Amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra azt hittem, még mindig álmodom. Az ég bámult vissza rám, és az azt körülvevő sötétség - a romtorony örök éjszakája; ezzel és a furcsa, szövevényes szálak jelenlétével együtt pedig szépen lassan visszakúszott elmémbe minden: fontos ügyben jártam el, egy feltűnően udvarias vámpírorvossal az oldalamon. És persze azt se felejtsük ki, hogy ez a bizonyos torony éppenséggel magát Azraelt rejtette, a mélységit, Esroniel szövetségesét, aki, mintha mi sem történt volna - mintha egyetlen perc sem telt volna el azóta, hogy kérdezés vagy néhány szó nélkül elaltatott volna bennünket -, ült a helyén, ahogyan eddig is; a furcsa növények és fekete ökörnyál-szerű szálak kaotikus, ám a maga módján gyönyörű kavalkádjában.
- Járt valamelyikőtök az északi embereknél valaha? - kérdezte, mintha csak egy asztalnál ülnénk és teáznánk.
Már egyáltalán nem voltam fáradt, sőt, egyenesen kipihentnek éreztem magam, de valahol mégis ott bujkált az a kellemetlen érzés, amikor a kelleténél többet aludtam, és éppen ezért kívánkoztam vissza az ágyamba, hogy mindenki békén hagyjon.
- Nem. - feleltem tompa fejjel, egészen röviden, miközben egyik kezemmel a szememet dörgöltem -
Oda kell mennünk?- Egyszer. - válaszolt Dieter is, én pedig alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek kérdezősködni.
Túlságosan kíváncsi voltam, és túlzottan elengedtem magam az orvos társaságában, hogy ilyesmiket merjek tenni. Sajnálatos módon azonban hiába volt meg hozzá a bátorságom, a hangom, az alkalom nem adatott meg.
Igazán kár. Tudni szeretném, milyenek az északiak…- Nos, idejöttek. Ártó szándékkal. - közölte Azrael, nagyjából úgy, mintha csak annyit mondott volna, felkelt a Nap.
De nem így!Ha most tényleg tea lett volna a számban, azt hiszem, megfulladtam volna. Felvontam a szemöldököm, már-már kérdőn. Hogy lehetett ez? Hogy történhetett meg ilyen? Unatkoztak odafent északon, ezért szabad óráikban elindultak ide öldökölni?
- Csak úgy, ok nélkül? - kérdeztem, miközben végre összeszedtem magam és feltápászkodtam.
- Tudnak rólad? - tette fel az enyémnél sokkalta fontosabb kérdést Dieter.
És valóban… vajon volt esély arra, hogy a mélységi miatt voltak most itt, nem pedig harcolni? Vagyis jobban megfogalmazva inkább a mélységiért - vagy ellene - harcolni, nem pedig velünk vagy a déliekkel. Talán egyik sem, és csak erre jártak… bár két háborúban álló fél esetében azt hiszem, ilyesmiről szó sem eshetett.
Azrael nemleges válasz gyanánt megingatta a fejét.
- Követtek titeket. Jóllehet, hogy az Ezüst Férfit figyelték ezidáig.Követtek?!Ösztönösen a hátam mögé néztem, még akkor is, ha tudtam, mit fogok találni ott: egy csukott ajtót, semmi mást. Azonban ez nem szabott gátat a bennem feltörő fojtott félelemnek: hogyan voltak képesek úgy követni, hogy egyikünk sem vette észre? És ha Esroniel mindvégig tudott erről a veszélyről, miért nem volt óvatosabb?
- Most is itt vannak? - mutattam a hátam mögé finoman -
Odakint? Hogy fogunk így Hellenburgba indulni?Talán el tudtunk volna. Sikerülhetett volna, hiszen Azrael feltehetőleg tudta, merre járnak, így pedig könnyűszerrel elkerülhettük volna őket, legalább annyi időre, hogy elegendő egérutat nyerjünk. Bár egészen biztosra vettem, hogy a nyomunkba eredtek volna, ebből viszont csak akkor származhatott volna baj, ha tudnak Azraelről…
A másik érdekes tényezőt azonban, amit szintén nem hagyhattam figyelmen kívül, maga a látvány, a látványunk képezte. Mégis, milyen gyakori lehetett errefelé, hogy egy vörös köpennyel burkolózó vámpír és egy gyermeknek tűnő sötételf együtt sétálgatnak? És akkor még nem is említettem a velük tartó ember egyáltalán nem hétköznapi, lila szemeit…
- Hányan vannak?Azrael úgy állt fel ültéből, mintha valaki odafentről mozgatta volna zsinegekkel. Természetfeletti könnyedséggel mozgott, ettől pedig, akárhogyan is erőlködtem, kirázott a hideg.
- Kettő. Én magam azonban jelenleg harcképtelen vagyok.Csak kettő?Elgondolkodtam, majd Dieter felé néztem, miközben habozás nélkül a botom felé nyúltam. Nem volt idő félteni az életem és nem is hátrálhattam ki ebből. Túl sok forgott kockán. Már csak meg kellett találnom, mi mérgesít fel annyira, hogy aztán le sem lehet majd állítani.
- Nem erősségem a küzdelem, de meg tudok idézni egy hollót. Ha megzavarom őket, el tud bánni mindkettejükkel? - kérdeztem az orvostól.
- Szeretném elkerülni a harcot. - felelte Dieter -
Kérem, maradjon készenlétben. - tette hozzá, és elindult, mintha semmi mást nem kellet volna ezen kívül megbeszélnünk.
Legalábbis, úgy tűnt, csak én éreztem szükségességét valamiféle beszédterv felvázolásának, ugyanis nagyjából annyi tapasztalatom volt szónoklásban, mint költészetben vagy lovaglásban, azaz semennyi. Szerencsémre azonban a vámpír megtorpant az ajtó előtt, mire alig hallhatóan, sóhajszerűen kieresztettem a levegőt a tüdőmből.
És most elmondja, mit kell tennünk… ugye?- Fegyveresek? - kérdezte, én pedig még vártam néhány pillanatot, mire beletörődtem, hogy nem fogja folytatni.
Nem sok dolog volt, amitől ennyire rettegtem, legalábbis nem sok tudta elérni, hogy teljesen tehetetlennek érezzem magam, azt pedig még kevesebb, hogy pánikszerűen begubózzak az elmémben és teljesen kizárjam a külvilágot. Jóformán soha nem is pánikoltam, ahogy ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy ehhez hasonló, mások számára bizonyára akadálynak sem hívható feladatoktól kezdjek mérges lenni saját magamra.
Ó, helyben vagyunk. - gondoltam, mikor rájöttem, hogy legalább a haragos hangulatot sikerült elérnem.
- Az Egyház tagjai. - válaszolta Azrael egy bólintás után -
Bár harcolni nem tudok, segíteni igen, ha akarja.- Várjon, Dieter. - léptem utána, mielőtt még kinyitotta volna az ajtót, közben visszafordultam Azrael felé -
Jól ismeri az északiakat? Mennyi az esélye, hogy szóval el tudjuk intézni az ügyet?Egyre inkább kezdett idegesíteni ez a helyzet. Előbb harc veszélye kezdett lebegni a fejem felett, aztán meg diplomácia. Bár magamtól is kitaláltam, hogy utóbbi megtörténésével jóval könnyebben megúszhattuk volna a nem várt találkozást.
Nem hiszem el.... - kezdtem összeszedni a gondolataimat, hogy ne beszéljek majd összevissza és - úgy egyáltalán - értelmesen tudjak megszólalni.
- El tudja altatni őket, ahogyan minket?Nem számítottam erre a feltevésre, bár jobban belegondolva egészen nagy hibát követtem el. Való igaz, hogy Azrael jelenleg nem volt ereje teljében, de hát velünk is megtette… sőt, jó sok lépésnyi úttól is megkímélt bennünket.
- Az, hogy meg tudják-e tárgyalni, magukon múlik. - felelte a mélységi, mire ösztönösen mérlegelni kezdtem a helyzetünket.
Kezdett dühíteni, hogy folyton olyan feladatokba botlom, amelyeket nem vagyok képes rendesen elvégezni, annak ellenére is, hogy a kihívás csábítása pontosan úgy lengett körbe, mint az a sok fényes szál a toronyban.
- Altatni sajnos nem, titeket is csak azért tudtalak, mert már akkor elkezdtem, amikor közelítettetek. Na meg ezek nem védtelenek teljesen a jelenlegi erőmmel szemben.Nagyszerű. Szóval mélységi-ellenálló északiakkal kerültünk szembe.
Úgy éreztem, egyre hátrányosabb helyzetbe kerültünk. Túl sok múlt most ezen - rajtunk… rajtam -, egyszerűen túl sok. De meg kellett próbálnom, muszáj volt, különben az északiak hátrahagyják a holttestünket és visszamennek a seregeikhez, hogy mozgósítsák. És ha ez megtörténik, mielőtt Esroniel biztosíthatná a védelmet, senki sem lesz biztonságban.
Megpróbáltam elképzelni a gyilkolást... de nehezen ment, így inkább rengeteg-rengeteg sírt festettem magam elé csukott szemhéjaim mögött, remélve, hogy elég lesz saját magam manipulálásához. Ki kellett zárnom a butaságaimat, és jelenleg mi mással tudtam volna megtenni, mint azzal, ha szemléltetem, hány életnek fog baja esni, ha nem teszem meg? Ha nem adok bele mindent?
- Ha Dieter bízik magában, én is megpróbálom. De - néztem ismét a mélységire -
a biztonság kedvéért ki kellene találnunk egy másik tervet is, arra az esetre, ha mégis a támadás mellett döntenek.Összeszorítottam az öklömet. Utáltam akármit is kimondani, ami igazából nem volt igaz, éppen ellenkezőleg. Azt utáltam, hogy nem volt, kinek beszéljek, csak azzal próbáltam becsapni magam, hogy az ellenkezőjét állítom. Így tompítottam a fájdalmat. Azt, amiből most erőt meríthettem, ha felszínre csalogatom.
- El tudja rejteni magát és Wynt? - kérdezte ekkor Dieter, de először azt hittem, rosszul hallok.
Elrejteni?! Ez szégyen volna. Nem maradna utána becsületem.- Ezek elől? - kezdte a válaszadást Azrael, amely, az ezek szóval, szemmel láthatólag nem ígért túl fényes kilátásokat ránk nézve -
Magamat talán, de ha a lányt is el akarom, akkor észre fognak venni. - Nem erre gondoltam. - jegyeztem meg nagyon óvatosan, nehogy Dieter félreértse, aztán még hozzátettem, ugyanolyan hangszínnel -
Nem bújok el, akkor sem, ha nem tehetek semmit. Inkább meghalok. Egyébként sem bírnám nézni, hogy kioltják az életét, mert értékes.Amikor befejeztem, komoran az ajtóra meredtem. Micsoda ellentmondás. Az idebentnek kellett volna börtönnek lennie, hiszen zárt tér, nincs hová menekülni. Nem annak, ami odakint van.
- Mindegy, ha minket követtek valószínűleg látták. - mondta a vámpír fejcsóválva, én pedig gondolatban helyeslően bólogattam.
Sajnos engem még akkor is láttak volna, ha egyáltalán nem minket követnek.
- Maga rejtőzzön el. - tette még hozzá.
Azrael szinte azon nyomban eltűnt szem elől. Úgy szóródott apró, széllel szálló por-szerű darabokra és olvadt bele a sötétségbe, mint amikor megmostam az arcom egy patakban és a lecseppenő vízcseppek hullámzás kíséretében eggyé váltak az átlátszó éltető folyadékkal.
Egy utolsó ''
Tiszta hülye vagy, Wyn'' megjegyzés után két gyors lépéssel eljutottam a Dieter által kitárt ajtóig és csendesen megálltam. Nem tetszett, hogy nem láttam senkit. Egyáltalán nem. Abból indultam ki, ha nem tudnak Azraelről, úgy kellett tűnnie, mintha mi csak itt húztuk volna meg magunkat a pihenés idejére és egyáltalán nem is találkoztunk volna senkivel. Következésképpen teljesen unott, érdektelen arcot erőltettem magamra - még jó, hogy ez legalább ment -, és tettem egy lépést kifelé, az égre irányuló tekintettel, mintha azt nézném, esni fog-e az eső. Valójában olyan feszültség gyülemlett bennem, hogy nyelni is alig tudtam és legszívesebben visszafordultam volna.
- Figyeljen rám, kisasszony. - szólt Dieter, szinte csak enyhén tátogva, suttogva a szavakat -
El fogunk indulni az erdő felé, és ha elérjük elrejtőzünk a fák roncsai között. Ha addig nem mutatják meg magukat figyeljük a tornyot, és amint befelé indulnak mi ütünk rajtuk.Az orvosra néztem, és félreértelmezhetetlenül hosszan pislogtam egyet, jelezve, hogy megértettem a tervet, majd tettem két lépést előre, és a botomra támaszkodva lehajoltam, mintha meg kellene valamit igazgatnom a csizmámon. Valójában csak úgy tettem, mintha babrálnék vele, ugyanis ezzel a mozdulattal azt akartam megtudni, másféle nézőpontból vajon látok-e oda nem illő részleteket a bokrok aljában. Azonban mivel semmit sem láttam, felemelkedtem és követtem Dietert, aki már javában a megbeszélt hely felé tartott, igyekezve arra, hogy minél hamarabb beérjem.
A fákat elérve sem hang, sem bármilyen jel nem mutatkozott arra, hogy figyelnének.
Csak nem láthatatlanok... - jegyeztem meg magamban értetlenül állva a dolog előtt, miközben már azt lestem, hol lehetne jól elrejtőzni. Személy szerint a fára mászást választottam volna, de semmi értelmét nem láttam, hiszen alig volt lombjuk. Mindannyian megtépázva, perzselten álltak, jelezve Abaddón dühének megmásíthatatlan bizonyítékát. Megfordultam hát, a torony felé, hátha tényleg csak arra vártak, hogy eltávolodjunk onnan, közben Dieter felé néztem, s amennyire csak tudtam, feltűnés nélkül mozgatva a szám, egészen halkan szólaltam meg.
- Ha nem találunk senkit, Ön szerint elindulhatunk Hellenburgba?- Ha csak a mélységi át nem vert minket - vagy próbára nem tesz - úgy gondolom nem ilyen egyszerű a helyzet. Várjunk előbb, utána meghozzuk ezt a döntést. - mondta az orvos, nem kis ijedelmet keltve bennem a szavaival, amelyeknek sajnos be kellett látnom az értelmüket.
De miért nem előbb szólt?
Nagyszerű... ha volt olyan érzése, hogy Azrael nem mond igazat, miért is akarta megkérni, hogy rejtsen el? Én ugyan nem lettem volna Azrael kultistája! Bár nem mintha, rendelkeztem volna abban a helyzetben választási lehetőséggel... És... a Természet Szent Körforgására, pont most kezdtem ilyeneket gondolni Dieterről? Hogy megpróbált felhasználni a meneküléséhez?
Még jobban megszorítottam a botom. El kellett ezt felejtenem. Semmi oka nem lett volna arra, hogy ő verjen át. Azraelnek viszont annál több...
Megborzongtam, furcsán, mélyről jövő rosszérzéssel.
A csendet szélzúgás törte meg, olyan, amely az őt sokat hallgató füleknek szokatlanul nagy zajt csapott, főleg úgy, hogy semmi előjele nem mutatkozott. Egy pillanatig ellenálltam, azonban végül kénytelen voltam engedni az ösztöneimnek és hátra fordulni.
Péter: A faágakon egy zöld-vörös ruhás, nyúrga alak áll, kivont karddal. Szőke a haja, és szigorúan néz rátok.
Amikor láttam, hogy Dieter követte a példámat, feltűnt nála egy tárgy… amolyan tű-féle, mintha éppen sebet készülne összevarrni vagy hasonló. Nem igazán értettem az orvosláshoz, ennek ellenére nem szívesen találtam volna azt a dolgot belém fúródva. De bár megállhattam volna a tű szemlélésénél…
Egy magas, vékony, szőke férfi tűnt fel a gyér, alig takaró lombkoronában. Zöld és vörös színű ruhát viselt, kivont kardot tartott magánál, és ha ez még nem lett volna elég indok a ’’barátságtalan’’ bélyegre, hát gyönyörködhettem ellentmondást nem tűrő tekintetében, amelyet rögtön meg is irigyeltem tőle.
Vajon én is így nézhettem ki, amikor végérvényesen dühbe gurultam? Magamat is megleptem ezzel a teljesen ide nem illő kérdéssel. Még szerencse, hogy az idegen nem adott nekem időt saját magam elemzésére.
- Kik vagytok és mit csináltok ti itt? Mi közötök van von Himmelreichhoz?Nos, úgy gondolom, még esély lehet egy kis diplomáciára. - jegyeztem meg idegesen, azon gondolkodva, talán követnem kellene Dieter példáját és megidézni Wade-et, hogy segíthessem a harcban.
De hinni akartam, hogy erre nem lesz szükség.
- A nevem Wynnesa, druida vagyok. - feleltem olyan érzelemmentesen, ahogyan csak a sok év gyakorlata engedte.
A folytatással azonban gondjaim adódtak. Ha valóban követtek, felesleges lett volna megkérdeznem, melyikhez. Egyre több és több feszültség gyülekezett bennem, ahogyan a kivont kardot bámultam. Hát ilyen lenne a világ?
- És Ön kicsoda? - kérdeztem egyáltalán nem mérgesen, inkább általánosan, bár a fegyver láttán némi félelem is érződött a hangomban.
Pedig úgy igyekeztem… Hétköznapi helyzetekben általában jól működött érzelmeim elrejtésének gondosan kiforrott felépítésű rendszere, azonban váratlan eseteknél könnyen hasznavehetetlenné vált. Több önfegyelmet kellett volna gyakorolnom, többet meditálni, de mindenek előtt, többet gondolkodni egy hatásos fellépésen.
- Ez Dél területe. Nem hiszem, hogy nekünk kellene magyarázkodni. - mutatott példát Dieter -
Gondolja, hogy ha von Himmelreich velünk lenne jó ötlet lenne fegyvert rántani ránk?Ha nekem mondták volna ezt, egészen biztosan nem csak egy nevetés lett volna a reakcióm.
- Gondoljátok, hogy a Katedrális szemei előtt vannak lefedetlen területek? Akkor rántok fegyvert Isten ellenségeire, amikor megköveteli. Ti pedig határozottan az eretnek pártján álltok.Ennyit a tárgyalásról... - gondoltam, majd rövidet, alig hallhatót sóhajtottam, hogy legyen időm megbirkózni a félelemmel.
Néhány pillanat és úgy éreztem, sikerült, bár elég ingatag lábakon állt az a kis visszanyert magabiztosság. Idegen volt, ellenségnek tekintett minket, és még az indokai sem voltak logikusak...
Ez az!- Isten minden bizonnyal mindannyiunkra ugyanúgy haragszik. - feleltem, elnyomva a furcsa érzést, amiért számomra nem követett vallást emlegetek -
Hallottam, hogy Abaddón Északon is tombolt. Nem tesz különbséget. Mi szükség hát kardot szegeznie nekünk? Ugyanúgy bűnösök vagyunk.Mindeközben végig azt hajtogattam, nem mentem messzire. Úgy legalább meg tudtam őrizni a hidegvérem.
- Nem lett volna Abaddon, ha az eretnek nem kezdi el a...Mivel nem kezdett támadásba - és a mondatot sem fejezte be -, elkönyveltem magamban, hogy a logika-buktatók keresése kiváló stratégia lesz ellene. Már készültem is volna tovább fűzni a megkezdett szálat, amikor észrevettem, hogy - mintha figyelmen kívül hagyna minket -, egyenesen és szó szerint levette rólunk a szemét. Haboztam egy pillanatra, de csendben maradtam és szememmel követtem az irányt, amerre nézett, mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna, hogy Dieter arcát vizsgáljam meg, hátha valami olyan történt, amit én észre sem vettem.
Minden olyan gyorsan követte egymást... egyik pillanatban még azt láttam, hogy a szőke férfi lezuhant a faágról, minden bizonnyal holtan, ugyanis egyáltalán nem mozdult, amikor földet ért. Ám a másikban már arra lettem figyelmes, hogy Dieter találkozik a földdel. Ruháján vérfolt éktelenkedett, mely a hátán lévő vágásból származtatott.
Megfordultam, arra, amerről a támadás érkezett. Egy fekete hajú, tündének mondható férfi állt ott, szintén karddal a kezében, amelyet itt-ott vörösre festett a vámpírdoktor vére.
Én pedig azt éreztem, hogy félelmem ellenére egyre jobban elönt a méreg.
A szavaknak semmi esélyük. - konstatáltam, miközben megkíséreltem kirántani a botom az övemből és olyan gyorsan megidézni a hollómat, amilyen gyorsan csak tudtam, mindeközben pedig a vámpírdoktor elé álltam, védelmezőn, enyhén kitárt karokkal, remélve, hogy naiv önfeláldozásom látszata elvonja majd a figyelmét a hollóról, amely a magasban repkedett. Tervem egyszerű volt, abból eredt, amit egyszer valakitől tanácsként kaptam. Mindössze arra volt szükségem, hogy valami arra késztesse a sötét hajú idegent, távolítsa el a kardját irányomból - és az ágyéka közeléből.
Dieter életét nem veszed el. - szorítottam össze a fogaim, miközben gondolatban megjegyeztem, s felszínre engedtem egy kis félelmet, hogy a lábaim enyhe remegése hihetőbbé színesítse a tehetetlen kislány képét.
Valójában az voltam, tehetetlen. Ezen az egy esélyen kívül.
Azzal parancsba adtam Wade-nek, hogy támadja meg a férfi arcát, remélve, kardot fogó kézzel nehéz lesz félresöpörnie.
Visszazavarlak oda, ahonnan jöttél!Láttam, hogy készül valamire. Látszott rajta, ami, valljuk be, igazán nagy szégyen lehetett számára; megtervezni egy aprócska sötételf leszúrását, mert nem volt elég gyors, hogy Dieter leterítése után egy újabb csapást bevigyen. Furcsa, kicsavarodott, büszkeségnövelő gondolataimat végül csírájában fojtotta el - vagy táplálta… - a tény, hogy Wade egyenesen az ellenség arcába repült, aki azonnal elhátrált, de nem ment el. Miért is ment volna… hiszen csak egy kislányt láthatott, meg néhány elkeseredett próbálkozást. Talán magában még jót is szórakozott rajtam.
Nem! SENKI nem vehet félvállról!Magam elé emeltem a botomat, abban bízva, hogy ha a férfi megint megpróbálna leszúrni, talán eltéríti a kard pályáját. Nem mozdultam Dieter és az idegen közül, sőt, még a hollómat is odarendeltem, meghagyva neki, hogy annyit hangoskodjon és repkedjen össze-vissza, amennyit csak tud. Így, hogy a kardos hátrált, esélyem sem lett volna a lába közé rúgni. Nem tudtam, mihez kezdjek most, ez pedig elborzasztott, félelemmel és haraggal beborítva az elmémet.
Aztán egyetlen, hosszúra nyúlt pillanat erejéig nem éreztem semmi mást, csak rémületet.
Szinte már hallottam, amikor Wade tollas teste tompán koppant a kard lapján, ahogy a sötét hajú férfi félreütötte az útból. A holló, több tíz lépésnyire tőle találkozott a földdel. Először azt hittem, meghalt, végül zaklatottan csapkodni kezdett a szárnyával, de nem menekült el. Túlságosan félt.
Nem mozdultam, annak ellenére, hogy láttam, mit tett a férfi Wade-del. Nem jutott eszembe semmi, az indulatok pedig nem könnyítették meg a helyzetem. Ha nekirontottam volna, valószínűleg menten kettészel vagy felnyársal, amit még annak ellenére is el akartam kerülni, hogy Dieter életének értékéért - és a reményért, hogy talán még így is esély van rengeteg másik élet megmentésére - és a tényért, hogy már bizonyítottam, még ha nem is fog apám és a családom fülébe jutni; kész lettem volna megrohamozni a sötét hajú támadót. De talán így... ha hagytam esélyt arra, hogy közel jöjjön... talán...
És ha nem tudja, mire vagyok képes? - villant át az agyamon hirtelen, mint valami hideg légáramlat.
Valóban. Honnan tudhatta volna, miféléket ismerek és mennyit tudok azok közül megvalósítani? De ennek ellenére is, lett volna esély arra, hogy be tudom csapni? És ami még fontosabb. Lett volna rá időm?
- A rajtaütés előnye elúszott, ember. - hallottam a vámpír hangját, amely egyáltalán nem fájdalmasan csengett.
És nem is a földről.
- A túlerő most a mi oldalunkon van. Valóban akarod ezt a harcot?A fekete hajú idegen ekkor kardjával védekezve elővett valami fémtárgyat. Olyan felépítése volt, mint egyes hangszereknek, ez pedig egyáltalán nem szolgált jó jellel. Ha zajt csapni készült, óriási bajba keveredtünk.
- Tudod mit? Igazad van. Eszem ágában sincs. - mondta.
Feltűnően higgadtan viselkedett annak ellenére, hogy Dieter az imént ölte meg a társát. Túlságosan magabiztos volt. Mintha még legalább öt ember állna az ő oldalán.
- Erősítést hív! - bukott ki belőlem, még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, hogy Dieter talpon van.
De tényleg talpon volt, és még beszélni is tudott.
Hogyan… - kérdeztem magamtól zavarodottan.
Egyáltalán nem tűnt sérültnek. Ismert volna gyógyító varázslatot? De mindegy is, a lényeg, hogy nem esett baja. Ismét éreztem az esélyt, hogy legyőzhetjük a kürtös férfit. Jóllehet, ezúttal már az ő leterítésével tényleges győzelmet nem arattunk volna. Ki tudja, hányan indultak útnak Északról. És a tünde - már ha az volt - éppen azon volt, hogy bemutassa a kíséretét…
Nagyon mély levegőt vett. Már vártam a hangot. Vártam, hogy lábak dobogása tölti majd be a haldokló erdőt. De valami felfénylett, igaz, csak egyetlen pillanat erejéig, s fémesen koppant a hangszer belsejében, amely furcsa, torzult hangot hallatott.
- Háh... esélyetek sincs! Adjátok meg magatokat!A nevetés felmérgesített, de a gondolat, hogy még így, mindannak ellenére is itt fogunk elpusztulni, amit Dieter tett, még inkább.
Bántotta Wade-et. Bántotta Dietert.Egy rendkívül rövid pillanatig az orvorsa néztem. Nem tudtam megmenteni. Haragosan összeszűkítettem a szemem.
- Megtenné, hogy elkap? - szólt, egészen váratlanul.
Elkapni? - kérdeztem, de csak tátogtam, teljesen értetlenül és zavarodottan, kizökkentve az ellenség ellen irányuló gyűlöletemből.
Azért még bólintottam, megtartóztatva magam, mert tudtam, igazán nincs most idő a kérdésekre. Minden perc számított, és még azt is ki kellett találnunk, merre lenne a legjobb menekülni. Menekülés. A szóra ösztönszerűen megfeszítettem az izmaim. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem teszek ilyet. Megígértem, hogy bizonyítok. Bizonyítottam. Sok mindent túléltem, sok helyre eljutottam. Most is itt voltam. De nem azért, hogy visszatérjek ahhoz, amit magam mögött hagytam.
Az ellenfél hátrált. Most ténylegesen, a szó szoros értelmében visszavonuláson munkálkodott, kardját szorosan fogva, mintha azt a pillanatot várná, amely legalkalmasabb a futásra.
Gyáva. Pedig úton vannak az övéi.Nem értettem. Miért hátrált meg? Hiszen jóformán fegyver sem volt nálunk, Dieter furcsa tűit leszámítva. És valójában csak az orvos tudott harcolni, de ezzel is tisztában kellett, legyen. Egyedül az orvos, akit már egyszer megvágott… aki most valami olyasmit tett, amit még soha életemben nem láttam. Az ordítás szörnyű volt, velőt rázó, libabőrös lettem. Csont villant, vér fröcskölt szerteszét. A látvány borzasztó, eleven hús, belsőségek. Mintha az orvos érintés nélkül lemészárolta és csomóba gyűrte volna a testét.
Nem volt időm azon gondolkodni, mi történt. Dieter dőlni kezdett, nekem pedig eszembe jutott az az értelmetlennek tűnő mondat: kapjam el. Eldobtam a botom és befordultam mögé, egyik lábamat támasztékként a földbe fúrva a hátam mögött. Dieter nehéz volt és nagy. Minden erőmet össze kellett szedni ahhoz, hogy kellően lelassítsam az esését. Lassan sétáltam hátra, apró lépésenként. Amikor az orvos - nem olyan finoman, mint eredetileg terveztem - földet ért, hátratántorodtam még néhány lépést, mielőtt visszanyertem volna az egyensúlyom. Csak ekkor emeltem fel ismét a botomat és helyeztem a bőrszíjba az övemen. Mire ismét - ekkorra már érdektelenül - a halmazra meredtem, amely az ellenség után maradt, Azrael már ott állt, mintha egész végig magunkra sem hagyott volna bennünket.
- Köszönöm a támogatást, és hogy időt nyert.- Mihez? - kérdeztem, ám ekkor tekintetem visszavándorolt az ájultnak tűnő Dieterre és azt hiszem, megértettem valamit -
Ön... csinálta azt - mutattam a véres kupacra -
az ő - mutattam a doktorra -
testével...?Mivel Dieter még lélegzett, feltételeztem, hogy jól van. A valódi probléma akkor villant a gondolataim közé, amikor felelevenítettem a kürt hangját.
- Jönnek. - jeleztem, majd gyorsan odasétáltam a fekvőhöz és megkíséreltem a hóna alá nyúlni - Kérem, segítsen elvinni innen.
Azrael azonban egy intéssel jelezte, hogy erre igazán semmi szükség.
- Az Ezüst Férfi emberei is jönnek. Közel lehettek a kürtszónál.De az északiak közelebb voltak. Éppenséggel olyan közel, hogy az erdőből kinézve tökéletesen lehetett őket látni, az első sort talán egyenként is, legalábbis páncéljaik csillogásából ítélve. Hatalmas zászlók lengedeztek a lovasok felett, melyek az Egyházat hirdették. Azonban valami nem volt rendben. Nem csak az ő irányukból hallottam a paták és páncélok jellegzetes zaját. Kettéváltak volna, hogy bekerítsenek? Nem… a sereg teljesen más volt. Dél emberei. Sokkal többen voltak, ezt pedig az északiak is észrevehették, ugyanis amint a déliek elérték az erdő határát, az Egyház lobogói távolodni kezdtek. Csak ekkor vettem észre, hogy egy ló állt meg mellettünk, hátán egy szőke hajú nővel. Túlságosan pontosan nézett felénk ahhoz, hogy véletlen legyen.
- Maguk "Wynessa kisasszony", "Dieter doktor" és a "Megbízható Szövetséges"?- Igen. - feleltem röviden, egyelőre azt sem tudva, mit várnak el tőlem.
- Brynhilda zászlós vagyok, a zsinati gárdától. A Zsinati Elnök küldött, hogy visszavigyem magukat Hellenburgba. Azt is üzeni, idézem: "Nem lett volna gyorsabb egyből a lovasokat küldeni. Lehetőségem se volt, valamit tudtam, hogy követnek. El kellett távolítani a felderítőket."Azért meglepett, hogy Esroniel hitt bennünk. Természetesen Dietert még megértettem, na de engem kijelölni mellé, holott tudta, hogy harcolnunk kell majd... igazán merész húzás volt, egyben pedig megtisztelő is. Kár, hogy jelen felállás szerint, erre nem szolgáltam rá, azonban jóérzéssel töltött el, akármi is volt Esroniel célja ezzel. Talán végig tudta, hogy Azrael meg fog minket menteni, ezt a gondolatot azonban elhessegettem. Nem volt most itt az ideje elűzni magamtól ezt az aprócska boldogságot és elégedettséget.
Ám amint mindezt végigpörgettem a fejemben, eszembe jutott Wade, az elégedettség pedig úgy párolgott el, ahogyan a lépteim növekedtek mögöttem, hogy megkeressem és felvegyem a földről a rémült madarat. Nem esett nagy baja, de nagyon zaklatott volt, így felvettem és megsimogattam a fejét.
- Részemről indulhatunk. - mondtam, amikor visszaértem.
Hangom semmit nem tükrözött abból, ami bennem lejátszódott, egy kis komorságot leszámítva.
- A lovaglás... most nehéz lesz. - hallottam meg Dieter hangját.
Először azon lepődtem meg, hogy még egyáltalán volt ereje beszélni. De aztán rájöttem, mégis hogyan gondoltak minket Hellenburgba szállítani. Hogy miért lettem ettől ideges? Még sohasem lovagoltam és nem akartam ennyi ember előtt rögtön az első pillanataimban ügyetlennek tűnni. Azt akartam, hogy komolyan nézzenek rám, némileg tisztelettel, még akkor is, ha első ránézésre csak egy kislánynak tűntem. Még akkor is, ha egyik északit sem én öltem meg. Mert igenis végig ott voltam, nem törődve a következményekkel, nem futottam el, pedig képtelen voltam a harcra. És ha úgy hozta volna a helyzet, akkor sem fordultam volna el a feladatomtól, ha egy kardot szegeztek volna a torkomnak.
~::0::~
Fájt.
Nem jobban annál, ami nem rég történt, de attól még éreztem, mindenemben, és hálát adtam a Természetnek azért, hogy végre - egy búcsúzásnak is beillő biccentésfélével - leszállhattam a lóról. A sok beszélgető, erre-arra sétáló ember közt hamar szem elől téveszthetett eddigi kíséretem. Nem állt szándékomban elmenekülni előlük, csak egyszerűen ennyi mára éppen elég volt olyan dolgokból, amiket nem ismerek, nem tudok megtenni és így tovább… Mivel pedig Hellenburgban voltam, nem is volt kérdés, hová indultam: Ahhoz a személyhez, aki a húsomba vájta azt az átkozott lángnyelvet, és olyan rendkívülien idegesítően tudott viselkedni, hogy tőle már csak egy csapat gyerek lett volna rosszabb. Természetesen semmit nem mondtam el neki. Nem láttam semmilyen arra utaló jelet, hogy erről bárkinek is beszélhetnénk, és különben is, ez a magányügyeim részét képezte. Bár be kell vallanom, előtte valamit titokban tartani igazi művészetnek számított. Mindössze az volt a szerencsém, hogy egyébként is mindig szakadtan, furcsán és komoran festettem. Most pedig, még Dél győzelme ellenére is, fokozottan igaz volt rám ez a jellemzés.
~::0::~
A déli nap magasan járt.
Talán a nap legszerencsétlenebb időszaka volt arra, hogy egy sötételf (még ha csak félig volt is az) az utcákat járja, én mégis ezt tettem. Nem sokáig bírtam egy helyen tartózkodni Corlievával, anélkül, hogy ne mennének tönkre az idegeim, szóval helyette inkább a tűző napot, a világosságot és az embereket választottam. Az embereket, akiktől féltem, akikben nem bíztam, de mégis meg akartam őket menteni, mert ugyanúgy a Természet részét képezték, mint bármelyik másik élőlény Veronián, és mert hittem abban, hogy vannak közöttük olyanok, akik tudják, mi a helyes, még akkor is, ha a vallásunk nem közös. De nem is kellett, hogy az legyen, ameddig nem szóltak meg vagy tettek egyéb olyan dolgokat, amikkel megsértettek volna.
Harangszó.
A templomból jött, határázottan a főtér felől. Bár dél volt, szokatlanul nagy tömeg kezdett megindulni arrafelé, én pedig - menthetetlenül kíváncsi lévén - velük tartottam, jobb elfoglaltság híján. Sőt, így legalább csak az utat kellett figyelnem magam előtt, és az előttem menetelők lábait, megóvva a szemem attól a szörnyen sok fénytől, amelyet Tünde-erdő fái sohasem engedtek be maguk közé ennyire. Szerencsém volt, hogy a templom előtti emelvény valóban eléggé meg volt emelve a talajtól, így tökéletesen láthattam az azt elfoglaló kék-fekete ruhás alakokat. Egyből feltűnt, hogy Esroniel áll középen, ami meglepett, még úgy is, hogy sejtettem, hogy a terveit valószínűleg tovább bujkálva nem tudja véghez vinni. Egy sötét hajú nő állt mellette, aki nagyon hasonlított rá, de igazán nehéz volt megmondani, mennyi idős. Talán a lánya volt? De végülis nem ez képezte a lényeget.
- Testvéreim! Hellenburg és Dél népe! Ti, minden kétséget kizáróan Veronia legszívósabb, legerősebb és legkitartóbb népe vagytok. Minden bizonnyal, hiszen még amikor én, aki ezt a szakadást elindította húsz éve, eltűntem, ti akkor sem adtátok meg magatokat. Ti harcoltatok. Ti kitartottatok. És még a hitet is megtartottátok. Tudjátok meg, nem azért tűntem el, mert nem akartam tovább ezt a népet szolgálni, hanem mert láttam a közelgő viharfelhőket, és megindultam, hogy elhárítsam a katasztrófát. A katasztrófát, ami ez! - hangzott a zsinatelnök szájából.
Esroniel ekkor hátrafordult és a kezébe vett valamit, amit sajnos nem láttam, mert éppen akkor furakodott elém egy óriás langaléták között is óriás langaléta, és az egész fejével pont von Himmelreichot kellett kitakarnia… Azt már legalább tudtam, hová kell nézni, hiszen a tömeg egy emberként fordult ekkor egy messzebb felállított mellvért felé. Nem értettem, mi készül, egészen addig, amíg fülsiketítő, lövéshez hasonló hangok nem töltötték meg a levegőt, az ijedt tömeg mocorgásával, sikoltásaival és kiabálásával egyetemben. Azt hittem, valaki megtámadta a zsinatelnököt, egészen addig, amíg a mellvértet felénk nem fordították, hogy megszemlélhessük a rajta keletkezett három óriási lyukat.
Tehát bármi volt is nála, lőtt vele, háromszor is. A lövedék pedig képes volt úgy szaggatni át a fémet, mint apám a pohárral a kinyújtott pogácsatésztát… kicsit sem volt bizalomgerjesztő.
- Ez a közelgő vihar. - folytatta Esroniel -
Észak minden katonájánál lesz egy. De nem tudjuk mi magunk reprodukálni, hiszen nincs meg a technológiánk hozzá. Sőt, úgy hallottam, köpönyegforgató bátyám az eddig megszerzett tudásunkban is kárt tett. Én azonban megoldást kínálok. Megoldást, ami ez!- Elnézést… - morogtam, miközben jól irányzott, finomabb lökéssel utat biztosítottam magamnak az óriás, sötét, göndör hajú ember mellett, aki ekkor vetett rám egy amolyan ’’
Ez meg mi?’’ tekintetet, mintha maga sem tudta volna eldönteni, rám kiáltson-e az udvariatlanságért vagy tovább bámuljon, mert nem volt biztos benne, betegségben szenvedő ember vagyok-e avagy sötételf.
Vagy éppenséggel fiú vagy lány… De elengedett, én pedig végre megpillanthattam azt, amit Esroniel magánál tartott. Kétség kívül az volt az a kő, amelyet Johnny hozott fel az angyalromból. Az a Johnny, akivel egy nagyon szerencsétlen véletlen folytán futottam össze rögtön az Abaddón pusztítása utáni napon, de ő még csak emlékezni sem emlékezhetett rám, ugyanis nem a használt nevemet mondtam meg neki, és teljesen köztudott volt, hogy hozzá nem szokott szemeknek minden self egyforma.
Egy magas, rongyos alak tartott egy hatalmas, sötét színű pajzsot, amelyet a zsinatelnök éppen akkor vett át tőle. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hogy Azrael állt ott… és ahogy az imént is láttam, teljesen tökéletesen képes volt szilárd tárgyakat megfogni. Tehát nyilvánvalóan személyeket is.
Miért is nem te kaptad el Dietert tegnap?! - kérdeztem, jobb híján magamtól, félig mérgesen, félig pedig azon gondolkodva, mi történt volna, ha nem tudom megtartani rendesen és a vámpírdoktor komolyan megüti magát.
Mindegy… nem lett semmi baj. Most figyelj. - parancsoltam magamra.
A zsinatelnök a pajzsba helyezte a követ, úgy, hogy mindenki jól láthassa, aztán felemelte azt. Zöld, villámszerű, fényes csíkok jelentek meg a férfi körül, talán villámok is voltak, nem tudtam megmondani, de nem is ez volt a fontos. Esroniel mögött ugyanis megjelent egy alak. Már nem úgy teljes valójában, sokkal inkább volt átlátszó, vagyis zöldesen átlátszó. Egyszerre tűnt csodálatosnak és ijesztőnek.
- Ez itt Ramiel, egy angyal tudatának a lenyomata. Hadd mutassam meg, mire képes! Skadi, ha kérhetlek!A rövid, sötét hajú nő, aki eddig Esroniel mellett állt, ekkor odasétált a mellvérthez. Kiáltása legalább olyan hangos volt, mint egy lövés erejének fele, és a vért is csúnyán behorpadt tőle. Vérfagyasztó volt belegondolni, hogy mindezt egy fegyvertelen nő okozta, csak úgy a semmiből. A zsinatelnök ekkor csatlakozott hozzá.
- Mint azt tudjtok talán, Skadi húgom különleges mágiája az, hogy többszörösére növeli a fizikai erejét. Most megáldom Ramiellel, és figyeljétek meg, micsoda különbséget tesz!Szóval a húga…Mint valami furcsa színi komédia szereplője, követte a zöld alak Esroniel mozgását, ahogyan a nő - Skadi - fejére tette a kezét és valamit mormolni kezdett. A férfi húga ezután visszafordult a mellvérthez és minden különösebb nehézség nélkül átszakította a fémet az öklével. Arca olyan volt, mintha saját magát is meglepte volna, így talán érthető volt, hogy még nem tartotta befejezettnek a bemutatót. Megfogta a vértet, amely Skadi erőfeszítései nyomán kettéhasadt, mint egy szelet kenyér, mikor kettészeljük. Ha most kellett volna bármit is szólnom bárkihez, nem ment volna; egyedül az nyugtatott meg némiképpen, hogy a jelenlévők is egészen úgy meglepődtek, mint én - vagy a zsinatelnök húga maga.
- Ezzel lehetséges a lehetetlen. - folytatta von Himmelreich -
Ami pedig jobb, hogy a vámpírok elfogadták, hogy szövetségre lépjenek velünk, közösen harcolva észak ellen. Az ő kézművességükkel pedig minden rátermett katonánk kaphat ilyen lenyomatot - vagy Seraphot, ahogy hivatalosan hívják. Ne féljetek! Habár veszedelem közeledik, Isten visszarendelt ide engem, hogy megoldást hozzak. Hogy Hellenburgot megvédjem. Hogy Dél az ő kegyelméből diadalmaskodjon. - mondta, engem pedig régen látott megnyugvás öntött el, megértvén, hogy így Észak nem tudja majd elpusztítani Dél lakosságát -
Gott mit uns!Vagy ahogy én mondtam volna:
A Természet vezessen minket a helyes döntések felé.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Déli Frakcióküldetés] Reunio Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Déli Frakcióküldetés] Reunio Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Déli Frakcióküldetés] Reunio Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
