Magánjáték: Mocsárláz

Norven: Nem hagynak nyugodtan egy pillanatra sem, találtak valamit a mocsárban, ami meglehetősen ereklyének néz ki. Ki más lenne alkalmasabb egy feladatra, mint a málhás szamár, aki sosem pihen az inkvizítor, akire mindig lehet számítani.

Yrsil: Te véletlenül akadsz rá a kriptaszerű épületre, és felettébb megtetszik az onnan kiszűrődő világosság.

A mocsár szélén üldögélek egy fatuskón. Már órák óta várok, hogy felbukkanjon az egyház embere. Remélem eljutott a pletyka, és nemhiába tettem kitérőt északnak. Előttem egy ösvény vezet befelé, de azt innen is jól látni hogy néhány gyanúsan kinéző alak inbolyog a félhomályban. Ki tudja vajon miféle szörnyűségek rejtőzhetnek ott. Bal lábamat az ingovány fölé lógatom, míg jobb térdemmel államat támasztom. Itt a mocsár szélén kevés szórakozás akad.
- Egek, hol van már az a Keresztes ! - sóhajtok fel mélabúsan. Unatkozom, nagyon. Ott van egy fényes valami, csak úgy ragyog odaát, és nem lehet az enyém. Kell egy hős lovag aki háta mögött, vagy inkább a hátán lovagolva elérhetek a kriptához. Egy erős karú, délceg lovag, hatalmas kardjával utat mutat. A haditervem remek. Míg én éljenezve bátorítom őt a háttérből, addig ő acélos kardjával felaprítja a szörnyeket. Ennél már csak az lehetne jobb, ha egy csinos hölgyemény lenne. Megrázom a csengőmet, s halkan dúdolni kezdek, ám ekkor léptek zajára lettem figyelmes...

Ki nem állhatom a mocsarakat.
Azóta nem hangoztattam a környéket illető véleményem, amióta sikerült keresztülvágnom magam az egészen a nekromanta Draugr bukása után - nem is jártam erre jó ideje, és egyáltalán nem mondanám, hogy három napja örömmel indultam útnak. A parancs azonban parancs: hamar összekapkodtam a felszerelésem, fellódítottam a nyerget a Hellenburgból lopott, jókora nyárifekete mén hátára, s köd előttem...
Két nap alatt megkerültem emlékezetből a protestáns őrposztokat, s mostanra lelassítottam az elnyúló vágtámat, amely elhozott idáig. Félkézzel tartom a szárat, figyelmesen nézelődve: feszülten várom, hogy a nehéz terephez kevésbé szokott lovam elbotlik-e a szörcsögő, belvizes talaj mélyedéseiben. Ismerős undorral nyelem a vidék párás, sűrű levegőjét, amely még az évnek e hideg szakában is a mellkasomra tapasztja az ingemet; ahogy megrázom a fejem ingerülten, a hajamból áthűlt vízcseppek fröcskölnek szerteszét.

A szokottnál is ingerültebb vagyok, pontosan ahogy az a nagyböjt első hetétől jogosan elvárható. Ebben az évben egészen készületlenül ért ez az időszak, s így még érkezésem sem volt felvértezni magam a koplalásra, ahhoz pedig, hogy megszokjam, még nem telt el elég hosszú idő: harapós kedvemben volnék tehát még akkor is, ha a Katedrálisban tölthetném lelki gyakorlatokat végezve, ahogy az néhányaknak megadatott.
A mocsárvidék csak tovább ront rajta.
Rosszkedvűen hunyorgok a hideg, árnyékos félhomályba: nem tévedtem el, szinte sohasem szoktam, most azonban nem tudom pontosan, hol is keressem az ereklyét, amelyért jöttem. Nagyon remélem, hogy nem kell majd átfésülnöm hozzá az egész átokverte környéket. Vagy azt...-
(!!)

Úgy torpanok meg, erőset rántva a zablán, mintha falba ütköztem volna: összetéveszthetetlen a kaparászás a fejemben, amelytől alig néhány napja szabadultam meg. Most, hogy újra érzem, még sokkal kevesebbnek tűnik.
Démon!
Fikarcnyi hajlandóságot sem érzek rá, hogy újabb démonokat kelljen megtűrnöm a közvetlen közelemben: még mindig magamon viselem a Helytartó hadseregének rettenetes nyomait kívül-belül, és ez az újabb példány elveszi azt a morzsányi türelmemet is, amellyel útnak indultam.
Leugrom a nyeregből, és kardot húzok.
- Mutasd magad, egy-kettő! - mordulok a szemlátomást teljesen üres környékre. - Nem érek rá.

A farönkön ülve már nagyon untam a várakozást, és ez egyre csak növelte bennem a vágyakozást. Újfent, és újfent a távolba révedtem, és kelemesen gyönyörködtem abban a csodálatos, fehér fényben. Ám álmodozó gondolataimat a gyomrom mély korgása zavarta meg, úgy tűnt a sok várakozástól egészen megéheztem. Enni márpedig kell, főleg ilyen párás melegben is ül az ember. A fatörzs mellett feküdt az oldaltáskám, kényelmesen letámasztva, hasában sok-sok finom harapnivalóval. Hmm. Nézzük csak, nyitom fel táskámat, két szárított hal, három cipó, egy egész kenyér, egy kis méz, egy kissebb szelet sajt, egy nagy kulacs víz, valamint egy kis tünde ínyencség, és egy üveg igazán minőségi bor. Mikor még nyugaton jártam, kóstoltam egy furcsa étket, amely szárított halból és csíkokra vágott sajtból készítettek. Megvan a mai fogás, gondoltam vidáman, majd a tőröm után nyúltam. Azt hiszem itt az ideje elkölteni az ebédem. Ám falatozásom épp csak elkezdvén egy idegen tört rám így, a semmi közepén.
- Mutasd magad, egy-kettő! Nem érek rá ! -kiáltott rám a távolból.
Ajjaj, ennek a fele sem tréfa, gondoltam, s azonnal felugrottam, ám balszerencsémnek hála, megcsúszva azonnal zuhanok a mocsárba. Ám esés közben ráestem egy kiálló ágra, amelyen így megkapaszkodva, épp csak a fejemet kidugva leskelődöm a félhomályba. A köd már erősen letelepedett a tájra, így hiába kutatott szemem párja, nem talált rá a hang gazdájára.
Ha ő ''az'' a fajta akkor úgy hiszem nem túl bölcs dolog felfednem a kilétem, mert még felaprít és odavész a nagy igyekezetében. Így pedig hát, sehogy sem kaphatom meg azt a fénylő csillagocskát, amely a távolból oly szemérmetlenül veti fényeit reám.
- Előbb ön uram ! Így halálra rémíteni, micsoda botor dolog, hallja-e ? Majd a mocsárban végeztem nagy ijedtemben. - válaszoltam remegő hangon. Nyeltem egy nagyot, majd folytattam.
- Én csak egy ártalmatlan vádorbárd volnék, aki erre jár. Nem tettem önnek semmi rosszat, ugyebár. -Ez nem volt hazugság, a földön heverő lantom is tanusíthatja mi is az igazság.
Jobbommal kapaszkodik, ám balom ádázul az ételem után nyúl, ha netán kirabolnak, futás mint a nyúl. Gyorsan egy hal, két hal, majd a sajt, a cipóval meg fulladásig tömöm magam. Torkom könnyedségéért a kulacs után nyúlok, hát nem kicsúszik markomból a kis konok ? Átmerészkedni a másik oldalra nem merek, inkább köhögve a mellemet verem, tágra nyílt szemekkel lesem a vendégem.

Talán ha éjszaka volna, hallanám a motoszkálást a szavaim nyomán.
Az éjszakai táj beszédesebb a nappalinál, de csalókább is. Ilyenkor, déltájt egyszerre zsong és visszhangzik minden, a magasabban lógó levelekről lecsepegő víz meg az általános mocsári, szabadtéri zajok pedig még tovább kuszálják az egyébként is meglehetősen zsúfolt kottát. Látni sem látok semmit, az átkozott déli köd javában szitál a nyakamba: lovaglástól átmelegedett izmaim csendben hűlni kezdenek, a gallérom mögé csorgó víz pedig újra és újra megborzongat. Az öltözékem csatjai, a fegyverek, a lószerszámok, a láncom szemei elhomályosodnak, a kesztyűm, a csizmám meg a zekém pedig úgy simul rám, mintha énrajtam varrták volna össze. Máris fázom.
Soha nem fogok megszáradni.

Férfihang csendül fel nem messze, s én felkapom a fejem a szavára.
- Előbb ön uram! - szól a hang, meglehetősen ijedten. - Így halálra rémíteni, micsoda botor dolog, hallja-e? Majd a mocsárban végeztem nagy ijedtemben. Én csak egy ártalmatlan vádorbárd volnék, aki erre jár. Nem tettem önnek semmi rosszat, ugyebár.
A tiltakozása visszhangot vet a fákon, zavarosan a semmibe veszve azután: meg nem mondom, honnét jött. Előrelépek, hogy lássam, érzem-e a még a démon kaparászó szentségtelenségét a fejemben.
Hogyne érezném. Itt vagy valahol, pokolfattya!
- Az igaz - jegyzem meg, összeszedettebb hangon. - Ha vándor dalnok, nincsen félnivalója.
Ha viszont démon vagy - és démon vagy! -, kezdhetsz futni.

Ahogy meresztettem szemem egy alakot láttam a távol ködében alakot ölteni. Magas, nyurga fickó, és valami rettentő félelmetes benyomással. Ahogy ránézek, érzem, ez a fickó múlttal rendelkezik, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.
- Az igaz. Ha vándor dalnok, nincsen félnivalója. - mondta nyugodtan, amitől kirázott a hideg. Tudja mi vagyok, ezt felesleges áltatnom magam, ám nem vagyok bolond hogy kikiáltsam előtte a nyilvánvalót, még fejemet venné. Nem a járható ösvényen jött, tehát nem ismeri a mocsarat. Ennyi előnyöm talán volna, bár nem tudhatom van-e társa. Bár erős rosszallásal a szívemben, de szükségtől kínozva mászok vissza a farönkre. Már a fuladás veszélyét elhárítottam, ám újdonsült ''partnerem'' korántsem tűnik nyugodt fajtának, így jobb lessz ha a szemem rajta tartom.
- Bizonyára ön volna egyházának megbízottja ! - mosolyodok el, miközben felegyenesedem, hogy ő is jól lásson. Hagyom hogy végigmérjen, miközben vidám mosollyal arcomon integetek neki. - Jöjjön közelebb, volna egy ajánlatom !
Bizonyára a sírban rejlő értékek miatt érkezett ide, más nem érne annyit hogy az Egyház embert küldjön ilyen protestáns területre. Ha sikerülne egyezségre jutnom vele, megkaphatnám az én kis ragyogó gömbömet. Semmi más nem érdekel onnan, csak az a kis fénylő valami. Megrázom a nyakamban lógó csengőt, és tekintetem a másik tekintetében fúrom.
- Jó uram, bizonyára kalauzt keres a mocsárba. Történetesen ismerem az utat, s felkínálnám szolgálatomat, már ha nem venné rossz néven. Aki nem ismeri az ingoványt, könnyen rajtaveszthet, még olyannak is nehéz ez a terep, ki egész életét itt éli le. - mondtam őszinte és kedves mosollyal arcomon. Meg kell próbálnom jó benyomást tenni rá, talán attól hamarább kötélnek áll. Bár próbálok nyugodtnak maradni, a szokás hatalma erős nyomást gyakorol rám, hogy fussak. Sosem bírtam megmaradni egyetlen egyházi, vagy démon közelében sem. Az ideológiáikért gyilkoló ostobákból, már pár száz évre eleget láttam.

Sohasem voltam különösebben sokáig hideg időnek kitéve, s bár az elmúlt tizenöt évben gyakorta jártam a dolgom után a szabadban télvíz idején, mégsem tudtam igazán hozzászokni; csalhatatlanul tudatában vagyok annak, ahogy az eső és a pára összekeveredik a hátam árkaiban és átveszi a belőlem elillanó hőt. Nem didergek, még nem, de érzem, ahogy a kézfejem fehérből ólmos bíborszínűre vált a kesztyűm alatt; csekély testsúlyom a jobb lábamra helyezem, és ezzel jó egyhüvelyknyire a mocsárvidék vizenyős talajába süllyedek.
Nem kétséges, hogy ha nem viselném a sarkantyúm, a láncokat meg a kardot, nyomorúságos látványt nyújtanék.
- Bizonyára ön volna egyházának megbízottja! - folytatja a hang zavaró lelkesedéssel, s bal kéz felől karcsú, szédítően magas fiatalember emelkedik fel. Formás kézfejével kecsesen, biztatóan int felém, mintha csak ló volnék, s ő az orrom óhajtaná megsimogatni.  - Jöjjön közelebb, volna egy ajánlatom!
Korcs fattyú. Megtanítalak én rá, kivel egyezkedjél...!

Szemügyre veszem röpkén. Arcátlanul szemrevaló, elegáns mozgású ifjú, s bár magam sem vagyok különösebben alacsony, jó féllábnyival fölém magasodna, ha elég közel állnék hozzá. Felfüggesztései kellemesen lazák anélkül, hogy nyakigláb volna: csupa végtag, akárcsak én, de a mozgásában nincs magabiztos szögletesség. Hosszúszálú, dús haja fehér, akárcsak a protestánsok zsinatelnökéé, a szempillái azonban koromfeketék, s egy kivételesen szép szempárnak szolgálnak keretéül - egyetlen férfiarcon láttam eddig hasonlót, s az Darion Kardenal királyi főírnoké volt.
Ha nem tudnám azonnal, hogy csábdémon, azt mondanám, táncos.
Megnyerő mosolya megtévesztően természetes.
- Jó uram, bizonyára kalauzt keres a mocsárba - folytatja, mert alighanem azt hiszi, ha hallgatok, az valójában engedélynek számít, hogy folytathatja. - Történetesen ismerem az utat, s felkínálnám szolgálatomat, már ha nem venné rossz néven. Aki nem ismeri az ingoványt, könnyen rajtaveszthet, még olyannak is nehéz ez a terep, ki egész életét itt éli le.
Szusszantok, mert az arcátlansága meglep egy kissé: jelenléte őrjítően kaparja a koponyám belsejét, s meglendítem a kardot félszívvel, hogy lerázzam róla a vizet, teljesen feleslegesen.
- Norven Kather vagyok - függesztem rá a tekintetem, hogy lássam a reakcióját: az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy a nevem észrevétlen túlnőtt rajtam. - Nem kalauzt keresek, hanem az ereklyét, amelyről azt pletykálja fél Veronia, hogy valahol errefelé van - teszem hozzá, teljes tudatában annak, hogy a hangom az ő csilingelő tenorja mellett egyszerű morgásnak hangzik. - Láttad vagy nem? Csak egyre vigyázz... ha nem hiszek neked elsőre, újra meg fogom kérdezni.

Úgy tűnik, őszinteségem hatással volt rá, mert még mindig nem támadott meg. Egy erős karú, délceg lovagot vártam, erre egy kis papot kaptam. Ám minden porcikám súgja, a harcost, azt megkaptam. Idősebbnek tűnik, így jobban megfigyelve, s látszik, nemigazán érzi jól magát a környéken. Észrevehetetlenül megrezzenek, ahogy a pengéjéről a vizet rázz, veszélyérzetem egyre üvöl, eddig és ne tovább. Ám mindig is szerettem szeszélyesen, ám nem veszélyesen játszani, ennyi év után, már csak ebben a játékban lelem kedvem. A szeszélyes és a veszélyes gyakran jár együtt, szinte elválaszthatatlan a két jóbarát, s nálam többször mint gyakorta közös otthonra talál.
- Norven Kather vagyok -mondja, s én felszisszenek. Nem félelemből, vagy undorból, csupán tudom amit tudok, a név sok vért, szenvedést takar, s legalább annyi aroganciát, elvekből elkövetett gyilkosságok sorát. Egyetlen arcizmom sem rezdül szemem továbbra is mosolyog, ám számnak paracsolni nehéz, a szisszenést ajakba harapás követi. Ezen név alatt sok történetet hallottam, s meséltem is, Veronia történeteiről, tudásom már nem pusztán emberi.
- Nem kalauzt keresek, hanem az ereklyét, amelyről azt pletykálja fél Veronia, hogy valahol errefelé van. -teszi hozzá, felcsillantva előttem a remény sugarát. - Láttad vagy nem? Csak egyre vigyázz... ha nem hiszek neked elsőre, újra meg fogom kérdezni.
- Ereklyét ? Azt bizony sokat találhat errefelé. Ám tudom mit keres, nem is messze, sőt egészen közel, már ha tudja az utat az ingoványba befele. - hangomat bársonyosság, csábítóvá langyítom, kedvessé mint a rég nem látott barát-é. - Oda tartok én is, s szívesen mutatnám az utat, ha kardják azok, s nem felém fordítaná.
A távolba mutatok, ahol egy láthatatlan ösvényszerűségen imbolygó alakok vesznek a homályba. Csontvázak ? Élőholtak ? Vagy talán annál is rútabb szörnyek ? Ha meg tudnám mondani, sem akarnám, beleborzongok még a látványukba is. Négyen is vannak talán, bár tegnapi napon vagy hatot is megszámoltam, úgy tűnik bent az ingoványban kóvályognak. Meglehet vannak ott többen is, s másfélék, mindet látni nem volt még szerencsém. Az ösvény szűk, tapasztalatlan szemmel szinte láthatatlan, ám éveim során sokszor bejártam ennél is vadabb vidékeket, ismerem a mocsári utak szeszélyes szórakozásait, süllyesztős ingovány, mérgező tövisek, s hasonlóan veszélyes csapdák.
- Arra odabent van amit keres, jóuram, s ha velem tartana önnek még volna hely. Ismerem az ösvényt arrafelé, s segítségének is jóhasznát venném. - kínálom fel a lehetőséget, s továbbra is vígan, önfeledten mosolygom. Kissé tartok tőle, ám természetemhez híven kezdek megengedni, s barátságosan pajtássá válni. Nem emlékszem már hogy ez az emberi, vagy démoni természetem része, ám nem is törődök vele. Nyitottan szeretek beszélni, a rejtett, s hazug beszédet a nyelvem nem mindig szíveli. - Ám előbb hadd fejezzem be kellemesen az étkem, ugyanis nagyon megéheztem. Szívesen látom, ha csatlakozni akarna hozzám ám a tíz lépés távolságot tartsa ám !
Szó mi szó még korog a gyomrom. Leülök, s jóízűen falatozni kezdek, s szedem elő táskámból ami maradt még benne. Még egy kis adagokra felszeletelt szárított hal, két cipó, egy szép nagy kenyér, egy kis méz amim megmaradt, na meg persze különféle bogyók amiket útközben gyűjtöttem, de ezeknek inkább a tápanyagértéke jobb, mintsem az íze. Az egyik cipót felé tartom, dobásra készen, míg másikba vígan fogamat mélyesztem. Szemem végig őt fürkészi, minden apró mozdulatát. Bár bolondos vagyok, bolond mégsem, legkissebb rezzenését is figyelem.

Jól sejtettem.
Veronia déli felén immár aligha mutatkozhatok be anélkül, hogy azt jelentőségteljes pillantások vagy felszisszenés ne kövesse: nem tudom pontosan, mikor kapták fel a nevem az emberek, az azonban teljesen biztos, hogy fenekestül felforgatták vele az életemet. A pápa orgyilkosa vagy, mondja ez az aprócska hang és mond még sok mást is.
Te vagy az, aki Hemisrothban tizenkét protestánssal tárgyalt a városházán és túlélte.
Te vagy az, aki beszökött Hellenburgba és aztán a zsinatelnök foglyával szökött ki.
Te vagy az, akit nem fog a kék láng.
Te vagy az, aki az Eisspitz kitörésekor átfurakodott von Himmelreich hadseregén, hogy a nefilimek vezetőjével szóljon.
Az inkvizítorok az Egyház színfalak mögötti láncai és fogaskerekei: legfontosabb eszközeikhez az arctalanság éppen úgy hozzátartozik, ahogy a hírhedten kíméletlen találékonyságuk. Mivé tesz ez engem az Egyházban?
Mihez kezd Sixtus pápa egy olyan inkvizítorral, akit a zsinatelnöktől kapott neve is mérföldekre megelőz? Ráismer Veronia népe majd' mindenütt az arcomra; ráismer a gyűrűmre. Ráismer a kardomra.
Az emberek üdvössége körül másfél évtizede dühöng a háború és én ahelyett, hogy a biztos megoldás felé vezetném őket, észrevétlenül magam is átlényegültem valami mássá. Valamivé, aminek saját neve sincsen.

Nincs most idő azonban kételkedni, teológiai tépelődéshez pedig még kevésbé alkalmas a helyzet - a démon késlekedés nélkül válaszol nekem, elérve ezzel, hogy ne vágjam el a nyakát rögtön.
- Ereklyét? Azt bizony sokat találhat errefelé - kedélyeskedik, amivel veszedelmes horkanásra ösztönöz. Nem szenvedhetem, ha az időmet rabolják. - Ám tudom mit keres, nem is messze, sőt egészen közel, már ha tudja az utat az ingoványba befele - lágyít gyakorlottan a kezdése felhangján, mintha ugyan engem igyekezne elcsábítani. Alighanem így is van; arra akar rávenni minden erejével, hogy ne gyűrjem le a torkán a hátáról lenyúzott bőrét. Ki nem állhatom, ha befolyásolni próbálnak. - Oda tartok én is, s szívesen mutatnám az utat, ha kardját azok, s nem felém fordítaná.
Ösztönösen követem szemmel a mozdulatát, valamely homályos mocorgás felé int a mocsárvidék kusza belsejében: ilyen messzire nem látok túl jól, azt azonban nem nehéz felmérni, hogy akármicsodák is, kettőnél többen vannak.
Csak nem azt akarod, hogy én tisztítsam meg előtted az utat? Hát még gyáva is vagy? Vagy csak így akarsz tőlem megszabadulni? Lehet, hogy még több démon, és egész egyszerűen meg akarnak ölni. Ki tudja - egy démon akkor van elemében, ha hazudozhat és kedvére fetrenghet a bűnben.
Minden amellett szól, hogy vele kezdjem a sort.

- Arra odabent van amit keres, jóuram, s ha velem tartana önnek még volna hely - ajánlkozik, amely egyszerre meglepő és sértő. - Ismerem az ösvényt arrafelé, s segítségének is jóhasznát venném.
Mosolyog, mintha már előre megegyeztünk volna és ez csak afféle formaság lenne; sötéten méregetem, és a simulékony vonzerejétől önkéntelenül is kilel a hideg. Gusztustalan egy lény, annyi szent: úgy beszél, ahogy más a szeretőjét cirógatja. Le kellene csapnom az összes ujját a kezéről, hogy átgondolja, hogyan érdemes hozzám szólni.
- Ám előbb hadd fejezzem be kellemesen az étkem, ugyanis nagyon megéheztem - toldja még hozzá arcátlanul, és van pofája végigmérni engem. - Szívesen látom, ha csatlakozni akarna hozzám, ám a tíz lépés távolságot tartsa ám!
- Elveszem talán az étvágyát, vándordalnok úr? - dörrenek rá, ingerülten a tiszteletlenségtől. - Ha piknikezni óhajt a mocsárban, ugyan tegye, de a száját fogja be és gondolkodjék kétszer beszéd előtt, mielőtt az ételével együtt a nyelve is az ölébe hullik! Előfordult már olyannal, aki ennyit tátogott rám.
Megvetően horkantok, ahogy rám sandítva enni kezd; Húsvétkor sem ülnék egy asztalhoz a magafélével, nemhogy nagyböjt idején a kínálását elfogadjam.
- Tömd a hasad, fiam - lendítem meg újra a kardot, ezúttal valóban megszabadítva az élén szaladgáló vízcseppektől. Azután ránézek. - Tudom én is, hogy odahaza neked nem jár asztal, csak ágy.

Ha lett volna annyi esze, hogy atyámnak szólít, talán engedem, hogy tovább játsszon; így azonban nem beszél katolikus ember, csak szélhámos vagy ravasz, de gyáva eretnek. Könnyedén lépek előre a bal lábammal, és félrebillentem a fejem. Vagy négyyardnyi köztünk a távolság: nem esem hozzá túl közel, de biztonságosnak már nem biztonságos.
- Kapsz egy esélyt, hogy elmondd, amit tudsz - lágyítok én is a hangomon a példájára sokat ígérő mosollyal -, vagy megnyírlak, de nem úgy ám, ahogy a birkát szokás. Inkább ahogy az engedetlen csődört. És ne akarj becsapni! Lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy nem. Miért kockáztatnál.

Úgy tűnik kedvességem modortalansággal viszonozza. Ilyenek azok, akik a elvekért harcolnak. Még az ellenmérget sem fogadnák el más kezéből. Le ugyan nem tör, ám jókedvem sem erősíti ahogy így rámpirít.
- Elveszem talán az étvágyát, vándordalnok úr? - szól rám, jól érezhető ingerültséggel és türelmetlenséggel a hangjában. - Ha piknikezni óhajt a mocsárban, ugyan tegye, de a száját fogja be és gondolkodjék kétszer beszéd előtt, mielőtt az ételével együtt a nyelve is az ölébe hullik! Előfordult már olyannal, aki ennyit tátogott rám.
Gyűlölködés itt is, mint annyi helyen, úgy látszik a világ két évszázadon keresztül képtelen volt megváltozni. Talán valóban megérdemelné, hogy Isten keze végre lesújtson erre a földre.
- Tömd a hasad, fiam - mondja fölényesen - Tudom én is, hogy odahaza neked nem jár asztal, csak ágy.
Mintha villám vágott volna meg, könnyeim csendesen útnak erednek. Odahaza, mondta nekem, mintha volna számomra olyan. Az idő múltával az emberek a halál ölében találnak békére, számomra viszont nem marad más, csak nyughatatlan évek. Éjszakák, melyen visszaemlékezve fél vagy egy évszázadnyi nevetésre, amikor még érdekelt az élet. Oldalra fordítom fejem, próbálom rejteni a könnyeket, s a távolba bámulok, immáron ridegen. Fájdalmas pontra tapintott az ''ember''.

''...ám ez a hely mindig a te otthonod lessz...''

Ilda hangját hallom a fejemben, emlékeztetve hogy számomra is volt...volt egy hely. Harag és fájdalom keserű íze kavarog bennem. Egyszeriben jobban érzem a mocsár nyirkos, nedves vidékét, a vidék bűzét. Túl sok emlék tódul a fejembe, hogy minddel itt, és most meg tudjak birkózni, a nagy kavarodás közepette utasítom Fryát hogy rakjon rendet ebben. Dühös vagyok, s egyben szomorú is, gyűlölet izzik a szívemben, de úgy érzem, mégiscsak egy sarokba húzódni volna most kedvem.
- Kapsz egy esélyt, hogy elmondd, amit tudsz, - hangja kedvesebb, s arcán csalóka mosoly ül ki - vagy megnyírlak, de nem úgy ám, ahogy a birkát szokás. Inkább ahogy az engedetlen csődört. És ne akarj becsapni! Lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy nem. Miért kockáztatnál.
Az arcomhoz nyúlok, letörlöm a könnyeim, s kipiszkálom a hajat az arcomból. Visszanézek, s az atyára veszélyes tekintetet vetek. Nem dühített fel, de már béketűrésem szélén táncol. Ámbátor kedves vagyok,s a harcot csak dalban, s hősi énekekben szeretem, ám a sarokba szorított énem a veszélyesebb. Felé fordulok teljesen, szemeimet egyenesen az övébe meresztem, hogy ezt az ezüst színű fénylő szempárt soha többé ne legyen képes elfelejteni. Kezem az ostorom szárára fonom, s testem megfeszül, lábam ugrásra kész.
- Talán először a sértő hangneméből kissé vegyen vissza, Tisztelendő Atyám. - mondom vészjósló hangon, miközben teljes egészében kihúzom magam hogy jól lásson. - Utamra társat keresek, nem pedig urat.
Ezüst szemeimmel őt figyelem, a légzését, az arcizma rándulását, minden procikáját. Bal karommal a mocsárba mutatok.
- Odabent van amit keres Atyám. Az út veszélyes, és szeszélyes, s ha nem ismeri könnyen az ingoványban végezheti. Két napi járóföldre, keletnek van a legközelebbi embertanya, ám kötve hinném hogy segítenének egy katolikusnak. Ám más is akad odabent, mint láp, s ingovány. Élőholtak, s csontvázak, fene tudja mi más, meglehetnek akár egy tucatnyian. Ha segít átjutni, cserébe én elvezetem. Egyetlen dolog kell onnan nekem, többit megtarthatja, az a fénylő izé, ott a távolban. - mondom egy fokkal szelídebben. A távolban a ködfelhőn túl egy halovány fény szűrődik át a sűrű ködön. Lámpáshoz, fáklyához képest túlontúl fényes. A védelmem le nem eresztem, meglehet itt a végem. Ám könnyen nem adom magam, utolsó leheletig harcolok, pont úgy ahogyan tanultam.
A nyakamban újra megrázom a csengőm, amely hangja ezúttan nem olyan vidáman csendül mint azelőtt...

A csábdémon hallgat.
Merev háttal fordul el, mint akinek az elevenére tapintottak; talán csak képzelődöm, de mintha finoman összerándult volna az imént. Érzem, ahogy megfeszül, amikor mozdul, mégis csak a kezét emeli az arcához - megtörli a szeme alatti vékony bőrt röpkén, azután visszafordul, hogy farkasszemet nézzen velem.
A szeme tompán fénylik, akár az öreg ezüstpénzek, mögötte elszánt harag izzik.
Ehhez vagyok szokva a magafajtától. Fogást váltok a kardon, valamivel biztosabbra.

- Úgy szólok, ahogyan a kedvem tartja - szegem fel az állam kevélyen, előretolva a szegycsontomat, ahogyan a lovas katonák szokták, ha új mellvértet öltenek -; mert nekem a pápán és a püspökön kívül nem parancsol senki e világon.
A böjt, akármilyen természetű is legyen, három napig az ember eszét veszi, a harmadik, negyedik nap után azonban a hús behódol - az éhség elmúlik, meghagyva azt a bizonyos élénk lendületet, amely oly alkalmassá tesz ilyenkor a testi-lelki gyakorlatokra. Az idő, ahogy mindig, ezúttal is megállíthatatlanul telik, és én kezdek lassan átlábalni ebbe az állapotba: szinte észre sem veszem, hogyan süllyed a belső feszültségem egészen addig, amíg csaknem ébredéshez hasonló borzongás fut végig rajtam.
De amit mond, az azért elgondolkodtat.
A szent ereklyét úgysem érintheti, s ha mégis megpróbál valahogyan tőrbe csalni, hát megölöm ott és akkor.
Ha nem, élhet, amíg oda nem érünk.
Vállat vonok, veszedelmesen hunyorítva rá.
- Legyen. Megtarthatod a fejed, ha ismered az utat.

Itt tartunk tehát. Én és egy Ikvizítor farkasszemet nézve, harcra készülve. Mindketten a másik mozdulatát lessük, készen arra hogy kiontsuk egymás vérét, elvegyük a másik életét. Bár rossz pontba rúgott bele, úgy érzem, az én hibám. Mi mást várhattam volna tőle ? Ámbár ugrásra készen állok hogy lesújtsak rá korbácsommal, nem érzem hiányát a küzdelemnek. Elfordulok és visszanézek az ösvényre, úgy tűnik átkelni nehéz, ám nem lehetetlen. Talán nem is kellene mindkettőnknek. A mocsár olyan mint egy vad szerető. Ha ismered tájait, bájait, boldogan magába fogad, s feltárva bujábbnál bujább rejtekeit az embert új élmények felé tereli. Ám az aki nem tiszteli, s szereti, azt elveszejti legyen az fenséges király, vagy egyszerű szerencsevadász. Ennek az inkvizítornak elég kevés esélye lenne, hogy onnan nélkülem kikeveredhetne. Ám nem célom végezni vele, ha ezt akartam volna már sokkal korábban csapdába csalhattam volna. A köd még mindig mindent lefed, s a kripta még messze van. Jó lenne sötétedés előtt odaérni, sötétben nem tudnám őt magammal cipelni. Idulnunk kéne már. Ahogy visszanézek, látom ahogy jobb fogást talált a kardján, bizonyára minden pillanatban csak a lehetőségre vár. Nem érdekel a harc, ha rámtámad a mocsárban, maga veti magát a halálba. Egyetlen rossz lépés és az ingovány nyeli el. Hangosan felkacagok, s a fák viszhangozzák kacajom. Újra rávetem a tekintetem, a szemeim mélyén az őrület szikrája csillan meg. Rávillantom megnyerő mosolyom, s leengedem a kezem. Lábammal a földre lököm a táskámat, majd kecsesen magam is leugrom. Ahogy leérkezem, enyhén meghajolok, mintha egy mutatványos volnék. Ahogyan hirtelen felegyenesedem, hajam szerteszáll a levegőben. Harmadszorra is megrázom a csengőt a nyakamban, amely csilingelő hangja szintén viszhangot vet a távolba.
- Harmadszorra szólt a csengő dala. Induljunk hát. - mondom neki lágy hangon, ahogyan a gyermeket szólítják. Táskám a nyakamba akasztom, s két kezembe fogom a lantom. - Ez az ösvény vezet befelé. Kövessen hát, Atyám.
Egy pillanatra szemügyre veszem. Majd féllábnyival alacsonyabb tőlem, az arca egészen markáns, ám láthatóan az idő már belemélyesztette a fogát. Apró vésetek húzódnak mind a szeme mind a szája sarkában, igen ez az öregkor szépsége. Vékony, és nyurga fickó, a végtagjai mozdulatán látom, hogy bár ruganyossága már elveszett, ereje korántsem. Tekintete sötét múltról álmodik, ahogyan pedig a kardját markolja harci tapasztalatnak sincs híján. Sötét szeméből dermesztően erős gyűlöletet olvasok ki. Rövid, csuromvizes hajából már az élet kiszívta a színt.
A kidőlt fatörzs mellett elsétálva egy szabad szemmel alig észrevető ösvényre lépek. Instabil, csúszós, és sáros, ám mégiscsak az egyetlen út befelé. Úgy harminc méternyire innen, négy fa közé vezet a út. A fákat bokrok övezik, s azon túlra már a köd miatt nem látni. A mozgó alakok eltűntek, ez jó hír, így remélhetőleg elérjük a szilárdabb talajt mire felbukkannak. Hátraintek, az Inkvizítornak, hogy kövessen.
- Pontosan a nyomomba lépkedjen, ez az ösvény elég veszélyes. Ezek a legszilárdabb pontok, ezen kívül minden más csak ingovány. - tanácsolom, barátságosan. Könnyedén lépdelek tovább az ösvényen, lépteim könnyedek, s frissek. Ismerem ezt a vidéket, párszor már beástam magam ide kincsek reményében. Ám az élőholtak nyugtalanítanak, fogalmam sincs hogyan kerülhettek ide. Talán az Atyának lehet pár ötlete. Ahogyan az ösvény felére érek, visszanézek...

Rövid, dermedt csendbe fúlva bámuljuk egymást, amire engedek: elteszem a kardot félig bosszúsan, s nem tudom nem meghallani az acél panaszos nyikkanását, ahogy a vizes tokjához ér. Az eső tovább szitál, s hogy szusszantok egyet, párás cseppeket fújok vele szanaszéjjel. Látásomat apró vízcseppek szegélyezik - ahogy pislogok, rövd időre megszabadulok tőlük, de csak egy pillanat kérdése, s újra megülnek a szempillám végén.
Gyűlölöm a mocsárvidéket, talán csak egyvalami rosszabb nála.
A mocsárvidék télen.

Akár tetszik azonban, akár nem, a lápban elsüllyedni olyasmi, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, s ehhez olyasvalakire van szükségem, aki ismeri benne a járást. Ha csábdémon, hát csábdémon. Ha - amikor - térdig merülök a szuttyogó tőzegbe, még mindig ráérek kardot nyomni a lapockái közé.
- Legyen - ismétlem kelletlenül és figyelem, ahogy előrelép a vizenyős talajon: számomra ugyanolyan zuzmós, nedves dágványnak tűnik a talpa alatti rész is, mint minden más a környéken, az ő ezüstszín szeme azonban alighanem meglátja a befelé húzódó ösvényt.
Ugye tréfálsz, Uram.
De a démon megfontoltan lép újra, ugyanazon a lehetetlen útvonalon, befelé - a lépteit kísérő hangok egyáltalán nem győznek meg afelől, hogy tudja, mit cselekszik, de ha már rábólintottam, felesleges húzódozni: az intésére közelebb óvakodom, könnyű léptekkel, s a talpam óvatosan helyezem a lába nyomába. A lábnyoma ugyanolyan keskeny, mint az enyém, csak valamivel hosszabb.
Egy lépéssel lemaradva követem, át az ingoványon.

Bandukoltok hát a mocsárban, míg el nem éritek a félig elsüllyedt, de még éppen megközelíthető kriptát, ahová be kellene mennetek. Azonban mielőtt belépnétek, egy holtsápadt női arc csapzott fekete hajjal keresztezve pillant fel rátok a bejárat sötétjéből.
- Ti... ti nem lehettek itt! Egy pap... - néz Norvenre. - Meg egy bolond... - siklik át karikás tekintete Yrsil csengőjére. - Nem adom... Nem adom! - rikoltja, majd eltűnik a sötétben, csattogó lépteiből ítélve a kripta belseje felé iramodott.

Végre kiértünk a mocsárból. Egy percig sem hittem, hogy sikerül áthoznom az Inkvizítort a mocsáron. Bár néhányszor félrelépett, és csúszkált, és egyszer kis híján tényleg a mocsárba esett, egészen ügyesen vette a felmerülő akadályokat. Segítségemet mogorván elutasította, szerintem inkább fulladt volna a mocsárba, mint hogy tőlem bármit is elfogadott volna. Az ösvényt elhagyva immáron szilárd talajon állva, mintha kezdene visszatérni az önbizalma, én pedig újfent megfeszülök, mivel most újra ő van előnyben. Szó nélkül a kripta ajtaja felé vettem az irányt, ám a sötétben egy alakot fedeztem fel. Nem volt teljesen kivehető, és még azt sem láttam hogy élő, vagy élőholt, ám kétségkívül mozgott. Amint közelebb értünk megmozdult és ránk rikoltott.  
- Ti... ti nem lehettek itt! Egy pap... - nézett a társamra, mialatt én előrántottam az ostorom - Meg egy bolond... - nézett vissza rám. Mintha a csengőmet fürkészte volna. Talán felismerte. - Nem adom... Nem adom! - sipította, majd eltűnt a bejárat sötétjében. Még utánacsaptam, ám nem találtam el, a hangos csattanás ezt egyértelműen jelezte. Visszarántottam ostorom, lágyan és finoman, pont mint ahogyan a tapasztalt kéz a női dombokon suhan. Elvétettem, ám nem nagyon zavart a tudat, ha eltalálni akartam volna, korábban rántok korbácsot. A mocsárban járó élőholtak viszont annál inkább fúrták az oldalam. Nem fűlött a fogam megküzdeni velük, de ha harcra kerül a sor, nem szeretnék egyedül lenni.
//Sil, érzed ezt ? Ez egy bábjátékos, vagy rosszabb ? Nem tetszik ez Sil, én úgy sejtem ezek köpenyesek.//
Ha valóban köpenyesek, akkor bizony nincs mese elhúzunk innen. Volt már dolgom velük rút, undorító népség, akik csak a fajtájukkal törődnek. Nemegyszer rajtaveszem ellenük, bár tény hogy sok érdekességet rejtegetnek.
- Az élőholtak a mocsárban, ez a rothadó aura a kripta körül, és ez a nő. Nem kérdés, hogy ez csapda. Ám miként tegyünk ellene ? - kérdezem az Inkvizítort. Feltekerem a korbácsom, és egykedvűen bámulom az Inkvizítort. Arcom akár a márvány, érzelemnek semmi helye sincs rajta. Mintha valaki más arca lenne. Az élőholtak eltűntek, ám ez csak még rosszabbá teszi a helyzetet.

Kezdem azt hinni, soha nem érünk ki az ingoványból.
Eltévedtél, te nyomorult disznó?, akarok rákiáltani minden második percben, ahogy szuttyogva merészkedünk egyre beljebb: a talaj síkos, egyenetlen és alattomos, meg-megindul néha a léptem alatt, hogy azután szilárdabb, de ugyanolyan ocsmány rétegekben akadjon meg a sarkam. Nehezen haladunk, nehezebb a terep, mint gondoltam: a derekam és a törzsem hamar elzsibbad és az izmaim megdagadnak a folyamatos egyensúlyozástól. Nem vagyok alkalmas az ilyesmire - a súlypontom túlságosan magasan van és mire biztosabb régiókba érünk, hallom, ahogy az orrom legfelső üregeiben figyelmeztetően fűrészelni kezd a levegő.
Kell pár perc, amíg visszaszoktatom magam a megszokott ütemre. Megmozgatom a vállízületeim észrevétlen, hogy lelazítsam a benne feszengő inakat.
Ha tényleg a fényforrás kell neki, és az ereklye az, magamnak kell kijutnom innen.
A gondolat minden egyes rövidre nyírt, porszürke szálat égnek állít a nyakszirtemen.

Két lépést sem tettünk még a kripta felé, amikor feltűnik a nő. Úgy bújt meg a sötétben, mintha ott érezné magát otthon.
- Ti... ti nem lehettek itt! - morogja rekedten, rám szegezve kidülledő tekintetét. - Egy pap... meg egy bolond - állapítja meg, majd a hangja figyelmeztetés nélkül felfelé korcsolyázik, teljes szólamnyi különbséggel váltva rikácsolásba.
- Nem adom - kezdi vehemensen, csapzott fejét rázva hozzá. - Nem adom!
Fürgén pördül meg, s mire a csábdémon meglendíti bőrből font korbácsát, messze jár - a hátrahagyott ürességben félelmeteset csattanó fegyver zaja elnyomja a sietős léptei verte visszhangot.
Rövidke csend áll be, amely alatt a homlokomat ráncolom.
- Az élőholtak a mocsárban, ez a rothadó aura a kripta körül és ez a nő - összegzi töprengve a mellettem ácsorgó démon, semmitmondó kifejezésbe rendezve szemrevaló vonásait. - Nem kérdés, hogy ez csapda. Ám miként tegyünk ellene?
- Mintha lenne választásunk - fintorgok sóhajtva és újra kardot fogok, ezúttal lazábban. Ösztönös tapogatózással forgatom meg a markolatot a tenyeremben, hogy rátaláljak a bőr apró egyenetlenségeire, ahol a fegyver az elmúlt hónapokban a jobbomhoz idomult. - Esetleg kifüstölhetem - toldom meg gonosz vigyorral a megállapítást. - De az neked sem fog tetszeni.

- Mintha lenne választásunk - fintorog, majd a karja után nyúl, hogy biztosabb fogást keressen rajta - Esetleg kifüstölhetem - mondja, és az arcára kiülő kaján vigyor egyértelműsíti, hogy igencsak élvezné a folyamatot - De az neked sem fog tetszeni.
A kifüstölés ötletére én is kivillantottam széles mosolyom. Tetszik az ötlet, mégha tisztában is vagyok a tömjén átkos hatásaival. Lopva körüllesek, és helyet keresek ahol kevéssbé ártana nekem a füstje. Ki is szúrok egy távolabbi fát, amelyet mintha odateremtettek volna számomra. A tekintetem az inkvizítorra vetem, és mosolyogva bólintok.
- Talán mégiscsak jó ötlet az a kifüstölés. Nyílt terep, és enyhe szél is fújdogál. A kripta belsejében érzem a huzatot, talán kiszellőzik eléggé, hogy bemehessek én is. Bár lehet hogy nem akarom megtudni, mi is van odabent. - állapítom meg egykedvűen, és egy távolabbi fa felé biccentek - Amott várok.
Egy, már láp szélén álló, megdőlt fához baktatok, ez van legtávolabb a bejárattól, és innen könnyen ráláthatok arra, mit is csinál az inkvizítor. A szélirány egyenlőre nekem kedvez, balról pedig közel van az ösvény ami visszavezet oda ahonnan jöttünk. Erősen aggódó pillantásokat vetek a távolba, mintha a szívemnek oly kedves Mikát keresném. Pár gondolatom most elkalandozik, miközben a bellső mellzsebemből a vékonyszárú kígyó vésetekkel díszített igen értékes pipámat veszem elő. A pipám Jormungandot ábrázolja, a világkígyót, ahogyan megkerülve a világot saját farkába harap. Könnyedén dohányt pakolok bele, s füstölni kezdek, ám tekintetem a távolt fürkészi, merengve, vajon mi történhet most Mikával. Arcomra kiül az aggódás, és ahogyan mindig is feleslegesen magamat kezdem emészteni drága gyermekem holléte felől.

Úgy vigyorodik el, mint aki még sohasem érzett tömjénfüstöt: nekem csak jól jön, ha beleegyezik, mert így még inkább fölényben leszek mindőjükhöz képest, mint eddig. Nem árthat meg, ha ebben az átokverte mocsárban egyedül én vagyok képes akadálytalanul mozogni.
- Talán mégiscsak jó ötlet az a kifüstölés - feleli dallamos hangján. - Nyílt terep és enyhe szél is fújdogál. A kripta belsejében érzem a huzatot, talán kiszellőzik eléggé, hogy bemehessek én is. Bár lehet, hogy nem akarom megtudni, mi is van odabent - röviden egy fa felé biccent, és én örülök, hogy félrehúzódik tőlem, mert a jelenléte őrjítő módon félreveri a fejemben függő vészharangot. - Amott várok.

Egyben igaza van a démonnak: egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, hogy az imént látott rémséges, tébolyult nőalakkal összetűzésbe kerüljünk, csakhogy ez nem választás kérdése. Az ereklyéket általában erővel kell elvenni azoktól, akik őrzik őket, és a Katedrális ezúttal engem bízott meg, hogy elvegyem ezt itt... akárki is legyen, aki most birtokolja.
Ha nem adod magadtól, megöllek, és kicsavarom a kezedből. Aztán megölöm a csábdémont is.
Óvatosan lépek a barlang szájához, befelé szimatolva röviden: dohos, nyirkos vaksötét, gombák és mocorgó, soklábú férgek meg nedves tőzeg szaga úszik a nehéz levegőben. Egyáltalán nem bánom, hogy nem kell már sokáig belélegeznem; oda sem figyelve akasztom le a füstölőt a láncáról s a nedves talajra térdelek.
Magamban mormogva kapok bele a rózsafüzérbe az eleje tájékán, ahogy barátságos forróságot ontva izzik fel tartójában a szén - innentől már csak percek választanak el attól, hogy mélyen beszívhassam az első, vékony füstereket, mielőtt teljesen elkeverednének a levegőben. Ráérősen támaszkodom a barlang nyílásának széléhez, a tömjéntartót a lábamhoz helyezve; a sűrűsödő füstön jól látszik, ahogy a léghuzatok apró örvényei megcsavarják azt, s ahogy lassan felélénkül a szén izzása, úgy nyom el a szent gyanta jellegzetes, súlyos illata minden mást.
A jobbomban még ott a kard, de valamivel szorosabban kapaszkodom a füstölőt tartó apró láncokba.
Egy kicsit otthon érzem magam.
Ha nem megyek vele semmire, már akkor is megérte.

A tudat nem hagy nyugodni, őrjítően gyorsan pörgetem a végtelen lehetőségek sorát. Vajon most eszik ? Vagy netán alszik ? Esetleg iszik valamit ? Tudnom kell, tudnom kell vagy megőrülök. A menni akarásomra tömjén rettentően erős szaga sem segít rá, még be sem gyulladt rendesen, de már viszket a fülem. Az pedig nem jó jel.
//Ez a szag, Sil, gyűlölöm. Hogyan tudsz megmaradni együltő helyedben tőle ? Mintha Hel aggastyánjainak orrfacsaró bűze lengene körül újra.//
A távolból egy alak bontakozik ki, az ösvényen. Nem kell gondolkodnom, kétszer ekkora ködben, fél szemmel felismerném. Felpattanok, pipámból a parazsat gyorsan kiszórom, és az ösvény felé vágok, akár a villám. Hogy éppen mit csináltam öt percel ezelőtt, én nem tudom, nem is érdekel, ez a természetem része. Egyszeriben mindenről elfeledkezek, a csillogó fénylő valamiről, a nőről, az inkvizítorról, mindarról ami eddig előttem célként lebegett. Az ösvényre lépek, s amennyire gyorsan lehet olyanannyira sietek. Szemben lévő alak is megindul, bár inkább mondanám erősen elrugaszkodik felém.
- MIKA ! - kiáltom hangosan. Egyszerre nyugodtam meg a látványától, és kezdtem ideges lenni a ténytől, hogy itt van. Ebben a pillanatban elsodor és mind a ketten a földre kerülünk. Rossz szokása ez folyamatosan az apja nyakába ugrálni, úgy látszik soha nem fogja kinőni.
- Papa ! - kiáltja engem szorongatva - Úgy aggódtam érted. Odaát élőholtakkal találkoztam, féltem hogy téged is megtámadtak. - mondta miközben elengedett és felállt. A hideg futott végig a hátamon. Élőholtak támadták meg, és én pedig nem voltam mellette.
- Mi történt, nem esett bajod ? - kérdem és tüzetesen megvizsgálom sebek után kutatva. Mivel sehol sem látok rajta, felállok és leporolom magam. - Nem kéne ilyen felelőtlenül viselkedned ! - szidom meg, mert az ösvényen bejönni tényleg nagyon veszélyes volt.
Ekkor veszem észre, hogy a tömjénfüst felém terjeng, ezért a korábbi ülőhelyem felé húzom Mikát. A fának dőlve a pipám tömésével kezdek foglalatoskodni, ám fél szemmel lesem az Inkvizítor is. Mika ekkor veszi észre a kripta bejáratánál álló Norvent, és gyorsan előrántja a kardját. Egy hatalmas, 180 centis, kétkezes kard, és riadt ám egyben harcias tekintet mered az inkvizítor felé.
- Ő kicsoda papa ? Barát vagy ellenség ? - kérdi riadtan. Én előrehajolok, átkarolom a nyakát, és a fülébe súgok.
- Veszélyes, de nem ellenség még. Remélem nem is lessz az. Az Egyház tagja, légy kedves vele. - mondom, majd elengedem, hogy tovább pipázom, elűzve magamtól a tömjén erős szagát. Mika leengedi a karját, majd a hátára teszi. Néhány lépést tesz előre, és az Inkvizítorhoz szól.
- Dícsértessék az Úr, Atyám, szüksége volna segítségre ? - kérdi segítőkészen. Ez őrá vall, még az ellenségén is segítene, ha tehetné. A fa árnyékából ezüst szemeim éberen figyelnek, egyetlen rossz lépés, vagy mozdulat, és korbácsommal sújtok reája. Nem tetszik a gondolat, hogy közelebb menjen, ám ha segíteni akar hát tegye. Balomban pipám, jobbomban a korbács nyele pihen. Kész vagyok a történésekre.

Egy pár percig folytathatjátok a bájcsevelyt, mielőtt bentről hörgő kaffogás hallatszik.
- Nem... inkább... meghalok, minthogy odaadjam! M̷͉e̩̼̮n͈̯͚̪̳̰̟͠j͇̙̭̖͚̀,̛̜̖͙̟͉̜̗ ̬̰̦̣̯k̗̰̲̬ͅa̡p̭̣͍̩ͅd̵ ͉̀e̹̺̠͎̳l͖̹͜ ̶ő̠̤͈ͅk͔̱̭̕ḛ̞t҉!

Ez utn az jön, amit vártok; egy mélységi szolga siklik elő a kriptából, és felettébb meg akar ölni benneteket. Hármas szintű a drága, és fene gyors, szóval csak ügyesen!

Mozgás vonja magára a figyelmemet.
A démon az, alighanem észrevett valakit, mert villámgyorsan felugrik, s gondolkodás nélkül rugaszkodik az ösvény felé. -Vagy nem olyan nehéz kiigazodni errefelé mégsem, vagy egy újabb lápi idegen közeledik felénk. Nincs olyan szerencsém, hogy az ösvény legyen egyszerű, s ezt igazolja az örömteli, hangos rikkantás is, amelyet kényszerű útitársam hallat.
- MIKA!
- Papa!
A szemem sarkából látom, hogy elterülnek a nedves talajon. Szorongatják, szólongatják egymást és általában úgy fest, képtelenek betelni a másik jelenlétével; úgy rajongják körbe egymást hosszan, mint két szerelmes kiscsikó.
- Úgy aggódtam érted - szól a jövevény kissé megnyugodva: a hangja illik a külsejéhez. Fiatal nő, talán ha húszesztendős, de  igen jó felépítésű. Csordultig van az ifjúság energiájával. - Odaát élőholtakkal találkoztam, féltem, hogy téged is megtámadtak.
Rövid csevegés következik, majd a csábdémon félrehúzódik a felé kígyózó füst erei elől, elhúzva a lányt is: ahogy lopva felém pillant, úgy irányítja rám az újonnan érkező figyelmét is.

Az szemlátomást megriad, s akkora kardot ránt elő, amekkorát eleddig csak templomoskézben láttam: a mérföldhosszú, kobaltkék penge mentén találkozik a pillantásunk, de ember legyen a talpán, aki állja a tekintetemet, akármekkora kardot hurcol is magával. Dölyfös, erőszakos mozdulattal szegem fel az állam; a nő - Mika - leginkább ijedtnek, ugyanakkor harcra késznek tűnik.
- Ő kicsoda, papa? Barát vagy ellenség? - kérdi riadtan, amire a csengettyűs pojáca a füléhez hajol. Röpke szünet, majd az óriási fegyver visszakerül a tokjába, s a lányhang valamivel barátságosabbra vált.
- Dicsértessék az Úr, Atyám - szól közelebb lépve -, szüksége volna segítségre?
- Ki az ördög vagy te, hogy fegyvert mersz fogni rám? - vágom rá veszedelmesen hunyorítva: már épp előrelépnék, hogy folytassam, amikor odabentről visszhangos, hátborzongató zaj harsan fel. Mint egy fuldokló sakál, amely elakadt ellés közben.
Szinte azonnal szavak is keverednek bele.
- Nem... inkább... meghalok, minthogy odaadjam! M̷͉e̩̼̮n͈̯͚̪̳̰̟͠j͇̙̭̖͚̀,̛̜̖͙̟͉̜̗ ̬̰̦̣̯k̗̰̲̬ͅa̡p̭̣͍̩ͅd̵ ͉̀e̹̺̠͎̳l͖̹͜ ̶ő̠̤͈ͅk͔̱̭̕ḛ̞t҉!

Arra van időm csak, hogy félreugorjak a kripta ásító kapujából, mert az a valami - valami, amit még sohasem láttam - már a nyakunkon is van: iszonyatot hoz magával és megmagyarázhatatlan, tébolytól szagló vibrálást. Nem várom meg, hogy kibontakozzék: pontosan mellette álltam, amikor felbukkant, úgyhogy éles szögben meglendítem a kardot, amelyet eddig szorongattam - gyors, kegyetlen félköríves vágás, s közben minden erőmre szükségem van, hogy ne hunyjam le a szemem.

//Sil, mondtam ugye, nem megmondtam ? Köpenyesek, mindig csak azokkal van a baj.//

Már nem tudnám biztosan meghatározni, a lény megjelenése előtt, vagy csak utána rántottam elő a korbácsomat. Ahogy a gondolataim utolérnek már a levegőben vagyok, a fától elrugaszkodva. Olyan lassúnak tűnik így minden. Mindannyian meglepődtünk amikor az a lény elővetődött a kriptából, bár fel voltam rá készülve, a végsőkig reménykedtem hogy elkerülhetem. A lényre még ránézni is iszonyat, érzem ahogyan a rettegés hidege végigfut a tagjaimon. Az elrugaszkodással, és még két kecses szökkenéssel elérek a füst széléig. Az Inkvizítor a füstben egy félköríves vágással próbálja felvágni a lényt, némi esélye van rá hogy elalálja hiszen pontosan mellette bukkant elő. A tömjén szagára émelygek, a könnyeim is kicsurognak, ám még nem halákáso ahol vagyok. A füst szélén megtorpanva a lény útiránya elé csapok, el az inkvizítor mellett. Ha az ő vágását túléli, az enyém elől már csak nemsokféleképpen menekülhet. Ha eltalálom, a korbács kapóival magam felé rántom, és egy ilyen gyors lénynek valószínűleg nem erőssége az állóképessége.
- Mika, te jössz ! - kiáltom hangosan, ám nehéz szívvel. Ámbátor nem engedném a veszély közelébe, ha nem harcol, talán mind elveszhetünk. Megszeppent kissé, ám kezében már ott a kardja, két kézre fogva. Volt már dolgunk erősebb ellenfelekkel, bár közel sem ennyire erőssel, ha túléljük, azt hiszem lessz miről mesélnem. Kardját két kézre fogva rohan a szolga felé, ha netán felém törne ki, az biztos hogy felszeleteli. Páncéljának zöreje kissé megnyugtat engem, emlékeztetve hogy nem apróság, hanem felnőtt leány. A kardvívás elsajátítására költött évek talán most kifizetődnek.

//A gazdáját öld meg, Sil. Ha azt megölöd a fele gondod megszűnik.//

A felismerés úgy hasít belém, akár egy kardcsapás. Bár figyelmem erre az egyre korlátozódott, odabent van még egy, akivel számolnom kell. Valószínűleg a nő volt a Köpenyes, és bár soványkának láttam, nem venném félvállról. Biztos, ami biztos őt is ell kell intézni. Én a füstbe menni nem tudok, Mika pedig közel sem lenne elég erős rá, az egyetlen elérhető embernek ordítok.
- A Köpenyest kell elkapnunk ! A gazdáját ! - kiáltom oda az Inkvizítornak, tudatva vele hogy eme lény gazdája még ott van, odabent. Ha a Mesterét megöljük, a zavardott szolgát már némileg könnyebb lessz elintézni. Gondolom a helyzetből felfogta, hogy én képtelen vagyok a füstjébe menni.- Mi feltarjuk ezt itt !

A szolga ahogy kirohan beleakad a füstbe, így már Norven vágását sem tudta kikerülni, Justitia pengéje gyorsan küldte vissza oda, ahonnan jött. Azonban nem örülhettek sokáig a győzelemnek, ugyanis a füsttől kikezdett idegrendszerű nő odabent felhörög.
- N͠em͟.̛͢.̶̡͞. N̨ȩ͢m͘͟͠ ̧a҉k̨a̢͢͟rt̴am҉͏ ̀͝é͢zt̨̕,̴͢ ̸͠de҉ ҉ti͠.̢..̢̛͜ ͏͝T̨͘͟i̧͢.̵.̷ ̵́͡T͏I̛III̵̴.͜.͞.̸ - Hogy mi van veletek az nem derül ki, ugyanis elhallgat. Megszólal helyette azonban egy másik hang.
- Ha kívánod, úrnő! - Férfihang, szinte sikamlósan selymes. Léptek követik, egyre közeledve a kripta kijáratához.

Ösztönös ritmusra moccanok, ahogy félreugrom a bejáratból és remekül teszem: villámgyors mozgású, két láb magas lény siklik elő a sötétségből és alighanem többet is megtudnánk róla, ha nem gabalyodna bele a mostanra függönnyé sűrűsödött tömjénfüstbe. Így azonban még jobban szemügyre venni sincs időm: hórákra emlékeztető, vörös színű fajzat, ennyit rögzít belőle az agyam, mielőtt teljes erőmből belevágok a törzse tájékán. Az ezüstmag köré öntött, köszörült acélpenge akadály nélkül harap belé, s a mozdulatot meg sem fékezi a féreg tömör, nem evilági teste: lehanyatlik rögtön, jókora ollói hátborzongató, száraz kelepeléssel ütődnek a talajhoz.
Aztán semmivé foszlik.
A csábdémon korbácsának vékony bőrnyelvei éleset csattannak közvetlenül mellettem, végigfuttatva a hátamon a hideget.

Van időm hátrapillantani: a lovagnőt, Mikát látom rémült arccal, a kardjába kapaszkodik
(ahogyan néha én szoktam)
és látom azt is, hogy pár pillanattal ezelőtt még mozgásban volt: alighanem a lény eltűnése akasztotta meg a lendületében. Legalább a reflexei jók. Hiába, a fiatalok izgékony idegzete.
Mély levegőt veszek, megszokásból lendítve egyet a kardon, mintha ugyan volna rajta vér, amit lerázzak, s már szólnék, hogy ideje elindulni befelé, amikor ismét felhörög benn a bizonytalan tartású női hang. Zöngétlen, fakó tónusban szól, mintha nem is a torkán áramlana ki a levegő... valami furcsa, boszorkányos körülmény folytán lehetséges csak, hogy mégis tisztán érthető minden szava.
- N͠em͟.̛͢.̶̡͞. N̨ȩ͢m͘͟͠ ̧a҉k̨a̢͢͟rt̴am҉͏ ̀͝é͢zt̨̕,̴͢ ̸͠de҉ ҉ti͠.̢..̢̛͜ ͏͝T̨͘͟i̧͢.̵.̷ ̵́͡T͏I̛III̵̴.͜.͞.̸
Észre sem veszem, hogy minden szál szőr égnek mered rajtam; csak kitágult szemekkel pásztázom a lágy sötétséget, s az inaim a fülem mögül egészen az ujjperceimig megfeszülnek. Van rá okom, mert akármi is támadott ránk az imént, nem volt egyedül.
- Ha kívánod, úrnő!
Borzongatóan kellemes hang; iszonyattal keveredő kíváncsiság gyötör, hogy a gazdáját lássam, mégis félrehúzódom most, hogy odabentről ne látszódjam: lélegzetvisszafojtva várom, hogy kilépjen mellettem a fényre és én lesújthassak rá.

Az Inkvizítor könnyedén két félbe nyesi a mélységit, aki a földre zuhan. Nemhiába emlegetik őt Boszorkánypörölynek, úgy tűnik. A füsttől nem látni teljesen tisztán, ám a kard úgy vágta át, mint éles kés a vajat. Döbbenten nézek, nem titkoltan arcomra a csalódottság ül ki. A korbácsom ugyan még egy hangosat csattanva a frászt hoza az Inkvizítorra, ám úgy tűnik ennyi volt. Kissé üresnek érzem magam, pont beleéltem magam a harcba ám újfent üresen koppanok. Úgy tűnik manapság már harcolni sem tudnak úgy, mint annakidején. Régen annyi szép csatát, dicső küzdelmet szemléletem végig, vagy énekeltem meg, hogy a fele is több mint amennyit ember fel tudna fogni. Csak állok, immáron jócskán kedvtelenül és céltalanul, a fojtogató tömjénfüst szélén. Hátralépek, kezemmel egyet-kettőt legyintek, ilyen unalom még rosszabb mintha magam jöttem volna. Talán hazamegyek.

Ekkor látom, hogy az Inkvizítor lopva reánk tekint. Mintha elégedettséget látnák megcsillanni szemében, ám nem firtatom, elvégre valóban jó harcos. Ám ilyen tekintetet az szokott vetni, aki prédára les, kétségkívül a Köpenyes után mi jövünk. Könnyedén lendíti kardját, valószínűleg megszokásból, majd nyitná a száját hogy nekünk szólljon.
Ám nem lép a róka kétszer ugyanabba a csapdába. Visszarántom a korbácsom a kezembe, gondolatban már már feladnám a helyzetet és inkább elsétálnék amikor a csengőm élesen és hangosan felcsendül. A kripta belsejéből értelmezhetetlen hangok jönnek elő, torz és száraz hangok, teljesen felkavarva a hangok iránti finom érzékenységemet :
- N͠em͟.̛͢.̶̡͞. N̨ȩ͢m͘͟͠ ̧a҉k̨a̢͢͟rt̴am҉͏ ̀͝é͢zt̨̕,̴͢ ̸͠de҉ ҉ti͠.̢..̢̛͜ ͏͝T̨͘͟i̧͢.̵.̷ ̵́͡T͏I̛III̵̴.͜.͞.
Ezt a rút undorító hangot egy selymes, lágy hang követi, ám felismerem annak torzságát, sem az érzékenységem, sem pedig a csengőm nem tudja becsapni. Mika két lépést hátrál felém, de csupán azért hogy új pozíciót vegyen fel, mély kék szeme a kripta bejáratát fürkészi. A végtelen naivságának itt van a határa, bármi is jön ki azon a kapun, állni fogja a sarat. Hatalmas majd két méteres kardja könnyedén szegeződik előre, izmai kissé megfeszülnek támadásra készen.
- Ha kívánod, Úrnő ! - szólal meg bentről az idegen.
Ha kijön, meghagyom az első ütést az Inkvizítornak, ha túléli, mi jövünk. Az ostor markolata kényelmesen simul a tenyerembe, a távolság sincs túl messze, lássuk mit tartogat még a kripta számunkra !