Azonnali: Egy legenda kezdete

Az ember nem hősnek születik, ahhoz, hogy elérje a legendák szintjét hosszú utat kell bejárnia, s éppenséggel ideális esetben ezt teszik a karakterek a mindennapos játékok, kalandok során... Ám ennek kezdődnie kell valahol, s ezen azonnali témája pontosan ez lesz! Izzadtság, vér, nyögések, sírás... Kivételesen nem kell semmilyen szégyentelenségre gondolni, szimplán a szülés gyönöyrű és áldott folyamatára! Mutasátok meg, kedves játékosok, hogy miként is született meg a karakter, lehetőleg ezt úgy kivitelezve, hogy megismerhessük egy kissé a karakter szüleit is az örömtelei esemény apropóján. Megkönnyebbülés könnyei, mókás vita az apuka és az anyuka között? Esetleg szívfacsaró és megható pillanatok a szülésben haldokló édesanya körül? Puszta edge, ahol már most azonnal meg lehet mutatni, hogy milyen rettenetes is a karakter gyerekkora? Ezt mind rátok van hagyva!

Speciális szabályként megemlítem, hogy a démonok esetében nem az emberi élet születsését kell megmutatni, hanem az újjászületés utáni első pár zsenge pillanatot, a világgal való ismerkedést, hasonlók.

Sok sikert a munkához! 

Határidő: Július 29. 
Jutalom: 150 Tp illetve egy kis bónusz trinket.

Seamus Wildwind nyilakat készített. A várakozás hetei szinte elviselhetetlen hosszúságúra nyúltak, és lassan elfogytak azok a mindennapi tevékenységek, amikkel lefoglalhatta volna magát. Az első héten még ugrásra készen állt, várta a pillanatot, amikor a felesége végre azt mondja: „Itt az idő.” Csakhogy nem mondta se akkor, se a következő héten, a férfi pedig elfáradt az aggódásban. Szinte várta, hogy egyszercsak berontson a házába az egyik felettese, és mennydörgő hangon közölje vele: „Mr. Wildwind, a Tünde Királyságnak szüksége van a szolgálatára!” Ám ha még így is lett volna, ha a hazának tényleg szüksége lett volna rá, a tündéknél a születés csodája annyira szent volt, hogy még ilyenkor sem szólították volna el a leendő apát a neje mellől.
Elinornak persze könnyű volt. Az a makacs némber még kidudorodó hassal is egyenesen állt a király testőrségében, hiába kapta meg az eltávját, minden reggel megjelent a palota kapujában, hogy felvegye a szolgálatot. Neki meg maradt a felszerelése karbantartása, de legalább abban biztos lehetett, hogy senki más nem fog égetett indamintás nyilakkal lőni a csatában, kizárólag ő. Némi büszkeséggel nézett végig a művein, a miniatűr, csak nagyítóval értelmezhető vadászjeleneteken, a kacskaringós indamintákon és magnóliavirágokon.
A szél iránya megváltozott. A levegőben szinte szikrázott a hirtelen felgyűlt feszültség, a levelek addig kellemesen suttogó, megnyugtató hangja sürgetővé vált. Seamus felnézett az égre. A sötétzöld lombokon túl acélszürke felhők gyülekeztek, hogy éltető esővel öntözzék meg a természet kertjét. Bármennyire is furcsa volt, a férfi kedvelte ezt az időjárást, nem volt túl meleg, de már hideg sem, az esőillat frissessége pedig energiával töltötte fel a testét és a lelkét is. Ilyenkor, egy héttel walpurgis után, már érezték a nyár közeledtét, de a tavasz még utoljára nekik adta a legszebb virágokat és a legzöldebb pázsitokat. Lassan összepakolta a dolgait, és elindult az otthona felé. A szülei úgy döntöttek, visszavonulnak vidékre egy kényelmes kis házba, távol Zephyrantes nyüzsgésétől, a házat pedig a fiatalokra hagyták, hadd alapítsanak saját családot. Ezzel szerencsére még az apósa is elégedett volt, a hatalmas tölgy ágai közé épült több emeletes ház bármelyik tünde dinasztia ékköve lehetett volna. Könnyed léptekkel haladt, miközben egy májusi viharokról szóló könnyed nótát énekelt, amikor ismerős alakot látott meg az utcán botorkálni.
Elinor Wildwind botladozott. Akármennyire igyekezett egyenesen és határozottan járni, a lassan öt percenként rátörő görcsös fájdalom összerántotta minden izmát, elgyengítette a térdét, és még a lélegzetet is belé fojtotta. Még ahhoz is tetemes mennyiségű akaraterőre volt szüksége, hogy ne nyögjön fel fájdalmában minden alkalommal. Haza kellett mennie, mielőtt még a trónteremben esik össze, akkora szégyen pedig nem érhette. Forró kéz ért a derekához, és mikor felnézett, a férje szelíd arca volt előtte. A szöcskezöld szemek aggódással voltak tele, miközben áthúzta a nő karját a saját válla fölött. Ő volt az egyetlen teremtett lélek Veronián, aki előtt mert gyengének lenni.
- Seamus… Azt hiszem… Azt hiszem ez már az.
A férfi bólintott.
- Megyünk a druidákhoz. Ők majd megnézik minden rendben van-e.
Elinor megrázta a fejét.
- Ne. Vigyél haza… Kérlek… Lehet, hogy semmi nincs és ez már normális a vége felé.
A vadász persze pontosan tudta, hogy ez nem normális, csak akkor, hogyha a gyermekük úgy döntött, hogy kész elhagyni a védelmező anyaméhet, és ezzel a felesége is tisztában kellett legyen. Egyszerűen otthon akarta megszülni a babát, a saját ágyukban, a saját házukban, ahol biztonságban volt, és ahol nem kellett folyamatosan küzdenie a tekintetek kereszttüzével, akik mindig figyelik mikor botlik meg, vagy mikor mutatja gyengeség jeleit. Természetesen ez a rengeteg elvárás csak a nő fejében létezett, de ez nem az a pillanat volt, amikor erről Seamus újra vitát akart nyitni.
A látóhatáron lassan feltűnt a ház, és a bejárathoz vezető lépcsősor. Elinor határozottan indult el, de a férje megfogta és inkább ölbe vette.
- Fel tudok menni.
- Tudom. De lassú lennél, és lehet mire felérnénk, a lépcsőn szülnéd meg a gyerekünk.
A nő összeszorította a száját és duzzogva ölelte át a másik nyakát, és így valóban hamar felértek.
- Csinálok egy teát… Azt hiszem az most jól fog esni.
Seamus bólintott, és nyugodtan előkészítette a bögréket. Igyekezett nagy levegőket venni, uralkodni magán, hiszen a nő akit szeretett szenvedett, és neki kellett mellette állnia, főleg így, hogy senki mást nem engedett volna.
- Van egy teakeverék a kamrában, fájdalomcsillapító, talán elviselhetőbb lesz…
- Sérültem már meg, de az egy szelet torta volt ehhez képest. - nyögte a nő, miközben az asztal lapjába kapaszkodva igyekezett a tűzhely felé.
- Látom. Akkor nem vágtál ilyen fájdalmas arcot.
- Még délelőtt kezdődött….
A férfi majdnem elengedte a bögréket.
- Akkor miért csak most… - nem tudta befejezni. Elinor újra felnyögött, magasabb hangon, már a sírás szélén, a nadrágját majd pedig a parkettát is lassan folyó víz szerű folyadék áztatta el.
- Nem pisiltem be a fájdalomtól, mielőtt még…
- Nem is feltételeztem. Ez a magzatvíz lesz, mondták hogy ez várható. Hagyd a teát, öltözz át, én pedig elmegyek a druidákért.
- Inkább maradj itt velem…
Seamus haragosan vágta le a kezében tartott két bögrét az asztalra. Mindennek volt határa, és most érkeztek el odáig.
- Nem. Tudom, hogy utálod ezt a helyzetet, és gyűlölsz kiszolgáltatottnak lenni, de most az egyszer kérlek tedd félre azt a rohadt nagy büszkeségedet, vedd fel a hálóinged, és szüld meg a gyerekünket anélkül, hogy azon kéne aggódnom, hogy ha bármi nehézség adódik akkor nincs itt senki hozzáértő. Világos?
Elinor megszeppenten nézett vissza rá nagy, mandulavágású kék szemeivel. Kettejük közül általában ő volt a határozott, Seamus pedig a csendes, kompromisszumkész, aki jobban szerette a békességet, mint bizonygatni a maga igazát. Annyira meglepődött ezen a hirtelen kitörésen, hogy csak bólintott egyet, és további vita nélkül ment fel a szobájába, hogy átvegye a hálóingét.
A férfi közben azon gondolkozott, nyert-e már meg vitát valaha ennyire könnyen… Egyáltalán nyert már vitát a másfél éve tartó házasságuk alatt? De erre most nem volt idő. A szélnél is sebesebben rohant a druidaszentélybe. A vihar még diszkréten megvárta, hogy legalább a felesége hazaérjen, de utána teljes erőből tombolásba kezdett. Az eső hamar eláztatta a haját, a szél keresztülfújt a ruháján, de csak futott és futott…
A szentélyben már számítottak rá. Maab, egy idősebb druidanő sietett vele, bár szaladni nem volt hajlandó, menet közben legalább sikerült meggyőznie az izgatott apukát, hogy minden rendben lesz, és legalább háromszáz szülést sikeresen levezetett már.
- A felesége erős nő, ne féljen. - tette a nő a vállára a kezét. - És nézzen fel. Az ilyen időben született gyerekeknek a vihar a vérükben lesz. Tudta például, hogy ha jég zuhogna, vagy télidőben járnánk a gyermeke különleges kapcsolatot ápolhatna a vízzel…?
Seamus alig figyelt rá. Számolta a lépéseket hazáig, de az idő mintha lelassult volna a várakozás perceiben. Minél jobban sietni akart, annál inkább érezte vánszorgónak a lépteit. Végül odaértek… Elinor az ágyon feküdt, szaggatottan lélegzett, hosszú szőke haját pedig úgy átáztatta az izzadtság, mintha ő is kintről jött volna. Minden odakészített, amire szükség lehetett, törölközőket, forró vizet. Még az erejének a legvégén is volt annyi akarata, hogy minden meglegyen, amire emlékezett, hogy kell egy szüléshez. A bába-druida rögtön az ágy végébe térdelt, Seamus pedig a nő fejéhez állt inkább, hogy onnan tudja bíztatni.
- Jól van, szépen kitágult már. Még egy kicsi van hátra. Mióta vajúdik?
- Délelőtt… Valamikor délelőtt kezdődött. - sziszegte a leendő anya.
- Nagyszerű, akkor még olcsón megúszta, van akinek napokig is eltart…
- EZ MAGÁNAK OLCSÓ????
Újabb fájás következett, nagyobb és erősebb, mint az eddigiek, majd fél perc múlva még egy. Elinor üvöltött a fájdalomtól, a férfi pedig végtelenül hasznavehetetlennek érezte magát. Annyit tudott tenni, hogy megfogta a felesége csuklóját, aki ráfogott az övére, ahogyan a bajtársak szokták csata előtt. A drudianő ki akarta küldeni, de mikor meglátta a mozdulatot végül megadóan sóhajtott. Voltak dolgok a világon, amiket nem lehetett szétválasztani.
- Jól van, ez már jó lesz. Most pedig nyomjon, Mrs. Wildwind!

Két órával később Elinor aludt. A lepedő alatta és a hálóingje is barna volt az alvadó vértől, a haja csapzottan terült szét a párnán. Seamus úgy érezte, életük leghosszabb két órája volt, és ők még szerencsések voltak. A szülés komplikációk nélkül zajlott le, és együtt élték túl ezt is, egy csapatként, ahogyan mindent.
A tünde a faragott bölcsőhöz lépett, és felemelte a kislányát, aki számára a leggyönyörűbb kislány volt az egész világmindenségben. Az felébredt, de nem sírt fel, inkább érdeklődő, nagy malachitzöld szemekkel vizsgálta az apja arcát.
- Hagyjuk anyát pihenni, nagy küzdelmen vagytok túl. - suttogta Seamus a gyereknek, és megnyugodva vette tudomásul, hogy az még mindig nem ordított. Sőt… talán… Az egy kis mosoly lett volna?
- Nem tudom, hallottad-e a hangomat onnan bentről, de én vagyok az apukád, és örökké vigyázni fogok rád, és védelmezni foglak… Kicsi Loreena.

Hellenburg az ősszel különösen szép volt, legalább is a lovag, aki nyugodt léptekkel végig sétált rajta így gondolta. A kövek között meghagyott apró földágyásokban bronzszínű lombokat váltottak a fák, a nap egyre kevésbé volt heves és mintha barátságosabb lett volna. A város elhagyta a hivalkodó fényességet és vakító fehér helyett nyugodt, alázatos aranyszínbe öltözött.
~ Mintha mosolyogna. ~ szaladt át a férfi gondolatai között, miközben leült egy útszéli padra és elégedetten hátradőlt. Páncélja nagy részét nem viselte, épp csak annyit, hogy mutassa, a templom lovagjai közé tartozik.
- Dalgaard lovag! – köszönt rá az egyik városőr elvonulóban, majd egy pillanatnyi tétovázás után felé igazította a lépteit és leült mellé.
- Mire ez a formális megnevezés, Heidrich? – kortyolt nagyot az övén lógó kulacsból a lovag, majd a feltűnően szomjasan nyeldeklő őr felé nyújtotta.
- Fene tudja, lassan már a király se biztos benne hogy illik beszélni a sarkantyúsokkal. – mosolyodott el, és átvette a kulacsot. – Miféle ez?
- Velem nem illik sehogy sem beszélni, jól tudod, csak úgy, ahogy jólesik. Neked főképp. – vonta össze szemöldökeit megrovóan, mire Heidrich bocsánatkérően felvonta a vállait.
- Jól van, jól van. Ahogy akarod, Roland.
Dalgaard lovag elégedetten bólintott, aztán kíváncsian figyelte, ahogy a városőr belekortyol a borba.
- Ízlik? Még a menyegzőmre tettük félre, de megmaradt azóta a pincében és gondoltam nem szabadna elpazarolni. – mosolyodott el büszkén, ahogy Heidrich elégedett vigyorral dőlt hátra.
- Nem rossz, nem rossz. Nem olyan mint azok a felvizezett löttyök, amit a kantinban mérnek. De ha már itt tartunk… - fordult felé, busa szemöldöke lassan mászott fel a homlokán ahogy egyre jobban fúrta a kíváncsiság. Roland persze pontosan tudta, hogy mi volt a köszönés apropója, de nem siette el a dolgokat. – Nem is mesélted még milyen volt az eskükötés.
- Nem? Sajnálom, talán kiment a fejemből… - sóhajtott nagyon teátrálisan a lovag, amire Heidrich csak ököllel a vállára ütött.
- Ne húzd az idegeimet, így is eléggé kikészítenek a mindennapok. Ki vele, milyen volt?
- Macerás… - kezdte Roland felnézve a lassan kora estébe hajló égre. – Engedélyt szerezni Ince pápától, eltávot kérni a rendfőnöktől, megszervezni az ünnepélyt és a fogadást… De valahogy sikerült, bár inkább Astrid érdeme.
- Az újdonsült asszony, ha jól sejtem. – mosolyodott el őszinte boldogsággal a városőr. Nem is emlékezett mióta lettek barátok a lovaggal, de elég régóta hogy szívből tudjon örülni a házasságának.
- Az. – bólintott nyugodt elégedettséggel Roland. – Astrid van Hauke. Illetve most már Frau Astrid Dalgaard. De nem olyan új már, lassan egy éve volt a szertartás.
- Van Hauke? A kántor és orgonás a nagytemplomban? Nem is tudtam, hogy van lánya. – gondolkodott el hümmögve Heidrich, de aztán fontosabb kérdés merült fel benne. – Egy éve? Mi tartott akkor ilyen sokáig, hogy öreg cimborádnak elmeséld? – fonta össze karjait a mellkasa előtt és előszedte a leginkább bűntudatot ébresztő pillantását. Roland szánakozó arccal pillantott vissza az égre, és most először tűnt el a derű az arcáról.
- Mostanában nincs nyugta egy keresztesnek, Heid. Hol élőholtak dúlnak fel egy szegény falut, hol nekromanták kezdik el sarcolni a népet, hol kitaszított vámpírkolóniák nyomában kell járnunk. Mintha készülődne valami, valami rossz. Ma értem vissza azóta, hogy visszahívtak a menyegző után.
- Bolond világ ez, Roland. – legyintett a városőr. – Ne sajnáld a rosszat, inkább örülj a jónak. Itt vagy, itthon, a feleségeddel lehetsz. Apropó, ha egy éve volt, nem kellene lassan a gyermekedről hallanunk?
- Talán. Hónapokra oda voltam, talán már meg is született, míg nem láttam.
A lovag arca egy kissé borús árnyalatot öltött, mire Heidrich bátorítóan a vállára csapott.
- Ne aggódj, ha leány megvár. A lányok mindig megvárják az apjukat.
- És ha fiú? – kérdezte Roland óvatosan felnézve.
- Leány lesz, meglátod. Az ük-ük-üknagyanyám egy tünde jós volt, hidd el, igazam lesz.
A lovagnak új volt barátja vegyesfajú származása, de jól esett neki a vigasztalás így csak mosolyogva megszorította a férfi vállát. Mondott is volna valamit, ha nem támad iszonyatos zaj az utcán, ahogy egy alig siheder korú, kormoshajú lány csattogó cipőtalppal rohant végig házról házra.
- DALGAARD LOVAG! ROLAND DALGAARD LOVAG? NEM LÁTTA VALAKI ROLAND URAT? – a hangja kétségbeesett volt és minden járókelőhöz odaugrott, míg nagy, kerek szemekkel észre nem vette a padon ücsörgő férfiakat. Botladozva, kis híján a nyakát szegve futott oda és még vissza sem nyerte a lélegzetét, mielőtt rákezdett.
- Roland úr, a nagyságos asszony mondta, hogy ma… - Ezen a ponton a lány köhögni kezdett a torkát fojtogató szárazságtól. A lovag felállt és kérlelhetetlenül leültette a maga helyére, hogy kifújhassa magát.
- Leni, meg ne fullajd itt nekem, mert Astrid haza sem enged. Mire ez a nagy sietség?
A lány amilyen gyorsan tudta összeszedte magát, aztán hadarva nekikezdett még egyszer.
- Roland úr, a nagyságos asszony mondta, hogy ma kell hazaérkeznie így rohantam, ahogy a lábam bírta. A nagyságos asszonynál eljött az idő!
- Milyen idő? – vonta össze a szemöldökét a férfi, mire Leni izgatottan toppantott.
- Hát a világra hozatalé! Mindjárt megszületik a nagyságos úr gyermeke!
Roland úgy egyenesedett ki hirtelen, mintha villám csapott volna belé és öntudatlanul lépett egyet előre. Szemei Heidrichre villantak, de a férfi csak mosolyogva bólintott.
- Menj, nézd meg igazam van-e! Addig gondoskodok róla, hogy ne vesszen kárba a madárlátta borod.
A lovag hálásan bólintott, majd nemes egyszerűséggel futásnak eredt. Nem volt messze, de minden perc, amit nem otthon töltött a perc lehetett, amikor elsőszülött gyermeke a világra jön és ő lemarad róla. Utcákon szaladt végig, terek szélén rohant át próbálva nem felborítani az embereket a nagy sietségben, míg végül szinte leszakította az apró kertkaput a helyéről, ahogy besietett a feleségével közösen vett apró, kétszintes házba. Az előtérben az apósa fogadta, és szinte elégedetten sóhajtott fel ahogy meglátta.
- Hála az Úrnak, azt hittem a leány nem talál rád időben.
- Elkéstem? – kérdezte Roland, mire a kántor mosolyogva megrázta a fejét.
- De siess, fiam, már nem lehet sok hátra.
A lovag bólintott, és csizmáját le sem húzva szaladt át az előtéren és a nagyszobán, míg meg nem érkezett a kicsi, utcára néző ablakú, világos hálóba, ahol felesége feküdt az egyre kevésbé tiszta ágyban, két bábától körülvéve.
- Roland. – Astrid Dalgaard sírt, arca kipirosodott az erőlködéstől, de ajkai erőtlen mosolyra húzódtak, ahogy meglátta a férjét. Keze gyengén nyúlt felé, miközben görcsösen összeszorultak az ujjai, ahogy a fájdalom hullámokban tört rá. A férfi szíve majd megszakadt élete választottjának szenvedését látva így gyorsan odasietett hozzá, megszorítva az állapotosság ideje alatt elvékonyodott kezet.
- Itt vagyok, Astrid. Ne félj, itt vagyok. – suttogta, arcát lehunyt szemmel a nő kezéhez érintve és szelíden tűrve, ahogy az egyre erősebben vájta belé a körmeit. A lovag végignézett Astrid szenvedések közepette is elszánt arcán és elöntötte az őszinte, semmi mással nem leírható szeretet. Ha eddig nem szerette volna a nőt, ott esett volna szerelembe iránta, ahogy ennyi szenvedést felvállalt az ő gyermekéért. Egy fél óra telt el, mielőtt a bábaasszony felemelte a kisdedet, aki hangosan felsírt. Roland Dalgaard, a lovag, aki még sosem futott meg ellenség elől és sosem rettent meg úgy érezte élete legnagyobb csatáján volt túl, és ahogy az apró teremtés sírt egy könnycseppet érzett leszaladni az arcán. A bába odaadta a pólyába bújtatott újszülöttet a szüleinek, az újdonsült anya pedig továbbra sem tudta elfojtani zokogását.
- Nézd Roland! A mi kisbabánk! – mondta a könnyek között, férje pedig lány csókot nyomott a homlokára majd várakozva a bábára nézett.
- Kislány, nagyuram. Egy egészséges, szép szőke leány.
A férfi elmosolyodott, ahogy emlékébe visszatolakodtak Heidrich szavai.
- Tényleg megvártál. – suttogta a gyermeknek. – Köszönöm, Kristin.

Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
Fojtott nyögés a szobából, amibe nem léphet be.
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
A bába nyugtató mormolása. Meddig tarthat még egy egyszerű szülés?! Azt hitte, felkészült az apaságra. Charlotte-al együtt várták a pillanatot, találgatták, hogy vajon fiuk vagy lányuk születik-e. De azt hitte, hogy több ideje lesz. Az ördögbe, mindketten azt hitték! Még bő három hétig semminek sem kellett volna történnie!
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
És ha már hamar kezdődött, lenne már hamar is vége! De nem... Már tizennyolc órája tartanak a fájások. Eleinte majd' óránként jöttek, volt idő elmenni a bábáért, volt idő összekészíteni a szükséges holmikat, mindenre volt idő, sőt, több, is mint kellett volna, de miért? Nem értett a születéshez, az utolsó, aminél jelen volt, az a sajátja. Ha ennyire elhúzódik a dolog, az nagyon rossz? Vagy nem jelent semmit? Biztosan valami gond van....
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizenöt lépés vissza.
Charlotte nem akarta, hogy bent legyen. "Ez nem férfiaknak való" mosolygott. Akkor még mosolygott, még majdnem negyven perc volt egy-egy fájás között. Már biztosan nem mosolyog. Most a fájdalomtól eltorzult arccal piheg, alig van ideje kifújni magát két görcs között. Ő pedig ott áll az ajtón kívül, és csak a hangokat hallja. Ennél még az is jobb lenne, ha látna mindent. Így pontosan tudja, hogy a kedvese szenved, képzelete pedig talán még rémesebbé teszi a dolgokat, mint valójában. És tehetetlen, olyan tehetetlen, mint még soha.
Tizenöt lépés oda, megfordul, tizen...
Hangos nyögés a tizedik lépésnél. Az ajtó túloldaláról. Ő pedig csak állhat a tömör fa előtt, bámulva az erezetet, mintha így áttetszővé válhatna az egész. Dühösen felveti a fejét, és az égre morog. Még egyszer régen olvasta az emberek Bibliáját. Mi is állt benne? "Megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd meg gyermeked", vagy valami ilyesmi. A Bűnbeesés utáni büntetés. Isten mindig is Átkokat osztott, de ez így nem igazság! Az egyik Átoknak semlegesítenie kellene a másikat. És a nagy gyógyító Rotmantelek! Hah! Csak fájdalommal tudnak dolgozni, az, hogy a kínokat akár csillapítani is lehetne, valószínűleg még csak fel sem merül bennük.
Újabb nyögés. Elfelejtett számolni. Nem mintha az segítene, de legalább nagyjából fel tud készülni a szívet tépő hangra. A falhoz támaszkodik, és lassan lecsúszik a földre. Homlokát a tenyerébe támasztja, és meredten bámulja a padló egy pontját. Mennyi van még hátra?!


Az újabb fájás végighullámzik a testén, mintha deréktól lefelé ki akarnának tépni belőle mindent. A combja már jó pár órája teljesen görcsbe állt, de a méhét tépő fájdalom mellett ez egészen semmiségnek tűnik. A test kínlódása pedig harmonizál a lélekével. Hiába imádkozott Istenhez, hogy ezt az egyetlen hibáját nézze el, nem tette meg. Persze, hogy nem. Mióta kiderült az állapotossága, minden nap könyörgött az Úrhoz, hogy a férjéé legyen a gyermek. És a hasa mérete alapján a végére már meg is győzte magát, hogy valóban így van. De a mostani időpont...
A háta ívbe feszül, és meg kell kapaszkodnia az ágy keretében, ahogy a következő fájás ráront.
Csak egyszer, egyszer lépett félre! Annyira szeretett volna gyereket, és már évek óta próbálkoztak sikertelenül. Végig önmagát vádolta a kudarcért, a rengeteg, alig egy hónaposan eltávozott magzatért. Azt hitte, a teste nem alkalmas arra, hogy életet teremtsen. Aztán a férje elutazott, méghozzá a legrosszabb vetélése után. Ez alkalommal tényleg azt hitte, sikerülni fog, hiszen a baba már két hónapos volt...
A fájás érkezésekor felsikolt, nem is annyira a fájdalom, mint inkább a borzalmas emlék hatására. Könnyek csorognak végig a halántékán, még jobban eláztatva csapzott haját.
Akkor, kilenc hónappal ezelőtt teljesen összetört. Felvillant a remény, csak hogy újra a szakadékba taszíthassa, és nem volt mellette az, akit a világon mindennél jobban szeretett. Ő megpróbálta. Tényleg megpróbálta tenni a dolgát, de aztán összeroppant az utcán, mindenki szeme láttára. Erich volt az, aki felsegítette, aki hazáig támogatta. Hogy honnan került elő, rejtély, de egy gyerekkori barát jelenléte - még ha haragban váltak is el egymástól - akkor rengeteget jelentett. Kiöntötte neki a szívét. A karjában zokogott órákon keresztül. A férfi pedig meghallgatta. Figyelmes volt, kedves, megértő és önfeláldozó, hiszen ahelyett, hogy hazament volna, vele maradt. Lelki támaszként szolgált, amíg a férje távol volt, megadta neki az erős férfikarok ölelésének biztonságát, a testmelege pedig menedéket nyújtott a rémálmok ellen.
- Jól van, már rendesen tágul! Már nincs sok hátra! - hallja a bába hangját, de az idő nem jelent semmit a fájdalom közepette. Csak az emlékek vannak, hogy a lelkét marcangolják, és a görcsök, hogy a testét.
Azon az éjszakán is majdnem ilyen nyomorultul érezte magát. Megint sírt. Felejteni akart. Erich pedig szíves örömest segített ebben. Betöltötte a világot, nem hagyta, hogy rajta kívül másra is figyeljen. Aztán másnapra eltűnt, egyetlen árva magyarázat vagy üzenet nélkül. Ő pedig ott maradt, hogy egyedül küzdjön meg a fájdalmával és a bűntudatával. Majdnem egy hónapra magára maradt. Aztán végre hazajött a férje, akivel a vér szentségében egyesültek, akit mindig szeretett, és ő nem tudott a szemébe nézni. Franz pedig azt hitte, ez amiatt van, hogy magára hagyta, azt hitte, dühös rá, miközben magától undorodott. Végül ez vette rá, hogy újra "normálisan" viselkedjen, nem akarta, hogy az ő bűneiért a kedvese szenvedjen.
Elviselhetetlen kín rángatja ki az emlékei közül,  és képtelen tovább magába zárni a sikolyokat, miközben a gyermeke végre úgy dönt, hogy ideje megnézni a külvilágot.


Fejét a kezébe temetve, összegörnyedve ül a földön. Nem, képtelen rá, nem tudja elviselni ezeket a sikolyokat! Felpattan, és újra elkezdi róni a köröket a folyosón. El akar futni, messze ettől a fájdalomtól, vagy be akar rontani a szobába, hogy legalább Charlotte kezét tudja szorítani, de egyiket sem lehet. Nem képes rá. Nem képes elmenni, az odabent zajló események szinte mágnesként vonzzák újra és újra az ajtó elé, de nem képes benyitni sem, látni a kedves szenvedő arcát. Gyenge, ez az igazság, és mégis, hamarosan nagyobb felelősség lesz a kezében, mint azt előtte el tudta volna képzelni. Apa lesz, apa! Akármennyire is próbálja, nem tudja elképzelni az életüket ezután. Rettenetesen szorong, hiszen egy életet fog hamarosan a kezébe venni! És persze ott van a boldogság is. Egy újabb fájdalmas sikoly hallatán megrándul az arca. Mennyi fájdalom kell az öröm létrejöttéhez! Vajon megéri a rengeteg kínt? Nem biztos benne. És ekkor a hangzavart mintha elvágták volna. Remegve áll az ajtó előtt. Mi történik odabent?! A kilincs felé nyúl. Egy pillanatig habozva megpihen fölötte a keze, de végül óvatosan benyit. Minden vérszínű. Mindent beleng a vér nehéz illata. Charlotte bőre a szokásosnál is fehérebbnek tűnik a karmazsin mocsok mellett. A haja vad tincsekben meredez szerteszét, légzése nehéz és kapkodó, de mégis halvány mosoly játszik az ajkán. A kezében egy apró, fehér csomagocskát tart, egy tiszta rongyba bugyolált kis testet. Az anyag redői közül épphogy csak előbukkan a porcelánszín arcocska és a hatalmas, sötét szemek. Kérdőn bámulnak egymásra, a férfi és a kis csomag. Franz nem érzi a megvilágosodást, sem a mindent elsöprő bizonyosságot, hogy APA lett. Ekkor a bába óvatosan elveszi Charlotte-tól a csöppséget, és az ő karjaiba teszi.
- Gratulálok! Kislány.
Amikor a meleg testecske a mellkasához simul, elmosolyodik. Most már érzi. Érzi, hogy élete végéig szeretni és védelmezni fogja ezt a kis csomagocskát, még akkor is, ha idővel felnő. Mert ez a világ rendje. A véredért bármit megteszel. Odasétál a csurom vér ágyhoz, hogy a feleségét is magához ölelhesse.

Egy apró, folyómenti kis faluban történt mindez. Szokványos napnak indult az is, amikor egy idegen lovagolt végig a falu legnagyobb utcáján. Talán annyira nem is lehetett idegen, mert az emberek sorra integettek és köszöntek neki. A férfi markáns arcú, körülbelül a harmincas éveinek a közepén járó illető lehetett. Robosztus testfelépítéséről árulkodott a vastag páncél, ami a testét borította. Felette nem hordott semmit, csak egy pár a vállán díszelgő szegecs árulkodott róla, hogy valaha egy köpeny is tartozott a szereléséhez. Sisakot ugyancsak nem viselt, így aztán nem okozott különösebb gondot a falusiaknak, hogy felismerjék. Egyesen kissé aggódó szemekkel néztek rá, mások pedig megkönnyebbült arccal nyugtázták, hogy egy darabban érkezett vissza a faluba.
Az ismeretlen egy egyszerű építésű, nagyobbacska parasztház felé vette az irányt. Szokványos falusi házikó volt, benne a család apraja-nagyja, nagyjából tíz ember. Ő volt a második testvér a családban, és talán egy két unokatestvérét leszámítva mindenki itt lakott, ahogy az a környéken szokás. Csak egy két vadabb lelkű gyermek születik néha a családjukban, meg úgy általában az egész faluban, akik aztán útra kelnek, katonának állnak, megtanulnak írni-olvasni, vagy egyéb más kalandokban lesz részük. Ő is egy volt közülük nem is csoda, hogy az összes itt elő akkorát köszönt neki. Most azonban még a szokottnál is jobban örültek neki. V.I.SZ. 800-ban járunk, alig pár hónappal a reformáció kezdete óta.
Ahogy az rég nem látott családtag berontott az ajtón, a família minden ragja odacsődült köré. Páran azt rebesgették, talán sosem fog visszatérni azok után, amik az elmúlt hónapokban történtek. A férfi sorra üdvözölte mindannyiukat, némelyikükkel váltott is pár szót, egy majd nyolc éves fiú pedig még a nyakába is ugrott. A feleségét azonban nem találta sehol.
- Rosalyn hogy van? – szorította a két kezét az oldalához.
- Hát...pár napja fekszik, mert folyton rosszul van és állandóan görcsölnek a tagjai. Egész jókor érkeztél, szerintem legkésőbb egy hét, és megszületik a gyereked. – férfi, akivel beszélt egy alacsony, zömök testalkatú, szakállas ipse volt, valahol harminc és negyven között, minden bizonnyal a testvére.
Válaszul egy árva szót sem kapott, a frissen érkezett családtag egyszerűen otthagyta a többieket, és a régi hálószobája felé vette az irányt. Az ajtó pontosan úgy nézett ki, ahogy fél évvel ezelőtt otthagyta: sötétes árnyalatú fából összeeszkábált, kacskaringós mintákkal és virágmintás vésetekkel díszített, néhol egy-egy apró karcolás, vagy lehullott mintarészlet mutatja, hogy bizony nem tegnap faragták ki. Elegánsan kopogott, majd épp annyira nyitotta ki, hogy a páncélban beférjen. Bármennyire is próbált meg halknak lenni, a csizmájának csörömpölésére egy téli álmát alvó medve is felébredt volna.
- Szívem, megjöttem.
A szobában több másik bútor között egy ágyat lehetett látni. Benne egy nagyjából a férfival egykorú nő ült, a takarót egészen a szegycsontjáig felhúzva. Fekete hajó, kék szemű, kerekded arcú hölgyemény volt. A hasnál ékeskedő domborulatból egyértelműen meg lehetett mondani, hogy várandós.
- Jól érzed magad?
- Jól, csak kicsit fáradt vagyok. Alig tudtam valamit aludni. A kicsi állandóan rugdalódzik. Maria szerint nem sok idő kell már neki. Miért jöttél haza?
A férfi idegesen vakarta meg a fejét. Az utóbbi pár évben rutinná vált, hogy csak félévente egy-két alkalommal látogat haza a kötelességei miatt. Nincs kerek egész egy hónapja, hogy utoljára itt járt, látszott is rajta, hogy eléggé zaklatott.
- Aggódtam, hogy nem történt e veletek valami. Kész katasztrófa, ami a királyságban zajlik. Mintha mindenki elvesztette volna az eszét. Nem akartam, hogy idehaza bárkivel is történjen valami úgy, hogy nem vagyok itt.
- Látom. – kuncogott vidáman – Még a hőn szeretett köpenyed is elvesztetted. Pedig mennyit kellett rajta foltozni.
- Igen...elvesztettem. Pihenj nyugodtan, megyek én átöltözöm.
Halk, óvatos mozdulattal zárta rá az ajtót a szobájára egy érzelemdús ölelkezést követően. Már várta őt odakint valaki. Az illető egy szikár, kissé vastag karú, őszülő férfi volt komoly, nyomasztó ábrázattal.
- Diederich, beszélhetünk egy kicsit.
- Hogyne, Apám.
Kimentek egészen az istállóig, ahol már senki nem hallhatta őket. Diederich apját világ életében titokzatoskodó és túlzottan óvatos embernek ismerték, így aztán nem lepődött meg senki, hogy hirtelen hátravonultak.
- Arról a bizonyos „zsinatról” lenne szó. Félek, hogy háború közeleg.
- Hogy háború? Nem, az teljességgel lehetetlen. A Sötét Apostol és a démonkirálynő minden erőnket leköti, ráadásul sorra tűnnek el az emberek az angyalromok környékéről. Kizárt, hogy lenne erőnk még egymással is harcolni. Ez a „reformáció”, vagy hogy nevezik pár hónap alatt a balladákból is el fog tűnni. A királyt ugyan ki kellett menekíteni, de ez puszta elővigyázatosság.
- Azért szeretnélek óva inteni: ne ásd bele magad ilyesfajta ügyekbe. Ne foglalj állást egyik oldalon se. Nem jó dolog ez, érzem...érzem a hátamban.
Fél percig némán bámultak egymásra, majd szinkronban elkezdtek kacagni. Eszükbe jutott, hányszor mondta már ezt az öreg Lawrenz, és hányszor lett már igaza, pedig senki sem hitte el neki. Azóta mindenki hallgat rá, akinek efféle tanácsot ad. Ezt a tényt még senkinek sem volt mersze megkérdőjelezni a családban. Ezalatt a hangulat is oldódott, így talán még egy jó ideig kedélyesen beszélgethettek volna, ha nem rohan oda az egyik családtag, félig döbbent, félig kétségbeesett arccal.
- Rupert, Diederich! Rosalyn azt mondta, itt az idő. Most születik a gyerek!
- Micsoda?! De hát a bába azt mondta, még legalább egy hét...
- Gyorsan, hívjátok ide! Addig teszek fel vizet forrni.
Nagy volt a sürgés forgás a házban. Mindenki ahol tudott, próbát segíteni, akinek pedig nem akadt dolga, próbált nem láb alatt maradni. Diederich anyósa elvállalta, hogy levezeti a szülést. Nem próbálta lebeszélni senki, elvégre vándorok voltak az elődei, ő annak idején mindenféle segítség nélkül hozta Rosalyt a világra... bár az inkább a kibírhatatlan makacsságának volt köszönhető. Erre ráerősített az is, hogy szegény lány tagjait mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kezdte el igazgatni, mert szerinte úgy jár a szülés a legkevesebb fájdalommal.
- ...hajlítsd be jobban a térded. Feljebb a fejjel, hányszor mondjam már.
Diederich ebben a pillanatban lépett be a szobába a megmelegített vízzel. Próbált higgadt maradni, pedig valójában nagyon is izgatott volt. Az előző fiának születésén nem lehetett itt, mert éppen Hellenburg közelében teljesített szolgálatot. Mindig is megbízható, kötelességtudó férfiként ismerték, s ezeket a pozitívumait keresztesként sem vesztette el.
- Drágám, had fogjam a kezed!
- Jól van, lélegezz mélyeket...ne erőlködj, attól csak nehezebb lesz.

Úgy tűnt Diederichnek, mintha ott a szobában megállt volna az idő. Egy pont után már nem is nagyon figyelt semmire, csak szorította a felesége kezét és a földet bámulva nézett ki a fejéből. Még a gyerek sírása sem jutott el teljes egészében a tudatáig. Akkor tért magához, amikor az anyósa megrázogatta a vállát.
- Gratulálok!
Diederich ijedten kapta fel a fejét.
- Sikerült?
- Miféle kérdés ez, hát persze, hogy sikerült. – válaszolta neki flegmán – Lett egy kisebb fiad!
És csak ugyan, Rosalyn karjában ott lapult a kis csöppség, tiszta és ártatlan szemekkel bámulva előre, miközben egyre csak szuszogva pislogott, fejét jobbra balra fordígatva.
- Gyönyörű, nem igaz?
- Igen...Diederich, a második. Ez lesz a neve.
Valahányszor a családjára gondolt, eszébe jutott az eskü, amit annak idején a Katedrálisnak tett. A fogadalom, amit még ma is fájdalommal idéz vissza. A cölibátus egy komoly eskü, s gyakran elgondolkozik rajta, ért e ez neki annyit, hogy megszegje. De valahányszor feleleveníti magában a felesége és a gyermekei képét, azonnal elillan minden kétsége. Egyre inkább hisz benne, hogy van megoldás a problémáira...
- Azt már nem, nem foglak titeket ugyanúgy hívni. Már mondtam, a neve Gerard lesz! Az egyszerű, mégis frappáns.
Diederich elmosolyodott.
- Miért ne lehetne mindkettő?
- De az enyém lesz előbb! – szögezte le nevetgélve.
- Gerard Diederich Lawrenz? Tetszik a csengése.
Ennek zálogaként adott egy csókot a feleségének, s egyet az újszülött homlokára, majd kisétált a szobából, hogy a többi családtag is odaférjen, s tudjanak gratulálni az anyának. Sok dolga volt még aznap, hiszen olyan rég járt már itthon. Talán egy jó ideig nem is lehetősége visszajönni. Szólítja a kötelesség. Ekkor jutott eszébe, hogy még új köpenyt is kell csináltatnia. El is indult menten a falu kékfestőjéhez...

A vihar ádázul ostromolta a templomrom megrepedt ablakait. A terem falait különféle énekek, kántálások visszhangja verte. Pár gyertya szolgált csak fényforrásul, no meg a néha közelben lecsapó villámok világítottak be az ablakokon. Középen egy különféle rúnákkal körbevésett kerek ravatal asztalszerűség volt, megannyi törölközővel, szőrmével, ágyneműkkel leborítva. Az asztal mellett pár vödör víz is volt fémvedrekben, melyekben két bába áztatta szorgosan a törölközőket. A fekete csuhás tömeg körbeállta az asztalt, melyen az éppen vajúdó Amelia Warde feküdt, erősen szorítva mellette álló férjének a kezét. Mellette pedig ott állt ő, a Túlvilági Hírnök, végigprédikálva az egész szülést
– Íme, lássatok hát csodát, gyermekeim! Eljő hát végül az éj, melyen megszületik egyedüli urunk, kit ha vakul is néha, de követnünk kell! El fogja hozni a hosszú éjt, az örök sötétséget, melyre oly régóta várunk már epekedve! Lássatok hát csodát, társaim, ahogyan megszületik a Káosz Gyermeke! – tárta szét karjait, kezében a kígyófejben végződő botjával, amire a tömeg csak még hangosabban kezdett kántálni.
– Kislány! – kiáltott fel a bába, amire a hírnök kicsit furcsán nézett, de a lehető legjobban rejtette el meglepődöttségét. Megmosdatták az újszülöttet, majd fekete selyembe tekerve a hírnök kezeibe adták.
– Mi legyen a neve, Amelia? – nézett a könnyező anyukára. Azonban valami nem volt rendben. A nő még mindig fájdalmakat élt át, még mindig vajúdott. A hírnök arca komor lett, majd gyorsan a tömeg felé nézve kiáltott.
– Rachel! Rachel Warde, a Káosz Gyermeke! – harsogta, amire a tömeg a kínlódó anyukát észre sem véve ujjongott. A bába azonban ekkor ismét fellépett.
– Atyám! Ikrei születnek! – lihegte izgatottan, amire a férfi teljesen lefagyott. A tömeg abbahagyta a kántálást, és mást nem lehetett hallani, csak a nő visszhangzó sikolyait.
– Ik…rei? – nézett hátra a férfi kitágult szemekkel, amire a bába csak kínosan bólogatott.
– Ez… nem ezt írta a prófécia! – háborodott fel az egyik csuhás tag a tömegből.
– Gyermekeim! Aggodalomra nincsen ok! – harsant fel a hírnök hangja – Néha a látomásaim zavarosak! Bizonyára a prófécia azt mondta, hogy az elsőszülött gyermek lesz a Káosz Gyermeke! – hadarta zavarodottan, amire a tömeg halk mormogásba kezdett.
– Kérem! Inkább örüljünk annak, hogy született egy testvére megváltónknak, aki tanácsokkal, és segítséggel tudja őt ellátni nehéz időkben! – harsogta torkaszakadtából, próbálva túlkiabálni a tömeget. Erre kicsit csillapodtak a kedélyek.
– Még egy kislány! – kiáltott fel ismét a bába. Azonban az már nem lett a próféta kezébe adva. Megmosdatták, őt is fekete selyembe bugyolálták, majd anyja kezeibe adták.
– Lexa… - nyögte ki anyja könnyes szemekkel, de még soha nem látott boldogsággal arcán. De ezt nem hallotta más, csak ő, és férje. Ők pedig már nem hallották sem a hírnök prédikálását, sem pedig a tömeg ujjongását. Csak egymás gondolatait.


– Végre elaludtak… - lépett be az ajtón Amelia, miközben hosszú, göndör fekete hajába túrt nagyot sóhajtva. Leült a kis faasztalkához egy székre, és arcát kezeibe temette. Férje megfogta csuklóját, közelebb húzta magához, kezeit pedig feleségéjé köré fonta.
– Olyan gyönyörűek… Nem? – mosolygott a férfi Amelia szemeibe.
– Igen. Persze, hogy azok, Chris, elvégre a mi gyermekeink. – kuncogtak fel mindketten, amire a férj homlokon csókolta a nőt.
– Shhh… - csitítgatta feleségét. – Még a végén felébreszted őket! – suttogta fülébe.
– Akkor te altatod őket vissza! – mutatott Christopherre felesége szúrós szemekkel, de még is csillogott bennük némi játék, némi boldogság.
– Nos, ennyit talán én is megtehetek. – sóhajtott Chris, úgy téve, mintha nehezére esne. Beállt néhány perc néma csend köztük, csak egymás szemeibe meredtek, szavak nélkül kifürkészve a másik gondolatait.
– Mit gondolsz? – nézett fel a nő, a szemében csillogó boldogságot gondterheltség váltotta fel, melyre férje furcsállóan tekintett.
– Hogy érted ezt?
– A próféciáról. – suttogta Amelia.
– Nos… - dőlt hátra Christopher és köszörülte meg torkát. – Nem érdekel, hogy a Káosz Gyermeke a lányom… vagy annak a testvére-e, vagy nem is tudom mit is gondoljak. Én csak annak örülök, hogy született két gyönyörű kislányunk, akiket tudom, hogy nagyon fogunk szeretni.
– Mi lehet… de a többiek? – kérdezte a nő aggodalommal hangjában.
– Nem érdekelnek a többiek őszintén. A minap voltam a hallban, és fél füllel hallgatóztam, pár kósza mondatot elkaptam… A többség még mindig hisz a hírnökben. Az ikrek születésének ellenére is. Rachelt tényleg úgy istenítik, ahogyan azt a hírnök elvárja tőlük. – kezdte simogatni körszakállát.
– Még. És Lexa? – lábadt könnybe a nő szeme.
– Kicsim… ne aggódj ennyit. – csitítgatta feleségét a férfi. Felállt a székből, majd a konyha sarkában ácsorgó kisasztalra ment, és a rajta lévő kancsóból két pohár vizet töltött ki, amit visszavitt az étkező asztalhoz. Visszaült, és apró kortyokban kezdett inni belőle.
– Minden rendben lesz. Lexával sem lesz semmi gond. Hinnünk kell mind társainkban, mind a hírnökben. – Tolta felesége elé a poharat, amit az remegő kézzel felvett, és inni kezdett belőle.
– Te tényleg el tudod hinni? – nézett fel poharáról a nő.
– Azt hogy két ilyen gyönyörű gyermekünk született? Elég nehéz. – kuncogott halkan Christopher, apró mosollyal megtoldva, mely Amelia számára a világ egyik legnagyobb vigasz volt.
– Nem úgy értem… csak gyere be. – fogta meg férje kezét a nő, és az ajtóhoz vezette. Vállával az ajtókeretnek támaszkodott, férje hátulról átkarolta, és válla fölött nézett be a szobába. A szobában két picike koporsó volt, puha párnákkal kibélelve, körülöttük lemetszett tüskéjű bíborvörös rózsák voltak elterítve. Bennük pedig ott szuszogott a két újszülött.
– Szerinted egy ilyen gyönyörű, ártatlan, csöpp gyermek lehet a káosz gyermeke? – nézett hátra válla mögött Amelia.
– Ezen a ponton… nem igazán érdekel életem. Azt tudom, hogy mindennél jobban szeretni fogom őket. – csókolta meg felesége remegő ajkait.
– De ha végén kiderülne… hogy még sem az… - törölte le könnyeit a nő. – Nagy baj lehet ebből, Christopher. – fordult meg, és borult mellkasára a nő.
– Kicsim… - csókolta meg feje búbját. – Mi attól még úgy fogjuk szeretni mindkettőjüket, mint még soha semmi mást ezen a földön… és ha ne adj ég olyanra fordulna a helyzet… mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem őket. Rachelt, és Lexát is.

Nagyon jól sikerült írományok lettek, tényleg mindegyikkel teljesen meg voltam elégedve. Érzékenységet és sebezhetőséget igényel egy gyermek születésének komoly megmutatása, s lényegében ez mindenkinél nagyszerűen sikerült. 

Jutalom: 150 Tp 

Bónusz Tárgy: 
Név: Hajnali mementó 
Leírás: [Egy hajtincs, egy régi plüssállat, talán egy régi szeretőtől kapott könyvecske...] A mágia néha meglepően hétköznapi formákat ölt, erő abban is rejtőzhet, melyet varázslat nem érintett, csakis szeretet. Ha a karakter [a tetszőleges formában létező(Ergo ezt természetesen a user dönti el, ennek megfelelően írhatja meg az elején lévő tárgy küllemére vonatkozó részletet. Ezt részt is ki kell venni innét) ] a tárgyat magához szorítja, képes egy maximálisan 5-ös szintű örjítő vagy félemlítő képességet semlegesíteni a régi keserédes emlékek erejének hála. A tárgy nem működik aurák ellen, csakis egy adott hatást semlegesít.