Quermos Ashor - helyzetjáték

csak ennyit mondok:
http://www.funzine.hu/wp-content/uploads/2013/10/Billy.gif

A helyzet a következő: elvesztetted a nekromanciádat. Volt-nincs, se több hulla, se újabb speckó élőholtak, ráadásul az eddigi életstílusod miatt olyan gyenge vagy fizikailag, mint a harmat. Mihez kezdesz?

Jó lett, mindent tudsz, amit tudni kell.

Új helyzet: 

Ashor éppen végzi a dolgát, legyen az mészárlás vagy akármi, amikor is egy angyal terem előtte, nem más, mint Gábriel arkangyal. Röviden bemutatkozik neked, majd tesz egy ajánlatot: Ha úgy döntesz, akkor a karakter elfelejti minden szenvedését, s új életet kezdhet, mely nem a mészárlásról szól. Mit teszel ezzel a lehetőséggel?

"Az inspiráció mindenkit máshol ér utol: Egyeseket az árnyas, susogó erdőben, másokat a kocsmában. Jómagam az árnyékszékre esküszöm. "
Leírás: Egy rendezetlen, foltos papírköteg, mely a mondák szerint régen egy hatalmas nekromágushoz tartozott. Lapjai mind bölcsességeket tartalmaznak a nekromágia alkalmazásáról, s játékonként egyszer lehetővé teszik, hogy ezekből a gondolatokból inspirációt meríts. Alkalmazása után egy kevés energia szabadul fel benned, s így képes leszel megidézni a megszokott kereteden túl még ÖT csontvázat (Nem egyszerre, összesen).

Új helyzet: 

Tudom, hogy a lehetetlent kérem tőled, de állíts elő egy olyan helyzetet, ahol Ashor feladja a sötét tanokat, s megtér,  becsületes emberré válva.

Csendes és felhőktől mentes éjjel jött el a mai nap. Egy olyan éjszaka, mely látszólag valami misztikus nyugodtságot sugároz. Egy olyan világot, melybe nincsen viszály, csak a csillagos égboltra meredő mélázgatók sokasága, kiknek a legnagyobb csatáik eme csodálatos éjszaka maximum csak a lepedő alatt zajlik le. Valóban. Még én is elismerem, hogy ez a mai est kifejezetten nyugodtnak és békésnek mondható. A hold ezüstös sugarai lágy fénye úsztat be minden egyes négyzetcentimétert az erdőben. Még az árnyékok is valamelyes világosabbnak tűnhet. Bár való igaz, hogy ezt a misztikumos szépséget elismerem, azért hozzáteszem, hogy ez engem igen nem hat meg úgy, mint mást. A környezet legyen akármilyen szép is, mégse okozhat semmi hasznot, a célodhoz sem visz közelebb. Emiatt nem is foglalkoztam túl sokáig a környező tájjal, hanem csak caplattam tovább egyenesen. Nem volt különösebb célom, vagy fix irányom. Szimplán ösztöneimre hallgatva indultam el ebbe az irányba, hisz aludni nem volt kedvem, így maradt az egyetlen olyan dolog, amely talán valami hasznot is hoz, ha szerencsém van. A vándorlás. Azonban ma olyan dolgot fedeztem fel, mely egész hátralévő életemet megváltoztatta.

Éppen nagyban török utat magamnak a sűrű növényzetben, amikor is hirtelen halk fuvola dallamot véltem felfedezni. Magamban morogva markoltam meg szorosabban a botomat, de valamilyen belső hang végett mégsem indultam megkeresni a hang forrását, hanem csak mentem tovább előre. Talán az éjszaka miatt voltam ilyen elnéző hangulatomban, talán azért mert a fuvola dallama régi időkbe repített vissza. Még a mesterem idejébe hallottam utoljára ezt a dalt… ezt Ő játszotta. Ő aki felé eddig ismeretlen és szokatlan érzéseket tápláltam. Szerettem volna? Talán. Nem tudom, lehet, pont emiatt keresem Serpahint az egyetlen nőt, akit kedveltem, még ha Kísértet is. A gondolataimba merülve mentem előre leszegezett tekintettel, így egészen váratlanul ért, mikor valaki végül megszólított.
- Ki vagy! – tette fel a kérdést egy női hang.
Először megtorpantam valós meglepettséggel, de ahogy kijózanodtam arcomon végigszalad a düh… mígnem tekintetem a nőre nem tévedt. Egy átlagos embernek ő csak egy szimpla vámpír nő lehetett volna, (bár szó mi szó még így is szemrevaló) egyik kezében egy tőrrel, másikban a fuvolával, amelyen eddig játszott.  Szemei határozottak voltak, bár a félelem jelei mutatkoztak benne. Azonban mindez nekem nem mondott semmit. Helyette le nem vettem a tekintetem a nő arcáról, és csak annyit tudtam kinyögni.
- S… Seraphin…?
A nő látszólag meglepetten mered rám, és egy ideig így állunk tovább. Mindketten hitetlenkedve bámuljuk a másikat. Ám végül mégiscsak a nő szólalt fel előbb, mikor összeszedte végül magát.
- E… elnézést… de ismerted a nővéremet?
- A.. a nővéredet? – kérdezem nem kevés meglepődöttséggel.
- Seraphin von Rotmantel… - ekkor kissé megtorpant és nem tudta folytatni – Ő… ő… már meghalt… de… de láttad? Láttad őt? Azt mondják visszatért az életbe, tényleg kísértetté tették? – kérdezi könnyező szemmel.
Azonban én nem feleltem. Hogy is lehettem ilyen vak… ő nem hogy nem kísértet, de még csak nem is holt. Viszont… annyira hasonlított Seraphinra. Még ha valóban ez a nő lenne az én Seraphinomnak a húga… az megmagyarázná a dolgokat… de… miért ver mégis még mindig a szívem ilyen hevesen… Csalódottá váltam való igaz. Ám szemem nem tudtam levenni a nőről. Bár még fiatal lehetett alig több mint tizenhat, tizenhét. Mégis vonzó teremtés. De én mióta érdeklődök az ilyen dolgokért? Mióta érdekel a kinézet…. miért nem tudom róla levenni a szemem…
- E.. elnézést…  - szólít meg ismét a nő.
Testemet elönti a méreg, ahogy egyre inkább elbizonytalanodok. Egy dühös kiáltást követve végül kitör belőlem minden, majd a nő elé ugrok meglepve ezzel őt és késes kezét keményen megmarkolva nem engedem, míg másik kezemben megfeszülnek az izmok, hogy egyetlen döféssel végezhessek vele. Azonban kezem nem mozdul… de miért nem mozdul? Egyszerűen nem tudom megtenni.  A nő szemében ismét megcsillan a félelem, és ez a tekintet, már túl sok volt nekem. Szorításom gyengül, mire a nő értetlen arccal próbálja kiszabadítani a kezét. Ám ekkor egy nevetés hatol át a csendbe.
- Látom neked nem füllik hozzá kutya. Ne aggódj, mi megtúrjuk majd helyetted is.
Mikor oldalra pillantottam három martalóc szerű alak röhögött a képembe. Két kardos és egy számszeríjas. Utóbbi rögtön ki is lőtt felém egy lövedéket, mely eltalálta a bal alkaromat, mely szinte émelyítő fájdalommal járt, hisz átvitte a lövedék a karomon a húst. Felordítok, miközben a botom kiesik a kezemből. Jobb kezemmel, mely a lány karját markolta erőteljes taszítok rajta, ám mivel ő nem számított rá, hamarosan elesett… pont mögöttem. Akaratlanul is felé fordulok, és rákiáltok.
- Maradj veszteg és talán túléled!
Rögtön perdültem is vissza, majd egy intéssel megidézem a z első zombimat a leghátul álló lövész mögé. Olyannyira magabiztosak voltak, hogy nem is tűnt fel nekik ez, csak a legutolsó pillanatban vették észre a terjengő bűzt (persze az is segített, hogy az a kis szél is pont másfele fújt). Így mielőtt bármit tehettek volna a fickó mellkasából előtörő penge beléfojtotta a jókedvet. A két másik társa makogva meredtek társukra. Látszólag nem nagyon álltak még ilyen helyzetben, gondolom nemrég alakultak ez a kis „banda”. Mindenesetre nem érdekelt. A bennem felgyülemlett gyűlölet célpontjaivá váltak, és innen nincs már visszaút… legalábbis számukra. Hamarosan a holt társuk mellől két goblin zombi mászott elő rárontva a nagyobbik ürgére. A harmadik arrébb menekült, mielőtt a „satu” összezárulhatott volna, de egyelőre nem is törődtem vele. Mivel az egyiküket sikerült három zombival lefoglalnom. Azonban ahelyett, hogy hagytam volna, hogy nekiessenek egyszerűen a föld alól megidézve a csontdárdámat átdöftem a lábát. Amaz olyannyira a fájdalommal törődött, hogy észre sem vette a pengét, amely átmetszette a torkát. A zombim újabb idiótával végzett. Alig telt el pár perc, máris két hulla fekszik a földön… természetesen nagyrészt hála amazok tapasztalatlanságának. Most azonban nem érdekelt, mindössze csak jól esett végezni velük. Ekkor azonban egy sikoly törte meg a figyelmem. A lányé… aki mögöttem feküdt. Észre se vettem, amikor a harmadik pasas mögém lopakodott, és épp lesújtani készült a nőre. Nem volt időm gondolkodni. Jobb kezem a botomért nyúlt felkapva azt a földről, majd előre vetettem magam a nő és a férfi közé… magam sem tudom miért…. vajon miért védem a nőt? Nem tudom… De úgy éreztem ezt kell tennem mind a két penge egyszerre talált célba. A botom a meglepett férfi mellkasába állt bele, míg a pengéje könyöktől lefelé lemetszette a bal karom. Egy pillanatig meredten bámulunk egymásra, majd mindketten összerogyunk. A nő sikoltva futott oda felém a haldokló fickóval mit sem törődve. Csonka karomat markolászta, melytől szinte szétrobbant a fejem annyira fájt. Bár furcsa… alapjáraton elhúzódtam volna…. de…. de most nem tettem.
- Miért… mentettél meg? – kérdezte a nő.
- Kösz a hálát. – lihegem kábán a szavakat.
- Ne szórakozz! Oda lett a bal karod…
- Nem tudom miért tettem… - válaszoltam őszintén – Ismertem a nővéred…. valóban kísértet… a mesterem keltette életre. Kedveltem… most már tudom… de azt is tudom, hogy soha nem jöhetett volna össze a dolog… de amikor megláttalak… valamiért… ismét megéreztem valamit, amelyről azt hittem, már régen halott bennem…
Szinte el sem hiszem így utólag, hogy ezeket tényleg kimondtam. Még ha valóban így is volt, soha nem mondtam volna ki hangosan… talán a vérveszteség vagy a fájdalom miatt történt meg. Nem tudom… de még mindig emlékszem rá, hogy a lány könnyes szemmel mered rám azokkal a csodás kék szemekkel, majd megcsókol... és én nem ellenkeztem…

Egy halk „ch” kíséretében a hang felé fordulok, mely egy bár egy dundinak tűnő, de továbbra is vonzó nő állt a szállás részlegre vezető lépcsősor alján, látszólag kissé kifulladva már attól is, hogy lesétált a lépcsőn. Bármennyire is tűnjön kimerültnek, fejét rosszallóan csóválva indult felém. A fogadó, ahol megszálltunk elég gyakori voltak az ilyen nézeteltérések, és gyakorta pénz is helyet cserélt egy-egy küzdelem végén. Így egy-két vendég esetén elég nagy felháborodást keltett, hogy nem folytattam a küzdelmet… gondolom arra tették a tétjüket, hogy kicsinálom a bunkót. A nő megállt velem szembe és szúrós szemmel meredt rám, mire én egy újabb „ch” kíséretében a földre lököm a fickót, aki rögtön eltakarodott.
- Még mindig kevered a bajt… komolyan mondom, Drágám nem tudom, hogy mi tarthat féken…
- Nem tűröm az erotikus megjegyzéseket, ha azokat olyan felé mondják, aki fontos nekem Lia!
- Oh ez kedves… és a bútorzatban tett károkat kifizetése, már nem is olyan fontos nem? – utal pimasz mosollyal az összetört székre, amellyel leütöttem az egyiküket.
Erre csak egy újabb „Ch” lett végül a válaszom, majd szó nélkül a pultra dobok egy kisebb erszényt a kár fizetésére, majd felmentem a szobára minden további nélkül. A nő még ottmaradt, és leült a nő a pulthoz.
- El sem hiszem Liana, hogy mit szeretsz ebben a férfiban… Nem tetszik nekem az ürge, pedig lassan már fél éve itt szálltok meg… se a mágiája, se a viselkedése nem valami helyénvaló…
- Jaj ugyan Carls…ezt már letárgyaltuk Ash tud jószívű is lenni, ha akar… - itt elmosolyodik, és még jobban megnyomja a szót – HA AKAR…. de én szeretem őt. Nem egy szőke herceg, de tudod jól, hogy szeretem a veszélyes alakokat. – kuncog fel.
- Igen… túl jól ismerlek… de mégis… egy ember és egy vámpír? Meh…
- Ne légy ilyen rasszista Carls…. tudod, hogy nem szeretem ezt a fajok közötti különbségtevést..
- Jó-jó… és hogy áll a pici?
- Az orvos szerint egészséges lesz… Határozott, és elszánt lesz akár az apja, és erős kislány lesz, akár az anyja.
Carls erre csak megcsóválta a fejét, és egy jóízűen kacagott Lianaval… a feleségemmel, aki szépen lassan, de gyökerestül változtatta meg a viselkedésemet…

Azt kell mondanom, hogy ez nagyon ott volt a szeren. Mindent eltaláltál, s a megvalósítás piszok jó volt. Ennek ellenére persze akadtak hibák, amik a következőek: A Kísértet még mindig nem tud furulyázni, énekelte esetleg. A számszeríj csak a Schwarzjagereknek van, ezek valszeg nem azok voltak, mert balfaszok.
Ezt félretéve viszont ez egy nagyon kellemes iromány volt, s őszintén remélem, hogy valami ilyesmi kanon is megtörténhetne, mert igazán mókás volna.

Új helyzet:

Ashort megtalálja a kardot. Mit tesz vele és hogyan? Éld ki a perverz fantáziáidat, te férfiállat!

Unottan meredek magam elé, az ölembe fektetett kardra. Ujjammal tompa koppanásokat idézek elő a lapján, miközben fejben egészen máshol járok. Végül felsóhajtok, és hátradőlök a trónomon. Egy csontból épült trón volt alattam, mely az alapanyagához képest egyszerűen mesterműnek tűnt. Maga volt a rémisztő csoda, egyszerre rázott ki a hideg, és tapadt rá az ember szeme akaratlanul is. De nem véletlenül volt ilyen eme emelvény. Szándékosan formáltam így, ahogy a teljes kastélyt is, bár tudta, hogy amennyi időm és lehetőségem van, még ez is bőven kevésnek bizonyul. Hogy honnan veszem ezeket? Onnan, hogy az ölembe fektetett kard nem szokványos, csupán ölésre alkalmas eszköz. Nem. Annál jóval több. A penge látszólag olyan éles volt, hogy már attól elvágja a kezünk, ha csak közelébe rakjuk az ujjunk. A lapján lévő vésetek, melyek különleges angyali rovások voltak, szinte lüktettek a mágiától. Ez maga volt a csoda. Maga a legenda… maga az erő. Legalábbis halandó tekintettel nézve. A kezembe Azreal kardja pihent.  A penge lágyan vibrált a benne átfolyó mágiától, lilás színt felvéve. Felsóhajtok és hátradőlök a trónon.
- Mi a baj a gazduram? – feleli egy hang, melyet igenis jól ismertem.
- Selena. – fordulok az ablaknál megjelenő kísértet nőre, felülve izgatottan – Mi történt? Látogatónk van?
- Látogatónk? – lepődik meg a kísértet, persze csak látszólag, de végül gonoszul elmosolyodott - Mióta megszerezted azt a fránya kardot egy lélek sem járt erre, mióta szétzúztad az ellenfeled seregeit. Több ezer hektárban csak pusztulás, romlás és káosz van, holtak mindenfele.
- Oh… - felelem tompán, és visszasüllyedek unottan a trónra.
- Nos, mi a gond uram? Mi a baj?
- Fogd be Selena! Nem vagyok türelmes kedvembe! – parancsolok rá a kísértethölgyre, kibe egykor beleszerettem.
- Vagy mi lesz? Megölsz? – kérdezi ravaszkás mosollyal.
Bár közel két év telt el mióta ismét találkoztam a „barátnémmal”, azóta látszott, hogy a kísértetnő szinte semmit nem változott. Ugyanolyan csípős volt a nyelv, mint eddig és nem félt még a saját gazdájának haragjától sem. Természetesen ez alól a kard jelenléte sem változtatott. Továbbra is úgy osztogatta a csípős hozzászólásokat, ahogy csak az a felvágott nyelve engedte. De az érzéseim még mindig változatlanok voltak vele szembe. Hiába húzta ki több ízben a gyufát, tudtam, hogy soha nem tudnám megölni. Úgy tűnik ő volt az az egyetlen kapocs, melybe nem volt beleszólásom. Ő volt az én gyengepontom. És az volt a legidegesítőbb, hogy ezt ő is tudta, így mindenféle aggodalom nélkül tudott piszkálni. Felmorgok persze azért rá, de egy fejcsóválásnál többet nem kap. Végül sóhajtok és fejemet megtámasztom a trón hátuljába és lehunyom a szemem. Néha úgy érzem minden, amit csináltam az fölösleges volt. Nem kellett volna megtartanom a Kardot, vagy ha meg is tartom, rögtön el kellett volna pusztítanom. Vágytam a hatalomra nem arról van szó, sőt, még mindig voltak területek, ahol még fejlődnöm kellett volna… de egyszerűen nem volt miért. Mióta a kardot megszereztem sok minden megváltozott… egyszerűen úgy éreztem nincs miért megszenvednem és az ilyen élet iszonyú unalmas. Végül sóhajtok és a kardot finoman a kőbe szúrom és bár alig-alig fejtettem bele némi erőt, mégis rendesen beleállt. Tudtam, hogyha akarom, úgyis kiszedhetem egyetlen mozdulattal, de egyelőre elég volt belőle. Sóhajtva felállok és megnyújtóztatom elgémberedett testemet, miközben az ablakhoz lépkedve kinézek rajta. Mindenhova amerre csak nézek, holtak lépkedtek az elrohadt földeken, kiszáradt, vagy kiégett fák torz egyvelegei mutatták azt a helyet, ahol egykor még erdő pompázott. Mindenhol pusztulás. Igen. Ezt akartam elérni. Amerre csak ellát. De úgy tűnik ez a „rövidebb út” számomra nem volt áldás. Úgy tűnik túl korán értem el a célomat… Még egy utolsó pillantást veszek erre a lepusztult tájra, majd megcsóválva a fejem megfordulok. És ebben a pillanatban szinte megdermedek. Nem, nem a láttottaktól… hanem mert Azrael kardja markolatig a mellkasomba hatolt. Vért öklendezve meredek a markolatra erőtlenül emelve fel karom, megragadva azt…
- Meg kell gyógyítanom magam… - nyögöm ki nehezen – meg kel… Selena…
Szemeim fáradtan emelkednek a fegyvert tartó kézre, majd szépen lassan fel a karcsú, bár bomlott karra, a még mindig vonzó, csinos kísértetnő arcán megállapodva erőtlenül köhögök ismét, ahogy tüdőmet ellepi a vér. Légzésem nehezül, de furcsamód, nem fulladozok. Nagy eséllyel a kard tart még életben és a nő, aki a kezében fogja. Szemem bár kissé értetlenül pillant a nőre, tekintetem hamar dühössé és vaddá válik.
- Miért? – lehelem erőlködve.
- Miért ne? – feleli könnyedén a nő dallamos, bár hátborzongató hangján – Tudod drágám… azt hittem szórakoztatóbb lesz veled szolgálni. Vicces, de elején valóban élveztem… de olyan unalmas vagy… itt vagyok, kész vagyok és soha még csak semmit sem mutattál azért cserébe, hogy izgatnám a fantáziád… - ciccegi rosszallóan.
- Mi…miről hadoválsz, te némber?!
- Mindegy cuncus... a lényege az, hogy csalódott vagyok. Így olyan férfit csinálok belőled, aki… hm… kielégítheti az éhségem. – játékosan megnyalva a száját, könnyű volt milyen éhségre gondolt.

A testemből hirtelen kiszakad a penge, de továbbra is a nő kezében marad. Furcsamód egy csepp vér sem hullott ki, de érzem, mintha testem elporladna a fájdalomba. Lihegésem állati vadsággal tör ki belőlem, majd szinte ösztönösen török előre, megragadva a nyakánál a nőt, és teljes erőből a falhoz vágva és keményen hozzászorítva. Lihegésem egyre intenzívebb a fájdalom egyre mélyebb. Érzem, ahogy remegek, de kíméletlenül szorítom a kísértetnőt a falhoz, aki csak buja tekintettel, perverz vigyorral bámul rám. Szinte fel sem tűnik, ahogy bőröm elsárgul, körmeim és lábam megnő. Agyaraim nőnek és egész testemen változás ment végbe. Szakadó ruha hangja visszhangzik a terembe, ahogy karmaimmal leszabom a nőről a ruhát. Démonná váltam… ez volt a kívánsága… ez volt a kívánsága az úrnőmnek… és az úrnőm éhes… jól kell lakatnom… meg kell őt…

Ajándék tárgy:

" Időnként az embernek meg kell állnia egy csöppet, s mérlegelnie a hasznos és a jól kinéző tárgyak közötti törékeny szakadékot. Én nem vagyok ember, ezzel szerencsére nem kell foglalkoznom. "

Név: Tintás fekete okuláré 
Típus: Kiegészítő, Szemüveg 
Leírás: Egy fekete festékkel lefestett pápaszem, melynek a viselése ha talán nem is tesz különösebben vonzóvá vagy éppen trendivé, kétségtelenül hasznos, ugyanis felerősíti a szemedbe jutó fény mennyiségét, lehetővé téve, hogy egy kissé jobban láss a sötétben. A hatás nem végtelen, de példának okáért megoldhatóvá teszi a Holdfény alatt való olvasást, az erdőben való éjjeli biztonságos tájékozódást, s azt, hogy amikor kimész pisilni hajnalban, ne rúgj bele a küszöbbe. 

Új helyzet:

Ahogy éppen átutazol egy városban egy gyermek csapódik az oldaladhoz, s kijelenti azt, hogy te az apja vagy. Elsőre talán bolondságnak tűnik, de ránézve tényleg kifejezetten ismerősnek bizonyul. Mit teszel hát vele?