[Magánjáték] - Aki nem bír nyugton maradni...

Rég volt már, hogy valahol a puszta közepén vándorolt a démon, midőn már lassan négy éve, hogy otthonra lelt egy elhagyatott toronyban, valahol messze a síkságot eltorzító erdő közepén, egy békés falu mellett, az Északi Királyság berkeiben. Veszélyes hely volt ez, ha nagyon feltűnő otthonra talál az, aki az Átkot viseli a bőrén. Éppen ezért nem gyakran mozdul ki otthonról. Gerard ha kutakodni akar, gyakran vándorol délre, ahol nem kezdik rögtön veszett kutya módjára üldözni. Több emléke fűzi az egyházhoz, mint szerette volna. Azon a napon pedig útja fáradalmait indult kipihenni egy hangulatos kis ivóba. Nem feltétlen volt a bor és a sör nagy kedvelője, csupán jól tudta, mindig a fogadókban lehet a legkönnyebben megpihennie. Neki, aki erejét másod titkaiból meríti, maga a földi paradicsom egy hely, ahol a hangosan diskuráló tömegek szavai újabb és újabb titkokat csúsztatnak a fülébe.
Gerard a pult mellett ült, és egykedvűen falatozott. Unatkozott. Az itteni népek modortalanok voltak, durvák, kissé talán félelmetesek. Érdekes út menti város lehetett, ahol sátrat vert, hogy ennyi katonaviseltnek tűnő ember gyűlt össze. Furcsa volt, úgy gondolta. Otthon kéne magát éreznie ezek közt az emberek közt. Nem egyszer szolgált már seregben rövidke évei alatt. Talán nem úgy néz ki, mint a legendás veteránok, de látott már egy-két érdekes dolgot. Nagyot sóhajtva folytatta az evést. Utálta, ha unatkozik...

Halk, békés hang zúgott el a füle mellett, ahogy egy idegen zaj kizökkentette őt a éber-álomból. Megepedten fordította oldalra a fejét. Egy apró termetű lányka ült mellette. Sima arcú, ártatlan tekintetű, szende kis teremtésnek tűnt így elsőre. Olyan kedves volt tőle, hogy aggódott érte. Nem sok ember van ezen gyarló világon, aki még törődik embertársai érzelmeivel...még ha az már igazából nem is ember. Daliásan húzta ki magát a székén, ahogy ében szemeit a lány felé fordította.
- Igazán nagylelkű az aggodalma, Fraulein! - mosolygott rá úgy, akár a felkelő nap a virágos rét méheire - Talán már egy jót merengeni is tilos?

A lány kérdésén egy pillanatig csak meglepedten nézett előre. Aztán elnevette magát. Egy vidám kacagást befejezve csapott egy kellemeset az asztalra.
- Ejnye, virágot szedni jöttem, de úgy látszik, közben építettek egy ivót a rétre. Micsoda nyűg, nem igaz? - mosolygott rá vissza fogait megvillantva.
Ismert annak idején egy tündét, ai hasonlóan felelt minden kérdésre. Egy idióta, ironikus poénnal. Korábban azt gondolta róla, bolond. Így hogy ő is kipróbálta, el kellett ismernie, nem is olyan rossz érzés így heccelődni.
- Ősi igék és áldások után kutatok. Azon merengtem ennyire. Minő felüdülés, hogy találni még ilyen szép szemű hölgyemény, akit érdekel egy országúti vándor története. - nyújtotta ki maga mellett a bal karját színpadiasan, hogy ezzel is kihangsúlyozza a szavait.
Talán nem is kellett volna ennyire indulatosnak lenni, mert sikerült meglöknie a mögötte gyalogló férfit, ki épp a sörét készült odavinni az asztalához. Az illető előredőlt, majd az italát egyenesen a mellette állóra borította. Óriási zúgolódás vette kezdetét a kocsmában. Mintha csak egy csepp mézet szórt volna egy darázsvészekbe. Szerencsére nem vették észre, hogy ő tette, de hirtelen mindenki elkezdett a másikkal kötözködni. Látni lehetett nem kell sok, hogy elszabaduljon a pokol.