[Magánjátékos] Julius és Hilde: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

Fáradtan törölte végig homlokát (Azt esti hűvös már közelített, de még inkább érezte a nyári éjszakák forrón lehelő csókját, s nem azt a borzongató kis hideget), ahogy lován ülve végigfuttatta szemeit Hellenblat szép városán. Régen járt itt utoljára, meglehetett már két éve utolsó kitekintése az elfek Zafírvárosába, mely méltán kapta a becenevet élénk színei miatt. Nem sokat változott azóta a hely, bár, jól láthatóan nőtt egy kicsit. Ez volt a természet rendje talán, mosolyogva léptetett végig az ismerős utcákon, s még a városközpontban meg is pihent egy kicsit, hogy megfigyelje a nagy fát, amely ott állt. Az esték mindig különlegesek erre, pláne hála a fának, melynek babonázó fényei betöltötték a teret, szépséges színbe festve azt. Tetszett neki múltkor is ez a látvány, s azóta csúnyább nem lett, elégedetten figyelte hát fertályóráig, majd megindította a lovat, hogy lassan átlépdeljen vele a Táncoló Pisztrángba.

Kicsit el kellett mosolyognia, eszébe jutott, hogy régen kivel is találkozott itt. Robert Berkeley... Kövér, megtermett alak volt, igazi Északi ember, bár ami nem volt északias benne, az a nézetei voltak. Az Egyháznál szolgált keresztesként, s mégis olyasféle gyermekies érdeklődét mutatott felé, hogy már-már kislányos pirulás idézett belőle elő annak mértéktelen kíváncsiskodása. Elmosolyodott... Valahogy így képzelte azt, hogy milyennek kellett volna lennie a Katolikusoknak. Tolerancia, kíváncsiság, vágy a megismerésre... Mind csupa olyan nyílt és értékes tulajdonság, melyekkel véget lehetett volna vetni az összes háborúnak, hogy békében és megértésben élhessenek együtt a népek... Ha nem is egymással. Furcsa, hogy pont itt, Hellenblatban botlott bele Robertba, a városban, mely a fenti okokból jött létre, s eddig meglepően jól is teljesített ezen fronton. Tudomása szerint ritkák voltak a balhék (Okkal, vasököllel verték ezeket le), példát jelenthetett volna ez az egész világnak... De nem volt az. S szokás szerint ott állt Észak és Dél helyzete, mint ahol mindig is volt azóta, hogy öntudatának első zsenge csírái megjelentek elméjében. Keserű tény volt, de hát tisztában kellett ezzel lenni... Na meg, végül is pont annyira volt része a háború fogaskerekeinek, mint bárki más a túloldalán... Néha beleborzongott a gondolatba, hogy vajon hányan láthatják pont ugyanígy a kialakult helyzetet mint ő maga, vagy esetleg Robert Berkeley?

Szinte el is veszett elmélkedésébe, ahogy végül a fogadó elfies muzsikája ébresztette révedésből. Nemleges intéssel jelzett az istállós fiúnak, hogy segítsége szükségtelen, majd bevezette száron Kohlet egy állásba. Kivételesen volt ideje foglalkozni vele, ritka lehetőség volt, az utóbbi időkben mindenhova rohannia kellett. Nemiképp persze éhes, szomjas, s fáradt is volt, ám másra nem hagyhatta ezt a munkát, s így feltűrte ingét, majd neki is állt. Elsőnek lecsutakolta azt, majd adott neki inni is, s a napi lovaglásért jutalomként fonnyadt alma is jutott a falánk bestiának, aki elégedetten ropogtatta azt el, élvezve az ezután érkező pár simogatást. Kifele még a gyereknek is adott egy kis pénzt, hogy ne szűkölködjön a ló zabban...

Most már csak magával kellett foglalkoznia, s belépett a pisztrángba, mely majdnem hogy színig tele volt, egyetlen üres asztal kivétlelével, melyet valahogy nem érintettek a népek. A kocsmárostól sört és étket kért, ami most valamilyen sűrű, paprikás ragu volt. Elégedetten vette ezt magához, s elfoglalta a helyet, majd kilesett az amellett lévő üveg nélküli ablakon a kéktől fénylő patakocskára. Nagyon kellemes hangulat lett úrrá rajta, elégedetten kóstolt bele a sörbe, olyasféle mohósággal, hogy le is öntötte vele kezét, s a szürkülő fehér inget, mely páncélja alatt hevert. Kurtán káromkodott is egyet erre, majd beletörölte a ragadós kacsóját a protestánsokra jellemző vastag kék palástba. Meglepően jól érezte magát, ennyi kis bolondság nem zavarhatta meg... Sóhajtott, majd hátradőlt a székben, s hallgatta a muzsikát, mely a sarokban ülő szőrös elf lantos, illetve a mellette álló fiatal ember mandolinjából emelkedett.

Ember legyen a talpán, ki képes elrontani ezt a kellemes idilli állapotot.

A jól végzett munka után - mint régen a hetedik napon, maga Isten is - elégedetten töltötte pihenőjét. Az eltelt pár hétben - bár az Iskariótiak továbbra sem nőttek létszámukban - rengeteg letartóztatást és nyomozást folytattak, még a rettegett inkvizícióhoz képest is kiemelkedően magas számban. Ez leginkább Julius szervezői tehetségének volt köszönhető, aki feltárt egy a Katedrális környékén tevékenykedő csempészhálózatot, amelynek tagjait maradéktalanul utolért Isten igazsága.
Álmait gyakran tűzdelték a vallatások, sikolyok és könyörgések emlékfoszlányai. Ezeket azonban annyira megszokta már a szinte fárasztó, rossz éjszakai alvással egyetemben, hogy meg sem lepte újabb rémálma. Egyébként is, szinte jókor jött az hajnali ébredés, alig pár pillanattal előzte meg a hírhozót, aki az ajtaja alatt egy levelet csúsztatott be.
Julius egy darabig ágya szélén ülve figyelte a kis, pecsétes borítékot, majd felállt és az ablakhoz lépve, az üvegen megtört, felkelő nap fényében megmosakodott. Haját nedves kezével hátrafésülte, majd lehajolt, hogy az érkezett parancsot kezébe véve elolvashassa. A hosszú sorokon végighaladva egyre jobban ráncolta szemöldökét. A nehezen kivehető kézírás is zavarta, de a levél tartalma volt sokkal inkább, ami nyugtalanságának fő oka lett. Olybá tűnt, hogy valamilyen régi, elfeledett gyilkosságot akarnak felgöngyölíteni. A különben súlyosnak mondható eset - egy keresztest vádoltak, egy inkvizítor lemészárolásával - azonban minden jelentőségét elveszítette, hiszen közel 4 éve történt és nem sokkal utána a keresztesnek nyoma veszett.
Julius bosszúsan olvasta az utolsó sorokat, azon terveinek ugyanis keresztbe tettek ezzel a - látszólag értelmetlen - megbízással, hogy hivatalos inkvizítori felszerelését egy kissé felújítsa.

"Robert Berkeley utolsó ismert tartózkodási helye: Hellenblatt." - egy elfuserált kísérlet, gondolta Julius, de érdemes lehet körülnézni az eddig még számára ismeretlen faluban. Megpróbálja szabadságként felfogni, ami tagadhatatlan, hogy ráférne, ráadásul talán szebb környezetben nem is lehetne eltölteni, mint a festői Tünde-erdő. Lassan megbarátkozott a hellenblatt-i megbízatása gondolatával.

Sokáig tűnődött, vajon érdemes-e bejelentenie érkezését a helyi papnak, vagy okosabb lenne teljes inkognitóban megejtenie a látogatást. Úgy gondolta, hacsak nem a pap rejtegeti Robertet, felesleges az ilyen szintű elővigyázatosság, amennyiben pedig mégis a papnál bujkál a keresett személy, akkor a fiatal kollégájából pillanatok alatt képes lesz kiszedni a szükséges információt. Éppen ezért egy rövid, hivatalos hangú levélben szólította fel Michael atyát, hogy készüljenek fogadására.
Azonban mikor a falu határába érve az első őrposztnál megállították, hiába hivatkozott Sturm atya nevére- hacsak azt, hogy átkutatták holmiját fegyverek után, egy inkvizítor jelenléte egy ilyen faluban azért mégis gyanút kelt, tehát ha ezt a kutakodást nem nevezzük annak - a bárminemű fogadtatása elmaradt.
Pillanatnyi zavarodottságában és rövid bosszankodás után, a falu főterére érve kénytelen volt megtorpanni. Az ott terebélyesedő, a település nevét kölcsönző természeti csoda még a keményszívű férfit is lenyűgözte. Röviden elidőzött a halvány fényű növények vizsgálódásával, melyekből egyet meg is próbált leszakítani magának, ám ahogy a kis virágot nézegette, az rövid idő alatt elhalványult kezében. Egyértelmű volt számára, ez a csodás jelenség, isteni kinyilatkoztatás, csak azt nem értette, miért éppen egy ilyen helyre helyezte rá védelmező kezét az Úr.  
A főtérről, folyón felkúszó a hangokat követve, hamarosan egy fogadóhoz ért. Lovát maga mellett vezetve, először azonnal az istállóhoz tartott. A mai nap folyamán már nincs mit tennie, hiába keresi fel a plébániát, hogy panasszal illesse Michael atyát, aki valószínűleg rég lefeküdt, nem jutna vele sokra. Az is előfordulhatott, hogy megelőzte levelét, a levélhordók ugyanis a front közelsége miatt a környéken az ilyen másodrangbeli, nem túl fontos leveleket hajlamosak voltak a többi mögé helyezni és csak hosszú idő után kiszállítani. Ha pedig ez így van, akkor még amiatt sem kell aggódnia, hogy a férfi esetleg szólt volna Robertnak, ha pedig mégis...?
Úgy döntött, hogy ez a nyomozás hosszúra fog nyúlni, alaposan az ügy mélyére kell ásnia... Így minden körülmény adott volt ahhoz, hogy ma ő is nyugodtan kezdhesse meg pihenését és feltöltődését ebben a csodás környezetben.

- Az Úr kegyelme legyen mindanyiukkal! - köszönt ahogy beért, fesztelenül, szinte már vidám hangon.  A teremben körülnézve látta, hogy teltház van, nincs egyetlen szabad asztal sem és hacsak nem akarja a pultnál elkölteni vacsoráját, kénytelen lesz egy asztaltársasághoz csendben csatlakozni. Kurt, a söntés túloldaláról vidáman fogadta, úgy téve, mint akinek fel sem tűnik a férfi baljós külseje. Öltözetén persze látszott, hogy az északiak egyházához tartozik, ahhoz viszont igazán sasszeműnek kellett lenni, hogy kapásból azt is megállapíthassák egyszerű reverendájából, valójában milyen szerepet is tölt be ott.
Miközben az öreg egy korsót törölgetett, szólt egy lányának, hogy segítsen Juliusnak ülőhelyet találni. A lány készségesen és mosolyogva először maga lépett Hilde asztalához és elnézését, illetve engedélyét kérte, hogy Julius helyet foglalhasson az egyik szabad székén. Julius ugyan érezte az asztalnál ülő különös kisugárzását, de figyelmen kívül hagyta és udvariasan fejet hajtva szólt.
- Sajnálom, ha bármiben megzavarom. Remélem elnézi nekem és megengedi, hogy Önnel egy asztalnál fogyasszam el vacsorámat!

* Ujjai tétlen táncoltak a kanál körül, egy hájas húsdarabot figyelt, s méregette olyasféle lenézéssel, miként a rossz földesúr tekint a parasztra, aki a dél hőségében pihenni merészel egy terebélyes fa hűs árnyaiban. Nagyban tagadta, de sajnos roppant gyerekes volt néha, s bár nem válogatott, igen rendetlenek voltak étkezési szokásai is, amik miatt nagyapja állandó jelleggel szidta mint a bokrot, ha igaz, többnyire feleslegesen is. Kinőtt már abból a korból, hogy ezen sokat tudott volna változni... Régen rendre leteremtették emiatt a parókián (Még fiatalabb korában, persze), de végül olyan ügyességgel szokott rá a nemtetsző darabok kicsempészésére, hogy aligha lett volna bármi értelme. Ennek persze nagyapja nem örült, de az épület környékén lévő kóbor dögök annál inkább... Nem Norbert öccse lehetett az egyetlen, aki a vadak jelenlétének okozója volt... De ezt persze másnak tudnia nem kellett.
- Belehalnál? * Szólalt fel a halk, dörmögő hang a falnak támasztott lándzsából, egy pillanatra sem palástolva, hogy roppant módon jól szórakozott az egészen. * - Na? Belehalnál?
- Nem.
* Válaszolt  kurtán, s szájába vette a mócsingos részt, nagy kínlódással szétrágva, s végül legalább annyi szenvedések árán lenyelve az. Nem panaszkodhatott egy kicsit sem az étekre, úgy vált szét a falat, mintha csak víz lett volna, elégedetten vett azonnal még egy nagy kanállal szájába, majd végül leöblítette azt egy pár korty hideg sörrel... Nem igazán tudta, hogy egész pontosan miféle itóka is volt ez, valamilyen fekete sör lehetett, erős, testes ízzel, s valamilyen krémességgel, mégis egy csöppet édesebbnek találta, mint azokat, amiket eddig kóstolt elf területeken... Talán helyi keverés? Oly keveset mondott neki, hogy mindegy is volt, csak hatalmasat kortyolt, majd ingének ujjába törölte a sűrű, szinte kenhető habot. Ekkortájt léphetett be az ajtón a furcsa vendég, akire még nem figyelt fel. Nem sokára jött is a csapos leánya, engedélyt kérni, hogy elhelyezzék mellé. Halvány mosollyal intette csak el magától a bugyuta teremtményt, természetesen nem zavarta egy kicsit sem, ha nem egyedül kell lennie, jó eséllyel egyébként sem foglalkozott volna a társasággal, ha az éppenséggel nem köszöntötte volna. Meglepetten pillantott hát az előtte álló férfira, akiről azonnal látható volt, hogy valamilyen katolikusféle volt, pap, talán. Vékony, nyúlánk teremtés szikárnak, száraznak hatott, arcán pedig éktelen seb terpeszkedett szét, mint lusta macska a napon. Önkénytelen is emelkedni kezdett keze arcához, hogy megvakarhassa pont ott, ahol a másik forrása volt, ám valahogy visszafogta a reakciót, s kinyögött pár szót.
- Csak nyugodtan! Kérem, foglaljon helyet!
* Talán a megengedettnél kicsit bárdolatlanabb kíváncsisággal figyelte annak kimért mozgását, leginkább egy imádkozósáskára emlékeztette, s bár az vidám és kedvesnek tűnt, mégsem tudott mit kezdeni az érzéssel, hogy egy kicsit tartott tőle. A boszorkánypöröly? Képére végül enyhült mosolyt erőltetett (Gyenge próbálkozás, persze), s a másik kékellő, átható tekintetébe fúrta magáét.
- Mókás, nemde? * Nyúlt korsótól szabad kezével a rajta lévő kék palástra, s legyezett egyet vele * - Ilyen is csak Hellenblatban történhet.

Nem különösebben zavarta, de valahogy mégsem tudta nem észrevenni a sok szempárt, ami most rájuk szegeződik. Egy röpke pillanatra mindenki, de leginkább a sarokban ülő fegyveres alakok, azt figyelték, hogy fog lezajlani a szóváltás kettejük között. Talán mind elkerülhetetlennek látták a két ellentétes világ újabb egymásnak feszülését, még egy ilyen, egyébként a béke és együttélés jegyében létrejött helyen is, mint Hellenblatt.
Azonban Julius a várakozásokkal szemben, csak békésen kihúzta a székét, majd az asztal lábához támasztotta utazó zsákját. Közben lopott pillantásokkal végigmérte az asztalnál ülő nőt és amikor az egy erőltetett mosollyal, fogait kivillantva, leleplezte valódi kilétét, Julius egy pillanatra ledermedt. Szemét villámgyorsan körbefuttatta a környezetén, megbizonyosodva róla, hogy valóban jó döntést hozott-e azzal, hogy ezt az asztalt választotta. Nem látott a közelben más üres széket...
- Az Úr útjai kifürkészhetetlenek! Én azonban hajlandó vagyok félretenni a kötelességet erre az estére, amennyiben Ön is! - biccentett, majd inas, hosszú kezét az asztal fölött átnyújtva bemutatkozott. - Julius Rainer.
A nő válasza után helyet foglalt, a szék támlájának dőlve, egyenlőre igyekezett nem túl feltűnően, de állandóan szemmel tartani a vele szemben ülőt. Válla alá lógó fekete haja közül csak úgy kisütött bőre fehérsége, mint a télen a völgyeket takaró hópaplan a kopár hegyormok közül. Juliust szórakoztatta a tudat, hogy a déliek, talán kétségbeesésükben, talán csak megrögzött devianciából - bár ezt ő maga sem gondolta komolyan, nem akarta ennyire ostobának tartani ellenfeleit, úgy látta, jobb ha nem adja meg nekik azt az előnyt, hogy alábecsüli őket - talán valamilyen furmányos taktikai megfontolásból, szinte bármilyen faj képviselőit soraik közé engedték.
Amikor azonban az ételre terelődött a szeme, tudatosult benne, hogy tulajdonképpen vacsorázni tért be erre a helyre. Egyik kezét felemelve gyorsan odaintette magához a nem rég távozott lányt és egy pohár vörösbort, vizet, sovány borjúhúst és sajtot rendelt magának. A lány csilingelő hangon ismételte el a férfi szavait, szinte szóról szóra, aztán könnyed léptekkel, gyorsan távozott a konyha felé.

- Valóban különös ez a hely... Az ember el sem hiszi, amíg maga meg nem csodálja. Mondja, először jár itt? - szemei egy rövid pillanatig most megint a környezetét, a terem mennyezetét a közeli asztalnál ülők színes, változatos sokaságát kutatták.
A Katedrálisban nem sok jót hallott még erről a faluról, sőt, mondhatni a valósággal teljesen ellentétes hírek jutottak csak fel oda északra, bár arról, hogy teljesen alaptalanok voltak a híresztelések - miszerint a hatalmas bűnhullámokat csak folyamatos és erős katonai jelenléttel tudják lenyomni, vagy ehhez hasonló dolgok-  még nem győződött meg teljesen.

- Nézze el nekem, de van egy udvariatlan kérdésem... - pillanatnyi bátorságában előrehajol az asztal felé, a nő irányába, azonban gyorsan magára parancsol és visszadől a széktámlára. - Ha jól látom, Ön a protestáns egyház tagja. Mi vezette Önt Istenhez? - felhúzott szemöldökkel, fél kezét az asztalon tartva várja a választ és a beszélgetőpartnere reakcióját.

* Tétován, afféle "csapdába esettek" kíváncsiságával figyelte a középkorú szikár férfit, ahogy az némi habozással viseltetett a hely elfoglalásával kapcsolatosan. Kétségtelen, kicsit talán mókásnak is találta az egészet, olyasféle eset lehetett ez, mint amikor a gyermek találkozik a mesebeli lényekkel... Bár, fene se tudta, korából valószínűnek tartotta, hogy a másiknak azért volt már kellő tapasztalata a vámpírokkal, de a habozás vagy mély utálatot, vagy valódi kimondatlan ódzkodást borítékolt magával. Titkon remélte az utóbbit, mégis sértőnek találta azért, ha a kelleténél is alantasabb lénynek tartották.
- Legyen, bár aligha lenne kötelességem bármelyik hithű keresztyénnek való kár okozása, sem ma este, sem máskor. * Nem kívánt véletlenül sem utalni arra, hogy a másiknak tán az lenne a feladata, de ezen a ponton igazából meghagyta Juliusnak a következtetések levonását, majd figyelte pár pillanatig az inas, száraz kezet. Úgy nyúlt felé, mint egy elhervadt olajfa ága, amit végül elfogadott saját égésektől forradásos vastagacska hajtásával. A pap kézfogása pont olyan volt mint amiként az kinézett: száraz és szívós, nedvességnek, izzadtságnak nyoma sem volt benne (Vagy csak nem érezte). * - Hilde, Hellenburgból.
* Viszketett már a tenyere, hogy hivatalosan is felvehesse a Hellenburgi Hilde nevet, használta már nem egyszer, ám valahogy most nem érezte úgy, hogy túlságosan szükség lett volna az efféle puszta felvágásokra, büszkeségharcokra. Csak csöndben figyelte azt, legalább olyan kimértséggel, mint amaz tette. Így belegondolva kicsit mókás volt a helyzet, előrébb hajolt, majd egy kanálnyi ragut vett szájába, továbbra is Juliust méregetve, ám nem szemtelenül, simán csak a gyanakvó, "ellenséggel egy asztalnál étkező" ember józan távolságtartásával. A pincérlány érkezte sem igazán zavarhatta meg ebben, egy korttyal lemosta a ragu csemerlően zsíros falatát, majd némán magának bólintva konstatálta a rendelés kifinomultságát. Pont ezt várta volna a Katedrális gyermekeitől...
- Nem, volt már szerencsém ideutazni ezelőtt. Ha lehet, azóta csak csodálatosabb lett a település. Látta már a fát a központban?
* Egyik kezében a korsóból mélyet merített szájának csészéjével, másik tagjával pedig az asztal közepénél lévő üvegtelen ablakra mutatott, mely a patakra nézett, ami hasonlóan sziporkázott, mint a központban lévő terebélyes növény. 
- Csak tessék, de előre szólok, hogy ha fokhagymával kapcsolatos, nem válaszolok. * Halványan elmosolyodott, majd figyelte a másik már-már kisfiús előrehajlását, amitől csak elszélesedett a vigyor. Érdekes teremtésnek tűnt ez a Julius, első impressziói sorozatosan dőltek meg, bár ez nem jelentette azt, hogy kényelmesen érezte volna magát közelében, sőt, ösztönösen is kicsit hátrébb dőlt, majd letette a korsót maga és az inkvizítor közé, egy vékony falat építve. * - Semmi, legalábbis nem kerestem soha. Ő talált reám, s legjobbik szolgáját küldte értem, hogy kivezessen a halál árnyékának völgyéből.
* Persze immáron erősen kérdéses volt számára, hogy mennyire is hívhatta ennek von Himmelreichot, de bármi is történt, s bármi is fog, kétségtelen, hogy neki és kíséretének köszönhette életét, s ezt sehogy sem tudta eddig kellően megköszönni, félő, hogy nem is fogja.

- Nem is feltételeztem ilyesmit... csak tudja, ez a kibékíthetetlennek tűnő ellentét azért sokakból a legrosszabbat hozza ki. - pontosít, amikor a nő védekező válaszát hallja. Komolyan gondolja amit mond, bár magán nem érzi, hogy a háború bármit is változtatott volna jellemén. Közvetlenül sosem tapasztalta még annak hatását és csak kevés alkalommal járt ténylegesen a frontokon, a hírek pedig kevéssé foglalkoztatták. - Igencsak, távol került az otthonától Hilde kisasszony.

Juliust érdekelni kezdte Hilde. Nem csak azért, mert két teljesen ellentétes világból származtak, afféle munkaköri ártalom is volt számára már, hogy akivel beszélni kezdett, abból minél több információt igyekezett kihúzni. Egyelőre úgy érezte, legjobb lesz ha ezt udvarias módon fenntartva próbálta valamennyire leplezni ezt a kíváncsiságot. A hosszas csendeket, míg Hilde evett, igyekezett nem végig mereven kémlelő tekintettel végigülni, ám egy idő után az is feltűnő lett volna, ha folyamatosan a kocsmában nézeget szerteszét. Megváltásnak érezte, amikor az asztalra elé helyezték egy fatányéron a borjúhúst és egy kisebb kupában a bort, mellé egy nagy kancsó gyöngyöző, hideg vízzel...
Amikor a nő a fáról kérdezte, éppen orrához emelte a bort, hogy annak szagából megállapíthassa, mit is raktak itt elé. Mélyeket szippantott az aromás nedű finom párolgásából, majd egy apró korty után, ajkát megnyalva válaszolt.
- Eddig csak történeteket hallottam a helyről, de egyik sem tudta kellőképp leírni a varázsát... Sajátos vonzereje van. - a finom bor és a könnyed társalgás emlékekkel árasztotta el hirtelen, amitől egy pillanatra megfájdult mellkasa, szívtájékon. Eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy egy nemesi udvarban, jó bor mellett, valakivel ilyen kötetlenül, szinte már-már baráti módon társaloghatott és megengedhette magának, hogy lazítson. Lelkének művészeteket kedvelő oldala, mondhatni elsorvadt, amióta beállt az Inkvizícióba, de lehet, hogy már kicsivel előtte. Az állandó feszes és merev ridegség, amit minden nap magán hordozott elfárasztotta és elfásította. Elmerengett egy pillanatra magányosságán, ahogy kezével a kupában lévő a bort forgatta és figyelte annak vöröses játékát...
Amikor felnézett, a koromszínű hajrengeteg közül egy egyre szélesedő mosoly felelt korábbi kérdésére. Ez kissé meglepte, talán zavarba is ejtette, de ennek jelét nem mutatta, arca egyelőre változatlanul, szinte közömbös maradt, talán csak tekintete lett egy árnyalattal szomorúbb az előbbi gondolatmenetétől.
- Mindannyian kutatjuk az Urat, legfeljebb nem ismerjük be magunknak... Mindazonáltal, ha valóban az Úr küldöttje váltotta meg, akkor Ön a szerencsés kevesek közé tartozik. Legtöbbünknek az Úr szeretetébe vetett hitet apró dolgokból kell megszereznünk.
A kupát most a nő korsója elé helyezi, majd nekilát a sovány húsnak. Késsel finoman, egy kevés húst fejt le a csontokról, ami szelíden adja meg magát a penge és a villa akaratának és halványan gőzölögve, illatozva igazán étvágygerjesztő látványt nyújt. Julius, aki már így is eleget várt az ételre, látszik is rajta, hogy kopog a szeme, most mégis lassan, a lehető legkifinomultabb módon igyekszik enni, amennyire emlékeiből elő tudja idézni még, az udvari etikett szabályai szerint.

- Igaza van, végéül is közös a disznóól, nem is vettem sértésnek... Azért kellemes hasonló gondolkodású északival találkozni. * Biccentett kurtán, majd fél szemével végigpásztázta a kocsmát. Kétségtelen, a másik szimpatikus volt, de azért nem lett volna szándékában az ellenséggel egy asztalnál elengedi magát. * - Távol, igen, de végül is valakinek ide is kell utaznia... Feltételezem ön is távolról érkezett?
* Nem igazán volt tisztában az északi területekkel, csak úgy séma jelleggel ismerte az ottani nagyobb településeket, földrajzi helyeket. Julius akár egy közeli faluból is jöhetett volna, de valahogy nem tudta elképzelni, hogy mégis mit keresni itt egy kicsiny település plébánosa, így valószínűbbnek tűnt azon eshetőség, hogy valamilyen Katedrálisból küldött hírhozó, esetleg vendégprédikátor volt.. Volt egyáltalán ilyen a Katolikusoknál? Így belegondolva nem igazán ismerte a másik egyház fogaskerekének mozgását, a legkevésbé sem volt fogalma róla, hogy éppen miként is működött ez az egész arra, de persze ez nem is volt a hivatalában... Talán Julistól is megkérdezhette volna ezt, de valahogy halvány ódzkodás ébredt benne a magát ostobának való mutatásának gondolatától, így csak hallgatott, s egy kissé az étekkel foglalatoskodott, míg nem a másik megszólalt.
- Szerintem is gyönyörű, bár elég sokan megvetik a várost a szépségétől függetlenül. Felénk legalábbis sok susmus szól róla, hogy eretnekek olvasztótégelye a hely, megosztja a népeket, hogy helyes a próbálkozás vagy sem. * Megvonta a vállát, megvolt a maga véleménye az egészről, pont ez a felfogás juttatta el a világot ebbe a kaotikus állapotba. Ha az emberek egy kicsit kevésbé foglalkoznának a másik dolgával, akkor talán vége is lett volna ennek az egész háborúnak... Ám persze ennek esélye csak csökkent és csökkent, Gustav trónra való kerülése pedig még egy nagy vörös pecsétet nyomott az álomra, fájón rikítót, ráadásul. * - Gondolom önöknél is hasonló mételyfészeknek tartják Hellenblatot?
* Szemei egy rövid ideig Julius tekintetét vizslatták. Furcsa és titokzatos személynek tűnt, kellemes modora megcsalta közel sem bizalmat ébresztő (Na már persze nem szépség terén, közel sem találta visszataszítónak, pusztán csak inkább férfiasnak, mint szépnek, s persze egy árnyalatnyit túlkorosnak) fizimiskáját... Valahogy mégsem tudta lezárni azon érzését, hogy nem bízhatott benne... Mondjuk mókás is lett volna megbízni csak így csettintés alapon egy északiban, ismerte a trükkjeiket: csaltak, loptak, hazudtak, mindent tettek amit lehetett a céljaik elérésnek érdekében, hogy aztán az utolsó pillanatban még hátba is szúrják az embert. Az ellenpélda mondjuk Boszorkánypörölynél kellően utolérte, amikor tehette, nem támadott a harctól fáradt lányra... Ez persze nem jelentette azt, hogy akárcsak a lehető legkevésbé is megbízott volna benne, de ha más nem, legalább annyit tudott biztosra, hogy a kérdései nem hazugságok voltak (Bár, kétségtelenül vitriolból formálta őket).
- Lehet, bár ezelőtt az Úr számomra egy ismeretlen nyelven írt könyv volt a polc tetején, amit ma már el tudnék olvasni, de régen biztosan nem. Por és misztikum övezte, s azt hiszem most is ez övezi, csak mostanra megértettem, hogy mennyire is mély az a misztikum.* Az Úr kis dolgai... Végül is kétségtelenül ez is sokat jelentett számára, az örömök, a kicsiny csodák... Hogy elég erős volt az állkapcsa mikor kellett, hogy mert bízni az úr kegyelmében ahogy rátett mindent egy lapra, s hogy meg merte kóstolni a mócsingos húsdarabot... Igen... Talán helyeselhetett volna, de valahogy nem akarta azt, hogy netalán Julius elbízza magát a sok helyeseléstől. Túl pukkancs volt ahhoz, hogy ezt megengedte volna becsülete. * - Milyen a bor?
* Meg sem várta a választ, belekortyolt a sörbe, majd utána megemelte  tányérját, s a Juliuséhoz mérten jóval udvariatlanabb módon kanalazott be pár harapásnyit a zavaros raguból. Nem is igazán értette, hogy mi oka volt erre, de valahogy viszketni kezdett a feje a másik kimértségétől, s helyre akarta tenni a világ rendjét a maga bárdolatlanságával.

- A Katedrálisban élek, már... A Jóisten tudja pontosan mióta. - és valóban, ahogy megpróbál visszaemlékezni, nem is tudja megmondani, hogy pontosan mikor került a Katedrálisba. Persze emlékszik az eseményekre, amik az odakerülését övezték, de mióta az Inkvizíciónál dolgozik, az idő elveszítette a lineralitását, egyfajta tömbként, egyben létezett.

- Őszintén szólva, én is csak rosszat hallottam róla. De... - egy pillanatra tekintete egy ablakon keresztül sötétedő külvilágra szegeződik, majd vissza beszélgetőpartnerére. Érzi, ahogy a nő hideg szemei és néha-néha elővillanó fogsora lassan beleég tudatába, de valahogy a kellemetlen gyomortáji szorítás, amit először kiváltott belőle, csillapodik lassan felváltja azt egy oldottabb, kellemesebb érzés. Igyekszik elengedni magát. - Meg kell mondjam, sorozatosan érnek kellemes csalódások a hellyel kapcsolatban. Az viszont, amit a Katedrálison belül erről a helyről tartanak... talán jobb lenne nem hangoztatnom, odafent, hogyan is élveztem ki itt a pihenőidőmet.
Ismét belekortyolt borába, a kellemes ital, amivel korábban sok rossz élménye származott, most földöntúli gyönyörrel simogatta nyelőcsövét. A bárányhús a nem túl zsíros sajt sós ízével kiegészülve, száraz vörösborral olyan fogásnak számított, amit a legnemesebb ízérzékkel megáldottak közül senki sem vetett volna meg, sem Északon, sem a Déli Királyságban.

Végighallgatva Hilde rövid meséjét a Bibliával történő megismerkedéséről, kis mosoly szökött az arcára. Inkább csak grimasz, egy félig elhúzott ajak, de mégis, szórakoztatta az isteni misztérium ilyen egyszerű interpretálása. Ő maga is sokat küzdött a megfejthetetlennel és ahogy végiggondolta, sokkal bölcsebb véleményt maga sem formálhatott volna a Szentírásról, legfeljebb hosszabban és részletesebben ismertethette volna annak egyes részeit.

- Igazán kiváló. A természet képes megőrizni a harmóniáját, háború idején is... Ez az Úrtól származó vigasz mindannyiunknak. - a kupát kezével forgatva, döntögetve nézte, ahogy a nő a tányért arcába mélyítve falta vacsoráját. Egyre feljebb csúszó szemöldökkel, döbbent kifejezéssel bámult egy rövid ideig, majd egy halk köhintéssel igyekezett jelezni nemtetszését.

- Valóban? Milyen hely a katedrális, ha nem veszi túl tolakodónak a kérdést? Úgy hallottam, az ottani nagytemplom még a Hellenburginál is hatalmasabb, ami azért eléggé hihetetlennek tűnik. 
Személy szerint nem akarta túlzásba vinni a titkainak kikotyogását, de igen utálta a nagytemplomot egyébként, különösen annak hivalkodó méretei és égig törő jellege miatt (Belül pedig a szokásosnál is jobban szorongott). Valahogy nem ezt jelentette számára a vallás, sokkal jobban tudott azonosulni a vidéken lévő kisebb, szűkösebb fehérre meszelt kis templomaival... Pláne Einburgéval, mely olyan pöttöm volt, mint az ujja. Vajon Julius járt már Hellenburgban? Valószínűnek tartotta, hogy a háború előtt láthatta már, bár, mérget nem vett volna rá véletlenül sem. 
- Sejtettem, hogy ez lehet a helyzet. Kétségtelenül tudom érteni, hogy miért is gondolják sokan árulóknak az ittenieket, s hogy mitől is félnek az emberek, * Kicsit közelebb hajolt a férfihoz * - Elvégre melegágya lehet Hellenblat az árulóknak és köpönyegforgatóknak... De én úgy érzem, hogy ennek az esélye megér annyit, mint az a béke és megértés ami itt van. 
Kétségtelen, ha valaki helyet keresne ahhoz, hogy képes legyen lebonyolítani egy kis információ eladást, némi kémkedést a másik egyház irányába, akkor egy csodás hely lenne ez, innét átszökni is könnyebb lehet a két ország között, s így beépülni is. Ha úgy tetszik, egy résre hagyott ajtó, ahonnét aztán jöhet-mehet a csúszómászó... De valahogy mind ez elfogadhatónak tűnt, el, ha az oly régóta háborúzó felet képesek egy asztalhoz ülni, s a változatosság kedvéért talán békejobbot, s nem tőrt nyújtani a másik felé. Szép álom. Akárhogyan is, zabált egy keveset a raguból, majd mikor úgy érezte, hogy elegendő volt egy szuszra az étel, letette azt az asztalra, s ismét belekortyolt a sörbe, lekísérve a zsírtól gyöngyöző étket.
- A sör is kellemes, jó italt mérnek erre, azt hiszem... Mondjuk egész furcsát is... Nem értek a sörökhöz, de az íze olyan pont, mint amit Délen főznek, ám mégis túl fűszeres hozzá. Elf ördöngösséget sejtek.
Az elfek mindig is híresek voltak arról, hogy kedvelték a különböző fűszereket és növényeket, s bár maga a sör testessége valóban az emberek főztjéhez illik jobban az elf könnyedségű itókákkal szemben, a benne lévő kevert ízek egyáltalán nem a megszokottságot és komlósságot élvező emberek ízlésének volt főzve, valódi kevert alkotás volt, ami tökéletesen tükrözte a település helyzetét: déli íz, elf fűszerek, északi mérték szerint töltött korsó...

Egek, mi minden porosodik még itt, elfeledve! Pedig igazán jó játéknak indult ez, s élvezetes volt olvasni. Sajnálom, hogy félbemaradt, pedig maga a szituáció is rendkívül érdekesnek indult, ahogy a két ellenség egymással összetalálkozik. Nagyon finoman érzékeltettétek a felszín alatti feszültséget, remekül fogalmaztatok a dialógusokban is.

A játékotokat azonban inaktivitás miatt zárom, pontot teszek a végére, de ki tudja? Ha Rainer inkvizítor úr mégis felbukkan, szívesen venném, ha olvashatnám a folytatást. Írjátok magatoknak jóvá a 100tp-t! Hilde emellett egy Pajzs alappal gazdagodik, Julius, neked egy Varjúszem üti a markodat!