[Magánjáték] - Amelia - Julius - Szabadíts meg a gonosztól!

Előzmény:

Spoiler:

Ahogy az  idegen jelentkező átlép a fémkapun, Julius egy lassú, de határozott mozdulattal bezárja mögötte azt.
- Remélem megérti... - a látszat ellenére semmi kétes szándéka nincs, bár tudja, hogy úgy tűnik, de egyszerű csak nem hagyhatja nyitva a város egyik őrizetlen bejáratát nyitva maga mögött. A nő kérdését elengedi a füle mellett és ahogy összezárta a rácsot fogó lakatot, fürge léptekkel, némán indul a csatorna mélye felé. A nyirkos, szűk kőperemen a közlekedést nem könnyíti meg rossz, nehéz levegő és a szinte teljes sötét. Alkalmanként még Julius lába is le-lecsúszik a kőpadka pereméről az alant csordogáló kevés, viszont annál szagosabb mocsokba.
Néhány percen belül azonban egy, a korábbi sötétséghez képest, fényárban úszó nagy földalatti csarnokba érnek. A lépcsők és a különböző falon lógó szerszámok arra utalnak, hogy régen itt járhattak le a csatorna karbantartói és tisztítói, amíg még az használatban volt. Most azonban néhány sötét, elfedett arcú alak állt szétszórva mindenfelé, Julius kémjei, és a társaságukban a ,ha ez lehetséges, még kevésbé biztató külsejű jelentkezők, fegyverekkel állig felszerelkezve. Tagbaszakadt, erős gazemberek, gyorspengéjű toroknyiszálók és egy különös, bajszos alak, kezében különös, hosszúkás, fémekkel veretett, dísztelen fadobozzal. Ők voltak a többi érdeklődő.
- Az Úr üdv... Mindegy is. A Szentegyházat fogják szolgálni, ha elvállalják amit ajánlok Önöknek! De előbb bizonyítsák, hogy megfelelőek a feladatra. - kissé felemeli hangját, ami most visszhangozva tölti ki a teret és kezével a csarnok közepe felé mutat. Ott, középen, egy kiszáradt összefolyómedence, aminek két oldalához létrákat támasztottak. A medence átmérője nagyjából 8 méter lehet, alján mindenfelé szemét hever, törött téglák, állati csontok, üvegszilánkok, régi szerszámok.
- Lépjenek hát az arénába! És az Úr nevére kérem, kerüljék a felesleges öldöklést!

Mondanám, hogy megértem, mert én sem hagynék egérutat maga után, de mivel most én vagyok a rosszabbik oldalon, még sem örülök neki. Izmaim ugrásra készen feszülnek, felkészülve, hogy bármikor fegyvert rántsak, de mikor a pap hátat fordít kissé felengedek.
Kifújom a levegőt és elindulok utána a csatorna keskeny ösvényén. Nem fintorodom el sem a bűztől, sem a csordogáló szennyvíz hordta „termékektől”, nem először fordulok meg az alvilág országútján. A Megbízó sem tűnik itt járatlannak, néha előforduló botlásai ellenére sem.
A csarnok díszkivilágítása azonban meglepő és erősen hunyorgok, hogy szemem mielőbb hozzászokjon az idelenn oly szokatlan fényességtől.
Míg a pap tovább megy középre, én megállok a népes társaságtól tisztes távolságban. Nem is kell bemutatni őket, legtöbbjéről elsőre is lerí, melyik szakmát erősíti, de mivel én élek itt állandóan, nem csoda, hogy személy szerint nem ismerek fel senkit.
Már kissé érthetőbb a pap kérdése a koromról és ha azt nézzük, az egyetlen nőt képviselem a társaságban is. Tényleg eléggé kitűnök a csapatból.
A kérdésemre, hogy egyházi meló lesz-e, most megkapom a választ és még sokkal többet is, mint csak azt. Komoran nézek végig a férfiakon.
Semmi kedvem itt bármit is bizonyítani, már így is kétségeim támadtak, hogy akarom-e én ezt, nem hogy még megverekedni ezekkel.
Azonban a rám tapadó tekintetek, a lekezelő, lesajnáló vagy épp mohó pillantások az arcomba kergetik a vért és inkább a méreg, mint a józan ész kerül előtérbe, amikor nem hagyok itt csapot-papot.
- Erről nem volt szó, de ha agyatlan izmokat akar, akkor ne habozzon közülük választani, de ha ész is kell, akkor csak egy megfelelő embert látok. – húzom hideg mosolyra a szám.
Egyelőre nem mozdulok, úgy is lesz, aki alig bír majd a vérével, hogy elsőnek ugorjon a porondra.
De már kinéztem magamnak egy rókaképű, ritkaszakállú, bár elég szagos alakot. Jobb megszabadulni a konkurenciától, a veszélyes konkurenciától elsőnek.

A körben állók közül mindenki sejtette már, hogy mi következik, most azonban egy rövid ideig néma zavartság áll meg a csarnokban. Julius vékony bőrtalpú sarujának neszelése a kövezeten hallatszik csak pár másodpercig, ahogy egy oldalára fordított üres hordóhoz lép és leül. Kezével bátorítóan a medence felé int. Az arénázás szokását még a zsoldoskompániában eltöltött időkből hozta, ott hasonló módon avatták be az újakat, azóta is, ha valamilyen nagyobb izomerőt igénylő feladathoz keres embereket, mindig lejött ide a csatornába a jelentkezők kiválogatására. Lassanként egy nagydarab szőrös férfi ereszkedik le az egyik létrán. Egy karja olyan vastag mint két összefogott söröskorsó, feje pedig nem csak méretében, de formájában is egy itatóvödörre emlékeztet. A kihívója is érkezik lassan, egy kopasz, ritkafogú, hátán vastag, kemény botot hordó, sötét bőrű vándor, rengeteg kötéssel a teste különböző részein. Ahogy felkészülnek és felállnak egymással szemben, Julius egy csettintéssel jelzi, hogy egymásnak feszülhetnek. Innentől kezdve kémeire bízza a felügyeletüket, ő maga csak fél szemmel figyeli a harcot, az odalent harcoló két férfiről nem gondolja, hogy megfelelőek lennének a feladatra. Figyelmét inkább a sorból leginkább kilógó egyénen, a női bérgyilkoson tartja. Mikor az észreveszi, hogy figyeli, int neki, hogy üljön le mellé.
- A magabiztosságáról nem kell meggyőznie... Egyelőre a legtöbb, amivel bizonyíthat, hogy győztesen mászik majd fel onnan. Amíg az erejében nem lehetek biztos, felesleges egyéb részletekről beszél... - miközben igyekszik úgy beszélni, hogy a közelebb állók ne hallják, a lentiek vívódása fokozatosan hangosodik, amit kiegészít a körülállók zajongása is, így egyre nehezebb lesz kivenni a zajokból, hogy mit is mondd. Egy éles, durva reccsenést követő hangos ordítás pedig meg is szakítja mondandójában, fejét a medence alján fekvő kopasz felé fordítja. A szőrös, nagydarab medve eltörte kezét, ahogy az előbb földhöz vágta. Egyik fekete, maszkkal fedett arcú ügynöke most leugrik a medencébe, a két férfi közé áll, jelezve, hogy a küzdelmük véget ért, majd bejelenti a győztest. Az állatias óriás azonnal újabb ellenfelet követel. A következő kihívó, egy nagyképű, hangos, de minden tekintetben átlagos katonakülsejű férfi.
- ..azt javaslom, hogy várjunk még a beszéddel...
A nőnek még válaszolni sem volt ideje, alig hogy Julius újabb csettintéssel jelezte a következő meccs kezdetét, a medveember felkapta a peckes daliát és egy határozott mozdulattal kihajította a medencéből, alig valamivel Amelia mellé. A férfi persze néhány másodpercen belül felállt, igyekezvén leporolni magát és leplezni meglepettségét és fájdalmát. Igyekezett csábítón mosolyogni Ameliára, még egyet kacsintott is, ám ábrázata, a homlokán végigcsordogáló vércsíkkal és a néhány zúzódással már inkább nevetséges volt, mint vonzó. Visszaugrott az arénába, hogy folytassa a harcot...

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az itt várakozó társaság jó része alig várja, hogy betörjön egy-két orrot, vagy beledöngöljön valakit a csatorna mocskába. Legtöbbje egyszerű utcai haramia, orrgyilkos, vagy rabló, akinek az erőszak a mindennapi kenyere és egyáltalán nem kell hozzá egy cseppnyi ész sem, csak nyers erő.
A vizslató tekintetekből meg egyértelmű, hogy engem tartanak a habnak a tortán, amit jutalmul szántak nekik a jól végzett jutalom gyanánt.
Csak hát ehhez ugye nekem is lesz egy-két szavam.
Miután elszántam magam, hogy maradok, már azon voltam, hogy alaposan felmérjem a söpredéket, kinek mi az erőssége és mi a gyengesége. Azt már elsőre eldöntöttem, hogy nem az izompacsirták jelentik a legnagyobb veszélyt rám, legtöbbje lomha hozzám képest, de persze nem bízom el magam.
Na, de a végtelenségig sem óhajtok itt ácsorogni, pedig szívesen várnám meg, míg a legtöbbje kihullik a rostán.
Ahogy egyébként megjósoltam két nagydarab már mászik is lefelé, hogy megmutassák ki a legény a gáton. Legalább eggyel kevesebb lesz.
Szemem a nyugodtan és kissé unatkozva ücsörgő pap felé villan, aki elkapva az int, hogy menjek oda.
Kényelembe helyezem magam.
- Inkább ügyességet mondanék …ööö….testvér, mert ugye nem úgy nézek ki, mint…….- az ordítás kissé félbeszakít, - mint ők. – intek a két hegyomlás felé.
A szőröst kisegítik az arénából, nyögdécselve dédelgeti a karját, de máris ugrik be a helyére egy magától eltelt zsoldosféle.
~ Nem is én akartam társalogni…..! ~ vontam meg gondolatban a vállam, de ebben a pillanatban az előbbi fickó szép nagy ívben landolt nem messze tőlem, kiterülve, mint egy gyalogbéka.
Nem tudom miért részesített kitüntető figyelmébe, de csak metsző pillantást kapott, aztán néztem, ahogy ostoba módon ismét a ringbe szállt.
- Azt hiszem ideje bemelegítenem. Vigyázna a kardomra? – csatolom le a fegyvert és csak a tőrt tartom meg.
Feltételezem nem várja el tőlem, hogy puszta kézzel harcoljak, bár tény, hogy megölni nem akarok senkit, ha nem muszáj.
Mire a gödörhöz érek, meglepődve húzom fel a szemöldököm, mivel a kopasz fickó a szemétre szorított kézzel jajong a küzdőtér közepén és ujjai között vér csordogált.
A dalia meg furcsán tartott vállal zihált mellette.
- Azt hiszem neki sem veszi egy ideig hasznát, így ideje új párnak megvívnia, nem. – intek a rókaképűnek és lazán beugrom a porondra, amit füttyögés, röhögés és a szexuális életre vonatkozó több hangos beszólás követ természetesen.
Nem reagálok rá, ami persze nem tetszik nekik, de máris dobban mellettem egy pár láb.
A tőröm pengéét az alkalomra szorítva, felemelve magam elé kezeimet fordulok ellenfelem felé, így védekezni és támadni is tudok vele, ha kell. Szemem várakozóan összeszűkül.