[Magánjáték] - All in a days work...

~ ...két üvegcse őrölt bors?
~ Pipa.
~ Három méter pamut?
~ Pipa...emlékeztess, hogy verjem kupán Mariát, amiért folyton foltozni kell a ruháit.
Gerard, nyakában Liával vígan sétált a város piacterének sűrű forgatagában. Szerencsére ez pont egy olyan város volt, ahol nem kellett tartania az inkvizíció alattomos rajtaütéseitől.
~ Oké...két üveg olaj?
~ Ez is megvan.
~ Remek, akkor már csak teafüvet kell szerezni és mehetünk is haza.
Kellemes, napos vasárnap volt, és a piac szokás szerint nyüzsgött a különféle emberektől. Nagyjából tíz métert nem lehetett menni anélkül, hogy ne kelljen átfurakodni egy kisebb embertömegen. Az utca két oldalán ott sorakoztak a bódék, pultok, vagy éppen műhelyek nyitott ajtajai, ahol a mesteremberek és agyafúrt kereskedők, vagy éppen a folyómenti halászok kínálták portékáikat.
Gerard másfél méteres léptekkel siklott el a járókelők között, egyre csak valami standot keresve, ahol teafüvet kaphat. Mivel Eichenschild egy viszonylag nagy város elég kis esély volt rá, hogy csak úgy belefut egybe. Bele is telt fél órájába, mire talált egy olyan fűszerest, ahol teafüvet is árultak.
- Adjisten! - köszönt neki kicsit fáradt, hálás arccal - Mennyibe számít egy kis tasakot? - mutat rá az egyik teáscsomagra.
Az eladó, egy kicsikét alacsony, szakállas férfi arca mosolyra derül.
- Ez a kis apróság? Kiváló ízlése van uram, Calorusburgban nem talál ehhez hasonló ízvilágú keveréket. Már csak ez az egy kis tasak maradt belőle.
- Nagyszerű, akkor ezt el is vinném!
- Kiváló! Mindössze háromszáz váltó az ára neki.
Gerard arcáról azzal a lendülettel fagyott le a mosoly.
- Hogy mennyi...?

Újabb zajos nap, a semmittevésben. Egy ideig megint nem leszek megszorulva, így mondhatnám azt is, hogy az unalom lassan kezd becsörgedezni az életembe. Már-már azt kívánom, hogy mégis csak kapjak valami munkát, amivel elüthetem az egyhangúságot. Lehet, este körülnézek a piros lámpás negyedben, hátha egy kis szórakozáshoz jutok. A kedvemtől függően talán még dolgozni is fogok. Majd meglátjuk. De az este még messze van, főleg, ha azt vesszük, hogy csak most léptem át a piactér határát. Nincs sok kedvem elvegyülni a tömegben, de ha megvárnám, amíg elül, akkor elfelejthetném, hogy bármit is veszek. Lépésről, lépésre furakodom, csusszanok át az emberek között, hogy sikerüljön haladnom. A kis körutam közben lefülelek, két zsebtolvajt, majd miután visszakaptam, ami az enyém, tovább is engedem őket. Ők is csak a betevőjüket keresik. Az már más kérdés, hogy voltak olyan együgyűek, hogy nem mérték fel rendesen kivel kezdenek. Én nem fogom megróni őket, nem is igazán érdekel, és nem is az én dolgom. Ráadásul ingyen? Még mit nem. Lófrálásom vége felé közeledve, éppen eldöntöm, hogy talán most már ideje lenni kievickélni ebből a tömegből, amikor egy ismerős hang üti meg hegyes füleimet.
- Hogy mennyi…? – lendületből fordulok a hang felé.
- Ge.. – kezdem reflexből, majd útközben módosítok – Gedeon?

Remegő szemhéjjal bámulta maga előtt a kofát, aki éppen a szakállát fésülgette.
- Magánál elmentek otthonról! Ki van zárva, hogy én háromszáz váltót adjak egy tasak teafűért.
Az árus erre nem csinált semmit, csak vállat vont.
- Vannak más vevőim, akik ennél többet is fizetnek érte. A felsőbb körökben egy ilyen ritkaságért ötszáz váltót is kap az ember.
~ Ki az a hülye, aki ötszázat hajlandó kidobni teára...?
~ Hazudik. Vagy csak érti a dolgát.
Gerard úgy döntött, megpóbálja lealkudni. Kellett neki a teafű. A jelenlegi parancsolója imádja a teát, és mivel elég ingadozó szokott lenni a hangulata nem hátrány, ha a következő találkozáskor kedveskedik neki egy kicsit... függetlenül attól, mennyire nőtted egymás szívéhez.
- Adok érte százötven váltót. - mondta határozottan. Látott már pár embert alkudozni, tudta, hogy ilyenkor mindig valami pofátlanul alacosny árat kell mondani, hogy aztán megegyezhessenek egy köztes értékben. Ám a másik fél reakciója teljesen más volt, mint amire számított.
- Ötszázat is kapni szoktam ezért más helyeken. De tudod mit öcskös, most az egyszer kedves leszek veled. Adom négyszázért.
A démon csak a fejét vakarta, azt se tudta, mihez kezdjen, miután egyetlen, bombabiztosnak hitt terve csődöt mondott. Olyannyira lefoglalta őt a saját problémája, hogy észre se vette, valaki megszólított. Igaz, nem azon a néven, amit egyébként használni szokott. Lia persze azonnal észrevette, de annyira élvezte a fiú szenvedését, hogy inkább nem szólt neki az ismerős közeledtéről.

Nem is csodálkozom, hogy nem vesz észre. Ez az árus, igazán pofátlan. Gerard kétségbeesetten próbálkozik jól alkudni, de nem igazán jön össze neki. Még ugyan nekem sincs benne gyakorlatom, de talán egy kicsit magabiztosabb vagyok nála. Őszintén szólva nem túl meggyőző szegény. Határozottan lépek mellé, hogy kisegítsem, noha kéretlenül.
- Ugye nem gondolja komolyan?! Nem adnék 150-nél többet azért a teáért, nem, hogy 100-zal többet, mint a kezdője volt! Felejtse el jóember, akkor inkább itt hagyjuk magának és megyünk máshová. – ezzel kedves ismerősömre nézek. – Mutatok másik teafű árust ha szeretnéd – mosolygok önbizalmam teljes tudatában régi ügyfelemre.

Még mindig nem néz oldalra, tekintetével egyre csak a teásszütyőt bámulja. Ahogy megjelenik a másik alak, és elkezd neki magyarázni mindenféle egyértelmű dologról, amit eddig is tudod, úgy érzi egyre feljebb szökik a vérnyomása. Minek időt szánni arra, hogy elmondjon bári is olyan dolgot, ami nyilvánvaló. Olyat, amiből nem származik tudás, ismeret. Fölöslegesen járatni a száját az emberek talán legingerlőbb tulajdonsága.
Gerard vállat vont. Nem volt kedve beszélni egy értelmetlen érvelésbe. Az alkudozáskor nem az észérvek, hanem az egyéni érdekek számtanak csupán. Talá ezért is annyira rossz benne. Halvány mosolyt megereszve igazított egyett a köpenyén a válla mellett, majd egyszerűen csak annyit felelt.
- Nem is szeretem a teát.
Megfordult, hogy otthagyja a piacot, és elinduljon hazafelé. Ekkor látta meg az arcát annak, aki mögé settenkedett. Először sem vette észre, amikor meglátta, s most amikor megszólalt sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Ahogy megfordult, hogy elinduljon, a fejük egymás mellé ért, tekintetük találkozott a másikéval. Gerard pupillái a másodperc töredéke alatt a sokszorosára tágultak, úgy megdöbbent.
- Blue...?

Na most már azért meglepődöm. Ha még mindig nem vesz észre, az minden bizonnyal már nem a véletlen műve. Hát oké, akkor sorry. Legközelebb nem veszem észre a "kedves" volt munkaadóimat, meg szövetségest sem.
Az árus szemei kikerekednek, azt azért csak nem sejtette, hogy tényleg elmegyünk tőle üres kézzel, és már éppen nyitja a száját, de én csak leintem, hogy hiába fárasztja magát.
- Ne is próbálkozzon! Hallhatta, nem kell a teája. - ezzel el is fordulok tőle, vissza az egy pillanatra ledermedt Gerard-hoz, aki úgy tűnik tényleg ennyire őszintén nem vett észre. És mi jut eszembe? Hogy ha ilyen figyelmetlen, könnyedén megölhetik, meglophatják, stb. Szakmai ártalom, pedig nem voltam mellette olyan sokáig.
Szia - mosolygok rá ismét - újfent.

Épp csak egy pillanatra nézett oda, már fordult is az utca felé. Nem tudhatja senki, hol s mikor találkoztak, hogy kik is ők, miért ismerik egymást. Nem szabad meglepődnie azok, hogy itt találta, ez járt a fejében. Talán egy kicsit túlgondolta a találkozásuk fontosságát, mindenesetre próbált minél hétköznapibban viselkedni, mintha csak egy rég nem látott ismerősbe botlott volna.
- Szia... - mondta kissé bizonytalanul, miközben intett egyet.
Rögtön hátrébb is lépett mert rájött, hogy kínosan közelről bámult a lányt, annyira megdöbbent. Megvakarta a fejét, majd így szólt.
- Nem is tudtam, hogy szereted a tömegeket. Azt hittem, te ilyen sötét, eldugott raktárakból szerzel be mindent...vagy csak túl élénk a fantáziám?

Lázhatóan zavarba jött. Még mindig cuki, amikor zavarba jön. Ne tehetek róla, széles mosolyra húzódik a szám a látványára. Felidéz egy-két emléket. Például a szabót. Élvezem ezt a helyzetet. Lehet, ez még szajha koromból maradt vissza, de egyszerűen nem tudom levetkőzni.
A szavai pedig mindent visznek. Megállíthatatlanul tör fel belőlem a nevetés, miközben ellépek a füves áruja mellől.
- Igen, azt hiszem túl élénk a fantáziád. Nem mondom, tényleg nem kedvelem a tömeget, de ha vásárolni szeretne az ember, akkor nincs túl sok választása, azt kell mondjam. - felelem még mindig vidáman, majd közel hajolok a füléhez, hogy biztosan csak ő halhassa. - A sötét, eldugott raktárakban másféle árukat vesz a magamfajta. - suttogom mosolyogva, és visszatérek az eredeti elhelyezkedésemhez.
- Viszont, ha már itt tartunk, engem is meglepett, hogy egy ilyen nyüzsgő városban talállak. Azt hittem távolabb élsz az emberektől, és csak kisebb településekre jársz be vásárolni, ahol elkerülheted ezt itt - mutat végig az emberáradaton.

~ Nicsak, egyik kutya, másik eb. A kislány összeszedett némi fortélyt, míg veled volt, nem gondolod?
Pedig a kérdése nem is volt olyan magától értetődő, mint azt elsőre gondolná az ember.
- A démonoknak szüksége van más emberek jelenlétére ahhoz, hogy megerősödjenek. Több ember, több tudás, egyszerű. - fejtette ki.
Bár a tudásdémonoknál ez kicsit másképp működik. Egy tucat tudatlan földműves ismerete még csak nem is hasonlítható ahhoz a tudáshoz, amit egy tanult embertől kaphat. Talán más démonok könnyebben elégítik ki vágyaikat, ha nagyobb tömegben mozognak, de az ő fajtája mindig is más volt. A tudásdémonok jobban kedvelik a csendet és a nyugalmat.
- Merre? - kérdezte mindenféle körítés nélkül. Tudta jól, hogy Blue nem szerette a fecsegést és a céltalan beszélgetést. Hogy miért fogalmazott indokolatlanul kurtán, azt ő sem tudta akkor hirtelen megmondani. Talán az emberek ezt nevezik tréfának...vagy iróniának...vagy talán inzultusnak. Furcsa érzés volt. Hirtelen nevetni támadt kedve, hogy lassan már azt is elfelejtette, milyen érzés emberként gondolkodni.

- Hmm, ez jogos, bár kételkedem annak a tudásnak a minőségében, amit egy ilyen helyen összeszedhetsz. - csóválom meg a fejem. Ma is tanultam valamit, azt hiszem. Azt mindenképpen, hogy érdemes alaposan felmérni a környezetedet a piacon is, mert ki tudja milyen démonba botlasz. Ráadásul abban a hitben indultam neki a napnak, hogy ma is unatkozni fogok. Talán mégsem. Talán szerencsém lesz. Gerard-al legalább lehet beszélgetni, és még tartama is van annak, amit mond. Ezt értékelem benne. A kérdésére felnevetek, annyira rövidre sikerül.
- Az csak attól függ, hogy akkor most akarsz e vendégváró teát venni vagy sem?

Nagyot sóhajtott a másik kérdése hallatán. Persze egyből világos lett neki, másképp gondolkodik az ember, ha végtelen ideje van bármit is megcsinálni. Démonként nagyon ritkán gondolt csak bele, hány éve is már, hogy járja a világot. Egy napot nem öregedett azóta. Furcsa érzés volt neki, hogy körülötte minden változott, emgújult, öregedett, ő pedig maradt aki volt. Talán ez a démonlét egyik legnagyobb előnye. Örök fiatalság. De egyben az egyik legnagyobb hátránya is. Mert olyannak érzed magad, mintha kitaszítottak volna világból. Mintha csak ott lennél, miközben körülötted minden folyik ide-oda. Mint egy nagy szikal a folyóba, igen, erre gondolt Gerard.
- A további keresés hatásfoka túl alacsony lenne. Más városban fogok ismét próbálkozni, amikor legközelebb vásárolnom kell egyéb más dolgokat. Nem vagyok hajlandó rá külön időt szánni.
Ugyan esze ágában sem volt hajdani társát kiokítani, vagy leteremteni, mert egy ilyen, csak számára evidens dolgot nem vett észre, a hangja akarva akaratlanul elég arrogánsnak és egoistának tűnt. Miután befejezte az okfejtést odafordult Ble felé és egyre csak őt bámulta, miközben sétáltak, a korábban feltett kérdés válaszát várva. Nem ismételte el magát, fölöslegesnek tartotta.

Nem kerüli el figyelmemet hangjának éle, de nem foglalkozom vele. Soha nem voltam az a típus, aki mindenféle marhaságon megsértődik, vagy a lelkére veszi. Gerard-nak van egy sajátos stílusa, ennyi az egész. Végtére is Herceg, vagy mi a fene, és nem kevéssel idősebb nálam, még ha ez nem is látszik. Fárasztó lehet az olyan kölykökkel társalogni időnként, mint amilyen magam is vagyok, bár reménykedem benne, hogy azért az átlag fölött vagyok elkönyvelve. Nem a személyes véleménye miatt, hanem a saját egóm miatt. És ha egy tudásdémon véleménye azért mégiscsak mérvadó.
- Éppen hazaindultam, amikor meghallottam a hangod. Ráérsz? Van kedved egyáltalán beszélgetni? - érdeklődöm tárgyilagosan. Nála nem kell attól tartanom, hogy ezt félreérti, és bízhatok az egyenes válaszadásban.

- Természetesen. - feleli gondolkodás nélkül - Úgyis van valami, amit már régóta akartam tőled kérdezni.
Közben ahogy haladtak tovább, a tömeg szép lassan nekilátott oszlani. Ez várható is volt, mert hát egyre csak távolodtak a piactól. Megnyugtató volt hallani, hogy végre lejjebb vehette a hangját. Eddig a nagy tömeg által keltette zaj nem hagyta, hogy normális tónussal beszélhessen.
- Hol laksz? Nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy egy magadfajta szakmabeli békességben eléldegéljen egy idilli kis házikóban.
Közbe szép lassan kirajzolódott a várost átívelő folyó. Úgy tűnik, ha tovább mennek, elérik az egyik hidat...hacsak a kikövezett utcájú, hires-neves kereskedővárosban a révészen kívül nincs más lehetőség átkelni.

Nem is tudom, hogy mi lep meg jobban. A kezdeti viszonyokból kiindulva, nem igazán számítottam a pozitív válaszra. Arról nem beszélve, hogy egyből rávágta a választ, ergo zsigerből jött. Nem szokásom túl sokat adni az érzelmeim felől érkező benyomásokra, így nem is értem igazán, hogy miért tölt el ez a fura, kellemes érzés. Nem számít, ha nem tudom, hát nem foglalkozom vele, ez is csak egy felesleges dolog, ami elterelheti a figyelmem. Mások viselkedésére adott pozitív érzelmi reakció. Egy hülyeség.
- Akkor ne tartson vissza senki, és semmi. Nem messze van itt egy kis kocsma, ilyenkor elég csöndes, ha gondolod, oda beülhetünk. - felelem, miközben elégedetten nyugtázom, hogy ilyen hamar hasznát látom, a már napok óta tartó csellengésemnek a városban. Az én szakmámban soha nem árt, ha minél több helyet ismer a self.
Kérdésével ismét mosolyt csal az arcomra.
- Nem is gondolod rosszul. Nincs bázisom, nomád életmódot folytatok, többnyire ténylegesen a szabadban, bár ezúttal egy fogadóban töltöttem az éjszakát.
Ahogy elérjük a hidat, irányt váltok, balra, közben mutatom is, nehogy egymásnak ütközzünk. A szavakat azonban már fölöslegesnek tartom.

~ "Nincs bázisom"? Milyen furán beszél.
~ Talán csak megjátssza magát egy kicsit.
~ Nos, nem hibáztathatom... én is mindig ezt teszem.
~ Ez fog egyszer a sírba vinni, cukorfalat.
Némiképp habozik, amikor a kanyarodásra kerül a sor, de aztán tovább követi nem is olyan régi ismerősét. A város valahogy túlságosan is egyszínűnek tűnt neki. Bár ez volt talán az Északi királyság egyetlen városa, ahol megtűrnek mindenféle jött-ment alakot, az egész úgy nézett ki, mint valami kerekre főzött krémleves. Egyszínű, homogén, mindenféle ránctól és izgalomtól mentes. Ahogy a kavargó embertömeg elhaladt mellette egyre csak arra tudott gondolni, hogy még ez a változatos város is képes őt untatni.
~ Örülnöm kéne, hogy egy ismerősbe futottam...? Kicsit olyan, mint egy színes folt a egyhangú zöld mezőn.
- Ó, talán volt már, hogy a szabad ég alatt? Én egyszer kipróbáltam, de nem volt kellemes...igaz lehet nem az ősz kellős közepén kellett volna.
Tudásdémon létére meglehetősen tapasztalatlannak tűnhet, ha ilyen triviális dolgok miatt jár pórul. Gerard régebben sokszor próbált ki dolgokat azzal a biztos tudattal, hogy felsül vele, csak azért, mert újra át akarta élni azokat a dolgokat, amiket Lia emlékeiből látott. Manapság már ritkán csinál ilyeneket. Mintha kicsit besavanyodott volna.

A térkép rajzolatával a fejemben, vezetem társamat a célul kitűzött épület felé. Nem is kell sokat sétálnunk, hogy elérjük. Egy kis semmitmondó, eldugott épület. Nem tűnik ki a tömegből, éppen alkalmas a magunkfajtának, ha nyugodtan szeretnénk beszélgetni. Nem mondom, nem éppen ez a legizgalmasabb része a városnak, de most nem is turisztikai körúton vagyunk. Bár ha lenne fogalmam Gerard gondolatairól, talán egy izgalmasabb környezetbe kalauzolnám, de hát ilyesmire én nem vagyok képes.
Felnevetek a kérdésére, ezzel egyidőben meg is állok, a kiszemelt kocsma előtt.
- Szinte mindig. Elég ritka, hogy fogadóban aludjak. Egyedül a tisztálkodás iránti vágyam az, ami rendszerint az ilyen helyekre vezet. Meg esetleg az időjárás. Télen nem a legjobb elfoglaltság a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, bár ez függ attól is, hogy hol tartózkodom Veronián. - felelem jó kedvűen, majd nem várva a lovagias tettekre, magam lépek be elsőként a kocsmába. Intek a férfinak a pult mögött, szinte már ismerős. Nem ez lesz a törzs helyem, de nem árt, ha megismertetem magam a környékbeliekkel. Úgy tervezem, hogy egy darabig maradok, tetszik ez a város, és éppen elég munkát is ad a magamfajtának.
Leülök a kedvenc sarkomba, ahonnan belátni az egész termet.
- Remélem, megfelel. - mondom komolyan, majd várakozás telin nézek társamra, hogy feltegye kérdéseit, melyekben biztosan bővelkedik, elvégre tudásdémonról beszélünk. Az ilyeneknek mindig vannak kérdéseik. Nem is baj. A tudás hatalom. Ahogy ezt így végiggondolom, megjelenik a pultos kisebbik leánya, egy 10 éves forma gyermek, hogy felvegye a rendelésünket.
- Egy sört kérek.

- Hm... aludtam egyszer a földön, de attól megfájdult a hátam.
Friss emlék volt, ugyanis idefele jövet két város közt esteledett rá és bár démon, attól még három órákat kell aludnia. Az a három olyan aztán végül reggel nyolcig tartott, mert képtelen volt elaludni, olyan kényelmetlen volt.
- Hé, ismersz a környéken jó alkimistát? Tudod, ahol be lehet szerezni pár...nehezen beszerezhető dolgot.
Valahányszor ezt kérdezte valakitől, állandóan félreértették. Ismerte ő ugyan a bódító italt sőt, annak idején meg is gyűlt a baja vele és azt is tudta, hogy miféle mérgeket szoktak az emberek az alkimistáktól rendelni... de ő nem így értette. Az fordult meg a fejében, hogy ott talán olcsóbban tudna teafüvet keresni függetlenül attól, hogy azt is tudta, hogy a tea egy főzetnek sem alapanyaga.