Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» [Magánküldetés] - A Fekete Valkűr Ébredése
by Wilhelmina von Nachtraben Vas. Okt. 02, 2022 8:16 pm

» Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog
by Wilhelmina von Nachtraben Szomb. Okt. 01, 2022 5:02 pm

» Képességvásárlás
by Alicia Zharis Csüt. Szept. 29, 2022 10:39 pm

» Magánjáték és PvP Zárás
by Nessaris Maera Vas. Szept. 18, 2022 10:22 am

» [Magánjáték - Damien & Nessa] Im Wein ist die Wahrheit
by Nessaris Maera Szomb. Szept. 17, 2022 6:39 pm

» [Azonnali] - Hexenjagd
by Voice of Beltany Hétf. Szept. 12, 2022 9:13 pm

» Városleírás
by Voice of Beltany Csüt. Szept. 08, 2022 7:51 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Voice of Beltany Szomb. Szept. 03, 2022 10:59 pm

» [Magánjáték] Hó és Sár
by Hóhajú Yrsil Csüt. Aug. 25, 2022 10:34 pm

Top posting users this month
Wilhelmina von Nachtraben
Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog 1szava10Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Voting_bar2Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog 1szava11 


You are not connected. Please login or register

Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog

4 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Vas. Ápr. 24, 2022 9:16 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Hozzászólások a Nebel der Stadt II. kalandhoz.

2Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Ápr. 27, 2022 9:57 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus


Még mindig könnyebb a lovagteremben a kötelességeivel foglalkoznia, mint máshol. Nem örült neki, hogy Sebastiant Gretára kellett bíznia, sokkal szívesebben lett volna vele ő maga. De ugyanakkor… Greta imádta a gyerekeket. Neki valószínűleg nem lehetett saját, ezt sose mondta ki, de mindig szomorúsággal vegyes meghatottsággal viseltetett, valahányszor gyermeket látott, s lelkesen jelentkezett a feladatra bármikor, hogy felügyelje a kicsi Sebit. Talán jó lesz neki.
És nem is bánt vele rosszul.
Szóval Mina abszolút az előtte fekvő papírokkal foglalkozik… legalábbis, ahogy percenként emlékezteti magát rá, hogy átrágja magát a leveleken, szerződéseken, néha valamennyit halad is. Gondolatban mondjuk máshol jár.
Mikor épp képes lenne koncentrálni, megszakítja az, hogy valaki besétál a terembe.
Gregor az. Afféle mindenes, lovász, őrszem, és még pitét is jól tud sütni. Na, azért Minának – illetve Anjának – nem ellenfél e tekintetben, de akkor is. Kalapot visel és alázatosan szólítja meg, ettől Minának bűntudata támad, mert erősen kényszerítenie kell magára az udvarias mosolyt, ahogy fölemeli tekintetét.
- Fraulein Nachtraben. – kezdi Gregor. - Egy vándor csapat kér bebocsátást. Azt mondják druida-növendékek, akik tanulni jöttek. – A férfi hangában ott a hitetlenkedés.
Vándorcsapat? Megvonja a szemöldökét. A folytatásnál azonban kicsit benne akad a levegő. - Attól tartok, nem jó helyen járnak akkor - csúszik ki a száján. Majd leengedi a szemöldökét. - Kérem, küldje be őket úgy öt perc múlva, meghallgatom őket. Illetve... Legyen tíz, bocsásson meg. Tíz perc. A gróf urrat is értesítem. Nem akar egyedül lenni egy ilyennél. Ha az lesz, amire számít, akkor kellemetlen mód kell majd visszautasítania őket... Egyébként sem árt, ha mindkét kastélytulajdonos meghallgatja őket, nemdebár? Sietve koppannak léptei a folyosókon, majd pedig ujjai Damien ajtaján.


Damien épp úgy döntött, elég volt a papírokból és kihasználhatja kicsit a szabadidejét, amikor is kopogás hallatszik. Ismerős erősség, ritmus, tudja, ki az.
Az ajtóra néz.
- Szabad – mondja enyhe kérdő hangsúllyal. Mina benyit.
- Sziasztok – mondja előbb Damienre, majd Aliciára nézve. Még mindig alig hiszi el, hogy egy nekromantát rejteget. Bár ha ettől a ténytől eltekintünk, nem is annyira furcsa a helyzet. – Értesítettek, hogy állítólag egy druidacsapat van itt, akik tanulni szeretnének… Azt mondtam, tíz perc múlva tudom őket fogadni a lovagteremben. Esetleg ráérsz?
Látszik a nőn, hogy neki is kényelmetlen a helyzet, vagy inkább aggódik.
Damien össszeráncolja a szemöldökét. – De miért akarnak ők… itt…
- Én sem tudom, mihamarabb megkérdezem majd… Remélem, nem fog sokáig tartani.
Elnézéskérő mosollyal tekint Aliciára. Nem tudja, épp mi volt tervbe véve, de biztosan nem egy lovagtermi megbeszélés. Őneki sem…
Damien beletörődőn nézi az ajtó ornamentikás díszítéseit., majd Aliciához fordul. – Nos, Alicia – a személyzet bármikor rendelkezésedre is, ahogy a kert is. – közli udvariasan.

Mina majd’ szénné ég Alicia kesernyés-udvarias nézésétől.
Ha nem bánjátok, akkor csatlakozom egy rövid időre, és amennyiben nem tart sokáig, az eltervezetteket se feltétlenül kell elnapolni - csúsztat vissza egy kezében tartott könyvet a polcra. - Persze ha nem tudok hozzátenni semmit, akkor visszamegyek a könyvtárba keresgélni.
Mina arca forró lesz, ami borzasztóan idegesíti. Aztán magasba ugranak a szemöldökei és vágyakozóan sóhajt. Lovagolni. Milyen régóta szeretett volna olyat. Anjával is lovagoltak egyet a környéken, mikor meglátogatta őket a kastélyban.. Azóta pedig sokszor. Vajon miért pont az jutott eszébe akkor? Mindegy is, erre nem lesz ideje, mert... druidákkal kell tanácskoznia. Nem érti a dolgot. - Figyeljetek, szerintem... A druidák nem fogják bánni, hogyha még egy tündét látnak. Egyébként is, ha velem akarnak beszélni, hát majd velem beszélnek. Jöjj csak velünk. - mosolyodik el.
Damien összepakolja  a dolgait, eddig Alicia is vár, majd mindketten követik Minát a lovagterembe.
Mina gyomrában egyre szűkebb lesz a csomó, ahogy a teremhez közelítenek. Elkerekednek a szemei, ahogy meglátja a csapatot.
Egy furcsa hajszínű, hosszú fülű és két szarvval is ellátott fejű férfi vezeti a csapatot. Ahogy Mina Damien arcára néz, meglepett megdöbbenést lát rajta, eszerint felismerte. Bár melegnek kell lennie odakint, a démonon – mi más lehetne? – hosszú ujjú elegáns ruházat van, még nyakkendő és kesztyű is.
Hát ezért nézett úgy Gilbert.. és.. nem mondták? Most már nem zavarja őket, hogy démont kell beengedniük? Hányan látták vajon? Mit fognak szól... Jóságos rózsabokor.
- Köszönjük a fogadtatást. Megtiszteltetés végre találkozni veled, Wilhelmina mester.
Mina még jobban meglepődik, mikor tündéül szólal meg a férfi. Érti, hiszen bírja ezt a nyelvet is, viszont rég használta már a kastély falain belül. Érti, de úgy kívánja, bár ne értené. Még jobban elsápad. - Üdvözlöm... Attól tartok, azt hiszem, összetéveszt valakivel. Azazhogy, én nem... nem hinném, hogy az Ön mestere lennék. - sikerül összeszednie egy mondatot. A tagjai égnek, a szégyen apró szikrákként kúszik a bőre alá. Derüljön ki, hogy valami félreértés történt... De nem fog. Úgysem fog. Idetaláltak, megtalálták a kastélyt, tehát tudják, ki ő, a nevét is tudják, és, úgy fest, olyat is tudnak, ami nem igaz.
- Tudjuk jól. – – folytatja a démon. - Azért jöttünk el messziföldről, hogy felkérjük, tanítson meg minket a druidák tanaira. Félő, hogy más erre nem képes. Ahogy lája, mindannyian viseljük az Átkot, akárcsak maga. Annak a módját keressük, hogyan váljunk eggyé a természettel fajunk átka ellenére.
Mit beszélnek ezek? Tudják, hogy nem vagyok a mesterük, mégis idejöttek?
- De hisz most mondtam... Attól félek, erre már én sem vagyok képes. A Csillagtalan éjszaka óta az ilyenfajta mágiák... elkerültek engem. De hogy mondja, hogy más nem képes rá? Nemrétgiben mi magunk is találkoztunk egy druidával. Valóban ilyen kevesen lenének már? - Közben a nevén gondolkozik, jelenleg annyira ideges, hogy nem bír eszébejutni, hogy is hívták a nőt, aki fel volt háborodva, hogy Mina már nem űzi ezeket a tanokat...
A démon úgy néz vissza rá, mint egy meghökkent és megbántott gyermek, ettől Mina még inkább föld alá óhajt süllyedni.
- Ó, kérem...én igazán nem tudtam...elnézést, fogadja részvétem. - még  nyel is egyet. Vajon rájátszik? - De ha szabad megjegyeznem, minekünk sem idegen a természet művészete. Mindhárman elsajátítottuk az alapokat, s druida imáknak tudunk parancsolni. Most a készségeink fejlesztését tűztük ki célul – magyarázza mosolyogva, mintha fel akarná vidítani Minát.
Mina picit a föld alá akar süllyedni ezt nehezen tudja leplezni. - ...Köszönöm. - felel furcsállóan. - Mi az, amit nem tudnak megtanulni tehát? Ha elsajátították az alapokat, biztosan volt mesterük - néz rájuk kérdően.

- Valóban, merném a legjobb tündének nevezni, aki valaha tanított, ám a tanításai nem voltak...kielégítőek. Sajnos az átok és a természetünk nehezen engedi hogy kellő biztonsággal támaszkodjunk a hitre. Ebben kerestünk segítséget...de talán egyszerűbb volna, ha demonstrálnánk, mit értek ez alatt....ha megengedi.

- Kellő mesterrel, úgy vélem, megtanulhatók ezek. De várjon... mire céloz? Ne haragudjon, pontosan miféle mágiát tervez elszabadítani itt... itt a kastélyban?- kérdi, szemöldökei ívbe mozdulnak és hangja is kissé megemelkedik, mind erőben, mind színben, s érzi, ahogy már fel is készül a sötét energia mozgatására. Ne szórakozzanak vele. Ez itt az ő területe, s ilyen rejtélyekben beszélő démonok nem fognak botrányt csinálni olyan egyszerűen... Le kell nyugodnia. Talán mégis valami félreértés...
- Nos...idehívni az állatot, amivel sikerült rituálés köteléket létesíteni. – – felel a démon, zavarodottnak tűnve. - Én magam az állatokkal valószóváltásban jeleskedem, a társam Eric képes parancsolni a lángoknak, harmadik társunk, Harald pedig a növényekkel képes másokat veszélytől megóvni.
Az említett Eric egy hatalmas, izmos alak vörös bőrrel, meglehetősen fenyegető, bár az arca jámborságot tükröz. Harald apróbb nála, vékony, és egy egyszerű fekete kabátot visel.

Damien eközben észreveszi, hogy egy selymes arcú tünde Aliciának próbál átadni valamilyen levelet. Mondandójából kihallja  a „nekromanta” szót, valamint Alicia nevét is. Látszólag nagyon fél, a kezei is remegnek. A nő tekintete viszont Damien felé rebben, ekkor érzi úgy, hogy közbe kell avatkoznia.
Megpróbálván szoborarcot fenntartani, lassacskán a Liával társalgó férfihoz fordul és megérdi: - Elnézést, valamiben tudok esetleg segíteni?
Ahogy közelebbről megvizsgálja, beugrik ismét a Tünde tanács, ahonnan a  druidák fő szószólója, a démon is ismerős volt. Ez pedig, aki Aliciához beszélt, konkrétan Seamus Fairbranch valamelyik rokona… Itt valami nagyon bűzlik.
- Áh igen, ha látják Alicia kisasszonyt, kérem, adják neki tovább ezt a levelet. - mondja, majd Damien kezébe nyomja a levelet, aki ösztönösen m megfogja azt. A tünde óriásit sóhajt, majd szinte remegve távozik, nagy levegőket véve.
- Hallottál már nekromanta társaságból Eichenshildben? – kérdi Damientől Alicia halkan, gyanakodva fürkészve a távozó tündét. Nem is csoda…
Damien szemöldököt ráncol. - Az ostrom óta nem tudok ilyesmiről.
- Akkor ezek szerint nem csak engem került el a híre - morogja Alicia. - Majd vetek rá egy pillantást - néz le a Damien kezében tartott levél pecsétjére, majd fölemeli a tekintetét MInára és a démonra, s Damien is így tesz…
- Ezt az alakot viszont láttam már. Seabus Fairbranch valami rokona - jegyzi meg, s ahogy kimondja a nevet, érződik az undor.
- Saemus?- kérdez vissza Alicia. - Névrokonok a néhai elf királynővel vagy valami megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag nem tartott az uralkodói családdal?
- Mhm. Rokonok. Valami unokatestvér-féle, ha jól emlékszem. Öntelt és beképzelt alak - morogja halkan, közben próbálván visszaidézni azokat a kellemesnek cseppet sem nevezhető napokat, kultistákkal és intrikákkal. Vajon újra ilyesmik érkeznek? De nekromantákról eddig még nem volt szó.
Figyelme viszont MInára terelődik, aki igencsak emelt hangon felel a démonnak.
Mina szemei elkerekednek, szíve gyorsabban kezd dobogni.
- Ezt most... fenyegetésnek vegyem? Vegye tudomásul, ez itt egy tanácsterem, és nem értem, miért kellene nekem... Nézze, nem tudok segíteni azon, hogy fejlesszék a tudásukat, de figyelmeztetem, nem lesznek jó következményei, ha mindenféle mágiát engednek szabadon a kastélyban. - Szigorú tekintete mögül kiviláglik a kétségbeesés.
Damien aggódva figyeli a történteket, s felkészül, hogy beavatkozzon, ha szükséges.
A druida-szószóló védekezően fölemeli a kezeit.
- Kérem, nem akartunk tiszteletlenek lenni.
- Tisztelet...? - fújtat egyet. - Nem értem, azt gondolják, nem hiszem el, hogy képesek erre? Nagyon is elhiszem, de nem tartom szükségesnek, hogy itt és most hajtsák végre - próbálja tiszázni és egy pillanatra zavarba jön. Megint túlreagált volna valamit? - Azonban, mint mondtam, ezt a fajta... mágiaágat jómagam már nem űzöm. Ha új mestert keresnek, esetleg keressék fel Evelyn Silvercreeket, ő volt az én mesterem, amikor az elementálmágiában képeztem magamat. Ő a tűzhöz ért.
- Köszönöm. Kis szerencsével mihamarabb rá is találunk. – bóliint a démon, Mina legnagyobb meglepetésére. - És remélem ön is mihamarabb rálel a megvilágosodásra. Örömömre szolgálna, ha még látnánk egymást.
Mina pislog párat. - Ne higgyék, hogy sötétségben élek - jegyi meg talán a szükségesnél kicsivel több önérzettel. Nem szükséges mindannyiunknak ugyanazt az utat bejárnunk. Tudják, a család miatt az ilyenek most már egy kicsit kevésbé fontosak - jegyzi meg egy befelé forduló mosollyal, mely inkább magának szól, mint nekik. Persze fölösleges volt ezt közölnie velük, de akarta, hogy tudják, nem jobbak semmitől sem attól, hogy másféle mágiával foglalkoznak, és ő sem kevesebb... Nem kellene, hogy ez még mindig ennyire bántsa. Ami viszont tényleg bántja, hogy fogalma sincs, mi értelme volt ennek a látogatásnak. MIndenről tájékozódtak, csak arról nem, hogy a Nachtraben-úrnő már nem éppen druida?
A démon láthatóan elgondolkozik.
- Ez érthető. Tényleg, ez talán egy kissé váratlan lesz, de mit szólna, ha ellátogatna Eichenschildbe? Én, s minden társam ott gyülekezünk, hogy felkeressük a nagy druidaszentélyt, melyet az ön királya jóvoltából építhettünk. Mi és még sokan mások azon munkálkodunk, hogy újjáépítsük a Tünde Erdőt. Hogy legyen újra egy hely, ami otthonnak nevezünk. Mágia ide vagy oda, örömmel látunk bárkit, akivel szót tudunk váltani.
Hányszor válthat vajon egy beszélgetés új fordulatot?
- Öhm... ez... dicséretes elgondolás. Miért fontos azonban az én jelenlétem?
- Egyáltalán nem az. Mint vendég akarjuk látni. Bárkit, aki boldogan emlékezik vissza a Tünde Erdőre. Amikor az Erdei Tanácsot összehívták... minket nem hívtak. Sőt, felháborodtak, amikor mégis elmentünk. Pedig mi is ott éltünk, amíg az erdő el nem tűnt. Ezért most egy új erdőt akarunk. Egy olyat, ami nem vet meg senkit, aki ott akar élni. – lovallja bele magát a démon a beszédbe, lelkesen, prófétaként szól szinte.
Szóval félreértette. Talán túlságosan is hevesen reagált, de... de joga volt hozzá. Hát miért akarják megmtuatni a mágiájukat, talán valóban úgy gondolták, nem hisz nekik? Le kell nyugodnom. Túlságosan könnyen megrémülök dolgoktól mostanában.
- Egyiküket pedig úgy rémlik, hogy láttam azon a bizonyos Erdei Tanácson - szólal fel Damien is kissé megemelve a hangját, s tekintetével keresi, hátha megint látja valahol azt a Fairbranchet, akinek nem emlékszik a keresztnevére, de az arcára igen.
- Valóban így van. Harald idén csatlakozott hozzánk...Mr. Nightwind.
- Még nekromanták is befogadásra kerülnének? – kérdezi Alicia, és Mina kissé elsápad, de a nő hangja pont olyan, mintha megvetné és gyűlölné a nekromantákat, ezzel kívánja félrevezetni a társaságot.
. Még a nekromanták is. Hiszen mi is itt vagyunk.
Mina pislog, hogy jól lát-e, de valóban, a démon magukra mutat a kezével.
Kikerekedett szemekkel néz. - Ugye tudja, hogy a nekromancia tiltott tevékenység? Azt akarja mondani, hogy nem csak az elemeknek... illetve növényeknek, állatoknak urai, hanem nekromanták is? - kérdi bizonytalanul, közben ég a szégyentől belül, hisz itt áll mellette is egy nekromanta, akit ő fogadott be a falai közé. De... de azt nem ilyen nyíltan csinálta!
- Nem, mi magunk nem vagyunk nekromanták, de nem vetjük meg a nekromantákat. És bár tiltott, ahogy mondtam, új Tünde Erdőt akarunk létrehozni. Ha végre ismét saját hazánk lesz, olyan törvényeket alkothatunk, amilyeneket szeretnénk.
Kissé összezavarodott, de megkönnyebbült. - Biztos vagyok benne, hogy ehhez őfelségének is lenne némi hozzászólnivalója. Ehhez... egy nagyobb lélegzetvételű összejövetelre volna szükség, egy új... nem tudom, minek nevezzem létrehozásához. - A gondolat is szédítő. És kissé félelmetes, hogy őt keresték fel ezügyben.
– Őfelsége? Rudenz von Hellenburgra gondol? - kérdi a démon, Mina pedig bólint.
- Nos, biztos vagyunk benne, hogy a mi királyunk kellő módon fel fog készülni erre… Azt hiszem, mi indulunk is. Nem szeretnénk a terhükre lenni. – feleli, ahogy a többiek felé fordul.
- V-várjanak... Hogy tervezik ezt végrehajtani a királyok tudta nélkül? Úgy gondolják, ez senkit nem fog... zavarni? Nem érzik majd provokációnak és nem tesznek esetlegesen lépéseket? Damien gondterhelten dörzsöl a homlokát. Pár fertályórája még örüolt, hogy végre van ideje kicsit nyugodtan körbelovagolni a környéket. Most úgy fest, visszacsúsztak oda, melyet örültek, hogy elkerülhettek jó ideje: a politika mocsaras fertőjébe.
- Áh, kedves, hogy aggódik, de még nem tarunk ott. Egyelőre a célunk a druida tanok és a természetvallás terjesztése. Hogy egyesítsük azokat, akik visszakívánják a Tünde Erdőt. Az új királyság megalapítása csupán csak távoli célunk.
Minával forog a világ.
Lehet, hogy nem kellett volna ötleteket adni nekik... Damien egy fél lépést előbbre lép. Mina vállára tenné a kezét, de az meg is áll a levegőben végül.
- Köszönjük a meghívást. Találkozunk Eichenschildben.
Később megmagyarázza a lányoknak – hölgyeknek – Minának és Alicinak, javítja ki magát gondolatban –, hogy ki is Seamus, biztosan nem él bennük olyan élénk emlék, illetve csak Mina emlékezhet, hisz neki mesélt az útjáról. Attól pedig, hogy ezt mondta, nem kötelező elmenniük Eichenschildbe, erről még lehet tárgyalni. De úgy vélte, ideje diplomatikusan lezárni a dolgot. Mielőtt Mina felrobban.
A démonok pedig távoznak, csak Gregor és a hármas marad a lovagteremben.
Nem kell denevérfül ahhoz, hogy hallatszódjon a folyosókat átszövő álmélkodó sutyorgás.
Mina fejében három szó kering nagyon erősen, körbevéve több másik kérdéssel, ám ez összefoglalja gondolatait: Mi lesz itt?
Alicia a pároshoz sétál ezután.
- Hát ez... Érdekes volt – jegyzi meg.
Mina szemei kerekek, nagy levegőt vesz, majd válla látványosan süllyed, ahogy kifújja azt. - Az biztos...
– Megnézzük? – kérdi Alicia egy Damien kezében tartott levélre mutatva, mely Minának csak most tűnik fel.
- Oh. Ezt nem is figyeltem eddig, honnan van? - néz a levélre.
- Aliciának szánta egy tünde, aki Seamus Fairbranch rokona. - feleli Damien kissé komoran. Mina picit a plafont nézi, amíg próbálja felidézni, ki az a Seamus Fairbranch, aztán ingatva a fejét bólint, hogy nagyjából emlékszik arra, amit Damien mesélt neki róla.
Damien odaszól a még közelben álldogáló, kissé sápadt Gregornak. - Köszönöm, elmehet, pihenjen nyugodtan. Ő bólint párat, majd hátrálva elhagyja a termet. Ezután Mina és Damien két oldalról Alicia vállai fölött olvassák a levelet, úgy vélik, elég fontos ahhoz, hogy ne várjanak vele.
A levélből kiderül, hogy Eichenschildben a nekromantáknak lehetősége van sírőrként dolgozni, a hullarablás tilos, viszont ilyen mód szervezetten dolgozhatnak, s főként a Kísértet-szigetekről menekült nekromanták alkotják ezt a csoportot, akik a belviszályok és háborúskodás elől várnak itt menedékre.
Ahogy Alicia olvas, egyre erősebben szorítja a levelet, majd egyszer csak idegesen széttépi azt.
- Nem leszek senki fennhatósága és felügyelete alatt újra – préseli ki a szavakat. - Viszont tudják, hol vagyok és ki vagyok
Mina szemei elkerekednek és picit arrébb lép a dühös Aliciától. Damien nyitná a száját, hogy ellenérvet fogalmazzon meg, de látva, hogy a levél mennyire felzaklatta a nőt, egyelőre inkább hallgat.
- Ti elutaztok Eichenshildbe? Amennyire sikerült megértenem, nektek is lenne ott pár elintézetlen ügyetek - tereli rrájuk a szót Alicia.
- Akármit is terveznek, talán jobb tisztában lenni vele, mint nem. Külön ügyünk nincs ott. És... nem tudom, érdemes-e belebonyolódnunk ebbe. Déliek vagyunk, a déli királytól kaptuk ezt a kastélyt. Ha kiderül, hogy támogatunk valakit, aki egy új államot óhajt létrehozni, abból kellemetlenségek adódhatnak. Mina csak bólogat, aggódva nézve maga elé.
Alicia megpróbál mosolyogni, de a sóhaja elárulja gondterheltségét.. - Talán jobb. Sebastiannak még biztos sok figyelem és nyugalom kell.
Egy ideig csak maga elé néz ő is, mielőtt újra megszólalna.
- Én viszont ezt nem kerülhetem el. Ha nem jelentkezek náluk és nem vállalok felelősséget azért, ami vagyok, akkor könnyedén érhet titeket hátrányosan, hiszen fogadtok engem. Ezen túl meg megpróbálhatnak levadászni is engem... Öt év után is – takarja el arca egyik oldalát a kezével.  Pedig már azt hittem, ez elég idő volt, hogy eltöröljem a létezésem mindenki emlékezetéből.
Mina hirtelen nagy levegőt vesz és halkan összerakja a kezeit - nem csapja, hisz nem zajos. - Mit szólnátok, ha egy kis ennivaló kíséretében folytatnánk ezt valamelyik fenti szobában? Vagy... talán ma este még van időnk kilovagolni, hisz ez volt a terv, nem?
- Ha Nightwind úrnak sincs újabb három paksaméta az asztalán és a gyerekek sem szedik szét a kastélyt, míg távol vagyunk, nincs ellenvetésem – nevet fel Alicia, s így tesz Mina is, annyira könnyednek érzi magát hirtelen, s csak aztán fogja vissza magát, miután rájön, mennyire visszhangzik is a terem.
Damien is nevet halkan. - A három paksaméta megvár. Eddig is megtette - mosolyog jóízűen, jó pár perce most először csillog valódi lelkesedés a szemeiben.
- Olyanok, mint a hulló falevelek. Mindig lesz belőlük több. Sohase fogynak el - mondja fájdalmasan, de ugyanakkor viccelődve. - Nem szedik szét, Greta vigyáz rájuk. Nagyon szeret játszani velük. Jó is lesz, most kicsit több időt tölthet velük, később mad behajtom rajta. Hm, szólnom kell neki, hogy Dennist hagyja csak barkácsolni, ő ellesz csendben...
- Akkor az istállóban megvárlak titeket, öltözetileg én már felkészültem úgyis.
- Rendben. Igyekszünk - Mina széles mosolya nem szűnik meg. Új energiát kapott, s egy ideig most nincs kedve aggasztó dolgokkal foglalkozni. A kinti, hűs levegő ígérete pedig szintén feldobja. int még egyet búcsúzóul, akár egy gyermek, s oly vidámsággal halad fölfelé a lépcsőköün, gondolatban számba véve ruháit, melyek megfelelőek a lovagláshoz. Elindulnak hát fölfelé szobájukba, hogy átöltözzenek és nekivágjanak a kastély körüli réteknek, utaknak.



Hozott tárgyak:



A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 18, 2022 9:07 pm-kor.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

3Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Május 04, 2022 6:04 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Sok volt a tanulnivaló, de már régen voltam úgy igazán kalandozni, már lassan az idejét sem tudtam volna megmondani. És ez nálam azt jelentette, hogy unatkozom.......És ez sosem jelent jót.......másoknak, a társaimnak, az oktatóimnak.......Ráadásul sok pletyka és szóbeszéd keringett arról, hogy a nyár folyamán már több tábornok és hadvezér indított hadjáratot dél irányába, vagy expedíciót az új erdő felderítésére. Rá lehetett könyökölni a feszültségre a levegőben, s egymás után csatlakoznak a hadtestekhez egységek a Sárkány rendjéből is, mi meg itt penészedtünk! Egyszóval kapóra jött, hogy egy küldöttség érkezett, akik embereket akartak a rendből toborozni, ám mielőtt még magamtól jelentkeztem volna meglepett, hogy máris hívattak. Bár lehet, hogy a legutóbbi kihágásomról van csak szó.......???
Mindenesetre izgatottan jelentkeztem a rendfőnök szobájában.
A meleg ellenére súlyos bőrkabátban - kifordítva, akár a juhászok csuhája, - egy nő fogadott a rendfőnök mellett odabenn. A fémlapokkal megstoppolt kabát és a súlyos csizmák elérték, hogy a léptei még a szokottnál is hangosabbnak tűnjenek. Keménykezű, szigorú arcú tábornok volt, aki mit sem veszített tekintélyt parancsoló kisugárzásából.
Olivia Canor ezredes, a messzi észak legészakibb erődjének parancsnoka!
Izgatottságomat nem kis dermedtség vette át, ahogy megláttam. És igen, nem kellett bemutatkoznia! Neki nem.
- Adjon Isten! Látom a meleg nem vette el az erejét, Jozef Strandgut...apród immáron? - kérdezett óvatosan rá.
Úgy látszik kivívtam a figyelmét, hogy a nevemre is emlékezett. Ez most vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz!
De nem állhattam itt, mint akinek még ott van a tojáshéj a fenekén!
- Igen, nem, vagyis jó erőben vagyok, asszonyom. - igyekeztem úrrá lenni a zavaromon, nem sok sikerrel, de győzött végül a pimaszságom. - És nem téved asszonyom, apród vagyok, remélhetőleg nem sokkal a felavatásom előtt.
Az ezredes csak elégedetten elmosolyodott, valószínűleg azért mert nem tévedett, majd intett.
- Foglalj helyet. - mondta nem sokkal azelőtt, hogy ő is leült egy székre.
Súlyos mozdulattól recsegett meg a szék. A merev tartás és szilárd lábak erősen megfáradtak. Jól emlékeztem, hány nap innen a Nilfheim erőd.
Kezdett feléledni bennem a remény, hogy valami jó kis kaland lesz a dologból, még ha ez azt is jelenti, hogy Canor ezredes keze alá adom magam. Tényleg nagyon unatkoztam!
- Azért jöttem le ide, hogy kihúzzak egy tüskét a talpamból. Az erőd utánpótlásai hetek óta késnek. Nem sokáig fogunk tudni medvehúson élni. - bökte meg a kabátja hátulját, melyet egy kicserzett bocsbunda díszített. - Meg is örültem, hogy rád bukkantam, mert szeretek olyanokkal dolgozni, akiket jól ismerek...kevesebb bizonytalan tényező. Ráadásul, ahogy hallottam, elég változatos a repertoárod. Szóval nem is kerülgetem a forró kását: mi lenne, ha eljönnél velünk a tüske után kutatni?
Érdeklődve hallgattam, hogy mi hozta ilyen messzire és egészen elégedettséggel töltött el, hogy miket mondott rólam, de biztos volt ebben valami csavar........
De nem érdekelt! Menni akartam, hogy ismét érezzem a veszély ízét.
- Örülök, hogy rám gondolt asszonyom. - kunkorodott a szám széle, nem titkolva, hogy igazat mondok. - Én szívesen mennék, de nem vagyok a magam ura, azt tudja. Engedély kell a rendfőnöktől, ám..... - és szélesedett a vigyorom, - nem gondolnám, hogy ez Önnek problémát okozna.
Sanguinius püspök hatalmasat nyögött és én csak ekkor kaptam észbe, hogy ő is itt van. A rendfőnök azonban különösen gondterheltnek tűnt valamiért…….
- Már meg is kaptad. Annak a tüskének neve is van...Saemus Fairbranch.
A vigyor úgy törlődött le az arcomról, mintha valaki képen vágott volna és majdnem ezt is éreztem, ahogy elhangzott a "tüske" neve.
- Saemus Fairbranch? "Az" a Saemus Fairbranch? - kérdeztem teljesen értelmetlenül, hiszen másnak aligha volt ugyanaz a neve, na meg aztán ki is okozhatott volna ekkora problémát? - Mikor indulunk levadászni? - hangomban ott volt a türelmetlen izgatottság. - Egyébként meg mi a fenét akar megint, vagy még mindig a régi nóta?
- Régi nóta? - kérdezte Olivia.
Sanguinius atya bólintott.
- Amit Jozef régi nótának hív az, amiről maga számolt be. De pár évvel ezelőtt senki sem vette őt komolyan.
- Hát, késő bánat. - könyökölt fel az asztalra - A történet így nézett ki: egy díszes társaság egyszer csak megjelent a dombtáji erdőségekben és arra kértek, hogy segítsünk nekik átfésülni a helyet. Akkor még bele is egyeztünk volna, de nem voltak hajlandóak elárulni sem azt, hogy mit keresnek, sem azt, hogy merre, így aztán a tárgyalások hamar zátonyra futottak. Mi ott fent nem kedveljük azokat, akik nem hajlandók csapatban játszani.
Óvatosan körbetekintett, hátha valami érdekes reakciót váltott ki kettejükből.
- Már akkor is terveztem, hogy ide jövök, mert az utánpótlásaink fosztogatása tavasz óta tart. De amikor hír jött, mi történt egy karavánunkkal az erdő mellett, egy napot sem haboztam. Az a helyzet, hogy egy egész felderítő alakulatomat temette maga alá a jég. Összesen ketten élték túl. Valami varázsló tette, de olyan gyenge, hogy senki érzékelő nem tudta időben a veszélyt észrevenni. Úgyhogy most itt vagyok.
Valószínűleg Saemus még mindig a régi tervén munkálkodott, de, hogy ezt miként tervezte elérni, az most is rejtély volt, de talán kiderül, ha az ezredes problémájának a végére járunk. Persze nem biztos, hogy a két dolognak köze van egymáshoz még így sem, de megéri utána járni. Mindenképp jó kis feladatnak tűnik és veszélyesnek, főként, ha még mágus is van a dologban.
- Szívesen segítek a helyzet megoldásában asszonyom és csak remélni merem, hogy Seamus terveit is keresztül húzzuk. Félek attól mi lenne, ha még több hatalmat kapna a kezébe. Mivel a rendfőnök az engedélyét megadta, az Öné vagyok.
- Kiváló. - toppant is föl, mire én is felálltam. - A missziónak két lépése lesz! Először is leutazunk a folyó mentén, amíg össze nem találkozunk a következő szállítmánnyal Eichenschildből. Ott kíséretet adunk és felhozzuk egészen Nilfheimig...téged kidobunk a rendháznál. Közben pedig utánajárunk, miben sántikál ez a ti királyotok. Tudni akarom, mi jár a fejében. Sikerült némi roppant zavaró dolgot kiderítenem róla.
Bólintottam a tervre, hogy megértettem és már éppen engedélyt kérnék, hogy mehessek összekapni a holmimat az útra, mikor az ezredes felteszi a kérdését, hogy a rendfőnök tud-e még valamit és én kíváncsian várom, hogy miként reagál erre.
Sangrinius először csak vállat von.
- Nem szeretek belefolyni az egyház és a korona hatalmi harcaiba.
Egy pillanatra az ezredes és a rendfőnök szúrós szemmel néztek egymásra. De gyorsan legyintettek és haladtak tovább.
- Nem túl szembetűnő, amit találtam. Saemus követ volt Carolusburgban. Több hadvezérünk is arról számolt be, hogy egy felettébb érdeklődő követ. Csak aztán láncra vertük. Úgy tűnik, amikor Gustavus elhozta azokat a semmirevaló puskákat, Saemus eredetileg azt akarta, hogy a Tünde Erdő szálljon hadba az oldalunkon, eleget éve a régi szövetségünknek. Mondanom sem kell, Amelie Fairbranch nem volt oda az ötletért...a többit meg már tudjátok. Mikor kiderül, nem tudja az ígéretét betartani, bebörtönöztük, hogy felhasználhassuk Amelie ellen a béketárgyaláskor. A béketárgyalás sosem jött el, azután engedtük ki.
Látszik, hogy nem szívesen osztja meg azt, amit tud, de végül csak összejön. Nekem is voltak újdonságok a magyarázatban.
- Nem mondhatnám, hogy jól viselte a kudarcot és biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz, hogy elérje, amit akar. - teszem hozzá. - Ha nincs más uram és asszonyom, akkor megyek összekészülni az útra.
- Kiváló. Az osztag két napon belül indulásra kész lesz. Lesz rendes kíséretünk, és hozam egy kis segítséget a fenti északról is. - mosolyodott el - Csak a legszükségesebbeket. - mondta, aztán elindult az ajtó felé, majd visszafordult.
- Ó, és még valami. Noha legszívesebben felkoncolnám az összeset, nem célom még több ellenséget csinálni magunknak. Ahol csak lehet, megpróbálunk egyezkedni. Remélhetőleg ezúttal nem akarnak erdőket átkutatni.

Olivia szavaira csak egy elégedetlen fintor jelent meg az arcomon. Sosem voltam az a kimondott diplomata alkat és Saemus említése miatt már most bizsergett a vérem, véleményem szerint nehéz lesz az embereivel szót érteni, legalábbis nem a szavak nyelvén.....
- Értem, majd igyekszem. - hajtottam meg a fejem a távozó katonanő felé.
Sangrinius püspök gondterhelten mordult egyet, rögtön aztán, ahogy a nő távozott.
- Egy kérésem nekem is volna. Jelents a rendnek is, amint felfedeztek valami fontosat. Majd küldetek postagalambot. Ha netán komolyra fordulnak, magam indulok el felmenteni titeket.
- Hűségem a renddé, uram. – bólintottam, majd letérdeltem elé. - Kérem atyám, áldjon meg, hogy sikeres legyen a küldetésem.
Ha megtette, akkor sietve távoztam, hogy mindent elő tudjak készíteni az indulásra.

4Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Május 18, 2022 10:19 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Mina kellemes megkönnyebbüléssel és jóleső fáradtsággal sétál be az ajtón, elsőnek, mivel Damien mindig előreengedi. Aztán Damien előreengedi Aliciát is. Mina szaglászni kezd a levegőben, s jólesően hümmög, ahogy sülő hús fűszeres illatát érzi, s a termet betöltő biztonságos, otthonos melegséget.
- Valamit elrontottak a konyhában? Úgy emlékszem, más volt megbeszélve mára – jegyzi meg Alicia. Ezidáig bele sem gondolt, hogy valóban, nem ez volt a terv….
- Tényleg, rakott burgonyáról volt szó, azt hiszem. Milyen jól emlékszel... - jegyzi meg eltűnődve, meglepetten, de elismerően. Hát még ő is elfelejtette, pedig észben szokott tartani mindent étkezést.
- Ez fácánsült lesz - feleli Damien, ha az illat alapján valakinek nem lenne egyértelmű. Ez az egyik kedvenc étele, így ő már szagról felismeri, de más valószínűleg nem. - Talán nem szereted? - kérdi Aliciától, de csak egy pillanatig aggódik, ha ezt nem is szereti, biztos találnak valamit, amit igen.
- Jaj, nem erről van szó – emeli föl a kezeit Alicia. Ez legalábbis megnyugtató. - Csak nem vagyok túlságosan hozzászokva a spontanitáshoz, igazából ennyi - von vállat. - Általában az én megszokott környezetben nem jó jel az ilyesmi.
Mina és Damien egy pillanatra összenéznek, és meglepett pillantást váltanak. Mina némileg megnyugszik, mikor észreveszi, hogy Damien se teljesen érti a dolgot. Meg szoktak tervezni mindig minden étkezést? És ez ennyire fontos? Fontosabb, mint egy grófi háztartásban? Talán tényleg van még őnekik mit tanulniuk ezzel az élettel kapcsolatban, ha Aliciát egy ilyen zavarba hozza.
Végül Damien nyitja szóra a száját, de mielőtt megszólalna, egy barna copfos kötényes leány surran eléjük készséges, de aggodalmas arccal. Sabrina
- Szép estét, elnézést, hogy megzavarom önöket, csak érdeklődnék, meg fog felelni a fogás? - Felsorol pár fűszernövényt, amellyel a fácánt ízesítik. - A burgonyát végül köretnek használtuk fel. Úgy gondoltuk, hogy most, hogy a gróf úr és a grófnő... és... - Aliciára vándorol tekintete bizonytalan udvariassággal -... a kisasszony távoznak, egy húsétel talán megfelelőbb, és a gróf úr azt állította, nagyon kedveli ezt a fajtát.
- Ó, akkor… akkor jöttök? – kérdi tőlük Alicia, láthatóan nem véve a fáradságot, hogy válaszoljon szerencsétlen Sabrina aggódó kérdésére. Sebaj, nem mindig egyszerű kezelni a paranoiájukat, és egyébként is lehet, úgy vette, rá nem vonatkozik kérdés.
Damien magára veszi a feladatot, hogy megnyugtassa a lányt, egy kedves mosollyal fordul felé.
- Tökéletes lesz, Sabrina, köszönöm.
Sabrina érezhetően megkönnyebbül, kissé túl szélesen mosolyodik el, majd pukedlizik is. - Örülök, gróf úr. Amikor végeztek, hozzuk a süteményeket. - és tova is libben.
Damien sóhajtva és enyhén szemforgatva fordul vissza a lányokhoz.
- Annyira tudnak aggódni. - Helyet foglal, egy-két udvarias mosolyt megvillant a körülötte még sürgölődő felszolgálók felé, akik néhány vizespoharat helyeznek még el, salátástálat tolnak arrébb, illetve gyertyatartót igazgatnak. - Jó étvágyat. - mondja, majd neki is lát.
- Jó étvágyat - visszhangozza Mina, és kissé lassabban, de ő is enni kezd. Meg akarná várni, hogy Alicia enni kezdjen, s óvatosan felmérni, ízlik-e neki, de elég éhes ő is, a sok mozgás kiszedte az energiáját.
- Szerintem csak a kedvedben akarnak járni, a lányok biztosan – jegyzi meg Alicia teljesen váratlanul, majd mintegy megpróbálja elrejteni a kaján vigyort az arcáról a kezével, s a torkát is megköszörüli.
- Jó étvágyat – mondja végül Alicia is.
Damien egy pillanatra megáll a rágásban, szemei picit elkerekednek, majd visszaszűkülnek és nyel egyet.
Mint egy gyerek, komolyan. Hogy gondolja, hogy csak úgy elereszt egy ilyen… – Nem is tudja, milyen szavakkal jellemezné, inkább próbál az evésre koncentrálni.
Mina kuncogni kezd, majd kis idő után megjegyzi:
- Te vagy itt most az új, talán inkább azon aggódnak, neked tetszik-e a főztjük. Nagyon szeretnek mindenkinek finomat csinálni.
- Ó, természetesen, azért fordult hozzád először – folytatja a nőszemély, majd Minához fordul. - Meg az a megkönnyebbülés, mikor rábólintottál! Te is láttad, hogy néz rá, nem, Mina?
Közelebb is hajol hozzá, a lány pedig nevetgél tovább.
Mina egy pillanatra elgondolkozik, hány éves is. Ilyen rég fordult elő vele, de most úgy érzi, fiatalabbként viselkedik, mint amennyi, mert igencsak nehezére esik visszatartani a nevetést. Szerencsére a legtöbb pakolgató emberke már eltávozott a szobából. Aztán egy pillanatban abbamarad a nevetése és elgondolkodva néz maga elé. Majd gyorsan egy falatot töm a szájába, hiszen esznek.
Tényleg úgy nézett rá? Eddig azt hitte, tényleg csak aggódnak és a legjobbat akarják adni, de nem lenne meglepő, ha tényleg… vonzónak találnák, ez biztosan minden udvartartásban előfordul, hiszen rá is szoktak néha úgy nézni, igyekszik figyelmen kívül hagyni, de nem lehet nem észrevenni…
Nevetni akar tovább, azt akarja, hogy olyan könnyed legyen, mint ezelőtt volt, de az előtte levő étel valahogy nehéznek tűnik most, hogy ezt mind el kell tüntetnie, egy feladatnak tűnik.
- Lehet - mondja csendesen, de már komoly arccal. Damien közben a homlokát dörzsölgeti a kezével.
- Szóval, ki hogy élvezte ezt a kis kirándulást? - kérdezi igyekezve semlegesen tartani a hangját.
- Kellemes és nyugodt a környék, bár bevallom, a berögzött nyugtalanságomat még nem sikerült levedlenem. A lovaglás sajnos összekötődött a meneküléseim emlékével, de nem érzem felülírhatatlannak – válaszol Alicia, hivatalosan és jóval kevésbé vicceskedve, mint korábban. - Feltételezem, nektek is jó volt végre kicsit kikapcsolódni.
Egy halvány mosoly.
Mina bólogat, és kissé megemeli a szemöldökét egyetértése jeléül. A hangulatingadozásai. Biztos amiatt van. De csak el akar tűnni innen és egy párnába temetni a fejét és…
Nem, hisz nincs is semmi oka erre, nem történt semmi baj. Nincs semmi baj, ismételgeti, és lekíséri a falatokat a torkán. Finom, nagyon jól van elkészítve, a fűszerezése is jó, a köret pedig kellően puha. Végre meleg van, mozogtak egy jót, örülnie kellene… örülnie kellene…
Damien megszólal, hogy megtörje a csendet.
- Jó volt, igen. Elég rég volt már erre lehetőség.
Mina kortyol egyet a pohár vízből. - Elnézést az ünneprontásért, de akkor végül... ellátogassunk ebbe a csodálatos városba? - kérdi kissé bizonytalanul, először Damienre tekintve. Nincs sok kedve láthatóan Eichenschildről beszélni, de szemei alatt a karikák már arról tanúskodnak, hogy nem ártana lefeküdnie hamarosan.
- Nos, ahogyan azt mondtam, én mindenképpen megyek. Nem kívánom a ti terhetekké tenni azt, ami csak engem érint; nektek egyébként is megvannak a saját gondjaitok
A gond az, hogy nem csak őt érinti.
Mina picit gondterhelten szólal meg, az ételét nézve.
- Gondolkoztam, és... ez talán nagyon buta dolog, de engem érdekelne, mit akarnak azok a druidák. Veszélyesnek tűnnek, de... áh, talán csak azért akarom ezt, mert valamikor engem is tanított egy. És azóta bánt, hogy már nem... nem foglalkozom ezzel azóta a bizonyos éjszaka óta.
- Szerintem nem buta dolog - feleli Damien. - Ha újra meg akarod tanulni, talán tudnak segíteni.
- Ezek? Miután itt idézgetni akartak a kastélyomban? Na jó - halkan felnevet. - Nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, hogy ők tanítsanak, de már kíváncsi vagyok rájuk...
Damien somolyogni kezd. Kíváncsi. Ha mondjuk három szóval jellemezhetné csak Minát, a kíváncsi azok között lenne egész biztosan.
- Én meg nem kerülhetem el azt a bajkeverőt, azt hiszem. A tanácson ott voltam, tartozok a többi tündének azzal, hogy megyek.
- Most engem akarsz meggyőzni, vagy magadat? - kérdi Mina.
- Igen - felel Damien kis gondolkozás után, erre Mina végre megint elneveti magát.
- Sebastian jön velem. - szögezi le. Damien egy darabig gondolkodik, majd bólint.
- Máshogy elképzelhetetlen, gondolom.
- Nem hagyom itt annyi időre. Mina felsóhajt, ahogy elrendezettnek látja az ügyet és folytatja az evést.
- És akkor... Mikor indulunk? – kérdi Alicia, aki egész eddig türelmesen várt. Mina elszégyelli magát, miért beszél ennyit, amikor nem is kettesben vannak? Alicia olyan udvarias, sosem szól közbe, persze… a legutóbbi megjegyzése kicsikét érdekes volt, de sosem jelzi, hogy szeretne valamit mondani, mindig megvárja, míg lehetőség adódik. Ez egyfelől jó, de Mina túl gyakran kalandozik el.
Mindegy, van most fontosabb dolog ennél…
- Nem ártana minél korábban. De elég hosszú lesz az út, úgyhogy nem árt felkészülni. Majd összeszervezem, miket érdemes vinni. Egyelőre pihenjünk egyet, vagy inkább többet, pár napot adhatunk magunknak.
- Azt hiszem, veletek így is gyorsabb lesz, mintha gyalogszerrel mennék. – jelenti ki Alicia. Az egyszer biztos. A fogat lassú, de nem ennyire.
- Láthattad a fogatot már odakint. Nem a leggyorsabb, nem annyira, mintha lovaoglnánk, de sokkal kényelmesebb lesz így. - mondja Damien. - Temérdek időnk lesz, ha érdekel, elmesélem majd, hogyan szereztem a fogatot - mosolyodik el, visszaemlékezve a kalandos történetre.
- Sebi még sose ment ennyire messzire... - sóhajt Mina.- Nem mondhatni, hogy unalmas az életem. De végül is... talán neki sem árt egy kis környezetváltozás. - fecseg ismét. Most már könnyebb, megint, csak nem szabad olyanra gondolnia, ami… nem szabad. Most pihenni kell. Aztán Damien összeír mindent. Minden rendben lesz. Majd ő is segít. De úgy húzza már a föld, csak egy ágyra vágyik, amelybe beledőlhet.
- Akkor ezt megbeszéltük, úgy érzem. – nyugtázza Alicia.


Mina időszakonként elszunyókál a fogatban, már amennyire tud, egyébiránt nagyjából minden erejét az köti le, hogy Sebit nyugton tartsa. Mikor Eichenschildbe érnek, ismét fölriad, a kicsi gügyögve mozgolódik az ölében. Nézi a kilátást. Ahogy Damien is.
Új házak épültek, frissek és díszesek, a festés fényesen veri vissza a nap fényét. Damien felismeri a fürdőház környékét, és megborzong az emlékektől. Tényleg mintha egy másik élet lett volna… A nehézség a mellkasában lassan enyhül, ahogy látja, teljesen más arca lett ennek a helynek. talán egyszer elég réteg rakódik arra a sok bűnre és pusztításra.
Mindenhol tündék, sötét tündék nyüzsögnek, közülük csk egy idő után tűnik ki egy furcsább csoport, akik rengeteg trófeát hordanak, olyanokat, melyek ki tudja, miféle nem evilági lényektől származnak. A fogak, prémek nem köthetők egyik általuk ismert állathoz sem…
Finsterwald…
- Hm. Teljesen újjáépítették a helyet... - mondja, részben magának, részben Minának, aki karikás szemekkel, álmoskásan szemléli azt. Kicsit kikerekednek a szemei, ahogy újból realizálja, hol is vannak. Majd picit sötéten megszólal.
- Helyes. Ennek a helynek kellett a megújulás...
Ha sikerül egy helyet találniuk, ahol úgy néz ki, meg lehet állni egy fogattal, akkor megteszik, Damien kisegíti a babát és Minát a kocsiból, majd Aliciának is felajánl egy kezet. A lány köszönőleg biccent, miután kiszállt.
- Hamarosan lehet, szét kell váljunk egy rövid időre, nektek a druidák miatt, nekem pedig a... – Előveszi a széttépett levelet egy zsebéből. - Szóval emiatt – majd vissza is gyűri ugyanoda. - De megbeszélhetjük, mikor és hol találkozzunk, és így, ha valamelyikünk sokat késne, akkor tudjuk, hogy gond van.
- Hedwig tud szerintem üzenni - ajánlja fel Mina.
- Sok sikert, Alicia. Mi csak felderítünk - remélem -, de neked nagyobb tétje lóesz ennek. Ha segíthetünk, csak jelez vagy szólj. - mondja Damien.
- Én azért ragaszkodnék egy időponthoz és helyszínhez, csak mert nem egészen vagyok tisztában, hogy Hedwignek mik a korlátai Vagy hogy tud-e követni minket egy nem tudom, pincébe, mert ugyan nekem is itt van Voile... – - néz körbe Alicia, keresve a baglyát, aki épp egy tetőn pihen.[color=#9966ff]- ..., de nem tud beszélni, legfeljebb letelepedni azon a környéken, ahol utoljára voltam..
Hedwig jelenleg boldogan köröz a magasban, néha leszállva egy-két fára, örül, hogy végre szabadon van.
- A napnyugta megfelelő időpont? - kérdi Damien.
- Meg. – feleli Alicia, majd bólintanak, intenek és távoznak, igyekezve megkeresni a druidákat, illetve Alicia a nekromantákat…
- Ezen a helyen nem szép dolgok történtek, Sebi – magyaráz Mina a fiának, ahogy magához öleli. - De most megpróbálok arra gondolni, milyen jó, hogy az már a múlté. És most újjáépítik.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

5Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Május 25, 2022 1:15 am

Erlendr von Nordenburg

Erlendr von Nordenburg
Északi Mágus
Északi Mágus

Tikkasztó, nyári délután volt, amikor családom ajtaján kopogtatott egy fiú, mondván, levelet hozott nekem. Szerencséje volt, hogy az előző este érkeztem vissza a városba, hogy megpihenhessek hosszas távollétem után, s meglátogathassam a családomat, sógoraimat.
Természetesen, velük ellentétben én nem töltöttem munkával a minden napomat, így otthonom kényelmében ülhettem le, hogy átnyálazzam az unalmasan megfogalmazott, formális levelet. Persze, mindig izgalmas dolog, ha az embernek levele érkezik, főleg, ha a címzőnek még csak a nevéről sem hallott, ám amint kihajtogattam a háromba hajtogatott papírlapot, s megláttam a lehengerlő szómennyiséget, az izgalom azonnal elszállt belőlem.
- Leveled jött? – dugta bele az orrát Ada, akinek mindössze csak annyi mentsége volt a munkakerülésre, hogy felfázott.
Magam sem értettem, hogyan.
- Valamilyen Olivia Coner nevében jött. Ötlet, hogy ki lehet?
- Nem hallottam még róla. – vonta meg a vállát és székem háttámlájának támaszkodott. – Csak nem egy titkos udvarlód?
- Nincs olyan szerencsém. – vigyorogtam vele együtt.
- Óh! – hajolt előrébb, s rendezetlen haja szinte azonnal az arcomba mászott. – Egy ezredes?
- Hé! Nekem jött a levél!
- Jaj ne legyél már ilyen! – kapta ki a kezemből, s mivel nem akartam, hogy eltépődjön, el is engedtem, így kerültünk végül a konyhából a nappaliba. – Anya! Erlendr egy ezredestől kapott névre szóló levelet! Nézd csak!
- Legalább elolvashatnám én is, mielőtt a fél városnak elkürtölöd?
- Ada! – emelte meg anyánk a hangját, ahogy a kötőtűket ölébe helyezte a félig kész sállal. – Add vissza a levelet az öcsédnek.
- De te nem vagy kíváncsi, mi lehet benne?
- Dehogy is nem. – mosolygott ráncos orcája alatt, majd rám kacsintott. – Ezért szeretném, ha ő olvasná fel nekünk.
- Hát nem lehet magánéletem? – sóhajtottam legyőzötten, és visszavettem a levelemet Adától.
- Olyan ritkán vagy itthon. Legalább ilyenkor had lehessünk részesei az életednek.

Így esett meg, hogy családom kisebbik része előtt be kellett mutatnom tragikus felolvasókészségemet, majd azt követően egy fél óráig hallgatnom, ahogy madarak módjára csiripelnek nekem arról, hogy márpedig igen is el kell fogadnom az invitációt, és hogy ez mekkora lehetőség nekem. Végtére is Eichenschildben még úgy sem jártam, gondoltam, és egy máguscéhvel való kapcsolat sem hangzik rosszul, még akkor sem, ha déli városhoz tartozik. Bár tény, hogy elsősorban a kereskedelmi útvonal kiépítéséhez indított első szállítmány védelmére kértek fel, de attól még több jó is kisülhet belőle.
Lehet látok majd vizitrollt is. Tudom, hogy az csak a mesékben létezik, de minden mesének van valóságalapja.
Már aznap lementem a piactérre, keresni pár szekerest, akik másnap reggel indulnak dél irányába, hogy hamar lejuthassak a levélben említett táborba. Rövid beszélgetések sorát követően sikerült megtalálni azt a szakállas szövetkereskedőt, aki az állomásomhoz legközelebbi települést tűzte ki céljául, mondván gyapjút akar venni onnét, s pár váltóért engem is eljuttat oda. Egy kiadós alvást és búcsúzó öleléseket követően pedig már úton is voltam.
Szekérháton bár lassabbnak érződik a tempó, sokkal gyorsabban eljutottunk végállomásunkig, mint azt hittem volna. Nem sokkal dél után gurultunk be a faluba, ahonnan kevesebb, mint egy óra séta vezetett a folyó menti táborig. Azt már messziről látni lehetett, hogy igen terebélyes sátortábort sikerült összerittyenteniük a katonáknak, a megáradt Nordenfluss gátjainak tövébe pedig elég stabil mólókat emeltek, még ha csak rögtönzötteknek is tűntek.
Útbaigazítást követően megtudtam, melyik sátor a kapitányé, ahova minden érkezőnek illett bejelentkeznie, hogy kivehesse a részét a készülődésekből. Bár az én feladatom a szállítmányok védelme volt elsősorban, amíg hajó nem dokkolt a mólónál, addig nekem sem volt igazán szerepem.
- Adjon Isten! – köszöntött egy érces hang, amint beléptem a katonásan berendezett sátorba, ahol még a székek és az asztalok is csak összehordott hordókból és rekeszekből álltak. – Mi hírt hozott?
A férfi, aki engem megszólítva felém is lépett, tökéletes képet adott arról, mire gondolhatnak az emberek, amikor banditákat emlegetünk. Széles állkapcsa komolyságot sugárzott, borostája pedig egyértelművé tette, hogy nem a formális eseményekhez szokott, ugyanakkor feszes, büszke tartása elárulta, hogy ő bizony büszke északi katona.
- Adjon Isten minden szépet! – üdvözöltem én is, ám kérdésére azért magam mögé lestem, hátha máshoz beszélt. - Mi hírt hoztam?
Kissé tétován, de végül határozottan elővettem a levelet, melyben minden tudnivalót tudattak velem, Olivia Coner nevében, s a büszke úr felé nyújtottam.
- Én csak magamat hoztam, kérem. Erlendr von Nordenburg volna becses nevem. A táborkapitányhoz volna e szerencsém?
A biztonság kedvéért a körülöttünk álló urak felé is ejtettem egy széles mosolyt és barátságos biccentést, bár szinte senki sem nézett felém, aki viszont igen, az is hamar elfordult, hogy folytassa a beszélgetését, vagy tervezését a kollégáival. Nem mondom, hogy rosszul esett, de közel voltam ahhoz, hogy egy másik legény akarjak lenni egy másik folyó partjánál.
- Áh, örömmel látjuk sorainkban. – rántott el közelgő mélabús gondolataim elől a férfi, s mosollyal a szemeiben elvette a levelet. - Nevem Straus Markneinth, főhadnagy, engem tettek felelősért a hadosztály megszervezéséért. Sok a munka, szóval minden segítségnek örülünk. Szeretnénk minden gondtól egy füst alatt megszabadulni. Persze próbálunk mindenkinek neki való feladatot találni. Járt már hadszíntéren?
Közben gyorsan átfutotta az írást és a többi levélre helyezte a rögtönzött asztalára maga mögött.
- Bár mondhatnám, hogy nem. - mosolyogtam tovább, keserédesen, de éreztem, ahogy a feszültség kezdi elhagyni a végtagjaimat. - Van elég erő bennem, de kardot még nem fogtam. Miben tudok segíteni? Miféle gondra kell számítani, amitől meg akarunk szabadulni?
Herr Markneinth megbízható embernek tűnt első benyomásra. Felelősségteljes és gyakorlott. Vele bizonyára csak könnyen csónakázás lesz a hajóút.
- Széleskörű felderítést fogunk végezni. Elsődleges feladatunk a készletek biztonságos eljuttatása ide, emellett pedig feltérképezzük a terepet. Az ezredes asszonynak egy ideje piszkálja a csőrét egy bizonyos társaság, akiknek minden kétséget kizárólag benne van a keze abban, hogy az utánpótlás-vonalaink szétzilálódtak. Egy csapat tündéről van szó, akik újra meg akarják a keleti erdőket hódítani. Hallott már róluk?
- Nem volt szerencsém hozzájuk. - ráztam meg a fejem és batyumat megigazítottam a vállamon, miközben izgatott lettem a lehetőségtől, hogy banditákkal kell majd megbirkóznom egy hajón. - De ha miattuk vannak szállítmányozási gondok, akkor az, bizony megoldást igényel. Mit készíthetek elő az induláshoz? Van e szükség valahol éppen egy pár kézre?
Herr Markneinth, mintha meglepődött volna lelkesedésemen, ami kissé elbizonytalanított. Talán túl lelkes voltam? Vagy nem számított kétkezi munkára való jelentkezésre egy mágustól? De hát nem úgy nézek én ki, mint aki képes egy lovat is leteríteni? Pedig annyiszor mondták nekem már azt.
...lehet, hogy meg kéne tanuljak lovagolni…
- Éppenséggel volna. Nemsokára megindul az előőrs, hogy felkutassák a bitangokat. Ha csak lehet, harc nélkül akarunk ennek az ügynek a végére járni, így ha bármi félreérés történt közöttünk... ha Isten is úgy akarja, és akkora szerencsénk lesz, tisztázni tudunk mindent és könnyedén továbbhaladni. Vannak reményeink. Ennek a tünde kompániának a feje annak idején a Tünde Erdő nagykövete volt Karolusburgban. Királyi vér. Az ilyenek kevésbé agresszívek.
- Számíthat rám Herr Markneinth! – biztosítottam, ezúttal kevesebb lelkesedéssel, hiszen az előőrs legfontosabb feladata nem a csihi-puhi lesz. - Azt mondják, az átlagosnál nagyobb szerencsével áldott meg engem az Úr, így annak bizonyosan nagy hasznát vehetik.
Az ugyan nem fért a fejembe, hogy a tündék királyi véréből hogyan maradhatott itt bárki is a kivonulás után, s az miért banditaként keresi a kenyerét.
- Ki fogja vezetni a csapatot? Illene neki is bemutatkoznom. Meg persze az sem árt, ha tudják, hogy egy varázstudó tart velük, tudjanak számolni az én varázslataimmal is tervezéskor... Nem is beszélve az elemózsiával, ha túl hosszúra nyúlna a felderítés... - hangom egyre halkabbá bált, ahogy észrevettem, mennyire sokat akartam indokolatlanul beszélni, s egy nagy rangú katona közelségében ez talán nem a legillendőbb dolog.
- Hé! Mondjátok Frantz-nak, hogy bújjon elő.
- Nem rejtőzködtem. - szólt az egyik köpenyes alak, a sok másik köpenyes alak közül.
Ott állt a társaságban megbújva, nagy mágus köntösben. De ahogy azt levetette rögtön rájöttem, hogy a férfi nem a varázstudók táborát bővítette, hiszen tetőtől talpig fekete szövet borított, apró késekkel. Bár ezen gondolatom miatt elbizonytalanodtam kissé, hiszen rólam sem gondolnák sokan, hogy varázslásra adtam a fejemet, s még is…
- Szórakozol velem? - vicsorgott a főhadnagy.
- Elnézést uram... - sóhajtott a másik.
- Nem érdekes. Von Nordenburg, van szerencsém bemutatni Frantz Klenstedt urat, az ezredes fő hírszerzőjét. Ő fogja a felderítést koordinálni. – végül félretette a papírokat az asztaláról, s elővett egy térképet, hogy… nos nem igazán tudom, miért, én nem értettem a térképekhez.
- Örvendek a szerencsének Herr Klenstedt. - nyújtottam a kezemet felé, s bár feltételeztem, hogy hallotta, amikor a főhadnagynak bemutatkoztam, az nem tántorított meg abban, hogy neki is bemutatkozzak. - Erlendr von Nordenburg, rendelkezésére.
Öltözékén végig nézve, én éreztem kényelmetlenül magamat, hiszen a bőrre simuló ruha nem a legkényelmesebb öltözék, amelyet választhat egy férfi.
- A felderítésben részt fog venni még egy pár kísérő, valamint az Egyház egy lovagja. Mint az kiderült, nekik is a bögyükben van ez a kompánia. Nem kell aggódni, inkvizítor nem jön velünk. Ó, és Frantz!
- Tessék?
- Ne színészkedj a sátorban.

Felszerelések:


_________________
Karakterlap

6Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Vas. Jún. 05, 2022 9:53 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Liától elbúcsúztak, Minában kavarognak a kétségek, hogy miféle ármánykodások zajlanak itt a felszín alatt, és percenként sokszor megkérdőjelezi, jó ötlet volt-e jönni és Sebastiant is hozni, de ha már itt vannak, nos...
- Azt hiszem, megéheztem - jelenti ki egyszer csak minden előzmény nélkül.
- Nem messze láttam a piacteret, de legalábbis a szag alapján biztos nincs messze, bevásárolhatunk, ha szeretnél.
- De hisz hoztunk néhány dolgot. Egyelőre jók lesznek azok is. Te pedig utána akartál járni, miben mesterkedik ez a kedves Seamus, nem?
Damien elhúzza a száját.
- Ha már idejöttünk, tudni akarom, igen. De kedvesnek aligha nevezném...
Mina kuncog. - Akkor indulj csak, mi pedig majd várost nézöünk Sebastiannal. Úgyis rég járt bárhol máshol, mint az otthona.
Damien megvonja a szemöldökét. - És ha... ha bármi történik?
- Remélem, valami fog, anélkül unalmas lenne.
- Ne kötekedj - ráncolja félig haragosan, félig szórakozottan a szemöldökét a férfi.
- Nem fog bajom esni. A képességeimet még mindig nem vesztettem el. Pár óra múltán azért visszajöhetnél, aztán még mindig sok idő lesz napnyugtáig…
- Mina, ez nem egy kirándulás. Sajnos, attól tartok.
- Miért ne lehetne az is? Rég nem volt időnk ilyesmire…
Damien felsóhajt és megdörzsöli a homlokát.
- Kicsit sem zavar téged, hogy ez a szedett-vedett összevissza csapat esetleg világuralmi babérokra tör?
Mina kissé előrehajtja a fejét. – De. Az ilyesmi mindig zavar. De nem mutathatom Sebinek, hogy minden zavar.
- Jogos. Sajnálom – kér bocsánatot a férfi, majd nagy levegőt vesz. – Jó. Vigyázzatok magatokra. – Óvakodva még mindig, lassacskán ad egy futó puszit Sebastian fejére. A kicsi pedig ismét nem öli meg ezért. Még oda is fordul és kíváncsian néz a nagy szemeivel.
Damien nyugtalanul útnak indul a színes kavalkádban, Mina pedig egyelőre elővesz pár gyümölcsöt a raktárból és étkezik.
Annyit tud enni mostanában…

Damien csodálkozva nézi az összegyűlt tömeget. Vámpírok és démonok tündevértben, vannak persze tündék is, de mindenféle fajból megtalálhatók. Egy teljesen vegyes gyülekezet. Olyasmi, amifélének Dél hirdeti magát, de valójában nem olyan.
Hol is lehet, akit keresnie kell? Eichenschild elég nagy. De ezek a népek biztosan közülük valók, mindenféle fajúak, és sokakon látja is ugyanazt az egyenruhát, mint amilyet Seamus Fairbranch vadászai viseltek.
Kinéz találomra egy démont, odalép s megkérdi:
- Elnézést, merre találom Seamus Fairbranchet?
Az illető igencsak meglepetten néz vissza rá.
Őnagyságát, Saemus Fairbranch királyt?! – kezdi el vakarni a fejét. _Királyt? Ejha…_ - Sajnálom uram, de nem tudom. Utoljára Lightleafnél láttam őt, mielőtt elindultunk volna ide a lovagjával tárgyalt. Tán érdekel téged a katonaélet?
Tehát nincs itt. Legalábbis nem nyilvánosan.
Halvány mosollyal felel.
– Nem, nem. Úgy vélem, az nem nekem való. Nem tartózkodik itt esetleg egy rokona? Esetleg unokaöccse?
Ha más nem, majd pásztázza a tömeget a feltűnő külsejű, meleg ruhás szarvas démon után. Már, ha most is olyan öltözéket visel, amiben persze nem lehet biztosnak lenni... egyelőre hátha ki tud szedni valamit puszta kérdezősködéssel.
– Dehogynem, kettő is. A tiszteletreméltó Maab és Angeus. Királyi vér nélkül csak nem jövünk ide tiszteletet adni. - húzza ki magát pöffeszkedőn a démon.
- Hmm. – bólint egyet elgondolkozva. - Tiszteletet adni? – kérdez vissza. Általánosan érti, vagy valami konkrét eseményre vonatkozóan?
- Pontosan. Az is fontos, nem csak a pénz meg a toborzás. - bólint sietve a démon. Tehát inkább az előbbi. - De kicsodája vagy te a királyunk unokaöccsének, hogy így látni akarod?
- Egy ismerősétől kaptam meghívást. Sajnos a nevét nem említette... - ami még mindig hihetetlen, hogy rá sem kérdeztek a nevére, annyira sokkoló volt, hogy nekromantákat említett és varázsolni akarta kastélyban -... hegyesfülű démon, szarvakkal. Eléggé vastagon öltözött a jó idő ellenére. - próbálja leírni, hátha beugrik az illetőnek
- Hát a toborzásért Greyhorn Nagylovag a felelős. – bök a démon a fogadó felé. Damien visszafog egy mosolyt a név hallatán. Tekintetével a fogadó felé fordul, majd vissza. - De ha nem katonának jöttél... démon vastag ruhában... kend tán csak nem holdpapnak vagy druidának készül?
- Nem, egy társam volt druida. Ám a Csillagtalan éjszaka folyamán elvesztette ezeket a képességeit. - Kis szünetet tart. - Ön régóta van itt? - vonja meg szemöldökét, könnyed társalgási hangnemet véve fel.
- Ej, nagy barátod van neked jóuram. – mintha megrémült volna, vagy meghökkent volna, hátrébb lép egyet a démon. – Van egy sejtésem, hogy akiről te beszélsz, maga Argran, az Erdőtűz. Saemus király egyik jobbkeze. A legvitézebb katonánk mindközül.
Hogy mi a… Mik ezek a nevek, komolyan?
Damien picit összeráncolja a szemöldökét.
- Többekről beszéltem, melyikre gondol?
- A démonismerőse a vastag ruhákkal. Argran össze nem téveszthető, amikor a vadont járja. Temérdek a ruhája, s mégis, egy rövid nem sok, annyi se tépi meg. Már akkor gyanakodtam, amikor említette. De látogassa csak nyugodtan meg, hogy valóban ő-e az. Ott van most is a szentélyben és az arkdruidával tárgyal.
A fürdőházról eszébe jut az eichenschildi bordély… Damien megborzong, ahogy felidézi a hosszú karmú csábdémonokat, akikhez végül kijutott egy hosszadalmas csatornában való mászkálás után… Nos, a fürdőház is biztosan máshogy festett abban az időben; most már szobrokkal, oltárokkal van tele, a falakat is kissé átszabták, emlékei szerint nem így néztek ki. A folyosókon többet kell kerengeni, ha haladni akar. Druidák állnak sorban, előttük pedig nyilván tiszteletüket tevő tündék vagy tünde-szimpatizánsok…
Valószerűtlen látvány. De igaz, itt van előtte, tény és való.
Végül kiköt a kertben, ahová körben mindenféle irányokból szüremlenek be a fénypászmák. Kétségkívül gyönyörű. Hasonlít a rózsakertre, ám szabályozottabb, rendezettebb. Ugyanúgy vad és kellemes, csak több benne az épített rész. Nehéz elhinni, hogy ez tényleg Eichenschild.
Damien nem építészeti szakértő, de a fénybeeresztő nyílások elhelyezkedéséből arra következtethet, hogy konkrét céljuk van, mikor honnan süssön be a fény.
Régen látott ilyen stílusú épületeket, nem biztos benne, hogy holdpapok szentélye vagy druidáké. Talán itt már el sem választják a kettőt. Ez a gyülekezet, úgy fest… nagyon sok határt elmos.

Továbbhaladva egy forráshoz jut, néhányan időnként oda is sétálnak és kulacsukat megtöltik, vagy csak megmossák a kezüket benne. És ott van… ő is. Akit „Erdőtűz”-nek hívott, akit megkérdezett. Most is hasonló öltözéke van, a szarvak pedig bebizonyítják, hogy ő kell, hogy legyen az. Szintén a forrásvízből iszik, lassacskán kóstolgatva, mint ahogy mások a bort szokták. Mellette egy nagy, fehér köntösben egy másik alak ül, minden bizonnyal az emlegetett arkdruida. Kezében aranyozott végű pálca, félhold alakú öntvénnyel a végén. A démon valamit magyaráz neki, ő pedig összehúzott szemekkel hallgatja. Gyanakodva? Aggódva? Pusztán elgondolkodva? Ennyiből lehetetlen tudni.
Damien óvatosan úgy sétál, hogy a démon látóterébe kerüljön, de megáll pár méterrel messzebb. Amíg nem érzik úgy, hogy befejeznék a beszélgetést és tudnának rá figyelni, addig körbefordulgat, látszólag a faragványokat, díszeket, a beáramló fényt és növényeket vizsgálva és csodálva.
- Áh, régi jó barátom, Damien Nightwind. - tárja szét karját nagy elánnal és feltűnő elégedettséggel a démon. - Örülök, hogy eljöttél. Felix mester. Had mutassam be egy régi ismerősöm. Eseménytelen volt az út idefelé?
Damien elnyom egy szemforgatást. Régi jó barát, huh? Érdekes időérzéke lehet.
- Üdvözlöm, mester. – köszön a druidának, majd visszafordul a démon felé. - Abszolút. Csak a hőség okozott némi nehézséget. – teszi hozzá, hisz nem mondhat simán csak annyit, hogy „igen, az volt”. Átkozott játszmák.
- Ennek örülök. Nevem Felix Albright, ezen kis város druidája. Miben lehetünk a szolgálatodra? – kérdi a druida. Argran mellette szintén föláll és kihúzza magát, mint valamiféle árnyék.
Damien elfogadja a kezet és tudomása szerint ismert etikett alapján próbál kivitelezni egy udvarias kézfogást. Furán viselkednek itt a népek.
- Meghívást kaptam, és úgy döntöttem, elfogadom. - néz oldalra ismét Argranra, hátha van kedve a mesternek bővebben kifejteni a dolgokat.
- Ó, nagyszerű. Látja mester, még a mennyi pusztáról is jönnek emberek, akik hisznek az ügyünkben! – lelkendezik a démon, mire az öreg mester beletúr hosszú fehér szakállába, szemeit pedig ismét összehúzza.
- Látom, fiam. - kuncog egy sort. - De ennek itt nem fogsz te semmit tanítani. – - fordul Damien felé, kinek arca rezzenetlen marad, csak kis meglepetéssel vonja magasabbra a szemöldökét. – Akarsz te druida lenni? – vágja hozzá a kérdést, ezzel arra a tűzdruidára emlékeztetve Damient, aki annak idején Minát vádolta meg azzal, hogy képzeli, hogy hagyja veszni a tehetségét.
- Ez nem volt a meghívás része - jegyzi meg, igyekezve semlegesen tartani a hangját.
Erre valamiért a mester győzedelmesen pillant Argranra.
- Valóban, erről még nem esett szó. Csak azt ajánlottam fel, hogy csatlakozzon hozzánk, s nézze meg, mit alkottunk. – vallja be Argran.
- - Akkor tedd is meg. – szól vissza hirtelen Felix mester. - - S ne hencegj minden idejött zarándokkal.
- Úgy lesz, mester. – felel Argran, majd elindul kifelé a szentélyből. - Legyen a vendégem egy italra, Damien úr. A fogadóban várom, ha végzett a szentélyben.
Damien értetlenül néz a démon után. Végzett? Hát mit kellene még itt csinálnom?
Azonban elképesztő udvariatlanság lenne pont most fognia, és sarkon fordulnia, így tehát muszáj lesz diskurálnia valamit a mesterrel. Aki tiszteletet parancsol, így annak ellenére, hogy nemes, és őtőle szoktak tartani, enyhe feszültséget érez a jelenlétében. Köze lehet hozzá az „ennek te semmit nem fogsz tanítani” kijelentés is.
Úgy dönt, képbe helyezi a druidát. Lehetséges, hogy Argran mondott már neki dolgokat, sőt, biztos, de talán nem ugyanazt.
- Akivel az imént beszélgetett, egy gyülekezetről beszélt nekem, ahol, nos... többféle személy is elfogadott. Arra invitált, hogy jöjjek és nézzem meg magam is, ezért vagyok itt.
- - Nekem nem kell mentegetőznöd, fiam, megértem. Amikor egy kompánia katonát keres, minden követ megmozgatnak, hogy egy legényt a soraik közt tudhassanak, ha tetszik neki, ha nem. Csak ne hagyd, hogy leitassanak. Az a legöregebb trükk mind közül. – vált Felix mester kedvesebb hangvételre. Ez jó jel.
- Nem értem, miért gondolták, hogy katonájuk kívánnék lenni. Az ital miatt ne aggódjon, nem élek ilyesmivel. - megenged egy halvány mosolyt, ez még őszinte mosoly is.
A druida koppint egyet a földön a botjával.
- - Mit értesz te az alatt, hogy többféle személy?
- Vámpírok, démonok. Nekromanták. - teszi hozzá Damien kis szünet után.
- - Vagy úgy. Nos amit hallott, igaz. Jött ide egy zarándokmenet, hogy tagokat verbuváljanak, pénzt szerezzenek és tanuljanak. Itt is többen voltak, akik druidának vagy holdpapnak akartak állni, pedig nem tündefélék. Emberek, vámpírok, démonok. Bár nekromanta tanítvány még nem akart ide kéredzkedni - neveti el magát a mester. Vajon mit gondolhat róluk? Ijesztőnek véli őket? Nem úgy fest, hogy megvetéssel viszonyulna hozzájuk. Kevésbé, mint sokan mások. - - De láttam köztük holtmágust is.
- Ha szabad érdeklődnöm... miért van szükség egy ilyenfajta seregre? Gyülekezik valamiféle fenyegetés, amelyről Dél nem tud nyilvánosan? - veszi kissé halkabbra a hangját és szemöldökét is ráncolja kissé.
- - Semmi fenyegetés. - A druida elővesz egy pipát. - Arra gyűjtenek sereget, hogy meghódítsák vele az új erdőt, s lakhatóvá tegyék az egyszerű parasztember számára. És nem csak katonát. Papot, írnokot, telepest, kézművest, mindenkit keresnek maguk közé. Egy egész országra valót akarnak. – helyez különös hangsúlyt az utolsó szavakra. Damien lankadatlan figyelemmel hallgatja a szavakat. Hosszú pillanatokig csak néz maga elé csendben. - Egy új hazát akarnak maguknak, minekután a régi odalett.
Valami mély fájdalom éled fel a lelkében és egy gondolat fészkeli be magát, aminek nem kellene ott lennie, aminek nem _szabadna_ ott lennie…
- ...és még Dél sem elég szabad a vámpíroknak, démonoknak és sötét tündéknek. - jegyzi meg halkan, mintegy folytatva a mester gondolatait, nem is kérdésként, inkább kijelentésként. - Itt viszont a maguk urai lehetnének.
Vagy Seamus lenne az övék - teszi hozzá gondolatban.
A druida föláll ültéből, majd a kút vize által táplált kerthez sétál. Lehajol, pár füvet letép az ágyások széléről - ezek már le voltak szedve, minden bizonnyal száradni voltak ott – majd pipájába tömködi őket.
- És ez aggaszt téged? - kérdi Damient, mikor újra visszaült mellé.
Ő megvonja a szemöldökét.
- Érthető cél, hogy valaki élhető helyet szeretne magának, s nem pedig üldöztetést. – felel, nem tudván, milyen válaszra számít az idős mester. Ez elég hárító, ha tovább faggatja, felel majd máshogy.
A druida ujjának egy csettintésére szikra pattan, amivel meggyújtja a pipát. Damien szemei picit kitágulnak a csodálattól, egy igen halvány mosolyt meg is enged.
– Való igaz. – szív bele a pipába Felix. - Bár ettől még lehet aggasztó. Engem legalábbis óvatosságra int.
Ezek szerint egy véleményen vannak.
- Nos, Veronia királyságai már így is nehezen tudnak meglenni egymás mellett. Egy újabb feltörekvő hatalom biztosan sok vizet megpiszkálna.
S nem is kell feltételes módban beszélni, mert már éppen ez történik.
- Ez volt nekem is az első gondolatom. De mintha már tudták volna, hogy ezt fogom kérdezni, azonnal válaszoltak rá. Hezitálás nélkül. Elvégre sűrű vadonban akarnak letelepedni, ami nem földje senkinek, s nem akarnak háborúzni sem senki mással, így hát a maradék országoknak, nincs okuk velük hadakozni, nem igaz?
Érezhetően valamire rá akarja vezetni ezekkel a kérdésekkel. Talán sejti, mire.
- Mi van ha nem a vezető akar többet? – kérdi a druida újabb szippantás után.
Talán tud valamit, amit Damien még nem. Ez több, mint valószínű. Hajlandó is megosztani azt?
Oldalra billenti a fejét és föltekint az egyik ablakzatra. - Nos... lázadások, zavargások és belső viszályok, feltehetően. A vezetőt pedig megpróbálják leváltani azok, akik nem elégedettek a módszereivel.
- Sok mindent láttál te, ezt meg tudom mondani. Biztos, hogy nem vagy holdpap? – böki oldalba, Damient pedig igencsak meglepi a mozdulat, de igyekszik nyugton maradni. Megenged egy szélesebb mosolyt.
Holdpap. Talán az is lehettem volna egyszer. Ha például lenne Köderdő. Ha a tündék nem vándorolnak mind az ősi világukba. Világunkba…?
- Nem, de köszönetem a feltételezésért. - felel engedékeny hangon, majd kis gondolkozás után hozzáteszi: - Viszont nemes vagyok. A különféle viszályok, ha apróbb mértékben is, de megütköznek, ha valaki akármennyire is bekerül azokba a körökbe.
- Fordulj hozzám nyugodtan békével, Damien. – mosolyog rá az öreg már-már fájdalmat okozó kedvességgel. Ugyanazt juttatja eszébe, mint sok-sok szava korábban, és mint Armin herceg szavai még sokkal korábban. _Hát, ők sincsenek már itt._

Ahogy a fogadót keresi tekintetével, Damiennek feltűnik egy ismerős sápadtas alak, körülötte pedig egy ismerős madár. Irányt változtat hát és Alicia felé veszi a lépteit. Ő kissé feszülten fordul felél, amíg fel nem ismeri, de utána kisimulnak a vonásai.
- Áh, korábban megtaláltál - lép közelebb a nő, majd kutatón körbenéz. Mina?
- Elvileg a fogatnál kellene még lennie. Ott maradt még enni egy kicsit - felel.
Azonban ahogy követi Alicia tekintetét, egy ismerős, hulláms fekete hajú díszes ruhás alakot vél felfedezni a piaci standoknál, egy szintén sötét hajú pici csomaggal. - ...vagy mégis kijött a piactérre vásárolni.
- Remek, zárkózzunk is fel hozzá, aztán beszéljük meg, mit derítettünk ki - biccent Alicia Mina irányába, majd meg is indul, Damien pedig rögtön követi. - Aggasztóan záptojás szaga van az itteni körülményeknek.
- Huh? - vonja meg a szemöldökét meglepetten. - Jah... a körülményeknek. Azt hittem, a piacnál éreztél valami záptojásszagot. - kis szünetet tart, végiggondolva az életét és, hogy miért mond ki minden butaságot, ami eszébe jut. - Engem még vár a minket meghívó démon megbeszélésre a fogadóban. És ott vannak többen is, akik... támogatják ezt a... készülő finsterwaldi királyságot.
Furcsák a szavak. Vajon a jövőben így fognak hivatkozni rá valóban?
- Jelen felállás szerint nekem is körülöttük kell legyeskednem, ha többet akarok tudni, de majd ezt egy kevésbé népesebb helyen tárgyaljuk ki – javasolja Alicia. Damien picit összeráncolja a szemöldökét, de bólint.
Mina épp egy sült tésztaillatot árasztó standnál nézelődik, kezében egy mindenfelé csápoló Sebastiannal, s mutogat egy adag süti irányába.
- Akkor abból a lekváros papucsból kérnék szépen kettő darabot, és... Oh, sziasztok. - fordul oldalra meglepetten, ahogy két társa megjelenik. Sebastian gügyögni kezd az irányukba és kezeivel kalimpál a levegőben. Minának mindkét kezére szükség van, hogy fogja őt, épp megpróbálja áthelyezni úgy, hogy az immár becsomagolt édességet át tudja venni. Damien úgy dönt, inkább a segítségére siet.
- Átveszem, köszönöm. - mosolyog az eladóasszonyra, aki megvonja a vállát és neki adja a két sütit. - Mennyibe is kerülnek? - kérdi, majd ha a nő mondja az árat, elővesz az erszényéből kellő mennyiségű érmét és fizet.
- Huh, köszi. Nem kellett volna, de köszi. Ráérek már, ezek jók lesznek egy időre.- mosolyog, és eltávolodik a standoktól, mielőtt elkezdenek kiabálni, hogy tessék, ezt vegyen, azt vegyen. Körbenéz, van-e valami pad, ahová leülhetnek.
- Javasolnék egy zártabb helyszínt, ha lehetséges. A fogat nincs túl messze, ha jól emlékszem – jelenti ki ismét Alicia, gyanakvóan nézve körbe, úgy fest, mint aki leginkább a nemlétezésbe kívánja az összes jelenlévőt. - Vagy ha úgy érzitek, jobb, ha csak leülünk valahol...
- Nem, jó lesz az - csicsergi Mina láthatólag lelkesen, aztán picit elbizonytalanodik. - Bár tőlem sokat nem tudhattok meg. Damien járt nyomozni, én egyelőre még... nem. Damien csak somolyog a nemlétező bajsza alatt. És ha nincs ellenvetés, elindul a fogat felé, Mina pedig ez esetben szintén.
- Nem gond – biccent Alicia, majd kinyitja Mináék előtt az ajtót.
- Köszi - mosolyog az ajtónyitásra, majd akrobatikus ügyességgel behuppan úgy, hogy közben Sebit még mindig tartja. Ő zuttyan egy kicsit, de baja nem esik. Picit megszeppenten néz egy pár pillanatig. - Csss, semmi baj! Na itt pihenhetsz, nem lesz annyi zajongó ember. Csak mi beszélgetünk. - motyogja neki halkan, míg arrébb helyezkedik, hogy a többiek is beférjenek. Damien előreengedi Liát,majd ő is helyet foglal. - Nos, Alicia? Kezded a beszámolót? - kérdi kedvesen.
A nő előrehajol a könyökére támaszkodva, s fölnéz rájuk, majd hosszas magyarázatba kezd.
- Nem tudtak a jöttömről ott semmit - könyököl a térdeire, így nézve fel két társára, nem habozva egy pillanatig se. - Tekintettel arra, hogy milyen könnyen megtaláltak és még az illúzió ellenére is felismert az a druida nálatok, ugyanezt vártam a céhnél is, de semmi felismerést nem láttam azok szemében, akikkel ott találkoztam. A beszélgetés rövid volt, de egyelőre annyit szűrtünk le, hogy nem egy olyan írta a levelet nekem, aki tagja lenne a helyi... sírásóknak..., hanem valamiféle külsős lehet a ludas, aki kihasználta az itteni holtpapok anonim levelezési formáját. Gyanús továbbá, hogy mindezeknek köze van a trónörökös rokonához, de ezen túl egyelőre nem tudom, kinek adathatott meg a lehetőség, hogy egy ottani pecsétet elvegyen. Persze ha nekromantákat is fogadnak, nem lennék meglepve, ha járt volna arra egy... - néz elgondolkodva kissé maga elé. - Később még vissza fogok menni, segítenek az információszerzésben, hogy a végére járhassunk az ügynek, de többet nem lesznek képesek vállalni a saját biztonságuk érdekében. Igazából jelenleg ennyi – dől hátra ismét. - Erős a benyomásom arról, hogy ki akarják használni a tudásom és képességeim.
- Egy hadsereget gyűjtenek - bólogat Damien. - És mindenféle, azt ellátni segítő személyt. Finsterwaldot akarák az otthonunak, és ahogy mondta démonbarátunk is, mindenféle fajúak vannak köztük, láthattátok a tündepáncélos vámpírokat, démonokat. Beszéltem a druidamesterrel, ő is... aggódik, hogy egy ilyen királyságnak milyen veszélyei lehetnek. És feltett egy kérdést, hogy mi van, ha nem a vezetőjük akar majd többet, hanem valaki más. Talán tud valamit, de persze nem árult el mindent. Még van egy jelenésem a fogadóban, hogy beszéljek a... Arg-valami a neve, de hogy pontosan mi, azt meg nem mondom.
- Hmh, igen, ez ott is elhangzott, hogy bárkit fogadnak, aki segít. De, ahogyan azt a sírásóknak is megmondtam, nem hiszem, hogy jobb sora lesz a fajtánknak, miután a trónörökös elérte azt, amit akart a bandájával együtt – vág fejeket Alicia, megmosolyogtatva mindkettejüket. Túl idilli az, amit felfestettek, én pedig túl pesszimista, hogy higgyek egy ilyen királyság működőképes létrehozásában – teszi karba a kezeit. Feltételezem, oda jobb, ha egyedül mész. Esetleg bemenjek korábban, mintha külön lennénk? Csak ha elfajulna vagy történne valami, tudjak segíteni - még van időm, mielőtt visszaindulnék a céhhez.
- Hah. A trónörököstől tartok én is- jegyzi meg. Megvonja a szemöldökét, ahogy Lia felajánlja a segítséget.
- Öhm... köszönöm, de szerintem meg tudnám ez esetben oldani a dolgot. - nevet fel kissé. _Most komolyan... vigyázni akar rám?_ - De, gondolom, nem árt, ha többen halljuk a dolgokat.
- Szóval... hallgatózni? - húzza össze Mina a szemöldökét, ahogy beleharap az egyik lekváros sütibe.
- Az a démon nem tetszik nekem. Rettenetesen eltúloz mindent, a barátjának nevezett, bocsánat, a régi barátjának, miután berontott a kastélyunkba és kihirdette ezt a birodalom-dolgot. Jogos, ha tudni akarjuk, milyen játékot játszik.
- Nem bíznék semmit a véletlenre vagy jószerencsére – von vállat Alicia. - A céhhez való visszatérésemnél is számolok azzal, hogy egy csapdába sétálok be. Miért ne tehetnék meg ugyanezt a fogadóban, ha már így is tucatszámra látni a királyi katonákat?
Mina szemei kikerekednek. _Otthon kellett volna maradnom. Ha itt valami nagy csata tör ki, hogy érem el, hogy hasznos tudjak lenni, és Sebinek se essen baja? Igaza volt Damiennek, ez nem városnézés…_
- Jó, baj nem lehet belőle. De ez esetben légy óvatos. - figyelmezteti Damien, fenébe is, az aggodalma már rá is át fog ragadni. Sebastian kérdő hangokat hallat.
- Nem tudom, mi lesz, kicsim. Ha baj lesz, eltűnünk innen, nem hagyom, hogy bárki is bántson.
- Sebastian az első – mosolyodik el Alicia a babára nézve. - Talán úgy nézek ki, mint a csontvázaim, de nem kell félteni. Nem török annyira könnyen – jelenti ki Alicia, mire Damien kis híján kiesik a szemein és érzi, ahogy a vér ismét elönti az arcát. - Nem... nem azért mondtam. - majd felnevet. Olyanokat tud ez a nő mondani, amire a legkevésbé sem számít. A humora mindig meglepően csap le váratlanul.
- A fogadó egyébként itt van szemben, nemigen lehet eltéveszteni. Mennyi idő múlva kövesselek?
- Szerintem negyed óra vagy húsz perc elég lesz; igyekszem nem feltűnően bejutni. nem tudom, mennyire jegyzett meg engem ez a démon, de talán előny, hogy most nincs rajtam az ékszer – érinti meg állát a kezével. - Forgalmasnak tűnik a hely, így nem hiszem, hogy többet kéne várni.
Damien bólint. - Jó. Jó étvágyat, ha esetleg ennél valamit ott. Feltehetően fog, vagy legalább inni, ez elég fontos, ha valaki nem akar abszolút, feltűnő lenni eegy fogadóban. - Sok sikert. Ott találkozunk. - azzal kiszáll, hogy kiengedje Aliciát.
- Nos, előre is köszönöm, bár nem hiszem, hogy felül fogja múlni a nálatok lévő kosztot – bókol ő még búcsúzóul, aztán elhagyja a fogatot. Erre mindketten elmosolyodnak, de ahogy az ajtó újra bezáródik, Mina aggodalmasan sóhajt.
- Kéred a másikat? – bök a fejével az ülésen mellette levő zacskó felé.
Damien meglepetten néz a sütire.
- Jah, dehogy, köszönöm, ez a tiéd…
- Én már eszem egyet – mutat rá Mina, megemelve a kezében tartott sütit, amit éppen majszol. - Egy másik standnál meg vettem még többet is… szóval ne aggódj.
- Vagy úgy. Jó, ez esetben elfogadom. – mosolyog és elveszi a sütit, majd enni kezd, vigyázva, nagyon ne koszolja össze a fogat belsejét. Hátradől és pihen, ameddig még van ideje rá.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

7Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Vas. Júl. 03, 2022 12:18 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus


Damien nyugodt arccal sétál be az ajtón. Éveken át gyakorolta, hogy közöljön különféle érzelmeket, amelyekkel akár nem érez teljesen együtt. Most például sokkal jobban aggódik, hisz hagyta, hogy Alicia előrejöjjön, hogy ha szükség van, segítsen megvédelmezni őt… Az idefele úton is nehéz volt nem sietni. Alicia minden sértés nélkül olyanak tűnik, akit egy szellő is elfúj. Nyilván, ha varázsolni kezd, már nincs egyedül és jóval veszélyesebb. De azt… sem kellene itt elkezdeni. Igaz, hogy azt mondták, nekromantákat is elfogadnak, de ettől még mindig kicsit feláll a szőr Damien hátán.
Ettől függetlenül megkönnyebbül, amikor belép, és még élve, sőt, épen találja a nőt.
Szeme sarkából észleli Aliciát, nem fordul oda. Látja, hogy pár részeges alak már lődörög körülötte, de még jókedélyűek, csak viccelődnek minden bizonnyal. Ez nem olyasmi, amit a nő ne tudna elintézni, hisz biztosan azért ajánlotta fel, hogy előrejön…
Damien egyelőre a tekintetével keresi az alakot, aki meghívta ide.
Ki is szúrja egy, a pulthoz közeli asztalnál. Egy tündével beszélget, oldalról megközelítve őket a tünde arca nem ismerős számára, még nem látta. Picit idősebbnek tűnik, haja tövénél halványodik a haja színe. Fehér ingén a Tünde Erdő címere, elegáns nyaksálat visel és bőszárú zöld nadrágot. Asztalukon a korsó még csaknem teljesen tele.
Damien pár méternyire foglal helyet úgy, hogy a démon és beszélgetőtársa hallótávon belül legyenek és egyelőre vár, figyeli, ahogy a démon folytonosan magyaráz a tündének. Nem sok ideje van viszont, hisz Argran beszélgetőtársa nyomban felfigyel rá és az irányába bök. Ez, társulva szigorú arcával kissé nyugtalanító, de Damien nem mutat ebből persze semmit. A démon ekkor befogja a száját, majd Damien felé int.
- Áh, Damien, örülök, hogy megtaláltad a helyet! Gyere csak!
Udvarias félmosollyal áll föl a székből azzal a lendülettel.
- Szép napot, uraim. Damien Nightwind - mutatkozik be az idegen tündének. Eltanulta Minától a szép napozást. Neutrális, egyszerű, nagyjából mindenkinél alkalmazható. Kivéve éjszaka, akkor persze módosítani kell. Nem engedi, hogy zavarba hozza a tény, hogy épp láthatóan elkerülte az asztalukat.
- Van szerencsém bemutatni Sir Harrison Greyhorn-t, az Erdő Bajnokát és Tünde Lovagot. - konferál a démon, Greyhornra mutatva. Damien visszafog egy szusszanást. Ezen név alapján úgy képzelte, az illető valamiféle démon lehet és a felvett neve ez. Utólag szégyelli magát emiatt kissé, de még szerencse, hogy nem közölte senkivel korábban.- Ezen nagyszerű kompánia vezetőjét.
- Áh, szóval ön volna az, hallottam, hogy ön feladata a toborzás - ismétli a véletlenszerűen elkapott démon szavait,akit kikérdezett.
Greyhorn mintha zavarba jönne egy pillanatra? Elmosolyodik, ahogy Damienhez szól.
- Kérem, bocsásson meg a zűrzavarért. Az embereim elég iszákosak.
Erre Damien csak legyint, nem, mintha sose látott volna nyüzsgő kocsmát.
- Igaz is, ígértem egy italt, nemde? – tol Argran Damien elé egy sört.
- Köszönöm - feleli és visszafog egy fintorgást, ahogy a sörre néz, majd fel is veszi a kezébe és kortyol egy nagyobbat, mindvégig irányítás alatt tartva arcizmait.
- Igen. Azért jöttünk, hogy eladjuk a portékáinkat, új tagokat toborozzunk és kiképezzük azokat, akik csatlakoztak hozzánk. Ehhez keresni se tudtunk volna jobb helyet. - foglalja össze Greyhorn.
- Értem. És... Hogy halad eddig a toborzás? – kezd el puhatolózni.
- Jól, jól sokan érdeklődtek. Nem mind való az erdőbe pionírnak, de akit ki tudunk tanítani, az jöhet. Aki meg nem, annak kerítünk más feladatot.
Argran ekkor megköszörüli a torkát.
- Nem minden seregünk áll félvad erdei vadászokból, mint ezek.
Ezzel persze kiérdemel egy rosszalló pillantást Greyhorn felől.
Damien halkan felnevet, főleg a nézés miatt. Felvont szemöldökkel néz Argranra.
- Félvadak?
– Képletesen – felel a démon kuncogva. Hát persze.
- Mikor lesz vége a toborzásnak? Úgy értem,mikor lesz már.... Elég ember? – próbálja kideríteni, mekkora sereget akarnak létrehozni.
- Legkésőbb aratás idején el kell induljunk. Őszre ismét az erdőben akarunk lenni. Telente a vadvilág egy része elvándorol vagy téli álmot alszik, így nem olyan veszélyes felfedezni.
Téli álom?
Valódi érdeklődés csillan a szemeiben. - Ezek a lények is? Különös. - Kis szünetet tart. - Hogy látják ezt a jövőt? Az a hely valóban... Élhető lehet számunkra?
Rájuk bízza, hogy a „számunkra” alatt az értelmes lényeket érti általában, vagy magát is beleszámolja.
- Hát, kegyetlen vidék, azt nem tagadom. De a fiúk morálja törhetetlen, elszántságuk pedig már-már rémisztő. Ha valaki, hát mi meg tudjuk csinálni.
Olyan természetességgel beszélnek erről. Ezeknek tényleg van tapasztalatuk a Sötét Erdő túlélésében?
Argran ekkor óvatosan Damienhez hajol.
- Sir Harrison serege egy elég elszánt banda. Az utolsó tünde erdei háború alatt ők voltak az egyetlen kompánia, akik visszaverték az északiakat és ellentámadást indítottak mélyen az északiak területére.
Damien lassan bólogat.
- És el tudja képzelni, hogy ezeknek vége szakadjon? Észak és a Sötét Erdő egyszerre kemény ellenfélnek bizonyulhatnak. Olyannak, amely már megakadályozza, hogy ott akarjanak élni huzamosabb ideig.
- Nem állunk háborúban Északkal. S nem is látom okát, hogy meg akarjanak minket támadni. Hogy tisztázzam, nem a bosszú hajt itt egyikünket sem. – feleli Greyhorn. De hát miért is állítaná máshogy? Mondjuk… Argran e szempontból ambiciózusabbnak tűnt. „Nem akarunk új királyságot. Még.” És az a vigyor. De hát démonról beszélünk. Valami természetfeletti, kiválasztott bűnvágy hajtja őket.
- Ez dicséretes. Én sajnos aggódom,ezt ők is így gondolják-e.
És így is fogják-e gondolni – teszi hozzá gondolatban.
- Reméljük. De ha csak ez aggaszt, készen állunk ismét visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek. – biztosítja őt a tünde.
Tekintete a sörre vándorol és szemöldöke kissé lejjebb süllyed. _Nem vagyok kész meg egy Eichenschildre._ Bár éppen ott van helyileg...de nem a hely számít.
- Megtudhatom, miért kerestek fel engem és Wilhelmina grófnőt konkrétan? - fejezi be a kása kerülgetését.
- Ó, ebben nem tudok segíteni, nem én küldtem a követeket, Argran úr volt. – válaszol Greyhorn. Ezt sejtette, s most újból a démonra néz kérdőn.
- Én pedig Saemus király parancsára cselekedtem. Uramnak megakadt a szeme rajtatok. Hallotta a hírét a vámpír druidának, s úgy döntött, felajánlja a tudományát. Köztünk ugyanis szintén vannak vámpírok és démonok, akik druidák és holdpapok közt foglalnak helyet.
- Nos, ahogy hallhatta, sajnos ez a képesség már nincs vele. – közli a tündével is, hátha ez változtat valamin.
- És itt jövünk mi a képbe. Ugyanis tudjuk a módját, amivel lehet, vissza tudná szerezni. – dobja be a csalit a démon.
Jó. Erre nem számított.
Felpillant. – Éspedig?
Egy próbát megér…
- Nos, az titok. De amint a kedves Grófnő úgy dönt, tudomást akar róla szerezni, örömmel megmutatjuk neki.
Nyilván.
Damien ismét összehúzza a szemöldökét.
- Nos ... Értesítem a lehetőségről mindenképp. - újabbat kortyol a sörből, így legalább újra tud koncentrálni. Igyekszik figyelmen kívül hagyni Argran (önelégült?) vigyorát.
- És ami téged illet, örömmel látunk a soraink közt. Keménykötésű legénynek tűnsz, innen látom, hogy megéltél már ezt-azt. Jó dolgod lenne nálunk, szabadon fedezni föl az ismeretlent, új hazát építeni. – ajánlja fel Greyhorn.
Miért jönnek annyian ezzel? Mármint, nyilván ez a dolguk, hisz toboroznak. De hisz ismerik a hátterét.
- Köszönöm a bizalmat. Csak tudják, egy grófságot nem olyan egyszerű csak úgy otthagyni.
Argran szólal meg ismét.
- Ha csak ez az akadálya, kaphat az erdőben kétannyi földet, és akkora erdőt, hogy a madár is belepusztul, mire átrepüli.
Damien ajkai Picit eltávolodnak egymástól. Kétkedően néz fel Argran szemébe. Komolyan gondolja?
- Hm, hát... Biztos vagyok benne, hogy nem törne ki káosz a két gróf távoztával a falvakban... – feleli, s hangjából csöpög az irónia.
- Ó, tűnnek el urak, ha jön értük a Halál, ez majdnem ugyanaz. Nem lesz azoknak semmi bajuk. - feleli a démon tovább fintorogva.
Szusszan egyet egy ferde mosollyal.
- Tudna még említeni pár nevet, akiket esetleg felkerestek? Biztosan nem csak mi voltunk azok Délen.
- Nem egyet. Őfelsége maga mellé állította és hűségét érdemelte ki a tünde haduraknak, mint Sir Greyhorn. Nem a grófnő lenne az első eset...
A démon most már fogát kimutatva vicsorog. Valahogy nagyon ellenszenves ez az egész banda. És hiába démon, nem ismeri ki őt eléggé.
- Argran, elég. – szól a tünde, s a démon elé nyújtja ki a kezét, és Damien elgondolkozik, miért dolgozik ez a férfi együtt a démonnal. - Nem akarok senkit pénz ellenében a zászlóm alatt tudni. Az én kompániámat az teszi erőssé, hogy tudják a katonák, miért és kikért harcolnak, nem a zsákmány. Nézz csak rá. – bök Damienre, aki ismét úgy érzi magát, mint pár fertályórával ezelőtt az arkdruida szemei előtt. - Nem akarsz te katonának állni, fiam. Másképp nem gyártanád ilyen bőszen a kifogásokat. Talán még azt is merném mondani, kényszerből szolgáltál, ha szolgáltál korábban valahol.
Eichenschild, a folyton fájó penge. Pontosan ez a hely volt. Greyhornnak igaza van, bár érdekes, hogy nem értesült róla, mi hozta ilyen magas rangra Damient. De hát, annyira talán mégsem híresek. Ez nem is gond.
- Én csupán elfogadtam egy meghívást, sosem állítottam, hogy az lenne a szándékom, igaza van. Ami inkább érdekel, hogy annak ellenére, hogy a grófnő világosan közölte, a druidaképességeket egyáltalán nem hiányolja,és, mint ahogy ön tudja is - néz Argranra -, kisgyermeke van, miért fontos annyira mégis a jelenlétünk.
- újabbat kortyol a sörből
- Egyszerűen csak nem vagyunk válogatósak. – vonja meg a vállát a démon. - Minden követ megmozgatunk, amit csak tudunk.
A háttlrben csatába buzdító katonadalok hallatszanak. A hangzavar erősödik, nehéz érteni, amit mondanak…
Damien picit előrehajtha fejét, ahogy őszintén felnevet.
- Úgy hangzik, nagy szükségük van a kövekre. - ismét kortyol,de ezúttal picit felhúzza az orrát már közben. - Hogyhogy?
- Ez királyunk akarata. Az öreg Tünde Királyság, mely megvetett mindenkit, akinek ereiben nem folyt tündevér, gonosz! – idézi a démon szigorú hangon. - S a temérdek nem tünde, aki ott élt magára lett hagyva. Az új tünde királyság kész befogadni bárkit, aki velünk együtt szelídíti meg az erdőt.
- Ez dicséretes elgondolás. Viszont vannak, akiknek a gyökerei már mélyen futnak máshol. – tér vissza ugyanahhoz az érvhez.
- Nem is baj. De akiknek nem, azok most új életet kezdhetnek.
Itt többet nem fog megtudni.
Bólint.
- Világos. Nos, sok sikert kívánok a kezdeményezésükhöz.
A tünde tenyérbemászó mosollyal bólint, Argran viszont idegesnek tűnik, és mérgét inkább az italába fojtja.
Mi a francot akar tőlem ez a démon?

A zenészek hangosan rákezdik. Damien rájön, hogy nem figyelt eléggé Aliciára, aki eközben már megannyi részeg férfival van körbevéve. A rohadt életbe_- szitkozódik magában.
- Köszönöm az italt, de most, ha megbocsátanak, ideje távoznom. - biccent a két férfi felé, megőrizve az udvariasság maszkját, míg látótávból és figyelmükből minimálisan kikerül, majd Alicia irányába tendál a táncoló tömegen keresztül.
A nő hamarabb jut ki a kocsmából, mint ő. Úgy látja, épségben sikerül neki.
Idefelé jövet is külön jöttek, így, hogy ne legyen feltűnő, hogy egyszerre távoznak, űgy dönt, vár egy kicsit. Ez a nagy zaj úgyis jó elterelés.
Picit vonaglik még a termet betöltő zenére és vár egy percet, majd kislisszol a bejáraton. Alicia szokásosnál is sápadtabb arcát látva picit megrémül.
- Valami... Történt? – kezd el lassan elfelé sétálni a fogadótól
- Trauma, az történt – feleli a nő, Damien meg elnyom még egy szitkot. Aicia megrázza a fejét, ahogy folytatja, kissé nyugodtabban. - Sok volt a részeg alak odabenn. Alig lehetett őket levakarni, de szerencsére ismerek pár rémtörténetet, amik elég kényelmetlenek ahhoz, hogy békén hagyjanak a problémásabbak. Valami csatát emlegettek még egy állítólagos katonadal miatt, logikát ugyanakkor inkább nem keresek a szavaikban az állapotukra való tekintettel.
- Sajnálom, hogy nem figyeltem eléggé. - feleli komoran, miután a nő befejezte a hadaró élménybeszámolót.
- Nem te tehetsz róla, hogy valakik képtelenek tartani a gyeplőt – legyint Alicia, és reméli, tényleg nem bántották túlságosan… Bár már a jelenlétükben lenni nem lehetett kellemes.
Picit közelebb halad Aliciához séta közben. Talán még jóváteheti.
- Nem én voltam a nagyobb veszélyben - folytatja félig viccből. - A démon nagyon... - „creepy”? jut eszébe, de keresi a nem tünde szót. Mondjuk utólag rájön, hogy minek? Alicia értené, de túlságosan megszokta, hogy emberiül kell beszélnie a kastélyban. - Nem rémisztőnek mondanám, de annak akar tűnni. Az erdőbe toboroznak sereget. Azt hitte, csatlakozásra bírhat az ígérettel, hogy birtokot kaphatok ott - szusszan megint és fejét csóválja.
- Nem mindenki kap ilyen szép felajánlást – grimaszol Alicia. Aztán visszagondol a saját élményeire minden bizonnyal, mert megkérdi: - Szerinted mennyire tudja az egyszerű közkatona, hogy nekromantákat is fogadnak? - veti fel hirtelen. - Akinek megejtettem ezt, ő nem bánta a csatlakozásukat, de nem vagyok meggyőződve, hogy az alkohol beszélt-e belőle vagy ez ennyire elfogadott tényező lett elvonulásom ideje alatt.
Damien pár pillanatig gondolkodik.
- Sokszor említik, hogy mindenkit elfogadnak. Ez a férfi nem volt rest ezt hirdetni egy déli kastélyban, ahol a személyzet is hallhatja, mi pedig jelenthetnénk a királynak. Szerintem tudják.
- Hmh, igaz – érinti állához a kezét Alicia, majd hirtelen megtorpan. - Mina még a kocsiban van vagy visszatért esetleg a piactérre? Gondolom, vele is meg akarod osztani, amire jutottál a beszélgetés során.
- Nem lennék meglepve,ha nem lenne már a kocsinál... - forgatja meg a szemét szórakozott mosollyal. - Talán még megtudhatunk többet ott. Valami nem stimmel itt nekem. Annyira hirdetik nekünk ezt a lehetőséget, mintha egyértelműen csapda lenne. De annak túl egyértelmű. - morfondírozik immár a piactér felé kanyarodva, szemével a standokat pásztázza.
- Hmh, igen... A céhnél is említettem, hogy feltételezhetően csak addig fognak kelleni, amíg el nem végezték a munkát, onnantól ugyanaz lesz, mint eddig is – gondolkozik Alicia, ahogy tovább folytatják útjukat a piactér irányába. A nő kisvártatva sóhajt egyet. - Viszont még van időm a visszamenetelig, így ha megtaláljuk Minát, elnézhetünk máshova is, hátha ott tudnak valamit mondani az ügy kapcsán
- A munka... Ez egy jó lehetőség azoknak,akik tényleg keresnek egy helyet, ahol békén hagyják őket. De az elmúlt évtizedek után.... Nem hiszek a békében.
- Sajnos nekem is nehezemre esik hinni ebben – feleli Alicia még komorabban és sötétebben, de ekkor Damiennek feltűnik valami a tömegben.
- ... Oh. Az ott ők lennének? - Az ismerős ruha és az ismerős kis tekergőző csomag ezúttal egy gyermekruháknak kinéző dolgokat kínáló stand mellett tűnik fel.
- Nekem úgy tűnik, igen. Vajon Sebastian hány kereskedőt akart megfosztani az aranyékszereitől? – kérdi Alicia.
Pánik, beszéd az új gyülekezet esetleges veszélyeiről, majd humor és még egy mosoly is. Ez gyorsan változott, de nem bánja.
- Egy bizonyos... Nem kereskedő önszántából adott neki egy ékszert, ha jól emlékszem. - jegyzi meg Damien mintegy mellékesen.
Mina hátrafordulva épp észreveszi őket és ismét integet vidám mosollyal. Neki is tartozik még egy sor magyarázattal. A druidás dolgot mindenképp elmondja, de kétli, hogy Mina meggondolná magát.
- Vannak dolgok, amire még egy szőrös szívű alak se tud nemet mondani
– vonja meg a nő a vállát, majd visszainteget Minának.
Újabb idő a megbeszélésre. Reméli, volt értelme, hogy idejöttek. A vicceik alapján minden szerencsétlenség ellenére úgy érződik, van remény.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

8Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Júl. 20, 2022 6:44 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus


Mina kicsit arrébb sétál a standtól és felfüggeszti a ruhanézegetést. Damien elismétli az információkat neki, amelyeket Aliciával is megosztott.
Alicia végül elhúzott szájjal és karba tett kezekkel leszögezi:
- Nekem nem úgy tűnik, hogy csatlakozás nélkül bármi komolyabbat megtudnánk. Kissé zsákutcának érzem egyébiránt.
Mina mélyet sóhajt, ahogy Sebastian babrálni kezd a hajával. A fekete tincsek kicsit kócosabbak, mint ezelőtt, de ez megszokott nála az utóbbi hónapokban.
- Amit mondott arról, hogy kaphatom vissza a képességeimet... - kezdi elgondolkozva, Damien pedig máris összeráncolja a szemöldökét. - Egyértelműen gyanúsnak tűnik, nem? Miért tudnák, hogy kell ezt? Ilyen sokan vannak, akik elvesztették a képességeiket? - A pletykák alapján hasonlók sokakkal előfordultak. De kétlem, hogy egy biztos módszer lenne a visszaszerzésükre - feleli a férfi.
Alicia arcán közben látszik, hogy nem esik jól neki a téma. Hamarosan ki is derül, miért.
- Ami azt illeti, én se tudom a rúnamágiámat használni... Egyelőre legalábbis. De a rendes varázslataimra is újra rá kellett érezzek.
Rúnamágia? Erre mindketten meglepetten néznek Aliciára. Ha említette valaha is, elfelejtették. Sebastian is meglepetten néz, de ez az általános arckifejezése, és nem valószínű, hogy tudja, mi az a rúnamágia.
- Persze ez nem jelent semmit ebben az esetben, elvégre ettől még ugyanúgy lehet hazugság vagy csali, amit mondanak. Nekem mondjuk egyedül a rokonra fáj a fogam, és hogy honnan vagy kitől informálódott – morogja a végén.
- Van egy olyan érzésem, hogy sok vizet fel fognak kavarni. A kérdés, hogy lesz-e beleszólásunk, hogy hogyan teszik, és, hogy van-e értelme beleszólni. - néz Damien hol egyik nőre, hol a másikra. Mina inkább visszapillant a fiacskájára, elmenekülve a kérdés súlya alól.
Alicia sóhaja még irritáltabbnak hangzik, mint az előző.
- Én kellőképp megelégeltem, hogy a felsőbb hatalmak játékszere legyek, így a magam részéről, amíg békén hagynak, nem fogok beleszólni, mit csinálnak. Legalábbis így állnék hozzá, ebben az esetben azonban elrontották abban a pillanatban, hogy névre szóló levelet adtak és illúzió ellenében is felismertek, szóval innentől úgy igazságos, ha beleköpök a levesükbe – vonja meg a vállát.
Damien némileg lemondóan kifújja a levegőt. Még egy szavazat az ellenében, hogy itthagyják az egészet a fenébe. Mina érdeklődni kezdett a druidamágia iránt, legalábbis a módszer iránt, hogy hogy hoznák vissza, Alicia pedig bosszút esküdött. Tulajdonképp... ő maga is tudni akarja mindezeket a dolgokat. De így? És megéri-e? Úgy fest, utólag kiderül majd...
- De nincs dolgom az egész hadsereggel és az idétlenkedésükkel, csak a levél küldőjével. Meg rosszabb esetben őfelségével – forgatja meg a szemeit.
Na, az nagyobb falat lesz – gondolja Damien. Nem szeretne odáig jutni.
- Szóval, ahogy mondtam már korábban is, ha nektek itt véget ért a nyomozás, nem fogom erőltetni, a levélnek mégiscsak én vagyok az egyetlen címzettje.
Damien némileg lemondóan kifújja a levegőt. Még egy szavazat az ellenében, hogy itthagyják az egészet a fenébe. Mina érdeklődni kezdett a druidamágia iránt, legalábbis a módszer iránt, hogy hogy hoznák vissza, Alicia pedig bosszút esküdött. Tulajdonképp... ő maga is tudni akarja mindezeket a dolgokat. De így? És megéri-e? Úgy fest, utólag kiderül majd.... - Hogy tudnánk kideríteni, ki küldte azt a levelet? - gondolkozik el Mina. - Az előbb még a druidavarázslat érdekelt... - mutat rá Damien halvány mosollyal, mire a nő csak elvörösödik.
Alicia megrázza a fejét.
- Nem tudom. Nincs aláírás, és a kézírás sem volt ismerős senkinek. Egyedül annyi bizonyos, hogy külsős volt, de elképzelésem nincs, ki az, aki ismerne és levelet küldene nekem a csatlakozás kapcsán – tárja szét karjait tanácstalanul. - Azt a tündét próbálhatnánk megkeresni, aki ugye átadta nekem, de ez minden, amin el tudunk indulni a levél kapcsán jelenleg, viszont nem tudom, merre lenne értelme őt keresni. Akivel eszéltél, még talán ő tudna útba igazítani, de kétlem, hogy megosztaná bizalmi okokból kifolyólag. – fordul végül Damienhez.
- A démonra gondolsz? – vonja meg szemöldökét. A tünde, Greyhorn valószínűleg keveset osztana meg vele, és róla annyira nem is beszélt.
- Arra, igen.
Damien az állához teszi a kezét. - Szinte őrülten rá akart bírni, hogy csatlakozzak a kis seregükhöz. Amikor kiderült, hogy nemigne szándékozom, még mindig próbált érvelni, ugye a földdel... Mikor a főnöke leintette, nagyon csalódottnak és mérgesnek tűnt. Valamiért fontos ez neki. Valóban a csatlakozás lesz talán a kulcs. Ha elhiteted vele, hogy közéjük akarsz tartozni, vagy csatlakozol is, talán több dologra fény derül.
Mina rosszallóan-zavarodottan pislog. Ő ugyan nem fogja azt hazudni, hogy csatlakozik, pedig nem. Persze, nem is neki kell. De még azt sem nézné jó szemmel, hogy valaki ezt tegye az ő bátorításukra.
Kilépni viszont aligha lehet a csapatból, ha valaki már csatlakozott. Ez egy katonai szervezet, kötelezettségekkel.
- Én nem nagyon látok mást, hogy a közelükbe férkőzzünk. Vagyis... Férkőzzetek, elvégre rangban ti vagytok közelebb ehhez a körhöz, nekem viszont a céh marad megoldásnak, én ott nem tűnök ki túlságosan. Talán oda is lassan el lehetne menni... – gondolkozik el Alicia, Mina szemei pedig egyre jobban elkerekednek. Tényleg ezt fogják csinálni? Pusztán a rangjuk miatt? Ez nem igazságos. Ő nem akarja. Ott a grófság, ahová vissza kell mennie.
- Viszont amíg itt vagyunk, szerintetek a környező intézmények közül érdemes lenne meglátogatni valamit? Tűnik bármelyik olyannak, ahol... fontos egyének fordulhatnak meg? – néz körbe Alicia.
Damien válaszol.
- Beszéltem, ahogy mondtam is, egy druidával az egyik szentélynél, de számára már világossá vált, hogy nem akarok csatlakozni. Ezenkívül a démon említett egy kiképzőhelyet, egy gyakorlóteret kellene ehhez keresnünk a városon belül. De a nekromantamágiához kapcsolódó hely külön így nem lesz nyilvánvaló. Ráadásul ha nem címezte meg a levelet az illető, akkor ismeretlen akar maradni. Szinte akárhoz elbújhat, akármelyik frakcióban, épületben...
- Igen, nekem is ez a problémám – emeli állához a kezét Alicia. - Esetleg a rokon nevére nem emlékszel? Egyedül a mamlasz képét tudnám bárkinek is felvázolni, de ha esetleg keresnénk őt, egy névvel hihetőbb lenne.
Mindketten felnevetnek kicsit.
Damien gondolkozik vagy fél percig. Ott álltak hárman, a hasonlóság is egyértelmű volt közöttük, Seamus nevét nem felejtené el, s bemutatta a két… valamiféle rokonát, Aengus és Maab voltak, igen! A kettő közül már nem annyira nehéz elválasztani, melyik arc melyikhez tartozik. Ahogy Alicia is kifejtette, elég jellegzetes.
- Azt hiszem, Aengus a neve. Fairbranch.
- Hmh, Aengus... – ismétli Alicia, elgondolkozva nézve körbe az épületeken, majd végül tekintete a druidaszentélyen állapodik meg. - És a druidacsapattal jött... Elképzelhető, hogy ott megfordult?
- Elképzelhető, hogy ott próbál meghúzni egy-két fonalat. Ha máshol összefutnánk vele, felismerném mondjuk.
Alicia visszafordul feléjük.
- És szerintetek a kiképzésért ő mennyire lehet felelős? Ha egy kicsi esély is van rá, ott is kérdezhetünk felőle, bár a fedőindokra még nemigen van ötletem...
- A tünde, aki Argrannal, a démonnal beszélt a kocsmában az imént, ő a kompánia vezetője, Greyhorn. De nyilván nem ő képez mindenkit, nem tud egyszerre mindenhol ott lenni. Aengus meg biztosan nagy becsben tartott a rangja miatt. Logikus, hogy ő legyen az egyik kiképző. Az egyetlen logikus ok pedig csak az lenne, hogy csatlakozni szeretnél. Miért ne tehetnéd meg te? Hisz... említették, bárkit elfogadnak. - tárja szét a karját Damien. Picit zavarban van. Nem, véletlenül sem mondta ki véletlenül hangosan majdnem a "nekromanta" szót...
A nő is hallgat egy jó ideig.
- Viszont előbb akkor meglátogatnám a céhet, mielőtt egyértelművé tenném, hogy megjelentem, ugyanis lehet, több szem lesz emiatt rajtam, mint kívánom. Álnévnek sok értelme úgysincs – dönt végül.
Damien bólint.
- Tégy úgy. Sok sikert. Találkozási helynek a fogat megfelel ismét? Vagy a kocsma, valamely csendesebb órán.
El is tekint abba az irányba, ahol látja, hogy a részeges mulatozók tombolása alább csökkent. Jó ideje nem is hallja már a dajdajozásukat. Greyhorn odakint ül az épület előtt s pipázik. A beosztottjait figyeli, hogy túlságosan ne hagyják el magukat, minden bizonnyal, de Damien igyekszik gyorsan visszakapni a tekintetét, még mielőtt a férfi észreveszi őt.
- Nektek is, akármit vagy akárkit is keressetek. A kocsma teljesen jó lesz, egy kései vacsora biztos bele fog férni - mosolyodik el halványan Alicia, majd eltávozik az emlegetett céh felé.
Mina már előre örömmel gondol az étkezésre. A továbbiakra viszont nem nagyon, és épp felkészül rá, hogy Damienre zúdítsa a tervvel való egy nem értésének megannyi érvét...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

9Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Pént. Szept. 02, 2022 5:30 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Damien, Mina és Sebastian immár újból a kocsma felé haladnak, ahol legutoljára a démont látták. Argran szinte nyáladzani látszott a lehetőségre, hogy Damien csatlakozzon a kompániához. Ez még mindig nem szándéka, viszont Mina kíváncsivá vált, hogyan képesek visszaadni a druidatudományt, így ha az illető még mindig ott van, ezt próbálják meg kiszedni belőle majd…
A helyiség ajtaját kinyitva egyből kiárad az alkohol- és ételszag, hangos ricsaj, viszont a démonnak se híre, se hamva, csak a tündecsapat iszogat-eszeget bent.
- Hm. - Damien körbenéz, és rögvest megálapítja, hogy a különös külsejű alak nincs jelen.
Mina még ácsorog az ajtóban, nem nagyon akaródzik neki beljebb lépni a szagos, zsúfolt, zajos tömegbe. - Argran nincs itt. Persze nem várhatjuk, hogy itt rostokoljon egész nap. Megérdeklődöm tőlük, hátha tudják, hová ment. - bök fejével a tündecsapat felé. MIna arckifejezéséből ítélve megállapítja, hogy ő inkább kint maradna. - Megvártok kint? Tudod, ha valaki valami rosszat akar, mutass meg neki egy tűzlabdát. - mondja olyan halkan, hogy csak MIna hallja.
- Peersze! - Mina, mosollyal a szája sarkában, összeráncolja a szemöldökét. Damien visszavigyorog, majd benyit és a tündekompániához halad, ha beszélgetnek, megvárja, míg befejezik és utána szólítja meg őket. - Üdv ismét, uraim. Tudják esetleg, hogy Argrant merre találom?
A négy katona összenéz.
- Argran nagyúr alszik! Elfáradt, eddig bírta. – Röhögni kezdenek, annyira jóízűen, hogy a combjukat csapkodják. Egy ideig még nevetnek, majd utáána kifújják magukat és megtörlik a szemüket. Damien türelmesen vár, arcán alig látszik egy rezzenés, csak enyhén megvonja a szemöldökét.

- De reggel el tudják kapni. Hajnal előtt szeret kelni, mert irritálja a reggeli nap. Ő vezényli az újoncok kiképzését, amikor Lord Greyhorn nincs jelen. Máskor meg Őfelségével tárgyal, vagy követségbe megy.
- Sok dolga lehet. Azért keresném őt, mert említett egy érdekes dolgot. Tudják, sokan elvesztették képességeiket a Csillagtalan Éjszaka folyamán. A nagyúr azt állította, ezt képesek valami módon helyreállítani. - mesél lassan és kimérten, mintha csak mesét mondana, majd vár, a kompánia tagjainak arcát figyelve.
A kérdezettek vállat vonnak.
- Ilyenről még nem hallottam. De ha ez a probléma, biztos tud segíteni. Őfelsége tett már nem egy csodát, mert szárnyai alatt az is csodás erőre tett szert, akiről eddig úgy hitték, kiátkozta magából a Természet.
Na, haladunk valahova.
- Csakugyan? Ez hogy történt?
- Hát, erről a druidát kell kérdezni, aki ezt oktatja, de vannak jó páran, akik druidának, holdpapnak álltak, vagy egyenesen be a gárdába. Démonfélék, vámpírcsaládok sarjai, déltündék, emberek, mindenki...talán még egy neiflimet is láttam egyszer az erdőben egy expedícióval.
- Egy félangyalt? - Nem kell sokat színészkednie a meglepetéshez. De ez még mindig nem arról szól, akiknek már megvolt az a képességük, de elvesztették. - Különös. S mondják, melyik druida felelős ezért? Van itt egy pár...
- Hát van egy pár, ott ügyködnek a többi kiképzővel és nézik, ki való druidának. Aztán aki jó, azt viszik az erdőbe és kitanítják. Holdpapok hasonlóképp...
- Nem várj, a holdpapok máshol csinálják. Hozzájuk az erdőben kell jelentkezni, ők nem jöttek velünk. – szólal meg egy másik.
- Ó, igaz, igaz...de a holdpapnak állni egyszerűbb. Az unokaöcsém is meg bírta csinálni, pedig emberiül sem tud beszélni. A druidához viszont kell a növény vagy állat.
Damien összeráncolja a szemöldökét. - És azt mondják, ők vissza tudják állítani ezeket a képességeket, amik elvesztek? - tér vissza még egyszer.
- Az attól függ miféle képességről van szó... páraknak megjavult tőle a szaglása, pedig egy járvány kicsinálta az orrukat, az biztos!
Ezúttal megvonja a szemöldökét, igyekezve elfojtani egy kitörni vágyó nevetést. - Értem. El tudnának irányítani oda, ahol megtalálom őket?

- Minden nap kijárnak a gyakorlótérre edzeni. A folyó partján, a dokkok tövében. De már nincs ott senki, várni kell vele holnapig... hacsak nem sürgős, akkor rátörhetjük a tisztelendő druidára az ajtót. – röhögnek ismét.
Mosolyogva legyint.
- Arra nem lesz szükség. Nem sietünk. Köszönöm az idejüket, uraim, további szép napot. - biccent, majd a fogadóshoz sétál. Első gondolata, hogy itt ebédeljenek, ha már bejött kérdezősködni, úgy kevésbé is volna feltűnő. De Minát és Sebastiant nincs kedve kitenni ennek a légkörnek, így aztán csak egy almás pitét kér, majd távozik is.
Mina megkönnyebbülten és várakozással teljesen sóhajt fel, amikor az ajtó végre újra nyílik. Sebi ezúttal a nyakában ül és kissé tönkretette a frizuráját, ami kevéssé nevezhető frizurának most, hisz csak ki volt engedve a haja. Viszont egyre kócosabb. Így viszont a karja pihenhet. - Mára lekéstük az érdeklődést. - húzza el a száját, majd el is kezd elfele sétálni a fogadótól, egyelőre a központi tér felé csak. - A folyóparton és a dokkoknál találhatunk druidákat, hogy melyikük a felelős a képességek... hm. Szóval tudod. Azt még ki kell deríteni. Ha egyáltalán igaz. Mára viszont már nincsenek a gyakorlótereken. Amennyire bízhatok ebben a halom... tudatmódosult fiatalember szavában. Mina kuncogni kezd. - Akkor ez egy hosszabb kiruccanás lesz, mint terveztük. - Mint tervezted. Én mondtam, hogy nem megy az olyan könnyen. Damien körbenéz, található-e valamerre egy... konszolidáltabb étkezési létesítmény. Ellenben Aliciával hamarosan találkozniuk kellene, így nem kéne messzire menni. A kocsma marad.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

10Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szomb. Szept. 03, 2022 9:04 pm

Erlendr von Nordenburg

Erlendr von Nordenburg
Északi Mágus
Északi Mágus

Mivel érkezésem a tervezetthez képest igen koránra sikeredett, néhány napig várakoznom kellett, hogy a felderítő csapat minden tagja megérkezzen, a szükséges felszerelésekkel. Vállamat és hátamat is nekivetettem a nehéz fizikai munkát igénylő rakományhordásnak, s mikor az utolsó, készületekkel teli napon megpillantottam a folyón lebegő uszályunkat, rajta az összes rakománnyal, amire szükségünk lehet felderítés alatt, megkönnyebbült sóhajtással pihentem le egy dobozra. Akkortájt pillantottam meg a tömegből nem kissé kitűnő, hegyes fülű, sötét bőrű fiatalembert, bőrzekéjében, fegyverével oldalán, s egy kis madárkalitkával a kezében.
Egy galamb. Nem a tiszta fehérfajta, s nem is a begyes elemózsiának való. Bizonyára postagalamb lehetett.
Herr Markneinth hamar össze is kurjantotta a felderítőket, s velük együtt minket is. Azért mondom, hogy minket, mert a sötét tünde, kit a galambbal láttam a ladikunk felé sétálni, szintén velünk tartott, ami arra engedett következtetni, hogy ő lehetett a lovag, akiről korábban beszélt a parancsnok.
- Jól van uraim, mindenki készülődjön össze. – füttyentett Herr Markneinth. - Ha nem szükséges, szeretnék minél kevesebb időt az uszályon utazni, nehogy lefárasszuk a szamarat, szóval menetelésre készüljetek elő!
Társaságunk tagja volt még három katona, kik a vértjükön viselték az északi regimentek jellegzetes, fekete prémjét, ám az egyikük láthatóan nem az volt, akinek kiadta magát. Herr Klenstedt, a kém. Nem értettem miért öltötte magára a katonák vértjét, bár nem én voltam a hozzáértő ember. Én csak egy egyszerű mágus voltam.
- Uraim, részemről mehetünk. – fordult felénk a sötét tünde, s hallva a hangját sokkal idősebbnek éreztem, mint amilyennek látszott.
Látszatra megesküdtem volna, hogy fiatalabb nálam, hangja alapján viszont már kételkedtem eme feltételezett korkülönbségben.
- Indulhatunk jó urak! - kurjantottam lelkesen mosolyogva.
Csak a könyvem és a botom volt az, amit nem az uszályon akartam tudni, hanem saját kezeim között, s páncél híján úgy éreztem, nekem volt a legkönnyebb dolgom. Noha Herr Strandgut sem fürdött állig vasban, a bőrzekéje bizonyára többet nyomott, mint az én egyszerű ingem.
- Egyelőre nem csinálunk semmi veszélyeset. – magyarázott menetelés közben Herr Markneinth. - Előremegyünk, s jelentjük, ha tiszta a terep a hajóknak. Hírt kaptunk, hogy szokatlanul nagyszámú mágikus aktivitást tapasztaltak a környéken. Ez szokatlan. Varázslókat nem szokás a senki földjén futtatni, mert nehéz pótolni őket. Számoltak még be vámpírokról, akik nem viselték egyik család címerét sem. Nagyon komor sötétségben kell majd most tapogatózni.
Bár biztos voltam benne, hogy aggódnom kellett volna a hallottak miatt, még sem éreztem úgy, hogy aggódtam volna. Sőt. Izgatott voltam. Több órányi menetelés után sem voltam hajlandó az uszályra tenni a valagamat, mert mindig hallottam, vagy láttam valami érdekeset, amiről nem akartam lemaradni. A felderítőnk, Frantz, egy hozott ló hátán gyakran előrelovagolt, hogy felderítse a terepet, hiszen az ő szeme a legjobb, ha rejtőzködő ellenségeket kell kiszúrni, gondoltam én.
- Ha szükséges, mi majd fényt derítünk az eseményekre! Hallottam már mágikus anomáliákról, amik beláthatatlan dolgokra képesek. Valaki mesélte, hogy egy efféle anomália tűntette el egy falu összes lakosát. - ujjammal még csettintettem is egyet, hogy a hangulatot fokozzam. - Csak így! Remélem, nem ilyen dolgok okozzák az aktivitást. Azokat nem tudnám kezelni. De a banditákkal még elbánhatunk. Legyen akár vámpír, akár tünde...
Ekkor fél szemmel azért a lovag felé sandítottam és egy kissé kényelmetlenül éreztem magam, hogy banditáknak vettem a tündéket is, így önkéntelenül is elnézését kértem.
- Igen, azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi a fene folyik itt és szíves örömest rád hagyom, hogy parazsat varázsolj ezeknek a banditáknak a hátsójába. – szólt hozzá a lovag is könnyedén. - De azért szólok, hogy én sem vagyok elveszett, ha mágiáról van szó, a Rend előtt papnak készültem. És ne aggódj tündében is van jó és rossz, ahogy emberből is, vagy bármely más fajból.
Igen csak meglepett, hogy már közvetlen viszonyba kerültem az ő szótárában, de nem akartam nagy feneket keríteni neki. Azon viszont elmosolyodtam, hogy jó és rossz kategóriákba helyezte a személyiségeket. Talán igaza volt. De én nem hittem abban, hogy bármelyik fajból lehet jó. Szívesen kifejtettem volna neki a démonok természetes gonoszságát, s azok szentségtelen létének káros hatásait, melyekre az évek alatt számos példát tudtam gyűjteni, még sem tettem. Vámpírokkal foglalkoztunk. Nem démonokkal. Ostobaság lett volna diskurálást kezdeményezni efféle témáról. Cserébe inkább mondandója első felére koncentráltam, amikor megemlítette, hogy parazsat varázsolhatnék a banditák hátsójába. Végig is pörgettem a könyvemet, hátha tettem már feljegyzéseket ilyen jellegű rúnák kidolgozására, de nem úgy látszott, így gyorsan pótoltam eme hibámat.

Kisvártatva újból felbukkant Frantz a lován, ezúttal viszont híreket is hozott. Egy kényelmetlen és természetellenes tisztelgést követően, amit teljesen meg tudtam érteni, hiszen én sem volnék katona, Herr Markneinth türelmetlenül kérdezte tőle, mi hírt hozott.
- Jó hírt, sikerült egy másik felderítőbe futnom. - lihegte darabosan - Felénk jött, elvileg van egy tábor nem sokkal előttünk. Tünde volt, a Tünde Erdő címerét viselte.
- Ez vagy hatalmas szerencse, vagy iszonyatos balszerencse... – morogta a vezetőnk.
- A Tünde Erdőnek van címere? – csodálkoztam rá, hiszen a kivonulást követően nem is kéne, hogy létezzen a Tünde Erdő, mint politikai entitás.
- Volt. - pontosított Herr Markneinth. - A Tünde Erdőnek, mely még Abaddón eljövetele előtt létezett. Amelyiket Amelie Fairbranch uralta.
- Ahogy a parancsnok mondja. – bólintott Herr Strandgut is. - Volt. És Amelie óta nem használják, de van egy gyanúm, hogy ki akarja ezt feléleszteni és akkor azt kell, mondjam, hogy kis csaptunk már ezek szerint fel lett fedezve.
- Igen, én is ettől tartok. Nem akart támadni?
- Nem. - felelte a kém - Csak köszöntünk, megüzentük egymásnak, honnan jöttünk, majd visszafordultunk.
- Aha, akkor mostanra már minden bizonnyal ők is tudják, hogy itt vagyunk.
- Ha megengednek egy felvetést... - emeltem meg a kezemet megszokásból. - Mit szólnának, ha előre mennénk? Biztonságos távolságból fel tudnánk mérni, mennyire ellenségesek, ha pedig nyilakkal akarnának üdvözölni, van védelmem ellenük.
Magabiztosan emeltem meg a könyvemet, jelezve a védelmem forrását, majd kérdőn néztem a vezetőnkre.
- Igen, nem volna szerencsés a készleteinkkel eléjük masírozni. Ha mind odamegyünk, nem fogunk tudni visszavonulni.
- Nekem nincs ellenvetésem, Olivia Canor ezredes ezért hozott ide, hogy járjunk utána mi  vagy ki lehet az utánpótlás dézsmálója és nem lennék meglepve, ha a "Tünde Erdő katonáit", valószínűleg, parancsnokoló, Saemus Fairbranch állna a háttérben. Talán már épp a támadást tervezgeti, elébe kell mennünk.
- Legyen hát. Frantz, vezesd az urakat a tünde felé. Derítsétek ki, mennyien vannak, és főleg azt, hogy mi csinálnak itt a semmi közepén. Gyanús ez nekem. Eichenschild még elég közel van. Elég nehéz lenne itt rajtaütni bármin.
- Nem biztos, hogy itt akarnak támadni, de ha így lenne is, hiába van közel Eichenschild, egy gyors rajtaütést ez nem akadályozna meg, mire ott észbe kapnának, a támadók, főként, ha gyors lovasok, már árkon-bokron túl lennének.
- Talán csak egy karavántábor? - vontam meg a vállam és mielőtt folytattuk volna a menetelést, ezúttal csak Herr Klenstedt és Jozef társaságában, gyorsan kinyújtóztattam lábaimat, nehogy meg akarják adni magukat.
- Tünde jelvényes karavántábor? – nézett rám kérdőn a lovag, amitől azonnal ostobának éreztem magam. - Semmi sem elképzelhetetlen azonban, így az a biztos, hogy megnézzük. Javasolhatom, hogy csendben tegyük?
- Arra ne vegyetek mérget. Mire meglátjuk őket, már ők is látni fognak minket. Hacsak nem néznek minket zarándokoknak, tuti ide fognak jönni. - gondolkozott el Klenstedt.
- De, ahogy korábban mondták, már valószínűleg tudják, kik vagyunk, és hogy jövünk. Akkor amondó vagyok, hogy ne várassuk meg őket. - álltam egyik lábamról a másikra. - Ha pedig már el is indultak felénk, legalább félúton találkozhatunk is.
- Úgy hallottam tűntek el már felderítők az utánpótlással együtt, talán azért nem ártana, ha nem túl nyíltan közelítenénk, vagy legalább feltételezzük, hogy nem a legbarátságosabb szándékkal közelednek és készüljünk fel. Nem túl kellemes a viszony Saemus és köztem, ha felismer nem biztos, hogy örül majd nekem.
- Nem is tudtam, hogy Herr Strandgut személyesen is ismeri a herceget. Kellemetlen közös múlt?
- Igen, volt némi összekülönbözésünk és nehezen viseli a visszautasítást.
Nagyszerű embernek hangzik. Bizonyára könnyű lesz vele megegyezni… és kellemetlen is.

Kissé gondterhelten indultunk hát tovább hármasban, Frantz, Jozef és én, hogy alig több mint fél óra menetelést követően szembe találkozzunk egy másik csapattal, akik a folyó mentén gázoltak felénk a magas fűben. Olyan távolról nehéz lett volna megmondani kik is lehettek, de akárcsak mi, ők is hárman voltak és jól felszereltek is.
Mikor észrevettek bennünket ők is megálltak, s egyikük egy zászlót emelt a magasba, majd felénk lengette. Egy fehér zászló volt, rajta kék csíkkal, s bár fogalmam sem volt, hogy az mit is jelenthet, Frantz igen hamar felvilágosított bennünket, igen meglepett arccal.
- Ezek...kutya legyek, ha ezek nem harctéri zászlóval akarnak üzenni. Azt mondja "követ vagyok, békével jöttem"...
- Csak óvatosan, csapda is lehet. – figyelmeztetett minket Jozef. - Démon van a közelben.
Démon. Elég volt ezzel az egy szóval készenléti állapotba ugrasztani minden izmomat, és meredten bámultam a három távoli alakot. Állkapcsom megfeszült és látóterem kezdett beszűkülni.
- Védelmet, vagy fájdalmat? - nyitottam ki a könyvemet, teljes mértékben felkészítve a lelkemet arra, hogy egy szörnyetegtől fogom megszabadítani a világot.
- Visszajelezzek nekik? – kérdezte Frantz, zsebébe nyúlva.
- Egyelőre elég a védelem, hiszen nem tudni mit akarnak, - ragadta meg a lehetőséget Jozef, s bár kérdésem sokkal inkább szegeződött a kémünk felé, az ő véleményére is adtam. - épp ezért jelezzünk, bár nem láttam, hogy hoztunk volna mi is egy zászlót.
- Hoztunk. Van nálam minden fajta. Azért lepődtem meg rajta, hogy ismerik a mi hadseregünk zászló-üzeneteit.
- Jöjjenek közelebb, ha követek. - álltam meg a lapozgatásban. - Így nem tudnak minket csapdába csalni.
- Úgy látszik mindenre felkészültünk. Akkor jöjjenek!
Frantz meglengetett egy ugyanolyan zászlót, aminek hála a három fős követség megindult felénk. Ahogy közelebb értek, már saját szemeimmel is láthattam, amit Jozef csak érezhetett. Egy keménykötésű nőszemély, szarvakkal a fején. Éreztem, ahogy gyomrom görcsbe rándul, s egyszerre akarok menekülni, és megölni azt a dögöt.
- Üdvözlet. – köszöntött bennünket az egyik tünde, tökéletes kiejtéssel. – Békével jöttünk, érdeklődni, mi szél hozta kendtek erre a vidékre.
Mindhármukon valamiféle egyenruha volt, hasonló szabással, s ketten állig fel is voltak fegyverezve, így tudtam, nem kezdeményezhetünk esztelenül, akármennyire is szerettem volna.
- Amaz ott a futáruk, akivel összefutottam. – bökött Frantz az egyik felfegyverzett tündére, állával. - A tunikást meg a démont most látom először.
- Üdvözlet, nektek is. Nekünk sem áll szándékunkban harcba bocsátkozni, csak épp átkelünk itt. És maguk? Melyik csapathoz tartoznak? Nem ismerősek a jelképeik.
Jozef lélekjelenléte ámulatbaejtő volt, s láthatóan a legjobb kérdést tette fel, hogy elkerülje a mi faggatásunk folytatását.
- Mi a hatalmas Tünde Erdő hű szolgái vagyunk, küldetésen urunk megbízásából, hogy védjük a folyó ezen szakaszát. Nem messze innen stégeken át át lehet kelni a folyó másik oldalára. - mutatott a távolba, amelyik irányból jöttek.
- Ez szép és jó, de van e engedélyük a környező Uraktól, hogy birtokukon védelmi állást foglaljanak el? - kérdeztem, kihúzva magamat.
Néhány mély lélegzetvételt követően felnőtt módjára voltam képes viselkedni és lenyeltem ellenszenvemet... egy időre.
- Nos az urak nincsenek itt, nem igaz? - legyintett a követ, mintha semmiség volna.
- Hát, ha ti véditek, azt nem igazán hatásosan teszitek, de ki az az "úr", aki elrendelte, hogy a folyó ezen szakaszát külön védeni kell? Az északi sereg melyik részéhez tartoztok, ki a parancsnokotok?
- És miképpen vélekedik az uratok a csapatotok összetételéről? - szemeztem a tündékkel, minden erőmmel elkerülve a démont. - Nincsenek bizalmi gondjai?
Jozeffal ellentétben, én nem tudtam túl sokáig a tárgynál maradni. A démon elég problémát jelentett.
- Egyelőre minden gond nélkül tudtunk itt ténykedni. A vezetőnk jól választotta meg a helyet. Talán hallottátok is már a nevét. - csillant fel a szeme neki nagy derűvel. - Nem más, mint a leghíresebb tünde regiment parancsnoka, aki az Tünde Erdő védelmekor képes volt az erdőből kiűzni Gustavus hadait, s ellentámadást indítani az erdőn kívülre: Sir Harrison Greyhorn, a Tünde Erdő Bajnoka.
- Sose hallottam még róla. - néztem értetlenkedve társaimra, s eszembe jutott, hogy miért is vagyunk ott. - De szívesen találkoznék vele! Ő bizonyára meg tudja magyarázni, mit csinálnak a hatalmas Tünde Erdő hű szolgái ilyen messze az otthonuktól.
- Valóban! Én is áhítozom, hogy mihamarabb visszatérhessünk az otthonunkba.
- De mondjátok csak, tényleg nem voltak gondjaitok? Hiszen itt jó pár északi csapat vonult az utóbbi időben és érdekes, volt akiket megtámadtak! És igen, egyetértek a társammal, talán megbeszélhetnénk a parancsnokotokkal egy találkozót, a miénkkel, hogy egyeztessenek. Lenne mit megbeszélni, hiszen senki nem tudott arról, hogy itt tünde csapat "védi" a folyót. – Jozef mosolya indokolatlanul emlékeztetett egy vadállat vicsorgására.
- Ó, hát erről van szó. - ropogtatta meg a kezeit a tünde. - Jól van, azt hiszem legjobb volna, ha ezt magával Sir Greyhornnal vitatnátok meg. Nem mondhatom, hogy nem mordultunk rá egymásra az emberek bandériumaival, de a történet ennél komplikáltabb. Azonban megígérhetem: nem banditák vagyunk, akik kereskedőkön ütnek rajta.
- Nagyszerű! - mutattam előre a botommal. - Akkor mire várunk még? Irány a tábor!
- Sajnos ő nem itt tartózkodik. Itt csak én vagyok és egy maréknyi katonám. Ser Greyhorn Eichenschildben tartózkodik a csapatunk nagyobb részével, ahol a királyunknak segédkezik támogatás gyűjtésében.
- Nahát! Milyen szerencse, nem? Akkor üzennünk kell a mi képviselőnknek oda, hiszen talán pont szomszédok vagy egy fogadóban szálltak meg, nem? De valahogy mintha azt hallottam volna, hogy "királyotok"? Ti tudtok róla, hogy királyunk Eichenschildben tartózkodik? – a lovag tekintete azonnal elárulta, hogy táncolni akar a felderítők idegein, és én teljes mértékben készen álltam rá, hogy alá adjam a lovat.
- Ó nem, én aztán nem... - mondta Frantz, ahogy összehúzta a szemeit – Javaslom, menjünk vissza a táborunkba megvitatni, mit tegyünk.
- Nem is hallottam hírét. Pedig bizonyára nagy felhajtást kerítettek volna elé... - vontam meg a vállam. - De nem mostanában került megszállás alá a város? Nem biztos, hogy biztonságos hely az a MI királyunknak.
- Igen, a kapitány biztos tudja mit kéne tennünk. Tartsatok velünk és biztos kaptok egy kis meleg ételt is, míg megbeszéljük a dolgot.  Nincs messze.
- Nos, amennyiben szót kívántok váltani és elébb jutni az ügyeinkben, örömmel látunk titeket. De vigyázzatok a meleg fogadtatással, mert könnyedén elhidegülhet.
Akarva akaratlanul is elkacagtam magamat a hallottaktól.
- Urak, boldogan élveznénk vendégszeretetüket, ebben biztos vagyok, de egy apró bökkenő lenne csupán. - végigmértem a triót, alaposan elidőzve a szörnyetegen, majd megköszörültem a torkom. - Nos, igazából kettő, de nem akarok személyeskedni. Szóval... Van e önöknél ser?
- Akad kellő mennyiségben, de Eichenschildben még többet találhat.
- Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk... urak. – biccentett a tündék felé a sötétebb bőrű tünde, s én láttam, ahogy Frantz is fel volt készülve a távozásra.
- De... Várj... Akkor nem...? - néztem vissza Jozefra kissé megszeppenve, hiszen kettő nyomós okom is volt, hogy előre menjünk a tündék táborába.
- Majd bepótoljuk Erlendr, bepótoljuk.


_________________
Karakterlap

11Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szomb. Szept. 03, 2022 10:07 pm

Erlendr von Nordenburg

Erlendr von Nordenburg
Északi Mágus
Északi Mágus

- Beszélj, mit láttatok? – pörgette a kérdését sebesen Herr Markneinth, miután visszatértünk a csapatunkhoz.
- Rossz hír. A tündék előttünk strázsálnak. Egyelőre nem ellenségesek, de nem is barátiak.
- Micsoda? – hüledezett a vezetőnk, aki nem akart hinni a fülének.
- A folyó lentebbi szakaszán védelmet állítottak fel. - tettem hozzá a magam két váltóját. - Valószínűleg nyitottak lennének a tárgyalásra, de a vezetőjük Eichenschildben tartózkodik.
- Hm...ez nem meglepő. Ezen a vidéken sokan révészkednek, hogy megtömjék a zsebüket. Eichenschildnek árumegállító joga van, amióta a déliek elfoglalták, úgyhogy minden kereskedő köteles ott eladni, amit megvennének, mielőtt tovább indulna északra. Elég nagy pénzt fizetnek azért, hogy valaki Eichenschildet megkerülve átkerüljön a folyó másik oldalára.
- Igen, Sir Harrison Greyhorn, Tündeerdő önhatalmúlag kinevezett bajnoka vezeti a bagázst és a hasonló módon kinevezett Seimus "királlyal" együtt van ott a városban. Nem gondolnám véletlennek a dolgot.
- Greyhorn? Róla sem hallottam már egy ideje. Ez jó hír. Greyhorn értelmes ember, talán meg tudunk vele egyezni. Sikerült rájönni, a mi készleteink hova lettek?
- Csak annyit tudtunk meg, hogy emlékeznek arra, hogy összeakaszkodtak néhány bandériummal. - sóhajtottam, majd megvontam a vállam. - De természetesen Greyhornhoz irányítottak. Vagyis... szóban... hogy vele kéne beszélni.
- Eichenschildben?
- Igen.  – bólintott Jozef. - Azt mondták ők nem akaszkodnak össze kereskedőkkel és, hogy nem tudnak semmilyen csetepatéról. Ezért is kérdőjeleztem meg, hogy miként védhetik a helyet, ahogy mondták. Sok itt az ellentmondás.
- Úgy. Szóval azt hiszik, nem merünk utánajárni mi? Na majd meglátjuk!
Rövid szünetet tartott, s látszott rajta, hogy gondolatai között rendezkedik, majd bólintott, határozottan.
- Döntöttem. Ehhez kelleni fog az Ezredes asszony engedélye is, de kitaláltam, mit fogunk tenni. Elmegyünk Eichenschildbe álöltözetben és megkeressük Greyhorn-t. Ha valaki, ő tiszta vizet fog tudni önteni a pohárba. És felfogadjuk őket, hogy védjék a mi készleteinket pénzért. Ha pedig nem... - mosolyodott el - Biztos vagyok benne, hogy Eichenschild örömmel hallaná, hogy ezek itt dézsmálják a vámpénzeiket.
A szemem azonnal felcsillant az álruha hallatán.
- Ha álruhákat öltünk, akkor kelleni fognak álnevek is! Hányan megyünk? Hogyan találjuk meg a tündét?
- Én is benne vagyok! És, ha az előbb jól hallottam Strauss kapitány ismeri ezt a tünde lovagot. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy Seimus nem buktat le minket, ha megismer, és ha az érdekeit ezt kívánják.
- Jól kell időzítenünk. Ő sem lehet ott mindenütt egyszerre, hogy felügyelje a beosztottjait. És pontosan ezért nem is fogunk sok embert küldeni. Legfeljebb ötünk fog menni, talán még annyi se. A részleteket majd ma este kitaláljuk. Mára tábort verünk. - nézett végig az egész nap menetelő osztagon, akik közül már többen az uszályon roskadtak - Van ellenvetés?
- Ha az segítene, körbe tudok járni a rögtönzött táborunk körül és Herr Klenstedt segítségével elrejteni néhány rúnát, hogy figyelmeztessenek betolakodókra. – vetettem fel a lehetőséget, s bár éreztem, lábaim már nagyon vágynak arra a pihenésre, még nem engedhettem meg nekik azt.
- Ez igazán jó ötlet, Erlendr, én csak az őrködést tudom felajánlani, védőrúnákhoz sajnos nem értek.
- Kiváló! Lássunk is neki rögtön.
Amíg mindenki végezte a maga dolgát, én a kémünk segítségével felrajzoltam a kritikusabbnak vélt helyekre a nap rúnáját, s legjobb tudásom szerint több aktiválást is igyekeztem kihasználni. Van, amelyikre elég csupán rálépni, van, amelyikről a botot kell elmozdítani, s van egy, amelyik egy kötéllel együtt fed le egy nagyobb területet, a folyón lefelé vezető csapásunkon.

A tábortűznél ülve már boldogan kifújtam magam.
- Herr Strandgut... khm... Jozef! Ugye ön... te a sárkány rendnek vagy a lovagja?
- Igen, a Dragonis tagja vagyok, de még csak fegyvernök a rangom, bár remélem ez hamarosan megváltozik és lovaggá avatnak. – biccentett barátságosan. - Talán  épp ez a küldetés fogja ezt elhozni nekem. És te? Mi hozott ide?
- Nos, egy levél. - tapogattam végig nadrágomat, hátha meglelem, de eszembe jutott, hogy a táborban maradt a parancsnok asztalán. - És persze a lehetőség, hogy valami érdekeset lássak. Vagy tapasztaljak. Ez eddig jól áll.
Akarva akaratlanul is felkacagtam, majd megráztam a fejem.
- De mielőtt elvesztem a gondolatfoszlányaimat, ami könnyen megesik, hidd el... Mit gondolsz, hány éves kortól lehetne azt mondani, hogy egy férfi már inkább ne akarjon lovaggá válni, vagy egy lovagi rendbe lépni?
- Ezen még sosem gondolkoztam, de úgy vélem ez nem kor, hanem hit kérdése, bár nem árt, ha idősebb korban érez késztetést erre az ember, akkor van némi fegyveres harci tapasztalata, vagy... mágikus képessége.
- Áh. - mosolyodtam el. - Nos, egyikről sem tudok igazán... Davidnek hívják, jó barátom... csak a kivonulás traumája óta egy kissé... hogyan is mondhatnám szépen... Elvesztette magát. Abban reménykedem, hogy esetleg egy keresztes rend tagjaként talán össze tudná szedni magát és újból célt találni.
- Hát akkor, véleményem szerint, nem veszít semmit, ha megpróbálja. Ha gondolod, megemlíthetem a rendfőnöknek. Ő jó ember és biztos ad neki egy esélyt. Mindig öröm, ha valaki gyarapítja az Úr harcosait.
- Köszönöm. Sokat segítene. - bólintottam bizakodóan a tábortűz felett Jozefre.

Estére főzött a csapat egy tartalmas levest, tele burgonyával meg savanyított zöldséggel, hogy visszanyerjük az erőnket. A leves még szinte forrt, amikor szervírozták, így kellett egy kicsit várni, mire kanalazható állapotba került.
- Akkor, lássuk hogyan fogunk bejutni. A páncéljaink nem lesznek jók, mert túl feltűnőek vagyunk... itt egyikkőtöknek sincs mások által ismert, neves fegyvere, igaz?
- Talán a könyvem jelenthet akármit is a mágusoknak. De kétlem, hogy tartani kéne a legrosszabbtól. - válaszoltam, s jó hangosan hörpintettem bele a forró levesbe.
- Azzal nem lesz baj. Csak azért kérdeztem, mert vannak olyan mestermunkák, amiket égen-földön mindenki felismer egy pillanat alatt.
- Nekem  nincs ilyen fegyverem ugyan, sajnos, viszont elég jellegzetes jelenség vagyok és ezt most ne vegyék valamiféle dicsekvésnek. Kevés sötét tünde maradt a világon, bár, ha igen, valószínűleg zsoldosként keresi a kenyerét. Talán nem tűnök ki majd a városban.
- A váltóruhák között találunk mindenkinek bőven álöltözetre valót. De kelleni fog álnév és alibi is. Nem szándékozom felfedni a kilétünket, amíg nem beszélhetek személyesen Sir Greyhorn-nal. - tette hozzá Strauss.
- Akkor én lehetek Eduard Faust! Írnok. - forgattam meg a kanalat az ujjaim között. - Annyira nem is áll messze a képtől. Vagy legyek inkább apród? Ahhoz viszont egy lovag is kelleni fog.
- Hmmm! Talán lehetnék Karl Sturm és maradnék a zsoldosnál. Szívesen lennék déli lovag, de nem ismerem a szokásaikat és félek, hamar lebuknék. – kuncogott Jozef.
- Lovagot nem is tudunk oda vinni... hacsak valaki közületek nem tud a semmi közepén pecsétgyűrűt hamisítani magának. Rendes címer nélkül túl hamar átlátnának a szitán.
- Akkor maradok az írnok. - vontam meg a vállam. - És önök?
- Nekem is megfelel a zsoldos lét. Hans... Handersen. - vágta rá kis hezitálás után - Másnak el sem hinnének, ha belegondolok. Hárman elegek is leszünk. Délről jöttünk munkát keresni a folyami hajósok közt, a Südarden partjától nem messze lévő kis Kahlstadt faluban. Ha kérdezik, von Hellenburg királyi birtokai közé tartozik, és a harmadszülött fiú, Aladrik a várományosa. Ennél többet zsoldosnak állt béreslegénynek nem kell tudnia. Ezzel az alibivel nem lesz baj.
- Ez egy kereskedőváros, nem hiszem, hogy nagyon sokat kérdezősködnének, ha nem vívunk ki feltűnést.
- Ők nem. De nem vagyok biztos benne, hogy Fairbranch minden követője olyan jóhiszemű lesz, mint Sir Greyhorn. - tette hozzá szigorúan Strauss.
- Majd beszélünk velük. - nyugtattam meg őket. - Egyszerűen elmagyarázzuk nekik a helyzetet és megpróbálunk közös nevezőre jutni.
Még bólogattam is mellé, mintha valóban ennyire egyszerű lenne az, amit mi tenni akarunk.
- Honnan fogjuk felismerni őket? Vagy csak kérdezősködjünk körbe, hogy láttak e tündéket a városban? Ki vannak egyáltalán öltözve? Elvégre királyként és lovagként vannak kezelve, akkor meg bizonyára valamilyen öltözékben lesznek... fényes öltözékben.
- Hát ha Seimus is ott van, akkor biztos, hogy igyekszik a középpontban lenni és híveket szerezni az ügyének. – helyeselt Jozef.
- Akkor majd követjük az álmélkodókat és előbb utóbb eljutunk oda.

- Seimus ügye... – morfondíroztam. - Tényleg újjá akarja építeni a tünde királyságot?
- Hát, ezt majd ott megtudjuk. Én ugyan egyszer már találkoztam vele, de csak láttam elhaladni, nem váltottunk egymással szót. Saemus Fairbranch annak idején követ volt Karolusburgban.
- Én azonban meg tudom erősíteni. És nem csak álmodozik róla, mint a többség, hanem a kezébe akarja venni a dolgokat, hogy meg is valósuljon... bármi áron, nem törődve mások, más tündék véleményével. Én is tünde vagyok, de... a régi kor letűnt, semmibe venni az eltelt éveket, a megváltozott világot… ostobaság. Ám nem lehet semmibe venni, hogy sokan hisznek benne és Fairbrach ezt lovagolja meg. - bólintott elkomorodva.
- Valahol meg tudom érteni. A régi szép időket mindenki vissza akarja hozni magának. A gyorsan változó világban nem érezzük otthon magunkat. - hagytam, hogy egy kis sóhaj kússzon ki az orromon, majd ismét belehörpintettem a levesembe. - De hát mi alkalmazkodunk. Ezért adta nekünk az Úr a mágiához való értést. Hogy alkalmazkodhassunk a változásokhoz, amik eljöttek és eljönnek.
- Nocsak, járatosak vagytok az ottani ügyekben? Csak nem a tünde Erdőben éltetek egykoron?
- Nem, dehogy is. - kacagtam fel. - Én csak általánosan beszéltem a régi szép időkről.
- Talált gyerek vagyok. - vonta meg a vállát a lovag. - De mivel az vagyok, aki, mindent megtanultam, ami a népemet érinti és Seimus-sal személyesen találkoztam, be akart szervezni.
- Ó tényleg, volt valami tömeghisztéria, amikor mindenki látomásokat kezdett hallani, nem?
- Mindenki? - felvontam a szemöldököm. - Én még nem tapasztaltam látomásokat. Talán rossz álmokat, meg néhány lázálmot a rosszabb teleken.
- Mindenki, akinek tündevér folyt az ereiben. Megtörtént minálunk is, jól emlékszem. Egyik este minden ott élő tünde és sötét tünde hallott valami hangot a fejében, ahol meghívták az erdő szélére ünnepelni.
- Igen. – mosolygott kényelmetlenül Jozef. - Jó nagy ünnepség volt, emlékezetes, az biztos. De akármi is volt ennek az óriási varázslatnak a célja, nem érte el.
- Hát, nálunk még annyira sem. - szólt közbe egy másik katona a vállunk fölül. - Miután a delírium abbamaradt, kis híján lázadás tört ki az erődben. Egy rakás munkás meg katona el akart oda menni. Tünde, nem tünde, még az is, aki csak egy jót akart mulatozni, tudjátok, hogy megy ez. Volt egy nagy csomó verekedés, és persze volt, aki szökni próbált. Sajnos az erődnek nincs forrása arra, hogy kéjutazás kedvéért csak úgy karavánt állítson össze... még ha lett volna, se hiszem, hogy az Ezredes asszony költött volna ilyesmire. Elvégre hozzánk új életet kezdeni jönnek az emberek.
- Sokan voltak így. Seimus azonban ezt valamiféle jelnek vélte és azóta nem tud leállni.
- Nos akkor reméljük ezúttal nem lesz semmi progléma...


_________________
Karakterlap

12Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Vas. Szept. 04, 2022 2:25 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Ahogy visszatérnek, Aliciának még nyoma sincs. Rendelnek egy kis étket. Minának ismét különleges kívánságai vannak arra vonatkozóan, mit fogyasszon, most kivételesen libahúsra vágyott tört krumplival és zöldségekkel. Desszertre pedig nem. Damien maga egy kis vadhúst evett, majd úgy döntöttek, itt kell megszállniuk, hiszen máshová nincs értelme menni, messzebb nem kerülnének Aliciától.
Damien aggódni kezd, ahogy az órák telnek és Aliciának nyoma sincs. Minát nem akarja azonban aggasztani. Kibérelnek hát két szobát, az egyikben pedig Mina és Sebastian el is helyezkednek, s bár a nő egy darabig még várja, hátha történik valami, a társuk visszatér, végül elnyomja az álmosság, ami mostanság gyakran vesz erőt rajta. Damien is elbóbiskol párszor, de felébred, és bosszúsan kitámolyog fogadói szobájából, némileg gyűrt arccal, gondolván, legalább iszik valamit vagy hallgatózik az itteniek történetei után, esetleg bájcseveg a fogadóssal, hátha megtud valamit. Nagy megkönnyebbülésére pont azt veszi észre, akit keresett. Lehunyja a szemét és kifújja a levegőt egy pillanatra, majd megdörzsöli a szemeit és megpróbálja rendesen kinyitni őket. Megigazgatja a ruháját - még ugyanaz van rajta, mint napközben - majd az étkezőtérbe sétál, Alicia asztalához.
Óvatosan leül mellé.
- Kíván valamit fogyasztani esetleg, hölgyem? - kérdi semleges hangon és rezzenéstelen arccal, megenged magának ennyi szórakozást.
- Nem, köszönöm, az ital elég... – kezd el felelni a nő, és Damien mosolyra húzza a száját, ahogy rájön: nem ismerte fel elsőre.
Pedig nem is változtattam a hangomon semmit.
- Hát... azt hittem, némiképp korábban érkezel majd - vonja meg jelentőségteljesen a szemöldökét. - Sikerült kiderítened valami hasznosat?
- Fogjuk rá. Sokkal jövök még majd az ittenieknek – Alicia nehezen sóhajt fel. A könnyedségről ennyit. - Kaptam egy leírást, ami alapján jó eséllyel felismerem azt, aki a levelet írta nekem. Szerencsére őfelségének – megforgatja a szemeit – sok köze nincs ehhez, mint attól féltem, viszont a halálpap, aki tudott rólam, lelépett a céhtől és csatlakozott az elfekhez. – Itt halkabban beszél, ami, bár a fogadóban még mindig van egy alapzaj, nem buta gondolat. [color:2fe1=9966ff] - A céhtagok nagyon valószínűnek tartják, hogy csapdába akarnak csalni, noha egyelőre nem látom a logikát, miért őhozzájuk lettem irányítva...
Éberen megvillan a szeme egy pillanatra, de utána nyugalomra kényszeríti magát. Itt Alicia van nagyobb bajban, úgy tűnik, nem ők. - Van ötleted, mi adhat erre... okot? - kérdi szemöldökráncolva, olyan társalgási hangnemben, mintha attól érdeklődne, Alicia mit gondol a vörös déli borok zamatáról. - Tettél bármit, amivel kiprovokáld ezt a szándékot?
Nem használ olyan szavakat, amivel elárulhatná, mennyire komoly dologról van szó.
A nő nyilván nem örül a kérdésnek, nevetésében semmi öröm sincs. Megcsóválja a fejét.
- Nem mondhatom, hogy bűntelen életem van, de az elmúlt öt év önmagam háttérbe szorításáról szólt Már azon is csodálkoztam, hogy ti fölismertetek, ennyire nem mutatkoztam sehol, szóval...[/color] – Ismét az asztalra könyököl az eddigi hátradőlt helyzetéből, az italába nézve.
Damien pislog párat. Nem szabadna elfelejtenie, hogy Alicia nem mindenkivel bánt úgy, mint velük. Valóban, nem szokott arra gondolni, mire képes. Ugyanakkor Mina és ő is képesek voltak olyan dolgokra, melyekre nem a legbüszkébbek.
Csak ők hírnevet és birtokot kaptak érte, nem pedig üldöztetést.
- Nem igazán van elképzelésem. Miután a Kísértet-szigeteken elűzésre kerültek a holtpapok, nem mertem sok helyen megfordulni, félve attól, hogy felismernek, elkapnak, és.. – Ismét felsóhajt és megrázza a fejét. - Legfeljebb azzal lehetnek tisztában a múltbeli tetteim alapján, mire vagyok képes, és ez alapján fenyegetésnek élik meg a létezésem – emeli fel a tekintetét Damienre.
- Más ötletem nincs, nyíltan ugyanis senki ellensége nem vagyok. De senki barátja sem.
Úgy tűnik, erre Damien felelni fog valamit, de végül mégsem teszi.
- Mi lett volna vajon, ha maradsz? Ha nem jössz ide? Követtek volna szerinted?
[color:2fe1= #9966ff] - Nagyon egyszerű: máshol csapnak le rám. Ha nálatok, egy privát birtokon megtaláltak egy célzottan nekem szóló levéllel úgy, hogy illúzió is segített a rejtőzködésemben, bárhol máshol megtehetik ugyanezt. És ez aggaszt engem, mert máshol nem leszek olyan felkészült, mint itt és most – Mereven néz Damien arcába, úgy érzi, mintha fegyvert szegeznének rá. A nőre leselkedő félelmet érzi, vagy talán vádat? Maga sem tudja. Közben arra is figyel, nincs-e valaki, aki hallgatózik az után, mit beszélnek, vagy gyanúsan figyeli őket.
- Talán ez nem fog a leg...elfogadóbban hangozni tőlem. De még sosem beszéltél róla, miért választottad ezt az utat? Hisz mindig is veszélyekkel járt. Soha nem nagyon fogadták el.
Rossz ötlet volt – jön rá azonnal, ahogy feltette a kérdést. Alicia nem felel, de ez nem az elgondolkodás csendje. Talán a felháborodásé. Ha ránézne, minden bizonnyal olyan tekintettel találná szembe magát, ami gyilkolni tud.
Rezzenéstelenül.
Nem most kellett volna. Nem így, és nem itt. Talán nem is kellett volna egyáltalán. De már nem tudja megmásítani.
- Amíg nem tudod ezt a szemembe nézve megkérdezni, nem hiszem, hogy kész vagy az őszinte válaszra – kap végül választ.
Szinte ijedten kapja vissza a tekintetét a nőre, majd elkomolyodik és bólint. - Bocsáss meg. Nem kell felelned, ha nem szeretnél. De ha megteszed... megtisztelsz. Valóban kényszerítenie kell magát, hogy ne vegye el a pillantását. De vélgül csak pislog néhányat és várja, felenged-e a jég.
Nem ez számít. Nem az, hogy mi volt. Hanem mi lesz. Miért nem tudok jobban figyelni?
Alicia sokáig rezzenetlenül néz rá. Minden bizonnyal a végtelenségig képes lenne ezzel az arccal nézni. Gyilkos és fárasztó. De most nem teheti meg, hogy máshová néz, nagyobb udvariatlanság lenne, mint amit megengedhet magának.
- Most mondok neked néhány tényezőt, ami rávezethet a megoldásra, a puszta jóindulatotok viszonzásaként. – közli a feltételt, majd kinyújtja a mutatóujját, mintha egy rossz gyereknek magyarázna. - Első, a gyermeki naivitás és hiszékenység. Második – most a középső ujját emeli fel - Az elvakító önzőség és ragaszkodás a múlthoz. A harmadik pedig egy kérdés – Ekkor közelebb hajol. Nincs menekvés. Miért tart ennyire tőle? Miért érzi magát úgy, mintha egy ragadozó figyelne rá?
- Mi az, ami megtörne téged annyira, hogy ezen tiltott tanokhoz nyúlj?
Megkapta hát a leckéjét. Menjen a sarokba, gondolkozzon el.
Legszívesebben bordán rúgná magát, de erre jelen helyzetben nincs lehetőség.
Megpróbálja hát menteni a menthetőt.
Mély levegőt vesz, és kissé akadozva fújja ki. - Sajnálom. Elvesztettem az eszem egy pillanatra, azt hiszem. Csak... szeretném, ha tudnánk segíteni. És nem tehetjük. Még csak... annyira sem tehetjük, mintha nem az volna a pozíciónk, ami. - kezd magyarázkodásba, egyik kezével gyűrni kezdi a másikat az ölében. Még mindig igyekszik ébren maradni, ha valaki hirtelen idejönne, s megkérdezné, mégis mi a baj, tudjon mit felelni. - De, hogy feleljek... én magam... fogalmam sincs. Talán, ha kényszerítenének, ha zsarolnának, hogy ha nem teszem meg, a nekem fontosak szenvednek miatta. Ha az életük lenne a tét. - mondja halkan, Alicia poharán nyugtatva a tekintetét, igyekezve nyugodtan tartani a hangját, majd felpillant a nő szemeibe.
Francba is, most, hogy Alicia elkezdett beszélni, már nem akarja elterelni a témát. Hisz ezt végül is mindig meg akarta tudni: hogy nhogy jutott el oda, ahová. Hogy miért kell bujkálnia, kitaszítottként élnie.  De most... csak annyit remélt, hogy elvezethet a megoldáshoz. Hogy ki és miért akarhatja őt csapdába csalni.
Egyelőre azonban vár, hátha Alicia hajlandó megbocsátani neki. Több fájdalom van elrejtve ebben a történetben, mint sejtette.
- Nem kell feszengened emiatt, inkább örülj, hogy nem lennél képes ezt az utat választani – fogja meg a poharát. - Kedvesek vagytok, hogy szeretnétek segíteni, de ebben nem lehet. Az eddigi életem erre tettem, viszont nem jártam sikerrel, és már nem is fogok. Ideje másik célt találnom – azzal megissza, ami még volt a pohárban, utána csak az alját nézi. - Ezért is akartam kitörölni magam a köztudatból, láthatóan sikertelenül - nézi az üres poharat.
Szusszan egyet. Miféle cél lehetett az? Hogy telhetett el ennyi idő, amíg kiderült: nem fogja elérni? Miféle életcélt lehet feladni ennyi belefektetett idő után? Ez megmagyarázza a fáradtságot, ami folyton tükröződik a nőről.
Damiennek is vannak veszteségei. De van reménye is. Egy halálpapnak, akit folytonos üldöztetés ér, aligha. Még most is.
És azzal, hogy vele foglalkozunk, hogy védjük, veszélybe sodorjuk magunkat is…
- Nekem is ilyesmi járt a fejemben. Őrült ötletnek tűnhet. Csak... ezek a népek itt mindenkinek tanítanak mindenfélét. Ha nem is tőlük, de valakitől, valamilyen druidától kitanulnál valamit. Hozzájuk csatlakoznál. Akkor lehetne egy közösséged, amely védelmez, és már nem űzöl semmi olyat, amellyel vádolhatnak. Akkor biztonságban lehetnél. - próbálja könnyeden mondani, mintha nem valaki életvitele megváltoztatásáról lenne szó, hanem mondjuk arról, mit egyenek holnap.
Lénye egy része arra számít, hogy a nő egyszer csak visszakézből pofon vágja, majd egyszerűen felkel és elsétál. Valóban, hogy van mersze beleszólni, ki mit kezd az életével? Tanácsokat adni, mikor senki nem kérte?
Alicia azonban beszélni kezd.
- Tudod, Damien, mielőtt ráléptem volna erre az útra, holdpapnak szántak. Azt, hogy fakó bőrrel születtem, a Hold útmutatásának hitték, hogy a Hold megérintett és az ő nevében fogok cselekedni, de a tanoknak teljesen hátat fordítottam, mikor a nekromantaságom indoka bekerült az életembe – löki arrébb a poharat kissé az ujjával. - Nem lennék képes visszamenni erre az útra, még a nemeselfi vonalon sem, túlságosan éget a szégyen ahhoz, hogy mivé váltam. Ezért is fordultam a rúnamágiához, mert ahhoz semmiféle kötődésem nem volt Oh… rúnamágia… érdekes, de hát honnan tudtam volna, sose láttam használni -… persze ezt is elveszítettem a mágia kavarodása óta. De mondhatom a sablonszöveget is, hogy kevesen vannak, akik elfogadnának és tanítanának, ha megtudnák, mivel foglalkoztam tizenöt éven át.
- Ha megtudnák. - ismétli meg finoman. Talán Alicia nem gyűlölte meg egy életre. A miértjét ugyan nem tudta meg a dolognak, de ez most nem számít. A lényeg, hogy ki akar az elfek közül ártani kinek. Ha nem akar, akkor pedig… mi a magyarázata a rejtélyes üzeneteknek?
Damien mély levegőt vesz.
- Akárhogy is van, nem hagyhatjuk, hogy ebbe a csapdába csak úgy besétálj. Nem értem. Nem áll össze. Odajönnek egy déli kastélyba, azt hirdetve, hogy mindenkit elfogadnak. Talán ez csak egy invitáció lett volna, és valójában egy csapda számotokra?
Alicia tanácstalanul széttárja a kezeit kissé.
- Nem tudom, én se igazán értem. Kétlem, hogy a céh keze benne lenne ebben az egészben, mert, ahogy talán korábban is említettem, nem tudtak az érkezésemről. Ha meg mégis ellenem lennének, a mostani találkozó során feltűnésmentesen elfoghattak volna, így kezdek meggyőződni arról, hogy szövetségesek. Valahogy Fahartot kell megtaláljuk így; ha már ő írta a levelet, csak tudja, mit akar tőlem – kocogtatja meg a poharát. - Holnap még megyek egyszer a céhhez, mert talán tudnak segíteni az illető felkeresésében, de szeretnék én is érdeklődni a nap folyamán, hátha korábban ráakadok.
Kissé gondterhelten néz maga elé.
- Ma nem tudtak segíteni a megtalálásában?
Ezek a tologatások mindig. Lehet, hogy csak a dolgok természetes menete, de jelenleg zavarja, hogy mindenre várni kell egy napot.
Alicia kesernyésen felnevet. - A levél íróját se tudtuk idáig . Ha emlékszel, név nélkül érkezett, miattad csak azt tudtam, hogy ez az Angeus vagy kicsoda adta át, de szerencsére a tényleges szerzőnek is utána tudtak járni. Az ő kiléte derült ki most, illetve az, hogy csatlakozott az itt toborzó elfekhez – – biccent oldalra a fejével. - A holléte egyelőre kérdéses, de az eddigiek is értékes információk, hiszen már tudjuk, kit kell keressünk.
Damien hümmögve bólogat.
- Eszerint nem felejtettem el a nevet. - húzza el a száját. Kissé sok mindent igyekszik fejben tartani mostanság. - Eszerint eddig segítenek neked.- Elgondolkozik kissé. - A démonnal ma én sem tudtam találkozni, de egyelőre úgy fest, ezek egy csapat, akik benépesíteni kívánják a Sötét erdőt. Viszont még soká itt lesznek. Ha viszont veszélyben vagy... nyugodtabb lennék, ha elkísérnénk, akármerre is keresed ezt az illetőt. - jelenti ki, fölnézve Aliciára.
- Itt van Sebastian, így semmiképpen sem szeretném, ha veszélybe kerülnétek – - rázza meg a fejét határozottan Alicia. - Legyetek bármilyen képzettek, a számok itt a sereg mellett beszélnek, így ha valamelyikünk elszúrja a csendes megkörnyékezést, mind bukunk.
Damien arca elkomorul.
- Akkor... légy óvatos. Ha valami mégis történik, és nem vagyunk ott... a bagollyal tudsz jelezni? Mina hollóját megtalálja?
- Szerintem megtalálja – kap egy apró mosolyt Aliciától. vagy jól leplezi a fájdalmát, vagy az enyhült valamelyest. - De talán ti is tudtok puhatolózni a másik fronton... Esetleg kifejezni az aggodalmatokat a nekromanták kapcsán, meg hogy hallottátok, csatlakozott egy hozzájuk. Könnyedén hozhatjátok fel Sebastiant indokként, hogy inkább őt féltitek az ilyen szerzetektől, semmint magatokat, és így talán lenne lehetőségetek körbejárni Fahart személyét.
A férfi felsóhajt.
- Mina nem fog örülni neki. Egyre inkább úgy vélem, nem kellett volna jönnie. De aztán... ott van az a druida-dolog is. Valami nem tiszta nekem, bűzlik azzal a módszerrel kapcsolatban, de mégis, ez nem élet-... ez nem annyira fontos. Inkább nem emleget halált a fogadó kellős közepén most. - De nem adtam fel a kérdezősködést. Akkor... gondolod, hogy tudunk aludni egy pár órácskát? - ráncolja össze a szemöldökét, s csak most érzi, mennyire fáradt is valójában. A feszültség ébren tartja a tagjait, a vére pezseg, de egyben össze is tudna dőlni, ha egy kényelmes ágyat érezne maga alatt. És ha holnap valamit el akar érni, kelleni fog az erő.
- Megpróbálkozhatunk vele
Damien udvarias mosolyt küld a fogadós irányába, majd picit arrébb sétál, úgy fordul vissza Aliciához.
- Reggeli előtt tervezel indulni, vagy azt még elköltsük együtt?
- Sebastiannak sajnos odaígértem reggeli mellé a kedvenc gyűrűjét Kénytelen leszek így csatlakozni hozzátok - mosolyodik el Alicia. Már nem is számolta, hányadszorra a nap folyamán.
Egy pillanatra értetlenül megemelkedik Damien szemöldöke, aztán megkönnyebbülten felnevet.
- Mily sajnálatos - mosolyog,. - Hát akkor jó éjszakát, amennyi maradt belőle. - biccent lassan, mélyen Alicia szemeibe nézve. Ha nincs más, akkor utána visszasétál a szobájához, óvatosan benyit, átvedlik egy lengébb éjjeli öltözetbe és megpróbálja elaltatni aggódó gondolatait egy időre.
- Jó éjt – biccent Alicia, majd távozik a szobája felé.
Damien, ahogy fölsétált a lépcsőn, fölengedett, s a beszélgetés jár a fejében, azonban megrökönyödve torpan meg, amikor egy alakot lát besétálni az ablakon… s macskakönnyedséggel landolni.
Ilyet nem csak a vámpírok tudnak?
Ahogy az alak kiegyenesedik, Seamus Fairbranchet ismeri fel benne. Odakint a madarak szárnycsattogva menekülnek. Damiennek pedig elképesztő erős késztetése támad megfordulni és minden erejéből rohanni az ellenkező irányba.
– Mr Nightwind! – hallatszik az ismerős, szívélyeskedő hang. Higgadtsága maradékára szükség van, hogy ne ugorjon azonnal egy nagyot, ahogy meghallja. Mindazonáltal megtorpan és megfeszül. Szokatlanul erős pánik kezd úrrá lenni rajta, s nem érti, miért. Megemeli a szemöldökét és elődiéz egy zavart, köhögésszerű nevetést.
- Hát.. az mindenképp, hogy ott jött be. Minek köszönhetem a.. szerencsét? Valamiért kirázza a hideg. Nem várta meg, míg belép a szobájába. Ahogy akkor sem jött, míg lent Aliciával beszélgetett. Vajon végig hallgatózott valahogy? A kémei itt figyelték? Honnan tudta, hogy Damien pontosan ekkor lesz itt?
1- Jó[/color] – felel a király. Furcsa válasz. Helyesli, hogy meglepte Damient? Nem jó jel. - Akkor bizonyára érzi ön is. A kettőnk párhuzamát.
Mégis mire gondol? Arra, hogy én is rejtőzködöm? Titkolok valamit?
Olyan arccal néz, szemeit kissé összeszűkítve, mintha Seamus egy számára érthetetlen nyelven beszélne.
- Esetleg beinvitálhatom a szobámba? - kérdi, de ő tervez először belépni, így közelebb lépdel az ajtóhoz.
Nem vitt fegyvert. Hogy lehetett ilyen óvatlan?
A férfi nem felel neki, csak követi a mozdulatait, ezt elfogadásnak tekinti. Seamus is tartja a távolságot. Udvariasság vagy óvatosság?
- Remélem, nem kell magyarázkodnom, Mr. Nightwind. Pontosan tudtuk mindketten, hogy előbb utóbb ismét találkozni fogunk.
Mily sorsszerű.. – gondolja megvetően.
Félmosolyra húzza a száját. - Nos, hogy is mondjam, a... követői kijelentései eléggé felkeltették az érdeklődésemet, valóban. - jegyzi meg, ahogy Seamus felé nézve a kilincsre fonódik a keze, s benyit. A szomszéd szobából gyereksírás hallatszik.
Valóban. Örülök, hogy szóba elegyedett velük, rendkívül lelkes társaság. - mondta némi gúnnyal a hangjában - Akkor nyilván már tudja, mi fog következni. Azt akarom, hogy csatlakozzon hozzám, Mr. Nightwind, hogy együtt fejezzük be azt, amit a nagy Erdei Tanács alkalmával be kellett volna fejeznem.
Here we go again.
- Mint tudja... minden bizonnyal.. van egy birtokom Hellenburgtól nem messze. - feleli elnézéskérő mosollyal. - Az ellátásához sajnos szükség van a gyakori jelenlétemre, így személyemet hosszú távon nélkülözni nem tudnák onnan.
Seamus szótlanul nézi egy darabig, ő pedig fenntartja az udvarias mosolyt.
1 - Azt hiszem, nem érti a lényeget. Legyőztem a Tanácsban minden felet, Mr. Nightwind, beleértve magát is, a saját szememmel néztem végig, ahogy sorra törik a bicskájuk...meglepő elégedettséggel, ha szabad hozzátennem. Ám amikor eljött a pillaat, s győzedelmesen el kellett volna foglalnom helyem, mint a tündenép új vezére, valami történt. Nem tudtam hogyan, vagy miért, de elvesztettem az irányítást, nem voltam többé fölényes helyzetben. Bukásra ítéltetett a tervem maga miatt, Mr. Nightwind, maga és a barátai ugyanis elorozták előlem a dicsőséget, ami a Tanács megmentéséért járt volna. S akkor döbbentem rá, hogy hiányzik belőlem valami. Valami fontos, valami elengedhetetlen, ami meggátolt abban, hogy úrrá legyen az események folyamán. Valami, amit ön is birtokol.[/color]
Picit megemeli a szemöldökét, felvéve egy ártatlan arcát. Szükségtelenül, Seamust nem veri át vele, inkább a maga nyugtatására. Szóra nyitná a száját, de a másik csak beszél egyrre tovább. Így hát vár, nem kockáztat most azzal, hogy belevág a szavába. - Elkpzelni sem tudom, mit orozhattam el Öntől, hiszen ha láthatja, csupán látogató vagyok itt. S déli gróf. Visszatértem az uradalmamba, és nem ártottam ennél többet bele magam a királyságuk ügyeibe. - sétál lassan az ágya széléhez, elől összeérintve az ujjait.
- Megmondom én mit, az biztonságérzetem. Mert rájöttem én, mi hiányzik belőlem, hosszas tanakodás után. - állt egyhelyben, merev tartással - Szerénység és rugalmasság. A királyi ház pompája elvakított, merevvé tett, olyan úrrá, aki nem képes többé átérezni alávalói búját. S rájöttem én, mitől bűzlött úgy az a Tanács. A maradi arkdruidákat nem érdekelte más, csak a vér. Pedig a Tünde Erdőnek más lakói is voltak. Emberek, démonok, vámpírok, s mindenki, akinek elege volt a zord pusztákból. Akkor rájöttem, milyen kis értéke is van a vérnek. Onnantól dagasztottam a seregem mindenki fiával, lányával, aki az erdő szülötte akar lenni. Ha fogalmazhatok úgy, visszatért belém az élet! Újjászülettem, hála magának! Új ember lettem!
Ez egy őrült -  állapítja meg, ahogy a férfi szónokol, és azon tűnődik, vajon feltűnik-e neki, hogy egyik mondata szembemegy az előzővel, vagy már nem is érdekli.
Ezúttal nem kell megjátszania a csodálkozását. Pislog párat és igyekszik megértőn bólogatni.
- Nem is sejtettem, hogy a jelenlétemnek ilyen hatása lesz. Azon gondolkozik, Seamust nem zavarja-e, hogy egyik mondata szembemegy a másikkal, vagy fel sem tűnik neki. - És úgy véli, az erdő mindenkit egyformán befogad majd? - kérdi őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Pontosan. – bólint a király, s az elégedettsége zavaróbb, mint amikor felelősségre von… – De, mint azt tudjuk, a látszat néha csal, s az élet nem fenékig tejfel. Ha valóban ezen az úton kívánok járni, kénytelen vagyok feltenni a kérdést, mi jogom van a tündenép vezérének nevezni magam. Mert családomnak a vér adott hatalmat. A vérünket áldotta meg az Úr, a vértől vagyunk azok, akik, s ha a vér már nem számít, ugyan mitől király a király, s herceg a herceg?
Mire akar kilyukadni ezekkel az átkozott elméleti kérdésekkel?
- Nekem talán csak azt van jogom megmondani, mitől gróf a gróf. De talán hasonlítanak. Szerintem attól, hogy felelősen képes vezetni a népét, megvédeni a veszélyek - és saját maga - ellen.
Vajon átment a teszten?
- Talán. Azonban a sors fintora, hogy nem derül ki az emberről, mire is termett igazán, amíg próbára nem teszi őt a hatalom. Addig nem ismerhetsz igazán egy embert, míg nem adsz hatalmat a kezébe. Így aztán felmerül a kérdés, hogyan is választana ki egy bölcs ország egy királyt.
Nem úgy fest, hogy Seamus válaszra vár.
- Nagy tettek. Csak a nagy tettek súlya alatt mutatkozik meg a királynak termett. Ezért aztán bizonyítanunk kell, Mr. Nightwind, hogy méltók vagyunk a ranghoz, melyet oly kegyesen megelőlegeztek nekünk. Egy hatalmas ország teremtése pont elegendő is lesz hozzá.
Miért használ többes számot? Őrá gondol, vagy a saját népére?
- És mondja csak... hogy képzeli el ennek az országnak a kapcsolatát a másik két országéval? Mint tudja, a feszültségek még ezen a fronton sem teljesen simultak el.
- Látja, ezt szeretem magában, Mr. Nightwind. Ellenben az elvakult, világtalan uraktól, maga azonnal látja a lényeget. Merem remélni, hogy a kérdései pusztán költői volt.
Most nem szabad, hogy látsszon rajta a rettenet… Talán kicsit túl lassan, de halk nevetésbe fordulnak az ajkai. Lassan leül az ágyára keresztben, majd egyik lábszárát a másik térdére helyezi.
- És... miféle szerepet szánt pontosan nekem ebben az egészben? - kérdi halkan, mintha csak egy új üzletről tárgyalna.
- Nézze, Mr. Nightwind, én nem bánom, ha a naiv barátai folytatják az álmodozásukat. De mi ketten pontosan tudjuk, hogy csak egy végkimenetele lehet a hódításnak: háború. Nem számít, ki lő ki nyilat először, a végkimenetel ugyanaz lesz. Előbb utóbb valaki meg fogja támadni a másikat. Az új ország árát vérrel kell fizetni. - S Seamus elmosolyodik. Ami az egyik legrémisztőbb dolog, amit Damien az elmúlt napokban látott.
A kérdésre pedig ismét nem felelt. Sebaj.
Damien Eeőrehajol, szemét a királyon tartva, ujjait az állához teszi, elgondolkodva hümmög. - Csakhogy... az Ön királysága egy királyság volna. Szemben kettővel. - mutat rá.
Seamusnek nem tetszik a válasz. A komorság az arcán vészjósló, de Damien próbál higgadt maradni.
- Nagy hibát követ most el, Mr. Nightwind. Túl sokáig nyugtatta magát a kényelmes gondolattal, hogy a maga királysága párját ritkítja, s semmi nincs mi szembe szállhatna az Hellenburggal és Karolusburggal. A hadvezérei elbízták magukat, dölyfösek lettek. Hallja szavam: tartani fog még a boldog fölényes had békéje, de figyelve várja a napot, amikor a könnyű diadaloknak vége. Vigyázzan, amikor újra elsörpő erővel találja magát szembe, ami ellen nem győzhet. Mert nem biztos, hogy a vak tábornokainak lesz annyi józansága, hogy a halál szemébe nézve kiadják a parancsot a menekülésre.
De hát nem is foglaltam állást. Gondolatot is tud olvasni? De hisz akkor nem beszélgetne velem…
- Sosem említettem, hogy párját ritkítja. Pusztán rámutattam, hogy számszerűen ketten vannak. S bár egymásnak mind a két fél számtalan veszteséget okozott - emiatt nehéz is megállapítani, pontosan melyik az "erősebb" -, egy új királyságnak nem volna könnyű dolga ellenük. De nyilván... máshogy gondolja. - megemeli a szemöldökét érdeklődőn.
- Előbb utóbb maga is meg fogja látni, ha velem tart. Szükségem van magára, Mr. Nightwind. Az ilyen ember, mint maga, nem udvarba való. S pontosan ezért kell ott lennie. Mert az intrika és az ármány csábítása lepereg magáról. Már ijesztő módon meg tudnék bízni benne, ha az egyik tábornokom olyan lenne, mint maga.
Ezeket a szavakat bárkinek mondhatná. Mégis honnan ismerné? Sosem járt a birtokon. Hacsak nem…
Nem, ennyire messze nem juthatott el, anélkül, hogy észrevehették volna. Csak blöfföl. De vajon mit lát benne? A birtokuk olyannyira híres volna, hogy ezáltal remél több hatalmat? Vagy csak el akar venni egyet Dél szövetségesei közül?
- S lenne is miért. Gondoljon csak rá. A boldog, idilli királyság a gyönyörű erdő mélyén, melyet még nem ért el a barbárok mételye. A barátai is élhetnék ott az idilli áloméletüket, s nem kell tudjanak a bajokról, ami vele jár.
Nem ismersz engem.
- Nem kellene tudniuk? Hm... valóban idillinek hangzik - vágyakozó tekintettel szemléli a szoba szemközti falát, a szeme sarkából persze figyelve Seamust. Fogalma sincs, a férfi mennyit lát belőle. Mennyire lát át rajta. Mennyire érdekli egyáltalán, hogy Damien mit gondol valójában. - De kétségeim vannak, hogy egy háborút ilyen mértékben el lehetne titkolni bárki elől is... - ráncolja a szemöldökét, mintha a probléma a sajátja is lenne.
- Nem eltitkolni, csupán csak nem említeni pár zavaróbb részletet. Tudja hogy megy ez, a háborút mindig a szőnyeg alá seprik, akik csinálják. Mindig kitalálnak valami jó okot rá. Vagy talán összetörné a drága barátai ábrándképét az én gyönyörű, varázslatos királyságomról, ahol még démon is druidának tud állni?
Kis híján felnevet. Ez a tünde úgy beszél a királyságáról, mint egy gyermek az új játékáról, amelyre annyira büszke.
- Amiről beszél, hasonlónak tűnik ahhoz, ahol lakom. - Nem kell megjátszani a szomorú mosolyt. - Nem nagyon telik el egy nap, hogy ne gondolnék enyhe megbánással arra, hogy miért is enyém az a hely. Ez is a része, amelytől elmenekülni nem igazán lehet.
- Akkor legalább az érzés nem lesz idegen. Szóval, hogyan dönt...Mr. Nightwind?

Seamus tovább szorítja hát a húrt, és nem vár tovább.
Ha én várok tovább, ismét meggondolja magát és taán már nem lesz visszaút
Enyhe mosollyal megvonja a szemöldökét. - Kérem. Bár már kérdeztem, de nem felelt világosan, hogy mit is kell tennem, illetve mi... lesz a jussom ebben a királyságban.
- Nos, kezdetnek legyen miniszterem, majd talán egy saját regiment, mint a hetedik hadúr a seregemben. Egyébként mint fődiplomata számítok magára. A tapasztalata már megvan hozzá. És nem utolsó sorban: hűséges bizalmasom, aki nyitva tartja a szemét és a fülét. - teszi hozzá szigorúan Seamus. Mintha már látná maga előtt az egészet. Bekapta volna a csalit?
Lassan bólogat. - Azt hiszem, abban elég jó vagyok. Persze azt, hogy besétál az ablakon, magam sem tudtam észrevenni - villant egy elismerő mosolyt.
- Nagyszerű. Nos akkor, számíthatok magára?
- Számíthat. Nyitva tartom a szemem és a fülem. És most? Kéznyújtás? Ablakon kisétálás? Hangos kacagás? Várakozó, de nyugodt pillantással szemez Seamus-szel.
- Jó. - mondta, majd felállt, és elindult kifelé...az ablakon ismét - Még bőven van ideje, mielőtt indulunk az erdő felé. Pihenje kimagát, s látogatton körben. Garantálom, hogy le fogja nyűgözni, amit lát.
Azzal otthagyja, ismét kisétálva az ablakon.
Damien csak néz maga elé egy ideig, aztán az ablakhoz rohan. Még csak pár pillanat telt el, de nem lát semmit. Lehetetlen, hogy az árnyak közt ennyi ideje eltűnjön, mágia nélkül.
Lett volna ereje legyőzni?
De nem... nem támadta volna meg Seamus, akkor sem, ha nemet mond. Minden bizonnyal.
Nagy levegőt vesz, elméje pedig vészesen kattog. A szomszéd szobában elhalkult a sírás. Vajon Mina hallott valamennyit? Végig ébren volt? A fenébe is.
Seamus nyilván nem tudott erről. Szerencsére. Nem szabad, hogy veszélybe sodorja őket.
És akkor ott van az is, hogy Aliciára vadásznak.
Fel fog robbanni.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

13Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szer. Szept. 14, 2022 9:45 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Damien hosszasan forgolódik, megannyi lehetőség, végkimenetel játszódik le az elméjében, s képtelen magára parancsolni, hogy maradjon nyugton. Néhány órára elszenderül, de hajnalban már elege lesz az ágyból és inkább fel-alá sétál a szobájában. Mire a nap nagyjából fölkel, meglehetősen nyúzott. Mikor lent elkezdődik a mozgolódás, vagyis néhányan már rendeltek ételt, úgy dönt, csatlakozik az étkezőkhöz. Talán valami kaja felébreszti. Mina ajtaja előtt áll pár percig fülelve, de jelenelg nagy a csend, inkább hagyja. Ki tudja, mennyit aludt. Vagy csak félek szembenézni vele a tegnapi után... Persze úgyis elkerülhetetlen lesz idővel. Rendel két almás tekercset reggelire, majd egy félreeső asztalhoz ül és majszolja az egyiket.
Kisvártatva lépteket hall a lépcső felől. Alicia sétál lefelé.
Ismerős csomóba húzódik a gyomra. Here we go. Feszültsége ellenére Alicia jelenléte mosolygásra készteti
A nő rendel valamit a fogadóstól, majd Damien mellé huppan, s félmosollyal a még szabadon hagyott tekercs felé bök az állával.
- Igazán kedves tőled, hogy nekem is kértél egyet – Majd hátrafől a székében karba tett kézzel. - Hogyhogy ilyen korán?
Alicia megjegyzése pedig, amennyire kötekedésnek tűnik, annyira igaz. Invitálóan a másik tekercs irányába mutat.
- Jó étvágyat. Sejtettem, hogy lassan valamelyikőtök felébred. Reméltem. - teszi hozzá gondolatban. Majd nagy levegőt vesz, de egy kicsit vár, hagyja Aliciát falatozni.
- Ó, nem-nem, csak szórakoztam, bármilyen meglepő – - tilakozik kezeit felemelve Alicia. - Már kértem ki magamnak – biccent a pult felé. - Szóval egyed meg nyugodtan.
Egyelőre az első süteménnyel van elfoglalva, így azt eszegeti tovább.
- Nem igazán tudtam aludni – felel a korábbi kérdésre. Kissé kába még, ez a szeme alatti karikákból is látszik, és fel sem tűnik neki, hogy a nő fürkésző tekintettel vizslatja.
- Ha a tegnapi beszélgetésünk miatt van, akkor sajnálom. Nem állt szándékomban felzaklatni téged. – feleli végül, Damien pedig kikerekíti a szemeit meglepetten.
Majd gyorsan megrázza a fejét.
- Jah, nem... dehogy. Semmi gond.
Ez eszébe sem jutott. Annyi minden történt azóta. Nos, nem sok. De elég nagy horderejű.
Persze most, hogy Alicia felidézte a beszélgetést, kissé ismét el akar süllyedni a föld alá... Mindegy. Dolguk van.
- Attól félek, nem feltétlen most kellene megbeszélnünk. - mondja picit lehalkítva a hangját, de természetes hangsúllyal. Alig vannak a fogadóban, viszont a fogadós bármit meghallhat, és mind tudják, hogy azok szoktak kotyogni...
Alicia megrázza a fejét.
- Nem is akartam ennél jobban belemenni. Nem is tudnék, mert nem vagyok képes még erről beszélni... – Damien már készülne, hogy félbeszakítsa, hogy nem erről van szó, de Alicia közelebb hajol, majd fojtottabb hangon folytatja, az asztalra könyökölve: - Engem megtaláltak.
Damien Aliciára néz, majd az asztalra, a süteményre, és leteszi a tányérra. Nagy levegőt vesz.
- Nem vagy ezzel egyedül... - felel olyan hangon, mintha már akasztófa lógna a nyakában. Egy éjszaka. Ott volt a szobánk közel egymáshoz. Hogy nem tűnt fel egyikünknek se...? Hogy csinálták? Ugyanazok csinálták?
A nő körbetekint, mintha volna értelme, ha valaki figyeli őket, úgy is azt fogja tenni…
- Mikor? Hol? – fordul vissza felé, és még halkabban folytatja: - Ki? Minánál is voltak?
- Ahogy fölmentem a lépcsőn, ez a.. Seamus egyszerűen csak belebegett az ablakon, mágiával. Épp indultam a szobámba. Minánál? Nem tudok ról... - kezdi, majd kifut a vér az arcából. Arról se tudott, hogy Aliciánál jártak. Mindketten ott voltak a szomszédban... mi van, ha azért volt csend...
Nyel egyet és megpróbál nem pánikba esni.
- Mindjárt jövök. Erőt kell vennie magán, hogy ne rúgja ki maga alól a széket, hanem illedelmesen felálljon, betolja, majd elhúzott szájjal elmormolja:
- Fent hagytam valamit -, hátha valaki hallgatózik vagy figyel.
- Csak nyugodtan, addig maradok. Ha kell valami, szólj le – hallja, ahogy Alicia utánaszól még.
Kisöpri a haját a szeméből, ahogy fölfelé siet a lépcsőn és enyhén reszkető kézzel most már erélyesen kopog Mina ajtaján.

Mina az ébrenlétek és álmok fáradt lázálmában tengődik, épp sikerült mindkettejüknek elbóbiskolniuk, amikor valami kopogást hall. Sűrű szívdobogással riad fel, Sebi pedig rögtön nekikezd az éles hangadásnak, ahogy méltatlankodva tekereg. Magához húzza és csitítgatni kezdi, miközben félve pislog az ajtó felé.
Lassan felfogja, hogy azon kopogtatnak. Kis szünet, majd megint.
- I-igen? Ki az? Damien az ajtó túloldalán a levegőt hangosan kifújva hajtja az ajtónak a homlokát.
- Csak én... lent vagyunk már... reggelizünk. Öhm.... mit kérsz? Van almás, szedres tekercs, bukta, vagy valami sültet?
Sebi továbbra is sír. Mina ad pár puszit a feje búbjára, ahogy ringatja.
- Már ilyenkor? Hisz még alig kelt fel a nap. - felel méltatlankodva.
Damien elfojt egy szitkozódást.
- Persze... bocsánat a zavarásért - azzal elkezd lefelé oldalogni, de még hallja, hogy Mina utánakiált:
- Az a szedres valami jó lesz!
Damien rég volt ennyire megkönnyebbült. Vigyorogva siet le a lépcsőn és rendel még egy sütit, majd visszaolvad Alicia mellé a székre.
- Na? Megvan? – kérdi Damientől, miközben a saját zöldséges reggelijét majszolja.
- Meg- felel halkan, és azon agyal, ki nézhette nagyobb idiótának: mondjuk a fogadós, a néhány vendég rajtuk kívül, vagy Mina maga.
- Mit akart? – kérdi Alicia ismét halkan. Oh, igen.
- Nos... részben beigazolódott pár dolog, amire gondoltam. Eddig bárki, akivel beszéltem, úgy tűnt, örülne, ha segítenék nekik. Hát... ő is ezt kérte. - azzal ujjával először a szemeire, majd a fülére mutat. Nem tudja, működik-e a dolog, ha nem, legfeljebb felel szavakkal is. Úgy tűnik, Alicia nem várja meg az étkezés végét, míg megtárgyalják a dolgot. Talán nem baj, ki tudja, mennyi idejük van...
Alicia furcsállóan – vagy talán csak értetlenül – néz rá.
- Azt érzem rajtad, hogy meggyőződéseddé vált, miszerint a falnak is füle van, de odakinn is vannak falak... - feleli a villájára tűzve pár zöldséget, láthatóan félreértve a dolgot.
Idióta. Csak edd meg a cuccot, aztán húzzatok ki innen… – szól magára gondolatban. Perzse Mina még nem evett. Még itt sincs.
Kezd türelmetlen lenni.
- Ha még a saját szobánkban is megtalálnak minket, szerintem semmi se segít- sóhajt. Ebben mondjuk igaza van. - És mit mondtál az ajánlatra? –
- Úgy értem, azt kérte, legyek a szeme és a füle. És igent mondtam. - feleli, ismét kényszerítve magát, hogy Alicia szemeibe nézzen. Hasonlóképp érzi magát, mint gyermekkorában. Hosszú idő óta nem nagyon hazudott senkinek. De hisz Alicia is úgy vélte, a legjobb módszer, ha beépülnek. Nos, nem mindenkinek volt választása. Ezután betömi a száját a süteménnyel.
Ekkor egy kissé álmos szemű Mina, karjaiban Sebastiannal - aki immár mintha bóbiskolna - sétál le a lépcsőn. Az asztalhoz sétál, ahol már várja a szedres sütemény, Alicia és Damien. Fáradtan rájuk mosolyog. Legalább eltereli a figyelmet Alicia értetlen tekintetéről…
- Szép jó reggelt. Na, te már ettél, most mama jön. -motyog a kisfiúnak, majd tétovázás nélkül a sütibe harap.
- Jó reggelt – mosolyog rá Alicia is.
Mina jóízűen falatozik, néha visszafogva Sebastian kezét, amikor ő a süteményért nyúlna. Damien pedig igyekszik eggyé válni a székével. Beletemetkezik a süteményébe. Mina idővel érezni kezdi a feszültséget és felpillant az étkéből.
- Bocsánat... megzavartam valamit? Damien gyorsan válaszol.
- Dehogyis, reggeliztünk. Viszont ha tudnál, esetleg nem ártana sietni, sok dolgunk van.
Bár ötlete sincs még, hogy fogja ezeket a dolgokat a megvalósítani...
Mina lebiggyeszti kissé az ajkait, majd gyorsabban kezdi majszolni a süteményt.
- Csak rosszul aludt, nézd el neki – vigasztalja Alicia, Damiennek el kell ismernie, ügyesen teszi, azok után, amelyeket az imént megosztott vele. Higgadtabb, mint ő maga.
- Oh. Én se valami jól. Sebastian nagyon hangos volt az éjszaka, rögtön, miután feljöttünk...
Damien komoran néz maga elé.
- Hova tervezünk menni egyébként? – kérdezi Alicia.
Damien nyel egy nagyot, végzett a süteménnyel. Ezután felnéz.
- Tegnap nem sikerült megkeresnünk Argrant. Ő talán fényt vethet arra, mégis hogy hozhatnánk vissza a druidaképességeid - néz Mina felé. - és közben talán Seamus vagy az emberei is megkeresnek...
- Nekem egy Heather Whitefang nevű személyt kell megkeresnem végül - közli Alicia két falat között, végre valami fényt vetve az ő éjszakai látogatójára is.  Közben ellenőrzésképp Mina és Damien arcát vizsgálja, de egyikükén sem csillan felismerés a név hallatán.  - Lehet, megint tenni fogok egy fordulót a céhnél, hátha ott többet tudnak nekem mondani.
- Kicsoda ez a Whitefang? Valamit mondtak még róla? - kérdi Damien.
Alicia a tányérját bámulja, ahol egyre fogyatkozik a sütemény.
- Neki köszönhető, hogy tudnak a létezésemről őnagyságáék. Csak míg ő ismer engem valahonnan, én nem emlékszem őrá, de legalább Fahart megússza. Hacsak nem egy és ugyanaz a kettő... Már azon se lennék meglepve, ha őszinte szeretnék lenni.
- De hát mit... akarhatnak veled? - kérdi Mina.
A kérdés, melyet annyiszor feltettek már. Damien az utóbbi tudásai alapján próbálja összekötögetni a dolgokat. Miért mennek ilyen messzire egyetlen nekromantáért? Bár... a nekromanták mostanság elég ritkák. Mi van, ha valami rémes rituálét akar ez a Seamus elvégezni? Bár ekkora sereggel még arra se lesz szüksége.
- Ezt nem tudhatjuk sajnos. Alicia... nem óhajtanék sértő lenni, de lehetséges, hogy volt olyan része az életednek, ahol kiestek emlékek? Ha ez a személy ezt használja ki... Damien enyhén széttárja a kezeit. Talán valami eltitkolt rokoni kötődés. Régi viszályt. Félrement mágia.
Sötétben tapogatózás…
- Hát... Ha volt is, nem emlékszem rá, lévén, hogy nincsenek róla emlékeim - tárja szét a karját a nő. Hát persze. Lévén fogalmuk sincs, milyen is egy emlékezetkiesés… Damien úgy képzelte, egy űr, egy bizonytalanság azért jelen van azokból az időkből. - Az is előfordulhat, hogy soha nem fedte fel magát előttem, és csak távolról figyelt, amíg... nos... Szolgáltam. Nem lehetetlen, már csak a jelenlegi helyzetünket figyelembevéve. Viszont az unokatestvér szerint engem is be akarnak szervezni, és egyelőre nem a bitófára küldésem a cél.
Damien felpillant Mina arcára, hogy az „engem is”-ről mire asszociál, de nem úgy tűnik, hogy a lány gyanakodni kezdene.
Mina megemeli a szemöldökét. - Hűha... hát... nem véletlenül tettek akkora hangsúlyt rá, hogy.. mindenkit elfogadnak... - Nagy levegőt vesz, csodálkozón néz maga elé.
- De hát mit terveznek? Mire már ez a nagy sereg? Damien behunyja a szemét.
- Elsőként támadni. - mondja halkan. Már nem érdekli, ki hallja s ki nem. Mina meglepetten néz rá, abbahagyja a rágást.
- Elsőként? - Igen. De talán elhagyhatnánk a fogadót, mielőtt többet tárgyalunk - mosolya ezúttal kevéssé őszinte.
Mina döbbenten dől hátra, de Sebastian szája ismét lefelé görbül, így figyelme ezek után arra irányul, hogy a hangzivatart elállítsa.
Alicia előbányássza az aranygyűrűt, amellyel Sebi a múltkor is jól elszórakozott, s ez ismét leköti a figyelmét, így innentől Min arra figyel, hogy a kisfiú ne akarja megint megenni azt.
A lányok befejezik a reggelijüket, majd a hármas Sebastiannal együtt elhagyja a fogadót.
Damien nagy levegőt vesz, ahogy szabad térre érnek. Gyorsan körbenéz, felmérve, miféle alakok is vannak jelen. Mina mindössze pár másodpercig tud várni, amíg rá nem kérdez:
- Mi a nagy feszültség oka? Van, amiről nem tudok?
- Így van. Bocsáss meg, de azt hiszem, lassan van okom paranoiásnak lenni. - Könnyed, de határozott léptekkel sétál elfele a fogadótól, valamiféle félreeső, rejtettebb helyet keresve. - Seamus megkeresett az éjszaka. Az ablakon keresztül. Nyilvánvalóvé tette, hogy bízik abban, a királysága erősebb lesz, mint dél és észak együttvéve. És ő tervez először támadni. - mind a két nő szemébe néz felváltva, nyomatékosítva a mondandóját. - Felkért, hogy segítsek neki. Hízelgett, pozíciót ígért. Minden bizonnyal ma fel fog keresni, amikor indulnak az erdőbe. Ő, vagy valamelyik embere. Egy elszigetelt kis királyságot tervez létrehozni. Mina ismét elsápad, ahogy az ilyen hírekkor általában.
- Tudnotok kell, nem hagyhatom, hogy bajba kerüljetek. Legyetek nagyon óvatosak. Ez a tünde éjjel, a beszélgetésünk után lebegett be az ablakon, mielőtt a szobámba jutottam volna. Bárhol ott lehetnek és bármikor.
Itt is - suttogja valami a tudata peremén. De nem tud mit tenni.
- Nos, ambíciózus tervek azok vannak, és feltételezhetően erő is, ha ennyieket maga köré vonzott... – jegyzi meg Alicia keserűen. - Ha háború lesz, az titeket is nagyban érinteni fog, igaz...?
Egyre jobban megszédülve, pláne Alicia kérdése után Mina Damienhez fordul.
- De miért téged keresett meg? Mármint... nem sértésként, de... lehetett volna bárki más. És mi az, hogy meg fog keresni ő, vagy valamelyik embere? Most vele kell menned?
Damien nagy levegőt vesz.
- Kérlek, ne légy nagyon hangos vagy feltűnő, de...
- Mi a csoda történik? Most már nagyon megijesztesz...
- Elvállaltam, hogy nyitva tartom a szemem és segítek neki.
A nő nagyokat pislog és csak keresi a szavakat. Sebastian vígan játszadozik az aranygyűrűvel.
- Akkor te most... neki dolgozol? - kérdi síri hangon. A világ kezd elhomályosodni előtte kissé.
- Talán leülhetnénk valahová. Nézd csak, ott egy pad. - mutat a tér szélén egy ülőalkalmatosságra, majd átkarolja Minát és készen arra, hogy elkapja, kísérni kezdi. Sebastian hálából a gyűrű helyett most Damien haját kezdi el piszkálni, a gyűrűt pedig elejti.
- A kérdésre visszatérve, igen. Déli nemesek vagyunk, a hűségünk Dél királyához köt minket.
- Én... – kezdi Alicia, s talán a legtöbb érzelem most sugárzik a hangjából, leszámítva a Damiennel való tegnapi vitájukat. Vita volt? Nem is tudja pontosan, mi. - Nem akarok részt venni ebben, semmilyen formában Nekem elég volt a hatalmi játszmákból és abból, hogy a saját kezük helyett az enyémet mocskolják mások kiontott vérével... Nem kívánok vissza ehhez az élethez – néz ezután Sebastianra és Minára, utóbbi megrendülten néz maga elé.
Ő csak azért nem takarja el mindkét arcát a kezeivel, mert Sebit fogja. Felháborodás, értetlenség és fájdalom suhan át az arcán. De legfőképp fáradtság. Alicia szavai eszébe juttatják Eichenschildet. Azt akarta, ne legyen még egyszer szükség semmire, ami ahhoz hasonlít. Nem tudná még egyszer. Nem, ő sem akarja, soha többé...
- Én sem - közli, a hangja egy makacs gyermekére emlékezteti, de kit érdekel az most?
- De... De ha megállíthatjuk ezt az őrültséget... Ha... Ha esetleg elkerülhetjük ezt azzal, hogy valamit teszünk belülről... – folytatja Alicia tétován Damienre nézve. Nem döntött még. Ő is hezitál. De hajlandó lenne lépéseket tenni, és egy oldalon állnak.
Ami a legnagyobb jutalom jelen helyzetben…
- Ez járt az én fejemben is. Úgy fest, hogy hitt nekem. Ez a férfi teljesen elvakult. Talán őrült. De mindenesetre nem lát tisztán. Nem lát más megolást, csak a háborút. Ha lesz új királyság az erdőben, nem hagyhatjuk, hogy ő vezesse. - Miért mi döntünk arról, ki vezet egy királyságot? - kérdi Mina, a hangja nyöszörgéssé hasonul.
- Mert mi vagyunk itt. És ha mi nem tesszük meg, talán más sem. - feleli Damien, és büszke magár, hogy nyugodtan tudta tartani a hangját.
- Én úgy ítélem, hogy a kisebbik rosszat mindig jobb. És itt most ez a kisebbik rossz: ha megpróbálunk közbeavatkozni.- foglalja össze Alicia, majd Minához fordul. - Persze nem szeretném, ha Sebastiant vagy téged ilyen szinten érintene, és talán szerencsésebb lenne, ha csak Damien és én próbálkoznánk a csatlakozással, te pedig esetleg a déliekkel vennéd fel a kapcsolatot és velük egyeztetnél mindezekről.
Mina gyomra összerándul, ahogy rájön: hozzá beszélnek.
- Na jó. Azt hiszem, kellene pár óra, hogy feldolgozzam ezeket. De úgy érzem, nincs annyink. - mondja kimérten, odafigyelve a légzésére.
- Attól tartok, jól érzed.
- Egyértelműen ezt kell tennem... Valakinek kell, akkor már lehetek én az. Velem úgyse beszélt ez a... személy. De hetekig tartana, mire eljutna egy üzenet... kinek szólhatnánk? Ha igaz, amit mondasz, akkor nincs annyi időnk... - néz Damienre aggódva.
Alicia mély levegőt vesz.
- Nem tudom, kikhez van alapvetően bejárásotok, kik fogadnak titeket, de figyelembe véve, hogy földterületetek van, biztos figyelnének rátok a rangosabb körökben is. Amit idáig megtudtunk, szerintem bőven elég lehet indításnak; hogy mik a terveik, kik a tagjaik, hogy mi várható... Utána pedig megpróbáljuk veled felvenni a kapcsolatot valahogy... Levélben vagy egy megbízható személyen keresztül... És abban tájékoztatunk, mi történik és mire számíthatnak a déliek.
Mina egyre növekvő kétségbeeséssel az arcán néz Damienre.
- Én személyesen hagyjalak itt titeket? Most?... Voile talán megtalálja Hedwiget, ha kell a segítség.. de.... olyan gyorsan úgysem tudok visszaérni.
- Ha elérem, hogy Seamus bízzon bennem, talán tudom lassítani a folyamatot. Indulj. Igen, most. Sebastianra nagyon vigyázz, és magadra is. Én bízom benned. - mondja Damien nagyobb határozottsággal, mint amennyit érez. Ha valami bajuk esik, sose bocsát meg magának. De végső soron ellene próbál tenni...
- Hát akkor... Ti is legyetek nagyon óvatosak. - leheli a lány elhalóan, és magához öleli kisfiát, szorosan. Sebi kényelmesen elterül. Ők, mind, külön. És mindükre veszély leselkedik. Otthon kellett volna maradni, csak simán otthon maradni, kit érdekelnek mások marakodásai… Elege van a felelősségekből. Elege van a támadásokból, háborúkból, suttogásokból, titkokból és beszervezésekből.
- Bevásárolok még némi élelmet az útra. Aztán indulunk. - Még maga sem hiszi el teljesen. Aggodalmas tekintettel néz Aliciára, majd Damienre. Orrában megjelenik egy ismerős, szúró fájdalom.
Damien közelebb lép és óvatosan átöleli mindkettejüket. Ekkor Mina lehunyja a szemét és két könnycsepp indul útnak.
- Mindent megteszek, amit tudok.
- Tudom. De ha ennek vége, és mind egyben vagyunk... soha nem akarok többé ilyen kirándulást.- sóhajt egyet, majd ha nincs több mondanivalójuk, majd a piactér felé fordul. Nem búcsúzkodhat tovább. Nem bírná. Akkor csak… vissza akarna fordulni.
- Mina... - hallja még Alicia hangját, és megtorpan, meglepetten, de hálásan fordul vissza.  Lát egy felé nyújtott kezet, benne a kis aranygyűrűvel. - Ez maradjon addig Sebastiannál. De vigyázz, nehogy nagyon megrágcsálja, mert még szeretném épségben visszakapni – mosolyodik el, Mina pedig visszamosolyog, a könnyein keresztül.
- Köszönjük – mondja halkan, picit remegő hangon, majd int egyet, s utána sétál tova a piactér felé.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

14Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Empty Re: Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog Szomb. Okt. 01, 2022 5:02 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Alicia és Damien

Mina után nézve ismételgeti, hogy biztos minden rendben lesz vele, meg tudja védeni magát... De közben szorul össze a szíve. Ott van vele egy apró gyermek, és egyébként is, utálja, ha nincs ott, hogy lássa, mi történik. Csak úgy elengedni a kocsival. Útonállók, bármi történhet. De velük sem jöhetett. Mi van, ha nem is volt jó döntés?
Annyira el van merülve, hogy csak azt veszi észre, hogy zaklatott légzést hall. Riadtan néz oldalra.
Alicia elméjében talán hasonlók járhattak, ugyanis sose látta még ennyire zaklatottnak.
Alicia arcán könnyeket pillant meg, de ő rögtön el is rejti azokat a kezei mögé, s a falnak támaszkodik.
- ...teljesen megőrültem... – suttogja a nő maga elé, a fölet bámulva. - Azt hinné az elf, tanultam a hibáimból, de csak megismételni tudom őket. Hmh. Nem is értem, miért vagyok még meglepve, hogy sehova se jutottam.
- Hé… - kezdi vigasztalón, azonnal az új helyzetre koncentrálva. Előző problémái egy szempillantás alatt a háttérbe szorulnak.
Hirtelen kissé forogni kezd a világ.
- Hé...
- Ismétli halkabban, ahogy ösztönösen, megszokásból megemeli kezeit ölelésre készen. De nem Mináról van szó... Tétovázik, majd óvatosan Alicia vállára rakja kezeit.
- Dehogyis. A végére járunk ennek. Nem hagyjuk, hogy egy ilyen őrült beleszóljon a terveinkbe. És... Mások sem hagyják. Se dél, se észak nem tűrné el ezt.

Beszél a nő hátának.
- Nem. Nem erről van szó, Damien... – rázza a fejét Alicia. Persze, hogy nem. Nyilván nem találja meg a kellő szavakat elsőre.
Néha kuncogás keveredik a sírásba. Majd a nő mélyen a szemeibe néz, s nehezére esik nem hátrébb lépni, nem elmenekülni akarni a káosz elől, amit a tekintetében lát.
- Évekig rejtőzködtem... Éveket pazaroltam arra, hogy azt higgyék, meghaltam, és mégis miért? – tárja szét a kezeit. - Hogy most újra belefolyjak ugyanabba, amit megpróbáltam hátrahagyni. A politikai játszmákat. A sakkbábu szerepét, amit a hatalmasok úgy mozgatnak terveik tábláján, ahogy óhajtják.
- De.... Az, hogy megkerestek a levéllel, már azt jelentette, hogy tudták. Nem te döntöttél úgy, hogy belefolysz. Szerintem itt már nem volt választás. - Ez... Talán nem az, amit hallani akart volna... - Megpróbálnak mozgatni minket. De ne feledd, van egy grófságunk. Itt mi sem vagyunk hatalom nélkül, és ez nem dicsekvés. Nem tervezem ennyiben hagyni.
Igyekszik a tónusát úgy beállítani, hogy magabiztosságot sugározzon. Mint amikor tárgyal. Csak akkor kevésbé szokott kedvesnek hangzani. Ritkán zokognak vele szemben. Igyekszik állni a nő pillantását. Nem könnyű.
- Vagy csak nem kellett volna ráakadnom a horogra, mint egy hal, hogy aztán hagyjam, hogy az orromnál fogva vezessenek – Alicia hangja remeg, hallhatóan küzd az érzelmeivel. Megrázza a fejét, de továbbra is Damienre néz. Ajkai vonallá préselődnek. - Nektek van. Nekem nincs semmim, nemhogy hatalmam. – Egy ideig hang nélkül mered maga elé, már nem nevet. Majd megtöri a szemkontaktust.  Hangja fojtott, amikor újra megszólal. - Irányítani fognak. Megint irányítani fognak, és észre se fogom venni, de nem tudom, mi más választásom van.
Ezután csak rázza a zokogás, tehetetlenül, Damien pedig csak néz, hitetlenkedve. Kevés személyt látott ennyire összetörtnek. De nem is az a lényeg, hogy összetörtnek. Mina az egyik. Hosszú ideig, nagyon hosszú ideig ő volt az egyetlen.
- Nem ez a lényeg. Most lehetőségem lesz közelről megnézni ezt. A legközelebbről. És téged sem hagyunk magunkra. - szorítja meg picit a vállát – ahonnan a nő még nem lökte el a kezét, és ez valahol biztató. - Együtt jöttünk ide, együtt vagyunk ebben az egész vacakban. Akármi is történt korábban, ez már nem ugyanaz. Te sem vagy ugyanaz.
Reméli, igaz,amit mond. Nem ismerte őt akkor. De az biztos, hogy valami változott. Korábban nem volt beleszólása, most van.
A vállát fogva mintha ő is kapaszkodna ebbe. Tudnia kell, hogy igaz.
Alicia nincs olyan állapotban, hogy bármit mondjon. Az irányítatlan zokogás tartja a markában, s egyszer csak közelebb lép, megragadva Damien ruháját és a mellkasához támasztja a fejét. Megfagy egy pillanatra. Furcsán, szokatlanul megfeszül a gyomra és egy pillanatig tudatosítania kell, hogy ez itt, akinek a tudatában van, ez tényleg ő.
Leheletnyi, halk, pillangószárny-hangokat hall csak.
- ...vigyázz majd rám...
Valóban ezt kérte tőle? Alicia, aki azt is eltitkolta, hogy megevett még kettő süteményt? Akinek a tekintete néha felnyársal, humora sötét és szúrós, aki annyit hallgat, aki – Damien úgy hitte – előbb távozna a túlvilágba, semmint hogy segítséget kérjen valakiről?
Mondani kéne valamit. Mondani kéne valamit. De mit még? Ilyenkor Minának sem szokta tudni, mit mondjon, csak tehetetlenül szemléli az összeomlást, és... Nem akar hinni a szemének. De a többi érzékszervének már muszáj.
Megilletődve emeli meg a kezét és érinti Alicia hátához. A másik keze a hajához ér óvatosan. Nyel egyet. Nem tudja, van-e joga ehhez. Ezekhez az érintésekhez. De azzal, hogy Alicia idelépett, végül is talán már engedélyt adott.
- Úgy lesz.
Utána már nem kell szólnia semmit, nem vár el tőle a nő semmit, és ő sem várja el, hogy abbahagyja a sírást, ameddig nem képes rá.
Eltelik pár perc, amíg csak áll nyugodtan, és ismétli, hogy ez valóban megtörténik.
Talán csak erre van szüksége. Biztosan. Nem mindig kell mondani valamit. Nem is mindig lehet mondani valamit. S most, ezzel… segít neki.
Utána útjukra kell eredniük.
Alicia minden bizonnyal nem kívánja felemlegetni ezeket a perceket. Arcvonásait hamarosan rendezi, ahogy Damien elkíséri őt a sírásók cégéhez. A hideg kirázza kissé a gondolattól. Bár még ott kering emlékei közt az elmúlt néhány perc, bekúszik oda az aggodalom is.
Egy postaláda és egy kopogtató csak a kis sorház egyikének a felszerelése. Nem feltűnő hely.  Pont jó a rejtőzködéshez.
Alicia megáll, még mielőtt bekopogna a kilincstelen ajtón.
- Ha tíz percen belül nem vagyok itt, akkor...- A bejáratra néz, majd vissza Damienre. - Nyugodtan betörheted. Vagy amit ilyenkor szoktál csinálni – vonja meg a vállát. Könnyednek tűnik. Vajon mekkora erőfeszítésbe kerül elrejtenie a kétségeit?
Ráadásul feltételezi, hogy Damien be szokott törni ajtókat. Hmm.
Randalírozás zajai szűrődnek ki az ajtó mögül…
Damien feltűnésmentes eldugott hely után néz, és elmerül a házfalak vizsgálatában. Közben nyitva tartja a füleit. Körbejárja kissé az épületet esetleges ki- és bejutási lehetőségek után kutatva. Néha megáll, de nem lehet hallgatózni, túl vastagak a falak, vagy túl jól van szigetelve. Valószínűleg mindkettő.
Unalmában Seamus és emberei sejlenek fel újra az emlékezetében. Vajon mennyit tudhatnak? S mit tegyen, ha Seamus valóban elvárja, hogy elinduljon az erdő felé? Egyedül elég lesz-e, hogy megállítsa bármiben? Mikor tervezik az első támadásokat? Hogy fognak erről figyelmeztetni bárkit? Mire Mina odaér…
Megannyi gond. Fáradtan sóhajt, majd úgy dönt, leül egy az épület közelében lévő padra, s elrágcsál egy almát. Csuklyáját a fejére húzza, ezen a környéken tán ezzel se kelt több gyanút, mint mással.
Vigyázz majd rám. A mondat. Újra és újra.
Csak bámulja a földet maga előtt. Hány perc telhetett már el? Biztosan kevesebb, mint érzi. Nem kellene aggódnia. Alicia meg tudja védeni magát…. ugye?
Azon veszi észre magát, hogy nyugtalanul tördeli a kezét.
Mit is tesz, ha akár betöri az ajtót? És ha nem sikerül betörni? Ha itt elkezd zárat megpróbálni feltörni, elég könnyen lebukhat. Bár… eldugott hely.
És bent kivel fog találkozni? Nem ismeri annyira ezeket az embereket, Alicia alig mondott róluk pár szót. És mi van, ha már túl késő lesz?
Miután minden kellően sötét színezetet nyert, az ajtó újra nyílik. És kilép rajta egy egyben levő, ép Alicia Zharis.
A világ színei kezdenek visszatérni. Damien fölkel a padról, füle mögé igazítja a haját, fülel még egy kicsit, aztán ha Alicia sincs ellenére, elfelé kezd sétálni az épülettől.
- Kezdett lejárni az idő - jegyzi meg viccesen, de érezhetően még feszülten.
- Már kezdted tervezni, hogyan szabadítod ki a bajba jutott hölgyet? – kérdi pimasz félmosollyal Alicia, a férfi pedig nem akar hinni a fülének. Meglepetten pislog egyet, majd zavartan, de megkönnyebbülten felnevet.  Alicia az előbb még a karjaiban zokogott. Most pedig… Nem érti ezt az elfet.
De nem baj.
. - Az ablakon keresztül közeledtél volna vagy az ajtón? Netalán a kéményen át próbáltál volna bejutni? – tetézi Alicia.
- Szerintem... Csak átmentem volna a falon. – mosolyog vissza ő is, Seamus trükkjére gondolva.
Ám úgy fest, Alicia talán tényleg elhitte, hogy képes erre…
- Ilyet is tudsz? – emelkedik meg szemöldöke őszintének tűnő meglepetéssel.
Újabb zavart nevetés.
- Sajnos nem. De nem lennék meglepve, ha ezek a druidák azt is megtanítanák..
Alicia elmeséli, miket hallott a benti emberektől ezzel a Heather Whitefanggel kapcsolatban. Az ostrom után nem sokkal tűnt el, állítólag több lehetőséget, szabadságot akart, nyomot hagyni a világban. Hírnevet. A Sötét Apostol szolgálatában is állt, de az nem adott neki rangot, majd egy kis szekta tagja lett, később pedig itt dolgozott, sírőrzőként és emberek életrajzát gyűjtötte össze. Jó memóriáját és elemzőképességét kiemelték, ami miatt igen jól ment neki ez a munka. Heather tehát nem volt harcos, nem szerette a háborúskodást. Nem irányított élőholtakat.
Damien elgondolkozik kissé a hallottak után.
- Hát... Az hogy békekedvelő, az előnyünkre válik. De ezzel kissé egyedül van, attól tartok. Hol lehet most?
- A békekedvelésből nem biztos, hogy sok maradt, ha Seamus mellett lebzsel – forgatja meg Alicia a szemeit. - Az ambíciózus természete viszont szerintem jobban kihasználható. A holléte pedig feltételezem, hamar ki fog derülni, ha a gyakorlótéren találkozunk azzal a... démonnal? – – vált a végén kérdő hangsúlyra.
- Argran? Meglehet. Remélem. Oh. Ő most vajon tud a tegnap éjjeli találkámról? Mélázik. Ha igen, boldog lesz. Vagy, ki tudja…
Alicia eltűnődik.
- Elképzelhető, ha ő is és Seamus is annyira próbáltak fűzögetni a csatlakozásodat illetően...- Remélhetőleg ez ott kiderül.
Damien ismét nyugtalan lesz, de kívülről csak elgondolkozó homlokráncolásban nyilvánul ez meg. - Egyelőre nem tudhatják, hogy egy oldalon állunk. Lehet hogy rám nem jellemző dolgokat kell majd mondanom - figyelmezteti.
- Tudom, és ez rám is igaz – felel a nő.  Damien csak bólint.
A gyakorlótérre kiérve megrémiszti a sereg méretének látványa. Rengeteg katonánál kéziágyú. Rengeteg lövészt lát, páncélos katonát, ők formációkba állva gyakorlatoznak, masíroznak, alakzatokba állnak, majd egymásnak esnek. A formáció túlzottan ismerős… az északi hadsereg alkalmazott hasonlót, ám azoknál pika volt, ezeknél pedig pajzs és rövidkard. Vannak, akik kardoznak, birkóznak, felüléseket, fekvőtámaszokat csinálnak.
Látja a lovasságot is, mindenféle furcsa, a Sötét erdőből származó förmedvény, bestia, úgy ülnek rajtuk, akár a lovakon.
A fegyvereken kívül uralkodó a mindent átható mágia. Nem csak a druidákat hatja át, a puskásokat is. A puskák első ránézésre ugyanolyanok, mint az északi puskák, de meg vannak bolondítva valamivel, ami az ismeretlen, sötét tündevadonból származik… És ki tudja, mivel jár. Ki tudja, mi kellett hozzá. Mit kellett feláldozni érte. Mi a csapda benne.
A tömegből kisejlik Argran és Sir Greyhorn alakja. Alicia megtorpan.
- Szerintem tudják, hogy ismerjük egymást De ha úgy érzed, hogy jobb lenne, ha maradnék, akkor maradok itt.
- Nos, át is verhetlek. Legjobban akkor tudlak megfigyelni, ha veled vagyok. De... Talán biztonságosabb. Légy óvatos - néz a szemébe kíváncsian, a nemrégi kirohanás nyomait kutatva. De semmi. Alicia tekintete sima, akár egy tó felszíne.
– Te is - mondja vissza Alicia ismét.
Damien Argran és Greyhorn felé kezd sétát.
Argran azonban észrevette Aliciát is, hiába próbált ő a háttérben maradni, közösen köszönti őket.
- Áh, drága barátaim, örülök, hogy idetaláltatok. És volt van a grófkisasszony, ha jól emlíkszem, druidaleckéket ígértem neki... – mondja affektálva.
Damien picit elhúzza a száját.
[color:22f4=66ff00]- Sajnos a grófnő most... Nincs túl jól. De át tudom neki adni a leckéket, ha esetleg... Bízik bennem annyira. Sötét tündeként talán kevesebb... Hídon is kell áthaladni ehhez.
Alicia pusztán biccent a démonnak.
- Netán te is vágy erre a mágiára? – kérdi Argran. Honnan szedte ezt a beszédet…

- Úgy látom, a sereg minden egysége és eszköze használja- mutat a gyakorlatozókra, mintha mi se lenne egyértelműbb.
- Sajnos nem, van akinek nem sikerül, vagy csak nem akarja megtanulni. – bök egy kisebb gyakorlatozó szakasz irányába.  - A lövészeink például druidamágiával fújnak tüzet, golyókat a fegyverükből, a többiek pedig, akik erre nem képesek fedezik őket. Szóval, te is vágysz erre a mágiára?
- Kíváncsi vagyok - bólint.  Azt hitte, ez eléggé elfogadásnak hangzik. De nem. Argran mérgesen szorítja össze a szemét.
- Kíváncsi? A csacska gyerek kíváncsi. A kutya meg a macska kíváncsi. Meg az ostoba sírrabló tolvaj kíváncsi! Én nem ezt kérdeztem! Miért nem képesek az emberek arra válaszolni, amit kérdeztem?! – Csak úgy süt belőle a düh. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, miféle démon ő…
Kipirult arcával fújtat néhányat, majd mintha észrevenné magát, sóhajt egyet és leereszt. - Elnézést, ösztönös dolog. Démoni dolog, tudod. Hagyjuk is, hadd mutassam meg a mágia forrását.
- Úgy hittem, mindenki elfogadásra kerül itt – hallja maga mellől Alicia hangját, s kihallja belőle a rejtett feszültséget.
Ó, ne.
Először felhúzza, majd összevonja szemöldökét. - Kíváncsiság nélkül aligha fedeztek volna fel bármit is. - jegyzi meg kimérten. - Bár ott a túlélés, ami nem elhanyagolható... - teszi hozzá halkan. Utána Alicia felé fordul. Megpróbálja felmérni, mennyire ideges.
- Maga egy vérbeli diplomata... – morogja Argran, s Damien eldönti, ez lesz a kedvenc szitok, amit valaha mondtak rá. Argrannak, úgy fest, sikerül elfojtania az indulatait. - Inkább fejezzék be a köszörülést és figyeljenek. – Most már elmosolyodik. - Ettől el fogját tátani a szájukat.
Egy tünde imát kezd mondani, a napot, a csillagokat emlegeti, teremtést és megújulást, melyet az erdőtűz hoz  magával. Ez már igen biztató. Ahogy a szavakat mondja, ujjai végéről tűz jelenik meg, akárcsak amikor Mina gyakorolt, fölszaladnak a ruháján át a válláig. Végül a lángok egy madár alakját veszik fel a válla fölött. Hullámzó, változó körvonalú tűzmadárét. Akkora, akár egy nagy sas. Hangja éles és kissé fájdalmas, ahogy rikolt egyet.
- Annak idején csak tünde remeték állhattak druidának. De most, hogy Finsterwaldot megismertük, rájöttünk, hogyan kerüljünk közelebb Istenhez. Minden harcosunk, akit itt mágiát láttok használni szövetséget kötött egy állattal vagy növénnyel, mely maga is képes a mágiát magába szívni. tanuld meg, hogyan vedd el tőle, és tiéd a mágia.
Őszinte ámulat tükröződik Damien arcán. Ez az, amit mutat, az aggódó gyanakvást nem.
- És hogyan jön létre ez a... Szövetség?
- Ez az ami miatt nem elég magyarázni a "leckét". Ezt érezni kell, mert minden élőlénynél más. Mindengyiket másképp kell megszelídíteni. – Argran megsimogatja a madár csőrét. Persze nem bántják a lángok.
Egyet csettint, odahívva maga mellé egy katonát, kinél egy láda van. Benne pár napja kicsírázott növények, egy kupac nedves földben.
- Ezek a növények képesek ránőni a bőrödre. Ezzel volt eddig a legtöbbeknek sikere. – mutatja be őket, majd kivesz egyet.
- Na de elég a szóból, lássunk egy demonstrációt. Mit szeretnél, van négy évszak elemeihez való, növényburjánzó, még állatmágiát adó is. Ezt a változatot mondjuk a legtöbben elemi mágiához használják.
- Négy évszak - felel kertelés nélkül, mielőtt a démon ismét leordítja.
Ezúttal Argran elégedettnek tűnik. - Kiváló. Melyik elemmel próbálkoznál először?

-Oh.. azt hittem, ön demonstrál.
Biztos nem fogja hagyni, hogy ismeretlen Sötét erdei növényeket növesszenek a bőrébe…
- Már mondtam, hogy nincs sok értelme magyarázni. Ezt érezni kell. Vagy talán inkább próbálkoznál meg egy állattal? - int a bestiákkal gyakorlók felé. Remek, még jobb. A démon stílusa kezdi valamiféle piaci eladóéra emlékeztetni.
- Legyen. Mi lesz velük, ha... Használom a mágiájukat?
- Változó. Az erősebbje elég jól bírja, a gyengébbik kevésbé. Ha túlhajtja az ember, bele is tud pusztulni, erre oda kell figyelni. De nem kell félni, rengeteg ilyet fogunk el, a növényeket meg halomra termesztjük. Egyedül a ritkábbakkal meg az erősebbekkel éri meg óvatosan bánni. A többinél nyugodtan lehet kísérletezni
Ezek konkrétan iparágat hoztak létre ebből.
Egy közeledő csapat vonja magár a figyelmét. Az egyikük medvén lovagol. A medvén nincs semmi különös, egy hagyományos, nem-finsterwaldi medvének tűnik. Viszont egyes tündéken kívül soha, senki nem tudott megszelídíteni egy medvét úgy, hogy ráülhessen.
- Üdvözlet. – köszönti őket a medvelovas.
Argran meg is veregeti az oldalát. Az állat rá se hederít, nem hozza ki a sodrából. - A legegyszerűbb felhasználni a növényt arra, hogy szert tegyünk arra a druidamágiára, amivel aztán állati köteléket lehet létrehozni. Így csak a növény bánja, a állati társ nem. Nem láttok más hadsereget medvén lovagolni, mi?
- És mostmár bárki elültetheti ezt a magot a testébe, hogy aztán az övé legyen. – Argran nagyon büszkének tűnik. - Többé már nem csak a besavanyodott tünde nemesekhez tartozik. Nem kell hozzá más, csak a kellő elszántság.
- Magot? - ráncolja össze szemöldökét. Tehát a növény egész növekedése a testben történik. És valakik hajlandók ezt tenni magukkal. - Hmm. Ezek a magok mind Finsterrwaldból származnak?
- Igen, Veronián ehhez hasonló nem terem.
- Gondolom, ezt nem lehet később eltávolítani... – kérdi Damien bizonytalanul. Vajon mennyi kérdést tehet még fel, mielőtt Argran dühe kitör?
- Ó, de csak ki kell tépni. Le is lehet később cserélni egy másikra, ha megunod. Pár apró metszés, kivágjuk, igazából ha a leveleit mind levágot egy idő után nem marad ereje újakat növeszteni és csak simán elrohad. – vonja ismét meg a vállát - Ez csak egy növény, nem kell félni tőle.
A férfi elgondolkodva bólogat.
- Felettébb különös. Ki fedezte fel ezt az újító módszert?
Seamus igazán nem sieti el a kapcsolat felvételét... Lehet persze, hogy napokig nem jelentkezik...
- Ez egy fokozatos felfedezés volt, Mr. Nightwind, rengeteg résztvevővel és felfedezővel. Nehéz volna egy emberre is rámutatni.
Damien szemei kikerekednek, ahogy meghallja a hangot.
Emlegetett szamár, vagy hogy mondják az emberek.
Seamus sétál hozzájuk, úgy, mint aki masíroz, s Damien biztos benne, hogy mágiával szórja szét a port a cipője körül. Alattvalói enyhén meghajolnak, ahogy elsétál előttük, néhányan tisztelegnek. Még Argran is kihúzza magát, majd fejet hajt.
– Felség.
- Látom sikerült idetalálniuk. Mindenkinek...kivéve a kedves grófkiasasszonyt. – Tekintetéből tisztán süt a vád és gyanakvás.
Seamus mellett egy alacsony, rövid hajú nő sétál. Nyilvánvalóan együtt jöttek. Arcán látszik a kor, bár alakja karcsú. Haja egy része ősz, s egy vastag keretű, két lencsés valamit helyez a szeme elé. Ilyen technológiával nemigen találkozott még. Bár hallott róla, hogy készítenek ilyeneket.
- A kedves útitársának pedig egy vendéget hoztak.
Ez Aliciának szól.
Az őszes nő odafordul felé.
- Tiszteletem. A nevem Heather Whitefang. Már nagyon régóta várom, hogy találkozzunk. – mosolyodik el, megvillantva a fogait.


***

Eközben Mina a fogatban, ami elindult Hellenburg felé…


Mina összeszorult szívvel és torokkal ül a kocsiban. Sötétnek tűnik minden, szédül, nincs jól, Sebi is elkezd nyöszörögni az ölében, de most nincs ereje, hogy megvigasztalja. Most őt kéne. Mikor fog kiderülni, jól döntött-e? Lehetett-e jól dönteni? Megfeszül. Dobogás. Mi a fene? Közelebb húzza magához Sebastiant, ahogy a hang irrányába pislog. Aztán csak bámul kerek szemekkel a kinyíló párnaülésre. Várjunk, ez már megtörtént egyszer....
A vele szemben levő ülés felemelkedik, és egy maradéktalanul elegánsan öltözött vámpírlány pattan ki alóla, majd ül le és teszi keresztbe a lábait, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Jesszus, már azt hittem, sose tűnnek el... – néz MInára azzal a cinkos vigyorral, melyet már oly sokszor látott.
Lucretia von Nachtraben.
Ő? Itt? Hogy?
- Mi...? - hagyja el ajkait egy kisssé erőtlen nyöszörgés, azt se tudja, mit mondhatna. - Te... mióta vagy ott bent? Mit csinálsz te itt? - kérdi, a végére már kicsit halkítva a hangján.
- Minden rendben, asszonyom? - kérdi a kocsis elölről.
- Hogyne, csak... nem tudtam, hogy lesz egy új utasunk...
- Nos, szerettem volna egy új harisnyát venni, lakik itt egy kedves ismerősöm...és aggódtam, hogy karóra tűzik a fejed. Tudod, a szokásos. - kacsint Minára. - Mindig ott vagyok, ahol a legkevésbé számítanál rám.
Mina nyitja és csukja a száját, Sebastian pedig érdeklődve pislog az új hölgy felé. - De... mióta vagy itt? Amikor ideérkeztünk, akkor is ott bújtál, vagy... - nem fejezi be a kérdést. Próbál magyarázatot találni.
- Veletek utaztam. – von vállat Lucretia. Tehát egész végig itt volt… Meg kell tanulnia ezt a mágiát, amivel összenyomorodva lehet létezni órákon át, és kapsz levegőt, de még a csontjaidnak, izmaidnak sem árt. - De amúgy is, nincs neked most fontosabb dolgod?
MIna gyorsabban kezdi venni a levegőt. Ezen a hangnemen fel kellene háborodnia. De valóban.... van jobb dolga.
Eljut az agyához, mit mondott Lucretia az előbb.
- Nos... ami a karóba tűzésemet illeti, ne aggódj, nem kell féltened. Sok csatát átvészeltem már. Ez talán lehetne hitelesebb, ha kevésbé remegő hangon mondaná és mondjuk nem akkor, mikor egy a hüvelykujját épp szájába illesztő kisfiú ül az ölében. - A dolgom pedig... egyelőre nem nagyon tehetek mást, mint hogy megvárom, hogy a kocsi haladjon, nemde? - vonja meg túlzottan is kívácsian a szemöldökét. Nyilvánvaló, hogy nem harisnyák miatt van itt. Tud valamit, ami segíthet nekik? Többet tud erről a Seamus-ről, az egész királyságáról? De vajon kinek az oldalán vannak ők ebben?
Nachtrabenek. Nem kellene nekik senki oldalán sem lenni.
De persze ez sokakkal így volt elméletben, aztán nem így folytatódott…
- Igen, közben én is hallgatództam egy kicsit. A helyzet az, hogy van itt is valaki, aki tudna segíteni. Nem tudom miért, de egy ideje figyelik a ti hegyesfülű barátaitokat. Nem fogod elhinni, kinek a haverjaira találtam rá. A kedves levelezőtársad, Aladrik megkérte néhány haverját, hogy tartsák nyitva a szemüket.

Kikerekednek a szemei.
Túllépve azon felháborodásán, hogy ez a nő illetéktelenül behatol a fogatjukba, ki tudja, hogyan, és beleássa magát a terveikbe, amiket mond, kijózanítóak.
Ez aligha lehet rosszabb. De. Mindig lehet. De épp elég rossz már így is... - Kik... honnan tudsz erről pontosan? - kérdi halkan, remélve, hogy Lucretia nem haragszik meg rá számonkérő hangneméért. De aligha tud nyugton maradni.
Attól tartanak, valóban elárulja Délt... Miért kellett elkezdenie ezt az őrültséget? Simán nemet is mondhatott volna neki. Persze nem tudja, Seamus mit tett volna akkor. Nem is akarja tudni.
Gyűlöletes, amikor valakit egyszerre kell félteni és egyszerre haragszik rá.
- Hogy-hogy honnan, lehallgattam a beszélgetésüket. Honnan máshonnan kéne tudnom? – kuncog a lány, amitől egyszerre támad kedve jó erősen megrázni és megölelni. Meg kell nyugodni. Meg kell nyugodni… - Nektek sem ártana óvatosabbnak lenni. Tündebarátainknak is van egy-két trükk a tarsolyában.
Azok az átkozott tündék.
– Nem, tegnap este minden rendben volt. – Lucretia az asztal felé bök. - Zárt helységekben nincs olyan könnyű dolguk. Miért, lemaradtam valami fontosról?
Mina megmerevedik. Lucretiának sem feltétlen kell mindenről tudnia. A Nachtrabenek és a titkok... elege van az egészből. - Szóval kívülről figyelik meg... hát, ez remek. De... de hát mégis miért? Miért pont őt akkor, és mondjuk engem miért nem? - ráncolja a szemöldökét, megkísérelve figyelmen kívül hagyni Lucretia kérdését. Szíve kényelmetlen erővel dörömböl a mellkasán.
- Nem tudom, sajnos még egyiküket sem sikerült megharapnom...elkapjunk valakit? – kérdi Lucretia, csillogó lelkesedéssel a szemeiben.
Már el is felejtette, mikre is képes ez a lány...
Mina szörnyülködve pislog vissza rá és hevesen rázza a fejét.
- Dehogyis! Mikre gondolsz... Lucretia, én egy déli grófnő vagyok, nem csinálhatok ilyesmit. És... különben is. Most minél gyorsabban vissza kell jutnom Hellenburgba. Biztos ezt is tudod, ha már annyit hallgatóztál... - sóhajt fáradtan. - Mit akarnak tőle? Hallottál olyat, hogy bántani akarják Damient? - faggatja tovább.
- Az ráér később, mire odaérsz már túl késő lesz. Amúgy is, mégis mi hasznuk lenne azzal, amit mondani tudnál nekik?
– kérdi Lucretia, figyelmen kívül hagyva a Damienre vonatkozó kérdést…
Elsápad. Lassan rázni kezdi a fejét. Nem lehet túl késő... nem...
- Tudod, hogy Seamus mit tervez? Tudod, mire megy ki ez az egész gyakorlás, ezek a furcsa mágiák, ez a hatamas sereg? - Lehalkítja a hangját, közelebb hajol és kimondja megint, bár Lucretiát ismerve biztosan tudja már. - Egy új királyságot akarnak.
Lucretia ismét vállat von. - Ehhez nem kellet sokat hallgatódznom. Ezzel dicsekednek, amióta ideértünk.

- Hát ezt kell elmondani nekik. Kötelességem. És egyébként sem hagynám, hogy egy ilyen őrült vezesse... Feláldozna bárkit... azt nem tudom még, hogy működik pontosan a mágiájuk, de nem olyasmi, mint amit eddig láttunk. Kell lennie valami csapdának is ezzel kapcsolatban, érzem. A királynak tudnia kell róla. Mi mást tehetnék? - húzza magához Sebit, mintegy jelzésként, aki kényelmesen el is helyezkedik. Elbújik Mina hajában, elfordulva az idegen hangoktól. - Ha létrejön ez a királyság, talán egyszerre fog háborúzni a másik kettővel. Akkor számtalan halál lesz. Fölöslegesen. Ez lesz, ha hagyjuk, hogy Seamus maradjon ott, ahol van.
- Ö....írj egy levelet? – néz rá Alicia bamba tekintettel.
- És mi biztosítja, hogy az tényleg odaér? Mi bizonyítja, hogy aki olvassa, hisz nekem? Ha ott vagyok, akár a kérdéseire is tudok felelni. Egy levél, legyen akármilyen hosszú, nem térhet ki mindenre. Mindig akadnak kérdések, amelyekre nem volt benne válasz.
- Semmi. – tárta szét a kezét a lány. - Csak reméltem, hogy a lelki békédhez elég lenne. - Lucretia kuncogása ezúttal még kevésbé okoz vidámságot, mint korábban.
Ha nem a jó kérdéseket teszem fel, talán meg se tudom a választ...
Ezúttal összehúzza a szemeit. Ujjai tétován Sebi hajára simulnak.
- Téged nem is érdekel ez az egész?... Várj csak. Azt mondtad, túl késő lenne, mire odaérnék. Akkor a levéllel is túl késő lenne. Miért mondtad ezt egyáltalán?
- Lassíst, csajszi, vegyél mély levegőt. – legyezget maga előtt Lucretia a kezével. - Egyszerre csak egy dolog foglalkoztasson, mert belefájdul a fejed. Én egyelőre még csak mint megfigyelő vagyok itt. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből, ennyi az egész. Még nem látok okot rá, hogy bármibe is be kéne avatkoznom.
Kikerekednek a szemei és kissé hisztérikusan felnevet. Aztán csak kapkodja a levegőt egy ideig. Sebi méltatlankodva nyöszörögni kezd. - Hát ez csodálatos. Nos, sajnálatos mód elég régóta nem volt lehetőségem csak egy dolgon gondolkodni. Ott vannak a grófsági ügyek. Itt van például - a gyermekem. Itt van, hogy Dél szolgálatában vagyok, aztán jön egy csapat furcsa mágiát űző, mindenféle démonokból álló csapat, akik állításuk szerint mindenkit befogadnak a hadseregükbe - amivel megpróbálják elpusztítani Delet ÉS Északot. És én közben gondoljak egy dologra. Hát persze. Oh, kifelejtettem, hogy a déli király örököse megfigyelteti a társamat, így már az ő életéért is aggódhatok. - sorolja eléggé hadarva, a hangmagasságot gyakran váltakoztatva. Aztán csak csendesen lélegzik egy ideig, behunyva a szemét. Majd új levegőt vesz, s felemeli szabad mutatóujját. - Aztán kimászol a kocsim üléséből, bejelented, hogy mindezt tudod, és még csak nem is érdekel ez az egész?
Megcsóválja a fejét. Ismerős gyakorlatokkal próbálja lenyugtatni a légzését. A gondolatait. Nem gondolni semmire. Üres, csendes, fehér köd. De nem megy.
- Nos, ezek közül egy miatt nem kell aggódnod. A kedves levelezőtársad barátja Seamus-ékat figyelte, Damien csak véletlenül került a képbe. Nem ő az, akire szúrós szemmel néznek. – dől hátra, de ültében is lebeg, így a párna benyomódik kissé alatta. - De sikerült végre összeszednem mi minden van most terítéken. Gratulálok. Tudod...le mertem volna fogadni, hogy gyerekkorodban megszoktad az ilyet. Vagy téged nem cibáltak el anyádék mindenféle simlis találkozóra?
Ezúttal ő nem törődik a kérdéssel.
Összeráncolja a szemöldökét. - Te.. Na jó. Elegem van abból, hogy szórakoznak velem. - A lába idegesen járni kezd a földön. Sebastian hirtelen éles hangon sírni kezd. Néhány gyors puszi a fejére, majd közelebb húzza. A hangok tompulnak, de még mindig méltatlankodva sírdogál. - Bocsáss meg - suttogja, de nem biztos benne, hogy csak a hangoskodásra gondol. - Örömet lelsz abban, hogy játszadozol velem?- kérdi számonkérő hangon.
- Csak egy kicsit.  De munka közben nem szokásom játszadozni. Nem csináltam mást, csak válaszoltam a kérdéseidre. A játszadozást te csinálod saját magaddal.
Nem. Nem lehet. Nyilvánvalóan csak jólesett neki látni, hogy Mina ijedten próbálja védeni Damient. Nem kell neki ok rá, korábban is ilyen volt. Semmire egy egyértelmű válasz.
A vádak könnyen érkeznek, de Lucretia tekintete ezúttal túl komoly. Komoly annyira, hogy Mina megkérdőjelezze, valóban igaz-e, amit gondol róla.
A másik Nachtraben sóhajt egy mélyet.
- Arra akarok kilyukadni, hogy ha ilyen állapotban mégy Hellenburgba politizálni, ízekre fognak szedni...vagy elájulsz, mielőtt lehetőségük lenne rá. Pihenj meg előtte és szedd rendbe a fejed. Hogy hogy csinálod, nem érdekel. Én a levelet mondtam, mert akkor két hétbe telik nekik kérdezősködni, de ha megállsz útközben egy fürdőházban, már az is megteszi. De nem fogod tudni rávenni őket, hogy lássanak tisztán, ha te sem látsz tisztán.
Feltartja a mutatóujját. - Azt mondtad, Damien van veszélyben. Nem azt, hogy... Aladrik megfigyelteti Seamus embereit. – próbál kapaszkodni az utolsó emlékbe, mely szerint jogos a felháborodása.
Megpróbál visszagondolni. Feszültség. Semmi más. Egy kavargó köd az egész. Tényleg nem látna tisztán? De hisz csak félti őket. Minden joga megvan arra, hogy féltse őket.
- De azt mondtad, már késő lesz. Miért? - kérdi szenvedve, megpróbálva lassú levegőket venni. Ösztönösen simogatja Sebi hátát.
- Mert mire visszaérsz, a sereg már útnak indult. – jelenti ki Lucretia, könyörtelenül összefűzve az ujjait, amiket béklyóként érez Mina a mellkasában. - És Damien veszélyben van, mert el akarják magukkal vinni. Nem bízom a srác akaraterejében, hogy ellen tudna sokáig állni nekik...
Felháborodhatna ezen a feltételezésen, de van egy olyan aspektusa, amely miatt aggasztóbb…
Izmai rángatózni kezdenek. - Miről beszélsz? Őrültnek tartja őket, akárcsak én. Esze ágában nincs beállni... ezek közé. Dehogy. Mivel tudnák... mivel tudnák az elméjét befolyásolni?
Nem tudni, miféle mágiájuk van. Mi van, ha a Sötét erdő erejét felhasználva még a gondolatait is magukévá láncolják?
Mi van, ha… ha Damiennel már mindez megtörtént, és nekik nem mondott igazat?
Ez nem lehet. Ez túl sok. Valamiben muszáj bíznia. Ő az egyik, aki a legközelebb áll hozzá. Ha benne nem bízhat, minden összeomlik, minden… Akkor Alicia is veszélyben van, de hisz egész Dél, Észak, minden veszélyben van…
- Nem... - rázza a fejét, és érzi, ahogy a sírás túlságosan ismerősen, erősen húzza az ajkait. - Ennek nincs értelme. Hacsak nem használnak valami förmedvény mágiát, akkor miért tudnának ilyet tenni? Szemeiből süt az elveszettség, ahogy világa utolsó biztos köve is szétfoszlani látszik.
A szemben ülő lány csak megvonja a vállát.
- Hát legyen. Ezegyszer bízok a te Damienedben. Reméljük nem okoz nekünk csalódást. Akkor már csak biztosra kell menned, hogy téged nem néznek majd őrületnek, amikor elmeséled mit láttál Eichenschildben...komolyan, egy csendes este a fürdőházban csodákra képes, csak ajánlani tudom.
Meg fog őrülni… vagyis már megtette.
Összehúzza a szemöldökét.
- Mi okod van nem bízni benne? - kérdi ismét kissé élesen. El nem tudja képzelni, mi baja lehet Lucretiának Damiennel. - Fürdőházba pedig nemigne van időm menni, hisz, mint ahogy már többször mondtad a sereg el fog indulni - merednek a szemei, mintha egy gyerekhez beszélne.
- Senkiben se bízok meg, amíg ki nem érdemelte. Őt még nem láttam eleget ténykedni, ennyi az egész. – vonja meg a vállát. Mina úgy dönt, nincs ideje megsértődni ismét. Luretia egy Nahctraben. És őtőle különbözik abban, hogy nem hagyta ott őket évekkel ezelőtt. - És továbbra is azt mondom, nem sétálhatsz be a farkasodúba felkészületlenül. Ha meg fogják tőled kérdezni, hogy kerítsék-e körbe a várost, zárják le a kapukat, állítsák elő a tündéket zendülésért és, mondjuk, akasszák őket fel, nehogy más a táborukhoz csatlakozzon, mit fogsz felelni?
- Hogy tennék meg, ha idő sincs rá? De nem akarom ezt. - rázza meg a fejét. - Nem mindegyikük Seamus, és ha igazat mondasz, és csak kimosta az agyukat, nem érdemelnek halált... Eh. - sóhajt egyet, majd előreszól a kocsisnak.
- Álljunk meg!
- Ahogy óhajtja, kisasszony... bocsásson meg, de ki a... ki az utasunk?
- Egy régi ismerősöm. Ne aggódjon, Gilbert. Segíteni fog nekünk. ...Remélem.- teszi hozzá. Kissé nyugodtabb most már. - Mi értelme erről beszélni, ha úgysem ér ide Hellenburg időben? - kérdi Lucretiától egyenletesebb hangon. Úgy sejti, van valami terve. Hiába azt állította, hogy nincs.
- Ó, emiatt nem kell aggódnod...az erdei falvaikat könnyebb felgyújtani. - felelte Lucretia már már ijesztő hangon - Csak fel akarlak előre készíteni. Mert ha egyszer odaérsz, csupa ilyet fogsz hallani... – Luretia szünetet tart, akár egy szülő, amikor rémtörténetet mesél gyerekének.   - Mert a legfontosabb kérdés az uraknak az lesz, hogy háborúba menjenek-e Seamus Fairbranch ellen.
Kikerekednek a szemei. - Nem gyújthatod fel csak úgy a Sötét erdőt. Senki sem tudja pontosan, miféle erők tanyáznak ott. Miféle teremtmények. Talán ők jobban... ők jobban tudják, mint mi. Nem biztos, hogy olyan könnyen le lehet győzni őket.
- Biztos vagy benne? És ha mondjuk kétszer anynian lennének? Háromszor? Tízszer? A kérdés inkább az: mikor lesz elég nagy a fenyegetés, hogy fel merd gyújtnai a Sötét Erdőt. Érted mire gondolok? Csupa ilyen felvetésekkel kell majd szembenézned, amiknek kockázatát és eredményességét kell mérlegelned majd, és tőled fognak választ várni, aki látta az ellenséget akció közben. Könnyű azt mondani, hogy nem csinálsz semmi olyat, ami kockázattal járna. Csakhogy a szomorú igazság az, hogy akkor nem fogsz tudni semmit csinálni. A te dolgod Hellenburgban az lesz, hogy reális képet tudj festeni a fenyegetésről. – Lucretia tekintete az övébe szúr és fogva tartja azt. Nem kell több szó ahhoz, hogy érezze, mennyi nyugszik a vállán. - Mindenki úgy fogja látni a tündéket, ahogyan te felvázolod.
A kezeibe temeti az arcát.
- Nem tudok e eleget róluk. Nem tudom, mi lesz, ha Seamus megalapítja a királyságát. Nem tudom, hogy működnek a mágiáik. Nem tudom, van-e más, aki, ha uralkodna Seamus helyett, jobb világ lenne. - sorolja legyőzötten és felettébb bosszúsan. - De ha tovább maradok, csak rosszabb lesz, nem? ... Várj. Ha Aladrik emberei megfigyelik a tündéket. Akkor nekik is tudniuk kell azt, amit nekem. - Kis ideig csendben van, majd mozdulatlan arccal néz vissza Lucretiára. - És honnan tudjam, hogy mondjuk... te nem pont ezt csinálod?
- Erre nem vennék mérget. Először is, Aladrik emberei tudják, hogy érdemes távolságot tartani, nem úgy mint egyesek. – Viccnek szánja, de Mina csak komoran néz. - De ami még fontosabb: Aladrik embereit nem próbálták meg beszervezni.
A kezeibe temeti az arcát. - Nem tudok e eleget róluk. Nem tudom, mi lesz, ha Seamus megalapítja a királyságát. Nem tudom, hogy működnek a mágiáik. Nem tudom, van-e más, aki, ha uralkodna Seamus helyett, jobb világ lenne. - sorolja legyőzötten és felettébb bosszúsan. - De ha tovább maradok, csak rosszabb lesz, nem? ... Várj. Ha Aladrik emberei megfigyelik a tündéket. Akkor nekik is tudniuk kell azt, amit nekem. - Kis ideig csendben van, majd mozdulatlan arccal néz vissza Lucretiára. - És honnan tudjam, hogy mondjuk... te nem pont ezt csinálod?
- Tehát Aladrik nem téged bízott meg ezzel. - kijelentés, de valójában kérdés, ahogy Lucretia szemeibe néz.
- Én nem vagyok Hellenburg szolgája...talán nem bízol bennem? -kérdi Lucretia ravasz vigyorral. Majd az inge nyakához nyúl és lejjebb húzza azt, felfedve a nyaka bal részét. - Miért nem bizonyosodsz meg róla? - vizslatja Mina szemeit. Ő és a játékai.
 - Talán megérted, nehéz tudni, kiben lehet bízni és kiben nem. - aggódva nézi a felszabadult nyakat. - Ez valami új trükk? - kérdi fáradtan. De közben oldalra pillant, felmérve, hogy helyezhetné el Sebastiant kényelmesen az ülésen...
- Tudod jól, mi történik, ha kiszívjuk valaki vérét, nem? Tudja. Persze, hogy tudja. Picit elvörösödik, ahogy egy régi emlék sejlik fel benne. Nem akar arra gondolni, több okból kifolyólag sem...
- Tehát a saját szavadat nem tartod elégnek...? - kérdi bizonytalanul.
- De igen. Nekem úgy tűnt, te nem tartod elégnek.
És igaza van. Mina felsóhajt. Van-e értelme, hogy ezt csinálja? Végül is, legalább egy kétséggel kevesebb lenne...
Kifújja a levegőt. Nyel egyet. Áthelyezgeti kissé az üléspárnákat, majd Sebastiant maga mellé ülteti s egy puszit helyez a feje búbjára. Kinyújtja a jobb kezét. - A csuklód tökéletesen megfelelő lesz.
- Ó, milyen óvatos - jegyzi meg Lucretia, ahogy kinyújtja a kezét.
Mina még egyszer kíváncsian felnéz Lucretia szemeibe, hátha ki tud olvasni valamit. Majd megfogja a lány kezét, és nagy levegővétel után óvatosan beleharap a csuklójába. Egy kis erő amúgy sem fog ártani.
Az elméjét hirtelen elárasztó élmények kimerítőek, alig tud figyelni, alig tud ráfókuszálni egyre-egyre. Látja, ahogy Lucretia összepakol. Kipárnázza a csomagteret, ahonnan nemrég előbújt. Valóban elment harisnyát vásárolni, és vett is. Meglátogatott valakit ebben sem hazudott. Az emlékből csak annyit lát, hogy valamiféle hivatalnok. Nem jelentős. Mondatok. Gondolatok. "Mina igazán beszerezhetne egy nagyobb kocsit." Micsoda? - fintorog. Ez egy nemesúré volt, mi kell ennél nagyobb? Hatalmas, kényelmes.... Persze, ha nem az aljában vagy. A vér újabb emlékekkel nyomja el a saját gondolatait. "Vajon elkapok valamit, ha beleharapok a sírásóba?" Nevethetnékje támad. Lucretia... Aztán ismerős helyek. Eichenschild. Városháza. A tündék szállása. A kocsma... A kocsma, ahol ők voltak! Lucretia is ott volt a tömegben. Nem vette észre. A nagy részeg tömegben vegyült el. Lucretia tekintete, ahogy végigpásztázza az embereket, étel után keresve. Argran vérére pályázott.... de feltűnt a démonnak, hogy követik, így nem tudott belőle lakomázni. Mina agyában megvillan a futó gondolat, milyen lehet a démon vére... Lucretia sokakkal beszélt. Fenyegette őket, hogy ne zavarják a kutakodást. Aztán megint bebújt a csomagtérbe. És várt. Sok perc. Ott a sötét mélységben. Fullasztó. Felülről rányomódott valaki súlya. Valakik súlya. Ráültek. Nem tudott előjönni. Alicia és Damien voltak azok.
Lihegve néz maga elé, ahogy az emlékkép szinte őt magát is fojtogatja. Lassan újra manifesztálódni kezd előtte a kocsi belseje, Lucretia tekintete, Sebi, ott ülve mellette, kezével a térdét érintve. Egy darabig néz tágra nyílt szemekkel. - Csak... csak mondom.... ezt a kocsit egy déli nemesúrtól nyerte Damien. Ha tudnád, mennyi olyan kocsi van, ami sokkal kisebb és kényelmetlenebb. Még díszes is! - ráncolja össze a szemöldökét, védelmezve kedvelt kocsiját. Majd mély levegőt vesz. - Azzal a démonnal nem árt vigyázni... ő valamiért nagyon lelkes volt, hogy Damien csatlakozzon hozzájuk...
- Szerintem színészkedett, amikor toboroz embereket. Az a démon ott ért hozzá, hogy kell óvatosan mozogni. Nem árul el magáról, csak annyit, amennyit kell. Nem tudom, mennyire tapasztalt, de biztos megélt már pár évet. Akárhogy is, remélem sikerült végre lenyugodnod. Hellenburgban nem fogsz tudni végigharapni mindenkit.
- Nem terveztem - húzódik hátra, elhatárolva magát a gondolattól. A vér íze túlságosan is kellemes a szájában. A módszer idegen tőle. Egyetlenegyszer fordult csak elő. Akkor kíváncsi volt. Nem arra, mire gondol a másik, csak arra, milyen ez. Kicsi volt. Kicsi volt... De ez kivételes helyzet volt...
- Nem Hellenburgtól tartok, hanem... tudod. - Kis szünetet tart. - Gondolod, hogy Seamus emberei meggyőzhetők lennének, hogy ne kövessék őt? Nem kellene mégis itt maradni és innen megpróbálni megállítani őt?
- Nem is tudom. Szerintem ha nem akarnák ezt, már rég leléptek volna. Úgy beszélsz róluk, mintha csak Seamus áldozatai lennének.
Lehajtja a fejét.
- Egy új lehetőséget ígér nekik. Még... a nekromantáknak is. Ki tudja, mi elől menekülnek. És Seamus nem mondja el nekik, mit tervez. Szerintem ők még nem tudják. Damiennek arról mesélt, hogy... egy mesés királyságot akar az erdő mélyén úgy, hogy az ott élőknek ne kelljen tudni, mennyi vér folyt, hogy elérje - meséli szomorúan.
- Ó nem erre gondoltam. Én arra gondoltam, akkor se mennének el, ha ez világossá válna. Mert Seamus sok minden, de nem bolond. Tudja jól ő is, hogy előbb utóbb kibújik a szög a zsákból. Számít rá. Meg arra, hogy utána is vele maradnak.
- Mert nincs más választásuk?
- kérdez rá az egyértelműre.
- Pontosan. - bök a levegőbe Lucretia. - Mert ezen a ponton sajnos ha valaki nem olyan agresszív, nem olyan meggyőző, nem olyan erős, és nem kész meghozni a kellő áldozatot, itt a tündéknek nem lesz saját országa. Seamus a szimbóluma az elcsigázott tündéknek. A harag, az ambíció és a kreativitás, mely elhozza az új reményt. Seamus egy forradalmár. A kérdés az, vajon ha le is cserélnénk, aki át tudná venni a helyét nem kényszerülne-e olyanná válni, mint az elődje? Mina már nem liheg annyira, pulzusa nagyjából normálisra állt vissza. Sebastiant újra az ölébe veszi.
- A diplomácia létezik. Seamus rögeszmésen hiszi, hogy csak akkor győzhet, ha előre támad. Ha Dél és Észak megértené, hogy a tünde királyság nem fogja lerohanni... hogy csak létezni akarnak magukban... De ehhez az kellene, hogy ne Seamus legyen ott. Mert ő nem ezt akarja.
- Ez egy...nagyon naiv hozzáállás. Tudtommal az előző Tünde Királyság és csak "létezni akart magába", nem?
Lucretia kimondta varázsszót...
Mina összeráncolja a szemét. Nyugalma törékeny kastélyának fala máris repedezik. - A személyektől függ minden. És nem tudom, hol találhatnánk valakit, aki alkalmasabb vezetőnek. Te talán... tudsz ilyenről?
- Ó kérlek, ha lenne már rég elvette volna Seamus nem létező trónját. - legyint Lucretia, és Mina tart tőle, igaza van. - Megmondom neked, mi van benne, ami senki másba nincs: bizonyosság. Mindenki más csak remél, kérlel, tapogat, alkud. Ő elvesz, meghódít, felfedez és megtart. A seregében látszólag nincs semmi közös, de egy dolog ott van mindegyiküknél: kiszolgáltatottság. Mind ki voltak szolgáltatva mások kegyelmének. És ettől a szörnyű érzéstől akarnak megszabadulni.
- És pusztít. Ezt nem engedhetjük. De hogyan? - Egy ígéret kellene, hogy megkapják nyugalmukat, cserébe ők sem háborgatják a másik két királyságot. Csak így, és ha maradéktalanul betartják, működhetne. Sebastian ismét sírni kezd. - Ne haragudj, azt hiszem, éhes. Valójában fogalma sincs, de Sebastian rég evett, így egy próbát megér...
- Csak nyugodtan, ez teljesen normális. - legyint Lucretia, majd folytatja. - Mint egy tisztességes megnemtámadási szerződés? Hiszen Seamus sem egyedül uralkodik. Vannak neki nemesei, lovagjai, tábornokai és vezérei, még ha neki nem is tetszik, nem tud egy szerződést csak úgy megszegni.
- ... Igen. De pont ő az, aki nem akarna aláírni egy ilyen szerződést. - jelenti ki bosszúsan. - Öhm, akkor esetleg meg tudnád tenni, hogy egy időre... elfordulsz? -kérdi elvörösödve, majd ha Lucretia hajlandó eleget tenni a kérésnek, akkor picit arrébb húzza a ruháját, hogy Sebi tudjon étkezni. Hogy ez mennyire abszurd. Otthon kellene feküdnie és leveseket tömni magába, meg a rózsákat metszegetni. Na persze, ha később kiderülne, hogy ilyenek történtek a világban úgy, hogy ő semmit sem tette, i tudja tudna-e még nyugodtan leveseket enni és rózsákat metszeni valaha...
- Nos, lehet. De szerintem ez csak egy blöff és örömmel aláírna egy ilyet. -- vakarja meg Lucretia a vállát elgondolkozva. - Mert gondolj csak bele. Megnemtámadási szerződést országok kötnek egymással. Ha egy ilyet aláírunk, azzal nemcsak hogy elismerjük az új Tünde Királyságot és annak területeit, de Seamus-t is, mint a törvényes uralkodót. - bök a homlokára ravasz mosollyal. - Szerintem csak meg akar vezetni titeket. Az ő szemszögéből kifejezetten jó ajánlatnak tűnik ez a szerződés.
- Mármint... nem említett ilyen szerződést Damiennek. Vagyis, nem tudok róla. Ez csak most ötlött eszembe. Neki csak annyit mondott, hogy előbb kell támadni, mint hogy Dél vagy Észak megtenné. Mert biztos benne, hogy valamelyik meg fogja ezt tenni...
- Hát akkor ha hihetünk neki nincs más dolgunk, mint felhúzni egy rakás várat az erdő határán és le is van intézve, nemde? De ezt már nem az én dolgom eldönteni. Hellenburg majd megmondja mit szól ehhez. - bólint. - Mindenesetre, ha szükséged lenne rám, ott leszek, ahol a legutoljára keresnél.
- Várj, most el akarsz tűnni? - kérdi ijedten. - Még mindig nem árultad el, miért jöttél velünk. Szemlélődni, de miért? A család tervez valamit Seamusszel és a népével?
- Nem tudom. Megszakítottam a kapcsolatot a családommal. Azért szöktem el annak idején veled. Elegem volt belőlük, szerettem volna látni a nagyvilágot.
Tehát azóta vissza se ment...
Mina nagy szemekkel néz.
- Hát merre jártál azóta? Miből tartod fenn magad? Esetleg... segíthetek egy adag pénzzel vagy ellátmánnyal, ha szükséged van rá. Bár... utóbbiból sok most nincs nálam mivel utazunk. - gondolkodik el. - Viszont a rejtőzködést nem ajánlom olyan helyen, ahol utoljára keresnének. MI van, ha az mondjuk az árnyékszék lenne? Attól tartok, ott még kevésbé kellemes rejtőzködni, mint itt. - Hosszú idő óta először mosolyra húzódik a szája, hangján is érződik.
- Áh, miattam ne aggódj, tudok magamról gondoskodni...egy párszor aludtam a te istállódban is, ami azt illeti. Örülök, hogy a barátod kereket oldott egyébként. elég neked egy vérszívó élősködő az életedbe. Lucretia még mindig tud meglepetést okozni.
Picit eltátja a száját. - Az.... istállómban. Nem aggódsz, hogy a szolgálók észrevesznek? Elég pletykának vagyok kitéve már így is... - szűri a fogai között.
- Áh, ebben profi vagyok, bújkálok már gyerekkorom óta... - Amúgy miféle barátra gondolsz?
- Tudod, a barátod akivel Rowannál találkoztál.
Nyel egyet.
- Áh. Hogy ő. - közli üresen. - Nem a barátom - jelenti ki, majd bólint párat. - De abban igazad van, hogy jobb, hogy nincs az életemben. Egyik kellemetlen emlék felidézi a másikat. De a kíváncsiság végül is győz.
- Na és... akkor vissza se mentél azóta a családhoz? Meglátogattad esetleg a Nebelturmokat?
- Ó igen, Luthennel találkoztam egy párszor. Szoktunk beszélni is, amikor éppen nincs senki a tükörnél, de az ritka. Luthen nagyon el van most temetve, rengeteg a munka a torony környékén.
Mina elmerengve bólogat.
- Na de tényleg, hol kereshetlek?... Biztos bele akarsz folyni ebbe? Értékelem a segítséget, de ez veszélyes lehet számodra is. Bár... nem tudom, van-e lehetősége bárkinek kivonni magát ezen a ponton. - sóhajt fel.
- Kész vagyok segítő kezet nyújtani. Csak menj oda, ahol utoljára keresnél, tényleg mindig ott szoktam lenni. - Ennél többet, úgy fest, nem fog megtudni. - És ha megbocsátasz, most titokzatosan el kell tűnnöm, mivel úgy szoktam. - jelenti be Lucretia, majd mágikus füsttel telíti meg a kocsi belsejét, s eltakarja MIna szemeit. Utána pedig nincs sehol. Majd egy hangos kiáltást hall kintről egy reccsenést követve:
- Aú...! Mina riadtan-kíváncsian les ki az ablakon. Lucretia fekszik ott hason, egészségtelenül kitekert pózban, a nyaka oldalra, a két keze maga előtt, az egyik lába szintén furcsán megcsavarodva...
- A titokzatos eltűnést még gyakorolni kell... - jelenti be, majd feltápászkodik és a lábán megy tovább.
[lucre


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.