Magánjáték: Mocsárláz

Egy férfi lép elő, magas, széles vállú, egyértelmű tisztavérű északi, de ugyanakkor ápolt és megnyerő arcú. Kivéve a keze, amely áttetsző és bizarr módokon képes megnyúlni. Egy ötös szintű Megszállott, aki könnyedén tér ki Norven első ütése elől és egy gyors pillantással felméri a helyzetet, majd úgy dönt, az inkvizítort iktatja ki előbb, mint legnagyobb potenciális veszélyforrást.

Egy magas, nagydarab fickó lépett ki a kripta ajtajából, a hideg kirázott amikor megpillantottam. A karja furcsa módon össze-vissza hajlik, a hideg kiráz amikor eszembe jut, hol láttam először ilyet. Az inkvizítor lecsap rá, szinte a megjelenésének pillanatában, ám amaz könnyedén elhajol. Oldalra fordul, és anélkül is látom a tekintetét hogy felém fordítaná. Veszélyes.
Átgondolom a helyzetet. Már a aranyló kis fényességet sem látom sehol, a helyzet sem túl jó, a kedvem sem éppen vidám. Úgy döntök elsétálok, és itt hagyom ezt az unalmas történetet. Ám mielőtt bármit szólhatnák Mika még megindult. Sebesen szalad a lény felé, kardját a jobb kézben fogva lendítésből akarja félbenyesni az ellenfelet.

~ Az az ostoba lány !

Szinte azonnal lecsapok a korbácsommal, csizmám sarkait pedig a földbe mélyesztem. Mika taktikája vakmerőnek tűnik ám messze átgondolt lépés. Olyan alacsonyra hajol meg, amennyire csak lehet, a tőle teljhető legnagyobb sebességet veszi fel. A kifejtett erő és a lendítés ereje simán kettévágja az ellenfelet, ha nem próbálkozik kitérni, és így mivel az ellenfél háttal van vajmi kevés esélye volna arra, hogy még csak észrevegye a közeledtét. Amennyiben mégis kitér, az időt és esélyt jelent az inkvizítornak. A korbácsom elszáll Mika feje felett, megpróbál rácsavarodni a Köpenyesre, ha megvan teljes testől rántom el. Nagyjából egymagasságúak vagyunk, valószínűleg a súlyban is egyezhetünk.

Nem ilyen külsejű férfit képzeltem a lágy hang hallatán az imént - hordómellű, robosztus alak lép elő az árnyékból, sötétszőke sörénye mintha fittyet hányna a környék undorító levegőjére. Északi daliának tűnhetne elsőre, ha nem szúrna szemet a förtelem, amit a keze helyén visel. Összeborzadnék, de nem hagyok időt magamnak; rátámadok rögtön, de az ellenségeim kétszer nem lépnek ugyanabba a csapdába.

A férfi macskaügyességgel tér ki a csapásom elől - meglepetést sem láttam az arcán! -, s ahogy a kardom után mozdulok, hogy ne hagyjam a jobb oldalam védtelenül, úgy pördül meg. Érzem, ahogy megállapodik a pillantása rajtam és ösztönösen ugrom, ezúttal hátrafelé: a jobbomon ő van, a balomon meg a kripta fala, így nem sok választásom maradt, de még így is elkerülhetném az ütését, ha a karja nem nyúlna meg, egyenesen a szemem előtt.
Olyan erővel talál arcon, hogy egy pillanatra kikapcsol a látásom
(te jó ég, mintha vasból volna az átkozott mancsa)
és félretántorodom, neki a kriptának: hallom az éles csattanást, ahogy a láncaim a falnak ütköznek, én fájdalmasan követem őket, aztán elvágódom az iszapos földön.
Ha ilyen erős és ilyen gyors, bajban vagyok.
Kapkodva próbálok talpraugrani, legyűrve a késztetést, hogy megrázzam a fejem, hátha az megszabadít a fülem csengésétől és hogy fájdalommal adósa ne maradjak, rászegezem a balom.
Judica me...!
Ha megtorpan, leszúrom. A szegycsontja alól, egyenesen felfelé.

Norven szent képessége hatására a férfi megtorpan és halkan feljajdul, de a szúrás mellé megy, ugyanis a Megszállott egész teste hasonul a kezéhez és lehetetlen ívben tér ki. Amire nem számít azonban az Mika kardja, ami ugyan nem találja el tökéletesen az amorf elkerülésnek hála, de egy szép vágást hagy a dereka tájékán, amiből bizarr vér csöpög. A sérülés hatására a férfi ruganyosságát kihasználva kihátrál a hármótok alkotta vonalból és védekező pozíciót vesz fel, alig látható szemei gyorsan járnak köztetek.

Az inkvizítornak sikerült megsebetnie a férfit, aki halkan feljajdulva lépett hátra, egyenesen Mika kardjának vonalába, amely végigszántotta az oldalát. Láttam, hogy valami rútság megmozdul benne, valószínűleg ez mentettem meg attól, hogy két részben végezze, mint a társa. A sebből vér fröcskölt ki, mire amaz hátrálni kezdett. A korbácsom hangosat csattant mellette, úgy tűnik a sors igazságtalan ha a korbácsom után nyúlok. Úgy érzem mintha valaki szánt megátkoztak volna, remélem a balszerencsém visszaszáll.

//Sil engedj ki ! //

Frya szinte majd kitöri a kaput, az őrjöngése egyre erőteljesebb. Még szerencse, hogy Mika mellettem van, így jóval könnyebben meg tudom őrizni a lélekjelenlétem. Mika kardjáról vér csöpög le, védekező pozíciót vesz fel az Inkvizítor előtt, időt adva neki hogy összeszede magát. Én újra meglendítem korbácsom, és a Köpenyes felé veszem az irányt. Annyi csapást mérek rá, amennyit csak lehet rohanás közben, miközben ökleim démoni alakot vesznek fel. A fejét és az arcát célzom, hogy megzavarjam. Úgy három csapás után elérem és a teljes testsúlyomat belevíve az ütésembe jobbegyenest mérek rá.

//Most mi jövünk, Sil. //

A fiatalasszony halálos ívben meglendített kardja telibe találja a férget, ám ő ahelyett, hogy engedelmesen kilehelné a lelkét, ocsmányul elformátlanodik, s el is húzódik tőlünk, ugyanolyan gyorsan, ahogy az első csapásom elől tért ki. Sebéből gyomorforgató matéria csepeg és a különös módon szétfolyt vonásai reszketve szegeződnek ránk - nem érzem a félelmét, inkább afféle elmosódottság borít el mindent körülöttem. A gyomrom hátrabukfencet vet, de erőszakkal a lényre összpontosítok inkább.

A démon most nekilenül azonnal és mert tudom, hogy egyedül esélye sincs, nekilendülök, hogy pontosan egyszerre érjünk oda: magasabb termetű énnálam, a lába is hosszabb, így az első pár yardon mindent bele kell adnom, hogy felzárkózhassak mellé.
Átlósan vágok felfelé, balról és alulról, keresztben saját magam előtt, hogy a vágásba több erő sűrűsödjék - a tenyerem felől nem számít, mennyi tudok beleadni, valószínűleg úgy pattanna le a lényről, akár a szikláról.
Ha így sem fogja a Justitia éle, eltöröm a könyököm; ha viszont igen, gondom lesz rá, hogy ne tudjon az áldott ezüsttől a húsában megszabadulni.

A megszállott mintha pánikba esne az egyszerre ért támadásra, ám összeszed annyi lélekjelenlétet, hogy Norvent ítélje a veszélyesebbnek így az ő vágása elől kitér, azonban Sil ökle telibe találja. Meglepetésedre nem acélkemény falnak csapódsz, hanem teljesen átlagos állagú emberi húsnak, valószínűleg Mika sebe zavarta meg annyira, hogy elfelejtsen sűrűséget változtatni. A lény beleremeg az ütés erejébe és szédülten lép oldalra egyet.

A szemem sarkából láttam hogy az Inkvizítor is futásnak ered, kardját lendíti. A lény összezavarodott mindkettőnk azonnali támadására, így a veszélyesebb oldal felől tér ki. Jól cselekedett, ám óvatlansága a vesztét okozza, mert az egyenesem telibe kapja a jobbegyenesem, amitől megszédül kissé. Ökleim puha húsba és csontba csapódnak, minha halk reccsensét véltem volna felfedezni. Ennél jobb alkalmam nem lessz. Kihasználva a lehetőséget, a korbácsomat ilyen közelről nem tudja elkerülni, ezért rövidtávon csapok egyet, hogy körbetekeredjen a dereka körül. A végén lógó kampók könnyedén beleállhatnak a mélyéségi húsába, akárcsak Fenrir, az óriásfarkas tette Tyrrel, s ha egyszer megragadták nem eresztik. Ösztönösen hátralépek, ki a távolságából, helyet adva a többieknek.

// Sil engedj már ki ! //

Frya vadul dühöngve csapkodja a kapumat, ám figyelmem, és akaratom törhetetlen, nem engedem. Erősen fogom a korbácsot, miközben fél szemmel látom, hogy Mika már megindult, rövid sprint után kissé elrugaszkodva felülről mér csapást az ellenfélre. Tekintetével maga elé néz, valószínűleg a rengeteg évnyi gyakorlás, és az egyéni küzdőstílusának emlékei villannak fel benne. A Köpenyes pillanatnyi bódulata akár végzetes lehet számára, jöjjön a támadás akár Mika, akár az Inkvizítor felől...

A szörnyeteg összezavarodva torpan meg, aztán ösztönösen választ jól; félretáncol a kardom éle elől, s én jókora ívet harapok ki vele a mocsári levegőből. Rögtön utána érkezik az ismerős csattanás, hús csapódik húsba, s förtelmes házigazdánk megtántorodik a démon ökle alatt.
Egy pillanatra megdermedek, égő szemmel figyelem a mozgásukat: kényszerű útitársam megzavarta és lekötötte a férget, a pallos pedig már megindult a feje felé.

Minden valaha volt robbanékonyságomat a lábikrámba szedve rugaszkodom el, s apró ívben ugrom előrefelé; a férfit a derekán, legalsó bordái alatt célzom meg, a rátekeredett korbács alulsó fonatai felől.
Teljes erőből vágom a rövidkardot az oldalába, ott, ahol torz alakja a legkarcsúbb és a zsigerei a leginkább összezsúfolódnak a testében. Bal tenyerem a kardgombra támasztom és ha az elevenébe találtam, súlyosan dőlök neki, hogy megcsavarhassam.
Minél mélyebbre fúrom belé a fémet, annál biztosabb, hogy nem tud visszatámadni.

Az áldott ezüst érintésétől szinte sistereg a kultista amorf teste, helyén hatalmas seb nyílik amelyből ütemesen ömlik a vér. A halálra ítélt fenevadak vadsága szállja meg, ám az oldalában rekedt szent fegyver nem hagyja eredményesen visszatámadni, csak néhány erőtlen ütésre futja mind Norven, mind Sil felé, mielőtt karjai erőtlenül hullanak le.
- Hoșh̲̝̘̞͔̠̀ͅe͕̹̤͓̹k̶͙͎͔̥̘ ͏̪͚̞̤̞̝̥e͙̤̦͙̟̮l͓̻͍͕ f̪͚͡o̸g͏ n͏y͍͖͓͕̲e̶̞̞l͏̟̜̙͓n̢͍͇̖̠̜̻͉i̫̟̤̖͖͚ ̗͍̮̗͎̕b̛͇̣̖̗e̲ǹ̺n̯͕̫͓͓e͉t͉͙e҉͈̩͇̱̠͕k̹̹͎͔̱͉̙e͈̙̗t̘͡!̲̫̩̜̻̬̕ ҉̖A̜͚̟͍̜͍̝ ͝s̸͖͙͈a̵̟̗̳̠̻͔̖j̣͉͖̣͙á̤ṱ̷͔̦͚̙̙ ̗̗̫v̗̘̼͎é̴͙̪͉r̸e̤̱̹t͍͔͚̣̬̮̳e̯̩ͅkb̯͡ȩ̼̙̤̫n̨͎͉͕̜̙̪ͅ ̘̼̥͙̹̱̻f͖o҉̹g̡̻̟̳̦ͅt͔̣̀ơ̱̪͎̝̮̼͙ḱ̝͈͚̪͙̙ f̥u̷͕l͏̪̠͖d̻̗̩͚͕̮ͅo̘k̨̭ọ̸̪̯̱l҉̯̼n̷̮͕͇̰̘̩ͅi҉,͏̥̙͔̜ ҉̫̼̩͔͖̠a̜͔̟͎̰̰ ̨͔͎̞̝̥̪v̘̮͢i̝͕̯l̫̺̱ág̵ ̧̳͇͍͙͔̱é̲̘͎g͈̼̗̙n̼i͇̹ ͘f̘̮̻̮̱̮̱̀o̢̗g̰̻͚̹͝!̼̲̗͍͙̝͇ - hörgi még,

majd teste visszanyeri eredeti alakját és hátra hanyatlik. Már csak egyetlen dolog maradt hátra.

A támadónk végre sarokba szorul - efölött érzett diadalom egy szemvillanásra elnyomja a démon közelsége miatt érzett viszolygásomat is. Teljes erővel szúrom fel a kardra, olyan nekihevült lendülettel, hogy a kulcscsontomnál érzem az izmok feszes tiltakozását. Nem sok híja van, hogy a váratlan erőltetéstől a felfüggesztéseim görcsöt ne kapjanak, de megéri: a szörnyeteg dobhártyaszaggató hangon felrikolt
(nem tetszik az ezüst, mi?)
és azonnal félrerántja magát hevesen. Egy egyenes sebből kitéphetné a pengét, de itt hiába próbálkozik: a bordái megtartanák benne a kardot akkor is, ha nem követném rögtön, egyre mélyebbre erőltetve azt belé. Itt azonban nem szabadul, és eszelős iramban ide-oda formátlanodó csapkodása sem képes annyira elriasztani, hogy elhúzódjak tőle: most, hogy már elkaptam, eszemben sincs elengedni, amíg a lelkét ki nem leheli.
Ki tudja, képes lenne-e rendbehozni magát valami ördöngösséggel, ha hagyok neki akár egy lélegzetvételnyi időt is.

Hamar elhagyja az ereje: rövid, szaggatott kapálózását azzal zárja, hogy iszonyatos szögben eltátja felém a pofáját. Most már hiába nyomulok előre, mert nincs tovább - belekapaszkodom hát a puha bőrfonatos markolatba és megvetem a lábam, a lény azonban nem támadni akar.
Hanem szóhoz jutni.
- Hoșh̲̝̘̞͔̠̀ͅe͕̹̤͓̹k̶͙͎͔̥̘ ͏̪͚̞̤̞̝̥e͙̤̦͙̟̮l͓̻͍͕ f̪͚͡o̸g͏ n͏y͍͖͓͕̲e̶̞̞l͏̟̜̙͓n̢͍͇̖̠̜̻͉i̫̟̤̖͖͚ ̗͍̮̗͎̕b̛͇̣̖̗e̲ǹ̺n̯͕̫͓͓e͉t͉͙e҉͈̩͇̱̠͕k̹̹͎͔̱͉̙e͈̙̗t̘͡!̲̫̩̜̻̬̕ ҉̖A̜͚̟͍̜͍̝ ͝s̸͖͙͈a̵̟̗̳̠̻͔̖j̣͉͖̣͙á̤ṱ̷͔̦͚̙̙ ̗̗̫v̗̘̼͎é̴͙̪͉r̸e̤̱̹t͍͔͚̣̬̮̳e̯̩ͅkb̯͡ȩ̼̙̤̫n̨͎͉͕̜̙̪ͅ ̘̼̥͙̹̱̻f͖o҉̹g̡̻̟̳̦ͅt͔̣̀ơ̱̪͎̝̮̼͙ḱ̝͈͚̪͙̙ f̥u̷͕l͏̪̠͖d̻̗̩͚͕̮ͅo̘k̨̭ọ̸̪̯̱l҉̯̼n̷̮͕͇̰̘̩ͅi҉,͏̥̙͔̜ ҉̫̼̩͔͖̠a̜͔̟͎̰̰ ̨͔͎̞̝̥̪v̘̮͢i̝͕̯l̫̺̱ág̵ ̧̳͇͍͙͔̱é̲̘͎g͈̼̗̙n̼i͇̹ ͘f̘̮̻̮̱̮̱̀o̢̗g̰̻͚̹͝!̼̲̗͍͙̝͇

Hangját erőtlenné teszi a tüdejét átjáró penge, de a szavait azért értem - olyan értelemben legalábbis, hogy ha szükséges volna, papírra tudnám vetni őket. Értelemmel azonban egyáltalán nem bírnak a számomra, és nem is különösebben zaklatnak fel: hagyom, hogy elvágódjék, s a feje rettentes recsegéssel ütődjön a kripta gránitküszöbéhez, aztán oda sem figyelve a csizmám szárába kenem a kiszabaduló kardot, és megtörlöm a szemöldököm.
Átkozott párás lyuk. Átkozott nyúlványos férgek. Mi az ördög volt ez a két ocsmányság egyáltalán?
És vajon mennyi van még ott, ahonnan jöttek?
Egy biztos: jobb, ha még azelőtt a nő fejét vesszük, hogy valami mást is ránk szabadítana.
Felületesen lihegve pillantok a kényszerű útitársamra meg a hívatlan vendégre.
- Menjünk be, mielőtt tovább bővül a fogadóbizottság.

A Köpenyes számára itt a vég, számára már nincs segítség. Megpróbálna elhajolni, elugorni, ám a korbácsom szorosan tartja, ő már csak egy pórázon táncoló kutya. A Boszorkánypöröly hírnevéhez méltan nyársalja fel a magatehetetlen ellenfelet, aki eszméletlen rángatózása közepette megpróbál mintket eltaláni, többségében sikertelenül. Néhány másodperc vergődés után lefordul, még morog valamit az Inkvizítornak, amelyet nem értettem teljesen.
- Hoșh̲̝̘̞͔̠̀ͅe͕̹̤͓̹k̶͙͎͔̥̘ ͏̪͚̞̤̞̝̥e͙̤̦͙̟̮l͓̻͍͕ f̪͚͡o̸g͏ n͏y͍͖͓͕̲e̶̞̞l͏̟̜̙͓n̢͍͇̖̠̜̻͉i̫̟̤̖͖͚ ̗͍̮̗͎̕b̛͇̣̖̗e̲ǹ̺n̯͕̫͓͓e͉t͉͙e҉͈̩͇̱̠͕k̹̹͎͔̱͉̙e͈̙̗t̘͡!̲̫̩̜̻̬̕ ҉̖A̜͚̟͍̜͍̝ ͝s̸͖͙͈a̵̟̗̳̠̻͔̖j̣͉͖̣͙á̤ṱ̷͔̦͚̙̙ ̗̗̫v̗̘̼͎é̴͙̪͉r̸e̤̱̹t͍͔͚̣̬̮̳e̯̩ͅkb̯͡ȩ̼̙̤̫n̨͎͉͕̜̙̪ͅ ̘̼̥͙̹̱̻f͖o҉̹g̡̻̟̳̦ͅt͔̣̀ơ̱̪͎̝̮̼͙ḱ̝͈͚̪͙̙ f̥u̷͕l͏̪̠͖d̻̗̩͚͕̮ͅo̘k̨̭ọ̸̪̯̱l҉̯̼n̷̮͕͇̰̘̩ͅi҉,͏̥̙͔̜ ҉̫̼̩͔͖̠a̜͔̟͎̰̰ ̨͔͎̞̝̥̪v̘̮͢i̝͕̯l̫̺̱ág̵ ̧̳͇͍͙͔̱é̲̘͎g͈̼̗̙n̼i͇̹ ͘f̘̮̻̮̱̮̱̀o̢̗g̰̻͚̹͝!̼̲̗͍͙̝͇
Ahogy elengedem, a kripta kövezetéhez csapódik, ekkor érkezik be Mika, már meg nem állítható csapása, amely telibe találja azt ami megmaradt ebből a feketeségből. A penge már nem ér semmi életet, ám még így is látható a csapás ereje, amely áthatolva a csontokon kettészelve a testet, finom ropogás és halk cuppanás után a földben végez. Az inkvizítor dolga végeztével a kardját a csizmájába törli. Gyöngyöző homlokán egy mozdulattal letörli az izzadtságcseppeket, látszik már nem a fiatalos éveit tapossa. Fél szemmel felénk sandít, ám nem akart ránk nézni, hát valamelyest meg is értem, én is jobban örülök annak ha nem vesz rólam tudomást.

- Menjünk be, mielőtt tovább bővül a fogadóbizottság.

Átgondolva a helyzetet, nem éppen szeretném összezárni sem magam se mást szűk helyen ezzel az emberrel. Jobb félni, mint megijedni. Egy hullámos rántással a kezem ügyébe csavarom a korbácsomat, a kapós pengés kiszakadnak a sebből, kissebb mocskot hagyva maga után, majd kezemet megállítólag az inkvizítor felét emelem, és egy könnyed lépéssel hátrálok a kripta bejárata felé. Már azóta zavart valami, midőn ideértünk, és úgy érzem, meg kell bizonyosodnom az igazamról. Mikára nézek aki kissé zavarban van, valószínűleg a késő támadása miatt érzi magát bűnösnek kissé. Ránézek, és kedvesen elmosolyodok.
- Mika, várj meg idekint a tisztelendő atyával. Mindjárt jövök. - mondom, és már be is lépek a kripta kapuján. Szemem sarkából mintha az inkvizítor mozdulását látnám, bár ötletem sincs mit fog ez a kettő idekint művelni, Mika valószínűleg imádkozni. Az a nő túl jellegzetes arcéllel rendelkezett hogy elfelejtsem, bár nem remélem ez nem ''AZ'' a nő lessz. Csak remélhetem, hogy nem jön utánam az inkvizítor, mindent lerombolva. Bár ő is jobban örülne, ha felkoncoltatnám magam a köpenyessel. Valószínűleg ez az öngyilkos küldetés jobban fekszik neki mint bármi amit eddig tettem. Belépve a sötétségbe mindkét karomat enyhén széttárom, hogy lássa a másik, nem akarok rosszat. Megrázom a fejemet, hagyom, hogy a hajszálaim vonzón az arcomba hulljanak, kissé engedek öltözékem feszességéből, arcomra pedig finom csábos mosolyt varázsolok. Megpöccintem a csengőmet, amely ezúttal fülledt erotikától elfúló csengés ad ki magából, egész önmagam felkészítem az egyetlen dologra, amiben igazán jó vagyok. A csábításra.
- A te bolondod visszatért hozzád, kedvesem.

A nő annyira meglepődött Sil hirtelen közeledésén, hogy megdermedve áll egy helyben, kerek szemekkel figyelve a lassan közeledő csábdémont. Mögötte ott pislákol az ereklye árasztotta Sacra Lux, de annyira ledöbbent, hogy már se lát, se hall a démonon kívül mást.

A nő szemlátomást meglepődött, én pedig lazítok még az öltözékemen. A köpönyegem könnyedén, és kecsesen leejtem, a ruháimat kioldó kezeim finom mozdulatokat lejtenek, olybá tűnik mintha táncolnának. Jobb oldalamra fordulva ruhámat lejjebb csúsztatva megvillantom vállam selymes, puha bőrét, finom selymességét. Látva hogy a nő megbűvölve néz engem, megdöntöm a fejem kissé, hagyván a hajtincseimet vonzón az arcomba lógni. A bal kézfejemmel leadom a ''Szívódj fel, megoldom'' jelzést Mikának, aki el is oson abban a pillanatban. Élvezem a nő csodálatát, így jutalmul az övemet oldom meg következőre, hagyva hogy a ruhám a földre hulljon. Mika valószínűleg már eltűnt, ismeri a jelzéseket, és valószínűleg felfogta mi következik. Már a múltban is felfogta hogy a magamfajta démonoknak vannak bizonyos...''létszükségleteik''. Bár nem támogatja, legalább nem teszi szóvá, ennyi segítséget nyújt nekem. Sokszor szörnyen érzem magam emiatt, ezt ő is ugyanilyen jól tudja, bár mi mást tehetnék...én csupán egy ''bűnös'' démon vagyok.

A nő arcára kiült a teljes zavar, enyhe pírt vélek felfedezni a sötét hajzuhatag rejtekén. Most hogy közelebbről veszem szemügyre inkább elhanyagolt, mintsem csúnya külsője van. Hosszú fekete haja a derekáig ér, arca még így elhanyagoltként is szépnek mondható. Kis pisze orrán keresztül valami fekete festék húzódik a két apró barna őzikeszem alatt, valószínűleg vér lehet. Ajkai cserepesek, arca és nyaka kissé koszosnak tűnik, ámbár nemigazán zavar. Ruhái rongyokból állnak, számos lyuk és szakadás éktelenkedik rajtuk, ki tudja mióta hordja ezeket már. Ezzel ellenben az én kifogástalan külsőm szinte természetes ellentétként tűnt fel itt, üde jelenlétem, frissen mosott, illatos ruháim tökéletesen mutatják mindezt. Lassam elkezdek körbefordulni, hagyva hogy ruhám magától csúszzon le rólam, egyre többet mutatva meg magamból, játszva vele és a képzelőerejével. Mikor pont háttal áltam neki, óvatosan visszapillantottam a bejáratra ahol az Inkvizítor már pont belépett volna. A a ruhám a földre esett, zaj nélkül, könnyedén, én pedig csupaszon álltam előtte.

- Innentől átveszem. - suttogtam halkan alig hallgatóan. Az inkvizítor arca kissé zavarodottnak tűnt, mikor hátralépve eltűntem a kripta sötétjében. Remélem vigyáz az én kis Mikámra amíg ezt itt lerendezem, elmondhatnak egy imát, vagy tarthatnak addig egy lelkigyakorlatot, esetleg háttérzenének énekelhetik a kedvenc zsoltárjukat. Visszafordulva mezítelenül léptem a nőhöz, balommal megtámasztvva magam enyhén föléhajolva a kezébe adva tökéletes testem. Jobbommal megfogtam és szelíden megemeltem az állát, kissé megrogyasztva a lábam, elérhető magassába kerülük, s egészen közel hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Éreztem hogy apró kezei félig-meddig vonakodón próbálnak eltaszítani, ám annyira erőtlenek voltak, hogy alig lettek volna elég erősek ahhoz hogy egy kártyavárat eldöntsenek. Erőtlensége a vágyai tengerébe vész, s immár teljesen belémszerelmesedett.

- Itt vagyok, kedvesem. - suttogom csábító, lágy hangon. Balommal közelebb húzom, míg jobbommal a biztonság kedvéért óvatosan végigsimítok a testén. Nem akarok úgy járni mint akkor. A nyakától indul felfedező útra kezem, ha északtól délre jutva zökkenőmentes lessz az utam, akkor nincs mese, azonnal enyém lessz. A felfedezőcsapat elsőre egy csodás emelkedőhöz ér el, amely egy formás dombra vezet fel. A végén könnyed csúsztatással érek el a bimbóig, ezt megpöccintve halk nyögést csikarok ki. Arcán most én sem tudnák eligazodni, zavarba jött pír, s kéjsóvár mosoly jeleit vélem felfedezni. Ajkait elhagyó kéjes sóhajtól feltüzelve, vágyaktól fűtve csókolom meg, durva, repedezett ajkai között nyelvünk örömtáncot lejt. Az ujjak felderítő hadserege még nem érte el végcélját, rendületlenül meneteltek délnek, akár a megállíthatatlan, mohó hadvezérek. A síkságon nem ért semmi csalódás, egyenesen siklottak dél városának, hogy odaértüket egy halk sikamlós nyögéssel jelezzék számomra. A combjaira markolok, megemelem hogy a lényeg fejmagasságban legyen velem, immáron csókjaim a finom dombokat érik, s ő csak felsóhajt mély kéjvággyal. Minden része megvan, ő immáron az enyém, és senki másé.

A csábdémon is, az ifjú lovag is hallgat a szavamra: összenéznek, majd a démon kiegyenesedik s a korbácsát összeszedve végigmér engem. Felemelt tenyérrel hátrál a kriptaajtó felé, mint aki valamiféle különösen veszélyes ragadozóval óhajt szót érteni, merő ösztönök és gesztusok útján. Meredten figyelem a rezdüléseit, s csak akkor szusszanok helytelenítőn, amikor a vállam mögé, a lányra mosolyog.
- Mika, várj meg idekint a tisztelendő atyával - szól, és hátrafordulás nélkül is sejtem, hogy amaz bólint válaszul. - Mindjárt jövök.

Ki nem állhatom, ha keresztülnéznek rajtam, annak tükrében pedig, amin az elmúlt tíz percben átestünk, eszem ágában sincs magára hagyni a férfit. Akármennyire is gyűlölöm a démonokat, ahhoz, hogy az ereklyéig eljussak, ő is kell - ha megöleti magát, egyedül kell szembeszállnom mindennel, ami még hátravan.
Ha pedig győztem, két yardon belül elnyel az ingovány.
Hogyisne!
Határozottan lépek be az ajtón, kitakarva a beszüremlő napsugarakat. Közém és a kőművesmunka szegélyei közé óvatlan, aranyszín fénynyalábok nyomakodnak; morzsányi fényük épp elég ahhoz, hogy az agyamba örökre belevésődjön az incubus felém forduló, mezítelen alakja.
Így, hogy tetőtől talpig csupaszon látom, kevésbé tűnik embernek, mint bármely fajtársa bármikor: faragványra emlékeztet, világos márványból és alighanem nem véletlenül, hiszen nem több egy bálványnál, amelyet kiszemelt szerencsétlenjei bűnös odaadással imádnak. Szívdobbanásnyi ideig farkasszemet nézünk, azután lágy, duruzsolásra húrozott hangját suttogóra halkítja.
- Innentől átveszem.
Émelyegve figyelem, ahogy hangtalan macskaléptekkel hátrál ki a földre csúszott öltözékéből; kell néhány másodperc, amíg hátat fordítok a sötétségnek és távozom a kripta árnyas folyosójáról.
Legszívesebben azonnal megölném őt is, meg az eszelőst is, akit az ujja köré igyekszik csavarni, mégis fékezem magam: semmi közöm egyikőjükhöz sem s nem tisztem a nőhöz hasonló fajzatokat megvédeni semmitől. Ráérek ölni, ha elintézték egymást.

- Atyám? - csendül fel a lovag megdöbbentően fiatal lányhangja, ahogy kiérek a napvilágra. - Kérem, egy pillanatra.
Feléje fordulva látom, hogy tapintatosan félrehúzódott a bejáratból
(tapintat, már a gondolat is abszurd!)
s most egy kevéssé csatakos fűcsomón ülve tisztogatja a jókora pengét, amelyet korábban forgatott. A fényes acél felett engem figyel, de a keze nem nyugszik, mintha a zavarát próbálná rejteni. Végigmérem, ahogy ösztönösen megérzem benne a természetes alázatot.
Azután melléje lépek.
- Hallgatlak, leányom.
- Önnél... önnél gyónhatnék, ha ennek vége? - hangzik el a kérdés, amelyre a legkevésbé sem számítottam. - Tettem pár dolgot, amelyek nyomják a lelkiismeretemet.
A kardja még a mocsárvidék gyér, párás fényében is ragyog, ő mégsem hagyja abba a tisztogatását. Pontosan tudom, hogy mire gondol, vagy legalábbis úgy érzem, hiszen láttam a démont körülugrálni; ő maga azonban olyan jámbornak tűnik, hogy bár kedvem lenne azonnal felelősségre vonni, csak bólintok - egyébként is felesleges, ha magától hozakodik elő a dologgal.
- Hát hogyne - jegyzem meg szelíd, atyai hangon, mielőtt megadnám magam az egyre ébredező, ravasz kíváncsiságomnak. - Velem jöhetsz a Katedrálisba.
Érdekel, vajon meddig terjed az a nagy odaadása. Riadtan kapja fel a fejét.
- Nem, nem, oda sajnos nem mehetek el... - habogja. Felvonom a szemöldököm, mert nem szoktam hozzá, hogy nemet mondjanak nekem.
- A pápa Őszentsége mindig jó hasznát látja egy tehetséges kardforgatónak. De ha nem, hát nem.
Méregetem egy kicsit, s ahogy feláll ültéből, hátralépek, hogy a köztünk kiszélesedő térben elférjen az irtózatos fegyver, amelyet most gyakorlottan, de oda sem figyelve lendít meg, s borzasztó súlya ellenére úgy forgatja át maga körül a puszta, kiüresedett levegőn, ahogyan én egy mogyorófavesszővel tenném.
- Viszont van valami, amit megtehetne... egy másik keresztesért.
Pimaszsága hallatán veszedelmes ráncok gyűlnek a homlokomra.
- Úgy nézek ki talán, mint aki sorban áll, hogy a kedvedre tegyen? - morranok rá ingerült torokhangon. - Mondd, mit akarsz, és én majd eldöntöm, hogyan tekintek rá.
Mika nem hátrál meg, amellyel meglehetős lelkierőről tesz tanúbizonyságot.
- Freud úr kérésére teszem ezt - mondja szomorú hangon, s a nyakából egy aranykereszet old le. Pazarul díszített, egyedi darabnak tűnik. - Freud úr azt kérte tőlem, hogy ezt juttassam vissza Őszentségének.
Felém nyújtja az ékszert. A hangja tele bizalommal.
- Még annak idején Őszentsége ajándékozta ezt a számára.

Megfeledkezem a gorombaságról egy kicsit, s szusszanás kíséri a mozdulatot, de átveszem tőle a keresztet finoman. - Freud úr...? - töprengek félhangosan, méregetve azt, majd a tekintetem újból Mika arcára villan - Rendben. Ha valóban tőle kapta, a pápa tudni fogja, kiről van szó.
Lélegzetvételnyi szünet, majd felemelem a láncot, hogy jobban lássam a ragyogó felületen esett hajszálvékony karcokat.
- Mást nem mondott?
- Sajnos már semmi mást nem tudott - feleli a lány egyszerűen. - Ő már a Mennyei Atyával van.
Hosszan eltöprengek. Ha a nő hazudik, parancsba kapom majd, hogy felkutassam és széttépjem, akármennyire elvegyül is a Szentatya nyájában. Ha viszont igazat mond...
- Átadom Őszentségének. Ne aggódj, testvér.
Nem hazudok, és már tudom azt is, hogy nem utoljára láttam Mikát - az arany függő egészen más megvilágításba helyez mindent és ifjú vonásaira tapasztom a szemem most, hogy az eszembe véshessem a külsejét minél jobban. Ő, úgy tűnik, cseppet sem bánja ezt: nem fordul el, inkább kissé eltöprengő arckifejezést vág, majd kisvártatva kérdez.  

- Milyen a Katedrális valójában? - kérdi olyan ártatlan hangon, amilyet ki sem néznék belőle. - Tényleg olyan szép?
Arcán kíváncsiság tükröződik, ahogy letelepszik, hatalmas kardját a vállának támasztva. Gyermekies odaadása és álmodozó tekintete együttesen késztetnek arra, hogy - egy kissé hencegőn - elmosolyodjam, mielőtt felelnék neki.
- Igen - szólok hetykén. - Szebb, mint a Főváros vagy Hellenburg. Szebb bármelyik városnál. Én ott élek.
Kis szünetet tartok, amíg megnézem magamnak a kardját meg a páncélját. Olyan velük, akár egy keresztes vitéz.
- És Freud úr is bizonyosan járt ott.
Már ha létezett egyáltalán. De ha nem, azt meg fogom tudni. És akkor többé nem mersz majd a hátadon fekve aludni, a védtelen torkodat a szabad égnek fordítva.
- Freud úr sokat mesélt róla, de még sosem jártam ott - komorodik el a tekintete. - Apa miatt.  
Félrenéz, majd összeteszi a kezét, mintha imádkozna.
- A démon? - intek hanyagul a kripta felé, fél füllel még mindig odabentre figyelve. - Amiatt ne aggódj, leányom. Nem húzza soká egy sem, miután összeakadt velem.
Mika arcán düh villámlik át, kardja pedig sebesen előredől, egyenest a szegycsontom felé, ám célja előtt megáll; hanem ezt senki fiától nem tűröm, úgyhogy csatlakozom hozzá a fegyverrántásban, és azonnal érzem a kettőnk közti elektromosságból, hogy én vagyok a gyorsabb.
- Ne merje bántani apát! - csattan fel dühödten a lány. - Nem az számít, hogy démon, vagy nem démon, több szeretet szorult belé, mint az Egyház egynéhány szolgájába!
Bátornak bátor, azt meg kell hagyni. De ez ellenem édeskevés. Rávicsorgok ellenségesen a kardjaink éle felett.
- Nem a te tiszted afelől ítélni, ki érdemli meg, hogy éljen és ki nem! - dörrenek rá, megmutatva, mégis milyen orgánum szükséges ahhoz, hogy hatásos legyen az ilyesmi. - Vigyázz, mit merészelsz, amíg türelmemnél vagyok és ne avatkozz bele a feljebbvalóid döntésébe, vagy megkeserülöd! Éppen elég, hogy megtűröd magad mellett a démont, még véded is? A csábereje ellen nem tudsz védekezni, azt látom.
A lovag ért a szóból, mert leengedi a kardot: a penge bántó csattanással vágódik a földbe, s felette Mika igencsak dühös szemekkel mered rám.
- Hol voltak a feljebbvalóim, mikor a falumat porig égették? - kérdez vissza élesen. - Hol voltak, amikor anyámat meggyilkolták?
Sima arca dühödt és szomorú egyszerre; ismerem ezt a kifejezést, minden novícius átesik azon a korszakon, amikor mást sem visel, csak ezt.
- Az a démon nevelt fel - teszi hozzá fáradtan, elhúzódva, mint aki nem szeretné kivívni a haragomat. - Vigyázott rám és szeretett, amíg az Egyház csupán ült a magas tornyában és a többi kisembert kínozta.

- Ez nem ok arra, hogy elfogadj egy ilyen pokoli teremtményt - horkanok fel, úgy legyintve rá fejben, ahogy az akadékoskodó kölykökre szokás. - Egyetlen jó cselekedet nem elég ahhoz, hogy jóvá tegyen ki tudja, hány gaztettet. Freud úr, aki személyesen ismerte a pápa Őszentségét, mit szólna?
- Freud úr az életével tartozott neki! - vágja rá Mika sértetten, de magyarázatot nem told hozzá, s nekem eszem ágában sincs éppen nála kérdezősködni. A vak is látja, hogy ez a furcsa, egészségtelen ragaszkodás elvakítja. - Tudja, atyám, néha úgy gondolom, hogy ő is megérdemli a megváltást.
Oldaltáskájába nyúl, és száraz kenyeret vesz elő. Bizonyára böjti napot tart, fut át a fejemen és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mennyire bizarr is ez az egész.
Horkantok csak, mert alighanem félkegyelmű, s nézem, ahogy nekilát.
- Bolond vagy, ha így gondolod és ráfizetsz majd. Az eretnekség nem marad büntetlenül, akárkitől származzék is. Én az ereklyéért jöttem elsősorban, de az a szörnyeteg apád is megjárhatja.
- A szörnyeteg talán nem odabent van... - hümmögi, s letép egy darabot a kenyérből, majd barátságos arccal nyújtja felém. - Atyám, kenyeret?
Ráncba szalad a homlokom egy kissé, mert elgondolkodtat egy pillanatra, hogy vajon hogyan értelmezzem a folyamatos, ájtatossággal keveredő szemtelenségét, aztán úgy ítélem meg, hallgatok az ösztöneimre: az ösztöneimre, amelyek azt mondják, ennek még folytatása lesz, csak előbb beszélnem kell Sixtusszal. A kínálásra megrázom a fejem.
- Edd csak meg. Én ettem ma már.
Türelmetlenül sandítok a kripta irányába.

Yrsil remekül elvan a kultista hölgyeménnyel, aki a végére mozdulni sem tud a fáradtságtól. Az ereklye, amely a ragyogást kiadta valamennyivel beljebb található, méghozzá egy kehely formájában, ám ahogy próbálod megérinteni rájössz, hogy színtiszta áldott ezüst. Hogyan tovább?

Egykedvűen bámulom a kripta öreg boltíveit. Mondhatnám, kissé hideg lenne a kő amelyen fekszem, ám rendesen befűtöttünk. A nő egyetlen életjele talán az alig érezhető pihegése, aléltan hever rajtam, karjai pedig a nyakam köré kulcsolódnak. Ez sem fog egyhamar felkelni. Bár erősen érzem a fáradtságot, hogy oldalamra forduljak, és szusszanjak egyet, inkább óvatosan lefejtem magamról, majd a ruháival betakarom. Eddig még soha senki nem mondta hogy rosszul bántam volna vele az ágyban. Bár itt nincs ágy. Meg az is igaz hogy voltak egészen hajmeresztő ízlésűek is.
- Legalább ezt is kipipálhatom a listáról... - sóhajtok fel kissé elégedetten. Nem mindennap van esélye az embernek ilyenre. Démonnak - javítom ki magam. Ha ezt megtudná a többi magamfajta, bizonyára szemgyönyörködtetően szép zöld és sárga színekbe öltöznének az írigységtől. Gyorsan belelépek a ruhámba, szinte észrevehetetlen rutinnal igazítom magamra. Igaz nem egy, nem két ágyból keltem már ki életem során.

//Még csábdémonok között is igencsak aktívnak számítasz, Sil.//

Szélesen elvigyorodom, tudván mennyire igaza van. Ahogyan a kripta belseje felé nézek valami fényes dolgot látok ott ragyogni. Vajon ez lehetett az amit odakintről láttam ? Közelebb lépek hogy tüzetesebben megvizsgáljam, ám csalódottan veszem észre hogy ez bizony nem az. Nem kell közel mennem hozzá, hogy rájöjjek, ez bizony színtiszta áldott ezüst. Hozzá sem érhetnék, nemhogy elvihetném. Nem is kell nekem, én az én kis fényes játékszeremet akarom megkapni. Úgy tűnik erről viszont le kell mondanom. Szomorúan veszem tudomásul hogy itt semmi értékes sincs számomra. Lemondóan legyintek, és érzem Frya sajnálkozását, affelett hogy nem hagytam a mocsárba fúlni az Inkvizítort. Valamelyest egyetértek vele.
- Hát, akkor ez nekem ennyi volt... - sóhajtom, tényleg fájdalmasan. Rossz a kedvem, főleg hogy az Inkvizítort és a szúnyogokat is ki kellett álnom érte, ez mégsem adott semmi hasznosat számomra. Elvesztegettem jónéhány fontos napot, amelyekkel ötletem sincs hogy fogok elszámolni. Egykedvű arccal indulok a kijárat felé, melyre útközben a szokásos márványmosoly húzódik fel. Ahhoz hogy valaki az arcomon olvasson, legalább száz évvel előttem kell felkelnie. Legalább az öreg fickó jól járt, a szent ereklye visszaszerzése bizonyára jót fog tenni a karrierjének.
Ahogyan kilépek a kripta kapuján, Mika azonnal megindul felém. Ahogyan rájuk nézek, tudom hogy a fura nézeteit próbálta megbeszélni a Inkvizítorral. Örömmel veszem észre hogy gyorsan távolodik az Inkvizítortól, és látszólag semmi baja. Fogom őt, és eltűnök innen, mert még a végén szétrúgják a seggem, ezzel a fickóval egy másodpercig sem szeretnék jópofizni tovább. Látom hogy a Boszorkánypöröly is felfigyel a megjelenésemre, nem csodálkoznák ha kardot rántana rám. Éberen figyel, valószínűleg még nekem ront mielőtt elérem az ösvényt, ám ha bevágom a sprintet, utol nem ér. A ösvényen pedig idáig is csak a jószerencse kísérte, ha követni próbál szívesen belevesztem. Innentől nem szándékozom a kisujjamat sem mozdítani érte, bár szerintem ezzel tisztában van.
- Magáé lehet, az unalmas kacatok nem érdekelnek. A nőt vegye ajándéknak. - vetem oda érdektelenül, messze magam elé meredve. Mika mellém lépett, még búcsúzóul int az egyházinak, aki talán biccentett, bár valószínűbb hogy a szemem káprázott. Belegondolva hogy a nőt egy ilyen hírű egyházi kezei között hagyom, nos...kis nyugtalansággal tölt el, ámbár ez nem az én gondom. Ahogyan az sem, hogy mi történik ha időközben felébred és szétcincálja az Inkvizítort. Hogy hogyan jut ki innen ? Az sem az én gondom. A mocsár számomra nem más csak egy apró kellemetlenség amelyet néhány óra múlva már magam mögött is hagyok...

Mocsári zajoktól zsongó és hűvös, mégsem igazán kellemetlen a néma csend, amelybe az ifjú lovaggal burkolózunk: egyetértésben figyeljük a kripta ásító bejáratát, s csak a szemem sarkából látom, hogy morzsázva, elmélyülten tépkedi a korábban előkotort kenyérvéget. Különös módon valahogy kíváncsivá tett, s az ingerültségemet, amelyet a démon okozott, ez egy kissé háttérbe szorítja.
Ha hazaértem, felkeresem a pápát. Érdekel, van-e valami hozzáfűznivalója a hallottakhoz.

Egyszerre rezdülünk, ahogy a csábdémon karcsú, nyakigláb alakja feltűnik a homályban - ezúttal, hála az Égnek, felöltözve -; egyszerre ugrunk talpra mind a ketten, akárha ritmusra tennénk, de a hasonlóság itt véget is ér. Én előrenyújtott nyakkal figyelek, Mika azonban elhajítja az utolsó falat kenyerét s öles léptekkel fut az apja felé.
A férfi kézen fogja, és olyan összetéveszthetetlen, kötődő pillantást váltanak, amelytől egy márványszobornak is kifordulna a gyomra.
Szép, szép, de mi lett a nővel? És hol az ereklye?
Ezek ketten megindulnak, kérdés vagy megjegyzés nélkül: a démonnak, úgy látom, haja szála sem görbült. Itt az ideje, hogy kitekerjem a nyakát, de éppen csak megrezdülök, amikor végre megtorpan röviden, s a távolba meredve megszólal.
- Magáé lehet - mondja révetegen -, az unalmas kacatok nem érdekelnek. A nőt vegye ajándéknak.
Megölte? Megkötözte?
Vagy valami más iszonyatot tett vele?
Megindulnak ismét, s mielőtt magam is hátat fordítanék nekik, hogy begázoljak a kriptába, még látom, ahogy a fiatalasszony tétován int nekem. Hunyorítva szemlélem egy kicsit, azután biccentek válaszul. Éppenhogy csak.
Azután beóvakodom a kriptába.

Ki tudja, miért, az az érzésem, bármelyik percben előugorhat egy sötét szegletből a félőrült asszony, a haját tépő visongás közepette átkozva a csábdémont és túlvilági vonzerejét: akaratlanul is óvatosan lépkedek a visszhangos kőpadlón, egészen az építmény gyomráig.
Ott annyira megdöbbenek, hogy csaknem elejtem a kardot.
A nő meztelenül, ziláltan hever az ágyon, a dermesztő hideget ontó fal mellett, háttal nekem. Látom a csupasz, vékony vállában a csontokat, s alighanem a gerincét alkotó csigolyákat is megszámlálhatnám, ha nem volna gondosan betakargatva. Gyengéden fordítom a hasára, aztán megmarkolom a kardot két kézzel, és várok.
Finoman szuszog, ahogy csak a legédesebb álomban lehet.
Beledöföm a fegyvert a nyakába, egyenest a tarkója alá; ott találom el, ahol a gerincveleje a koponyájába csatlakozik. Görcsösen rándul össze és megnyikkan túlvilági, rettenetes hangon, de egészen röviden; hamar ernyed el és hogy a holttestével mi lesz, az annyira sem foglalkoztat, hogy pillantásra méltassam.
Minden figyelmem a hátsó kőlapon álló ereklyéé.

Féltérden vetek keresztet előtte, gyors imával köszönetet mondva, amiért máris ráakadtam: gyolcsba csavarva viszem ki, s a táskámba süllyesztem a hideg, világos tisztáson. A széles bőrlapnál fogva a vállamra vetem aztán azt, s kissé tanácstalanul tekintek körbe,
A lovam az első fogadóban vár, csakhogy közte és köztem gunyorosan terül el az ingovány.
Ideje körültapogatóznom s meglátni, mire emlékszem a csábdémon mutatta ideútból.

Remek munka volt! Sil egy incubusnak ínyenc falattal lett gazdagabb, Norvennek pedig sikerült visszaszereznie "Jámbor" Szent Wilhelm püspök, az első Veronián felszentelt ember áldoztatókelyhét, aki volt annyira jóhiszemű, hogy megpróbálja megtéríteni a mocsárban lakozó vámpírokat. Emellett 100 TP és 1000 váltó üti a markotokat. Bár reméljük el nem töri azért...