Küldetés: Nebel der Stadt

Más lett a világ. Érzem a földben. Érzem a vízben. Érzem a levegőben...basszus, odaégett a kása! A bátor kalandor elbizonytalanodik. Elbizonytalanodik, mert olyan ellenségre talált, aki száz sárkánynál rosszabb. Olyan ellenségre, aki a sötétben bujkálva várja, mikor csap le...

Amelia Tewelon: A két királyság lándzsát szegezve várja, mikor ugorhatnak ismét egymás torkának. Eichenschild lakói két tűz közé szorulva próbálják elkerülni, hogy egy hirtelen jött csatározás romhalmazzá változtassa szeretett városukat. Hogy hogy érik el ezt? Az évek során a városban annyi katona gyűlt össze, hogy ostromkor egyszerűbb dolguk volna kirohanni és lekaszabolni a támadókat. Bizony gazdag város ez, és jól fizet azoknak, akik acélt ajánlanak fel neki. Északon igencsak elcsendesedtek a dolgok, kevés a megbízatás ezért úgy döntessz, szerencsét próbálsz és beállt a várost felügyelő katonák közé.


Crispin Shadowbane: Odahaza a Köderdőben kezd minden a feje tetejére állni. A család állandóan az agyadra megy, a haverok nem tudják, mikor kell lekopni, a Névtelen Árnyak egyik fejese, aki egyben a főnököd elkezdett paranoiás lenni és állandóan vaklármákhoz küld el téged, hogy járj utána. Akárhogy is, elérkezettnek látod az időt egy kis kiruccanáshoz, hogy járj egyet a világban, kiszellőztesd a fejed, asztal alá igyál mindenkit, akivel szembe találkozol. El is indulsz hát a tenger felé, vígan telik a vakációd...mígnem egyszercsak bele nem futsz félúton egy bizonyos népes városkába.


Johnny Wood: Jóideje bandukolsz már fel s alá újdonsült külsőddel, menekülve mindenki elől, aki fel akar koncolni, lemészárolva azokat, akik a benned lakozó bukott angyalnak ártani akartak. Ahogy egyik városból a másikba utazol, egy furcsa következtetést vagy kénytelen levonni: kihívtad magad ellen az egész világot. Nincs senki, akit barátodnak, szövetségesednek nevezhess. Még a többi kultista is egyedül dolgozik, vagy koloncnak tartanak téged, vagy ők akarnak koloncként a nyakadba akaszkodni. A térkép felett görnyedve megoldást keresel erre a problémára. Ekkor jutnak eszedbe a régi békés évek, amikor még ide-oda szállítottad a terményeket, hogy eladhasd. Emlékedben tisztán él egy nyüzsgő város, ahol bárki megtalálhatja, amit keres...akár egy segítőkész barátot is.


Gustav Engelberg: Plageus tiszteltes különösen paprikás hangulatban volt aznap reggel. Amikor meglátta, hogy már megint eltűnt a misebor, leültetett, és leszavalt egy jó bő tíz eprces hegyibeszédet az utazás jellemformálásáról, a világ megismerésének fontosságáról, a tapasztalatok jelentősségéről...majd erre az ürügyre alapozva nemes egyszerűséggel kipenderít a templomból. Szerencsére nem ijedsz meg, van hogy rájön a tiszteletesre az ötperc, általában egy hét után lenyugszik és visszaenged. Addig viszont kezdened kell magaddal valamit. Jobb híján el is indulsz dél irányába, mondván majd csak lesz valami, mígnem a folyó mentén bandukolva egy hatalmas város körvonalai rajzolódnak ki a horizonton.


Theo Wagner: nagy nap ez a mai a számodra: az Északi-királyság összes nagyobb könyvtárát sikerült átdúrnod, s mestered írásainak nagy részét meglelned. Az utolsó nagy falat, eme gyönyörű város könyvtára is bevégzett, amikor majd egy hónap megállás nélküli kutakodás után sikerült Felix összes művét megtalálnod a polcsorok közt. Dolgod végeztével úgy határozol, még egy jó darabig itt maradsz, kipihened a kutatás fáradalmait, elvégre még csak ezután jön Dél, más szerzők műveiről nem is beszélve. Elégedetten sétálsz a város utcáin, élvezve a napsütést, a kellemes zajokat, a békés városi életet...


Hóhajú Yrsil: fájó szívvel nyugtázod, hogy mindent sikerült összecsomagolni. A főnökkel már hónapokkal előre egyeztettél, gond nélkül engedélyezte, hogy szögre akaszd a héjatollat. Hiányozni fog a város, de te is jól tudod, nem szabad hátranézned, ha előre akarsz haladni. Még utoljára ellenőrzöd, hogy biztos nem hagytál-e itt semmit, majd kilépsz a házad ajtaján, és elindulsz dolgozni. Nem árt egy kis plusz pénz az utazáshoz, és persze még el kell búcsúznod a városbéli barátaidtól...


Avis Swartzritter: Hála a két királyság közti fegyverszünetnek, egyre kevesebb megbízatást kapnak a hivatásos katonák, lovagok, köztük te is. Unalmasan telnek a napok, de szerencsére megtalálod a módját, hogy megkeresd a kenyérre valót: elszegődsz kísérőnek karavánok mellé. Jól fizető munka, eleget tudod járatni a lovadat is, és sok szép tájon megfordultál már a déli királyságban. A következő állomás pedig a világ közepén fekvő hatalmas város lesz. A megbízód azt mondta, csupán csak el kell jutnia a szekereknek a vevőhöz. Egyszerű munkának tűnik...


Indulhat a tánc, forog a rulettkerék, a hangszerek behangolva, bicska a zsebben kinyitva. Rendhagyó módon mindenkit várok Skypeon/Discordon egy egyeztetésre az alapszituáció második feléhez.

Sok szerencsét! Szükségetek lesz rá...

Már jó ideje nem kaptam valamire való megbízást és aggódni kezdtem, hogy felélem a tartalékaimat, amit nem szerettem volna, hiszen a saját, családom gyilkosa iránti nyomozásom még nem adtam fel, bár egyre reménytelenebb volt az idő múlásával, hogy sikerrel járok.
Mivel soha nem voltam az a helyhez kötött alkat, most is elég hamar jutottam arra az elhatározásra, hogy a Fővárostól messzebb találok magamnak munkát.
Bár még sosem jártam Eichenschild-ben, már sokat hallottam róla más zsoldosoktól, akik szolgáltak ott és magam is meggyőződhettem róla, hogy elég jól megszedték magukat.
Nem volt éppen a hely a szomszédban, de engem nem kergetett senki – kivételesen – így nyugodt vándorlás várt rám Hűséges hátán. Utam során persze meg-megálltam egy-egy gyorsan elvégezhető feladat miatt: kisebb szörnyek levadászása, pénzbehajtás, vagy hűtlen szerető megleckéztetése, de céltudatosan haladtam tovább egészen addig, míg el nem értem a város falait.
Eredetileg nem volt tervbe véve, hogy pont a városőrség sorait erősítem, de mikor kiderült, hogy ebben a városban, milyen szigorú törvények uralkodnak az alvilágban és, hogy a katonaság létszámát elég magas szinten tartják, ráadásul igen csak jól megfizetik, nem is tűnt olyan elvetendő dolognak, hogy aláírjak pár hónap szolgálati időt.
Az őrség főhadiszállásánál, a Barakk udvarán tartották a felvételt, ahol aránylag minden megerőltetés nélkül sikerült kiállnom a próbát és máris városőrnek mondhattam magam. Nem voltak előítéleteik a női harcosokkal szemben, így a szokásos erőfitogtatás és tesztoszteron túltengést sem kellett végigszenvednem. Még előleget is kaptam és felszerelést, habár megtarthattam a sajátomat is.
Mivel nem tűnt valami megerőltető szolgálatnak, úgy véltem rám fér egy kis lazítás, könnyen keresek szép pénzt és még csak be sem kell véreznem a kardom, legfeljebb pár rendbontót kell móresre tanítani. Ám nem kalkuláltam a már vérembe ivódott nyughatatlansággal, sosem voltam ilyen sok ideig tétlen…………..

A munka kényelmes, békeidőben nincs olyan hülye, aki rászánná magát, hogy megtámadja a várost. Már egy ideje a külső városrészre osztottak be a falakra...Talán valaki összetévesztett egy tündével, vagy mit tudom én. Jó ideje meg sem próbálom már megérteni ezeket a zsoldoskapitányokat. A folyó mellett van a posztom, egy toronyban, ami a falat határolja. Sima kör alakú bástya. két másik emberrel vagyok szolgálatba osztva és jelenleg épp meredten nézek ki a fejemből a mellvédre támaszkodva, miközben a hajók sorra haladnak el alattam.
- Nektek van valami ötletetek, hogy mivel kéne elérni, hogy nyitva tudjam tartani a szemem? Nem vagyok szokva az ilyen unalmas melóhoz. - teszem fel a kérdést két társamnak, hátha ők gyakorlottabbak ebben, miközben igyekszem legalább azzal szórakoztatni magam, hogy összehasonlítsam a vízen elhaladó sokfajta vízijárművet. - Szokott itt valami történni is? - nyomkodom meg az orrnyergem.
A többiek csak mormognak valamit, amiből egy értelmes szót nem lehet kihámozni.
Nem túl régóta vagyok itt ahhoz, hogy ismerjem a társaimat és azok úgy látszik nem törik magukat, hogy jó tanácsokkal szolgáljanak, vagy csak szimplán ők sem tudják.
Közben a vizet bámulva legalább négy-öt hajót látok, halászokat, kereskedőket főleg. Az egyik hajó több ládányi árut is szállít, kicsit el is számolják magukat, mert az egyik láda leesik a vízbe. Nem veszik észre, így otthagyják.
- Na, nézd csak....... - hajolok ki jobban, hogy lássam, mi lesz a sorsa a ládának, bár eléggé biztosnak látszik, hogy összetörik a sziklákon, vagy elsüllyed, ám ahogy a bástya alá ér, hirtelen eltűnik. - Mi a fene! - meresztem a szemem, még jobban kihajolva. - Mi van alattunk? - nézek a két szófukar alakra.
Az egyik társam odahajol, hogy megnézze.
- Én nem látok semmit...láttál valamit?
- Most már én sem, de az előbb még egy láda imbolygott a felszínen, aztán egyszerűn eltűnt. - nézelődöm tovább, hátha csak egy szikla takarta el, de sehol semmit. - Ha összetört volna a darabjait kéne látni, de nincs ott semmit.
A másik zsoldos röhögve veregeti meg a vállam.
- Agyadra ment a sok semmittevés. Napszúrást kaptál, vagy mi? Menj inkább hazaaludni. Majd azt mondjuk,itt voltál végig.
Dühösen lépek arrébb, hogy elkerüljem a további "bizalmaskodást", főleg, amikor még hülyének is néznek.
- Tudom mit láttam! Az a láda ott volt és most nincs! Azt mondtam unatkozom, nem azt, hogy fáradt vagyok és nem vizionálok. Ha azonban - enyhülök meg kissé, - tartjátok a frontot, lemennék megnézni, hátha találok valamit. Lehet, hogy itóka van benne és maradt belőle valami. - csigázom az érdeklődésüket.
A fickó egy fejcsóválás után bólint, aztán magamra hagy.
Remélem tényleg tartják a szájukat, mert nem szeretném az első szolgálataim után máris fogdában találni magam. De a kíváncsiság és a bizonyítási vágy, hogy nem hallucináltam hajt és így lefelé indulok a part felé.
A torony alja sem néz ki másképp, mint a teteje. A lépcső a fal mellett indul, alatta egy csapóajtó vezet le a pincébe. A torony falát szinte mossa a folyó, sok föld a kettő közt nincs így teljesen közel nem tudok húzódni. A ládának továbbra sincs semmi nyoma odakint, még törmeléket sem találni.
Sosem jártam a torony pincéjében, de nem vagyok ijedős, aki fél a sötétben, különben is volt fáklya a tartóban, amit meggyújthattam, de mivel egyelőre a látottakra voltam kíváncsi, így egyelőre maradtam a földszinten, a fal aljában, ahol a hullámok majdnem a lábamat nyaldosták. Ám a ládának semmi nyoma nem volt.
- A francba! A szemem káprázott volna? De nem!
Amíg csak lehetett kiléptem és kutakodtam, amíg a szemem ellátott.
Mivel továbbra sem láttam semmit, így azon meditáltam, hogy talán ha lejjebb megyek talán találok valami beugrót. Nehezen viseltem volna a heccelődést, ha üres kézzel térek vissza. Ezért aztán felnyitottam a csapóajtót és a falon függő fáklyát meggyújtva, lemásztam.
Poros, elhagyatott rész volt ez, talán valamikor régen lehetett valami funkciója, de már semmire sem használjátok, még fegyverraktárnak sem...mert annyi ember van, hogy fegyver is alig jut már ránk.
Éppen ezért egyáltalán nem számítok rá, hogy rajtam kívül lehet itt lenn valaki. Most mégis mormoló beszéd hangjai ütik meg a fülemet a sötétbe vesző lépcső alja felől. Különös! A fáklyámat a szokásos óvatosságomban eloltom és hangtalanul mászok tovább lefelé, amíg már jobban kiveszem mi van előttem/alattam.
Előrébb haladva, egyre tisztábban kiveszem a szavakat is a beszélőkkel is találkoztam már, ebben biztos vagyok.
- ...ez minden?
- Egyelőre igen. Még várnunk kell, amíg megérkezik a pecsét. Addig is elrejtjük valahová...
Mi ez? Miért vannak itt? A gyanú azonnal felhorgad bennem, hiszen általában akkor bujkálnak ilyen helyeken az emberek, ha titkolni valójuk van és ha ráadásul még el is akarnak rejteni valamit.........Muszáj lejjebb óvakodnom, hogy meglessem kik azok és miről beszélnek.
Nagy biztossággal mondhatom, hogy beletenyereltem valamibe úgy néz ki.
Sikerül kibújnom a fal mögül, meg is pillantok két alakot. Mindkettő hosszú, barna köpenybe burkolózva áll, nekem háttal a keresett ládát kémlelve, ami ott hever előttük. Az egyikük hátán, a másik oldalán egy-egy kardot látok.
~ Háhá! Nem képzelődtem! ~ villan elégedetten a szemem.
Ekkor azonban megneszelhetnek valamit, mert az egyik csendre inti a másikat, majd egy pisszegés mellett fegyvert ránt.
Talán túl óvatlan voltam és hozzáérhettem a falhoz, vagy a lábam csusszant meg, míg velük voltam elfoglalva?
De nem lehettek biztosak a dolgukban én meg nem akartam ok nélkül harcot, mert még a végén kiderülhet, hogy csak a fantáziám szaladt el velem. Még nem ismerem az itteni viszonyokat annyira, hogy kockáztassak, biztosra kell mennem, ha lehet, ezért még a levegőt is visszatartva lapultam a falhoz, remélve, hogy elveszek a sötétben.
Nem úgy néz ki azonban, hogy könnyen veszik a dolgot, inkább azok a precízen utána nézős alakok, mert a léptek egyre közelednek és már azt is tudom a jellegzetes hangból, hogy az a szépen díszített kard bizony már a kézben lapul. Ez is azt bizonyítja, hogy valami rejtegetni valójuk van. Hang nélkül, szinte alig mozdulva húzom előrébb az Illúzió kámzsáját, ami azonban nem fog segíteni rajtam, hogy ha még közelebb jön felfedezzen. Gyorsan kell döntenem. Egyik dobótőröm feláldozva, azt a pince távolabbi végébe dobom, hogy zajt keltsen és én visszavonulhassak.
Szerencsére az alak a zajra hátrafordul, így itt a lehetőség amire vártam és a lépcsőforduló mögé hátrálok vissza, amíg nem néz ismét felém.
Gond nélkül elérem a következő kanyart. Még hallom, ahogy a másik káromkodik egyet, odacsap a fal oldalához, majd már elég távol érve, hogy ne halljanak meg, kettesével véve a fokokat, felérsz a földszintre. Kissé zihálva és izzadva dőlök a falnak.

A szokottól eltérően, most kifejezetten jól aludtam, és viszonylag kipihenten ébredtem. Mikor kinéztem az ablakon láttam, hogy még elég korán volt, a nap még épp hogy kezdett feljönni. Így én is fogtam magam, és összekészültem, hogy körbejárjam a várost. Mikor készvoltam, lementem és a fogadósnak odaadtam a szobakulcsot, majd szép napot kívánt, én meg már siettem is az istállóba, hogy felnyergeljem lovamat. Majd együtt útnak is indultunk. Ezen a reggeli órán még nem voltak tömöttek az utcák, a legtöbben aludtak, csak egy-két szorgos, korán kelő mesterember volt már úton az üzlete felé, hogy előkészüljön a vásárlók számára. Jó ideje nem volt alkalmam semmi hosszabbtávú munkához. Nem, mint ha baj lett volna, hogy ilyen nyugodt volt a környék, de így nehezebb volt pénzt keresni. Ami persze már fogytán volt. Nem ártott volna valami munka után nézni. Ahogy a városban járkáltam, hallgatóztam valahol nincs e szükség munkaerőre, hátha szerencsém lesz. Nem is kellett sokat várom, egy északra induló karavánról, hallottam a hírt hogy kísérő kell mellé. És úgy véltem, ez jelenleg megfelelne. Azonnal meg is kerestem azt a bizonyos karavánt, és beszéltem a kereskedővel. Azt mondta csak el kell jutatni a szekereket Eichenschild városába. Nem hangzott nehéznek vagy veszélyesnek. Főleg a békeidőket tekintve. Így miután összeszedtünk, mindent sikeresen el is indultunk. Nyugodtan teltek a napok és semmi szokatlannal nem találkoztunk. Így reméltük, hogy baj nélkül megérkezünk, úti célunkhoz és ugyan ilyen szerencsésen indulhatunk majd vissza is.




Ahogy beértünk a városba, mindenhol árusok voltak, és a piaci kofák, folyamatos alkudozásai miatt nagy volt a hangzavar. A karaván a külvároson halad át és alig lehetett elférni szekérrel az emberek és kipakolt áruk között. Majd nagy nehezen eljutottunk a megadott címre, ami a Fehér Griff utca 15. A munkások nekilátnak lepakolni, hogy elindulhasson a menet visszafelé. A kereskedő meg már jó ideje bent volt. Unottan álltam az egyik szekér mellett, és bambultam előre. Lassan telt az idő a karaván mellett, de örültem, hogy végre nem akartak megölni vagy elüldözni. Bizonyos szemszögből hasznos volt ez a kis munka. Nem csak pénzt kerestem, de legalább nem lustultunk, el hátasommal, meg persze eljutottam északra. Már csak egy kis szabadidőt kellett volna szakítanom egy apró kitérőre. Hol van már a kereskedő? Már egy ideje bent van, ennyire nem megy neki az alkudozás vagy mi? Morogtam magamban és nagyot sóhajtottam. Lovamat figyeltem, aki nyugodtan ácsorgott a többi ló között az itatónál. Egy kettőn látszott, hogy a forgatag ellenére elszunyókáltak. Ők is elfáradtak a hosszú úton. Majd újabb nagy sóhaj után úgy döntöttem benézek mi tart ennyi ideig, neki, és megindultam az ajtó felé. Mivel kint eluntam magam, és elég rég bent volt már a kereskedő így utána mentem. Odabent egy egyszerű kis ékszerész-műhely látványa fogadott. Semmi különös, szokványos kis boltocska. Csak ahogy beléptem, megcsapott a vérszag és egy hullát pillantottam, meg akivel nem bántak kesztyűs kézzel. A kereskedő, akivel jöttünk mozdulni sem bírt a látványtól, egyre csak azt dadogta
- Tudnom kellet volna... - Teljesen megdöbbentem akár csak az, akivel jöttem. Láttam amint teljesen elsápadtan állt, és halálra rémült és valamit motyogott.
- Még is mit kellett volna tudnia? - kérdeztem összevont szemöldökkel, ahogy oda mentem és megérintettem a karját. Nem tudtam miről is beszélt. De nem is figyel rám, összeroskadt, miközben a könnyeivel küszködött.
- Meg fognak ölni...meg fognak ölni...miért kellett visszahoznom...? - Teljesen be pánikolt és nem tudtam mit tehetnék, és elkezdett összevissza hadoválni. Semmit nem értettem belőle.
- Ki akarja megölni, és mit hozott vissza? - kérdeztem tőle ahogy elé álltam. Odakint a többi munkás befejezte a pakolást, és most ránk vártak. Mivel nem figyelt rám féltérdre ereszkedtem és megragadtam felsője gallérját, hogy alaposan megrázzam. - Szedje már össze magát! Még is mit hoztunk ide és ki akarja megölni? - kérdeztem idegesen. Kezdtem aggódni a kint várakozó munkások miatt, és nem tudtam mit tegyek. Teljesen olyan volt mintha részeg lenne.
- Hé, hova tegyük ezeket? - fogja meg az egyik hordót.
- Na, ezzel sem megyek semmire, teljesen kész van. – morogtam, ahogy elengedtem. Majd az egyik munkás szólt hozzám. Valami hordó volt nála, ami nem volt teljesen lezárva. - Miért nincs lezárva a hordó? - mentem oda hozzájuk, és a fedelét figyeltem, - Mi van benne? - kérdeztem újra, ahogy a munkásra pillantottam.
- Tudja a fene... - biccent a fejével. Csak sóhajtva megforgattam a szememet, ahogy elfordultam tőlük, és elkezdtem gondolkodni. De jó, a kis nyugodt melóból, rémálom lesz lassan és azt se tudom, mit csináljak. Legközelebb kétszer meggondolom, mit vállalok el. Morogtam magamban mikor nem jutottam egyről a kettőre.
- A hordót tegyétek, ide az ajtó elé mindjárt jövök. - mondtam és visszamentem a boltba magam után bezárva az ajtót. - Hé, ide figyelj! - ráztam meg újra a munkaadómat háta észhez tér. - Mi van a hordóban? És miért nincs rendesen lezárva? - próbáltam válaszokat kicsikarni és folyton az - az érzésem volt, hogy nagy baj van készülőben. Semmi biztató nem volt a viselkedésében. Még mindig nem tudtam kiszedni belőle egy normális választ, de az a két ballábas ostoba, megbotlott és elejtette a hordót, aminek lejött a fedele és hirtelen megláttam benne valamit.  – Mi a fene?

A fogadó ajtaja recsegett, ahogy becsuktam magam mögött. Komótos léptekkel sétáltam az összetaposott állati tetemektől bűzlő poros úton, és azon gondolkodtam, milyen hasznos lenne egy ló, úgyis olyan sokat gyalogolok, de egyenlőre úgytűnik ez a vágyam vágy is marad.
~ Hová tartasz, Johnny? - kérdezte Armaros pár perc séta után.
- Eischenilchbe. - feleltem neki.
~ Akarod mondani Eichenschildbe. - javított ki fontoskodva a mélységi.
- Soha nem ment a német. Egyáltalán nem is tanultam. - mondtam neki szemrehányóan.
~ Nem kell ennyire sértődékennyek lenni. Amúgy én se tanultam, mégis beszélem.
- Szerintem túl tárgyaltuk a témát. - közöltem vele, majd fejemet lehajtva mentem tovább az úton. Pár óra múlva ismét zargatott.
~ Ha már úgyis a városba mész, van egy kisebb feladatom a számodra. A részletekről majd ott.
- Annyira utálom amikor így titkolózol. - mondtam neki gúnyosan, majd csendben reméltem, hogy az út további részén nem zaklat.
Ez így is történt. Kisvártatva a forgalmas városka bejáratánál találtam magam. Mivel korábban kereskedőként sokat jártam erre, tudtam mit hol keressek. Valami belső sugallat azt súgta, a kikötőbe kell mennem. A piacsoron áthaladva szerencsére nem keltettem túl nagy feltűnést, mert akkora volt a tömeg, hogy észre sem vettek. Könnyedén eljutottam egészen a folyópartig. Láttam ott egy csomó fából épült dokkot, megannyi halászbárkát, vitorlást, szamárral vontatott teherhajót. Besétáltam egy part menti kis kocsmába. Elégg kúltúrált közösség volt itt, az általam kedvelt helyekkel ellentétben. Az emberek kissé megbámultak, mikor teljesen köpenybe burkolózva leültem egy asztalhoz, de túlzottan nem érdekelte őket. Pár perc csendes üldögélés után Armaros ismét megszólított.
~ Figyelj alaposan! A sötétség csak azok előtt fedi fel magát, kik képesek magukba fogadni. Egy másik szolgám ebben a városban él, elhívtam őt is.
Ahogy alaposabban szemügyre vettem a tömeget, egy fiatal, különös hajviseletű nőre lettem figyelmes. Nem a kinézete szúrt nekem szemet, ilyen csodabogarat minden sarkon találni, inkább az, amit csinált. Egy boroskupa oldalát vésegette éppen a késével, hosszú egyenes vonalakban. Első ránézésre a vonalak pont az én karmaim körvonalait rajzolták ki. Felálltam, és leültem mellé. A mélységi mindkettőnk fejében egyszerre szólalt meg.
~ Ő lesz az.
A nő ekkor a kezemért nyúlt, megragadta és alaposan szemügyre vette a karmaimat. Kuncogva engedte el őket.
- Te jó ég, és én még azt hittem engem vert eleget az élet. - nézett rám mániákus szemekkel. Volt egy sejtésem, hogy a mélység elég rendesen kikezdte az elméjét. - Anna von Solsterburg, örvendek!
Ekkor csúklot nyújtott nekem, mivel kezet rázni, túl feltűnő lett volna a tömegben.
- Johnny Wood vagyok! - ráztam meg a csuklóját, kissé rémülten.
- Well, te tünde vagy, nem? - a lány ember létére úgy látszott beszélt egy kevés angolt, még ha eléggé össze is zagyválta a szavakat. - El sem tudom mondani, hogy felvidultam, hogy nem egyedül kell ezt megcsináljam, unbelivable! Mondom mi a terv. - hadarta elképesztően széles mosollyal úgy, hogy szinte alig lehetett követni. - Van itt egy család, akik jó pénzt fizetnek azért, ha egy bizonyos valakit elteszünk láb alól. Ami még jobb, ezek hajóznak. Már megegyeztem velük, hogy fél áron végezzük el a munkát, ha utazhatunk a hajóikon.
~ Ezzek végre északra is könnyebben el tudtok jutni. - tette hozzá a mélységi a gondolatainkban.
- Na, tetszik?! - bámult a szemembe eszelős arccal.
- Persze, csodálatos terv. - dadogtam kínos vigyorral az arcomon. - De miért csak féláron?
- Mert így nem kérdeztek rá, kinek dolgozok. - morogta kissé elkeseredetten.
Átnyújtott egy apró kis cetlit.
- Tessék, itt a címem. Holnap délben találkozzunk és akkor lerendezünk mindent.
Ezután otthagyott. Miután elment Armaroshoz szóltam.
- Te, mit gondolsz róla? Hogyan sikerült hatalmad alá vonnod?
A mélységi, hanyag, közvetlen hangon válaszolt.
~ Ja, hogy ő? Azt hiszi, hogy a szerelme vagyok.
A nap hátralévő része nyugodtan telt. Elindultam kis városnézésre, ittam párat a helyi kocsmákban, majd nyugovóra hajtottam a fejem. Másnap reggel a nap első sugarai ébresztettek. Ideje volt munkához látni. Elmentem Anna házához, és bekopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Benéztem az ablakon, de csak sötétséget láttam. Armaros sem érezte a gondolatait este óta. Lehet, hogy még aludt. Jó hangosan bedörömpöltem az ablakon. Valaki meglátta, hogy ott leskelődök, és egy dárdát hajított az ablakrések közti deszkára, ami át is szakadt.

Ahogy felkelek, könyvhalmok sokasága ébreszt az ágyam mellett, és az ágyamban. Lehet, hogy már egy csomó könyvtárat kivégeztem, de azért lefekvés elött, belefér még pár regény. Ahogy ezeket lesöpröm a takarómról, elvégzem a minden reggeli rutinomat, amit minden indulás elött megteszek. Le ellenőrzöm mim van, mire lesz, vagy mire nincs már szükségem. De leginkább a botom állapotát ellenőrzöm le, hogy van e valami jele sérülésnek, repedésnek, esetleg a faanyag minőségének a romlásának. Ahogy ezekkel megvagyok, és összeszedtem magamat, Riellel megindulok a felsővárosba körbe nézni. Az úton végig haladva kíváncsian figyeljük, az élettel teli embereket, boltokat, épületeket. Riellel néha meg meg állunk egy érdekesebb kovácsműhelynél, élvezni a minőségi páncélok és fegyverek látványát. Ámbár a haszontalan, de csicsás páncélok és fegyverek is igen érdekesek, és vonzóak tudnak lenni annak ellenére, hogy a hasznuk, és használhatóságuk egy egyszerű tanonc munkájának a minőségét sem éri el.
Sikeresen el is jutok oda, nem mintha ebbe a szép kis városba akármi megakadályozna benne, így hát szépen nyugodtan egészen a felsőváros pereméig könnyedén eljutok. Onnan több út vezet a fal mellől. Mivel már napok óta itt tevékenykedek, és a könyvtárak tartalmának végtelen hadát mészárolom, tudom, mit merrefele találok. Így hát, ha emlékeim nem csalnak, melyeket könyvtártól könyvtárig tartó utaim során halmoztam fel, több nevezetes épület is található a városban, például a főtér, egy templommal és egy ivóval, a Vörös Lepel névre hallgató bordélyház, vagy például a Szabad Vándor névre hallgató alkimistabolt, aztán ott van persze a fürdő is.
Sok szép helyre emlékszem, de engem mégis inkább az alkimista bolt érdekel. Alkímia az a tudományág, mely képes megannyi elixírt elkészíteni, csodás hatásokat elérni, esetleg gyilkos mérgeket készíteni. Egyszer nekem is belekéne tanulnom. Biztos vagyok benne, hogy még nagy hasznomra válna egy két érdekesebbnél érdekesebb folyadék, melyeket precízen kikeverve, elkészítve, és a megfelelő tárolójába elhelyezve, hatalmas előnyre tennék szert. Így hát nem is kérdéses hogy a Szabad Vándorba vezet az utam.
Ahogy haladunk Riellel, az ő éles füle veszi észre, elsőre a csata zajait. – Fiú, ahogy hallom ez a város se olyan idilli, mint aminek mutatja magát. – Szól felém, de én még észre se vettem, hogy mégis mire gondol – Mégis hogy érted ezt Riel? -. Aztán ahogy haladunk tovább előre, egyre erősebben kezdenek hallatszani a kardcsapások hangjai. Ahogy fém fémet ér, és az a hideg csengő hang, ettől a hideg tud futkosni a hátamon. Nem tudom, hogy lehet bírni ezt a kellemetlen hangot. Gondolom ezt magamban, miközben a testem mégis más csinál. Mintha külön élne tőlem. A kíváncsiság mindig győz, ezért hát Rielnek intve hogy figyelje a hátamat, biztos ami biztos, én óvatosan belesek az eldugott kis utcába, ahol haladva egyre erősödik ez a fémes csörömpölés.
Ahogy tovább haladok, és a hang egyre erősebben és jobban hallatszik, egy kanyarhoz érek, melyen bekanyarodva, meg is találom a forrást. Négy öt egymással bajvívó férfit találok, bár az okot nem tudom, hogy miért is harcolnak, de nem is kell jobban megfigyelnem a harcot, hogy egy érdekes könyv szemet ne szúrna nekem. A harc hevében, az egyik emberke kezéből ki is rúgják a könyvet, ami nini pont elém le is esik.
Egye fene, okos ember kerüli a harcot, így kihasználva a vívódásuk által lefoglalt embereket, óvatosan felkapom a földről a könyvet, ügyeltem rá hogy ne vegyenek észre, de úgy néz ki ez semmit sem ért, mert, ahogy felkaptam, úgy azonnal rám is kiállt az egyik.
- Hé! Megállj!
Ehh kellett neki megszólalnia. Így nem mehetek el egy szó nélkül, legalább valamit vissza kell szólnom. Azért ennyire pofátlan én se lehetek, hogy vigyorogva, és vihogva ki galoppozzak a sikátorból, miközben a nyálamat folyatom a könyvre, amit nemrégen szedtem fel a földről. Így hát valamit csak összekaparok nekik mondandóul, mégse tűnjek el egy szó nélkül.
- Hmm, érdekes ez a könyv. Egy kicsit kölcsönveszem, de nyugalom majd visszaadom. - Szólok felé, miközben szilánkfüstöt fújva magam mögé, kiszaladok a helyről, azért mégsem akarom, hogy kövessenek, vagy netalántán elkapjanak, ki tudja most állítottam meg egy kegyetlen vérengzést, és egy új szövetséget is megteremtettem. Majd megpróbálok eljutni az alkimista boltba.
A könyvet elrejtve a ruhám belsejébe, benézek az alkimista boltba. Nem tudom, hogy ez a könyv mennyire értékes, vagy miért ilyen fontos, de azért nem kell mindenkinek látnia.
Ahogy belépek az üzletbe, megcsap a csodálatos káosz. Minden ott van, ahol a tulajdonosa megtalálja, ámbár más ki nem igazodhat rajta. Ebből a káoszból sikeresen rájöhetünk az azt előteremtő ember lényére. - Tiszteletem! - Szólalok fel hangosabban, hogy tudják az érkeztemet. Majd nem is megyek nagyon beljebb, legugolva az egyik asztalhoz, az érdekes üvegcséket, és tartalmukat kezdem el vizslatni.
Egy egy pillantást vetek az eladóra is, azért jó tudni hogy mégis kinek a boltjába léptem én be. Meglepően elegáns, igen fiatalos kinézetű hölgyemény várta a betévedőket.
- Üdvözöllek, tettrekész fiatal. Talán a fiatalságom titka érdekel? - néz rám kellemesen langyos tekintettel.
- Óh ezeket ön csinálta? - Nézem meg közelebbről, a kis üvegcséket miközben haladok befele. - Azon gondolkozom, hogy többször visszajárnék a városba, és érdekelne, hogy milyen kínálattal rendelkezik. Lehet, hogy többször megfordulnék itt. - Majd megfogok egy másik üvegcsét, nézegetem, a feliratot majd visszarakom. - Segítene nekem? – Kérdezem tőle, mivel a városban fél füllel olyan pletykákat hallottam, hogy igen jól tud azonosulni a vándor mágus léttel, szállást is ad, és elég nagy befolyással rendelkezik.
Noitra csak gúnyosan mosolyog felém. Látszik, hogy arra gondol: nem, a fogtündér hozta.
- Attól függ, miben. - nézett rám barátságosan.
- Most még csak a kínálat érdekelne egyenlőre. -  Nézegetem a polcokat. - Mik a leg kelendőbb árui mostanság?
- Á, csak a szokásos. Álompor, bódító ital, minden egyéb apróság, amivel a lusta nemes könnyebbé teheti az életét. - mutogatja nekem sorra az árukat, még mindig vígan mosolyogva.
Közben észreveszi a nálam lapuló könyvet is. Épp csak vet egy pillantást a gerincére, majd továbbsiklik a tekintete. Újabb üvegcséket vesz elő, köveket, talizmánokat, mindenféle ritka és kevésbé ritka dolgot. Ámbár az ára ha ritka ha nem, nem az én erszényemhez szabott. Talán túlárazottnak is mondanám. De talán a későbbiekben megkaparinthatok egys mást.
- Hova valósi vagy, vándor varázsló? - kérdezi még mindig nevetve.
- Hát egy határmenti kis faluból. A tanítóm neve pedig Felix - Keresek majd egy ülőhelyet. Riel kimászik a kapucnimból fel a vállamra. - Ehhh fiú ezek a löttyök, unalmasak menjünk máshova. - Szól a vállamról. Látszik, hogy jobban tetszett neki a kemény vaspáncélokkal, kardokkal és bárdokkal teli kovácsműhelyek kirakata. De ez most az én időm ki kell bírnia.
- Áh, csak nem a jó öreg "Angyalzaklató" Felix Schmith? Találkoztam vele egy párszor. - mesélte nekem nosztalgikusan, miközben elegánsan megpördült a tengelye körül, a csilivili ruháját megvillantva - Vándorút egy ifjú legénynek, mielőtt mesterré avatják?
- Ezt a becenevet még nem hallottam. – Nézek rá, majd leülök a legközelebbi ülőhelyre. - Mester? Hát attól még messze állok. - Eközben Riel észreveszi, hogy nemigazán foglalkozom vele, visszafekszik a kapucniba. - Amúgy mennyire gyakoriak az idilli kép sötétjében rejlő harcok ebben a városban? Útban idefele is belebotlottam egybe.
Noitra ugyanolyan széles, barátságos mosollyal válaszol nekem, miközben hátradől a székében.
- Á, amióta az emberek kardot ragadtak, állandóan egymást csépelik. Akármennyire is akarjuk, ezen nem lehet változtatni.
Ahogy válaszol, előveszem a könyvet, és előtte jól láthatóan elkezdem olvasni. Ekkor Riel kidugja a fejét a vállam mögül, majd a könyvbe bele bele pillant. Közben kérdezem - És miért érhet ez a könyv olyan sokat, hogy tíz ember harcoljon érte?
Noitra ránézett, majd meghúzta a vállát.
- Most látom először...talán valami ritka ereklye. A kapzsiság megőrjíti az embert.
Elkezdem olvasni a könyvet. Eközben Riel Noitrára szegezi tekintetét, és kérdez. - És te mégis miféle mágus lennél? Bár biztos jobb trükkjeid vannak, mint ennek a fiúnak, de egy kard még mindig százszor praktikusabb.
Noitra egy elegáns mozdulattal megpöcköli Rielt.
- Egy alkimista, kis kavics... - kacagott a levegőbe.
A könyv új volt, fényes kötésű, díszes borítójú. Egyszerű históriás könyvnek tűnt, az első oldalak is egy lovagregényt tartalmaztak. De mégis mi lehetett ebben olyan nagy érték.
- Segíthetek még valamiben? - kérdezte Noitra, miközben hátra pillantott. Odaát már forrt a főzet.
- Tudnál egy napra szállást adni nekünk? – Kérdeztem, mert mégis jobb lenne itt meghúznom magamat, mintsem visszafele végig sétálni a fél városon, és belebotlani azokba, akiktől kölcsönzöm a könyvet.
Az alkimista bólintott, ezt beleegyezésnek vettem.
- Persze, csak keress egy szabad ágyat. A lépcsőt az emelethez odakint találod. Tessék egy kulcs - dob oda nekem egy egyszerű kulcsot.
- Köszönöm. - Rielt a zsebembe dobva, A kapucnit a fejembe húzva, a könyvet pedig a ruhám alatt jól eldugva, megindulok óvatosan a kinti bejárat felé, majd elszállásolom magamat, hogy a könyvet jobban átvizsgálhassam.
Ám amint ki akarnék lépni az ajtón, megszólít engem egy ismeretlen hang. Noitra volt az még mindig, de valahogy másképp hangzott. A szokásos fiatalos, boldog, vidám stílusa eltűnt, helyette komor, vészjósló hangon szólt hozzám. Olyan volt, mintha maga a szél fújta volna felém a szavait. A felhők vele együtt mozogtak, eltakarva a napot, egy pillanatra mintha az idő is megállt volna, ahogy a vérfagyasztó szavai felmásztak a hátamon egészen a fülemig.
- Menj haza...
Nem kellett sokáig várnia a válaszra, ha ennyitől hazamennék, nem nevezhetném magamat se régésznek, se kutatónak, de legfőképpen nem mágusnak.
- Bocsáss meg, de azt nem tehetem. - Majd egy lezser intéssel a vállam fölött, kilépek az ajtón, folytatva az utamat, hátra se nézve.
Mielőtt elindulnék felfelé, még utoljára hallom Noitra különös hangját.
- Menj haza...
Ez után egy pillanatra hátra tekintek, mely pillanatban, a szél le is kapja a kapucnimat, és belekap a hajamba. De pár pillanattal később, már haladok felfelé az utam elkövetkező lépcsőfokain.

                                                             ''Hogy múlnak az évek...''
                                         

                  ''Tíz dolog egyike, amit sose mondj egy nőnek.''
                                               

         ''Csak ha valami nagyon jó dolgot tudsz felajánlani engesztelésül.''


                  ''Csak mi ketten ?''
                                             



Yrsil riadtan ült fel az ágyában. A szíve a torkában dobogott, kapkodta a levegőt, a testét pedig kövér izzadtságcseppek borították, amelyek az éjszakai forgolódásának nyomán lassan beleivódtak a takarójába. Hosszú percek kellettek, mire a démon vissza tudta nyerni a lélekjelenlétét, és csak ekkor döbbent rá, hogy a párnája alá rejtett kését szorongatta görcsösen. Erőtlenül hajította le a fegyvert az ágya mellé, amely hangos csendüléssel csapódott a fa parkettának. Szeretett volna visszadőlni, de az álma túlságosan felzaklatta ahhoz, hogy képes legyen újra lehunyni a szemét. Furcsa nyomást érzett a mellkasában, olyasfajta érzést, amely igencsak ritka látogatója volt a szívének az elmúlt fél évszázadban. Magányos volt.
A szinte már lakosztálynak is beillő szobájában teljes sötétség honolt. Az behúzott függönyök résein át halovány napsugarak jelezték a napfelkeltét, s azt a tényt, hogy számára idő volt felkelni. Nehézkesen vánszorgott ki az ágyából, majd az ajtó felé indulva magára kanyarította a hálóköpenyét. Komótosan leballagott a földszintre, elsétálva a teljesen lecsupaszított falak, üresen áldogáló könyvespolcok mellett, és egyenesen a fürdőház felé vette az irányt. Csak le akarta mosni magáról az álmatlan éjszakáinak szennyét. Ennél többre nem is vágyhatott.
- Jó reggelt ! - szólította meg egy fiatalos, könnyed hang az elgondolkodott démont. Mika volt az, aki egy szál lepedőbe csavarva, vizes haját törölgetve lépett ki a fürdő ajtaján. - Jól aludtál ?
- Azt hiszem még mindig nem ébredtem fel... - mosolygott rá karikás szemekkel, majd finom puszit nyomott a lány homlokára. - ...kell egy jó meleg fürdő a vén csontjaimnak. Apropó, még ma lemegyek a városba és valószínűleg későn jövök meg. Még van némi melóm, amit el kell intéznem.
- Ááááá... - ásított egy nagyot a lány, majd eltűnődve nekidőlt a falnak. - Pedig reméltem hogy segítesz a cuccok eladásában. De majd boldogulunk valahogy Carával.
- Eldöntötted már hogy melyik árvaháznak akarod adományozni a pénzt ? - kérdezte. Nagyon jól emlékezett rá, hogy a lánya minden cucctól meg akart szabadulni, amit nem szándékoztak magukkal vinni, és a pénzt pedig jótékonykodásra akarta fordítani. Yrsil szinte azonnal támogatta az ötletet. Számára a váltó jött és ment, arra mindig akadt amire kellett, túl sokat pedig sosem tartotta tanácsosnak magával cipelni. A ruhái és ékszerei javarésze kissebb vagyonokat értek, nem számolva a tömérdek csecsebecsékről, festményekről, könyvekről...
- Még nem...de majd elválik. - sóhajtotta a lány tanácstalanul. - Mindenesetre nézz be hozzánk, ha a piac felé jársz.
- Rendben kincsem. - simogatta meg a lány fejét, majd ellépve mellette bevonult a fürdőbe. Az odabent gőzölgő meleg, és a forrófürdő gondolata szinte azonnal megdobta a kedvét. Élvezettel dobta le magáról a hálóköpenyét, majd felkötötte a haját, és nyakig mártózott a kellemes forró vízbe. Akaratlanul is eszébe jutott a tény, hogy mennyire imádja a házát. Hiányozni fog neki itt minden. A hatalmas ágya, a kényelmesen nagy konyhától kezdve az öt lakat alá zárt éléskamrán, könyvtáron át egészen a fürdőig rajongásig szeretett itt mindent. Nem beszélve arról a hatalmas tölgyfáról, ami a kert közepén nőtt meg. Nemhiába szavazta meg neki a ötödik helyet az eddigi lakhelyeinek top tízes listáján...
Ám ahelyett hogy még egyszer, utoljára kiélvezhetné a kényelmet, inkább az általa már egyre inkább megutált városba kellett kimennie. Még volt némi elintéznivalója, hogy gond nélkül akaszthassa szögre a Héjatollat, és végre felszabaduljon Halbert von Eichenschildnek tett esküje alól. Mindenképpen mennie kellett.


Yrsil nehéz szívvel lépett ki a háza ajtaján, ám ezúttal a szokásos, jól ismert ruházatát és halovány mosolyát öltötte magára. A meleg kezeslábasába bújt, a fél vállára és derekára rácsavarta a sárga köpenyét, jobb vállán pedig könnyedén megigazította a lelógó régi páncéllemezét. Szokás szerint High Lights békés körzetében csupán alig néhány nemes köszönt neki oda, azonban ahogyan kiért a kerületből, szinte tengernyi nép közé keverdve szinte teljesen eltűnt a díszes, nem mindennapi emberforgatagban. A Vörös Lepel felé vette az irányt, ugyanis úgy tartotta illőnek, ha a madame-al elköszönnek egymástól, még utoljára. Gyanította hogy már mindenki hallott róla, hogy elmegy, és nem is várta hogy csak úgy elengedik majd, azonban a döntése végleges volt, bármit és bármennyit is ajánlottak volna. Csendesen sétált át vitatkozó emberekcsoportok között, átszelte a kövér kalmárok rajokban vonuló seregeit, hogy végre megérkezhessen a réges régóta jól ismert törzshelyére, a Vörös Lepelbe. A hely ugyanolyan volt, mint minden másik napon. A termeket borító erotikus festmények, ledér nőket ábrázoló kőszobrok és a fel alá járkáló félmeztelen lányok szinte már nosztalgikus érzéssel töltötték el. Belépett a társalgóba, ahol számos ismerős tekintet fedezett fel. Egyesek kuncsaftokkal lógtak, míg mások csak egymás között pletykálkodtak, volt aki borral lófrált, mások pedig a rendeléseket vették fel. Tagadhatatlan volt, hogy ne vették volna észre. Számos lány számított rá itt. Egyeseknek mentora volt, másoknak a jóakaró őrangyala, de akadtak olyanok is, akiket éppen a finom süteményeivel, történeteivel, vagy dalaival fogott meg.
- Nel ! - érintette meg finoman a mellette elsuhanó lány karját. - A Madame az irodában van ? - húzta oda finoman magához, miközben az ujjai ravaszkodóan simítottak végig a hasán. A szeplős, vörös leányzó valódi természeti szépség volt, minden kencefice nélkül. A gyönyörű méregzöld szemei, doborodó idomai és párját ritkító csalafinta mosolya előtt szinte dombokban hevertek a férfiak. Kivéve Yrsilt. Ő inkább a két széttárt lába között szeretett heverészni. A lány halk kuncogással dörgölődzött oda hozzá, és szinte azonnal felizzott kettejük közt a levegő.
- Ne csináld Sil, mennem kell dolgozni. Hol máshol lenne? - kacsintott rá, aztán gyorsan kibújt a karjai közül, és kissé tétova, de sietős léptekkel indult tovább. A démon megnyalta az ajkait, ahogyan egy kósza pillantást vetett a lány után. Még úgyis lesz ideje elkapni egy utolsó búcsúmenetre.
- Tyű, de sietős a napja valakinek. - szólt utána csipkelődően, majd felbaktatott a lépcsőn, egyenesen a madame irodája felé. A terep olyan ismerős volt, hogy becsukott szemmel, hátrakötött kézzel, bedugaszolt füllel is eltalált volna itt akárhova. Egy nagy, tölgyfa ajtóhoz lépett, amelyre szemmel láthatóan valaki egy nő és egy férfi szenvedélytől fűtött táncát faragta rá. Két gyors koppantás után választ nem várva benyitott, szinte betessékelve magát.
- Szia Frida édes. Beszélnem kell veled.
[2017.10.21. 16:39:34] Gerard D. Lawrenz: A madam éppen a székében ül, a tegnapi bevételt számolja...köztük meglepően sok az adóslevél, a fene a májukat, hogy nem fizetnek rendes váltóban.
- Yrsil...á nem is, Hóhajú. Eltalált név, ha szabad megjegyeznem. - incselkedett vele a nő, aki éppen a székében üldögélve számolgatta a tegnapi bevételt. Úgy a negyvenes éveiben járhatott már, és a helyi finom falatka lányok közül ő volt az érett húsos pite, akkora szép nagy mellekkel, amelyek majdnemhogy az asztalt felboríthatták volna, ha felpattan a székéből. - Miben segíthetek, drágám ? - kérdezte játékos eleganciával, finomkodó stílusban. Illett is hozzá a nemeshölgyi beszéd, hiszen elszegényedett nemesi ház gyermeke volt, aki jobb lehetőség híján az utcalányok sorsát választotta. Yrsil kissé sajnálta is volna a dolgot, de nagyon jól tudta, hogy a nőnek az anyja vére folyik az ereiben. Akit pedig nem az erkölcsösség mintapéldájaként ismert meg annakidején.
- Segíteni már nem sok mindenben. - foglalta el a helyét a démon az asztallal szembeni széken. - Eljöttem hogy elköszönjek. Biztosan hallottad már, hogy befejeztem a melót. Elmegyek innen. - folytatta nyugodtan. - De nem tudtam csak úgy elsétálni, hogy ne köszönjek el.
- Az már igaz. - kacagott fel a madame jóízűen. - Derék legény vagy te.  - méricskélte végig a férfit, mintha csak most látná először. - Aztán mihez akarsz kezdeni. Itthagynád ezt a gyönyörű helyet?
- Egy kissé megpihenek, azt hiszem. - villantotta meg az örök csábító mosolyát. - Egy kicsit talán szórakozok még, de már szeretnék letelepedni egy távoli helyen. Talán hajóra szállok és elhagyom Veroniát.
- Rád vall. Rád vall. - bólogatott Frida. Nem mintha az ismeretségük néhány italozásnál, és havi forró szeretkezéseknél többek lettek volna, de ez is elég volt ahhoz, hogy megismerje Yrsil örökmozgó énjét. Ha pedig ez még nem is lett volna elég, a démonról elég sok pletykát hallott már ahhoz, hogy tudja : Az esetében semmin sem érdemes meglepődni. - De nehogy azt hidd hogy ettől kihagyhatod a mai műszakot! A helyettesed csak a következő héten érkezik! - hadarta el gyorsan a munkaparancsot, enyhén nevetgélve, amihez a démon is társult. Nem igazán lepődött meg, hogy még egy műszakba be akarták fogni.
- Mi vár rám ma ? Elhanyagold kereskedőfeleség ? Ferde hajlamú úrifiú ? - találgatott jókedvűen, miközben azt fontolgatta, hogy ezen a szép napon vajon miféle élvezethajhász egyén fizet ki majd egy vagyont a szolgálataiért. - De kár a szóért, tudod jól te is... - dőlt előre a székben, majd felállva rátámaszkodott az asztalra, a nő felé hajolva. A haja ráomlott a papírokra, és elővette a legszemérmetlenebb mosolyát, ahogyan végigmustrálta a nőt. - ...engem nem lehet helyettesíteni.
- Úgy fogsz hiányozni - dőlt előre a nő - mint vakondnak az ekevas. - válaszolta erős iróniával. A démon érezte a nő egyre növekvő vágyát, és nagyon jól tudta : Ha Fridán múlna, még az épületet sem hagyhatná el.
- Tudom édesem. - csókolta meg gyengéden a nőt, amely egy szempillantás alatt vad nyelvcsatározásba torkollott. Egyikük sem ma kezdte a szakmát. Szeretett játszani vele, és ebben bele tartoztak a folyamatos piszkálódások, és a vad, perverz dolgoktól telített szeretkezések is. - De még pár napot maradok. Addig lesz időnk... - kacsintott egyet. - ...elbúcsúzni egymástól.
A démon felegyenesedett, kis híján beverve a fejét a csillárba, majd megfordulva az ajtónak indult neki. Eltűnődve tárta szélesre, azonban egy hatalmas koppanás állította meg félúton, és egy jajongó felnyögés hallatszott odakintről. Meglepődve pillantott le a még vállig is alig érő karcsú, szőke hajú szépségre. Egyből felismerte : Sophie volt az. A lányt már réges rég óta ismerte, voltaképpen miután kitagadták a családjából, ő hozta el ide, és mentorkodott felette egy rövid ideig. Amióta csak megismerte, a lány folyamatosan próbálta az ujjai köré csavarni, azonban Yrsil sosem vette komolyan. Néhány szenvedélyes éjszakán kívül szinte csak pihenőben beszélgettek, s bár a démon sejtette hogy a lány valamiféle lelki társat láthat benne, nem akarta komolyra fordítani a dolgot. Csak sajnálni tudta, hogy pont egy magafajta jeges szívű démon vált a szerelmének céltáblájává, és csak remélni tudta, hogy egy idő után rájön arra, hogy mekkora bolondságot vett a fejébe.
- Y...Yrsil! - nézett rá szinte már rákvörös fejjel. - Mo...mo...mond csak. Holnap...ha ráérsz...szeretnék beszélni veled valamiről! - kezdett bele a mondanivalójába, de szinte már köpni nyelni nem tudott a zavarában. A démon kis híján hangosan elröhögte magát a látványtól, de valahogy sikerült lenyelnie és fenntartania a szelíd, mosolygós ábrázatát. Természetesen Frida még rájátszott a dologra, elegánsan füttyentve szólva ki utána.
- Hm...tombol a szerelem!
- Óh. - mosolyodott el a Hóhajú, majd megsimogatta a lány feje búbját. - Persze ráérek egy kicsit, Sophie. De azt tudod hogy a madam ajtaján nem illik hallgatózni ? - mutatta fel a háta mögött a madam felé a kinyújtott középső ujját. Kétségkívül hiányozni fog a neki az öreglány csipkelődése. Láthatóan Sophie nem számított erre a válaszra, és ehelyet halksipítással ölelte át a férfit, majd visítva elrohant, akár egy kölyök, aki életében először megy randevúra. Bár a démon tudta hogy a lány elég bevállalós, valahogy akárhányszor a közelében volt, visszafiatalodott egy komolytalan gyerekké.
- Tyű, ez a kölyök... - nézett a szaladó lány után. - ...remélem egyszer rájön, hogy ez sosem fog működni. - sóhajtott aprót.
- Na mars dolgozni, te lókötő... - hallotta a Madame morgását a háta mögött, aki szemlátomást vagy nem örült a dolognak...vagy irigykedett.
- Nem kell féltékenykedni, Frida édesem. - söpörte hátra az arcába lógó hajtincseit, majd megeresztette meg a ruháját, megvillantva a kétségkívül tökéletesre alkotott és még tökéletesebbre kigyúrt mellizmait. Shina kemény edzése, amellyel hónapokat eltöltött odafent északon, láthatóan kifizetődő volt. - Már megyek is.
Yrsil nyugodtan indult neki a privát szobája felé, ahol a kuncsaftokat szokta fogadni. Megérkezvén könnyedén levetette magát az ágyra, és előhúzott egy apró tégelyt, és ledobta a felsőjét. A tégelyben lévő zsíros kenőcsöt óvatosan kente végig a hátán, amely finom, bőrhöz hasonló réteggel vonta be a hatalmas hegeit, olyan természetessé varázsolva a hátát, mintha sosem lett volna ott semmi sem. Természetesen Shyriala találmánya volt ez a recept, és Yrsil tonnaszámra használta el, hogy sem a kuncsaftok, sem szeretők, se más ne lássa ezeket a bélyegeket. Egyike volt a titkainak a két heg, amely számára a szenvedésre ítéltetettségét szimbolizálták. Egyedül csupán azok a démontársai ismerték a hegek létezését, akikkel egykoron együtt harcolt a démonháborúban, valamint egy halandónak, egy Loreena nevezetű tündének mutatta meg őket a pillanatnyi szeszélyességében. Bekapott egy adag fájdalomcsillapítót, amelyet Cara adott neki, majd gyorsan beledobálta a cuccait a ládájába, és várta az első szenvedélyre éhező kuncsaftot...


Yrsil teljesen lefáradva ébredt fel a pihenőben. A nappalos utáni kis alvás után a madame nem adott pihenőt, szinte azonnal befogta éjjelesbe is. Lefejtette magáról a mellette fekvő Luka karját, majd legurította magáról Lizt, és négykézláb elmászott az ágy széléig. Halk sóhajjal lemászott róla, majd felhúzta a csizmáját, és odalépett az ajtóhoz. Résnyire nyitotta az ajtót, majd óvatosan kisurrant onnan. A társalgóban kivételes alkalomként csak egyetlen nő ácsorgott. Azonnal felismerte Nelt. Yrsil ajkaira elégedett vigyor húzodott, hangtalan léptekkel lopózott a lány mögé. Két karjával szorosan átölelte, miközben a nyakát csókolgatva útnak indította sóvárgó ujjait a nőt testén, aki vágyakozóan sóhajtott egyet, és rámarkolt a férfiasságára. Nekidörgölőzött a démonnak, majd finoman hátranyúlt annak nyakához, magára húzva őt.
- Sil. Emelet. Most. - rebegte szenvedélyesen, majd kibontakozott a démon öleléséből, és azt a férfiasságánál fogva húzni kezdte maga után. Yrsil azonban már aligha tudta tűrtőztetni magát, így megragadta a lány derekát, és magához rántotta, miközben előrehajolva a fülébe súgott.
- Itt és most.


Yrsil félálomban császkált fel alá a nappaliban. Először teát akart főzni, de aztán olvasni támadt kedve, végül pedig meg is éhezett. Laza otthonkáját viselte, amely már vagy egy évszázada volt divat, azonban Sil számára kevés ruhadarab volt kényelmesebb ennél. A haja csapzottan, kócosan omlott a vállára, az arcán pedig alig látható karikák árulkodtak arról, hogy nem aludt valami fényesen. Már azt sem tudta mit is akar valójában, amikor kopogtatást hallott. Lassan odaballagott, majd kinyitotta az ajtót, ahol meglepődve pillantotta meg a madame-ot.
- Igen, tessék ?
- Yrsil...rosszkor jöttem? - kérdezte halálkomoly arccal a nő.
A démon nagyot pislogott, és egy pillanatra le is dermedt attól, hogy vajon mit kereshet a nő itt.
- Nem...nem. Tessék, kerülj csak beljebb. - mosolyodott el bátorítóan, és betessékelte volna, de Frida csak intett, hogy kint maradna.
- Sikerült ma Sophie-val találkozni? - kérdezte komoly hangon, amitől a Hóhajú hátán felállt a szőr. Jól emlékezett, hogy a lány délutános volt, így csak délelőtt volt ideje, bár tény, hogy nem beszélték meg, hogy mikor találkoznak.
- Nem, nem találkoztam vele. - válaszolta a démon, a nő arcát vizsgálva. - Nem mondott semmit arról, hogy mikor találkozunk, így gondoltam estére tervezett valamit.
Firda arca még jobban elkomorodott. Körbenézett, majd előrehajolva a démon felé suttogott.
- Meghalt.

Amelia Tewelon: Hangosan dobogó szívvel érkezel vissza a torony elé. Nem sokon múlt, hogy rajtakapjanak. A nap hátralévő részét a barakkban töltöd, hiszen mégis csak kiharcoltál magadnak egy szabad délutánt. Másnap kissé nyugtalanul ébredsz, de teszed a dolgod, s ismét beállsz az őrségbe.


Crispin Shadowbane: A kis erszényben pénz helyett egy nagy rakás faforgácsot találsz. Meg is ijedsz, mert így nincs miből piát venni. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy ahogy kiszórod az asztalra a forgácsot, egy csűrűt látsz felcsillanni az értéktelen faanyag között. Egész pofás kis darab, aranyozott, elegáns gyűrű, ékkő helyett egy pecséttel, ami valahonnan ismerős, de nem tudod honnan. Aztán persze nagyne0hezen leesik: ez a jelkép díszíti a város kapuit.


Johnny Wood: Az első támadást kikerülted, most ott állsz a ház előtt, félig tanácstalanul, félig pedig a túlélési ösztöntől vezérelve.


Gustav Engelberg: A templomba érve már látod is a kiírást, miszerint papot keresnek, aki helyettesíti a nemrég megüresedett pozíciót. Ami még kecsegtetőbb számodra, hogy tekintélyes mennyiséget halmoztak fel miseborból.


Theo Wagner: Felérsz a szobádba, majd nekilátsz a könyvet bújni...őő...igazából ennyi.


Hóhajú Yrsil: A Madam szavaira majd kiugrik a szíved a helyéről. Ezután felkíséred Fridát a szobádba, hogy anélkül beszélhessétek meg a részleteket, hogy bárki is hallhatná.


Avis Swartzritter: A hordóban egy összecsavarodott hullát találtok. Hajdanán harcos lehetett, mert páncélt és fegyvereket is tettek be mellé. A kereskedő nem sokkal ezután elköt egy lovat és elmenekül, te pedig magadra maradsz a többi tanácstalan kísérővel.

//Ismét mindenkit várok Skypeon//

Nem igazán tudtam eldönteni, mit is cselekedjek. Egyszerre ordítottam volna le a fejét, és téptem volna ki a torkát. Végülis mindkét procedúrához megkellett fordulnom, így az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy a támadó felé fordulok és akkor eldöntöm mit teszek. A férfi arca nem volt ismerős, de még Armarosnak sem. Valószínűleg csak még egy városi önjelölt városi hős, aki önszántából felszámolja a "gonoszt", ezt az egészet pedig úgy képzeli el, hogy délben holt részegen egy dárdával rohangál. Tiszta szánalom ez a város... Úgy nézett ki a férfi sem ismert rám, mivel megpróbált mégegyszer lesújtani, de szerencsére sikerült kitérnem előle. Ez a vandál nagyon megharagudhatott rám, mivel hatalmas lábdobogással az orra alatt morogva (valószínűleg az édesanyámat szídva) elvonult a ház belső részeibe. Közelebb léptem az ablakhoz és mégegyszer bekopogtam.
- Anna! Itt vagy? - ordítottam torkom szakadtából, de nem jött válasz.
~ Nem érzem a jelenlétét. Valószínűleg meghalt. Kár érte, pedig ígéretes volt. Talán túlságosan is. - erősítette meg Armaros az elméletemet, miszerint Anna meghalt.
- Mi van? És akkor mi lesz a küldetéssel? - kérdeztem kétségbe esetten.
~ Át kellvenned a stafétát! - zúgta, mintha egy hadvezérként beszélt volna a katonáihoz. - Menj, állj érte bosszút!
- De ki ölte meg? - törtem meg a lelkesítő beszédét.
~ Mit tudom én, álmában kapták el azt a hülyét... - hadarta, megtörve a saját hősies beszédét.
- Mi van, ha az a fickó volt előbbről? Nem tudsz róla valamit? Nem ismered?
~ Homály. Homály. A homály elrejti azokat, akik nem akarják látni a fényt.
- Mindegy... Akkor kit is kell elintéznem?
~ Kezd ővele. Anna már megszerezte a célpont nevét, nem hagyhatod, hogy kárba vesszen!
- Oké...
Majd elindultam arra amerre a vandál ment. Benyitottam a házikóba. Maga az épület belülről sem nézett ki kirívóbban, mint kívülről: egyszerű, mindenfelől besötétített, kevés bútorral és dekoratív tárggyal. Szőnyeg sem volt, pedig most a jobbik negyedek egyikében jártam. Egy lépcsőt vettem észre, ami az emeletre vezetett. Hiába kerestem, a férfit nem találtam, így inkább Anna holttestét kezdtem el keresni. Nem tartott sokáig megtalálni, a felső szinten feküdt a egyik szobában. Valószínűleg egy szúrt seb okozta halálát, mivel elötte egy hatalmas vértócsa volt a lepedőn, és vágás nem volt a testén. A szobában egy szekerényen kívül alig volt valami, így szinte ösztönössen néztem bele a szekrénybe, hátha találok a gyilkosra utaló nyomot. Csak egy papír darabot találtam a szekrényben, nem igen voltak ruhái. A cetlin csak egy név és egy cím szerepelt: Lord Krak. R. Vogeljeager, Sariel-tér. Biztosra vettem, hogy ez a célpont neve és lakhelye, szóval elindultam a megadott címre. Ez a bizonyos Sariel-tér a felsővárosban volt, ahova bejutni nem lett volna valami egyszerű, mert az oda vezető kaput két jól megtermett őr ácsorgott, és még ehhez hozzá jön az is, hogy nappal volt, és rengeteg járókelő sétált arra. Elkezdtem sétálni a fal mellett, megpróbálva minnél kevesebb feltűnést kelteni. A fal mellett egy csomó üzlet sorakozott: péktől elkezdve, kovácson át volt itt minden. Valami furcsa elhatározásból elsőnek a bementem a pékhez. Mondjuk lehet, hogy ez azért volt, mert már rohadt éhes voltam. Ilyen szempontból viszont hatalmas csalódás volt ez a pékség. Sehol nem volt semmilyen sütemény, de még pék sem, csak egy "Mindjárt jövök" tábla. Jobban megnézve az épületek falai a város fal részei voltak. Biztos spóroltak az anyaggal. Végig tapogattam a falat az remélve, hogy találok valami titkos kapcsolót, de sajnos ez csak egy sima pékség volt, rejtett átjárók nélkűl. Ekkor egy beteg gondolat fogant meg a fejemben, ezért elmentem a kovács üzletébe. Az öreg kovács éppen egy széken pihent, viszont egy tőr szúrással elintéztem.
~ Így jár az, aki rossz csillagzat alatt születik. - röhögött Armaros.
Miután meghalt az öreg, megfogtam egy csákányt és betörtem a falat.

Nehezen tudom kiverni a fejemből a történteket, de még sem jelentem végül a felettesemnek, mert én vagyok az újonc itt és még nem ismerem sem a hatalmi viszonyokat, sem abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mit láttam, vagy kit. Akkor meg mit jelentsek? Másnap korán ébredek, bár ezt nem kellett volna az őrmester orrára is kötnöm, mert azonnal a toronyhoz küld, hogy váltsam fel az ottani éjszakást.
A város még csendes, a torony tetején is egy katona kornyadozik csak.
- Menj pajtás aludni, felváltalak. - bököm meg egy grimasszal.
Most én is egyedül leszek és talán ez újabb alkalom lesz, hogy meggyőződjem róla nem-e álmodtam a tegnapi napot.
Az őr bólint, én pedig magamra maradok a torony tetején.
Egy darabig a mellvédnek támaszkodva figyelem a vizet, azt az egy-két hajót, ami lassan elcsordogál, meg az ébredező várost, de egyre jobban piszkálja a csőröm, hogy ismét vessek egy pillantást a pincére és ha ott van, akkor arra a ládára........
Egy pillantást vetek magam köré, aztán fürgén lefelé indulok, talán nem veszi észre senki, a váltás még odébb van.
Leérve, a falhoz lapulva hallgatózom, ám hiába, még egy szusszanást, egy egércincogást sem hallok. Valamiért teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs lent senki. Egy valami azonban mégis van....... korom sötét, így nem látok semmit. Persze ez nálam nem akadály.......Előhúzom a különleges nyakláncomat, Tigrisszemet és a nyakamba akasztom.
Most már bátran mehetek tovább, nem botlok el semmiben.
Azért nem rohanok fejjel a falnak, óvatosan lépek a tegnapi terembe, kardomat magam előtt tartva, de tényleg egy lélek sincs ott. Elsősorban a tegnap látott ládát igyekszem megtalálni tekintetemmel, de mindenre nyitott vagyok, ami nem egy ilyen poros helyre való, túl tiszta, vagy szokatlan.
A ládának természetesen nyoma veszett, nyilván elvitték valahova, nehogy bárki is rátaláljon. Élőlényből egyetlen egyet találok, egy kisebb patkányt. Egyébként semmi szokatlan, mindent befed a por így könnyen látható, hogy nincs olyan tárgy, ami nemrégiben került volna oda.
Nehéz sóhajtással ülök le a sarkamra, amikor már mindent végigkutattam és nem találtam semmit. Tényleg azt gondolhatnám, hogy csak képzeltem a ládát és a tegnapi fickókat, de a hiányzó tőröm azt bizonyítja nekem, hogy még sincs így, mert a pincében sehol nem találom. De a mindent belepő por talán mégis segít annak kiderítésében, hogy merre távoztak. Na meg a láda sem volt egy könnyű darab, azt is valamerre el kellett húzni nem igaz? Mindent újra átnézek, mint egy vadász kutya a földön szimatolva, hogy felfedezzek valamit.
Elégedett mosoly suhan át az arcomon amikor felfedezem a nagyon halvány nyomot kifelé és megyek is azonnal utánuk.
A földszintre érve már tudom, hogy ez veszett fejsze nyele, hiszen itt már semmi nyom nincs, így halkan elnyomok egy káromkodást a fogaim között. Mélázásomból egy férfihang riaszt fel és majdnem ugrom egyet a váratlanságától.
- Jó reggelt...Amelia, igaz?
Az egyik zsoldos társam az, akivel korábban többször őrködtünk együtt a falakon. Úgy látszik, átkerült a toronyba, mert most látom itt először.
Zavarba jövök egy pillanatra, de aztán gyorsan összeszedem magam.
- Üdv! Igen, ez a nevem. - bólintok, bár ha megölnének sem tudnám, őt hogy hívják. - Téged is ide küldtek? Azt hittem egyedül leszek.
- Ma kerültem át. Mit kerestél odalent? Van ott valami raktár? – válaszol kissé monoton, komoly hangon.
- Aha. - veszem tudomásul a dolgot, de aztán érzem, ahogy a zavar ismét elönt, hiszen a torony tetején lenne a helyem. - Öööö........igen egy régi, poros raktár van. - próbálom kivágni magam. - Mintha mozgást hallottam volna onnan, gondoltam megnézem, de nincs ott semmi. - vonom meg végül vállamat, mintha tényleg semmiség lenne. - Épp visszaindultam, jössz? - lépek oldalra, hogy elmenjek mellette.
- Mozgást... - néz rám értetlenül, aztán végül bólint - Jó, menjünk - mondja, majd int nekem, hogy nyugodtan menjek előre a lépcsőn.
- Igen, mozgást. - bólintok megerősítésként, bár örülnék, hogy ha nem kérdezgetne többet. - Talán patkányok voltak.... - vonom meg a vállam ismét, aztán fürgén elsuhanok mellette, hogy magam után csaljam és felejtse el az egészet végre. Nem hiányozna, hogy a parancsnoknak is megemlítse, hogy nem a helyemen voltam.
Felfelé haladva azon gondolkodom, hogy megkérjem-e, hogy ne említse ezt az esetet vagy inkább ne mondjak semmit, hátha az őrség végére elfelejti, mikor meghallom a jellegzetes hangot, ahogy egy kardot kihúznak a hüvelyéből. Zsoldos vagyok, így nem sokat töprengek ezen, hanem azonnal előre felé vetem magam, hogy távolabb kerüljek a vészjósló helyzettől és kezem a dobótőrömre fonódik, hogy aztán egy perdülettel szembeforduljak a hátam mögött készülő veszedelemmel. Készen állok rá, hogy ellenfelemre dobjam a pengét, ha kell.
Az éles hang azonnal abbamarad mikor hátrafordulok, s a másik katonát látom, amint épp a fegyverét tisztítja egy ronggyal. Értetlenül néz rám.
- Mi van?
- Hogy az a........- szisszen ki a fogaim közül, ahogy a késsel a kezemben ott állok a társammal szemben és csak egy hajszál választ el tőle, hogy a penge most ne a mellkasában rezegjen.
- Ilyet ne csinálj máskor a hátam mögött, majdnem kinyírtalak. – dugom a helyére a tőrt dühösen rárivallva.
- Nem vagy egy kicsit túl ijedős katonának? - vonja fel a szemöldökét. Közben tovább suvickolja a pengét, ami már most is elég tiszta, de úgy látszik, teljesen ki akarja fényesíteni.
- Nem, csak óvatos vagyok és ezért vagyok még életben. - vágok vissza, aztán a napfényben már vakítóan fényes pengéje felé intek. - De, ha azt még tovább toszojgatod, akkor elkopik.
Most azért már elővigyázatosan, mellette lépkedek, míg fel nem érünk, az előbbi kis incidens nem tett jót a hangulatomnak.
- Talán korán keltem, de majd csak eltelik a nap. - mormogom magam elé.
Sorra jönnek a zsoldosok, és elkezdődik a napi műszak.
Ahogy halad az idő, végül kezd enyhülni a feszültség bennem és, ahogy lassan minden őr elfoglalja a helyét a gondolataim ismét a tegnapi különös eset felé fordulnak. Azon töprengek, hogy biztos csempészek voltak és ha ez egy bejáratott útvonal, akkor ismét visszatérhetnek, de a por nem stimmelt.......
- Jó napot, urak, hölgyek! - köszön ránk egy pattogós hang.
Csak erre ocsúdok fel és gyors szemrevételezés után, amiben konstatálom, hogy egy magas, szikár, kissé elegáns érzetet keltő szőke százados, rövidre vágott hajjal, vörös bőrmellényben, oldalán egy karddal csatlakozik hozzánk. Némi késéssel én is követem társaimat a katonásabb kihúzásban, bár sosem voltam jó katonának.
- Üdv! - köszöntöm, ha már a többiek nem ennyire udvariasak és csak feszengenek.
A felettesünk büszkén húzza ki magát – fene tudja miért, - és egyesével néz végig rajtunk.
Bár nem szolgálok túl régen, még nem emlékszem, hogy az őrmesteren kívül, bármilyen tiszt is felmászott volna ide........főleg nem fegyelmet ellenőrizni. Mi a fenét csinálhatnánk itt? Még háború sincs vagy valami csetepaté.
Közben a férfi egyik kezével az örvén játszadozik valamivel. Ahogy jobban megfigyelem, egy tőr élét simítgatja finom, apró mozdulatokkal és ekkor...........
~ Az nem az én tőröm? ~
A levegő is megáll a tüdőmben......
~ De miért lenne az nála? Nem valami különleges darab, tucatáru, ostobaság azonnal ilyesmire gondolni, tényleg paranoiás vagyok......~
Ettől még minden izmom riadókészültségbe kerül, ám állom a tekintetét.
- Csak ellenőrizni jöttem a fegyelmet. Remélem minden a szokott rutinban történik... - néz bele mindegyikünk szemébe.
- Minden rendben, minden csendes és nyugodt. – válaszolom közömbös képet vágva.
A százados egy fél lépést erejéig megáll előttem. Határozottan biztos vagyok benne, hogy látta, merre fordul a tekintetem, hiszen egyenesen a pupillám felé néz. Nem szól egy szót sem azonban, csak bámul előre. Rezzenéstelen arccal pislog egyet, majd nyel egy nagyot. Az egész csupán egy pillanatig tart, mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lenne. Miután hallja a válaszom, még több másik zsoldos elkezd helyeselni, hogy "bizony, így van". Elégedetten bólint, majd levonul, magunkra hagyva titeket.
Minden porcikám azt jelzi, hogy itt valami nincs rendben! Látom rajta, a tekintetén, a testbeszédén, de próbálok úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel.
Mikor megfordul és elmegy, egy pár pillanatig csak meredek utána, majd a mellettem lévő társamhoz fordulok.
- Le kell mennem....tudod……, elvégezni a dolgom, mindjárt jövök.
Azzal én is a lépcső felé megyek, hogy lehetőleg ne veszítsem szem elől a szőke, sármos századost, aki hirtelen nagyon gyanús lett nekem. Meg akarom nézni hová megy innen.
Óvatosan, halk léptekkel osonok utána, hogy ne vegyen észre, de én szemmel tarthassam.
Igaz eléggé nyiszorog alattam a lépcsődeszka, de a százados mégsem fordul vissza, sőt, egyszer sem néz hátra, miközben követem. Egészen a barakkig megy, ott pedig bevonul az ő saját szobájába, majd egy székre ledőlve elkezd olvasni...legalábbis ahogyan látom.
- Pfff! Hát ez nem jött össze! - bámulom a tisztet az ablakon keresztül, aztán visszafordulok. - Azt hiszem tényleg ki kéne aludnom magam és kiverni ezt az egészet a fejemből. - dörzsölöm meg a halántékom a fejem csóválva, saját magam szidva, hogy így jártam.
A szolgálat pedig csak telik és telik. Egyszer csak véget ér, mi pedig mehetünk lefeküdni a barakkban.
A nagy semmit tevésbe ismét beleunok és komolyan elfáradok mire az ágyam mellett állhatok. Lecsatolom a kardomat, aztán a dobótőrök tokjának övét, nyögve leülök a priccsre és lerúgom a csizmáimat is. Lekerül a vért és a zeke, de a többi marad, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy gyorsan kell harcra készen állnom. Hanyatt fekve elterülök a kemény matracon és a plafont bámulom, a fejem alatt összefűzött kezekkel.
Továbbra is rossz érezés tölt el, hiába próbálom kiverni a fejemből a dolgot. Mi közöm hozzá, ha mégis csempészek voltak, kit érdekel? Fordulok egyet a bal oldalamra......aztán a jobbra, aztán ismét hanyatt
- A francba, a büdös francba! - ülök fel és a fejem a térdemre hajtom.
~ Talán ismét rá kéne néznem a századosra? Talán megnyugodnék végre.......? ~
Körülöttem sorra oltják el a mécseseket, már mindenki fekszik le, hiszen aki késik a szolgálatból azt meg szokták dorgálni.
Én azonban továbbra sem tudok aludni, egyszerűen túl feszült vagyok hozzá. Halkan visszaveszem a zubbonyt és magamhoz veszem a fegyvereimet és kilopózom, hogy utána nézzek a tisztnek. A szállásához igyekszem. Na meg a levegő is jót tesz, talán kiszellőzik a fejem.
Legnagyobb meglepetésemre, amikor odaérek, üresen találom a helyet...legalábbis fény nem ég odabent és az ágyban sem látok semmit.
~ Nagyszerű! Lemaradtam róla. ~ könyvelem el rosszkedvűen. Persze gondolhatnám, hogy csak talán a körletet ellenőrzi, de valahogy még sem ez jut eszembe, de hát a vakvilágba nem indulhatok el. Majd holnap jobban szemmel próbálom tartani, most azonban nem látok más lehetőséget, mint, hogy visszamenjek aludni.
Bosszankodva elindulok visszafelé, ám alig teszek két lépést, amikor a távolból valami megcsillanni látszik a holdfényben.
Hiába a folyamatos rossz érzés, a nyugtalanság, de mivel nem találok rá okot mindig azzal hessegetem el, hogy csak képzelődöm, ezért aztán a villanás csak elég nagy késéssel juttatja eszembe, hogy mi is lehet az: rám lőttek egy nyíllal! Mire leesik és hasra vetem magam, hogy fedezékbe guruljak, már csak abban reménykedhetek, hogy nem egy Tell Vilmos a merénylő.
Valami csoda folytán sikerül is úgy elugranom előle, hogy legalábbis az életem megmaradt!
Még így is szerencsésnek érezhetem magam, mert csak a lábam találja el a nyíl, bár úgy éget, mintha parazsat tapasztanának rá. Összeszorítom a fogam, mert nem lenne jó egy hanggal is elárulni hol vagyok, hiszen a második vessző is alig téveszt el. Meresztgetem a szemem, de a lövészt nem látom, így jobbnak vélem, ha inkább megpróbálom elhúzni a belem innen. Az úttal párhuzamosan haladó árok pont alkalmasnak tűnt rá. Egy pillantást vetek a sérült lábamra. Zordan veszem tudomásul, hogy nem csak a nadrágomból, hanem a vádlimból is hiányzik egy darab és a csizmámba csurog a vér. El kell szorítani és be kell kötni, de itt, kiszolgáltatva az íjász kényének-kedvének, nem lenne túl jó ötlet. Muszáj elérnem azt az árkot!
Lassan, minden mozdulatomat meggondolva sikerül és miután gyorsan az ingem egy darabjával elkötöm a sebet, abban görnyedve osonok messzebb, hogy távolabb majd valami épület árnyékában már biztonságosan kijöhessek. Valaki határozottan meg akar szabadulni tőlem és így most már biztos vagyok benne, hogy nem képzelődöm. Valamibe nagyon beletenyereltem.
A fal fedezékéből kikémlelek és nem látok senkit...no nem mintha eddig láttam volna, de a nyíl szöge alapján valahol a közelben lehet az, aki rám lőtt. Akárki is volt, már talán odébb állhatott.
Éppen kúsznék elő az árokból, amikor szembejön velem az általam keresett százados a szokásos öltözékében. Íjat azonban nem látok nála.
Gyorsan visszalapulok az árok sötétjébe. Lehet ő lőtt volna rám? De mivel most nincs nála nyíl, igaz elég ostoba dolog lett volna azzal mászkálnia, lehet elrejtette........
Minden esetre most itt az alkalom, hogy kövessem ismét, talán most elvezet valahová.
Hagyom elhaladni magam mellett, aztán amíg lehet az árok rejtekében követem, aztán ha kell kimászok onnan és minden zugot felhasználva megyek tovább utána, néha felvillantva a tekintetem a magaslatokra, nehogy ismét meglepjen az íjász, ha még sem a követett jómadár lenne és úgy gondolja megúsztam.
Minden óvatoskodás nélkül halad a férfi, látszólag nem nézve se jobbra, se balra, pedig még kicsit félek is, hogy hangosabb vagyok a kelleténél, hiszen bicebóca vagyok a nyíl miatt. Odasétál a házához és kinyitja az ajtót.
Rosszkedvűen felmorranok magamban, amikor látom, hogy ismét a szállásánál lyukadunk ki. Úgy néz ki minden ellenem esküdött és ma sem fogok sikerrel járni. Megállok az árnyékban és csak nézem, hogy mit csinál.
A százados azonban hirtelen megáll, majd elkezd a zsebében matatni, mint aki elvesztette a kulcsát, vagy a laposüvegét akarja meghúzni.
Nem mozdulok, még levegőt is alig veszek, nehogy meghalljon, vagy észrevegyen a szeme sarkából. Nem tudom mit keres, de most türelmesnek kell lennem.
Ekkor azonban villám gyorsan megpördül a tengelye körül, majd egy dobótőrt hajít felém.
Őszintén megdöbbenek, ahogy meglátom a váratlan mozdulatot. Mindenre gondoltam volna, de erre nem. Nem hiszem, hogy hibát vétettem, mégis valahogy megérezte, hogy van valaki mögötte. Ösztönösen elvetődök, de lehet, hogy már késő, az én kezem is a tőrömre fonódik, de ha megölöm, akkor egyrészt menekülhetek, másrészt meg elvesztem az egyetlen nyomomat. Ha ezt megúszom, akkor jobb, ha most elmenekülök és máskor próbálkozom.
A tőr szerencsére nem volt valami pontos, így csak épp súrolja a bőröm. Fájó, bicegő lábbal menekülőre fogom és hálát adok az égnek, hogy látszólag esze ágában sincs követni.
Általában magabiztos vagyok és tettre kész, de most ez az egész alaposan összezavar és a sérülésem is legyengít. El kell látnom magam és pihenni egyet, hogy reggel frissen, átgondolhassam.

Ahogy felérek a szobámba, gyorsan lehuppanok az újonnan szerzett ágyamra, majd az elejétől a végéig átolvasom, majd átvizsgálom a könyvet. Mágiára érzékeny e, vagy netán valamely szó lenne a kulcs, mindent, amit tudok, megpróbálok felhasználni, hogy többet megtudjak a könyv kilétéről, és annak fontosságáról, esetleg hasznosságáról. Eközben Riel körbejárja a szobát, felfedezi annak a legkisseb rejtett zugát is, a kicsiny termete miatt, ez neki nem probléma, hogy beférjen egy egy szűkösebb helyre.
Takaros kis házikó, takaros kis szobája, jól berendezett, igényes, mintha csak egy bárónő lakosztálya lenne. Az ágyon elterülve látok neki a könyv olvasásának. Órák telnek el, mire a végére érek, aztán nagyot nyögve csukom be. Ez itt egy átlagos históriás könyvnek tűnik, nincs benne semmi, ami miatt kardot kéne rántani a másikra. Az egyetlen különös dolog az utolsó oldala. Ezt érdekes módon üresen hagyták, pedig bőven volt még mit írni az utolsó meséről.
A könyv utolsó oldala nem hagy nyugodni. Hajt a kíváncsiság, ezért felkapom a tollat, belemártom a tintába, és az utolsó üres oldalra megpróbálok írni pár gondolatot. " A szobám ágyának egyik lába kitörik" majd hagynám száradni, és csapnám össze a könyvet, ám ekkor tűnik fel, hogy az oldal másik lapja hozzá van valamivel ragasztva a könyv borítójához.
Megpróbálom óvatosan kettéválasztani az összeragadt részeket. Ha nem akar feljönni, akkor nem tépem szét. Végül lejött anélkül, hogy elszakadt volna, ami nagy szerencse, mert így el tudom olvasni a másik oldalát. A másik oldalra egy levél volt írva. Rögtön oda is húzom az orrom elé, hogy átfussam. Az alábbi szöveget látom.

"Wilhelm hallott. Már elküldtünk egy megbízható kardot azért az akadékoskodó kultista nőért. Három találkozzunk ugyanazon a helyen, akkor add az új utasításokat. Az ereklyét addig is megőrzöm. Vigyázz, nehogy kövessenek."

Ennyi volt mindössze. De hogy ki írta és kinek, az már nem szerepelt az oldalon.
Ahogy végig olvasom az érdekes levelet, megfog két dolog, melyek igazán vegyes érzéseket keltenek bennem. Kultista, és ereklye. Mind a kettőt jól ismerjük. Az egyik kíváncsivá tesz, a másik már inkább elrettent. De a kíváncsiság még mindíg képes akármit legyőzni, így a könyvet visszatéve a ruhám alá, nem használom ki a napot ameddig a szobában kéne lennem, gyorsan felkapom Rielt, és Noitrához indulok.
Le is érek. Noitra éppen vígan dalolászva főz valamiféle kencét. A gőz illatából ítélve valamilyen virágból sajtolt borogatás, mert olyan a bolt, mintha bált tartottak volna.
- Újbóli tiszteletem mester asszony!- Szólalok fel, hogy ne lepjem meg a főzicskéző alkimistát. - Mit tetszik kotyvasztani, ha szabad kérdeznem?
- Nocsak, ez gyorsan ment? Nem, nem az én titkos csodaszerem, mely elsimít minden ráncot. Azt nem kapod meg... - szögezi le gyorsan, bár nem is kérdeztem - Ez csupán csak egy gyógykenőcs egyszerű sebekre. Kérsz egy kis kóstolót? - néz rám életvidám tekintettel.
- Ha már volt ily kedves örömmel kipróbálnám - Szólok vissza neki, majd közelebb sétálok.
Leemel egy kisebb fiolát, majd tölt bele és odadobja egy fiatalos dobással.
- Ha netán hánynál tőle, feltétlenül jelezd. - és itt jövök rá, hogy csak egy kísérleti nyulat akart magának.
- Hm, igen érdekes nézem a kis fiolát. - Hát ezt elrakjuk későbbre. - Akkor egy kicsit még átgondolom, hogy kipróbálom e, de majd jelentkezem az biztos, hogy mégis milyen hatása volt.
- Azon gondolkoztam, hogy lehet, elhagyom ezt a várost, de pénz híján vagyok. Tudnál esetleg adni pár dolgot az utamra. - Majd veszek fel egy gyógyitalt, és nézem annak a tárolóüvegét, és cimkéjét. - Az információ manapság nagyon drága dolog. Elcserélhetnénk egys másra. -
- Nem vagyok én főnemes, hogy ennyi mindenre fussa... - mondta Noitra, aki tényleg a lakhatáson túl mással nagyon nem szokott kisegíteni senkit.
- Hát lehet igaz. De amit tőlem tudnál meg, azt az információt még elég jó pénzért továbbadhatnád. De ha nem hát nem. Így is többet segítettél, mint azt egy vidéki vándormágus álmodhatná. - Ekkor elindulok az ajtó fele.
Noitra az eddig megszokott békés hangján köszön el tőlem.
- Jó utat. És vigyázz magadra.
- Neked is minden jót, remélem még találkozunk. - Majd kilépek az ajtón, és nyomok után próbálok kutatni. És erre a legjobb hely maga a kocsma. Ezért hát odaveszem az irányt, lefülelni egy két pletykát, szóbeszédet.
Találok is egy kocsmát, tele mindenféle népekkel. Mivel a felsővárosban vagyok, ez még egy elegánsabb helynek számít, így a szokásos kocsmai rosszarcú népek nem lelhetők fel. Találok szabad asztalt, sőt még a pult mellett is van két hely.
Veszek egy korsó sört, majd leülök az asztalhoz, és hallgatom a népek zaját, egy egy jobb információ elcsípése a célom.
A pultos ekkor kiröhög, mert nem nézek ki felnőtt férfinak, de azért kiméri nekem a sört. A népek mindenféléről beszélgetnek, de semmi különösebb dolgot nem hallok. Nincs más csak én, Riel, a sör, meg persze a könyv.
A sörömet lassan eliszogatva várok még a kocsmában.
Eltelik egy csomó óra, az emberek jönnek, mennek. És egyszer csak azon kapom magam, hogy egy teljesen ismeretlen ember a könyvemmel szemez. De olyan el sem akarom titkolni, hogy bámullak nézéssel.
Ránézek, majd intve neki a korsómmal, ide invitálom. Ha elém ül, akkor így szólok hozzá. - Szép napot. Minek köszönhetem ezt a kirívó figyelmet ezen a szerény helyen?
Az illető, egy középmagas, nagyjából harmincöt év körüli, vörös hajú nő le is ül elém, majd azzal a lendülettel odacsúsztat elém észrevétlenül egy tőrt jelezve, hogy nincs nála fegyver.
- Hogy kerülsz ide? Neked már lenn kéne rejtőznöd.
Ahogy ezt a mondatot összreaktam, a fejemben a könyv hátuljában lévő üzenettel, belém hasított a tudat, hogy sikerült pont azt elérnem, amit akartam. Bár most még túl veszélyes lenne felkészületlenül berontani a medve barlangjába, így hát megkell teremtenem a megfelelő háttér történetet a szituációmhoz. - Még nem tehetem. De előbb ami a fontosabb. Hogyan állunk eddig? Megtudtál valamit? - Kérdezem tőle, mint aki velük egy csoportba tartozik, és erdeklődik a többiek felől, hogy minden jól, a "terv" szerint megy e.
A nő teljesen bedőlve a cselnek válaszol. Kicsit értetlenül, de válaszol.
- Kell még legalább három nap. Hogy aztán mi lesz, azt majd megtudjuk. Ennyi idő kell, különben a Héják gyanút fognak. Addig is tűnj innen, amíg megteheted.
Ekkor a lány elrakja a kését, majd se szó se beszéd faképnél hagy engem. Fura dolog. Noitra után már a második ember, aki egy mesekönyv láttán ilyen furán reagált.
A könyvet most tényleg nagyon mélyen eldugom a ruhámban hogy senki se vehesse észre, és a következő irányba indulok ami a vörös lepel bordélyház. Mindíg vannak szaftos információk, amiket el el kotyognak az örömlányoknak.
Riel menet közben alaposan szemügyre vette a könyvet, és észrevett rajta egy kis jelet, ami az én figyelmemet elkerülte. Nem azért, mert nem láttam volna. Egy szerszerű kis címer volt a könyv gerincén. Hanem a címerbe apró, szinte alig kivehető betűk voltak vésve: "Bárói Nagykönyvtár". A mű címe egyébként: Eric von Stonhausen: Ezer dal és ballada.
Ahogy haladunk tovább, úgy egyszer csak Riel szól a zsebemből. - Hé fiú - Mire én lenézek és érdeklődve várom a válaszát. - Ennek a gerincére az van írva, hogy Bárói nagykönyvtár. Lehet oda kéne mennünk. - Ahogy hallom, útirányt változtatok, és megindulok a könyvtár felé.

- Mi a...? - lepődtem meg mikor a hordó felborult és egy páncélos hulla volt benne. Iszonyatos dögszag áradt a hordóból, és mire észbe kaptunk, a hordárokkal, a megbízónk elrohant, és elkötve az egyik lovat felszívódott. - Na, most mi legyen? - morogtam, a fejemet vakarva, és jobbnak láttam kilépni az ajtón, mert elviselhetetlen volt a szag. Undorító volt az egész, szinte magamon éreztem, ahogy rám tapad a szag és maga a test is, ahogy pedig elmentem mellette, véletlenül bele rúgtam, és kicsúszott a test. A páncélon, valamiféle címer is volt.  - Ez meg? Ki lehet vajon? - A városkapun láttam ezt a címert, úgy hogy biztos voltam benne egykor ide tartozott. A hordóban pedig kard és pajzs is volt a páncélos mellett.  - Hogy a csudába fért el benne? És még jobb kérdés, mi a fenéért, lett bele téve egyáltalán? Arról már nem is beszélve ki az a beteg állat, aki még hurcolásza is. – morogtam, ahogy kicsit távolabb mentem. Nagyon rossz érzésem volt a dologgal kapcsolatban és egy kis hang a fejemben azt hajtogatta, '' nyúlcipő - nyúlcipő! ''  Mint a többiek én is elindulok a lovamhoz, hogy eltűnjek, de hirtelen mozgást hallok a bolt felől. Mikor arra fordultam, azt hittem rosszul látok. Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam, hogy a hulla felkelt és a fegyvereit a kezébe vette. És egyáltalán nem tetszett, ahogy a szeme világított. Nem tudtam mit kéne tenni, legszívesebben elpucoltam volna, de ha ez kiszabadul az emberek közé nagy lesz a pusztítás. Nagyokat pislogtam mikor elkezdett felénk szaladni. Annyira meglepődtem, hogy majdnem fellökött, de szerencsére időben arrébb ugrottam. - Franc! - morrantam dühösen. - Vajon hova mehet? És miért? - gondolkodtam, de nem sokáig. Tudtam, hogy nagy hiba, de a kíváncsiságom erősebb volt, és azt sem akartam, hogy valakinek baja essen. Így nem érdekelt ki mit mondott, a járkáló hulla után rohantam, hogy megtudjam mi a célja. De fejemben a kis hangocska azt hajtogatta, hogy nem vagyok normális. A páncélos hulla végigrohan az úton, a legtöbb embernek nincs is ideje észrevenni, hogy micsoda. Páran ijedten húzódnak el előle, de ő töretlenül rohamoz tovább, egyenesen fel egy emelkedőn. Ahogy a páncélos töri az utat úgy nekem is könnyebb követni a nyomát. Főleg hogy a meglepett és ijedt kiáltások is mutatják merre is kell menni. Ahogy az emelkedőn haladok felfelé, érzem, hogy nem vagyok a legjobb formában. -  Lehet többet kéne gyalog járnom, és nem lóháton. - fújtattam, mikor egy pillanatra megálltam és körbe néztem. Ennyire azért nem akartam megnézni magamnak a várost. De ez egyre feljebb visz. Vajon mi olyan fontos arra? Főleg egy hullának. Gondolkodtam, ahogy újra nekiiramodtam, hogy utolérjem. Hiába volt az én páncélom, úgy kialakítva, hogy szabadabban mozoghassak, akkor is fölösleges súlynak éreztem, és ez most nem jött jól. Mikor berohant a sikátorba én lelassítottam és nagyon óvatosan, közeledtem. Nem szerettem volna kellemetlen meglepetéseket. Így csak nagyon óvatosan a falnak lapulva kukucskáltam be, hogy mi is van, ott vagy mi történik. 
- Kicsit nehezebb volt, de végre itt van. Ezzel a markunkban megállíthatatlanok leszünk...
A fal mellett figyeltem mikor beszélgetést hallottam meg. Nagyon kíváncsivá tett, mert biztos, hogy valami disznóságra készültek. És nem tetszett, hogy egy sétáló hullát is be akartak vetni. A halottak csak maradjanak a föld alatt és ne bolygassa őket senki. Nagyon nem tetszett, a köpenyes fazon, de túlzottan összetűzésbe sem akartam kerülni. Elvégre megígértem Siegnek, hogy nem kerülök bajba és egészben megyek haza. De sajnos már most nyakig benne lehettem, hogy ezt láttam. - Pár nap elég lesz rá, hogy a fejest eltegyük láb alól. Akkor aztán megszerezzük a másik testet is, és gond megoldva...
Sajnos az arcukat nem látom. Röviddel ezután a hulla és az egyik alak elmegy a másik irányba, a másik viszont elkezd felém közeledni. Vajon kit akarnak ezek eltenni láb alól? Gondolkodtam, miközben tovább hallgatóztam. Nem láttam az arcukat, de a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az egyik pont felém indult meg. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Azt néztem hova rejtőzhetnék el. Fogtam magam és arra indulta amerről jöttem.
Ám a páncél nélküli férfi gyorsabb volt nálam, ezért meglátott.
- Hé, ki van ott!
- A rohadt... - morogtam, ahogy tovább futottam, mihamarabb ki akartam érni, a sikátorból. Nem szerettem volna én, lenni a következő járkáló hulla. Sajnos a páncél nagyon lelassított, és az idegen, mozgásából ítélve rajta nem volt, így könnyen és gyorsan mozgott. Úgy kapkodtam a lábam, ahogy bírtam és csak reménykedhettem, hogy megúszom. Ahogy kiértem a sikátorból a sarkon volt egy nyitott ajtó, és gondolkodás nélkül berohantam rajta és az ajtó mögött a falnak lapultam. Próbáltam lenyugtatni légzésemet, közben, azt figyeltem, mikor talál rám az a fazon. Mázlim volt, mert az üldözőm nem vett észre, de én pont egy nagy zsákba szaladtam bele a lendülettől, ami bánatomra ki is szakad és a búza kiömlött belőle. A kofa meg igencsak csúnyán nézett rám a pult mögül. -  Csöbörből vödörbe? - hirtelen nem tudtam mit mondani és kínos mosollyal néztem a férfira. Az árus nagyot néz, majd odaszaladt és odébb húzza a zsákját.
- Kifelé innen, az Isten verje meg.
Kicsit megszeppentem, mikor a seprűvel elkezdett kifelé terelni, de nem volt ínyemre, hogy elkapjanak. Nem voltam biztos benne, nem e visszafordult üldözőm és a környéken keres, de az ember hajthatatlannak tűnt. 
- Elhiheti, az már meg vert, emiatt nem kell aggódnia. - mondtam, ahogy óvatosan, kinéztem és mikor biztonságosnak véltem elhagytam a boltot, hisz nem akartam a seprűből kapni egy nagyot a fejemre.

Amelia Tewelon: Éjszaka nem aludtál valami jól. Az esti kis kaland után már biztos voltál, hogy valami disznóság folyik a háttérben. Igaz végül nem derült ki, hogy a kedves tisztednek van e bármi köze hozzá, az is lehet, hogy csak egy egyszerű zsebtolvajnak hitt. Kezd tábort verni a fejedben a gondolat, hogy valaki el akar tenni láb alól...illetve nem gondolat, ez biztos, hiszen meglőttek. Mindenesetre este nem történik semmi és másnap, ha kicsit fáradtan, kis sebbel a bokádon, de ismét szolgálatba tudsz állni.

Crispin Shadowbane:
A vámpír ékszerész aggódó szemekkel néz végig a gyűrűn, amit találtál.
- Ilyen ékszert csak a bárónő személyes ügyintézői viselhetnek. Egy ilyet birtokolni óriási hatalom...és hatalmas veszély.
Azonnal észreveszi ő is, hogy a finoman kidolgozott pecsét illesztése a karikagyűrűre egyszerű kontármunka.
- Fiam, el sem tudod képzelni, milyen bajba keveredtél...


Johnny Wood: Több órás munka után végre valahára meglátod a lényt a másik oldalon. Sikerült bejutnod a felsővárosba. A nagy meglepetés csak ezután jön, mert egy népes utca kellős közepén sikerült megbontanod a falat. A járókelők értetlen, ijedt fejjel néznek vissza rád.


Gustav Engelberg: Hosszas várakozás után elérkezett az esti mise ideje. A templomba is elkezdtek gyűlni a népek, te pedig felkészülsz, hogy a lehető legtöbb segítséget nyújtsd...no meg persze hogy a lehető legtöbb dolgot kiderítsd.


Theo Wagner: Megérkezel a könyvtárba. Mivel a könyvet elrejtetted a ruhádban, így nem keltettél különösebb feltűnést senki. Hatalmas könyvtár, meglepően sok csicsás, fényűző díszítéssel. Rajtad áll, hol kezded el a kutatást.


Avis Swartzritter: Lihegve indulsz vissza az apró kis boltba. Próbálod kiverni a fejedből ezt a bizarr kalandot, és visszatérni a nyugodt, békés életedhez. Vissza is érsz kedvenc lovacskádhoz. Éppen vezeted a járókelők közt, mikor valami különös, amorf alak árnyékol be téged. Ahogy égre pillantasz már látod: egy kísértet lebeg alig pár méterrel feletted...

//A változatosság kedvéért mindenkit skypeon várok//

Úgy tűnt, a több óra kemény munka meghozta gyümölcsét, és sikerült betörnöm a falat. Azonban erre felé valószínűleg nem igen jártak köpenyben bújkáló alakok, mivel eléggé megbámultak, mikor izadtan feltűntem a törmelékek között. Rengeteg ember gyűlt körém. Sokan csak összesúgtak, mások távolodtak tőlem.
- Armaros, van egy olyan érzésem, hogy szarban vagyunk. - súgtam oda a mélységinek.
Ő a fejemben bólogatott. Talán nem dolgoztam fel rendesen a helyzetet, amibe csöppentem. Így utólag viszont nagy hülyeséget csináltam, mikor megszólítottam uramat, ugyanis még több ember gyűlt körém és sokan kommentálták, hogy én "magamban" beszélek. Nem lehetett erre felé mindennapos az ekkora tömeg, ugyanis kettő őr kezdett felém sétálni. Szinte gondolkodás nélküli rohanásba kezdtem. Pár perc futás után sikerült is lehagyni a tömeget és a két őrt. Egy kis sikátorban a falnak dőlve lihegve kérdeztem Armarostól:
- Lehagytuk őket?
~ Nekem nincs szemem, te bolondok gyöngye... - nyögött nagyot a fejemben.
- Jól van, na... Azt hittem az ilyesmi dolgokat érzed.
Óvatosan kihajoltam a sarkon, hogy megnézzem mi a helyzet. A szokásos nagyvárosi polgárokon kívűl senki mást nem láttam. Mégegyszer ránéztem Anna kézjegyzetére, mivel a nagy menekülésben elfelejtettem hova is tartok. Csak akkor jöttem rá arra, hogy itt nagyobb feltűnést keltek, mint a külvárosban, amikor visszagyűrtem a papírt a zsebembe és az egyik civil kishíján észrevett. Gyorsan átrohantam a velem szemben lévő sikátorba. Szerencsére ez a műveletet feltűnés nélkűl végrehajtani. A sikátor egy kicsi térre vezetett. Már megörültem, hogy ez a Sariel tér, de sajnos ez a gyanúm nem jött be. Odaléptem egy polgárhoz, hogy megkérdezzem merre találom a teret, amit keresek, de ő megrémült tőlem és szaporán elviharzott. Oda sétáltam egy másikhoz is, szerencsére ő nem volt ennyire félős, és rendesen útbaigazított.
- Innen négy utcányira, a Nagy Körút mentén. Nem fogja eltéveszteni. - kissé ugyan megréműlt, de ő nem szaladt el.
Miközben beszéltem vele, a téren álló két őr kiszúrt és elkezdtek felém mutogatni. Elkezdtem rohanni afelé az utca felé ahova mutatt a fickó.
- Hé maga! Álljon meg! - ordítottak utánam az őrök, akik immáron mögöttem loholtak.
Az emberek sorra tértek ki előlem, miközben futottam. Gondolom nem akartak bajba keveredni. Pár perc rohanás után az őrök már a sarkamban voltak, mikor mégjobban belehúztam a futásba. Mikor már a második utcával is végeztem, egy őr futott velem szembe, aki csatlakozott az üldözőim sorai közé. Begyorsítottam. A városőrök viseltek némi páncélt, így aztán leráztam őket és előbb fordultam be a harmadik utcába, mint ők. Kissé lihegve nyugtáztam magamban, hogy a városőrök elhútnak mellettem. Egy utcára voltam a tértől. Pár percnyi várakozás után, gondoltam már elmentek az őrök, de nem így volt. Mikor kihajoltam a sarkon, megpillantottam egyiküket az utcán fel-alá pásztázni. Nem maradt más választásom: a szűk mellék utcákon átt kellett eljutnom a Sariel térre. Körülbelül negyed óra fel-alá bóklászás után el is jutottam a Sariel térnek vélt helyre. A fejemet meresztve két ház közül meg is pillantottam a teret teljes valójában. Középen egy nagy, márványból faragott, angyalt ábrázoló szobor volt található. Körülötte szépen, szimmetrikus mintában lerakott macskakő fedte le a földet, itt ott, egy két fával, bokorral, vagy éjszakai lámpával szegélyezve. A tér mentén rengeteg ház (többnyira üzletek és műhelyek) helyezkedtek el, melyek közül nem egynek díszes faragvány, márványból készült erkély, vagy vízköpő ékesítette a falait. Itt a szokottnál több városőrt találtam az utcákon ténferegni, lévén ez egy forgalmas csomópont. Sok ember volt, így nehezebben keltettem feltűnést. Azonban volt egy kis bökkenő, mint ahogy mindig szokott lenni: Anna papírján nem szerepelt a házszám. Rövid hezitálás után odaléptem egy civilhez, és megszólítottam:
- Elnézést, ne haragudjon! Tudom, most kissé megijedhetett ettől az öltözéktől, de múltkor szarrá égtem, szóval nem szívesen dobom le ezt a csuklyát. Lord Krak. R. Vogeljeager úr azt mondta nekem, van egy orvos ismerőse, szóval látogassam meg, és ő rajzol nekem egy térképet arra. De mivel nagyon sietős dolga volt, elfelejtette mondani, melyik házban lakik. Esetleg ön tudja?
Szerencsétlenségemre a nő, akit megszólítottam, elég bunkó volt és nem túl finoman elküldött. Pár perc keresgélés után rátaláltam egy helyre, ahol sem őr, sem polgár nem járt. Egy ház elé lepakoltak egy csomó üres dobozt. Szinte éreztem, hogy ezek azért vannak itt, hogy felmásszak rajtuk, hát így is tettem. Gyönyörű volt a kilátás a tetejéről, de ezzel nem foglalkoztam sokáig, hanem inkább átugrottam a hozzám legközelebb eső teraszra és bementem. Nem volt túl különös, csak egy egyszerű belvárosi ház. Én pont a hálószobában landoltam, ahol egy francia ágy volt, így feltehetőleg férj és feleség élt itt. A földszintről egy szelíd női hang dúdolására lettem figyelmes. Lementem a lépcsőn és a hang egyre erősebb lett. Végül a konyhánál kötöttem ki. A ház asszonya éppen zöldséget szeletelt, mikor határozott léptekkel megindultam felé.
- Hölgyem, tudja, hol lakik Lord Krak. R. Vogeljeager úr? Amennyiben nem válaszol kénytelen leszek végezni magával. - szóltam oda neki rémisztő hangon.
Ő remegő kézzel megfordult, és felém tartotta a konyhakését.
- Hölgyem, válaszoljon! - ordítottam rá, mi közben az övemre csatolt tőrömhoz nyúltam.
Ugyan némi habozás után, de sikerült választ kapnom.
- Sa...sariel tér 21....az a nagy ház a temetős mellett! - sikoltotta félelmében.
- Hölgyem, megjegyeztem az arcát és tudom, hol lakik, szóval, ha bárkinek is elmondja, mi történt, én eljövök magáért éjszaka, és elvágom a torkát. Értve? - mondtam neki vérfagyasztóan nyugodt hangon.
Lehet halálra ijesztettem szegényt, de a munka az munka. Szerencsétlen sírva roskadt a földre, amikor valaki elkezdte elég erősen ütni az ajtót. Én felrohantam az emeletre, mikor hallottam, hogy az őrök berontottak a házba. Mivel megfeledkeztem róla, hogy erkélyen át jöttem, kitörtem a mellette lévő ablakot és azon hagytam el a lakást. A katonák léptei egyre hangosabbak lettek, így elkezdtem a tetőn rohanva menekülni. Az őröket sikerült leráznom, mivel azt hitték, hogy leugrottam az utcára. Pár percnyi tetőn töltött idő után elértem az utca széléhez. Oda, ahol már nagyobb távolság volt a házak a között. Ám ekkor, magammal szemben megpillantotam a 21-es számmal ellátott házat, így gondolkodás nélkűl átugrottam oda. Az érkezésem nem volt túl szép, sikerült egy szép sebesülést szereznem a combomra, de ez nem érdekelt, mert elértem a célomhoz! A tetőről leereszkedtem az erkélyre. Pechemre éppen ott állt az egy cseléd lány, aki elkezdett hangosan sikoltozni. Betörtem az ajtót, és áttörtem a nő a torkát. Ő vérbefagyva elfeküdt a földön, mikor szapora léptekre lettem figyelmes. Gyorsan előrántottam tőrömet és karomat csáppá alakítottam. Így vártam az érkezőket. Egy komornyik és egy másik cselédlány érkezett a terembe. Amint megláttak megfordultak, és a kijárat felé vették az irányt, de én begyorsultam és utánuk futottam. A komornyik ekkor megfordult, és rámvetette magát.
- Szaladjon! Gyorsan! - ordította a cselédnek, aki habozás nélkül ki is rohant.
Szegény komornyik egyenesen a karmomra ugrott. Lehet, hogy véget vetettem egy szerelemnek? De nem igazán volt időm ezen gondolkodni, mivel hatalmas tömeg kezdett dörömbölni az ajtó elött. Találtam egy lejárót, ami egyenesen a pincébe vezetett. Érdekes módon, mikor leértem a tömeg elhalgatott. Óvatosan felosontam a lépcsön majd kihajoltam a sarkon. Sehol senki. Viszont amikor megfordultam! Egy csuklyás tünde férfi állt mögöttem, aki éppen dohányozott.
- Te aztán rajkós kis emberke vagy.... - jelentette ki, majd nagyot szívott dohányába.
- Te vagy Lord Vogeljeager? - kérdeztem úgy, hogy ne lássa rajtam, hogy kissé meglepődtem.
A tünde nagyon szívott a cigarettájába.
- Lord Vogeljeager egy álszent hazug rohadék... volt. Én csak a bárónő árnyéka vagyok. - villantott meg egy héjatollat, amit a hajába tűzve viselt. Ezt a tollat a bárónő bérgyilkosai és kémei, a "Héják" viselték.
- Te megölted? - kérdeztem réműlten.
- Ellenkezőleg. Meg akartam menteni... sajnos nem sikerült. Nem vagy otthon a nemesek dolgaiban, igaz?
- Hát... Igazából soha nem volt dolgom nemesekkel.
- Állandóan csak a másik vérét szívják... de amíg a bárónőnek nem ártanak vele... nos, addig nincs dolgom velük. A néha Vogeljeager sajnos túl sok vért akart inni. - ezután oldalra pöckölte a cigarettáját, majd odahajolt felém. - Reméltem, hogy tudsz róla valamit, ha már ennyit szenvedtél csak hogy idejuss.
- Te végig figyeltél engem? Ez nem is lényeges... Most mit mondok a megbízómnak?
- Azt kérdeztem, tudsz-e róla valamit?! - vett elő idegességében egy újabb adag dohányt és egy, a semmiből előrántott pipába tömte.
- Nem tudok róla semmit...
- Akkor kopj le! - rivallt rám, miközben szívott még egy slukkot. - Addig akarom lezárni ezt az ügyet, míg forró a nyom. Nem kell nekem még valami őrült is pluszba... - szorította össze a szemeit - És ha még egyszer meglátom, hogy a városlakókkal szórakozol, kiszúrom a szemed!
Aztán fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón, otthagyva téged tanácstalanul. Szerencsére Armarost pont ekkor vágta fejbe az ihlet.
~ Azt hiszem tudom is, mire van szükségünk... - jelentette ki a mélységi magabiztosan.

Bár az ágyamba visszajutottam, de nem jött álom a szememre sokáig, egyrészt a történtek miatt, hogy vajon mi lehet az amibe belecsöppentem, másrészt jó darabig minden neszre összerezzentem, várva, hogy megtámadnak. Aztán győzött a fáradtság és a kimerültség és hajnaltájban csak elaludtam. Természetesen alig tudtam valamit hunyni, máris felkeltettek, hogy kezdődik a szolgálat. Mikor nem látta senki, átkötöttem a sebemet, aztán mint ha mi sem történt volna, felvettem a szolgálatot a toronyba.
Ideges voltam és állandóan magam mögé nézegettem, biztos voltam benne, hogy nem vagyok biztonságban, de nem igazán tudtam merre elindulni a tiszten kívül.
Aztán, ahogy magam mögé nézel, egyszer csak megpillantottam az emlegetett tisztet, akinek tegnap próbáltam belopózni a szobájába. Éppen az ellenkező irányba tart, a barakkok felé.
Bíztam benne, hogy a sötétben nem ismerhetett fel, de persze nem tudhattam semmi biztosat. Mikor megláttam azonban, hogy a szállásom felé tart, hát mindjárt gyorsabban vert a szívem. Talán csak nem engem keres?
Megint csak kénytelen voltam valami elcsépelt mentegetőzéssel elhagyni a helyem, mert muszáj volt látnom, mit csinál, mire készül. Sikerült lejutnom minden további nélkül, a társaim már megszokták, hogy rendszerint „van valami dolgom”. Egy társam még azzal is viccelődött, hogy biztos a női gondok miatt kell ennyi szünetet tartanom, mondván a nőknek "havonta egyszer elmegy az eszük".
Először ösztönösen orrba szerettem volna vágni a szövege miatt, de aztán rájöttem,hogy jobb ez így, legalább volt indokom a távolmaradásra. Így csak egy zavart mosolyt eresztettem meg és vonogattam a vállam, majd siettem is lefelé.
Ott aztán frusztráltan néztem körbe, mert sehol nem láttam a századost.
De legutoljára a barakkok felé ment, így határozottan a szállásom felé indultam én is, miközben úgy tettem, mint a többi katona, céltudatosan mentem, hiszen nem én voltam az egyetlen, aki a körletben mászkált, de azért igyekeztem mindig takarásban maradni a tiszt felől.
~ Ha valaki megállít legalább már tudom mire kell hivatkoznom és a többiek csak megerősíthetik ebben. ~ futott át rajtam a gondolat.
Bíztam benne, hogy a szállásom környékén ismét megpillanthatom majd a férfit.
És igazam lett. A tiszt nem is nézett egyáltalán hátra. Miért is tette volna, elvégre én csak egy közkatona vagy, ő pedig egy tiszt. Azt viszont láttam, hogy az én épületem felé megy, majd hezitálás nélkül benyitott a házba.
~ Tudtam! ~ álltam meg egy szomszédos épület sarkánál, hogy elégedetten nézzem, ahogy a szállásom ajtaján bement. ~ Valahonnan csak tudja, hogy itt kell keresnie, bár.....~
Az jutott eszembe, hogy tiszt lévén biztosan ismeri a beosztásomat és akkor azt is tudta, hogy most szolgálatban vagyok. Akkor meg vajon mit keresett?
Viszont senki nem is akadhat fel azon, ha valamiért visszatérek a szállásomra.....mondjuk itt hagytam a ..........tőrömet????
Határozott léptekkel és határozott mozdulattal léptem be a házba, mint aki nem tud semmit.
Azért persze készen álltam, hogy védekezzek, ha kell.
Mikor ott találtam, akkor meglepődést játszva néztem rá.....
Ő szintén meglepődött, amikor meglátott engem. Amikor benyitottam, láthatóan már éppen indult volna kifelé.
- Amelia...remélem jó indokkal hagyta el a helyét. – nézett rám kérdőre vonva.
A szemem végig villantak a helyiségen és az ágyamon, mert mivel a százados már kifelé tartott, fogalmam sem volt, hogy elvinni akart-e valamit vagy esetleg hozott "valamit", vagy csak nekem élénk a fantáziám, de itt már túl sok a véletlen!
- Teljesen jó indokkal,.....uram! De ma itt mindenki szolgálatban van, hogy hogy itt van uram? - néztem rá ártatlan kíváncsisággal.
- Az nem tartozik magára. - hangzott az egyenes válasz, majd a férfi elindult kifelé - Mihamarabb álljon vissza a helyére, értette?
- Értettem! - húztam ki magam, bár igen lezserül, de nem akartam ellenkezni vele. Tény, hogy felmerült bennem, hogy kifelé menet tarkón csapom, azt valahol "elbeszélgetek" vele, de túl sokan látták, hogy ő is és én is bejöttem ide. A város pedig köztudott volt arról, hogy nem tolerálja a bűnözést, amit nem ő irányít.
Így aztán mozdulatlanul hagytam, hogy elmenjen, utána meg rohantam az ágyamhoz és a szekrényemhez, hogy feltúrjam, vajon mit csinált ott.
Legnagyobb meglepetésemre tényleg találok a szekrényemben valamit, ami nem az enyém. A ruháim közé egy apró ékszer volt csúsztatva, egészen pontosan egy medál. Kicsi, aranyozott láncon függő, egy darabból kifaragott smaragdkő volt. Ránézésre olyan, amit egy elegánsabb összejövetelen hordanak.
Teljesen döbbenten meredtem a kezemben tartott ékszerre. Nem kellett túl éles elmével rendelkeznem, hogy tudjam ki rejtette el ezt ide és abban is biztos voltam, hogy azért, hogy bajba keverjen. Még ha csak kidobnak a seregből, akkor is sokkal könnyebb préda lehetek azoknak, akik elhatározták, hogy megszabadulnak kellemetlen személyemtől.
~ De nem fogtok ilyen könnyen megszabadulni tőlem, most már főleg nem! ~ csikordultak össze a fogaim és a medált egyszerűen kidobtam az ablakon a fűbe. Eszemben sem volt, hogy magamnál tartsam egy percig sem. Most, hogy a tiszt összefutott velem, sejtettem, hogy felpörgeti majd az eseményeket.
És most már abban is biztos voltam, hogy szemmel kell tartanom és talán előbb-utóbb szerencsém lesz és elvezet valahová. Visszaindultam a helyemre.
Siettem vissza, hogy némileg ellensúlyozzam a sok hiányzásomat, de ahogy közeledtem a toronyhoz és megláttam az ismeretlen katonákat, úgy lassultak a lépteim. Valami gyanú fészkelt a gyomromba, hogy ez nem lehet véletlen.......
Ketten eltűntek a lépcsőnél a többiek láthatóan várakoztak valamire. Vagy valakire?
Haboztam, hogy mitévő legyek, de ha most visszafordulok, akkor parancsmegtagadásért vonnak felelősségre és az ugyanoda vezethet, mint medállal kapcsolatos feltételezésem, ezért inkább mentem tovább, ha nem akadályoztak meg benne.
Tagadhatatlanul ideges voltam és ez meglátszott, ahogy a tőrömet szorongatva elmentem a rám bámuló katonák mellett, akik ugyan félrehúzódtak az utamból, de a hátamban éreztem, ahogy szinte felnyársalt a tekintetük.
~ Mi a fene folyik itt? ~ siettem fel a lépcsőkön, hogy mielőbb a helyemre érjek.
Ahogy felértem, a többieken látom, ahogy éppen a szokásos módon őrködtek, de a két új katona is ott volt, de nem csináltak semmi különöset.
- Minden rendben? - fordultam a tréfálkozó bajtárshoz, aki talán eléggé megkedvelt hozzá, hogy őszintén válaszoljon és közben intettem a szememmel az idegenek felé.
A férfi ekkor idegesen kezdte el a fejét vakargatni, majd elfordult tőlem.
- Persze...mi baj lenne? - mondta oldalra nézegetve.
Semmi olyat nem kérdeztem, ami miatt ilyen idegesnek kéne lennie és ez feléleszti még jobban az amúgy is tetőző gyanakvásomat. Most már nyíltabban kérdeztem rá, bár továbbra is halk voltam.
- Kik ezek? Miért vannak itt és ki vezeti őket?
A katona nagyot nyelt, majd belekezdett a válaszába. Ám még mielőtt felelni tudott volna, nyílt a csapóajtó és még két újonnan jött katona mászott fel rajta. Őket szorosan követte a kapitányom. Intésére a négy általam nem ismert katona fegyvert szegezett rám. A társaim idegesen húzódtak odébb, nem akartak belesodródni.
- Amelia! Többszörös rendben elkövetett fegyelemsértés, valamint altiszt értéktárgyának eltulajdonítása miatt azonnal letartóztatjuk! - nézett rám megvető szemekkel - Ha van bármi nevetséges indokod, azt ajánlom most hozakodj elő vele...
Most már nyilvánvaló, hogy mire készültek, bár érthetetlen, hogy miért más helyről iderendelt katonákkal. Annyira azért nem vagyunk még haverok a többiekkel, hogy kiálljanak mellettem, ez a viselkedésükből is kitűnt azonnal, ahogy elléptek mellőlem.
- Ez színtiszta hazugság.....uram! - álltam mozdulatlanul, hiszen szerintem csak az alkalomra vártak. - Nem követtem el semmilyen fegyelemsértést és soha nem vettem el más tulajdonát! - néztem felháborodva a szemébe. - Mivel bizonyítja bárki is ezt a rágalmat?
A tiszt elégedetten mosolyogva kihúzta magát.
- Már megtettem, alig pár perce. Valamit, több lakótársad nyilatkozott arról, hogy tegnap este minden ok nélkül elhagytad a barakkot. Vezessétek el! - parancsolta, mire két katona megindult felém, hogy nyakon csípjenek.
- Felfáztam és ki kellett mennem a latrinára. A többiek is bizonyíthatják, hogy állandóan "ki kell mennem". - alapoztam arra, amit eddig is hittek. - Ez semmi rosszat nem bizonyít rólam, uram! Igazságot követelek! És mit loptam el maga szerint, arra milyen nevetséges vádat hoz fel? - kérdeztem, hiszen tudtam, hogy olyat nem fognak találni, hiszen magam dobtam ki az ablakon.
Egyelőre igyekeztem lerázni magamról a katonák kezeit.
- Nem érdekelnek egy sarokba szorított kutya ugatásai. - morogta egyhangúan a felettesem.
A katonák, akik vele jöttek látszólag nem zavartatták magukat. Nagyon úgy tűnt, nem fogom tudni kidumálni magam, de még nem adtam fel.
- Ez nem eljárás uram! - kiáltottam és továbbra is ellenkeztem és a társaimra nézegettem közben, hiszen érezhették, hogy itt valami nem stimmel. - Csak így vádolni lehet valakit? Bizonyítékok nélkül? Legközelebb ki kerül sorra és miért? - próbáltam hergelni a többieket. - Csak azért mert valamelyik tisztnek nem tetszik a képem? Vagy, hogy visszautasítottam?
Ez persze nem volt igaz, de legalább annyira nem, mint amivel vádoltak.
A kiabálásom süket fülekre talál, inkább csak megijedtek tőle. Az egyik katona fegyvert is ránt, hogyha netán úgy jönne ki, földre tudjon kényszeríteni.
- Kisasszony, remélem van még magában annyi becsület, hogy engedelmeskedjen.
Senki nem reagált, főként nem a "bajtársaimnak" nevezett katonák, így nem sok esélyem volt, hogy ellenszegüljek. Annyira nem voltam öntelt, hogy azt higyjem ennyi ember ellen eséllyel venném fel a harcot.
- Van becsületem! - emeltem fel a kezem. - De remélem magukban is, hogy bizonyítékok nélkül nem ítélnek el. - mondtam, mert nem volt más választásom, hogy időt nyerjek.
Mindenki csak nem lehetett benne a dologban.
Az egyik katona oda is lépett mellém, hogy megragadja a kezem.
Lerázom magamról a kezét és magam indultam el a lépcső felé, mert így reméltem nem fegyvereznek le, csak lekísérnek, de az egyik katona az utamat állta.
- Bilincset rá! - parancsolta a tiszt, mire egy másik katona az övére tűzött vasalóalkalmatosságért nyúlt.
Felvillant bennem, hogy meg kell szöknöm míg van rá egyáltalán lehetőségem, de sokan voltak. Talán bízhatnék a váratlanság erejében, de akkor nem jöttek volna ennyien és nem várnának odalenn még többen. És csak egy út vezet lefelé, vagy egy öngyilkosságnak beérő ugrás a víz felé. De annyira még nem voltam kétségbeesett.
Biztos voltam benne, hogy valami meggondolatlanságra akartak rávenni és jól ismertek, mert minden idegszálam tiltakozva ugrott össze és ösztönösen hevesen harcolni akartam.
Nagy levegőt vettem és bár hagytam, hogy megtörténjen a dolog, azért nem bírtam szó nélkül.
- Tiltakozom és ebben itt mindenki a tanúm. Nem vagyok bűnös semmiben!
Megbilincseltek, majd elkezdtek vezetni lefelé, miközben a kapitány elégedetten vigyorgott.
Küldtem egy halálos pillantást a kapitánynak, hogy ne érezze olyan jól magát.
- Nem fog bizonyítékot találni és akkor maga lesz bajban. - sziszegtem a fogaim között.
A férfi szép komótosan összefűzte az ujjait a hasa előtt.
- Emiatt ráérek a kivégzése után aggódni...áh igaz is: készítsék elő a vesztőhelyet. Addig meg vigyék a fogdába.
A katonák bólintottak majd elkezdtek arrafelé terelni.
A szavai szinte arcul csaptak és hitetlenkedve kerekedtek ki a szemeim és a maradék magabiztosságomat elfújta a szél.
- A kivégzésem? Miről beszél maga? Miért végeznének ki? Még ha igaz is lenne, amivel vádol, az sem ok erre? - torpantam meg.
Az egyik katona úgy hátba vert, hogy kis híján összeestem, ahogy végigfutott a hátamon a libabőr.
- Mozgás!
Felnyögtem, ahogy megroggyant a lábam az ütéstől. És most már tudtam, hogy igenis a kapitány és még ki tudja kik vannak benne az ügybe, amiről ráadásul nem is tudtam semmit és ez fog a sírba vinni. Nagyon magas körökben is benne kellett, hogy legyenek, ha ezt itt meg tudták tenni.
A kapitány ezután intett, majd a többi zsoldos visszatért a napi teendőihez.
- Szemetek! - mondtam megvetően és a fájdalmat lerázva magamról, emelt fejjel mentem a dutyiba.
Persze ez nem jelentette azt, hogy nem fogok mindent megpróbálni, hogy kiszabaduljak.
Egész úton feszülten figyeltem minden alkalomra, nehogy elszalasszam, amikor lehetőségem lesz a szökésre, - nem fognak kivégezni a mocskok! - de a katonák sem bíztak semmit a véletlenre. A fegyvereimtől és a ruhámon észrevehető csecsebecséktől megfosztva behajítottak egy cellába. A barakkok börtöne egyébként egy pici, alig két cellás létesítményvolt azoknak a katonáknak, akiket kis időre becsuktak ide fegyelemsértés miatt. Most rajtam kívül nem volt senki.
A bilincs ugyan rajtam maradt, ami nagyfokú aljasság volt tőlük és nem is úszták meg pár keresetlen szó nélkül, de szerencsére attól még tudtam magam előtt mozgatni a kezem. A cellában körül nézve több fogast is láttam, rajtuk az épületet őrzők felszerelésével. A cellámban nem sok minden volt, csak egy szalmával megrakott ágy, egy ablak berácsozva, valamint egy vödör, ha szorítana a szükség. A vödör szerencsére üres volt most. Az ajtóban egy kutya állt. Kisebb terelőkutya féle eb, fehér szőrrel, valami kuvasz keverék lehet talán. Olyan kis pici, tömzsi és morcos dög.
A szememnek is nehéz volt hinnem, amikor megláttam a kulcsot a nyakában. Ezek szórakoznak velem!
Magamhoz kellett a dögöt csalogatnom, de nem volt mivel, csak a beszéd.
- Aranyos kutyuli, gyere ide! Biztos nem simogat meg soha senki, de én még meg is dögönyözlek, megvakargatom a hasad, ha ide jössz. - "udvaroltam" neki simogató hangon és előre nyújtottam a kezem felé, amennyire csak a rácsoktól és a bilincstől tudtam.
A dög némi unszolásra ugyan, de közelebb húzódott hozzám. Ahogy azonban másfél méternél közelebb ér, váratlanul elkezd morogni és vicsorítani. A farkát sem csóválja, harapós a nyomorultja, minden jel arra utal.
Először elöntött a diadalittas érzés, ahogy közeledni kezdett, ami aztán villámgyorsan omlott hamvába, amikor már csábítóan közel volta cél és elkezdett ellenségesen morogni.
- Most mi a bajod! - ültem le elkeseredetten a sarkamra, de azonnal ismét mézes-mázossá igyekeztem varázsolni a hangom. - Tudom, hogy nem sokra becsülik itt az olyan hűséges állatokat, mint te, de én tényleg kedves lennék hozzád. Én nem vagyok szesztől bűzlő baka, aki csak rúgásra tart érdemesnek, én semmiben nem vagyok bűnös és te segíthetnél nekem. - folytattam tovább a meggyőzését, de óvatos maradtam, egyelőre visszahúztam a kezem, nem hiányzott volna, hogy még egy harapást is begyűjtsek.
Ahogy elhúztam a kezem, a kutya azonnal megnyugodott és kissé hátralépve lefeküdt a porba. Amikor ismét kinyújtottam felé, a kutya ismét közelebb jött pár lépést és támadóan kezdett viselkedni.
~ Hmmm! ~ döntöttem oldalra a fejem és figyeltem, hogy miként reagált a felé nyújtott, majd leengedett kézre. ~ Talán működni fog. ~
Hátrébb húzódtam a rácsoktól és megismételtem a felényúlást, aztán ha közelebb jött, megint hátrébb húzódtam, amíg - ha szerencsém lenne és ott heverne le.
Ez működött is egy jó darabig, de egy idő után megállt és nem jött közelebb csak elkezdett morogni.
- A fene essen beléd, talán énekeljek neked valami altatódalt? - vesztettem el a türelmemet, amikor lecövekelt, bár talán már elérhettem volna, de akkor minden bizonnyal leharapta volna a kezem.
- Na jól van, figyelj! - néztem a szemébe, mert valahonnan úgy emlékeztem, hogy azt az állatok nem igazán tudják elviselni.
Mélyen az emlékeimbe nyúlva, először akadozva, aztán egyre magabiztosabban idéztem fel, anyám sokat hallott altatódalát. Észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon.
A kutya el is kezdett bámulni, de mintha inkább megrémülve. Nem veszi le rólam azonban a szemét. Nyilván száz ember próbálkozott már nála babusgatással, a legtöbben nem is érhettek el többen annál, hogy a kutya jól beléjük akasztotta a fogait........
~ Hát ez sem jött össze, vagy csak szimplán jó a hallása szerencsétlennek. ~ kezdtem feladni. ~Egy valamit nem próbáltam még és talán a belenevelt dolgok hatásosabbak.
- Azonnal ide gyere te nyomorult dög! - csattantam fel hangosan, megkockáztatva, hogy valaki meghallja. Ujjaim a rács elé mutattak, hogy az eb tudja, mit akarok tőle.
A kutya reagált is, bár annyira nem vagyok szakértő, hogy tudjam, ez jó vagy rossz. Hátra ugrott, majd még közelebb jött, most már határozottan morogva a felém.
Visszaszorítottam a bizakodásomat a reakciója láttán, de haladtunk.
- Azt mondtam ide és feküdj! - maradt moccanatlan a kezem és még határozottabb a hangom. - És ezt fejezd be!
Számtalanszor néztem szembe a halállal is, nem fogok egy koszos korcstól megijedni!
A kutya azonban megelégelte a dolgot és a közeledést félbeszakítva egyszerűen rám vetette magát.
Azt hiszem ez a kutya határozottan nem kedvelt engem és még a megtévesztéshez is jól értett.
Belekapott az egyik karomba. Szerencsére a páncélom védett valamit, de attól még elég bitangul belém harapott. Nem eresztette a karom és még elkezdett cibálni is, megpróbálva áthúzni a rácson.
- Ostoba dög, még ez sem lenne túl nagy ár a szabadságomért. - kiáltottam fel, de aztán háttérbe szorítottam a fájdalmat, megragadtam a pofáját és még jobban megszorítottam, hogy fájjon neki, közben a másik kezemmel, megpróbáltam leszedni a nyakáról a kulcsot.
Hosszú percekkel telt kínkeserves harc után sikerült felülkerekednem és elvennem tőle, majd kihúzni a pofájából a kezemet. A kutya ezután hátrébb húzódott és csak fenyegető szemekkel nézett.
A fájdalom könnyeit sírtam és verejtékben úsztam mire a kezemben tartottam a kulcsot. És ez még csak az első lépés volt. Ki kellett jutnom és a kutya még mindig engem bámult, bár jobb volt ez, mintha felverte volna a környéket az ugatásával. Szemeim most az őrök holmijára tapadt. Csak odáig kellett eljutnom és talán találok valamit, amivel segíthetek magamon.
Beleillesztettem a zárba a kulcsot és elfordítottam. Felkészültem, hogy leszereljem az eb támadását közben, míg elérem a felszereléseket.
Ahogy kinyílt az ajtó, a kutya ijedten hőkölt hátra, de csak ennyi telt tőle. Az őrök holmija közt pedig megtaláltam szerencsére a saját cuccaimat és fegyvereimet is. Nem tartották fontosnak, hogy elvigyék, ami nagy botorság volt a részükről, talán elégnek gondolták a zárat és a kutyát a megfékezésemre.
Most megengedtem egy elégedett mosolyt. Megnyugtató volt, ahogy kezem a fegyvereimre szorult. Halkan az ajtóhoz osontam, de megláttam, ahogy a kutya is követett.
- Na most meg mit akarsz? - hökkentem meg fél szemmel felé nézve.
A kutya morgott egyet, majd váratlanul felém vetette magát.
Sokszor pihentem már ahhoz a természet lágy ölén, hogy tudjam, egy olyan állatban, mint ez sosem lehet megbízni, főleg, hogy már megharapott egyszer.
Önkéntelenül mozdult a kezem és tőröm mélyen merült el az ugró eb testében.
Nem először osztottam a halált, de a végső pillanatban rám néző nagy szemek elérték a kívánt hatást. Lehet, hogy embert habozás nélkül öltem, de egy állat........Nagy sóhajjal eresztettem le a földre.
- Nem a te bűnöd. Remélem jobb életed lesz odaát, akárhol is legyen az.
Megtöröltem a kezem az egyik őr kabátjában és egy ingből tépést készítettem a karomra, aztán kikémleltem. Ha szabad volt az út, akkor elindultam, egyik árnyéktól és fedezéktől a másikig, hogy kijussak a kapun és elvegyüljek a város forgatagában.
Minden további gond nélkül sikerült kijutnom és elérni a kereskedőnegyedet. Fogalmam sem volt egyelőre, hogy miként tovább.

A felsőváros könyvtárában vagyok, két hatalmas polc között. Maga a könyvtár egyébként szemet gyönyörködtető, de nem ér akkora meglepetés, hiszen innen indultam el, amikor rábukkantam arra a két utcai bandára. A könyvtárban mindig találni egy csomó embert, akik olvasgatnak, vagy keresgélnek, vagy bármi egyéb. Könyvtárost is találok, a bejárat mögötti pulton, egy magas, sovány alkatú, szőke hajú férfi személyében, egy vékonykás, éles szélű szemüveggel rendezgeti az iratait. Előtte egy asztalt látok, rajta pár stóc könyvel és egy névtáblával, ami a "von Stonhausen" név áll, ez bizonyára ő lehet. Több eldugott sor is van, melyekre nem látok rá tisztán, biztosan azoknak az olvasóknak, akik szeretnének magányosan bújni egy-egy könyvet.
A könyvtár hatalmas, de már átkutattam minden zugát. A könyvem teljesen el van rejtve, így nem láthatja senki se. Először is Megkeresem az én könyvem egy másik példányát. Mellyel egy eldugott sarokba vonulok, hogy bebiztosítsam magamat. Ezen tervel, állok neki a kutakodásnak, de mindhiába.
Odaérek a históriás énekekhez, bár ahogy az E betűhöz érek, nem találom a keresett könyvet. Pedig nagy a könyvtár, megannyi fajta könyvel, és azokból még több példánnyal. Mindenből több példányt őriznek, pláne egy ilyen könnyen beszerezhetőnek tűnő históriás regényről. Mindenesetre nem találom a névsorba beillesztve.
A szokásosan államat fogva, merengek a történésen. Ebből arra lehet következtetni, hogy elég nagy eséllyel, ez az a könyv, melyet kiválasztottak "üzenőnek". És akinél még egy ilyen példányt látok, az nagy eséllyel hozzáköthető a város árnyékvilágában megbúvó dolgokhoz. Ezentúl óvatosabbnak kell lennem. Rielnek szólok, hogy jól jönne, ha figyelné a hátamat a kapucnimból, és ha két koppintással a vállamon jelezné, ha valami gyanús alakot lát. Én leveszek egy másik históriás könyvet a polcról, majd az előbbi stóchoz indulok vissza, miközben bele bele lapozgatok az éppen a kezem ügyébe akadt könyvbe.
Riel neki is lát megszemlélni a könyvtári népeket. Nem kelti fel különösebben az érdeklődését semmi. Pár alak ugyan sugdolózik, hiszen ez egy csendes és békés hely a különféle ügyek lebonyolítására, ám a harmadik ilyen kompánia meglátása után úgy van vele, hogy ez nem igazán mérvadó. A könyv, amit levettem, hasonló tartalmú volt az enyémmel, bár más írta, egészen pontosan Edward E. D. volt az író neve.
Ahogy a pulthoz érek, úgy mutatom a könyvet, melyet ki szeretnék bérelni. Majd, mint aki éppen most veszi észre a feliratot, felszólalok. – Óh! itt van, Von Stonehausen mű is? Kiskoromban nagyon sokat olvastak fel a szüleim. Ezekből is kölcsönözhetnék? - Majd csillogó tekintettel vártam a könyvtáras válaszát, miközben keresgettem az én könyvemhez hasonló könyvet, hogy egyet elvigyek. Úgy gondolom, hogy egy darab elvitele még nem gyanús, de ha az összeset elvinném, az már az lenne.
A könyvtáros elveszi a könyvet, majd nyom egy pecsétet az olvasójegyemre még jó hogy kezdetben bejártam a könyvtárakat. Ám ahogy felteszem neki a kérdést, nevetve kezdi el az állát vakargatni.
- Ó, bocsánat! - húzza el a névtábláját az egyik könyves stóc elől - Én csak a recepciós vagyok, nem írtam itt semmit. Talán valaki másé lehetett. Ez a tábla az asztalhoz tartozik, nem a könyvekhez.
- Óh semmi gond. - kanyarítom le az örömteli mosolyt az arcomról, hogy azért az álcám megmaradjon. - De azért belenézek, hátha találok valami nosztalgikus művet. - Majd elkezdek kutakodni, reménykedő arccal a könyvek között.
Nos, ezek azok a könyvek, amiket visszahoztak, nem találok köztük semmi érdekeset.
Az emeletre battyogok, közel a korláthoz, és egy asztalt keresek. Oda leülök, úgy, hogy viszonylag jól be lássam a helyet. A már kibérelt könyvemmel, kényelmesen hátradőlök, magam elé veszem a könyvet, és egy kézzel fogva, tettetem az olvasást, és pillantgatok át a könyv fölött érdekes embereket keresve, vagy érdekesen viselkedő emberek után kutatva.
Olvasom a könyvet, nem zavar senki. Odalent látom jönni, menni az embereket, páran könyvet is hoznak vissza, ezeknek ugyanaz a sorsa, mint az eddigieknek, szépen felpakolják őket a stóc tetejére. Egyetlen egy esetben látom csak azt, hogy a könyvet a könyvtáros nem felteszi a polcra, hanem elrakja az asztala fiókjába.
Ezen az érdekességen felbuzdulva, eszembe jut egy ötlet. Riel segítsége is kell hozzá, de a tervet átbeszélve megindulok lefele a könyvtárba. A terv a következő amit Riellel megbeszéltünk. A már szerzett kenőcsből, aminek kétes hatásai is lehetnek, egy adagot Riel kardhüvelyébe rakok. Nem kell sok, különben kibuggyanna a hüvelyből, de éppen elég, hogy bevonja azt. Lesétálunk, és újra kutakodni kezdek a könyvek között, hogy kiválasszak még egy példányt, amit "olvasgathatok". Eközben Riel az asztalra mászik, és megpróbálja elérni hogy a könyvtáros a kezébe vegye. Ekkor ő lovagosat játszik, előhúzott kardal, majd egy figyelmetlen pillanatban, hosszan belevág barátunk kezébe, mellyel a sebébe belejut a kétes "gyógykenőcs" na meg Inka eléggé kellemetlen zavaró mérge. Ha elkezd hányni, nekikezdhetek a második fázisnak.
Ahogy leérünk, és elkezdek matatni a könyveknél, Riel ki is ugrik elé. A könyvtáros vet rá egy pillantást, de nem foglalkozik vele különösebben.
Ezért Rielnek új taktikát kell választania. A kiszemelt fiók felé veszi az irányt, hátha odanyúl a könyvtáros.
Amint megindul, a könyvtáros elécsapja a kezét.
- Lassan a testtel cimbora. Csak semmi nyúlkapiszka!
Hát a könyvtárosunk rosszul döntött. Riel meg is vágja, jó hosszan végigszántja a kardja a könyvtáros kezét. Ekkor elkapja a tenyerét, majd a másik öklével úgy megüti Sarielt, hogy visszarepül.
- Vigye innen a kis kavicsát!
Amikor ez megtörténik, magamban megörülök, bár kicsit megsajnálom Rielt. Ekkor a könyvek között kotorászásban, kikapok egy újabb könyvet, majd a könyvtáros felé fordulok. - Elnézést! Elnézést! Nem tudom mi történt vele eddig sosem csinált ilyesmit! - Próbálok bocsánatért esedezni, mintha csak véletlen lett volna, és nagyon bánnám, ami történt. Ekkor felkapom Rielt, és berakom a kapucnimba, majd fellépkedek az emeletre, közben figyelemmel követem a könyvtárost, hogyha bármi történne vele, vagy rosszullét kezdetleges jelét látnám, hozzá siessek, hogy még időben a segítség nyújtás látszata közben, kilopjam a könyvet a fiókból, és segítségkérés ürügye alatt kirohanjak a könyvtárból.
Egy jó ideig nem is történik semmi. Aztán hirtelen a könyvtáros elkezd szédelegni, majd a szája elé kap és elrohan, üresen hagyva a helyet.
A szédelgésnél, már odamegyek hozzá, de amikor már tenném fel neki, hogy segíthetek e, hírtelen elrohan, mint akinek hánynia kell. Ekkor beállok a helyére, mintha helyettesíteném. A könyvemet a kezembe fogom, majd teljességgel véletlenül leejtem a földre. Nem szabad egy kézzel olvasni és állva. Minő felelőtlenség tőlem. Ekkor, amikor lehajolnék a könyvért, a fiókot kihúzva kicsenem, és egy mély zsebembe jól eldugom a könyvet, úgy hogy senki se lássa. Ezután felállok, és az asztal keskeny szélének támszkodok kicsit, mintha keresném a könyvben ahol tartottam, és egy sóhajjal összecsukom, az asztalra rakom és kisétálok a könyvtárból. Így hát már két érdekes könyvel haladhatok tovább.
Hát igen ez lett volna a terv.
A fiókban három könyvet találok. Más a címük, meg más a témájuk, de mindegyiket Eric írta. Ha beléjük olvasom, az összes hátulsó oldala vagy le van ragasztva, vagy egy üzenet van ott hagyva, akárcsak az enyémnél. Kettőben találok olvasható üzenetet.

"S. Strauss úgy döntött, felbontja az egyességet. Addig találnunk kell új megoldást az áru behozására"

A másik pedig.

"D. Rupert tiszteletes nem okoz több gondot. A pecsétet holnapra kérik a megbeszélt helyen."

Egyik név sem ismerős, bár már megszoktam, hogy számomra értelmetlen dolgokról hadoválnak.
Az idő szűkében nagyon nincs időm gondolkodásra. Amennyire lehet, memorizáltama az üzeneteket, de biztos, ami biztos, kikapom az S Strausst. Ezek után sietve távozom.
El is indulok, ám alig megyek, fél utcát arra leszek figyelmes, hogy valaki árgus szemekkel figyel és követ engem.
Tovább haladok, de Riel figyeli továbbra is azt a személyt, aki követ.
Az illető egy magas, szikár, barna hajú, kb harmic éves férfi lehet, egyik kezét a zsebében tartva. Ahogy meglátja a gólemet, a léptei egyre gyorsulnak.
Ráfordulok, majd botommal Pontosan rá mutatok. - Miért követsz? Mit akarsz tőlem? - Ordítom el magamat, úgy hogy a figyelmet felkeltsem.
Körülöttem mindenki elkezd bámulni. Az alak megtorpan, majd értetlenül pislog körbe-körbe. Végül odalép elém, és azt súgja:
- Ne üsd bele az orrod más dolgába kölyök. Ide a könyvet!
Ellököm magamat tőle, majd fiatal kinézetemet kihasználva, így szólok felé felemelt hangon. - NE ÜSD BELE AZ ORRODAT ABBA, AMI NEM A TE DOLGOD APÁM! - Majd folytatom tovább. - Miattad halt meg édesanyám is, e mellett megcsaltad, verted, ittál. Majdnem megöltél, és még lopni is képes voltál, hogy igyál! Csak egyszer kapjanak el, és nem lesz már olyan jó a pitiáner tolvaj életed! - Szolok felemelt hangon, hogy mindenki jól hallja. Ezek után, kezemmel mintha könnyeimet törölném, elfutok szipogva az úticélom felé.
A tömeg elkezd sugdolózni. A közelben álló városőrök is felfigyelnek rám, elkezdenek közeledni. Erre az alak úgy dönt, inkább visszavonul. Fenyegetően mutat a szeme, majd az én szemem felé és óvatosan kihátrál a beszélgetésből, otthagyva engem. A tömeg ekkor szép lassan oszlásnak indul.
Mikor már látom hogy nincs senki mögöttem, a sietős tempót sétálósra cserélem, és megindulok a bordélyház felé.
Eljutok a vörös lepelhez, egy viszonylag kényelmes sétálós tempóban. Amikor belépek, egy előcsarnokban találom magam. Van ott egy íróasztal, pár sima asztal egy szőnyegen, fotelekkel, ahol a kuncsaftok válaszhatnak maguknak lányt, vagy éppen csak társaloghatnak. A Vörös lepel azon különleges helyek egyike, ahol diskurálni is össze lehet gyűlni. Abban a pillanatban, ahogyan belépek, egy fiatal, harsány mosolyú szőke lányka fogad.
- Jó napot! Üdvözlöm a Vörös Lepelben. Kérem, foglaljon helyet! - mutat a kanapék felé, majd megragadja a kezem és odavezet.
- Én igazából egy beszélgető partnert szeretnék, és az se lenne gond, ha valami jó pletykákat is hallhatnék. - Szólok a lány felé.
A lány kecsesen elkezdi az ujját nyalogatni, aztán kis gondolkodás után megszólal.
- Lucie mindig is nagyon beszédes volt. Jól bánik a szavakkal. Várj, szólok neki. Helyezd magad kényelembe.
Az asztalon a fotel előtt találok bort, némi kekszet is.
Nem fogyasztok, tartok attól, hogy valami ajzószer rejlik ezekben. Én meg nem a zsebeimet kiüríteni, és lányokkal szórakozni jöttem most.
Nem kell sokat várnom. Lucie nem mellesleg egy hosszú, élénkvörös hajú lány, a ruhájában feltűnően sok kővel, kristállyal, meg egyéb más díszekkel. Nem vagyok biztos benne, de a szemében mintha egy vörös fényt látnék csillogni, ahogy odafordul hozzám.
- Gyere. - int bájosan a kezével, majd elindul egy szoba felé.
Követem, a szoba irányába. Eközben azon a vörös villanáson gondolkodom.
Egy franciaágyas szobába vezet. Az ágyon kívül elég sok bútor díszíti még a termet. Egy fotel, egy tükör egy szekrénnyel, egy komód, rajta egy üveg borral, valamint pár festmény a falon. A világítást egy gyertyatartó szolgáltatja a csillárral egyetemben. Az ágyat nevéhez méltón vörös baldahin takarja el.
- Helyezd magad kényelembe. - fekszik végig az ágyon rendkívül csábító pozícióban a lány, miközben rám kacsint. Egy pillanatra úgy érzem, mintha a szívverésem elkezdene emelkedni.
- Hölgyem ön tényleg gyönyörű, de kegyed belső értékei jobban érdekelnének. - Ülök le az egyik alkalmatosságra. – Kérem, beszéljen egy kicsit magáról. - Szólok hozzá, hogy egy kicsit bizalmasabban beleférkőzhessek a dolgaiba.
- Hm...nézzük csak. - játszik pajkosan a hajával - Szeretem az olyan férfiakat, akik műveltek, és tájékozottak.
Mialatt ezt teszi, felül és finoman közelebb húzódik hozzám.
- Mesélj inkább te magadról. Most látlak itt először... - súgja a fülembe bizsergetően. Magam sem értem, de úgy érzem, mintha kezdenék elvörösödni.
- Hölgyem kérem, ne használja rajtam ezen, képességét, voltam már csáb démonnal. - Mosolygok rá. - Ezen kívül így is rettentően elbűvölően néz ki. –
- Érdekelne, hogy mostanában történt e valami furcsaság a városban, és hogy tudnék e segíteni önnek. Persze csak úgy várom el a segítségét, és az információit, ha énis segíthetek önnek. Így igazságos tudja. - Majd fogom meg a kezét. és nézek a szemébe.
A lány látván, hogy tényleg nem huncutkodni akarok, próbál jó kuncsaft lenni. Arra gondol, hogy előbb akarsz dumálni és csak utána belevágni a lényegbe.
- Hallok ezt, azt, amikor a városiak megfordulnak nálam. - húzódik még közelebb. Nem igazán akar elcsábítani, ez inkább csak a megszokott rutinnak látszik. Ezután az egyik lábát finoman átfekteti a combomon - Mi érdekel egész pontosan?
- Egy érdekes nyelvezet érdekelne, amit egyre többször hallok mostanában. És hogy tudsz e valamit róla, esetleg a jelentéséről. Kard, és Héják. Nem gond. ha nem tudod, vagy ha nem mondhatod el, van még más kérdésem - Fogom meg a kezét, mintha biztonságban lenne mellettem.
A lány kis ideig pislog, majd átkarolja a nyakam, és még közelebb húzódik hozzám.
- A héják a város titokzatos árnyai. Olyan bérgyilkosok, akik a bárónőnek dolgoznak, hogy rendet tegyenek. Remélem nem gyűlt meg velük a bajod...
Fogom meg az államat, és gondolkodom. - Arról nemtudok, bár nem biztos, hogy nem. - Majd teszem fel a következő kérdésemet. - És a másik?- Beszélek hozzá halkan.
- Kard...erről nem igazán ugrik be semmi. Szóóval, mi jót szeretnél csinálni. - próbálkozik megint.
- Egy utolsó előtti kérdésem lenne még. Mi folyik itt a városban?
Lucie ekkor elkezd kacagni.
- Te biztos nem vagy idevalósi. Ez a város sosem pihen. Majd megtanulod. Néha jobb csendben maradni...
- És hát utolsó kérdésem annyi lenne. Mégis mivel kompenzálhatnám a segítségedet?
A lány úgy néz rám, mint kiéhezett farkas a prédájára. Kacéran belebámul a szemembe. Ahogy a tekintetünk találkozik, egy pillanatra látom is egy csábdémon legzüllötted, legmocskosabb vágyait. Aztán pislog egyet.
- Hatszáz váltó lesz, drágaságom. - kacsintott rám ismét, majd felállt az ölemből.
Hatszáz váltó az kész rablás. Csak megoldhatom valahogy máshogy is. Ennyit nemfizetek csak információért.
- Sajnos annyi pénz nincs nálam, de mivel ilyen lelkesen segítettél, egy drágább dolgot adok neked. Bánj vele bölcsen, mert ez nagy kincs.- Majd előveszem a félig használt fiolát. - Ez Noitra csodaszere, de egy hozzád hasonló szépségnek úgysincs rá szüksége. Sikerült valamennyit elcsennem, még amikor ott tartózkodtam. - Majd mutatok a kis gólemre a kapucnimba, És elmosolyodom. - Az ember a lehetetlent is képes megvalósítani, ha van egy parányi segítőtársa, aki mindenhova befér. - Ekkor Riel kidugja a fejét a kapucnimból.
A lány morogva bár, de elteszi a fiolát, mert látja, hogy másképp nem tudna belőlem kisajtolni semmit...
- Érdekes kis ember vagy te. - vett fel egy halvány mosolyt - Pont mit a...á, nem érdekes.
- Köszönöm a segítséget. - Hajolok meg előtte, és elindulok kifele a bordélyházból.
Ezek után kissé sietős tempóban a templom felé veszem az irányt.

Crispin Shadowbane: Másnap reggel korán ébredsz, hogy átadhasd azt az átkozott gyűrűt. Éjjel nem bolygatta senki sem az álmaidat, így semmi más dolgod, mint lesétálni és megvárni a héját, akivel találkoztál.


Johnny Wood: Armaros hosszas gondolkodás után azonnal vázolja is a légből kapott termét: nincs más dolgotok, mint előkeríteni azt, aki végzett a célponttal, megölni és úgy beállítani az eredményt, mintha a kultisták maguk csinálták volna. Így elmondva egész egyszerűnek hangzik.


Gustav Engelberg: Másnap reggel legnagyobb meglepetésedre egy darabban találod magad. A várakozásaiddal ellentétben nem történt semmi különös az éjszaka...azzal a kivétellel hogy a bor megsavanyodott. Vállat vonva láthatsz neki az új munkanapnak.


Theo Wagner: Nem kell sokat várnod, máris előtted áll a város egyik temploma. Forgalmas helyre épült, rengeteg embert látsz ki-be menni az ajtaján. Mellette annak rendje módja szerint kocsmát építettek, ironikus módon a "Gyónó Succubus" névre keresztelve. Rajtad áll, merre mész tovább.

//A változatosság kedvéért mindenkit skypeon várok//

- Tehát, ha jól értem, az a terved, hogy megkeressük azt aki megölte, végzünk vele és ezt az egészet úgy állítjuk be, mintha én öltem volna meg eredetileg? Zseniális! - tapsoltam meg szolidan Armaros tervét.
~ Viszont van vele egy apró bökkenő... - zavarta meg Armaros az örömömet. - Nem tudjuk, ki ölte meg.
Egyet legyintettem, majd lenézően intéztem válaszom a mélységinek.
- Elfelejtetted, hogy kereskedő voltam? Van itt egy-két ismerősöm! - amint befejeztem a mondatot az emberek értetlenkedve bámultak rám.
Megfeledkeztem róla, hogy a felső-városban vagyok, ahol mindenki előkelő, tökéletes és lenézi az olyan alakokat, mint én. Azonban nem kellett túl sokat aggódnom a kereskedők felé vezető út miatt, mivel ide is sikerült szinte észrevétlenül besurranom. Na jó, lehet, hogy hatalmas feltűnést keltettem azzal, hogy a város őrségének fele utánam loholt, meg, hogy lemészáróltam körülbelül mindenkit ebben a házban, de a lényeg, hogy ide is ide jutottam, szóval holmi kereskedőkhöz bejutni gyerekjáték. Kisvártatva rá is jöttem a tovább jutásom kulcsára. A nemes pincéjében egy laza kő mögött volt egy kapcsoló, amit meghúzva bejutottam egy egész újnak tűnő járatba. Odabent azonban teljesen sötét volt, tehát a fejem párszór koppant a mennyezetben, de pár perc után a végére értem, ahol egy létra és egy csapóajtó várt. Amikor felmásztam a létrán egy raktár épületben találtam magam, két doboz mögött. A dobozokon ugyanaz az érdekes címer volt látható mint a lord házában. Nem volt túl sok időm csodálni az amúgy gyönyörű faanyagból készűlt dobozokat, mivel két férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen zavarba jöttem, vagy nem is tudom mi lelt rám, a lényeg, hogy megfontolatlanul cselekedtem. Megvártam amíg az egyikük odajött a dobozokhoz, majd egy szép mozdulattal berántottam a falhoz, ahova beverte a hátát. Ez feltünt a másik fickónak, aki azonnal felkapta az első tárgyat ami a keze ügyébe akadt, mire nekem a csodálatos ötletem az volt, hogy a másik fickónak a torkához nyomom a késem, hátha a túsz miatt nem támad. Szerintem nem is kell mondanom, hogy nem így történt. A férfi hozzám vágott egy dobozt, én pedig magam elé rántottam a túszomat. Ekkor indult be a csodálatos lánc-reakció. A boboz eltaláltam foglyomat, viszont mivel elöttem volt, én is kaptam a löketből, így együtt repültünk a falnak.
- Ez most mire volt jó, rohadék? - ordítottam rá a férfira, majd mélyen a szemébe néztem.
Látszott rajta, hogy halálra rémült, ezért kirohant az ajtón. Szép komótosan letöröltem a köpenyemet, és kiballagtam az ajtón. A kikötőben találtam magam. Ez már nem a felsőváros, szóval nem keltettem akkora feltűnést az emberek között. Innen egyenesen elindultam a kereskedőkhöz. Szerencsétlenségemre sikerült kifognom egy újoncot, aki nem ismert. Fiatal ember férfi volt.
- Segíthetek? - nézett végig rajtam gyankvó szemekkel.
- Igen. Lord Vogeljeager tud valamit?
Az illető szúrós szemekkel nézett vissza.
- Ki a fene maga?
- Tudja, régen sokat jártam erre... - néztem végig az arcán. - De aztán történt valami, ami karierem végét jelentette... Még egyszer kérdem: Tud valamit Lord Vogeljeager-ről?
- Takarodjon innen, amíg szépen mondom. - morogta kelletlenül.
- Uram, így kell kezelni a veteránokat? Johnny Wood vagyok. Régen itt volt irodám.
Az illető a kardjára tette a kezét. A hangja viszont már nem volt annyira durva.
- És az engem hol kéne érdekeljen?
Én is tőrömre tettem a kezem.
- Uram, én nem akartam ezt tenni, de úgy látom muszáj lesz.
Azzal a lendülettel a torkára ugrottam. De ennek az embernek nagyon jó reflexei volt, és úgy gyomron vágott a kardja markolatával, hogy egy pillanatig azt hittem, megfulladok.
- Gondold át még egyszer... - nézett rám mereven.
- Most őszintén... - álltam fel. - Mi bajod velem? Szépen bánsz egy ügyféllel, mondhatom...
- Ezt olyannak próbáld bemesélni, aki nem látja azt az undorító vérszomjat a szemedben. - hangzott az elmés válasz.
A férfi ekkor visszacsúsztatta a kardját a hüvelybe.
- Tudod mit. Ha elintézel nekem egy apró szívességet, örömmelmesélek neked a megbízómról.
- Mondjad, mi az a szívesség?
Átnyújt egy papírdarabot. A papíron egy címert lehetett látni. Jól ismerte,, mert az egyik itteni házon is ez szerepelt. Egy madarat ábrázolt, a csőrében egy olajággal.
- Menj fel az egyetlen hajóra, amin ez a címer áll, és hozz el nekem a kapitány szobájából egy iratot, amíg a város pecsétje szerepel. Ilyen egyszerű...tudod, hogy néz ki a város epcsétje, ugye?
- Persze, hogy tudom. - bólogattam.
Az illető tapsolt egyet, majd visszaült a helyére és úgy folytatja a levélírást, mintha be sem mentem volna. A hajóhoz nagyon könnyen eljutottam. Elötte két városőr ácsorgott. Hogy ne kletsek túl nagy feltűnést, ledobtam a csuklyámat, és egy "Jó szelet!" kíséretében elsuhantam köztük. A hajón körül se néztem, egyből a kapitányhoz siettem. A fülkéje viszonylag kicsi volt, de minden szükséges dolognak helyet adott. Folytattam egy kisebb beszélgetést az ősz hajú kapitánnyal, amely során kiderült, hogy az irat a hajó kikötési engedélye. Nem volt más választásom: Végeztem a kapitánnyal, és elloptam a levelet. A tetemet bedobtam az asztala mögé és imádkoztam, hogy ne találják meg. Villám gyorsan visszarohantam a kereskedő irodájába. Odaérve az ifjú kereskedő széles mosollyal az arcán üdvözölt.
- Nocsak, ez egész gyors volt.
- És véres is... - adtam oda neki a papírt.
- Kiváló. - tapsolt ismét egyet a levegőben, csak úgy ok nélkül. Olybá tűnik, ez valami rossz szokás lehetett nála. - Miért is jöttél ide?
- Mit tud Lord Vogeljeager gyilkosáról?
Az illető ismét leült, majd elegánsan kisöpört egy tincset az arca elől.
- Többet, mint akárki más. A néhai uraság elég közel állt hozzám...
- Akkor? Kivele!
- Mégegyszer, ki is vagy, hogy ennyire érdekel? - húzza az időt, csak hogy idegesítsen.
- Johnny Wood vagyok, és azzal bíztak meg, hogy kiderítsem, ki ölte meg. - füllentettem.
Az illető váratlanul elmosolyodott.
- Akkor azt hiszem jóban leszünk. Nekem is fontos lenne kideríteni.
- És... hogy is hívnak?
- Edward von Vogeljeager.

Szerencsére a nap együtt ébredt Gustavval, nem is aludt valami jól, folyamatosan felijedt, ugyanis egyre nagyobb a gyanúja annak, hogy itt valami bűzlik és attól tart, hogy már rájöttek arra, hogy a fiatal Pap sejt vala-mit. Reggeli imába kezdett, megköszönte az Úrnak, hogy ismét megélt egy reggelt, majd magára öltötte ruházatát és a fontosabb eszközeit magához vette, mint például bibliája, kulacsa és sétabotja. Biztos volt abban, hogy ismét be fog valaki jönni a szobájába, ha mást nem szétnézni, ezért a pohár tartalmát, mely eddig a széken pihent, egy óvatos pillanatban kiöntötte az udvarra, a boros palackra pedig rászorította a tetőt. Tűnjön csak úgy, mintha ivott volna, hiszen ha kihagyta volt ezt a lépést, az még gyanúsabbá tette volna őt. Mielőtt útnak indult volna a fogadóba, megmosdott és rendbe hozta magát, csapzottan nem igen akart kimozdulni a templomból, még akkor sem, ha nem hölgyeket kergetni jött erre a vidékre. Bár…ki tudja már miért jött ide…itt is hagyhatná az egészet és akkor az élete sem forogna kockán.
~ Nem…a becsületem és a hitem azt diktálja, hogy a végére járjak ennek. Senki sem használhatja az emberek Egyházba vetett hitüket arra, hogy saját önző céljait kielégítse. ~ rázta meg fejét elvetve a távozás gondolatát, majd a templom kapuja felé vette az irányt, remélve, hogy senki sem állítja meg őt városnéző szándékában.
Amikor belép a fogadóba, egy ismerős alakon kívül senki mást nem lát benn, Sebastian a legidősebb Testvér üldögélt magányosan egy kupa bor társaságában, de ki tudja, hányadik körön van túl. Ez nem is lehetne meg-felelőbb időpont arra, hogy némi információhoz jusson a Pap. Gustav megnézte magának az öreget, mennyire tűnt tisztának, arca gondterhelt volt-e, volt-e valami jele annak, hogy problémákkal küzd, de nem látott semmit, a férfi egyszerűen csak italozgatott. Odament a pulthoz és köszöntötte a fogadóst napszakhoz megfelelően. Kért két kupa minőségi bort és megkérte, hogy ugyanezzel töltse tele a kulacsát is. Az a biztos, ha olyan helyről szerzi be a napi alkohol mennyiségét, ahol biztos nem tesznek bele semmi huncutságot. Amint ez megtörtént, odament az öreghez és illően köszöntötte őt, úgy tűnik, arra sem figyelt fel, hogy betért valaki a fogadóba.
- Szabadnap Sebastian Tiszteletes? Szabad helyet foglalnom? - kérdezte tőle, letéve elé a kupa bort. Az öreg egy pillanatra meg is ijedt, majd, miután visszatalált a realitás talajára megrázta a fejét és mosolyogva válaszolt.
- Csak tessék. - mutatott a szék felé.
- Szép időnk van, nemde? – tette még hozzá, talán oldva a számára kellemetlen találkozót.
- Hogyne. - válaszolt Gustav a szép időre való felismerésre, majd a férfi elé tolta a második kupa bort.
- Remélem, nem sértem meg ezzel. - mosolygott a fiú, majd sajátját megemelte és partnerére tekintve lendítette meg koccintó szándékkal.
- Igyunk a város új Papjára és az őt befogadó kedves közösségre. A sokáig tartó közös munkára. - mondta, remélve, hogy partnere elfogadja a szándékot.
- Ahogy mondod! – nevetett a vén pap...köhögött is tőle egy illedelmeset, mert picit túlerőltette a hangszálait, majd fogadta a szándékot
- Aludhattál volna még. Ilyenkor senki se látogatja a templomot. Helga nővér és a plébános úr rendszerint mindenkivel tudnak foglalkozni délutánig. – mondta, miután belekortyolt a borba.
- Szét szeretnék nézni a városban, tegnap nem volt rá alkalmam. Ha már egy ideig itt leszek, csak ismerkedjem meg a várossal és a közösségünkkel is, nemde? - válaszolt az ifjú, bár ha tudná Sebastian, milyen rosszul aludt az éjjel annak tudatában, hogy bármikor elődje sorsára juthat...
- Meg hát, a jó bort nem vetem meg magam sem, szeretem a különleges italokat, délután pedig már észnél kell lennem a munka miatt. - mosolygott belekortyolva ő is a borba.
- Hm... - simít végig a szakállán - igen, nem rossz dolog pár kapcsolatot szerezni. – gondolkodott el egy pillanatra.
- Mióta vagy a közösség tagja? - kérdezte végül Gustav megtörve a csendet, figyelve közben a fogadó és az utca forgalmát.
- Én? Már lassan tíz éve. Itt voltam, mielőtt még a plébánost kinevezték volna. Láttam, ahogy megregulázta a helyet. Azelőtt nem volt ilyen fényes hely ez a templom. – válaszolt látszólagos őszinteséggel és némi flegmasággal.
- Nohát, mi volt az oka? Az előző Plébános nem volt pedáns, nem törődőm volt? - kérdezte, majd eszébe jutott valami, így tovább kíváncsiskodott.
- A bárónő mióta vezeti a helyet? Gondolom az ő keze is kellett ahhoz, hogy ilyen virágzó várost teremtsen? - kérdezte megjátszott izgatottsággal.
- Á, a bárói család már ősidők óta ura ennek a városnak. De a mi templomunk régen nem volt ilyen gazdag. Mielőtt a plébános idekerült volna, nagy adóssági voltak. Aztán amikor kinevezték, ő megregulázta a helyet - csapott egy nagyot az asztalra.
- Neki hála sikerült kordában tartani a költségeket, jó kapcsolatokat kiépíteni...meg az összes többi okosság. A többi már ment magától. – mesélte nagy hévvel, csupán lehet megörült annak, hogy Gustav ennyire érdeklődik a történet iránt, vagy csak ő is megjátssza a dolgot…Gustav ilyet se csinált még…megjátszottan italozott vala-kivel…
- A bárónő ily régóta lenne a város vezetője? - elmélkedett Gustav, majd elterelte kicsit a témát, nehogy gyanakvónak hasson a kérdezősködés.
- És tulajdonképpen mi a város fő bevételi forrása? Ha azt mondod, a Bor, hinni fogok neked, nagyon finomat a helyi italok. - nevetett a fiú, mire a vén pap ismét nevetésben tört ki.
- Nem tévedtél nagyot. Ez egy kereskedőváros. A bárónő ősei alapították még sok-sok évvel ezelőtt. Azóta is abból él meg. Különösen sokan látogatják a háború kitörése óta. Biztosságos hely, jól védve a hadakozó katonáktól. – magyarázta az öreg, az ifjú Pap már kezdte nyeregben érezni magát.
- Ez szép dolog, támogatni a szükség óráiban az elesetteket, na meg persze jót tesz ez a bevételeknek is. Nemes és jól fizető dolog ez egyszerre. - ismerte fel Gustav a dologban lévő hasznot, majd elismerően bólintott.
- Milyen érdekes...annak idején Rupert is ezt mondogatta. - morfondírozott el az öreg pap, mire Gustav rájött, érzékeny pontra tapintott, pedig nem akarta ennyire nyilvánvalóan előadni azt, hogy ez csupán haszonszerzés.
- Milyen érdekes, még az is lehet, hogy érkezésemmel megmarad a minőség. - nevetett a fiú, próbálva menteni a menthetőt, majd ismét belekortyolt az italba. Tudta, jó nyomon jár, csak azt nem tudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy annyira sokat kérdezősködjék a városban, hogy Rupert sorsára jusson és idő előtt "elköltözzön".
- Szabadnapon van ma Sebastian testvér? - kérdezte megtörve a köztük kialakult csendet.
- Isten szolgáinak nincs szabadnapja. - sóhajtott nagyot
- De mivel egy lélek se szokott idejönni reggel, állok szolgálatodra. – tárta szét kezeit megjátszva mosollyal az arcán.
~ That’s the point…ezt a kört te nyerted… ~ csukta be megadóan a szemeit Gustav.
- Nem szabad így felfogni a dolgokat, mert hamar belefárad az ember abba, amit csinál. - válaszolt a fiú bátorítóan mosolyogva.
- Félreértés ne essék, nem akartam kioktatni. Ahogy Önt elnézem Sebastian, több évnyi tapasztalat van a háta mögött, mint nekem. Nekem még van mit tanulni, úgy érzem, itt lesz is rá alkalmam. – mentegetőzött az ifjú kezeivel egy láthatatlan védelmet alkotva az idősebb társa elé.
- Alkalom az lesz bőven. - nézett előre még mindig tökéletes nyugodtsággal.
- Csak aztán éljen is vele! – tette még hozzá…
~ Ezek a sokat sejtető, csípős megjegyzések… ~ gondolta magában színészi mosollyal az arcán.
- Ha tud tanáccsal szolgálni, azt szívesen fogadom. Nem akarom ilyenkor a munkával zargatni, de nézze el nekem, kicsit még feszült vagyok. - vakarta tarkóját Gustav játszott zavart színlelve.
- Feszült? Mi miatt feszült? - kérdezett rá, zavart tekintetében pedig látszott valóban nem érti a dolgot.
- Tudja, mindig is próbáltam megfelelni a körülöttem lévő emberek számára, lehet ez valami gyerekkorból eredeztethető dolog, de szeretnék méltó tagja lenni a közösségnek, emiatt feszengek kicsit. - magyarázta, majd hogy ne jusson szóhoz az agg férfi, folytatta, megjátszva az ijedt gyereket, hátha ezzel megtoldhatja életben töltött napjainak számát.
- Ilyenkor sokat kérdezősködök, sokat beszélek, próbálok barátkozni...sokat mondták, hogy különc vagyok. - sütötte le szemeit a Pap.
- Emiatt ne féljen. Ebben a városban sok furcsaságot fog látni. Itt mindenki egy egyéniség...a maga módján. – válaszolt legyintve az idősebb Testvér.
- Ezt, hogy érti? - kérdezte a fiú felocsúdva zavarából.
- Nehéz bármit is normálisnak nevezni abban a városban, ahol egész Veronia összefolyik. Majd meglátod, magadnál furcsább embereket is fogsz itt találni dögivel. Ha elég sokáig itt maradsz... – mondta hozzátéve az utol-só fránya mondatot, melytől Gustavot ismét kirázta a hideg…mint egy horror történetben…
- Két napja vagyok itt, de már beleszerettem a helybe és a közösségbe. Remélem, sokáig maradok. - mosolygott a Pap válaszolva az öregnek, közben figyelte, mennyire fogy az innivalója s ekkor észre is veszi, hogy Sebastian már rég befejezte az italát. Jól tud vedelni az ipse, az egyszer biztos.
- Jöhet még egy kör Testvér? - kérdezte Gustav, majd intett a fogadósnak, még egy kör reményében, majd ő maga is belehúzott, próbálta úgy inni italát, hogy azért le legyen maradva Sebastiantól.
- Isten neki! - válaszolja vidáman, majd ő is int az egyik kocsmárosnak még egy körért. Rövidesen ki is hozták nekik.
- Egészségére! - kezdett bele azonnal, meglepve ezzel Gustavot…lehet, hogy abbéli reményét, hogy leitatja, nem fog összejönni, csak akkor, ha itt tölti az egész napját és ő maga is lerongyolódik.
Tehát, amint megitták a maradék italt, Gustav el is köszönt, mondván délutánra vissza akar érni a templomba, hogy ott segítsen, ahol tud. Ha leállna vele most párbajozni, csak berúgna, ami nem vetne rá jó fényt második munkanapján, arról nem is beszélve, hogy ő folyamatos veszélynek van kitéve...észnél kell lennie. Következő célja a kovácsműhely, hogy megcsináltassa a botját és hogy utána járjon a fejszének, melyet, ha minden igaz az itt lévő mester készített Rupertnek…már csak az a kérdés, milyen oknál fogva.


A kovácsműhelyét alig pár háznyira meg is találta, egy elég jól látható helyen volt a házsorok közepén.
Éppen most készült kinyitni, ez remek alkalom Gustavnak arra, hogy négyszemközt tárgyalhasson vele. Egy embert látott odabent serénykedni, egy magas, markos férfit, ki munkaruhában pakolászta kifelé a különféle árukat és szerszámokat.
Kopogást követően az illető azonnal le is pakolt mindent és odament a fiúhoz illően köszönteni őt.
- Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán, valószínűleg ez a ő bolti vigyora…
- Szép jó reggelt, Trora Strauss-t keresem, ajánlották, mint a város legjobb kovácsát. - válaszolt az ifjú kezét nyújtva és kicsit félve, hogy markáns kézfogása eltördeli kártyázásra szakosodott kezeit.
- Áh, ez igen hízelgő. - fogadja el a kézfogást az illető.
- Én volnék. Kitől hallott rólam ilyen szépet? – kérdezte beljebb tessékelve az ifjút.
- A templom új papja volnék, Gustav Engelberg, ott kérdeztem meg, ki tudná rendbe tenni mélyen tisztelt botom gombját? - válaszolt a kérdésre a férfi, majd meg is mutatta neki, a szétkarcolt díszt, melyen elhajlott a ke-reszt is. A kovács készségesen elvette a botot, majd megvizsgálta.
- Hm...úgy látom, nem okozna gondot helyrepofozni. Pár nap és elkészülök vele. – válaszolta szakértő szemeit rávezetve a sétálásra és minden másra is használt tárgyra.
- A templom egyik szobájában láttam még egy igen szép munkáját. Onnan is gondoltam, hogy maga lesz a megfelelő személy. - tért rá a lényegre a fiú, körbe sétálva a műhelyben szemrevételezve az árut. Gustavnak be kellett látnia, valóban jó kovács lehet a férfi. Bár nem szakavatott, látható laikusként is, hogy jó munkát végez.
- Elég sok dolgot készítettem már a templomnak. - mosolygott vissza az ifjú Papra.
- Egy bárd, Rupert tiszteletes szobájának egyik dísze, igen szép munka. - magyarázta, majd megfordult és ismét a kovácsra pillantott.
- Egy templomi szoba ékének elég bizarr, pláne, ha megvágja az ember ujját az éle. - tette hozzá, várva a reakcióját.
- Dísz. Valamit nagyon elnéztél, fiam. Rupert annak idején egy első osztályú csatabárdot vett tőlem. Jó árat fizetett érte, meg kell hagyni... – válaszolt értetlenkedve Strauss.
- Ott a pont Kovács Uram, miért akarna egy Pap a szobájába a falra szegezni egy éles, nem mindennapi fegyvert? - kérdezte. A férfi váratlanul elkomorodott, a hangja lassabb és mélyebb lett, tekintete pedig fagyos és rideg. Olyan volt, mintha egy pillanatra melankóliába taszította volna ez az amúgy logikus kérdés.
- Ezt én sem értettem. Rupert annyit mondott, hogy fél. Fél valamitől és meg akarja magát védeni. Még tanácsot is kért a forgatásához. Aztán néha eljött ide, hogy gyakoroljon vele. Elég érdekes ember volt. – vallotta be végül a dolgokat, talán leesett neki, hogy a Pap sejt valamit az itt alakuló dolgokból.
- Nem mondta meg Önnek mitől félhet vajon? - Kérdezte tovább ütve a vasat, hiszen látszik a Kovácson, egyre forróbb, szinte átégeti az üllőt is.
- Nyilván nem azért vett leckéket Öntől, hogy aztán egyik pillanatról a másikra hazautazzon a családjához. Ennyire félne vajon az asszonytól? - tett fel új kérdést neki, miközben próbálta folyamatosan zavarban tartani a férfit.
- Ezt mesélték neked? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Talán nem így történt? - kérdezett vissza a Pap.
- Szeretné mindenki ezt gondolni. Egyik napról a másikra nyoma veszett. A templomban nem szívesen beszélnek erről, azt mondják, nem akarják a híveket fölöslegesen megrémíteni. De aki ilyeneket művel, azt kétlem, hogy elköltözne. Ha engem kérdezel, csinált valamit, ami miatt megorroltak rá. – válaszolt ismét hűvös nyugodtsággal.
- Nocsak, végre valaki ebben a városban, aki nem rémül meg a téma hallatán és nem próbál valami gyenge szöveget kitalálni. - sóhajtott egyet a Pap, majd az asztalhoz sétált és letett oda száz váltót.
- Nézze, nem akarok én is "hazaköltözni", ha érti, mire gondolok. - tette hozzá, remélve hogy a Kovács kapcsol és elmondja azt, amit tud.
- Azt hiszem, sejtem. - mondta a kovács.
- Ha jót szeretnél, ne nagyon menj a kereskedők közelébe. A városi céh olyan hely volt, amit Rupert gyakran látogatott. Ha tippelnem kéne, hallott ott valamit, amit nem kellett volna. Csak éld a nyugodt, békés életed. – figyelmeztette komor hanglejtéssel az ifjút.
- Mit csinált ott? - kérdezte ismét.
- Nem hinném, hogy a kereskedők köreiből került ki a költöztető, ha a templomban is eltűntként kezelik. Sok errefelé a gyilkosság, mely feledésbe merül. Mi lehet az oka? - kérdezte a Pap.
- Ez a város... - sóhajt egy nagyot, majd folytatta.:
- Nem olyan, mint amilyennek látszik. Sokkal...sötétebb. Többet én sem tudok. Én nem is szándékozom ennél többet tudni. – intette le a Papot, jelezve, befejezte a beszélgetést.
- Lehet Ön még nem látott hithű embert, de nem tűrhetem, hogy az Úr nevében gyilkolásra szítsák az embereket, álljon e mögött bárki is. Ha van Önben egy kis jóindulat, akkor kérem, segítsen. - mondta a fiú kinézve az ablakon, nem-e hallgatózik valaki vagy követik-e lépéseit.
- Ahogy mondtam, ennél többet én sem tudok. - de ekkor már rá is hagyta a dolgot.
- Mindenkinek a szívügye, hogyan akar meghalni. Ha többet akarsz tudni, kérdezd azt a túlbuzgó papnőt. Helga...vagy hogy a fenébe hívják. Ő is gyakran látogatta a kereskedő céhét. – tette még hozzá, de már látszott rajta, hogy türelme végén jár.
- Helga? Az egyik leggyanúsabban viselkedő ember a templomban...bár, honnan tudhatnám, hogy Ön nincs benne ebben az egész Démoni körben...lehet már hívtam is magamnak a költöztetőket. – sóhajtott egy mélyet a Pap, rájőve a szomorú igazságra…egyedül van…
- Ahogy korábban is említettem...ha nem bírsz magaddal, inkább szúrd ki a füleidet. Talán Rupert, vagy Helga is hallott valamit...és Rupert meghalt, mielőtt szólni tudott volna bárkinek is. - Mondta, majd befejezettnek tekintette a beszélgetést, és magára hagyta a Papot kétségei között, na de nem eszik olyan forrón a kását.
Gustav nyilván követte őt meg sem kérdezve, szabad-e bemennie oda, ahová ő ment, pláne, mert magával vitte szeretett botját.
- Rendben, megértem, Ön itt él, én pedig most jöttem csak ide, családja van, miegymás, megértem. Mikorra lesz kész a bot és mennyi lesz az ára, saját érdekemben örülnék neki, ha meg tudnánk gyorsítani a javítást. Ugyanis, ez a fegyverem is. Mással nem tudom megvédeni magam. – szaladt utána a férfi.
- Holnapra megbütykölöm... - morgott egyet, majd visszament pakolni.
- Addig kérhetnék valamit? Egy rozsdás tőr is megteszi? Visszaadom, ha elkészül a bot? - ment utána, már elég mérgesen, ugyanis, utálja, ha lerázzák.
- Legyen... - vesz elő egy kést a polcról. Nem éppen mintamunka, de tőrnek tőr.
- Vidd ezt. – tette még hozzá flegmán.
- Köszönöm. Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztam, ez a beszélgetés pedig nem történt meg, remélem egyik részről sem. - válaszolt, majd még mielőtt kilépett volna az ajtón visszanézett.
- Remélem, holnap találkozunk. - mondta, majd elindult vissza a templomba.

A templomban egész délután nem történt semmi, Gustav magára volt hagyva gondolataival, próbálta összerak-ni a képet, mivel ugyan Helgában megrendült a bizalma, most a Kovács mégis felbirizgálta a már elásott véle-ményét, lehet vele kellene beszélnie…azonban egyből megrázta fejét, első napján nem terítheti ki a lapjait egy templombélinek, túl korán van még és ő nem siet sehova…
~ Talán a Kereskedőnegyedben kellene szétnéznem…mivan, ha… - gondolkodott magában, mikor tágasra nyílt a templom ajtaja és egy új jövevény tért be váratlanul.
- Egy gyerek? – kérdezte alig hallhatóan, majd rá akarta hagyni a dolgot tapasztaltabb kollégáira, mikor meg-látta, min is ügyködik a fiatal.
~ Mi a fene? ~ kérdezte magától, majd mivel el kezdte érdekelni a Kölyök, odasietett hozzá.
- Fiam, ha ekkora mennyiségre van szükséged, oda Papra lesz szükség. - lépett oda a gyanúsan viselkedő fiatalhoz.
- Oh. - Rántotta oda a fejét a hirtelen mellé termő szentember felé.
- Tudja mostanában eléggé elszaporodtak az átkosok, az útonállók között. Jó, ha van valami amivel távol tarthatom a szentérzékeny gonosztevőket az utam során. – magyarázta, mire Gustav felelni sem tudott, hiszen valami furcsa entitás kukucskált ki a kapucnijából.
- Fiú hamarosan indulni kéne. Kezd sötétedni. – Szólalt meg a gólemszerű lény, majd a fiú a válla felett válaszolt a kis teremtésnek.
- Rendben, rendben, hamarost indulunk. – válaszolt, majd az idegen felé fordult.
- El is felejtettem bemutatkozni. A becses nevem Theo.. khmm elnézést kicsit száraz a torkom. Theodor Himmler –mutatkozott be, majd az állához érintette kezét.
- És ön... ön bizonyára... hmmm... D. Rupert tiszteletes? Elnézését kérem, ha tévednék. – Tette még hozzá, majd tekintetét visszavezette a bugyborékoló kulacsra. Gustav felvonta szemöldökét, másodpercekig válaszolni sem tudott a fiatalnak, nem tudta eldönteni, hogy a gyermek csupán túl őszinte és ezzel együtt őrült, vagy csak tudatlan. De az a képződmény a kapucnijában nem az utóbbira engedett következtetni…tehát őszintén őrült.
Gustav hátrébb lép a meglepődöttségtől, majd szétnéz, van-e rajtuk kívül valaki a környéken. Jól is tette, hogy körbekémlelt, ugyanis Erhardt Tiszteletesnek is feltűnt a gyanúsan viselkedő alak. Nyelt egy nagyot a fiatal Pap, majd ismét közelebb lépett és megnézte magának a kis gólemet, végül a fiúra tekintett.
- Te nem ide való vagy fiú, jól mondom? - kérdi még mindig meglepődve, majd megvakarja a fejét.
- Az én nevem Gustav Engelberg. Két napja vagyok a templom szolgálatában. Rupert Tiszteletes a hírek szerint elköltözött. - válaszolta a már jól bemagolt mondatot.
- Miféle banditákkal akasztottad össze a bajszod. Bár elég feltűnő lehetsz azzal az izével a csuklyádon. - tette hozzá összehúzva a szemöldökét, de hogy ne legyen furcsa a nem messzire fülelő Testvértől, gyorsan, hezitálás nélkül folytatta.:
- Hogy mikor lesz a mise? Ahhoz még korán jöttél Fiam. - emelte fel a hangját a férfi, ezzel próbálva elterelni a fiatal Pap gyanúját.
- Biztos, hogy semmi baja anyukádnak, amiért ennyi szenteltvízre lenne szükséged. - folytatta.
Szerencsére a fiú is vette a lapot és felemelt hanggal, kicsit rájátszva fiatalos küllemére válaszolt
- Azt mesélte a falufőnök, hogy ne csak anyunak, hanem az útra is vigyek szenteltvizet. Mert fél, hogy az úton nagyon sok olyan dolog támadhat meg, ami a szentelt vizet nem szereti. – Válaszolta majd letérdelt, és megfog-ta két kezével a Pap kezét.
- Kérem! – kiáltott, majd lehajtotta a fejét!
- Innen a templomból már indulok is hazafele. Körülbelül olyan fél vagy egy nap járásra van a falum. De ha lenne szíves és még egyszer meg áldaná nekem ezt a kulacs vizet, az hatalmas segítség lenne! – kérlelte a fiú a Papot, majd egy kicsit erősebben rászorított a kezére, talán jelzés értékkel bír a cselekmény, ugyanis ezt Erhardt biztos nem látja.
- A faluban mindig figyelnek mindenkire. De mindenhol mocsok van. Félek, hogy a falum ege is tele lesz ezekkel a kártevő madarakkal, meg a csatorna is már bűzlik a patkányoktól. A szenteltvízzel talán kiűzhetném őket, és anyu is meggyógyulna. – magyarázta, mire Gustav pár másodpercig összegezte és értelmezte az el-mondottakat. Értetlenül figyelte a történteket, nem is tudta volna megjátszani a megilletődött Papot, mert ez a valóságot ábrázolja már most is.
- Fiam, nyugodj meg, segítek, hidd el az Úr is megsegít. - válaszolt Gustav, majd mikor a fiú megszorította a kezét, lehajolt hozzá, hogy jól hallja a szavakat.
- A csatornák mindenhol szutykosak, hiába a szentelt víz, az ég a templom felett is be szokott borulni drága Gyermekem, de az Úr végül megtisztítja azt, hidd el. Az Úr segítségével elűzőm a viharfelhőket, a madarakat és a patkányokat. - válaszolt jelezve ezzel azt, hogy érti, mire céloz a fiú, remélve, hogy saját mondandója is utat talál az értelem mezeire Theo fejében.
Eztán a pap társa számára már jól ismert áldási rituálét kezdi kántálni, remélve, nem gyanús neki a színjáték, amit az előbb játszottak a fiúval.
- Olyan helyre menj Fiam, ahol tiszta az ég. Ott válaszokat és segítséget találhatsz, az Úr vezetni fogja az utad, megkovácsolhatod hited, fegyvert ragadhatsz magadhoz a harchoz és reggelre harcra kész leszel. - mondta neki, remélve megérti, mire próbál célozni.
- Köszönöm atyám! - Szólalt fel végül Theo, majd csillogó gyermekded tekintettel nézett fel Gustavra, aztán mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon meg is ölelte őt, úgy, hogy a figyelő tekinteteket pont kita-karja a szentember feje.
- Rupert a mennyekbe költözött. – Súgta a pap fülébe, majd újra elé állva egyet törölt a szemein, mintha pár könnye elcseppent volna. Jól rájátszott az ifjú a dologra, bár mostmár a Fiatal Tiszteletes nem nevezné őt gye-reknek..
Gustav fogadja az ölelést, és azt az infót, amit eddig is sejtett, de senki nem mert neki elmondani.
- Tudom Fiam, a kereskedők költöztették. - tette hozzá szintén suttogva, majd keresztet vetett a mellkasára és hozzátette Theonak a színjáték kedvéért.
- Minden jót a faludnak és édesanyádnak. A templom kapuja mindig nyitva áll előtted. - mondta szemeit ellen-tétesen mozgatva, jelezve ezzel, hogy amit mondott, nem igaz.
Amint a fiú elsietett, Gustav a fiatalabb Pap felé fordult, majd ennyit mondott.
- Milyen világot élünk testvér, ahol egy gyermeknek kell megmentenie egy egész falut. - rázta meg a fejét, majd mivel az nem fűzött hozzá semmit, ő is szobájába siet, átgondolni a hallottakat, megejtve az óvintézkedéseket, le is tudja a mai napot.