Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Meg voltam győződve róla, hogy a koronázás a Fővárosban lesz.
A nép odavan érte, ha az új királyát ünnepelheti és azt is bevett szokásnak találtam, hogy az uralkodó körbejár a szertartás után az utcákon, megáldva az eléje járuló nyomorultakat. Amikor még Hellenburg volt a király városa, az emberek az utcán tolongtak egész nap, hallgatták az énekeket meg a harangzúgást és éljeneztek, amikor új uruk pénzérméket meg efféléket osztogatott közöttük. A városban lépten-nyomon kis szükőkutak álltak, amelyekből bor vagy színes, cukrozott víz folyt, új kenyeret és sonkát sütöttek mindenfelé...
Gustav azonban a Katedrálisban van.
Töprengve figyelem az oltárnál álló XIII. Sixtust: azon gondolkodom, mi oka lehetett a hercegnek, hogy az egyházi főméltóságokkal tömött Főkatedrálist válassza a saját városa helyett. Kevés olyan ember van jelen, aki istenigazából Gustav valódi alattvalója volna: a saját városuk utcáira kitódulni ilyen gyönyörű, fényes időben mindenkinek volna lehetősége, eljönni idáig és bebocsátást nyerni már sokkal kevésbé.
A Főkatedrális bár végtelenül hatalmasnak tűnik, roppant öthajós valójában ezúttal olyannyira megtelt, hogy odalent, ahol az alacsonyabb beosztású kanonokok, esperesek és papok szoronganak, egy gombostűt sem lehetne leejteni: az emberek betömörülnek az oldalkápolnákba is, s ahogy hunyorogva próbálok a fejük felett a faragott kapun kitekinteni - túl messze van ahhoz, hogy bármit kivehessek -, szinte biztos vagyok benne, hogy kint, az épület előtti jókora téren is ezrével tolakodnak minél közelebb a szertartáshoz.
Hátradőlök, mert a levegőben kavargó furcsa feszültség egy kicsit megmerevítette a nyakam; a szentély hátulsó karzatán sorakozó jókora karszékekből, ahol az Egyház többi püspökével és bíborosával ücsörgünk, kifogástalan kilátás nyílik az oltár melletti asztalon várakozó regáliára.
Nem láttam még a birodalom híres, feketeacélból készült koronáját soha ilyen közelről.
A püspöki kar a tőlünk megszokott, bensőségesen nyüzsgő pletykálkodásába merült éppen, amikor megérkeztem, most pedig, noha a szertartás már-már elkezdődött, a főpapok ugyanolyan hanyag zsinatolás közepette örvénylenek a sorok között. Elszakadok a királyi gyóntatóval való barátságos, tessék-lássék fojtott hangú társalgásból, mert mintha érezném, hogy nem sok időnk van hátra; a székem mellé lépve, ahogy a helyem keresem, ismerős alakkal találom szemben magam.
Augustinus rendfőnök szemlátomást mellettem kapott helyett.
Őszinte örömmel csókolok kezet neki; a püspök, bár a szó szoros értelmében már nem számít teljesen felettesemnek, bármennyire is igyekszem megtartani a megszokott komolyságomat, valós szeretetemet bírja. Ha ő nem áldozza fel a bal karját, odavesztem volna Hellenburgban.
Mielőtt azonban hozzászólhatnék, minden más zajt elnyomva, akár az égzengés, megkondul a Főkatedrális legnagyobb harangja: öblös zúgása végigseper rajtunk, a téren, a szomszédos épületeken és messzire elhallatszik a tájon, felkiáltva az égbe is.
Az ajtóban pedig megjelenik Gustav herceg.
Lassú léptekkel vág át az óriási főhajó sokaságába keresztesek által nyitott ösvényen; selyembe-bársonyba öltözötten most úgy fest, mint aki egész ifjúságát egy palotában, nem pedig halászfaluban élte le. Gyöngyökkel kivarrt zubbonyának hasítékain át jól látni a bíborszínű selyembélést a vállán, a mellén és a könyökén: ott, ahol a keze és a homloka után megkenik majd szent olajjal.
Amikor távozik innen, Veronia királya lesz.
Nem tudom pontosan eldönteni, mit is érzek, egyvalami azonban biztos.
Nem vagyok lelkes.
Ahogy a trónörökös elér az oltárhoz, a pápa leoldja a nyakában viselt arany feszületet; a fiatalember féltérdre ereszkedik, majd engedelmesen csókot lehel a Megváltó képére.
- Gustav főherceg - szól erőteljes hangon a pontifex. - A Kegyelmes Isten színe előtt vallod-e, hogy Károly király törvényes atyád, véred az Úr által kiválasztott és segített I. Károly örökét hordozza és szíved a királyok sorának lelkületét vallja?
- Vallom.
Figyelem az uralkodó és az egyházfő kettősét; valami különös oknál fokva nyugtalanságot érzek és emlékeztetnem kell magam, hogy ne fojtsam vissza a lélegzetem.
- Fogadod-e, hogy kormányzásod alatt a reád bízottak érdekét nézed, a királyság felvirágzására törekszel és erődet, akaratodat és céljaidat annak rendeled alá?
- Fogadom.
- Fogadod-e, hogy ahogy őseid és elődeid, kormányzásodban a Kegyelmes Isten erejére és bölcsességére támaszkodsz, hogy az igaz hitet védelmezed és annak ellenségei ellenében fellépsz, nem engedve, hogy a rossz tanok gyökeret verjenek a királyságban?
Erre Károly is megesküdött. Hamisan.
- Fogadom - pillant fel a királyfi, és a mozdulattól megfeszülnek az inak a hímzett gallérja árnyékában. Semmi kétség, hogy ez a fogadom határozottabb volt, mint a többi.
Nem tetszik, amit látok: van egy olyan érzésem, hogy Gustav az Egyház figyelő tekintetének súlyától kíván megszabadulni látszólagos határozottságával. Nem rémlik, hogy velem különlegesen ájtatos vagy jámbor lett volna... márpedig nálam magasabb rangú ember az Egyházban nem sok van.
Leküzdöm a késztetést, hogy Augustinusra pillantsak.
- Legyen hát - folytatja Sixtus a szertartást egy pillanatnyi megtorpanás nélkül. - Én, Isten első szolgája, Sixtus az Ő és a Megváltó nevére... - aranyampullát emel le az állványról, alighanem a szent olajé lehet, s sorban megérinti a herceget a homlokától a kezéig sorban mindenütt, ahol a hagyomány diktálja. - ... ezzel az olajjal az Úr által választott királlyá kenlek fel. Alázatod és állhatatosságod megfogadtad, most fogadd meg az erődet és bátorságodat. Fogadod-e, hogy ha ellenség tör országodra napkeletről, napnyugatról, észak hidege vagy dél hegyei felől, megvéded azt?
- Fogadom.
Némán várom, hogy az uralkodó elárulja magát; fogalmam sincs, fog-e valami történni, mégis úgy érzem, szükséges volna. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen szörnyű ember, mint amilyen Gustav, leteszi a királyi esküt a birodalom Főkatedrálisában, és nem történik semmi? Az esküje az égbe száll és elfogadtatik?
Lehetetlen.
Persze, igaz, ami igaz, a zsinatelnökbe sem csapott bele soha a villám. Az égi ítéletek a halál után születnek.
- Fogadod-e, hogy a rád bízottak életét óvod minden erőddel és utolsó csepp véredig az igaz akarat és az Úr, és elődeid törvénye szerint vívod csatáidat az igaz, jogos ellenség ellen?
- Fogadom - hangzik a válasz, mire a pápa felveszi maga mögül a koronázási kardot: ahogy a legtöbb ilyen fegyver, ez is könnyű, egykezes penge, drágaköves markolata kivételes ötvösmunkáról árulkodik. - Én, a Seregek Urának első szolgája, Sixtus az Ő és a Győzedelmes Krisztus nevére ezen birodalom őrének és gondviselőjének nevezlek - szól, a markolatot a leendő uralkodó felé nyújtva. Amaz elveszi, olyan természetességgel, mintha már nemegyszer fogta volna.
- Legutoljára, Gustav főherceg, bizonyítsd bölcsességedet és tisztánlátásodat. Fogadod-e, hogy Veronia Istentől választott királyaként rangodhoz méltóan viselkedsz, a királyság törvényeit mindig annak javára hozod és sosem teszel magad javára olyant, amely a népet megkárosítja?
- Fogadom.
- Fogadod-e, hogy elődeid törvényeit tiszteletben tartod, új törvénykezéseid érthetőek és jó szándékúak lesznek és ahol tudásod emberi gyarlóságod miatt hiányt szenved, nem veted meg a nálad bölcsebbek tanácsait?
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzem, hogy Sixtus fel fog rám pillantani, s egy cseppet elveszítem a fonalat, a pápát figyelve; vonásait fürkészem szakadatlan, s csak az ifjú király hangja ránt vissza a szertartás valóságába.
- Fogadom.
Elvégeztetett.
Sixtus lassan megfordul, hogy a koronáért nyúljon, közben egy pillanatra összeakad a tekintetünk; az idős férfi arca a szokásos derűtől mentes, mintha nem tudná, jól cselekszik-e vagy tudná, hogy nem. Visszabámulok rá, komoran és mintha csak a saját kétségeimet látnám tükröződni; most minden lélegzet visszafojtva megszakad körülöttünk, ahogy fölemeli bársonypárnájáról Károly koronáját. Mindenki tudja, hogy eljött az igazság pillanata - a Corona Veronica bűvös feketeacélja, azt mondják, ibolyaszín lángokra lobban, ha méltatlan, hamis örökös fejére kerül, halálra égetve azt. Őszentsége óvatosan Gustav fölé emeli az ékszert és emelt hangon folytatja.
- Én, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának feje az apostoli karoktól örökölt hatalmamnál fogva a Veroniai Királyság királyává koronázlak. Vivat Gustavus Rex!
A szomjasan villogó fém a herceg magas homlokára simul, én pedig hirtelen a legteljesebb bizonyossággal tudom előre, hogy semmi sem fog történni.
Ez az ember a birodalom jogos örököse.
Ez az ember a királyunk.
És akármit is fog tenni, annak az oka én vagyok. Én és XIII. Sixtus.
Egy hosszú, zakatoló szívdobbanásnyi ideig semmi nem történik; ahogy azonban a Katedrálist megtöltő tömeg ráébred, hogy a korona döntött, visszhangozni kezdik az elhangzottakat.
Vivat! Vivat Gustavus! Vivat Gustavus Rex!
Körülöttem orkánként dagad föl az uralkodót éltető, méltóságteljes ünneplés; a fülem hamar belecseng, ahogyan kisvártatva a harangok is csatlakoznak hozzá valamennyien, vidám rendezetlenségben.
Úgy érzem, nincsen hangom csatlakozni hozzájuk.
Az új király, Gustav feláll, hogy a tőle megszokott halvány, de láthatóan elégedett mosolyával leüljék a neki előkészített, a padsorok és az oltár között felállított trónra, Sixtus pedig visszavonul az oltár mögé és a mise úgy folytatódik, mint a szokásos ünnepi szertartások. Kissé üvegesen, száguldó gondolataim közt kalandozva ülöm végig, addig, amíg az eukarisztiához nem érünk; természetesen az új uralkodó részesül blőle elsőként, majd hosszadalmas, rendezetlen sorokban a szertartásra összegyűltek.
Augustinus tekintetét keresem. Ő maga is a helyén, a széke párnáiba süllyedten mered maga elé.
- Atyám...
A püspök okos tekintete rám fordul.
- Kather - bólintja kissé fanyarul. - Magát küldte a Szentatya, hogy összeszedje a herceget, úgy tudom.
- Így történt - felelem, ezúttal hagyva, hogy az összes aggodalmam szabadon megmutatkozzék a vonásaimon. - Nem tudom, miért, de engem küldött.
- Azért, mert maga rendben hagyja maga után a dolgokat. Aki egy félangyalt elhoz Hellenburgból, annak egy herceggel is boldogulnia kell. Csak kérdés, hogy ezúttal ajándékot hozott-e haza.
- Őszinte leszek, atyám: kétségeim vannak.
- Nekem is, Kather - fintorogja, mint aki nem egészen biztos benne, mitől nyugtalan. - Nem tetszik valami a herceg... illetve, a király szemében. Valami mintha eltört volna a tekintetében. Maga nem vette észre?
Ezt nem.
- Hátborzongató ember. Az első perctől fogva ellenszenves nekem.
- Sajnos von Himmelreich ellen nem volt elég Károly, Isten nyugosztalja - folytatja Augustinus sötéten. - Jó király volt egy jobb időre, és nem érdemelt meg ennyi háborút. Talán a fia vadsága jobban igazodik az időkhöz. Ha más nem, meglátjuk.
Hosszú szünet következik, mielőtt megszólalnék. Én legalábbis hosszúnak érzem.
- Gyóntasson meg, atyám...
Őexcellenciája nem tűnik meglepettnek. Sőt.
- Mi nyomja a lelkét, Kather?
- Én hoztam a királyt ide - pillantok megint a trónszék felé az oltár előtt. - Ugye tudja, kinek a lelkén szárad az, amit tenni fog?
- Emlékszik, mit mond a Biblia? 'Ha testvéred bűnt akar elkövetni, hívd félre és tántorítsd el. Ha nem hallgat rád, végy magad mellé tanúkat, ha arra sem hallgat, menj elöljáródhoz. Ha őrá sem hallgat, nem testvéred többé és nem viseled magadon lelke bűnét.'
Pillanatot vár, mintha időt adna, hogy átgondoljam.
- Ha Gustav király nem hallgat az Egyház intő szavaira, csak a saját fejére fog hullni az ítélet.
Sóhajtok.
- Ez rajtam segít. A birodalmon nem.
Érzem, ahogy a rendfőnök megmaradt keze a vállamra nehezedik.
- Királyt nem választhatunk, Kather - szól komoran, a tekintetembe kapaszkodva a sajátjával. - Maga megtette, amit elvártak magától és amit most tudott. Ha a jövőben arra kényszerülünk, hát megteszi majd akkor is, amit elvárnak és ami helyénvaló.
Nem vagyok elégedett a válasszal, de ugyanolyan jól tudom, ahogy ő, hogy ennél többet önáltatás volna elvárni. Szívesen venném, ha nem hagyná annyiban - olyan régóta nyomja a lelkem minden, amit meggyónhatnék neki, hogy már-már attól tartok, itt és most kibukik belőlem az egész.
Végül biccentek, és újból Gustavra pillantok a válla felett.
- Köszönöm, atyám.
Az arca mintha ellágyulna, mielőtt elenged.
- Ne köszönje, ami nem használt.
Legszívesebben megszorítanám a kezét.
A mise végéig csendben várakozik az egész templom: csak akkor élénkül fel valami a levegőben, amikor a pápa Gustav elé áll.
- Kíván-e felséged szólni a népéhez? - kérdi, az uralkodó pedig büszkén fölszegi szép fejét.
- Kívánok, szentatyám - feleli, majd az egyházfő engedékeny intésére feláll és ideiglenes trónja mögé lép, szembefordulva a főhajó padsoraival.
- Az apám... Isten nyugosztalja - kezdi fennhangon, és én elámulok rajta, milyen természetesen szól ekkora tömeg előtt egy ilyen szent helyen -, a Holtmezei Csata előtt mondott nektek valamit. Azt mondta, hogy a birtokába került Azrael kardja, az angyal ajándéka, a legerősebb fegyver, amellyel be kívánja fejezni a háborút.
A szívem megsüllyed a mellemben, ahogy eszembe jut a kard. Jól ismerem a fegyvert; talán a király legvérfagyasztóbb hazugsága tapad hozzá. Mit tud Gustav?
- Sokan azt mondják, hazudott - folytatja, ugyanolyan magabiztosan. - A kard, ami nála volt másolat volt, csak átverés, kifogásnak használta a tárgyalásokra. De az apám nem hazudott! Azrael kardja a birtokában volt, noha félt használni és nem is mutatta meg senkinek - mostanáig. Mert nem acél Azrael kardja és nem embereket öl. Azrael kardja királyságokat hódít meg és szíveket ösztönöz. Azrael kardja megnyeri nekünk a háborút, leszámol Rudenz von Hellenburg és Esroniel von Himmelreich rebellis tartományával, újra békét és boldog időket hoz. És az apám azzal, hogy életét adta a királyságáért, a népéért és az elveiért ellenségeink, Dél felé fordította Azrael kardjának hegyét.
Őfelsége úgy beszél, mint valami utolsó alkimista. Kérdőn néznék a pápára, de Sixtus valószínűleg ugyanúgy a királyt figyeli, ahogy mindenki más.
Ő kihúzza magát.
- Én magam vagyok Azrael kardja - kiált fel. - A háború befejezésének eszköze és az Isten kegyelmével XI. Károly sóhajának beteljesítője. És ígérem nektek, hogy apám kívánsága be fog teljesülni! Hellenburgban újra az igaz király fog ülni, templomában az igaz hit miséje fog zengeni és utcáin igaz, hűséges, méltó lakosok járnak majd!
A végét szinte pátoszban kiáltja, a hallgatóságából pedig egyre hangosabb általános éljenzés kezd válaszul felcsendülni.
- A rablók és tolvajok, akik ellopták tőlünk a fővárosunk, a földjeink és a békénk, megismerik az igazság haragját, mert Isten engem úgy segéljen, megmutatom nekik! Deus vult!
Egyre kevésbé tetszik az egész; az üdvrivalgás, amellyel az ifjú szavait fogadják, mintha csak rontana az egészen.
Összehúzott szemekkel figyelem, sandán pillantva végig a püspöki karon magunk mellett: a pápának dukáló 'Deus Vult!' kiáltásra a püspökök egységesen elhűlnek vagy összehúzzák a szemüket, Sixtus pedig élő alabástromszoborként, megfeszülő vonásokkal áll, míg a király vissza nem ül a helyére, majd - talán kissé vonakodva - áldásra emeli a kezét.
- Isten óvja a királyt - szól fegyelmezetten, olyan hangon, amely elárulja, hogy nemsokára szavai lesznek az ifjú királyhoz. A szertartás végeztével a tömeg meglódul, mintegy varázsütésre; Őfelsége a lovagjai gyűrűjében, a nép előtt hagyja el a szentélyt, eltűnve a szemünk elől.
Ráérősen toppanok le a székesegyház kövére Őszentsége mellett, tessék-lássék leporolva a reverendám lila moaréselyem ujjait, mintha nem egyedül arra várnék, hogy megszólíthassam.
Ő a nyakában függő arany feszületet markolva, lehunyt szemmel ácsorog, követhetetlen sebességgel mormogva magában, de csak egy percig; hogy megérzi a jelenlétem a közvetlen közelében, kinyitja a szikrázóan kék szemét.
- Érti, mi történt most, Kather?
Rengeteg minden tolul a nyelvemre válaszként - hogyne érteném! -, végül azonban csak nyelek. Akkorát, hogy alighanem ő is hallja.
- Nem - felelem egyszerűen.
- Az a meggondolatlan, ostoba kölyök - fakad ki. - Egyszerre ásta alá az én tekintélyem, az elhunyt Károlyét és tette ezt elfogadhatóvá a nép szemében. Azrael kardja? Hogy nem tapadt fel a nyelve, ahogy ezt kimondta?
Egy pillanatra mintha képes lenne elveszíteni az önuralmát most rögtön, aztán erősen összeszorítja az állkapcsát.
- Sajnálom, ez nem a maga gondja. Legalábbis egyelőre.
Bólintok.
- Az én gondom is - szólok, a higgadtságommal saját magam is meglepve. - Ha akarja, szentatyám, feltapasztom én a nyelvét.
- Az előbbi műsor után? Nem, Kather. Ez egy vad kölyök, elkanászodott és forrófejű, de meglátjuk, nevelhető-e. Ha nem... Találunk megfelelő időpontot arra, hogy megvédjük akár tőle is a királyságot.
Fáradtan dől neki a hideg kőfalnak.
- De azt hiszem, lepihenek, sajnos nem vagyok már abban a korban, amiben szeretnék és ez az idegesség kifárasztott.
Hátrapillantok a főhajóba: árnyas kőboltozatai alatt üres homály és tömjén halványuló füstje keveredik néhány hangfoszlánnyal. Csak páran maradtak hátra a szertartás után... alighanem beszélgetni.
- Felkísérem, ha kívánja. Mindenki más a király sarkában van.
- Köszönöm, Kather.
A nép odavan érte, ha az új királyát ünnepelheti és azt is bevett szokásnak találtam, hogy az uralkodó körbejár a szertartás után az utcákon, megáldva az eléje járuló nyomorultakat. Amikor még Hellenburg volt a király városa, az emberek az utcán tolongtak egész nap, hallgatták az énekeket meg a harangzúgást és éljeneztek, amikor új uruk pénzérméket meg efféléket osztogatott közöttük. A városban lépten-nyomon kis szükőkutak álltak, amelyekből bor vagy színes, cukrozott víz folyt, új kenyeret és sonkát sütöttek mindenfelé...
Gustav azonban a Katedrálisban van.
Töprengve figyelem az oltárnál álló XIII. Sixtust: azon gondolkodom, mi oka lehetett a hercegnek, hogy az egyházi főméltóságokkal tömött Főkatedrálist válassza a saját városa helyett. Kevés olyan ember van jelen, aki istenigazából Gustav valódi alattvalója volna: a saját városuk utcáira kitódulni ilyen gyönyörű, fényes időben mindenkinek volna lehetősége, eljönni idáig és bebocsátást nyerni már sokkal kevésbé.
A Főkatedrális bár végtelenül hatalmasnak tűnik, roppant öthajós valójában ezúttal olyannyira megtelt, hogy odalent, ahol az alacsonyabb beosztású kanonokok, esperesek és papok szoronganak, egy gombostűt sem lehetne leejteni: az emberek betömörülnek az oldalkápolnákba is, s ahogy hunyorogva próbálok a fejük felett a faragott kapun kitekinteni - túl messze van ahhoz, hogy bármit kivehessek -, szinte biztos vagyok benne, hogy kint, az épület előtti jókora téren is ezrével tolakodnak minél közelebb a szertartáshoz.
Hátradőlök, mert a levegőben kavargó furcsa feszültség egy kicsit megmerevítette a nyakam; a szentély hátulsó karzatán sorakozó jókora karszékekből, ahol az Egyház többi püspökével és bíborosával ücsörgünk, kifogástalan kilátás nyílik az oltár melletti asztalon várakozó regáliára.
Nem láttam még a birodalom híres, feketeacélból készült koronáját soha ilyen közelről.
A püspöki kar a tőlünk megszokott, bensőségesen nyüzsgő pletykálkodásába merült éppen, amikor megérkeztem, most pedig, noha a szertartás már-már elkezdődött, a főpapok ugyanolyan hanyag zsinatolás közepette örvénylenek a sorok között. Elszakadok a királyi gyóntatóval való barátságos, tessék-lássék fojtott hangú társalgásból, mert mintha érezném, hogy nem sok időnk van hátra; a székem mellé lépve, ahogy a helyem keresem, ismerős alakkal találom szemben magam.
Augustinus rendfőnök szemlátomást mellettem kapott helyett.
Őszinte örömmel csókolok kezet neki; a püspök, bár a szó szoros értelmében már nem számít teljesen felettesemnek, bármennyire is igyekszem megtartani a megszokott komolyságomat, valós szeretetemet bírja. Ha ő nem áldozza fel a bal karját, odavesztem volna Hellenburgban.
Mielőtt azonban hozzászólhatnék, minden más zajt elnyomva, akár az égzengés, megkondul a Főkatedrális legnagyobb harangja: öblös zúgása végigseper rajtunk, a téren, a szomszédos épületeken és messzire elhallatszik a tájon, felkiáltva az égbe is.
Az ajtóban pedig megjelenik Gustav herceg.
Lassú léptekkel vág át az óriási főhajó sokaságába keresztesek által nyitott ösvényen; selyembe-bársonyba öltözötten most úgy fest, mint aki egész ifjúságát egy palotában, nem pedig halászfaluban élte le. Gyöngyökkel kivarrt zubbonyának hasítékain át jól látni a bíborszínű selyembélést a vállán, a mellén és a könyökén: ott, ahol a keze és a homloka után megkenik majd szent olajjal.
Amikor távozik innen, Veronia királya lesz.
Nem tudom pontosan eldönteni, mit is érzek, egyvalami azonban biztos.
Nem vagyok lelkes.
Ahogy a trónörökös elér az oltárhoz, a pápa leoldja a nyakában viselt arany feszületet; a fiatalember féltérdre ereszkedik, majd engedelmesen csókot lehel a Megváltó képére.
- Gustav főherceg - szól erőteljes hangon a pontifex. - A Kegyelmes Isten színe előtt vallod-e, hogy Károly király törvényes atyád, véred az Úr által kiválasztott és segített I. Károly örökét hordozza és szíved a királyok sorának lelkületét vallja?
- Vallom.
Figyelem az uralkodó és az egyházfő kettősét; valami különös oknál fokva nyugtalanságot érzek és emlékeztetnem kell magam, hogy ne fojtsam vissza a lélegzetem.
- Fogadod-e, hogy kormányzásod alatt a reád bízottak érdekét nézed, a királyság felvirágzására törekszel és erődet, akaratodat és céljaidat annak rendeled alá?
- Fogadom.
- Fogadod-e, hogy ahogy őseid és elődeid, kormányzásodban a Kegyelmes Isten erejére és bölcsességére támaszkodsz, hogy az igaz hitet védelmezed és annak ellenségei ellenében fellépsz, nem engedve, hogy a rossz tanok gyökeret verjenek a királyságban?
Erre Károly is megesküdött. Hamisan.
- Fogadom - pillant fel a királyfi, és a mozdulattól megfeszülnek az inak a hímzett gallérja árnyékában. Semmi kétség, hogy ez a fogadom határozottabb volt, mint a többi.
Nem tetszik, amit látok: van egy olyan érzésem, hogy Gustav az Egyház figyelő tekintetének súlyától kíván megszabadulni látszólagos határozottságával. Nem rémlik, hogy velem különlegesen ájtatos vagy jámbor lett volna... márpedig nálam magasabb rangú ember az Egyházban nem sok van.
Leküzdöm a késztetést, hogy Augustinusra pillantsak.
- Legyen hát - folytatja Sixtus a szertartást egy pillanatnyi megtorpanás nélkül. - Én, Isten első szolgája, Sixtus az Ő és a Megváltó nevére... - aranyampullát emel le az állványról, alighanem a szent olajé lehet, s sorban megérinti a herceget a homlokától a kezéig sorban mindenütt, ahol a hagyomány diktálja. - ... ezzel az olajjal az Úr által választott királlyá kenlek fel. Alázatod és állhatatosságod megfogadtad, most fogadd meg az erődet és bátorságodat. Fogadod-e, hogy ha ellenség tör országodra napkeletről, napnyugatról, észak hidege vagy dél hegyei felől, megvéded azt?
- Fogadom.
Némán várom, hogy az uralkodó elárulja magát; fogalmam sincs, fog-e valami történni, mégis úgy érzem, szükséges volna. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen szörnyű ember, mint amilyen Gustav, leteszi a királyi esküt a birodalom Főkatedrálisában, és nem történik semmi? Az esküje az égbe száll és elfogadtatik?
Lehetetlen.
Persze, igaz, ami igaz, a zsinatelnökbe sem csapott bele soha a villám. Az égi ítéletek a halál után születnek.
- Fogadod-e, hogy a rád bízottak életét óvod minden erőddel és utolsó csepp véredig az igaz akarat és az Úr, és elődeid törvénye szerint vívod csatáidat az igaz, jogos ellenség ellen?
- Fogadom - hangzik a válasz, mire a pápa felveszi maga mögül a koronázási kardot: ahogy a legtöbb ilyen fegyver, ez is könnyű, egykezes penge, drágaköves markolata kivételes ötvösmunkáról árulkodik. - Én, a Seregek Urának első szolgája, Sixtus az Ő és a Győzedelmes Krisztus nevére ezen birodalom őrének és gondviselőjének nevezlek - szól, a markolatot a leendő uralkodó felé nyújtva. Amaz elveszi, olyan természetességgel, mintha már nemegyszer fogta volna.
- Legutoljára, Gustav főherceg, bizonyítsd bölcsességedet és tisztánlátásodat. Fogadod-e, hogy Veronia Istentől választott királyaként rangodhoz méltóan viselkedsz, a királyság törvényeit mindig annak javára hozod és sosem teszel magad javára olyant, amely a népet megkárosítja?
- Fogadom.
- Fogadod-e, hogy elődeid törvényeit tiszteletben tartod, új törvénykezéseid érthetőek és jó szándékúak lesznek és ahol tudásod emberi gyarlóságod miatt hiányt szenved, nem veted meg a nálad bölcsebbek tanácsait?
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzem, hogy Sixtus fel fog rám pillantani, s egy cseppet elveszítem a fonalat, a pápát figyelve; vonásait fürkészem szakadatlan, s csak az ifjú király hangja ránt vissza a szertartás valóságába.
- Fogadom.
Elvégeztetett.
Sixtus lassan megfordul, hogy a koronáért nyúljon, közben egy pillanatra összeakad a tekintetünk; az idős férfi arca a szokásos derűtől mentes, mintha nem tudná, jól cselekszik-e vagy tudná, hogy nem. Visszabámulok rá, komoran és mintha csak a saját kétségeimet látnám tükröződni; most minden lélegzet visszafojtva megszakad körülöttünk, ahogy fölemeli bársonypárnájáról Károly koronáját. Mindenki tudja, hogy eljött az igazság pillanata - a Corona Veronica bűvös feketeacélja, azt mondják, ibolyaszín lángokra lobban, ha méltatlan, hamis örökös fejére kerül, halálra égetve azt. Őszentsége óvatosan Gustav fölé emeli az ékszert és emelt hangon folytatja.
- Én, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának feje az apostoli karoktól örökölt hatalmamnál fogva a Veroniai Királyság királyává koronázlak. Vivat Gustavus Rex!
A szomjasan villogó fém a herceg magas homlokára simul, én pedig hirtelen a legteljesebb bizonyossággal tudom előre, hogy semmi sem fog történni.
Ez az ember a birodalom jogos örököse.
Ez az ember a királyunk.
És akármit is fog tenni, annak az oka én vagyok. Én és XIII. Sixtus.
Egy hosszú, zakatoló szívdobbanásnyi ideig semmi nem történik; ahogy azonban a Katedrálist megtöltő tömeg ráébred, hogy a korona döntött, visszhangozni kezdik az elhangzottakat.
Vivat! Vivat Gustavus! Vivat Gustavus Rex!
Körülöttem orkánként dagad föl az uralkodót éltető, méltóságteljes ünneplés; a fülem hamar belecseng, ahogyan kisvártatva a harangok is csatlakoznak hozzá valamennyien, vidám rendezetlenségben.
Úgy érzem, nincsen hangom csatlakozni hozzájuk.
Az új király, Gustav feláll, hogy a tőle megszokott halvány, de láthatóan elégedett mosolyával leüljék a neki előkészített, a padsorok és az oltár között felállított trónra, Sixtus pedig visszavonul az oltár mögé és a mise úgy folytatódik, mint a szokásos ünnepi szertartások. Kissé üvegesen, száguldó gondolataim közt kalandozva ülöm végig, addig, amíg az eukarisztiához nem érünk; természetesen az új uralkodó részesül blőle elsőként, majd hosszadalmas, rendezetlen sorokban a szertartásra összegyűltek.
Augustinus tekintetét keresem. Ő maga is a helyén, a széke párnáiba süllyedten mered maga elé.
- Atyám...
A püspök okos tekintete rám fordul.
- Kather - bólintja kissé fanyarul. - Magát küldte a Szentatya, hogy összeszedje a herceget, úgy tudom.
- Így történt - felelem, ezúttal hagyva, hogy az összes aggodalmam szabadon megmutatkozzék a vonásaimon. - Nem tudom, miért, de engem küldött.
- Azért, mert maga rendben hagyja maga után a dolgokat. Aki egy félangyalt elhoz Hellenburgból, annak egy herceggel is boldogulnia kell. Csak kérdés, hogy ezúttal ajándékot hozott-e haza.
- Őszinte leszek, atyám: kétségeim vannak.
- Nekem is, Kather - fintorogja, mint aki nem egészen biztos benne, mitől nyugtalan. - Nem tetszik valami a herceg... illetve, a király szemében. Valami mintha eltört volna a tekintetében. Maga nem vette észre?
Ezt nem.
- Hátborzongató ember. Az első perctől fogva ellenszenves nekem.
- Sajnos von Himmelreich ellen nem volt elég Károly, Isten nyugosztalja - folytatja Augustinus sötéten. - Jó király volt egy jobb időre, és nem érdemelt meg ennyi háborút. Talán a fia vadsága jobban igazodik az időkhöz. Ha más nem, meglátjuk.
Hosszú szünet következik, mielőtt megszólalnék. Én legalábbis hosszúnak érzem.
- Gyóntasson meg, atyám...
Őexcellenciája nem tűnik meglepettnek. Sőt.
- Mi nyomja a lelkét, Kather?
- Én hoztam a királyt ide - pillantok megint a trónszék felé az oltár előtt. - Ugye tudja, kinek a lelkén szárad az, amit tenni fog?
- Emlékszik, mit mond a Biblia? 'Ha testvéred bűnt akar elkövetni, hívd félre és tántorítsd el. Ha nem hallgat rád, végy magad mellé tanúkat, ha arra sem hallgat, menj elöljáródhoz. Ha őrá sem hallgat, nem testvéred többé és nem viseled magadon lelke bűnét.'
Pillanatot vár, mintha időt adna, hogy átgondoljam.
- Ha Gustav király nem hallgat az Egyház intő szavaira, csak a saját fejére fog hullni az ítélet.
Sóhajtok.
- Ez rajtam segít. A birodalmon nem.
Érzem, ahogy a rendfőnök megmaradt keze a vállamra nehezedik.
- Királyt nem választhatunk, Kather - szól komoran, a tekintetembe kapaszkodva a sajátjával. - Maga megtette, amit elvártak magától és amit most tudott. Ha a jövőben arra kényszerülünk, hát megteszi majd akkor is, amit elvárnak és ami helyénvaló.
Nem vagyok elégedett a válasszal, de ugyanolyan jól tudom, ahogy ő, hogy ennél többet önáltatás volna elvárni. Szívesen venném, ha nem hagyná annyiban - olyan régóta nyomja a lelkem minden, amit meggyónhatnék neki, hogy már-már attól tartok, itt és most kibukik belőlem az egész.
Végül biccentek, és újból Gustavra pillantok a válla felett.
- Köszönöm, atyám.
Az arca mintha ellágyulna, mielőtt elenged.
- Ne köszönje, ami nem használt.
Legszívesebben megszorítanám a kezét.
A mise végéig csendben várakozik az egész templom: csak akkor élénkül fel valami a levegőben, amikor a pápa Gustav elé áll.
- Kíván-e felséged szólni a népéhez? - kérdi, az uralkodó pedig büszkén fölszegi szép fejét.
- Kívánok, szentatyám - feleli, majd az egyházfő engedékeny intésére feláll és ideiglenes trónja mögé lép, szembefordulva a főhajó padsoraival.
- Az apám... Isten nyugosztalja - kezdi fennhangon, és én elámulok rajta, milyen természetesen szól ekkora tömeg előtt egy ilyen szent helyen -, a Holtmezei Csata előtt mondott nektek valamit. Azt mondta, hogy a birtokába került Azrael kardja, az angyal ajándéka, a legerősebb fegyver, amellyel be kívánja fejezni a háborút.
A szívem megsüllyed a mellemben, ahogy eszembe jut a kard. Jól ismerem a fegyvert; talán a király legvérfagyasztóbb hazugsága tapad hozzá. Mit tud Gustav?
- Sokan azt mondják, hazudott - folytatja, ugyanolyan magabiztosan. - A kard, ami nála volt másolat volt, csak átverés, kifogásnak használta a tárgyalásokra. De az apám nem hazudott! Azrael kardja a birtokában volt, noha félt használni és nem is mutatta meg senkinek - mostanáig. Mert nem acél Azrael kardja és nem embereket öl. Azrael kardja királyságokat hódít meg és szíveket ösztönöz. Azrael kardja megnyeri nekünk a háborút, leszámol Rudenz von Hellenburg és Esroniel von Himmelreich rebellis tartományával, újra békét és boldog időket hoz. És az apám azzal, hogy életét adta a királyságáért, a népéért és az elveiért ellenségeink, Dél felé fordította Azrael kardjának hegyét.
Őfelsége úgy beszél, mint valami utolsó alkimista. Kérdőn néznék a pápára, de Sixtus valószínűleg ugyanúgy a királyt figyeli, ahogy mindenki más.
Ő kihúzza magát.
- Én magam vagyok Azrael kardja - kiált fel. - A háború befejezésének eszköze és az Isten kegyelmével XI. Károly sóhajának beteljesítője. És ígérem nektek, hogy apám kívánsága be fog teljesülni! Hellenburgban újra az igaz király fog ülni, templomában az igaz hit miséje fog zengeni és utcáin igaz, hűséges, méltó lakosok járnak majd!
A végét szinte pátoszban kiáltja, a hallgatóságából pedig egyre hangosabb általános éljenzés kezd válaszul felcsendülni.
- A rablók és tolvajok, akik ellopták tőlünk a fővárosunk, a földjeink és a békénk, megismerik az igazság haragját, mert Isten engem úgy segéljen, megmutatom nekik! Deus vult!
Egyre kevésbé tetszik az egész; az üdvrivalgás, amellyel az ifjú szavait fogadják, mintha csak rontana az egészen.
Összehúzott szemekkel figyelem, sandán pillantva végig a püspöki karon magunk mellett: a pápának dukáló 'Deus Vult!' kiáltásra a püspökök egységesen elhűlnek vagy összehúzzák a szemüket, Sixtus pedig élő alabástromszoborként, megfeszülő vonásokkal áll, míg a király vissza nem ül a helyére, majd - talán kissé vonakodva - áldásra emeli a kezét.
- Isten óvja a királyt - szól fegyelmezetten, olyan hangon, amely elárulja, hogy nemsokára szavai lesznek az ifjú királyhoz. A szertartás végeztével a tömeg meglódul, mintegy varázsütésre; Őfelsége a lovagjai gyűrűjében, a nép előtt hagyja el a szentélyt, eltűnve a szemünk elől.
Ráérősen toppanok le a székesegyház kövére Őszentsége mellett, tessék-lássék leporolva a reverendám lila moaréselyem ujjait, mintha nem egyedül arra várnék, hogy megszólíthassam.
Ő a nyakában függő arany feszületet markolva, lehunyt szemmel ácsorog, követhetetlen sebességgel mormogva magában, de csak egy percig; hogy megérzi a jelenlétem a közvetlen közelében, kinyitja a szikrázóan kék szemét.
- Érti, mi történt most, Kather?
Rengeteg minden tolul a nyelvemre válaszként - hogyne érteném! -, végül azonban csak nyelek. Akkorát, hogy alighanem ő is hallja.
- Nem - felelem egyszerűen.
- Az a meggondolatlan, ostoba kölyök - fakad ki. - Egyszerre ásta alá az én tekintélyem, az elhunyt Károlyét és tette ezt elfogadhatóvá a nép szemében. Azrael kardja? Hogy nem tapadt fel a nyelve, ahogy ezt kimondta?
Egy pillanatra mintha képes lenne elveszíteni az önuralmát most rögtön, aztán erősen összeszorítja az állkapcsát.
- Sajnálom, ez nem a maga gondja. Legalábbis egyelőre.
Bólintok.
- Az én gondom is - szólok, a higgadtságommal saját magam is meglepve. - Ha akarja, szentatyám, feltapasztom én a nyelvét.
- Az előbbi műsor után? Nem, Kather. Ez egy vad kölyök, elkanászodott és forrófejű, de meglátjuk, nevelhető-e. Ha nem... Találunk megfelelő időpontot arra, hogy megvédjük akár tőle is a királyságot.
Fáradtan dől neki a hideg kőfalnak.
- De azt hiszem, lepihenek, sajnos nem vagyok már abban a korban, amiben szeretnék és ez az idegesség kifárasztott.
Hátrapillantok a főhajóba: árnyas kőboltozatai alatt üres homály és tömjén halványuló füstje keveredik néhány hangfoszlánnyal. Csak páran maradtak hátra a szertartás után... alighanem beszélgetni.
- Felkísérem, ha kívánja. Mindenki más a király sarkában van.
- Köszönöm, Kather.
