[Magánjáték] The beginning of a beautiful...

Eiryn némán átkozódva siet át a városon. Ha jól érzékeli a szeme sarkából, egy férfi már követi őt egy ideje. Nem tudja, hogy ki, azt sem, hogy miért, de kezd egy kicsit idegőrlővé válni a dolog. Miért pont most kellett neki kiugrania vásárolni?
~ Mert most fogyott el minden ehető ~ adja meg magának a választ.
~ De az is lehet, hogy túlreagálom a dolgot. Talán nem is engem követ, csak éppen neki is erre van dolga... ~
Mindezek ellenére nem mer lelassítani. Pedig Hellenburg nagy város, elég nagy esély van rá, miszerint valaki másnak is pont arra kell mennie, mint neki. Tulajdonképpen önteltség azt hinnie, hogy őt követik. Mikor is tűnt fel neki a férfi? Talán amikor kilépett a hentestől. Igen, onnantól kezdve van a sarkában. Nem, nem a sarkában, onnantól kezdve visz egyfelé az útjuk. Ha pár perccel később fejezi be a vásárlást, már elkerülték volna egymást, vagy úgy tűnne, mintha ő követné a férfit, nem pedig fordítva. Csak véletlen egybeesésről lehet szó. Idegesen hátrapillant, de még mindig egy irányba tartanak.
~ Talán kellene csinálnom egy kisebb kerülőt? ~ merül fel benne a gondolat, majd gyorsan el is hessegeti. Nem süllyed olyan mélyre, hogy a túl élénk fantáziája miatt mindenféle vargabetűket csináljon. Egyenesen visszamegy a műhelyébe, ma már ki sem nyit, hanem ebédet fog főzni. Igen, ezt fogja csinálni. És természetesen nem azért tart zárva, mert fél, egyszerűen csak nem akarja, hogy megromoljon a hús. Egyértelmű.
~ Vagy az is lehet, hogy éppen egy kedves vevővel van dolgom, aki már látott a műhelyben, és felismert, most pedig szeretne valamit. ~
Magában biccent a gondolatra, miközben elhalad egy csapat kereskedő mellett. Fontolgatja, hogy megáll megvárni, amíg az "üldözője" elhalad mellette, de végül őrülten kalapáló szíve nem engedi kiugrani a menekülő préda bőréből. Nem tudja pontosan megfogalmazni, mi zavarja annyira a helyzetben, de szokatlanul kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Csak lenne már végre otthon...

Hellenburgban sétálok, bár egyelőre idegenkedek tőle. Északi vagyok, s nem déli, vagyis hát mióta Avissal együtt vagyok, így kénytelen vagyok délen élni. Itt tán nem üldözik annyira a vámpírokat, mint odafenn. Tudom, hogy, hogy milyen az egyház és milyenek az emberek. Örülök annak, hogy nem teszem ki szerelmem olyan veszélynek, ami végzetes lehet. Odafenn biztosan megölnék, meggyaláznák. Felkavar mindig ezen gondolat, s így a kezem mindannyiszor ökölbe szorul. Miért tartanak ennyire a vámpíroktól? Én találkoztam már párral, s én nem úgy ítéltem, hogy olyan veszélyesek lennének. Ahogy ezen gondolatokkal terhesen sétálok az utcán, akkor feltűnik nekem egy igazán érdekes dolog. Egy vámpírnő, aki sietősen halad előre, mert a nyomában egy fiatal déli ficsúr lohol. Ahogy elhaladnak mellettem, akkor az utóbbi szemében látom a mérhetetlen haragot, magát a bosszút. S a ficsúrt a csatlós barátai is követik, így azt mondhatom, hogy ez kezd olyanná válni, mint egy vadászat. Van egy vad, amit kényükre kezdenek el terelni, míg az be nem esik a csapdába.
~ Rohadékok! ~ mordulok fel magamban, mert a békés napjaimnak ezennel lőttek. Rajtam kívül másnak fel sem tűnik, hogy mi zajlik a háttérben. Megfordulok, s mivel nincs nálam fegyver így nekiiramodok. Futni kezdek, hogy beérjem őket. Mikor elfordulnak, akkor én egy közeli sikátorban eltűnök, abban a reményben, hogy eléjük vághatok és megmenthetem a fura végzettől a nőt. Kedvesem jut eszembe, hiszen rá nem kell vigyázni. De vajon e lánnyal mi a helyzet? A hosszú futás megteszi a hatását.
Mikor megpillantom a célpontjukat, akkor egyszerűen odasietek hozzá. Remélem, hogy én sebhelyesként nem festek túlságosan rosszul ahhoz, hogy ott rögtön elájuljon tőlem.
- Kisasszony! Jöjjön velem, azonnal. Magára vadásznak! - tárom fel előtte a tényt.

Amikor a sebhelyes alak feltűnik előtte, összerezzen és automatikusan a tőréért nyúl. A szavaira sem oldódik a görcs a gyomrában, de szélesen elmosolyodik, miközben megpróbálja felmérni a férfit - csak arra az esetre, ha netántán meg kellene védeni magát.
- Elnézést, Uram, de ugye megérti, ha nem szívesen sétálok csak úgy el egy idegennel... - hátrapillant, és látja, hogy még mindig követik - ...mindazonáltal hajlandó vagyok meghallgatni, mire alapozza ezt a feltevést, ha segít.
Azzal teketóriázás nélkül a férfi kezébe nyomja a csomagját. Legalább egy kicsit több időre lesz szüksége, ha elő akar venni bármilyen fegyvert. Ezután újból elindul, meglehetősen sietősen, de ha a sebhelyes valamerre vezetni szeretné, a szavai ellenére valószínűleg követi.

Látom a kisasszony reakcióját, s nem várom el tőle, hogy hirtelen úgy viselkedjen velem szemben, mint akiben meg lehet bízni. A sebhelyeim miatt, leginkább valami durva sokat látott férfit néznek ki, aki túlontúl erőszakos.
- Természetesen, de ha tovább halad abban az irányban, amerre most tart, akkor csapdába esik. Körbe fogják magát keríteni a Hellenburgi férfiak, a ficsúr követői, aki az ön nyomában lohol. - mondom neki, továbbra sem túlságosan jókedvvel. Segíteni szeretnék rajta, hogy ne legyen áldozat. Tisztes távolságban állok a nőtől, mikor egyszerűen a csomagját a kezembe nyomja. Elveszem tőle, aztán kénytelen vagyok követni.
- Jöjjön erre, ebbe a sikátorba. Ott elbújunk, s meglátja, hogy keresni fogják magát. - szólok neki, ezzel egyetemben a közeli sötét sikátorba masírozok, abban a reményben, hogy a védencem nem akadékoskodik velem. Szerencsére követ, így mikor a sikátor közepére érünk, akkor megállok, mert itt vannak ládák. Gyorsan elkezdem pakolni őket, úgy hogy legyen helyünk elrejtőzni. Mikor sikerül a művelet, akkor várok. Nem kell sok hozzá, hogy lépéseket halljak mindkét irányból, aztán megállnak előttünk.
- Francba fiúk! Hogy tűnhetett el az a vámpír fruska! Pedig a feje jól mutatott volna a gyűjteményemben! - átkozódik egy sort az egyik illető, aztán megszólal egy másik.
- De főnök, én nem láttam őket kiérni a túloldalon. Lehetetlenség így eltűnni, hacsak fel nem mászott a háztetőre

Bár nem bízik a hirtelen felbukkant alakban, követi. Ha megtámadja, még mindig több esélye van egy emberrel szemben, mint ha segíteni akar, és tényleg be akarják keríteni. Persze ennyi erővel az egész lehet egy okos taktika is, de nem hinné, hogy ennyire kigondolt tervvel próbálnák levadászni. Amikor a férfi elkezd ládákat pakolni, felhúzott szemöldökkel meredek rá, de zokszó nélkül meglapulok. Amikor feltűnik az üldözőm, összerezzenek. A mocskok tényleg be akartak fogni, mint valami vadállatot. Önkéntelenül is megmarkolom a tőröm. Viszont sajnos nem teljesen hülyék.
- Ha ködöt csinálok, az gondolja, hogy segít? - hajolok oda megmentőmhöz, alig hallhatóan lehelve a szavakat, nehogy meghalljanak.

A ládák mögött lapulva arra várok, hogy elmenjenek ezek az alakok. Nincs semmi kedvem verekedésbe keveredni. Új vagyok itt, s nem szívesen sároznám be a hírnevem, ilyen apróságért. De azt sem hagyhatom, hogy egy nőt bántalmazzanak, esetleg megöljenek. Az első beszélő szavaiból ítélve, egy megbánás nélküli emberről van szó, aki csak úgy kénye kedve szerint játszhat. Ráadásul nemesi származása miatt, lehet van benyomása az egészre. Nehéz ügy! Nem teljesen hülyék, s csak idő kérdése, hogy a ládák mögé akarjanak nézni. Mikor megszólal mellettem a nő, akkor savanyú arccal nézek rá, teljesen kifejezve az álláspontom az egészről.
- Nem, a megfelelő pillanatban csinálja. Mikor szólok! - határozott vagyok, s közben az adrenalin elkezd bennem tombolni. Legszívesebben kirobbannék váratlanul e helyről, hogy aztán ököllel nekik támadjak, de ami azt illeti többen lehetnek. Nem csupán két ember van itt.
- Egyedül a háztetőre? Nah, mégis hogyan? Ezen ládák segítségével? S még ideje is lett volna őket visszarakni a helyükre? Ezen ládák már régóta itt vannak! - szól a ficsúr
- Mi van, ha ládák mögé bújt? - teszi fel a kérdést a másik.
- Nőről van szó! Ezek a ládák súlyosak, s csupán egy erősebb férfi képes őket megemelni. Ami azt illeti, láttam egy ismeretlen férfit vele. Mindenesetre nézzünk a ládák mögé. - neveti el magát, mintha abban bízna, hogy bekerítette a vadat. Eszelős, vad nevetés. Több lépés közeledését hallom, mikor pedig a túloldalon érzem őket, akkor mondom a másiknak.
- Most csinálja. - remélem elég gyors ahhoz, hogy mielőtt megfognák a ládákat a bandatagok, addig köd lesz.

Teljesen átérzem a férfi vonakodását, én sem szívesen keverednék verekedésbe. Újra végigmérem, de nem látok nála fegyvert, így előhúzom a déracél tőrömet és némán felkínálom neki. Ha mégis lenne nála penge, maximum nem veszi el, de legalább tettem valamit az ellen, hogy engem mentve haljon meg. Mivel láthatóan azért tudja, mit csinál, teljesen átengedem neki az irányítást és engedelmesen várok a jelre. Viszont a feszült várakozás közben a kezem az egyik gyűrűmhöz ér, ahhoz, ami egy ocsmány tökfejet ábrázol... Amikor az ismeretlen jelt ad, azonnal ködöt idézek, és közben odasúgok neki.
- Ne ijedjen meg! - Azzal megnyomom a tökfejet és elhajítom a gyűrűt. A tejfehér masszát földöntúli, hátborzongató kacaj tölti be, miközben az én kezemben megjelenik egy Árnytőr, és harcra készen állok.

Mikor a másik előhúzza a déracél tőrét, akkor én ingatom a fejem, hogy egyáltalán nincs szükségem rá. Nem gyilkolni akarok, hanem megmenekülni ebből a helyzetből. Vagyis jobban mondva vérontás nélkül megúszni az egészet. Nem veszem el, ami az övé, ráadásul egyáltalán nem bizalomgerjesztő a fegyverének a színe. Emellett én alabárdot forgatok, nem holmi kis bicskát.
Látom, hogy a nő mennyire feszült. Valószínűleg neki nincsenek kötél idegei, kevés harcot élt át. Ezt teljesen megértem, de ami az elkövetkezendő pillanatokban történik, azt nem hittem volna, hogy megtörténik. Úgy tűnik a másik harcolni akar a túlerővel szemben, ha már fegyvert ránt. A ködben nem látok semmit, de a túloldalon levő hangokból szintén ez vehető ki. A hátborzongató kacaj csupán idegesít, s gyengíti a koncentrációm. Végül taszítok egy nagyot a felső ládákon, aztán az alatta levőn, végül a legalsón. Helyet csinálva a kirobbanáshoz. Ahelyett, hogy előre mennék visszanyomom a nő kezébe a cuccait.
- Meneküljünk, ne pedig harcoljunk. Jobbra fusson, s az őrhelynél várjon meg - ennyit mondok, s elsőként robbanok ki a rejtekhelyről, hogy a következő pillanatban kiosszak egy-egy állcsúcson verést. Aztán jobbra kezdek el futni én is.
- Kapjátok el őket! - kiáltja hisztérikusan a ficsúr.

Mikor a másik nem veszi el a tőrt, szó nélkül visszahúzza a kezét. Vagy mégis van valami rejtett fegyvere, vagy bízik annyira a pusztakezes képességeiben, hogy így is próbálkozzon. Eiryn azonban a maga részéről egészen bizonyos benne, hogy penge nélkül esélye sincs, így elöl tartja a tőrt.
~ Még szerencse, hogy korán van... ~ fut át a fején a gondolat, pár óra múlva már valószínűleg nem tudná használni az erejét. Mindenesetre most még nincs baj, és a köd meg a kacaj pont annyira összezavarja a támadóikat, hogy ki tudjanak törni. Eiryn közvetlenül a sebhelyes után ugrik ki a ládák mögül, és magában elhatározza, hogy mindenképpen rákérdez: miért merült fel egyáltalán a férfiban a harc lehetősége.Mindenesetre amikor látja, hogy megmentője jobbra indul, ő balra kanyarodik - és szinte azonnal rálép a gyűrűjére. Akármennyire is ostoba dolog, gyorsan lehajol érte, aztán rohan. Egy kéz elkapja a ruháját, mire vaktában hátradöf. Érzi a vér illatát és hallja a másik szitkozódását, de biztos benne, hogy nem sikerült súlyos sebet ejtenie, így megállás nélkül rohan tovább. Kifulladva érkezik az őrhely elé, és kissé zaklatottan körülnéz. Reméli, a sebhelyes már ott van.

Hm, utánam erednek a rossz fiúk, azonban én vagyok annyira ügyes, hogy végül elveszítsenek. Futólépésben érkezem meg a nőhöz, ahol megbeszéltük, bár igaz, egy kicsit megvárakoztattam szerintem.
- Jól van? Nem esett baja? - teszem fel a kérdést, miközben végignézem tetőtől talpig, hogy nincs e seb rajta, vagy bármi, ami erőszakos cselekedetre utalna. Mikor a légzésem nyugodtabbá válik, akkor bemutatkozom végre.
- A nevem Siegbald Esser, zsoldos vagyok. - nyújtom felé a kezem, hogy lekezeljek vele. Kézcsókot biztosan nem fogok neki adni.
- Ezt megúsztuk, de biztosan nem fogják magát hagyni békében. - hangzik tőlem, hiszen ismerem az ilyen rossz emberek fajtáját. Ki nem állhatom őket, s legszívesebben fegyverrel a kezemben végeznék velük. De nem vagyok ilyen hidegvérű gyilkos, hiszen arra szintén gondolnom kell, hogy bajt okozok.
- Esetleg elkísérhetem? Míg biztonságban nem lesz?

Amíg megmentője meg nem érkezik, idegesen járkál fel-alá az őrhely előtt. Mi tarthat a férfinak ennyi ideig? Utána csak egy ember jött, tehát a többi a segítőjét vette üldözőbe. Ugye nem kapták el? Amikor végre megérkezik, kis híján összerogy a megkönnyebbüléstől, de aztán összeszedi magát.
- Jól vagyok, köszönöm - válaszol, aztán átható tekintettel végigméri a férfit.
- És ön jól van?
A bemutatkozásra finoman meghajol.
- Eiryn Nebelturm, örvendek. És nagyon szépen köszönöm a segítséget.
Kicsit későn veszi észre a kinyújtott kezet, de ha a férfi nem húzza vissza, akkor megrázza. Amikor Siegbald a továbbiakról beszél, valami rezignált fájdalom villan egy pillanatra a szemében, de hamar eltűnik egy kedves mosoly alatt.
- Ó, igen, tudom, hogy nem fogják feladni. Azt hiszem, holnap visszautazom a Nebelturm toronyba egy kis időre.
Egy pillanatra elhallgat, majd szégyellősen a férfira pillant.
- Megtenné, hogy elkísér? Persze csak ha nem jelent gondot.
Sokkal nagyobb biztonságban érezné magát, főleg, hogy rájött, elszámolta magát: máris kezd gyengülni, ahogy a Nap egyre feljebb kúszik az égen. Nagyon szoros helyzet volt az iménti...

Megtudom, hogy nem sérült meg, így ennek a ténynek örülök. De biztosan lesz folytatása ennek a leszámolásnak, míg az egyik fél fel nem morzsolódik teljesen. Mikor arról érdeklődik, hogy nekem milyen az állapotom, akkor csak mosolygok, mintha csak a halállal szeretnék gúnyolódni.
- Egy karcolás sincs rajtam, nem kell aggódnia felőlem. - szólok, s bemutatkozásomra úrhölgy módjára cselekszik. Régen láttam efféle gesztust, de most kiölti felém a nyelvét a nemesi cselekedet. Egyáltalán nincs bennem késztetés, hogy kézcsókot leheljek finom kacsójára. Mikor megtörténik a kézrázás, akkor visszakerül mindkét kezem a testem mellé.
- Jó ötlet, s minél hamarabb indul, annál inkább biztonságban tudhatja magát. - tartok némi pihenőt a beszédemben, de később folytatom a következő gondolatokkal.
- Mit szólna, ha vigyáznék magára, míg meg nem érkezünk a Nebelturm toronyig? Merész húzásnak vélné egy magamfajta embertől? - szól belőlem a kíváncsiság.
- De nyugodtan mondja ki, ha nem bízik a fajtámban. Hiszen a kinézetem nem a legszebb, e világon, s inkább festek valami kemény haramia vezérnek, mint lovagnak vagy nemes embernek.

Eiryn megnyugszik. Hálás a férfinak, és nem szeretné, ha miatta esne bántódása.
Az ötletre, miszerint Siegbald elkísérné, meglepetten pillant fel. Nem érti, hogy miért akarja ennyire megvédeni a férfi.
- Nos, a külseje nem zavar, miért is zavarna? De kérem áruljon el valamit: Miért szeretne elkísérni?
Gondolkodik rajta, hogy előre megmondja a zsoldosnak: nincs pénze testőrre; de ha a másik esetleg mégsem némi váltó reményében cselekszik, ez súlyos sértés lenne. A probléma csak ott van, hogy más indokot nem tud kitalálni.
- Egyébként nem hinném, hogy a kedves úriemberek Hellenburgon kívül is követnének. Az ilyen fellángolás jellemzően kihuny, amint az olaj elfogy.
Számtalanszor élt már át hasonlót: valami fanatikus meglátja az Ördögöt magát a szerencsétlen átkozottban, átkozódik egy sort, megpróbálja megölni, az Átkos elmenekül, az idióta meg kiissza magából a mérgét a legközelebbi kocsmában.

Látom rajta a meglepettséget, mikor felajánlom neki, hogy biztonságban eljuttatom az otthonába. Úgy látom, hogy a kérdésem hallatán össze vissza beszél, így kénytelen vagyok közelebb vinni az arcom az övéhez, hogy biztosan lássa a sebhelyem minden apró részletét.
- Fogalmam sincs, általában a legtöbb alak első reakciója az undorodás a sebhelyeimtől. Mit ha a csupán a gonosz kifejezése lenne. - sóhajtok egyet, miközben körülnézek, hogy nem e kószál itt valamelyik bajkeverő.
- Mondjuk úgy, hogy szívesen kötök barátságokat. Egy igaz barát, ingyen segíti ki a másikat, ha baj van. De ami igazából nem egy elhagyható tény, hogy a kedvesem szintén vámpír. Utóbbi időben volt időm megismerkedni párral. - mosolygok rá barátságosan, aztán arra várok, hogy elinduljon.
- Nem venném holtbiztosnak azt a tényt, hogy nem követnék a Városon kívül. Sokkal inkább most egy felbőszített vadállatra hasonlíthatnak. Lassan nem érdeklik őket a törvények. Csak a bosszú jár a fejükben

Eiryn egy kissé hátrahőköl a hirtelen közelségtől. Nem a sebhelyek riasztják, senkihez nem szeret ennyire közel lenni. Komolyan, nyíltan néz fel a férfi arcába.
- Nem zavarnak a sebhelyek - közli, majd hirtelen elvigyorodik.
- Nekem meg hosszú, hegyes szemfogaim vannak, ez sem épp hívogató, úgyhogy külső tekintetében szerintem kvittek vagyunk.
A magyarázatra pimasz arckifejezése igazi mosolyba olvad át. Szóval vámpír a kedvese... Nem irigyli a párt, biztos benne, hogy néhány vaskalaposabb családtag elég rossz szemmel nézi a dolgot, de ennek ellenére is sok boldogságot kíván magában.
- Ez esetben köszönettel elfogadom a segítséget - válaszolja, és kényelmes tempóban a bérelt üzlethelyisége felé veszi az irányt.
- Én úgy tapasztaltam, hogy a felbőszített vadállatok lenyugszanak, amint elviszik előlük a vörös posztót. Általában.

Hallom, hogy a másikat nem zavarják a sebhelyeim, így egy kisebb mosoly jelenik meg az ajkaimon. A társaságom hasonlóképpen tesz, így kíváncsian nézek rá.
- Nem zavarnak azon bizonyos fogak látványa, láttam már életemben elővillanni párszor. - jegyzem, mint ha nekem csak mindennapi látvány lett volna. A mondás úgy tartja, hogy egyszer mindenki megmutatja a foga fehérjét.
- Mindenesetre valóban kvittek vagyunk a rémisztő külsővel kapcsolatban. - sóhajtok egyet, miközben azon csodálkozom, hogy nem tesz különösebb megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy az én párom egy vámpír. Nem teszem szóvá, hanem tovább lépek ezen a tényen.
- Ha már elfogadod a segítségem, akkor mindaddig védeni foglak, míg haza nem érkezel. - erősítem meg a nem olyan régen elhangzott szavaimat. Egyáltalán nem fogok megfutamodni és cserben hagyni. Nem lenne hozzá szívem.
- Úgy látom mind a ketten más világból jöttünk

Egy elégedett bólintással nyugtázza, hogy a férfi végre elhiszi: egy cseppet sem taszítják a sebhelyei. Persze ha csak úgy szembetalálkoznak az utcán, lehet, hogy nem lenne ennyire kellemes az első benyomása, de a külső miatti fenntartásait teljesen elsöpörte a tény, miszerint Siegbald éppen megmentette az életét. Ez azért elég jó alap egy pozitív véleményhez.
- Sőt, önnek adott esetben még jól is jöhet a marcona megjelenés. Kevesebben próbálnak belekötni egy zord külsejű illetőbe - jegyzi meg egy könnyed mosoly kíséretében, ami minden esetleges élét elveszi a kijelentésnek.
A nagy kijelentésre egy picit megrándul a szája széle ahogy a feltörni igyekvő kuncogást próbálja elfojtani. Nem mintha nem lenne hálás a segítségért, csak nem szokott hozzá, hogy ilyen hivatalos, udvarias hangnemben beszéljenek vele. Mindazonáltal az apró félmosolyon kívül egyetlen izma sem rezdül, ahogy válaszol.
- Nagyon szépen köszönöm. Felettébb lekötelez.
A megjegyzésre bólint.
- Még azoknak is lehetnek nagyon eltérő tapasztalataik az életről, akik egymás mellett élnek, nemhogy nekünk...

- Nos, akik eddig belém kötöttek, azok megtanultak engem tisztelni, vagy a makacsságuk áldozatává váltak. Sok kihívom volt már, de egy idő után felmorzsolódtak. - jegyzem meg, de egyáltalán nem hidegvérrel. Inkább némi szomorúság vegyül a hangszínembe. Egyáltalán nem kenyerem a kegyetlen öldöklés, de mégis vannak botor lelket, kik eljátsszák az életüket. A beszélgetésünk folytatódik tovább, ami ellen nincs semmi ellenvetésem.
- Csupán végzem, ami a feladatom. Ha valakit meg kell védeni, akkor megteszem. - tovább lépek ezen a gondolatsoron, hogy elgondolkozhassak a következőn. Szétnézek az utcán, aztán a következő ötletem támad.
- Induljunk, s út közben elvegyülünk a tömegben. - ezzel arra várok, hogy meginduljon előttem, s én meg követem őt. Egy picit lemaradva, de ennyi távolság kell is. Nem foghatom a kezét, hogy esetleg valamelyik irányba tereljem. Figyelem a sikátorokat, figyelem a gyanús alakokat, hogy melyik akarja esetleg elcsípni a nőt.
Nem szólok egy szót sem a másikhoz, mert nem akarom megosztani vele, hogy esetleg most keresik őt a rossz fiúk. Sok csúnya dolgot láttam már, s nem veszem el tőle a tanulási lehetőséget Veroniáról. Ha egy színt kellene mondanom, az a szürke lenne, ha bővebben ki kellene fejeznem magam, akkor annak mindenféle árnyalata.
- Ott van a szuka! Kapjuk el fiúk! - hallatszik oldalról, s én felzárkózom a nőhöz.
- Fussunk!

Bár érzi az enyhe szomorúságot a férfiban, nem igazán tud vele azonosulni.
- Hát, még mindig jobb, mintha magát morzsolták volna fel, nem? - von vállat. Ő is rákényszerült már, hogy önvédelemből öljön, de soha nem merengett rajta. Határozottan nem bánta meg a tényt, miszerint életben maradt.
A következő szavakra fanyarul elmosolyodik.
- Nos, ez egy nagyon szép elmélet, de sajnos kevesen terjesztik ki az érvényét holmi vérszívókra is.
Az arca hirtelen felenged egy kissé, ahogy belegondol, mit is mondott épp.
- Persze emiatt még jobban tisztelem önt - mosolyog fel Siegbaldra, és valóban így van. Nem sok olyan személlyel találkozott még, aki ennyire hitelesen képviselte volna a saját állításait.
Az indulás ötletére biccent, és szaporán lépkedni kezd a műhelye felé. Nem siet igazán, csak céltudatosan, jó tempóval halad. Bár kissé furcsállja, hogy önjelölt védelmezője lemarad, nem foglalkozik sokat a dologgal. Tekintete azonban önkéntelenül is ide-oda rebben, hiszen igencsak valószínű, hogy üldözői még nem adták fel a keresést. Hogy igazolja ezt a elméletet, hirtelen kiáltás harsan.
- Ott van a szuka! Kapjuk el fiúk!
Eiryn elfintorodik a durvaságra, majd rezignáltan sóhajt egyet. Visszapillant, és látja, hogy Siegbald épp felzárkózik. A figyelmeztetés nélkül is rohanni kezd, a mai napon immáron másodszor. Nem jó jel. Szó nélkül a piac felé veszi az irányt, ahol kissé beljebb furakodik a tömegben, aztán egész egyszerűen leáll az első szövetárusnál, akit meglát, Sieget is magával húzva. Élvezettel veti magát az ezerszínű anyagok közé, kedélyesen odaköszön az árusnak, és azonnal kihúzza az egyik vég festett vásznat. Arról igazán nem tehet, hogy közben az árus és az anyaga nagyrészt eltakarja őket, nemde?

- Nos igaz, jobb életben maradni, mint buta kihívók által meghalni. Akiknek annyi eszük sem volt, hogy rájöjjenek, hogy nincs esélyük ellenem. Csak dühösen támadnak, legjobb tudásukat elővéve, de a harc alapköve a higgadtság. A forrófejűség mindig is a győzelem útján áll. - merengek hangosan, miközben visszaemlékszek pár ilyen alakra, ahogy küzdöttem velük. Ahogy a düh elvakította őket, úgy a mozdulataik veszélyessége tompult. Az enyém meg maradt ugyanolyan veszélyes, mint volt. Utána idős kérdése észrevenni a védelmi rést.
- Nos igen, tán kivételes vagyok, hogy nincs rossz véleményem a vámpírokról. Eddig legalábbis nekem nem mutatták azon arcukat, amiért utálni kellene őket.
De a kellemes csevegés azt későbbre kell hagynunk, hiszen a nő üldözői biztosan nem nyugodnak. Elindulunk végre, s tempósan haladunk egy darabig az utcákon, mikor egy felkiáltás figyelmeztet minket, hogy megtaláltak bennünket. Ekkor felzárkózok a védencem mellé. Mikor a piac felé vesszük az irányt, akkor nem szólok semmit. Magával húz, mintha egy szerelmes párocska lennének, s ő az akaratosabb lenne az átlagnál. Egy szövetárusnál találunk menedéket az ő ötlete jóvoltából. Üldözőink keresnek, s mivel durván lökdösik és fogdossák a gyanús személyeket, így a városőrség tagjai megérkeznek, hogy lefoglalják őket. Kiváló alkalomnak találom, hogy meglépjünk innen.
- Van olyan érzésem, hogy a végén az egész bűnbandájuk keresni fognak. Sőt, lehet, hogy valahol várni fognak ránk. Egyelőre szerintem nem kell értelmetlen harcba bonyolódni. - ezzel egyetemben ha megindulunk, akkor követem.
- Messze lakik? Melyik utcában? - érdeklődöm, hogy a szavai alapján előállhassak valami jó tervvel.

Sokáig eljutottatok, sajnálom hogy ilyen hirtelen szakadt vége... Mindenesetre megkapjátok érte a 100 tp-t mert a szószám megvolt.