Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Quermos Ashor, avagy a Majdnem Holt Nekromanta története
Név: Quarmos Ashor
Faj: ember
Frakció: Nekromanták
Kaszt:
Nem: férfi
Kor: 27
Kinézet: Kissé sápadt bőrű, bár nem túlzottan feltűnően, átlag magasságú, és körülbelül 70-80 kilogramm nehézséges átlagos fiatalembernek mondható. Hosszú méregzöld haját egyáltalán nem festi, ez a természetes színe, és hiába lenne emiatt is már eléggé furcsa, haja a derekáig ér, emellett 2 felé választva hordja. Díszes, fekete férfi kimonót hord, melyet egy vörös selyemövvel köt össze, csípőnél. Ruházatához hozzátartozik egy fejkendő (mint az araboknál), melynek vége a hátán végigfutva az övéig is leér. Lábbelijeként 1-1 szandált hord, illetve a szokványos mágusbotját, varázskönyvét, azonban ruházatától eltérően ezek dísztelenek. Arca állandóan komor, és látszatra olyan, mintha állandóan gyilkos kedvében járna. Szemei, melyek fehérje enyhén vöröses színben játszik, kegyetlenül mered a világra, az amúgy helyesnek is mondható arcából… természetesen a fentebb említett okok miatt kevesen látják meg benne a csábot.
Jellem: Hideg, komor és kegyetlen. Ez a három szó jellemzi a legjobban. Megveti az embereket kapzsiságuk és állandó vágyakozásaik miatt. Gyakorta kerüli a városokat, és ha teheti, csak ott jár, ahogy gyakorták a holtak felbukkanásai, vagy élő sohase fordul meg. Kerüli az élőkkel való érintkezést, általában egyedül a Démonokat tűri csak meg maga mellett, hisz ők vannak a legközelebb a holt állapothoz. Nem érez kötödést semmilyen személy iránt sem, még hajdani mesterét sem siratta meg, mikor elhunyt. Nyíltan kijelenthető, hogy nem fél semmitől, és ez nem csak erős túlzás! Olyannyira nem félti az életét, hogy bárhol megfordul, ahol épeszű ember nem járna; olyan lények közelségétől sem retteg, amelyektől más halálra rémül; és a többi halandóval ellentétben… ő keresi kísértetek társaságát. A végső álma az, hogy létrehozza a Holtak Városát, ahol minden nem élő lény egybegyűlhet, és élvezheti saját sötét világát.. azonban bár magának nem vallja, be ezt azért teszi csak, hogy újra láthassa Seraphint, a kísértetet, aki megmentette az életét. A szaglása igen pocsék, mivel nem tudja megkülönböztetni a friss virágok illatát, a rothadt zombikétól, ahogy ízlése sincs, amit nem is bán, hisz tekintve néha miket fogyaszt, jobb is, hogy nem érzi az ízüket.
Előtörténet:
Az életem maga volt a sötétség. Úgy tartják páran a lelkem, már születésem pillanatában el lett kárhoztatva. Talán igazság is van ebben az állításban, hisz sohasem ismertem az örömet, a szeretetet… vagy a barátságot. Anyám nemes egyszerűen a világ mocskába hozott világra. És ez nem túlzás, vagy miegymás. Ez maga az igazság. Anyám, ki eladta a testét, hogy némi pénzt szerezzen, egy véletlen éjszaka során, egy teljesen vadidegentől teherbe esve hozott világra végül engem az utcák sötétjében, ahol az orvosok már egyáltalán meg sem fordulnak. Nem is kell mondanom, hogy csodálatra méltó, hogy nem pusztultam bele, már csecsemőkoromban valamilyen fertőzésben. Anyám nem repesett az örömtől, hogy fel kell nevelnie. Ha nem félt volna attól, hogy kitudódna, hogy mit tett, már rég kidobott volna, vagy megfőzött volna egy éhínségesebb időben. Azonban ő az utca embere volt. nem volt lakása, nem volt munkája, ő az utcán töltötte az életét, és bármilyen hihetetlen, még a nincsteleneknek is megvannak a maga szabályaik, és eme szabályok miatt maradtam életben. Hogy őszinte legyek sohasem voltam válogatós. Már kisporonty korom óta olyan dolgokkal etetett Anyám, amit egy normális ember sohasem enne meg, de hát nem volt más választásom, ha életben akartam maradni. Végül azonban elkövetkezett az, ami kulcsfontosságúnak mondható az életemben. Anyám mögött haladtam üveges tekintettel. 4 éves voltam ekkor. Anyám, kit a helyi hatóságok kiűzték az egyik városból új otthon felé vette az irányt, magával cipelve engem is. Anyám, kit nem érdekelt élek, vagy halok természetesen egy tempóba utazott, engem meg sem várva, de legnagyobb bánatára, még ha félkómásan is, de a nyomában maradtam. Nem, nem azért követtem, mert szerettem, hanem azért mert nem volt célom.. nem volt saját életem sem. A kulcsfontosságú dolog az egyik sötétebb erdőben történt, miközben anyám nagyban próbált valamiféle tüzet csiszlni. Aznap rengeteget sétáltunk, így én végső kimerültségem határán rágcsáltam el egy vaskosabb férget, amit a földön találtam… mikor is anyám rémült sikoltására lettem figyelmes. Lassan odaemelve a tekintetem, mikor megpillantottam a lényt. Még sohasem láttam Kísértetet, de ott akkor először éreztem úgy, hogy valami olyasmit látok, amit sohasem felejtek el. A lény kísérteties teste előbb hasonlított egy csontvázra, mint egy élő emberére, és olyan sötét aurát bocsájtott ki, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem. Félelmetes külseje azonban megigézett. Ott álltam csöndesen, és apró kezecskéim a lény felé nyújtom, mikor az teljesen felém fordult. Csontos markában anyám nyakát szorongatta. Anyám üveges szeméből kihalt minden élet, és ilyen fiatalon is megértettem, hogy elragadta őt a Kaszás. Nem sírtam miatta. Ez a természet rendje. Ugyanolyan üres tekintettel néztem fel ismét a lényre.
- Mi van fiú. Talán nem félsz tőlem? – kérdezte a lény kísértetiesen csengő női hangon.
Én nem válaszoltam. Nem is tudtam. Anyám sohasem tanított meg írni, vagy beszélni, még a saját nevemet sem tudtam. A lényhez totyogtam, majd apró kezeimmel a lény hideg karját böktem meg, mire ő csak egy finom mozdulatot téve legyintet egyet. A mozdulatba azonban volt annyi erő, hogy engem a földre küldjön, és éreztem, hogy kiszökik belőlem a maradék erő..
- Hm… Érdekes. – érdekes – Úgy tűnik végre találtam a Mesternek egy ideális kölyköt. – mondta a női kísértet, mielőtt még minden elsötétült volna.
Fogalmam sincs meddig voltam eszméletlen, de nagyjából 3-4 napig talán. Egy sírkamrában ébredtem fel, ami leginkább úgy nézett ki, mint amit laborrá alakítottak át. Egy komor öregember mentett meg a halálból, aki a saját elmondása szerint egy nekrokanta volt. Egy olyan mágus, aki a holtak birodalmának kulcsával rendelkezik. Ő volt az, aki befogadott, és felnevelt. Nem volt valami kedves, de anyámnál több dolgot biztosított számomra. Seraphin, a kísértet, aki megölte anyám az öreg társának vallotta magát, és állítása szerint anyám újraélesztett testével hozatott ide. A kiképzésem kegyetlen volt, és rövid. Az engem befogadó férfi, már jócskán benne volt a korban, és attól tartva, hogy munkája kárba vész egy olyan kölyköt keresett, aki különbözik a többitől, és nem féli a holtak közelségét. Így váltam nekromanta tanoncá, és ahogy cseperedtem szívem is egyre sötétebbé vált. Mire felnőttem megtanultam minden alapvető dolgot, amit kellett, azonban mielőtt még jobban belemélyülhettem volna a nekromancia tudományában a mesterem eltávozott. Az erőm nem volt olyan hatalmas, hogy képes legyek szellemként visszahívni a mesterem, hogy folytassa a tanulmányaimat, hisz az egyetlen, amire képes voltam egyetlen nyamvadt csontváz irányítása. Sajnos gyenge voltam, ez volt minden, ami tőlem kitelt. Végül azonban nem volt mit tenni. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam a mesterem halála napján, azonban nem ez volt. Hanem Seraphin távolodó alakja.
- Várj Seraphin! – kiáltok utána.
- Mi az kölyök? – kérdezi vissza.
- Miért mész el?
- A mestered meghalt. Ő volt az, aki utat mutatott nekem, most hogy meghalt keresek valaki mást.
- Miért nem maradsz velem?
- Bocs kölyök, majd talán, ha méltóbb leszel.
Ezzel megfordulva elment. Ezután magam folytattam a tanulmányaimat, majd végül miután a labor, már semmi újat nem mutatott nyakamba vettem a világot, és vándorútra indultam, hogy fejleszthessem a tudásomat. Azóta sok idő telt el, és még azóta sem értettem, hogy annyi évvel ezelőtt miért vágytam ennyire Seraphin társaságára. Én aki nem ismeri a boldogságot, miért akarta ilyen ennyire lázasan, hogy ne hagyjon el eme kísértet. Seraphin erős volt semmi kétség, de a rothadt, velejéig sötét szívem mélyén tudtam, hogy ennek más az oka van, még ha az ok miértjét nem értettem, és nagy valószínűséggel soha nem is fogom. Az utam során, bár tudásom nem gyarapodott az élők utáni gyűlöletem egyre nőtten nőtt. Bárhová is mentem mindenütt megtalált az élők kapzsisága, önzése valamilyen formája. Gyűlöletem csak az fékezte, hogy tudtam, hogy nem vagyok elég erős. A jelenlegi erőm nem elég ahhoz, hogy képes legyek szembenézni egy-két erősebb lovaggal, vagy harcossal. Természetesen az egyszerű civilek nem bírnának végezni nagy eséllyel egyetlen csontvázzal sem, de nincs kedvem magamra vonni a hatóságok figyelmét. Így egyelőre eltűröm, és meglapulok a sötétben, rejtőzködve, akár egy prédára váró vadállat. De nem sokáig fog ez így maradni. Egy nap elég erős leszek, hogy elpusztítsam az élőket, és ismét együtt lehessek Seraphinnal… és akkor… semmi sem fog az utamba állni… A holtak serege leigázza az élőket. Ez a természet rendje. Mert Halál mindig győzedelmeskedik az Élet felett, bárkinek is hiszi magát az ember. Természetesen, mint sokan mások én is hallottam már legendákat Azreal kardjáról... a világot megváltó, vagy elkárhoztató kardról... de hogy őszinte legyek... engem nem érdekel. Engem Nem érdekel az ilyen hatalom, amely kapzsiságot szül.. amit én akarok azt én fogom elérni, nem pedig valamiféle tárgy!
