[Erhardt és Oswald] Eretnekség Tannenbergben

- Antitrinitáriusok? - Vonom fel a szemöldököm.
- Így van - Helmut Regensberg úgy rogy a székébe, hogy az majd' összetörik alatta a hirtelen rá nehezedő hatalmas súlytól. Önmagában is erős ember, de a páncél azért szintén tekintélyes súllyal bír. Lábát keresztbevetvén az asztalra pakolja és nyújtózik egyet.
- Azaz szentháromságtagadók - folytatja - Egyedül az Atyaistent fogadják el. Krisztus egy nagy tanító, akire kiáradt az Ő szentsége, a Szentlélek pedig Isten erejének egyfajta megtestesülése.
- Ezt kitaláltad?
- Nem - egészen meglepődik a kérdésemen - Von Witten kapitánytól tudom. Nem talált a parókián, mondtam neki, hogy ma nem vagy szolgálatban, de felajánlottam, hogy megkereslek. Javaslom, hogy csomagolj össze és jelentkezz miahamarabb a parancsnokságon, ott ellátnak majd a részletekkel.
A reformáció terjedése és viszonylag újszerű mivolta miatt előfordult, hogy egy-egy tanítás kiragadásával kis közösségek alakulnak: eretnek szekták. Tévtanítók. Olyanok, akik tévútra vezetik a hívőket vagy az istenkereső embereket is. Mentorom tanácsát követve a parancsnokságra sietek és ott találom a kapitányt magát is, aki ismerteti velem a részleteket is.
Tannenberg egy kisváros, Déli területen, a Protestáns Egyház fennhatósága alatt, ám egy időre valahogy megfeledkeztek róla, mígnem érdekes pletyka kapott szárnyra a legutóbbi kanonika vizitáció alkalmával, mely ily módon Hellenburgba is eljutott: a gyülekezetben eretnekmozgalom ütötte fel a fejét.
Nem sokkal később már a keleti kapu környékén álldogálok a pallosomra támaszkodva és egy másik kék palástost várok, egy lelkészt.
A feladatom, hogy elkísérjem, mint fegyveres erő. Ki kell nyomoznunk, igaz-e a szóbeszéd. Nagyon veszélyes volna, ha ez az eretnekség tovább fertőzné a vidéket.

Tannenberg....akaratlanul is eszembe jutott a szülőfalum róla. Ugyan kisváros volt, de még egy ilyen kevésbé ismert helyen is felütheti a fejét eretnekség. Viszont nem csodálkoztam rajta, talán szándékosan is ilyen helyeken kezdik a tévtanok terjesztését ezek az ostoba, dogmatikához mit sem értő emberek.
A felmenőimtől utasítást kaptam, hogy vizsgáljam ki az esetet, és ehhez kaptam segítőt is, egy hithű lovag, Oswald személyében.
Magamhoz vettem a tárgyaimat a megbeszélés után, mert úgy éreztem nem késlekedhetünk. Nemrég iktattak be, és az elején nem áll szándékomban rontani. Üzentem a kísérőmnek, hol találkozunk. Nála jobb társat nem is oszthattak volna be mellém.
Megérkeztem a kelti kapuhoz, ahol már várt rám. Messziről megismertem a termetes alakjáról.
- Áldást, békességet, kedves testvérem! Gondolom már beavatták a részletekbe, ha jól tudom....ki kell mondjam, nagyon felkavart. - Legszívesebben a pajzsommal csapnék szét közöttük, és akkor talán megtanulnák, hogy a Szentháromság SZENT.....huh, lehiggasztottam magamat, remélem ott helyben is sikerülni fog...

Elmosolyodom, ahogy fülemet megüti a már ismerős hang. Erhardt Gottfried, fiatalsága ellenére is olyan ember, akit már csak rangja miatt is tisztelek. Valamiért mindig is úgy éreztem, a lelkészek egyfajta titkos, misztikus ismeret birtokában vannak és közelebb lehetnek Istenhez, mint én valaha is. Elhivatottságuk és teljes odaszánásuk csodálattal töltött el az első pillanattól fogva, amint megpillantottam őket. Azóta már találkoztam felfuvalkodott, gőgös lelkészekkel is, de Erhardt nem volt ilyen és ezt szerettem benne. Ettől minden mozdulata és szava hitelesnek tűnt számomra, megbíztam benne. Látása örömmel tölt el, mintha a küldetés sem tűnne így annyira veszélyesnek.
- Istené a dicsőség - köszöntöm, mikor közelebb ér. Feszültnek látszik, már azelőtt megállapítom magamban, hogy belekezdene a mondanivalójába.
- Nem csodálom, engem is felkavart a dolog, ámbár a meglepettség erősebb volt bennem, mikor meghallottam, hogy ilyen egyáltalán létezik.
Ritkán látni ilyen dühösnek, bizonyára mélyen felháborodhatott, amikor tájékoztatták a küldetésünkről. Biztatón megveregetem a vállát, majd menetirányba fordulok.
- Ne késlekedjünk, Erhardt testvér, derítsük ki, mi folyik abban a városkában, mielőtt tovább terjed.
Ha Tannenberg lakói valóban eretnek igába hajtották fejüket, az Úr legyen irgalmas lelkükhöz, hogy megmenekülhessenek.

- Istené a dicsőség!- köszöntött Oswald testvér. Láthatóan ő is felkavart, de mégis kedvesen megpróbált megnyugtatni, a vállamra tette a kezét. Igazi hívő embernek ismertem meg. Menetirányba fordult, hogy útnak induljunk. Egyetértek vele.
- Teljesen igaza van, Oswald testvér! Nem késlekedhetünk többet. Még jó, hogy már előre elkészítettem az útravaló dolgokat. Akár most is indulhatunk! - fordulok én is utána. - Jöjjön, mehetünk akár a szekeremmel, amivel a szórványokba szoktam járni, de a gyorsabb haladás miatt elindulhatunk a lovainkkal is, talán megspórolunk órákat is! - az istálló felé vesszük az irányt, úgy néz ki immáron útra készen. A csomagomban magammal hozok élelmet, és természetesen takarókat és egyéb szükséges holmikat.
Közben folyton Istenhez imádkozom magamban, hogy legyen irgalmas a falusiakkal, nehogy késő legyen. Illetve hogy meg tudjuk oldani ezt a helyzetet, és az úton ne érjen minket semmi baj.

Elmosolyodom a kedves ajánlaton.
- Köszönöm, de azt hiszem, maradok a lovamon. Ki tudja, mi vár ránk az úton. Annyira talán nem sürgős a dolgunk és biztosan kell valami ürügy, ami kapcsán nyomozhatunk. Így inkább nézek ki a szórványjáró lelkész kíséreteként, mint a szekéren ülve.
Még mindig a hallottakon gondolkodom, azon, hogy talán valóban félrevezetnek egy egész falut, s ki tudja, talán gyorsabban terjedő métely ez az irányzat, mint azt az ember hinné, lehet, hogy már régóta terjesztik és Hellenburg csak most értesül erről. Az is megfordul a fejemben, mi van, ha nincs is szó ilyesmiről és csupán valamiről el akarják ezzel terelni a figyelmünket vagy megosztani a sorainkat? Akárhogy is legyen, csak akkor fog kiderülni, ha már ott vagyunk és sikerült rájönnünk valamire. Addig is sértetlenül meg kell érkeznie a lelkésznek Tannenbergbe, ez pedig az első feladatom a küldetésünk során. Magamban elmondok egy gyors fohászt oltalomért könyörögve, ahogy elindulunk a helyenként még kövekkel tarkított, majd egyre inkább poros úton. Nem szabad letérnünk, még ha gyorsabb is volna, egyrészt, mert a szekér nem bírná, másrészt pedig itt még mindig biztonságosabb. Remélem, rablókkal nem találkozunk.
Világoskék az égbolt, a mezők illatát érezni, már takarítják be a búzát. A  nap már magasan jár, de sugarai nem bántanak, az erdőbe érve pedig majd még kellemesebb lesz a fák árnyékában.
- Gyanítom, hogy azért annyira nagyon nem kell sietnünk, de talán elég lesz akkor megállnunk majd, ha már besötétedett. Mit gondol?

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.