A csábdémon is, az ifjú lovag is hallgat a szavamra: összenéznek, majd a démon kiegyenesedik s a korbácsát összeszedve végigmér engem. Felemelt tenyérrel hátrál a kriptaajtó felé, mint aki valamiféle különösen veszélyes ragadozóval óhajt szót érteni, merő ösztönök és gesztusok útján. Meredten figyelem a rezdüléseit, s csak akkor szusszanok helytelenítőn, amikor a vállam mögé, a lányra mosolyog.
- Mika, várj meg idekint a tisztelendő atyával - szól, és hátrafordulás nélkül is sejtem, hogy amaz bólint válaszul. - Mindjárt jövök.
Ki nem állhatom, ha keresztülnéznek rajtam, annak tükrében pedig, amin az elmúlt tíz percben átestünk, eszem ágában sincs magára hagyni a férfit. Akármennyire is gyűlölöm a démonokat, ahhoz, hogy az ereklyéig eljussak, ő is kell - ha megöleti magát, egyedül kell szembeszállnom mindennel, ami még hátravan.
Ha pedig győztem, két yardon belül elnyel az ingovány.
Hogyisne!
Határozottan lépek be az ajtón, kitakarva a beszüremlő napsugarakat. Közém és a kőművesmunka szegélyei közé óvatlan, aranyszín fénynyalábok nyomakodnak; morzsányi fényük épp elég ahhoz, hogy az agyamba örökre belevésődjön az incubus felém forduló, mezítelen alakja.
Így, hogy tetőtől talpig csupaszon látom, kevésbé tűnik embernek, mint bármely fajtársa bármikor: faragványra emlékeztet, világos márványból és alighanem nem véletlenül, hiszen nem több egy bálványnál, amelyet kiszemelt szerencsétlenjei bűnös odaadással imádnak. Szívdobbanásnyi ideig farkasszemet nézünk, azután lágy, duruzsolásra húrozott hangját suttogóra halkítja.
- Innentől átveszem.
Émelyegve figyelem, ahogy hangtalan macskaléptekkel hátrál ki a földre csúszott öltözékéből; kell néhány másodperc, amíg hátat fordítok a sötétségnek és távozom a kripta árnyas folyosójáról.
Legszívesebben azonnal megölném őt is, meg az eszelőst is, akit az ujja köré igyekszik csavarni, mégis fékezem magam: semmi közöm egyikőjükhöz sem s nem tisztem a nőhöz hasonló fajzatokat megvédeni semmitől. Ráérek ölni, ha elintézték egymást.
- Atyám? - csendül fel a lovag megdöbbentően fiatal lányhangja, ahogy kiérek a napvilágra. - Kérem, egy pillanatra.
Feléje fordulva látom, hogy tapintatosan félrehúzódott a bejáratból
(tapintat, már a gondolat is abszurd!)
s most egy kevéssé csatakos fűcsomón ülve tisztogatja a jókora pengét, amelyet korábban forgatott. A fényes acél felett engem figyel, de a keze nem nyugszik, mintha a zavarát próbálná rejteni. Végigmérem, ahogy ösztönösen megérzem benne a természetes alázatot.
Azután melléje lépek.
- Hallgatlak, leányom.
- Önnél... önnél gyónhatnék, ha ennek vége? - hangzik el a kérdés, amelyre a legkevésbé sem számítottam. - Tettem pár dolgot, amelyek nyomják a lelkiismeretemet.
A kardja még a mocsárvidék gyér, párás fényében is ragyog, ő mégsem hagyja abba a tisztogatását. Pontosan tudom, hogy mire gondol, vagy legalábbis úgy érzem, hiszen láttam a démont körülugrálni; ő maga azonban olyan jámbornak tűnik, hogy bár kedvem lenne azonnal felelősségre vonni, csak bólintok - egyébként is felesleges, ha magától hozakodik elő a dologgal.
- Hát hogyne - jegyzem meg szelíd, atyai hangon, mielőtt megadnám magam az egyre ébredező, ravasz kíváncsiságomnak. - Velem jöhetsz a Katedrálisba.
Érdekel, vajon meddig terjed az a nagy odaadása. Riadtan kapja fel a fejét.
- Nem, nem, oda sajnos nem mehetek el... - habogja. Felvonom a szemöldököm, mert nem szoktam hozzá, hogy nemet mondjanak nekem.
- A pápa Őszentsége mindig jó hasznát látja egy tehetséges kardforgatónak. De ha nem, hát nem.
Méregetem egy kicsit, s ahogy feláll ültéből, hátralépek, hogy a köztünk kiszélesedő térben elférjen az irtózatos fegyver, amelyet most gyakorlottan, de oda sem figyelve lendít meg, s borzasztó súlya ellenére úgy forgatja át maga körül a puszta, kiüresedett levegőn, ahogyan én egy mogyorófavesszővel tenném.
- Viszont van valami, amit megtehetne... egy másik keresztesért.
Pimaszsága hallatán veszedelmes ráncok gyűlnek a homlokomra.
- Úgy nézek ki talán, mint aki sorban áll, hogy a kedvedre tegyen? - morranok rá ingerült torokhangon. - Mondd, mit akarsz, és én majd eldöntöm, hogyan tekintek rá.
Mika nem hátrál meg, amellyel meglehetős lelkierőről tesz tanúbizonyságot.
- Freud úr kérésére teszem ezt - mondja szomorú hangon, s a nyakából egy aranykereszet old le. Pazarul díszített, egyedi darabnak tűnik. - Freud úr azt kérte tőlem, hogy ezt juttassam vissza Őszentségének.
Felém nyújtja az ékszert. A hangja tele bizalommal.
- Még annak idején Őszentsége ajándékozta ezt a számára.
Megfeledkezem a gorombaságról egy kicsit, s szusszanás kíséri a mozdulatot, de átveszem tőle a keresztet finoman. - Freud úr...? - töprengek félhangosan, méregetve azt, majd a tekintetem újból Mika arcára villan - Rendben. Ha valóban tőle kapta, a pápa tudni fogja, kiről van szó.
Lélegzetvételnyi szünet, majd felemelem a láncot, hogy jobban lássam a ragyogó felületen esett hajszálvékony karcokat.
- Mást nem mondott?
- Sajnos már semmi mást nem tudott - feleli a lány egyszerűen. - Ő már a Mennyei Atyával van.
Hosszan eltöprengek. Ha a nő hazudik, parancsba kapom majd, hogy felkutassam és széttépjem, akármennyire elvegyül is a Szentatya nyájában. Ha viszont igazat mond...
- Átadom Őszentségének. Ne aggódj, testvér.
Nem hazudok, és már tudom azt is, hogy nem utoljára láttam Mikát - az arany függő egészen más megvilágításba helyez mindent és ifjú vonásaira tapasztom a szemem most, hogy az eszembe véshessem a külsejét minél jobban. Ő, úgy tűnik, cseppet sem bánja ezt: nem fordul el, inkább kissé eltöprengő arckifejezést vág, majd kisvártatva kérdez.
- Milyen a Katedrális valójában? - kérdi olyan ártatlan hangon, amilyet ki sem néznék belőle. - Tényleg olyan szép?
Arcán kíváncsiság tükröződik, ahogy letelepszik, hatalmas kardját a vállának támasztva. Gyermekies odaadása és álmodozó tekintete együttesen késztetnek arra, hogy - egy kissé hencegőn - elmosolyodjam, mielőtt felelnék neki.
- Igen - szólok hetykén. - Szebb, mint a Főváros vagy Hellenburg. Szebb bármelyik városnál. Én ott élek.
Kis szünetet tartok, amíg megnézem magamnak a kardját meg a páncélját. Olyan velük, akár egy keresztes vitéz.
- És Freud úr is bizonyosan járt ott.
Már ha létezett egyáltalán. De ha nem, azt meg fogom tudni. És akkor többé nem mersz majd a hátadon fekve aludni, a védtelen torkodat a szabad égnek fordítva.
- Freud úr sokat mesélt róla, de még sosem jártam ott - komorodik el a tekintete. - Apa miatt.
Félrenéz, majd összeteszi a kezét, mintha imádkozna.
- A démon? - intek hanyagul a kripta felé, fél füllel még mindig odabentre figyelve. - Amiatt ne aggódj, leányom. Nem húzza soká egy sem, miután összeakadt velem.
Mika arcán düh villámlik át, kardja pedig sebesen előredől, egyenest a szegycsontom felé, ám célja előtt megáll; hanem ezt senki fiától nem tűröm, úgyhogy csatlakozom hozzá a fegyverrántásban, és azonnal érzem a kettőnk közti elektromosságból, hogy én vagyok a gyorsabb.
- Ne merje bántani apát! - csattan fel dühödten a lány. - Nem az számít, hogy démon, vagy nem démon, több szeretet szorult belé, mint az Egyház egynéhány szolgájába!
Bátornak bátor, azt meg kell hagyni. De ez ellenem édeskevés. Rávicsorgok ellenségesen a kardjaink éle felett.
- Nem a te tiszted afelől ítélni, ki érdemli meg, hogy éljen és ki nem! - dörrenek rá, megmutatva, mégis milyen orgánum szükséges ahhoz, hogy hatásos legyen az ilyesmi. - Vigyázz, mit merészelsz, amíg türelmemnél vagyok és ne avatkozz bele a feljebbvalóid döntésébe, vagy megkeserülöd! Éppen elég, hogy megtűröd magad mellett a démont, még véded is? A csábereje ellen nem tudsz védekezni, azt látom.
A lovag ért a szóból, mert leengedi a kardot: a penge bántó csattanással vágódik a földbe, s felette Mika igencsak dühös szemekkel mered rám.
- Hol voltak a feljebbvalóim, mikor a falumat porig égették? - kérdez vissza élesen. - Hol voltak, amikor anyámat meggyilkolták?
Sima arca dühödt és szomorú egyszerre; ismerem ezt a kifejezést, minden novícius átesik azon a korszakon, amikor mást sem visel, csak ezt.
- Az a démon nevelt fel - teszi hozzá fáradtan, elhúzódva, mint aki nem szeretné kivívni a haragomat. - Vigyázott rám és szeretett, amíg az Egyház csupán ült a magas tornyában és a többi kisembert kínozta.
- Ez nem ok arra, hogy elfogadj egy ilyen pokoli teremtményt - horkanok fel, úgy legyintve rá fejben, ahogy az akadékoskodó kölykökre szokás. - Egyetlen jó cselekedet nem elég ahhoz, hogy jóvá tegyen ki tudja, hány gaztettet. Freud úr, aki személyesen ismerte a pápa Őszentségét, mit szólna?
- Freud úr az életével tartozott neki! - vágja rá Mika sértetten, de magyarázatot nem told hozzá, s nekem eszem ágában sincs éppen nála kérdezősködni. A vak is látja, hogy ez a furcsa, egészségtelen ragaszkodás elvakítja. - Tudja, atyám, néha úgy gondolom, hogy ő is megérdemli a megváltást.
Oldaltáskájába nyúl, és száraz kenyeret vesz elő. Bizonyára böjti napot tart, fut át a fejemen és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mennyire bizarr is ez az egész.
Horkantok csak, mert alighanem félkegyelmű, s nézem, ahogy nekilát.
- Bolond vagy, ha így gondolod és ráfizetsz majd. Az eretnekség nem marad büntetlenül, akárkitől származzék is. Én az ereklyéért jöttem elsősorban, de az a szörnyeteg apád is megjárhatja.
- A szörnyeteg talán nem odabent van... - hümmögi, s letép egy darabot a kenyérből, majd barátságos arccal nyújtja felém. - Atyám, kenyeret?
Ráncba szalad a homlokom egy kissé, mert elgondolkodtat egy pillanatra, hogy vajon hogyan értelmezzem a folyamatos, ájtatossággal keveredő szemtelenségét, aztán úgy ítélem meg, hallgatok az ösztöneimre: az ösztöneimre, amelyek azt mondják, ennek még folytatása lesz, csak előbb beszélnem kell Sixtusszal. A kínálásra megrázom a fejem.
- Edd csak meg. Én ettem ma már.
Türelmetlenül sandítok a kripta irányába.