közül kiválasztja a megfelelő méretet? - azzal oda sem pillantva kikapja a munkaasztal egyik fiókjából a nagy fémkarikára felfűzött mintagyűrűket és Joel felé tolja. Óvatosan csiszolja a rubint, hiszen ha elrontja, a kő vérszínét fehér karcolatok fogják elrondítani, ami megbocsáthatatlan. Persze a munka közben néha-néha odapillant a vendégére. Amikor meghallja, hogy Joel is foglalkozik fémmel, felcsillan a szeme, talán egy cseppet túl lelkesen is.
- Páncélkovácsolás? Érdekes... Mindig nagy élvezetet nyújtott számomra, ha a családom stílusától különböző technikákat és formákat láthatok.

Amikor megemlítette a fegyvereket, azonnal felcsillant a szemem.
- Nem, nem, ugyan, egyáltalán nem untat… sőt, inkább felkeltette az érdeklődésemet. – Kezdtem simogatni államat. Mágikus tulajdonságokkal felruházott fegyver… ha igaz ez, muszáj beszereznem egyet.
- Amit az imént említett… hogy a fegyvereknek tudna adni mágikus attribútumokat… Van esetleg valamiféle prototípus, vagy lehetőség, hogy ezt elkészítse számomra? – kérdeztem tőle szemöldökeimet a magasba emelve.
- Természetesen. – mondtam határozottan, ahogyan átvettem tőle a mintadarabokat. Hármat próbáltam fel, az utolsó volt az, amit viszonylag kényelmesnek találtam, és azt odaadtam Eirynnek. Furcsa volt eleinte, hiszen még aligha hordtam gyűrűket, de bizonyára elég hamar hozzá fogok szokni az érzéshez.
- Nos, egyszer meglátogathat majd a műhelyemben. – engedtem meg magamnak egy mosolyt. – Sőt, ha esetleg háborúba készülne és szüksége van páncélra, akkor nagyon szívesen elkészítem magának. Habár… ne akarjon háborúba menni. A sebek nem mutatnának jól a kifinomultan csinos arcán. – döntöttem kicsit oldalra fejemet, próbálva felvenni a szemkontaktust a lánnyal.
- Tegezhetnénk egymást?

Eiryn Joelre mosolyog. Jó dolog, ha valaki érdeklődik a munkánk iránt, még ha csak udvariasságból is, és nem tudja, hogy könnyedén egy több órás kiselőadás áldozatává válhat. Bár egy mágikus fegyver valószínűleg még egy laikus számára is érdekes lehet, főként, ha az illető fegyverforgatással keresi a kenyerét. Bár kétséges, hogy ez esetben igazi laikusról beszélünk-e. A kérdésre megvonja a vállát, és egy apró ránc jelenik meg a két szemöldöke között.
- Nos, sajnos prototípussal nem tudok szolgálni. Egyelőre még csak maga az ötlet merült fel, illetve megbeszéltük, hogy esetleg majd valamikor dolgozhatunk együtt.
Egy pillanatra elhallgat, és felemelve a rubint ellenőrzi a lapokat. Fontos, hogy tökéletes legyen, ha a foglalás nem megfelelő, a gyűrűből bármikor kieshetnek a drágakövek, mint valami silány kontármunkánál.
- Persze nagyon szívesen megkérem majd a fegyverkovács hölgyet, hogy önre szabva készítsük el az első darabot, de fel kell készítenem: a siker sajnos nem garantált, sőt, az eredmény akár katasztrofális is lehet.
Csintalanul elvigyorodik.
- Természetesen ha vállalni szeretné az első éles tesztelő hálátlan szerepét, nem kívánom lebeszélni róla. De meg kell ígérnie, hogy mindenképpen megveszi azt a bizonyos mintadarabot!
A méretgyűrűt egy bólintással átveszi, és elkezd a munkapad egyik fiókjában kotorászni. Hamarosan előkerül két íves fémpánt, na meg egy lekerekített sarkokkal rendelkező négyzet. Eiryn összeilleszti a fémpántokat, nagy levegőt vesz, majd ujját gyengéden a szélek találkozásához teszi.
- Egy pillanatra meg kell kérnem, hogy maradjon csöndben, ez a folyamat sajnos elég nagy koncentrációt igényel... - fordul egy bocsánatkérő mosollyal Joel felé, majd tisztára söpri az elméjét, hogy csak ő, a fém és a hő maradjon. Az Erhitzung jellegzetes, fekete lángjai végigömlenek az ívelt pántokon, a nemesacél egyre csak melegszik, mígnem a szélek, ahol a lány hozzáér a gyűrűhöz, már izzanak, lassan eggyé válva. Eiryn óvatosan végighúzza az ujját a karika peremén, szinte azonosul a fémmel, tudja, mikor fejeződik be a procedúra, tudja, milyen hőfokon kell tartania az acélt. Amikor végez, az eljárást megismétli a pecsétgyűrű fejével is, megkapva a kész termék egy durva vázlatát. A széleken még végigmegy csiszolóval, hogy semmiképpen se sértsék a kezet, aztán vidáman felpillant.
- Köszönöm, most már beszélhet.
Tovább dolgozik, a fémbe óvatosan belevési a farkast, miközben Joelt hallgatja. Az ajánlatra egy pillanatig felnéz a munkájából.
- Nagyon szívesen meglátogatnám - feleli mosolyogva, miközben azon jár az agya, hogy nem villanyozza-e fel egy kissé talán túlzottan is a meghívás. A következő szavaktól halvány, rózsaszín pír színezi meg az arcát, valószínűleg a legmélyebb elpirulás, amit vámpír produkálni képes. Először ösztönösen a munkájára szegezi a tekintetét, majd pillantása lassan-lassan visszakúszik Joelre, aki őt nézi.
- Persze, tegeződhetünk. Sajnos nincs semmilyen italom, hogy pertut igyunk, be kell érnünk a szóbeli megállapodással - jegyzi meg viccelődve, hogy oldja magában az iménti pillanatok furcsa feszültségét. Újra a gyűrűre pillant, még végez pár utolsó simítást, aztán diadalmasan feltartja a végeredményt.
- Kész! Próbálja... Azaz próbáld fel, kérlek, ha valamit igazítani kell, most még meg tudom csinálni.
Kinyújtja a kezét Joel felé, hogy el tudja venni az ékszert.