[Magánjáték] Justify me father, I guilted.

Gustav unott arccal lépkedett a Templom egyik tárgyalótermébe, nem rég ébredt fel és már tisztálkodása után kérték, hogy jelenlen meg Plagius Plébános színe előtt...Ez jót nem jelent, ilyet akkor szokott kérni az öreg, ha valami rosszat cselekedett, vagy valami nagyszabású munkát bíz rá. Egyik sem jó...nagyon nem. Mióta belépett az Egyház berkeibe, azóta próbálja megváltoztatni őt, de mióta találkozott az Úrral, azóta elszántabban ragaszkodik életéhez, mely valahol a jóság és a züllöttség határát súrolja.
Fáradtan tekintett ki az ablakon, ködös, hideg idő volt, ami jobban elrontotta a kedvét, sóhajtott egy mélyet, majd keresztet vetett mellkasára.
- Uram, mond, miért kell ezen a tortúrán végigmennem minden héten? Ennyire rossz ember volnék? - suttogta alig hallhatóan kezében szorítva a nyakában függő keresztet. Lépései lassúak voltak és nehézkesek, mintha farönköket kötöttek volna a lábaira és minél közelebb ért a tárgyaló ajtajához, annál jobban húzta volna azt vissza valami láthatatlan erő.
Végül csak odaért céljához, percekig elmélkedett a két szárnyú ajtó előtt, majd még utoljára felnézett az égre.
- Dicsértessék, Plagius Plébános, jó reggelt! - köszöntötte a már benn várakozó, látszólag ideges idős urat, ki úgy fordult meg tengelye körül, hogy egy hurrikán is megirigyelte volna gyorsaságát.
- Jó reggelt Gustav! Késtél! - rivallt rá a fiatalabb egyházira Plagius, majd a tárgyaló asztal felé mutatott ellenkezést nem tűrően.
A tárgyaló egyszerű kialakítású volt, eltekintve attól, hogy az egyház a giccsről híres, itt egyszerűbb fafaragásokkal tisztelték meg a Bibliai alakokat. Minden egyes hely előtt volt egy Biblia, a székek ugyan díszesek voltak, kényelmesnek is tűntek, bár már Gustav megszokhatta a rajtuk való ülést, többször volt jelen, mint a többi tag együtt véve. Az asztal a terem közepén foglalt helyet, körülbelül húsz fő fért volna el kényelmesen, míg az ajtótól jobbra egy a főoltárnál kisebb kialakítású hely foglalt helyet, jelenleg tele volt papírosokkal.
- Miért hivatott Plagius Atya? - kérdezte unott arccal nézve az idős alakra, ki nem foglalt helyet, rátenyerelt az asztalra, a fiú fölé magasodott és megadóan becsukta szemeit.
- Ma egy igen mélyen tisztelt vendég látogatott meg minket Gustav. Többet tett az Egyházért, mint, amit te valaha is fogsz. - magyarázta hűvös közönnyel, mire Gustav megforgatta szemeit, akkor mikor a magasabb rangú férfi nem látta.
- Szeretném, ha találkoznál vele Fiam. Beszéltem vele, és belement, hogy tartson neked egy kis továbbképzést a megfelelő egyházi viselkedésnormákról és alázatról. - folytatta ellenmondást nem tűrően, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Szeretném továbbá kérni, hogy ne hozd szégyenbe a Templomunkat, legyél ma kevésbé Gustav... - tette még hozzá, majd köszönés nélkül hagyta el a tárgyalót, magára hagyva Gustavot gondolataival és kétségeivel.
~ Még egy elbeszélgetés...remek... ~ gondolta magában sóhajtva egy mélyet, majd az ajtót figyelte, várva, hogy belépjen rajta az, ki értelmet és alázatot ver a fejébe.

Azt hittem, soha nem fogok megszabadulni a plébánostól.
Amikor utoljára jártam a Fővárosban, a leendő királyt hoztam haza: jó idő eltelt azóta már és most sem történt volna máshogy, ha nem kellett volna Gottfried érsek helyett beugranom a vízkereszti misére. Az érsek - az a hájas vén bohóc - rossz egészségre panaszkodott a Szentszéknek és kérlelte Őszentségét, jelölne ki a helyére valakit, aki megtartja az istentiszteletet. Sixtus választása van Tasselre esett, aki azonban szenvedélyesen gyűlöli az effélét és egyből vad eretneküldözésbe fogott, hogy megmenekedjen; én egy kicsivel lassabb voltam tőle ezegyszer, így minden ellenérzésemet lenyelve kénytelen voltam igába hajolni.
Nem véletlen, hogy még a saját érsekük is menekül a Szent Jakab székesegyház ájtatos gyülekezete elől: minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a ceremónia után észrevétlen kámforrá váljak, mielőtt valamelyik holdkóros fülön csípne, ám úgy tűnt, az Úr úgy határozott, rám zúdítja a van Tassel számára összekészített terheit.
Ezért még számolunk, Karsten.

Plagius atya érdekes ember: az én ízlésemnek egy kissé túlbuzgó és szemlátomást olyasvalaki, aki, ha püspöksüveget lát, azonnal meg van győzve arról, hogy a lehető legtisztább lélekkel áll szemben. Döbbenten hallgatom a beszámolóját a pártfogoltjáról és egy abszurd pillanatig az ifjú tanító, Gabriel testvér jut eszembe - ő maga is azt hitte, inkvizítorra van szükség ahhoz, hogy rendet teremtsen a diákjai közt.
Miért tekintenek egyesek úgy rám, mint egy mogyorófavesszőre, amivel megfegyelmezhetik a tanítványaikat?
Azért - mert az illem úgy diktálja - , rááltam, hogy beszélek a kölyök fejével: iszákos, léha, tiszteletlen és javíthatatlan, ha igaz, amit az atya mond. Fogalmam sincs, miféle megoldást vár tőlem, mostanra azonban már megszoktam, hogy a püspöki szék olyan tulajdonságokkal ruházza fel a tulajdonosát mások szemében, amiket csak nagy szerencsével tudhat magáénak.
Hanem ki lehet benne biztos előre?
Ha Plagiusnak van igaza, Isten látja a lelkemet, meglátogatom Gottfried érseket is.

Csendes délutánra jár a másnap, mire megérkezem a nagy udvarházhoz: a Könyvtár nagy, belsős melléképülete - vagy csak egybeépültek volna? a másik oldala a Főtemplomé -, ahol még nem jártam eddig. Vastag gránitfalai hideget sugároznak, folyosói belül futnak, mintha ablaktalan sötétségükkel táplálni óhajtanák a csontjaimban fészkelő telet.
Az utolsó előtti ajtón nyitok be.
Ez itt már egészen más: régóta nem láttam ilyen egyszerű berendezésű szobát, ám hangulatán sokat javítanak magas, karcsú ablakai - köröskörül futnak egy és fél falon, majdnem a mennyezet kőíveiig felnyújtózva mérműves diadémcsúcsaikkal. A köd tompít a beérkező fényen, az asztalnál ülő fiatal férfit azonban így is jól látom a nappali világosságnál: egy pillanatig várom, hogy azt mondja, nem ide vártak, aminthogy a plébános egy mihaszna kölyköt emlegetett, ez pedig itt felnőtt férfi, ha fiatal is.
Mégis érzem, hogy őróla lehetett szó.
Szemügyre veszem: ültében is meglátszik rajta, hogy megtermett ember, magasabb is, vállasabb is énnálam, öltözéke rendetlen és ő maga is az - borotválatlan álla és a sötét szemében a fáradt
(unott?)
fények mind-mind erről árulkodnak. Önkéntelenül is tisztában vagyok vele, micsoda ordító ellentéte lehetek messziről a magam újonnan szabott, lila moaréselyem reverendájában.
- Gustav Engelberg? - kérdem, s a szemöldököm, mintha megszokta volna ezt a hanghordozást mint parancsot, magától moccan cseppnyit felfelé.

Gustav unottan tekintett maga elé, el sem tudta képzelni, milyen embert szabadít most rá Plagius, kezdte úgy érezni magát, mint egy gyerek, aki megint büntetésben volt. Remélte gyorsan túl lesznek a beszélgetésen, mert délutánra kártyapartit szerveztek az ivóban és főesélyesként meg kell védenie címét, pénzre is szüksége lenne, hiszen ebben a hónapban még nem adakozott a Templomnak, arról nem is beszélve, hogy már két napja hitelből ivott. Ahogy hallotta, a Plébános úr is elutazik, lehet már árkon, bokron túl van, így, amint a mélyen tisztelt vendég elmondja, amit akar, már mehet is az útjára. Gustav el is dönti, hogy viselkedni fog, illedelmesen beszél, válaszol, bevall mindent, igazat ad mindenben és megígéri, hogy megváltozik.  Ennek nyomán az érkező is büszkén távozhat, mondván, ismét csodát tett Isten egy eltévelyedett bárányával, a fiatal Pap is hamarabb szabadul. Mindenki csak nyerhet ezen, bár, ha a vendég Plagiust helyettesíti, míg ő távol van a Templomtól, akkor újabb problémákkal kell szembenéznie.
Türelmetlenül kezdett dobolni ujjaival a Biblia keménykötésű borítóján, biztos benne, hogy ezért is megszólta volna egy rangosabb szent ember, de míg nem hall lépteket, vagy ajtónyitódást, addig nem igen érdekli a dolog, mindig is úgy gondolta, hogy ezt a könyvet halandó kéz írta, átvitt értelemben semmi köze az Úrhoz.
~ Jut eszembe, még át kell mennem Rosa mamához is…mesélte tegnap az ivóban, hogy valami baj van a lányával. ~ eszmélt fel a fiatal a dobolásból, ahogy ködösen felidézte a tegnap esti emlékeket, az italnak köszönhetően nem sok minden maradt meg neki, de kedvelte a Hölgyet, rengetegszer vendégül látta, mikor apja elzavarta otthonról. Ez a minimum, hogy a szükség órájában viszonozza az akkori szívességet.
Már éppen azon elmélkedett, hogy odasétál az ablakhoz, mikor léptekre lett figyelmes, nem túl dallamos, de nem is szabályos, kimért, tehát nem olyan vaskalapos, de nem is szétszórt, ehhez képest Plagius léptei olyanok, mintha számolná a lépései közti szünetet.
Amint belép a férfi a szobába, Gustav unottan tekint fel rá, majd, mivel az illemet azért ismeri, és előszeretettel használja, már amikor józan, feltápászkodik ülőhelyéről és illően köszönti őt tenyerei összeérintésével.
- Dicsértessék Uram. Én volnék, igen. Ön pedig? Nézze el nekem illetlenségemet, de Plagius Plébános annyira el volt foglalva az Ön magasztalásával és jómagam ledegradálásával, hogy meg sem súgta, kire kell várakoznom. – mondta mosolyogva, majd ha válaszol a Plagius felé intézett csípős válaszra, hellyel kínálja a Püspök Urat, majd maga is helyet foglal.
- Nyugodt volt az Útja? – kérdezte, meg sem adva az esélyt arra, hogy a Püspök belekezdhessen találkozójuk témájába.

Egyből látom, mire célzott a plébános, ahogy az ifjú reám köszön: úgy látszik, nagyon is tud viselkedni, ha muszáj, csak éppen ő dönti el, mikor fárad vele és mikor nem. Az az érzésem, Plagius atya azok közé tartozik, akiknek a jelenlétében Gustav testvér korántsem érzi szükségesnek, hogy ilyen illedelmes legyen.
Úgy döntök, hagyom, hogy az idős papot célzó szúrós megjegyzés elsikkadjon.
- Institoris püspök vagyok - felelem különösebb hangsúly nélkül. - A régi nevem Norven Kather.
A legtöbb egyházi - és a legtöbb protestáns - sokkal jobban ismeri a nevet, amelyet az előléptetésem előtt, egyszerű inkvizítorként viseltem, mint ezt az újat. Még annál is többen ismernek a gúnynéven, amelyet von Himmelreich zsinatelnök ragasztott rám, ez azonban nem olyasmi, amit csak úgy használhat bárki a jelenlétemben. Erősen kétlem, hogy egy olyan ünnepélyes és szigorú ember, mint mondjuk Plagius, valaha is Boszorkánypörölyként emlegetett volna.

Az ifjú hellyel kínál, én pedig elfogadom a kínálást; a kandallóhoz legközelebb eső székre ülök le, egyik lábam térdben átvetve a másikon, mielőtt a figyelmem megint egyszer őrá fordulna.
- Pünkösd tájékán jobb szeretek utazni - felelem, és ezzel valószínűleg egyáltalán nem lepem meg. - De téli úthoz képest nem volt kellemetlen.
Elhallgatom előle, hogy nem szeretek hintón járni: sokkal jobban kedvelem azokat a feladatokat, amelyek után magamban, lóháton járhatok és jóval messzebb szólítanak a Fővárosnál.
- Mit mondott a plébános, Engelberg atya? - dőlök hátra ültömben, félkönyékkel a karfára támaszkodva. Érdekel, hogyan válaszol majd. - Nekem nehezemre esett követni.

Gustav először megrökönyödik, úgy tűnik Plagius szintet lépett, már nem más Papok és Plébánosok tanácsaival akarja roncsoltatni elméjét, nem kevesebb, mint egy Püspök szánja megregulázására idejét. Akaratlanul is elmosolyodik, ha nem lenne jelen a vele szemben ülő magas rangú szentember, meg is veregetné saját vállát, bár még a mai napig nem értette azt, miért érzi Plagius, hogy Gustav talárjához méltatlanul viselkedik. A szórakozás és a papi kötelességek miért nem férhetnek meg egymás mellett...
- Ezt megértem, hideg van és az ember kedvét szegi ez az arctalan idő. - válaszolt bólintva Institoris felé, majd mikor az rákérdezett Plébánosának szavaira és intelmeire, mondván, hogy ő nem igen figyelt oda rá, akaratlanul is elmosolyodott.
~ Biztos vagyok benne, hogy blöfföl, túlságosan kimért, valószínűleg az én számból akarja hallani a bűneimet... Hát legyen, belemegyek a játékba. Szégyentelen embert várt, hát megkapja. (Gesztusolvasás képesség) ~ gondolta magában, majd előre hajolt az asztalon, kezeit egymásba kulcsolva nyitotta válaszra száját.:
- Azt mondta, szórakoztassam a Püspök Urat, míg ő távol van a Templomtól. A sok munka és az utazás biztos kimerítette, egy kis kikapcsolódás felfrissíthetné Önt. - mondta, majd magasabbra emelte a tétet, akár a kártyapartikon.
- Nem érezte még, hogy szüksége lenne egy kis pihenésre, hogy a nyakában elterülő fájdalmat kilazítsa, az állandó megfelelési kényszer okozta feszültséget feloldja? Püspök Uram, a legnagyobb tisztelettel, de Önnek is szüksége van néha egy kis kikapcsolódásra.(Meggyőzőképesség) - fejezte be mondatát, majd várta a férfi válaszát. Nem igazán tudta, mit vár el tőle Norven, mint ahogy azt sem, azt kapta-e amit várt.

//Off: Gustav próbálja kamatoztatni képességeit, rajtad múlik mennyire használ rajtad a tudása, ez kötetlen játék.//

The lad has a warm smile.
His heavy features light up and soften under it like those of a man who is pressed into hiding his optimism. He has the familiar air of one, too: under all that well-mannered self-control, there lies the natural ease and good humour of somebody who genuinely enjoys themselves when out of sight. He reminds me of that unkempt fellow with pointy ears and a golden voice.
What was his name again? Hawthorn? Loreena would probably know.
That isn't the point, though. I know this sort of soul all too well. If the pastor thinks he can change the man, he is in for a very disappointing surprise and, if stubborn enough, a quite persistent one at that.

His answer is so unexpected that upon hearing it, I find myself sharing his smile.
The fact that Pastor Plagius is so gravely mistaken in seeing the obvious should vex me - after all, his narrow view of people is what made him dare and waste my time here -, yet I have to admit, I find the whole ordeal strangely entertaining. Surely he cannot believe a man like Gustav Engelberg will ever turn into a younger image of himself? If he does, then he deserves the disappointment that awaits him on this road.
Besides, I wonder quietly whilst recalling the excruciatingly long kiss my ring hand had to endure upon meeting the elderly priest, do I really need more men like the good pastor?
I certainly do. As long as I only see them when I have to fill the Archbishop's shoes - which, God watch over him, is once in every twenty years.

'To entertain an inquisitor?' I echo, raising an eyebrow that speaks clearly of my amusement as the lad carries on, obviously warming up to my presence. 'Oh dear. You must be in trouble up to your ears, son. I hear that you tend to be.'
I do enjoy the sudden flicker of concern whenever I turn up between folk who know the Holy Office and recognise the second ring on my right hand; everybody is forced to study themselves for a moment, but I am fairly certain Father Plagius had no knowledge of me being an inquisitor to begin with. Had he known, he would probably not have put that much effort into getting anywhere near me.
He deserves a lesson to think twice before talking to me again. But first things first.
I lean back in my chair, resting an elbow on its gleaming wooden armrest again, and I flash a quick smile at the priest.
'Don't we all' I say, my voice dangerously lighthearted. 'What do you do in you spare time, Father Engelberg?'

Gustav thinks that the man front of him not really happy for younger priest words. Anyway, he has a very bad feeling, as if forgotten something important. Institoris is very grave and horrific for Gustav, as if don’t want to talk with young man about the good behavior and a perfect way of God.
What is the problem…I think this conversation not the way as before. Be careful Gustav…
He cleared his throat, and put himself much comfortable is own chair, as come to light he did well…because the man is Inquisitor…
Gustav eyes widened, he cant hidden his suprise, he would not have though that Fater Plagius force conversation with such a man like Institoris. He such a bad man or Plagius loose his patience? Anyway, Gustav straightened own chair and forced smile on his face.
’All right. You wouldn’t entertain, I understand.’ answered to the Bishop and he sighed deeply.
’I…just want to enjoy the life and help anybody, who need for my help. Right, I think Fater Plagius said for you to my bad habit, but hey, the delicious wines is a big sin?’

’Fater Institoris, please put your hand your heart and saying for me, you never did thing, like you didn’t regret, but you felt, that is wrong for the church?’ said Gustav this words and knew, no, afraid of institoris answer.

This conversation is starts to go wrong for me, and that feeling…what I forgotten…I think something important, I starts get crazy…though himself and closed his eyes…he pray to God, because not think that he made something wrong in own life, but worried about this inquisitor.

The smile quivers.
I knew.
Then it disappears to make space for a hasty hack - or is he clearing his throat? Either way, I wouldn't enjoy being in Father Engelberg's shoes now; I am fairly certain his mind is quickly flashing through every image of the Holy Office's doings he's ever come across.
And those are not pleasant. I would know.

I let him regain his composure. He gathers himself quite quickly, shifting nervously in his seat. I play on to appear patient while he adjusts his features.
Patience is a virtue I never knew; those who know me would instantly recognise the amusement behind my unusually meek silence.
The other priest does not, which is good. No doubt he would ruin it if he did.
'No' I agree softly, mainly to toy with him a bit. 'There are worse sins than drinking wine, we agree on that.'
I find this sort of lack in self-control distasteful, but it is hardly the worst I've witnessed in a priest. Gustav Engelberg is a pathetic drunkard, but hardly any more. Or any less, for that matter. Should Plagius grow half a brain, the lad will be out of the Church by the morrow. But since all he does is whine and protest about him, it seems to me they do deserve one another.
You will not get off the hook that easily, my lord pastor.

Yet Gustav Engelberg does not know that when dealing with me, the rule first and foremost is not to make me cross.
And I get cross very easily.
Have I ever done a thing that I did not regret, yet I knew it went against everything?
Not only the Church, but every rule, every single commandment God - and man - ever set for all to follow.
He didn't even blink since uttering the last word and I am simmering with anger already. I can feel the muscles tighten along my jaw and neck and shoulders, my features freeze and darken as mountain springs do in the frigid grasp of black autumnal ice.
When I speak, I can feel my throat humming with the sudden low tone my voice sank to.
'You tell me' I growl, restraining myself. I hear blood pounding on the thin insides of my ears, forcing its way through the large vein that runs along my neck in a throbbing rush. 'You seem to know a lot, Father Engelberg, but be careful. I might not like what you know.'

Bishop Institoris saw a lot of horrible thing, what trained his soul or just had a bad day, anyway, Gustav got himself a really sour man for this conversation. The Pries lost his sense of time, He didn’t know how long they could be in the office, the air is boiling between us, Gustav wants close this unpleasant conversation with Norven quickly, before happen anything bad. As He guessed, Bishop Institoris said that Gustav habit is the big sin for himself, of course the Father not agreed for him, but He is can’t say anything. He can’t imagine, that the Bishop don’t drink an alcohol, don’t taste a good wine before, a little bit rum or liquor, or something, which guilty or not allowed for himself. Gustav think that, Bishop Institoris is pharisee. He want to show to the outside world, that He is an angel, He is a good people, with his perfect and boring rules…
nah…bullshit. Institoris pharisee…I am sure… think himself and shook his head by this try to clear out the negativ thoughts.

'What? What are you talking about?' asked Gustav in disbelief and swinged back his chair.
Hm…maybe…The Bishop has more sin as I tought…or as I ever had…
Father Institoris face look like crazy and angry…Gustav propably pick a whole wound in Norven heart or from his past. The Holy man with big title think, the Priest know a lot of secret from his life, and this thought terrified him so much. He totally forget himself…The Priest want to used this chance for the equalizing.
''What is the really big sin Father Institoris…Who made a really big sin?' asked Gustav and He tried to get up from his chair, before Institoris want to do anything with him.
'Who deciding for this question Bishop Institoris? Who asked this? What is a really big sin?' (convincing ability)

If there's anything I despise, it's folk talking back at me.
On a better day, I am certain I'd be amused by how Father Engelberg walked right into it, but this is not the best of moods I'm in; truth be told, being here at all had been quite vexing altogether. 
The last thing I needed was some lowlife tap-dancing on my feet while yapping about his extraordinary point of view on vices.
There is a time and place for sophistry, and this is not it.

I glare at him with the annoyance of a draught horse spotting a fly all too close to its ears. I can feel the wrinkles gathering on the bridge of my nose; If I could, I would probably snarl at the man, but the whole point of me being here is to somehow civilise him. Behaving like a rabid wolf won't help, even though I am fairly certain nothing good will come of this meeting no matter what I say. Plagius should know that people simply cannot be changed at the very core.
I force myself to blink lazily, allowing my breath to lengthen and bring my blood to a slower pace. Nostrils widening, I listen to the young priest without a word - he cannot be too bright if he thinks he was in trouble before and is getting out of it.

I let his question ring around for a long time; if either of us wanted to, we could say the Lord's prayer twice whilst the deep, dusty silence lingers between us.
'What I'm used to,' I start then, in a worryingly collected low voice, 'is me being the man to decide what is a sin and what isn't.'
I watch him for a second, then glance down on the fingernails on my right hand, as if he were just an unknown figure passing by.
'But theoretically speaking, it is indeed God's jurisdiction. That might have been what you meant there.'
I study my nails for a while, ignoring him, then lean back again comfortably. I look him up and down like one would look at a foal he wasn't sure about buying.
'You and your pastor Plagius clearly have no idea who I am' I say then, pulling my gloves up. 'I shall let the two of you off with a warning. If he gets me to have your mouth sewn shut, that might put an end to your insolent remarks. It might even stop you from getting drunk all the time. But it won't change you into the man he wants you to be, and it also happens to be dangerously close to wasting my time, which is something I don't take kindly to.'

I stand up, taking a sideways step toward the door to be able to look at Gustav Engelberg from the side. Tall, stocky man. Must weigh a good four stones more than I do. Were he gifted in the art of intimidation, he would be close already, trying to tower over me.
Thank the Lord he's a lot tamer than that. Or a lot smarter. Having witnessed his behaviour in the presence of Der Hexenhammer, safe to say it's most likely the former.
'There are a lot of things I don't take kindly to', I add softly, without any of the annoyance I felt earlier. My posture is relaxed, and I know my wrinkles are all gone as well. 'If you like him, you tell him. Otherwise I'll let him know myself.'