[Magánjáték] Johnny Wood és Pruinos: Szentek ünnepe

A kultista csápja magasra csapott, majd rátekeredett a kezemre; ilyen közelről még soha nem kellett szembenéznem ezzel a furcsa anyaggal, amiből a plusz végtag állt. Furcsán törte meg a fényt, és feketés árnyalatban tetszelgett, de érintésre nagyon nyálkás volt, és általánosságban kellemetlen érintésű.
Ahogy megpróbáltam felhúzni, éreztem hogy kezd visszacsúszni, ezért hirtelen jobb híján kieresztettem a karmaimat, mélyen beleszántva a csápba.
Ahogy az egész tünde súlya rám nehezedett, nem csak éreztem, hanem szabályosan hallottam is, ahogy a vállam reccsen a váratlan terhelésre; egy egész pillanatig biztos voltam benne, hogy visszaejtem. A lábamat megtámasztottam a tető peremén, és minden erőmmel húzni kezdtem.
- Segíts te is! - üvöltöttem rá.
A csáp mocsok mód csúszott, és a kezemre ráfolyt valami nedv is belőle... kissé ragadósnak tűnt. Legalább ennyi előnye volt ennek az elcseszett helyzetnek.

A Johnny nevű valahonnan szerzett magának lendületet, és sikerült felvetődnie; zuhantunk mindketten, amerre sikerült. Tompa, lüktető fájdalom áramlott szét a vállamban, de nem ordítottam fel - de azért halkan átkozódtam magam elé.
Nehezen sikerült csak felállnom, és lustán a tünde mellé csoszognom, hogy én is lenézzek mellette; válaszadás helyett csak finoman megveregetem a vállát. A tömeg nem tűnt barátságosnak, bár hogy ez a gyakori istenemlegetésből vagy a fáklyákból szűrtem le, azt már nem tudom.
Körbenéztem, és a másik irányba még volt pár épület, hasonlóan lapos vagy csak enyhén lejtő tetőkkel. Minden más irányba csak az utcák pora és a tengerként háborgó nép; és még szeptember vége sincs.
Elmutattam az épületek irányába:
- Arra, a házakon keresztül. Ha csak nem tudsz repülni. - mondtam, várva a válaszára, s ettől függően indultam neki futólépésben a cél felé, lendületet véve.
A két épület között volt egy erősebb ugrással egy ember is áttudott volna lendülni, és a közé kifeszített szárítókötelek is segíthettek ebben.

A méretes ugrás után biztonságban sikerült landolnom a szomszédos épületen; az enyhén lankás teteje nem vetet le magáról, de megéreztem a combomat érkezés után. Bár most próbáltam vigyázni rá, éreztem hogy kezdem elérni a határaimat.
Az a szerencsétlen meg megint megcsinálta... lenéztem rá, ahogy minden erejével kapaszkodik a párkányba, és csak pillanatok választják el attól, hogy feladja a próbálkozást és a mélybe zuhanjon. Újra el kellett gondolkodnom azon, hogy miért is rángatom magammal ezt a koloncot.
~ Egyszerűen... - gondoltam, lábamat felemelve, pár centire az ujjaitól - le is rúghatnám, és hagyhatnám hogy a falusiak megégessék kicsit. Lenne időm elrohanni...
Lenéztem rá, és az arcára egyértelműen kiült a rémület.
~ Miért csinálom ezt?
Lehajoltam és megragadtam a könyökénél, hogy felhúzzam. Éreztem hogy ha csak megpróbálja magát felhúzni, akkor előre esek és együtt zuhanunk le; a tető nem nyújtott semmifajta kapaszkodót.
Nagy szerencséje hogy emlékeztetett valakire. Csak tudnám kire...

Valahogy a kultista megoldotta a felmászást, és bár éreztem ahogy rám nehezedik,  csodák-csodájával nem rántott le magával; erősebb lábam lehet, mint gondoltam. Vagy neki.
Majd jött utánunk a két jómadár, aki kinézett magának minket korábban. Már indultam volna tovarohanni, amikor megláttam a szerencsétlen ugrást, majd a nefilimet, aki jóformán teljességgel figyelmen kívül hagyott minket; rámeredtem ideiglenes társamra, hogy mi is játszódhat le a szemünk előtt, de végül úgy döntöttem, kihasználom a lehetőséget. Ilyen tiszteletlenséget egy úriember nem tűrhet megtorolatlanul.
Odaléptem a félangyal mögé, és akkorát rúgtam a hátsójába, hogy azt még a bokám is megérezte; az angyal egy gyönyörű és rövid sikoltás után átzuhant a peremen, majd belekapaszkodott a logó lovag lábaiba. Emberfeletti erőről tett tanúbizonyságot, amikor ez nem rántotta le rögtön, sőt, még tartani is tudta magát.
A szájából úgy dőltek az átkozódások, hogy biztos voltam benne, csak azután csatlakozott az Egyházhoz, miután megtanult máshol kardot forgatni. Kiszolgáltatottan lógott ez a kettő az utcaszint fölött méterekkel.
Társam felé fordultam, és egy finom meghajlással utat engedtem neki az áldozatok felé.
- Herr Wood, megtenné? - kérdeztem egy ördögi mosollyal.

Tetőről-tetőre ugrás, nyílzápor - amíg Johnny egzotikus tánc-koreográfiájával kerülgette őket, én inkább levetettem magam a tetőre, hogy kisebb felületet adjak nekik a sikerre. Valahogy épp bőrrel megúsztam a dolgot - bár ebben közrejátszhatott társam is, aki nem kicsit magára vonta a figyelmet. Végre kezdett hasznosnak mutatkozni.
Egy bizonyos mértékű gyengeséget végig éreztem magamban, de most, hogy szinte a templomban voltunk, konkrétan rám tört a hányinger. Biztos voltam benne, hogy egy ideig képtelen leszek felkelni a fektemből; remegve hevertem a melléképület tetejének peremén.
Aztán egy nagyon távoli rokonom a pofám előtt összekattogtatta a fogait, és hirtelen megteltem energiával. Nem láttam hozzá még hasonlót - hatalmas, kapajellegű fogai mellől félkar-hosszú agyarak ugrottak elő; hosszú karmai voltak és vastag bundája, ami csapzottan össze-vissza állt, de látványos csomókban pedig összeugrott itt-ott. Éreztem rajta a faggyú tömény szagát - szerencsétlen állatot biztos nem hagyták megmosakodni egy ideje. Nem mintha túl sok időm lett volna sajnálni. De a szemeiben, azokban a szürkés szemekben pedig ott táncolt az őrült harag, mint minden fogvatartott állatéban.
A kultista után vetettem magam; egy jó fél métert zuhantam, majd érkeztem oldalamra - hangosan felnyögtem. Nem erre találtak ki engem... és eddig még nem tapasztalt rohamokban tört rám a gyengeség és a hányinger. Éreztem, hogy a felállással is gondjaim lennének, ha nem peregne az ereimben az adrenalin; tudtam, ha itt heverészek megfogok halni. Az életösztön sok mindenre képes. Felkaptam a fejem.
Johnny épp egy hosszú padot tolt neki a bejáratnak, míg fölöttem a szörnyeteg küzdött az ablakkal - a nyíláson bedugta a fejét és dühödten elüvöltötte magát, majd nekirontott a keretnek. Kőpor hullott alá, ősöreg malter repedezett meg - pár próbálkozás után betöri, és akkor be leszünk zárva ide.
Pillanatok alatt rengeteg gondolat rohant végig a fejemben - rászóljak, hogy hagyja abba, vagy segítsek neki? Hogyan járunk jól?
Nem tudom, mai napig nem tudom, hogy sikerült-e jól döntenem. De abban a pillanatban ez tűnt a legjobb ötletnek, és nem volt sok időm gondolkodni rajta egyébként se.
Egy másik padot megragadtam, és a szemközti oldalfalhoz toltam, ahonnan bezuhantunk. Minden erőmmel kezdtem minél magasabb szögbe feltornázni, hogy kimászhassunk majd a túloldalon; valahogy csapdába kell csalnunk a szörnyet, ide bent, és már kijárat nem volt.
A téglák pedig egyre csak lazábbak lettek...

Alig sikerült irányba állítanom a padot, amikor hallottam hogy mögöttem betörik a fal, és a szörnyeteg a templom közepére érkezik - sikerében hangosan el is bömbölte magát. Megfagyott ereimben a vér.
Hirtelen úgy ledermedtem a félelemtől, hogy nem is tudtam hogy mit tegyek; amíg egy kiáltás fel nem ébresztett kábulatomból.
- Vissza, te rusnya dög! - ordította el magát Johnny. Egyik karja csápkánt tört előre, és egy hatalmas pofont osztott le a szörnyetegnek; annak feje hátracsapódott, majd rögtön vissza. Sikerült a figyelmét magára terelnie. A patkány-vadkan egy dühöt ordítással az ellenfele felé rohamozott, súlyos lábai alatt szinte megrepedt a templom kőlapjai, és csak centikkel tévesztette el a kultistát.
Johnny ádázul küzdött a szörnyeteggel hosszú perceken át, míg végül be nem szorult a templom elejébe. Én ilyenkorra már az ablakban ültem, miután felparancsoltak ide. Egyszerűen minden megszűnt körülöttem, csak a csatát voltam képes figyelni.
Egy gyertyát lekapva tartotta magától távol ellenfelét, néha felé csapva vele, hogy hátrébb szorítsa, majd hirtelen a padhoz érintette maga mögött. Az arcára kiült meglepődés alapján nem arra számított, hogy a fa nem gyullad meg. A szörny ekkor újból neki rontott, de egy szép, oldalra való kilépéssel újra kikerülte azt, majd lendületből lekapott a falról egy olajlámpást, amit hozzávágott a padhoz. Szinte rögtön meggyulladt.
A hatalmas máglya előtt a szörnyeteg rémülten meredt le, és egy pillanatnyi tétovázás után, Johhny a gyertyát a tűzbe hajította; az pedig reptében hozzáért a szörnyeteg bundájához. A nemrég kiszagolt faggyú ugyanolyan gyorsan lángra kapott, mint előbb a barikád. Rettegéssel teli üvöltés hangzott fel, ahogy a vadállat elkezdett fel-alá rohangálni a templomban, mindent összetörve és kijáratot keresve a borzalomból. Távozásképp én meg belenyúltam a zsebembe, és a kapott levelet belehajítottam a tűzbe.
Ekkora már mindketten kint voltunk a másik kis épület tetején. A falusiak szinte rögtön megfeledkeztünk rólunk, ahogy látták templomukat lángba borulni. Elkeseredett csatát vívtak az eltorlaszolt ajtóval, ahogy az olajra  öntött víztől csak magasabbra csaptak a lángok. Még szerencséjük, hogy a kő képtelen meggyulladni.
De a fából ácsolt teteje, az összes bent lévő berendezés, a textil díszek, a szentek festményei, a puha arany futtatások és gyertyatartók, nem beszélve a méreg drága ablaküvegekről, amiből mindkettőt sikerült betörtük... biztos nem fogják egyhamar elfelejteni a mai napot.
Lemásztunk az épület oldaláról, és futólépésben hagytuk el a falut. Senki se törődött velünk abból a néhány emberből, aki épp nem a kanálishoz rohangált vízért, hanem döbbentem nézték az isten házát a pokol martalékává tenni. Minél messzebb értünk, annál jobban éreztem magam - minden szempontból.
Amikor úgy éreztük már elég messze értünk, megálltunk. Egy út kereszteződésnél pihentünk meg, egy hatalmas fa árnyékában.
- Nézd, én... köszönöm a segítséged. Lenyűgözően bátran viselkedtél a templomban. - dicsértem meg szerényen, majd baráti jobbost nyújtottam neki. Nem volt semmi indokom utálni vagy nem megbízni benne innentől fogva, vagy esetleg ellenségként tekinteni rá. Végtére is, megmentette az életemet.