Erik Ullman egyike volt azon férfiaknak, akik elsőként csatlakoztak Esroniel von Himmelreich-hoz azon a napon, huszonkét évvel ezelőtt. Ő volt az, aki le akarta mázoltatni a Nagytemplom freskóit, ám a zsinatelnök személyesen utasította el az indítványt. Valamennyien hallottunk róla akkor az egyház berkein belül, ezt az esetet, azt hiszem, épp Helmut mesélte nekem, de hamar szájára vették kezdetben egyháziak, majd egyháztagok is. Elképzelhetőnek tartom, hogy Ullman nagytiszteletű úr máskor is hevesen kiállt a nézetei mellett, azt ugyanis senki nem vitathatja, hogy
Egy ideig esperes is volt, majd hosszú idő után önként vonult vissza, hogy gyülekezetet pásztoroljon. Egyenesen Heimsrothból hívta a Hellenburgban ülésező Zsinati Tanács, hogy feladatot bízzon rá.
Megvan a vallási megújulásnak is a maga kísértése: mindig van, aki talál több újítanivalót, s puszta jószándékból holmi dísznek nézi az alappilléreket. Akadnak persze olyan csalárd szándékúak is, akik jó táptalajnak látják a reformációt érintő területeket arra, hogy tévtanításaik magvait szétszórják bennük.
Azt már nem tudom, hogy ezen a bizonyos Gelbblume nevezetű településen valóban ilyesmi fenyegetéstől kell-e tartani, a híresztelések szerint ugyanis Szentháromság-tagadó nézetek ütötték fel a fejüket a térségben. Jobbnak láttam azonban nem sokat gondolkodni a dolgon az út során, értelme úgysem volna. Az ilyesmit nem az én tisztem megítélni, az embereim egy részével katonai kíséretként érkeztünk. Az én dolgom az, hogy a nagytiszteletű úr védelmét és munkáját biztosítsam.
Bármilyen jelentős hatalmat képviselnek az egyház szolgái, még Erik Ullman sem akkora úr, hogy kedvére nekiálljon vizsgálódni a kérdéses faluban, hiába birtokolja a Zsinat megbízólevelét. A szokásjog és az illem is azt diktálja, hogy előbb a település urát keresse fel. Könnyen lehet, hogy bizonyos hírek Hellenburgba előbb megérkeznek, mint a földesúr udvarába.
Ismerem ennek a vidéknek az urait, merthogy gróf, s grófnő osztozik a birtokul kapott öt településen, két alkalommal is találkoztunk, mindkét alkalommal jó szóval váltunk el egymástól, ezért örülhetnék is, régi meghívásuknak mégsem így akartam eleget tenni.
Felpillantok a kastély falain, a borús égbe nyújtózó fehér tornyokon, ahogy hátrahúzom a lovam kantárját, s hallom, hogy prüszkölve dobbant egyet. Érkezésünkre a kapuőrök azonnal felfigyelnek, s lobogót sem kell hoznunk magunkkal, hogy kérdés nélkül beengedjenek. Az udvarban szökkenek csak le a nyeregből, s a páncélzörgés ellenére is fél füllel hallom, ahogy a lelkész egy szolgálónak felel:
- Köszönjük a felajánlást, ám inkább egyenesen a kastély úrnőjéhez és urához mennénk.
Hosszan fújom ki az orromon a levegőt, mielőtt mélyen magamba szívnám a párás levegőt. Nyomottnak érződik a levegő, ami önmagában is esőt jósol, hát még ilyen fellegekkel párosulva.
Hagyom, hogy elvezessék a lovam, majd tekintetem egy pillanatra Eirik von Hildebrandra siklik, mielőtt a heimsrothi lelkész mögött belépnénk az ajtón az épületbe.
Egy ideig esperes is volt, majd hosszú idő után önként vonult vissza, hogy gyülekezetet pásztoroljon. Egyenesen Heimsrothból hívta a Hellenburgban ülésező Zsinati Tanács, hogy feladatot bízzon rá.
Megvan a vallási megújulásnak is a maga kísértése: mindig van, aki talál több újítanivalót, s puszta jószándékból holmi dísznek nézi az alappilléreket. Akadnak persze olyan csalárd szándékúak is, akik jó táptalajnak látják a reformációt érintő területeket arra, hogy tévtanításaik magvait szétszórják bennük.
Azt már nem tudom, hogy ezen a bizonyos Gelbblume nevezetű településen valóban ilyesmi fenyegetéstől kell-e tartani, a híresztelések szerint ugyanis Szentháromság-tagadó nézetek ütötték fel a fejüket a térségben. Jobbnak láttam azonban nem sokat gondolkodni a dolgon az út során, értelme úgysem volna. Az ilyesmit nem az én tisztem megítélni, az embereim egy részével katonai kíséretként érkeztünk. Az én dolgom az, hogy a nagytiszteletű úr védelmét és munkáját biztosítsam.
Bármilyen jelentős hatalmat képviselnek az egyház szolgái, még Erik Ullman sem akkora úr, hogy kedvére nekiálljon vizsgálódni a kérdéses faluban, hiába birtokolja a Zsinat megbízólevelét. A szokásjog és az illem is azt diktálja, hogy előbb a település urát keresse fel. Könnyen lehet, hogy bizonyos hírek Hellenburgba előbb megérkeznek, mint a földesúr udvarába.
Ismerem ennek a vidéknek az urait, merthogy gróf, s grófnő osztozik a birtokul kapott öt településen, két alkalommal is találkoztunk, mindkét alkalommal jó szóval váltunk el egymástól, ezért örülhetnék is, régi meghívásuknak mégsem így akartam eleget tenni.
Felpillantok a kastély falain, a borús égbe nyújtózó fehér tornyokon, ahogy hátrahúzom a lovam kantárját, s hallom, hogy prüszkölve dobbant egyet. Érkezésünkre a kapuőrök azonnal felfigyelnek, s lobogót sem kell hoznunk magunkkal, hogy kérdés nélkül beengedjenek. Az udvarban szökkenek csak le a nyeregből, s a páncélzörgés ellenére is fél füllel hallom, ahogy a lelkész egy szolgálónak felel:
- Köszönjük a felajánlást, ám inkább egyenesen a kastély úrnőjéhez és urához mennénk.
Hosszan fújom ki az orromon a levegőt, mielőtt mélyen magamba szívnám a párás levegőt. Nyomottnak érződik a levegő, ami önmagában is esőt jósol, hát még ilyen fellegekkel párosulva.
Hagyom, hogy elvezessék a lovam, majd tekintetem egy pillanatra Eirik von Hildebrandra siklik, mielőtt a heimsrothi lelkész mögött belépnénk az ajtón az épületbe.