[Frakcióküldetés] Hierosgamos

Lance, Freia, Cynewulf: Mindhármótokhoz tünde futár érkezik, bárhol is legyetek a királyságon belül. Nyugtalannak látszik, de átnyújt nektek egy levelet, ami személyes behívóparancsot tartalmaz az Újjászervezett Déli Tündelégióhoz, noha egyetlen megbízás idejére csak. Hellenburgban megérkeztek a tündék elkülönített negyedéhez, és bevezetnek titeket a megbízás feladójához, egy magas rangú tünde tiszttel, és >>ezzel<< az emberrel talájátok magatokat szemben. Részletekről és a velük való beszélgetésről Skypeon vagy Discordon értekezünk.

Theo, Mina, Amelia: Több este már, hogy ugyan azt az álmot látjátok: Lassan sétáltok végig a hellebdurgi palota zsinati folyosóin - még akkor is tudjátok, hogy amit láttok, az ez, ha soha nem jártatok ott előtte -, egyenesen Esroniel irodája felé, ahol végül a nagy, faragott ajtót benyitva egy szakadt, fekete ruhás férfiembert találtok a reformátor helyett. Annyira zavaróak a látomások, hogy valóban megteszitek ezt az utat, és valami rejtélyes úton egyszerre is értek az ajtó elé. Benyitva pedig tényleg az álomban látott illető áll előttetek - hogy mit mond, arra Skype vagy Discord egyeztetés keretein belül fény is fog derülni.

Dieter, Pruinos: Valamelyik este, miután egy hosszú és igen kellemetlen napon vagytok túl, nyugot álomra hajtjátok a fejeteket, de az ébredés annál kevésbé lesz kényelmes: Nyirkos kőpadlón ébredtek fel, mind a ketten egyszerre, egy dohos, ablaktalan szobában, ahol két, falon világító kristály ad minden fényt. Nem vagytok megkötözve, noha nem is látjátok, hogy merre kellene kijutni a helyről. Veletek szemben egy sötét zord tekintetű alak áll, akiben Dieter felismeri Ishbosethet. Hogy mit szeretne, azt Skype vagy Discord beszélgetésben megtudjuk hamarosan.

Laetitia javaslata bíztató volt, de végül tévesnek bizonyult. A Neulander torony minden vendégszobája telve volt a főcsalád kegyeltjeivel, az alacsonyabb rangú vámpírok házait már elfoglalták élelmesebb menekültek, az emberek települése pedig messze nem volt elég biztonságos ahhoz, hogy ott tehessem le a fejem egy fárasztó nap után.
Ennek ellenére kissé megkönnyebbültem, hogy végül az úrnő lakosztályának kanapéján kaptam helyet, főleg praktikus okokból. Ha sürgős eset érkezett nem keleltt szólnia, ahogy nekem sem kellett őt keresnem, egyszerre riadtunk fel minden ajtócsapódásra.
És így nem éreztem magam annyira elveszettnek így, hogy lerángatta rólam a hazug nihilizmus páncélját, kilökve a valóságra. Nem mintha bántam volna, de így sokkal kevésbé voltam nyugodt egy idegen toronyban az apokalipszis közepette.
A kanapé, ami a fekvőhelyemnek lett kijelölve vámpírokhoz mérhetően elegáns volt és minőségi, de koránt sem alvásra tervezték. A nyakam nyomott, a hátam nem találta a megfelelő mélyedést a vékony párnákon, a lábam pedig lelógott róla…
… aztán hirtelen nagyon hideg lett, mintha csak egy börtöncella kövén feküdtem volna. A szemeim hirtelen pattantak fel, a hideg sejtelem kimosta belőlem az álmo utolsó morzsáit is és nem ok nélkül.
Ahol voltam egy ablaktalan szobának, vagy a kellemetlen hidegből ítélve pincének tűnt, de nem láttam egyetlen csapóajtót vagy létrát, ami felfelé vezetett volna. Mintha paradox módon egyetlen ki vagy bejárata sem let volna a helyiségnek – valaki mégis lehozott.
Valaki egy zsinatkék köpenyben, ápolatlan, csapzott hajjal és gondozatlan szakállal.
Én vagyok.
Ezúttal is ő volt, kétségtelenül és félreismerhetetlenül. A bukott angyal Azrael, akinek legendás fegyverét az egész világ kereste évekkel ezelőtt, aki lesújtotta Abaddónt. Úgy tűnt nem várta meg, míg elébe megyek Hellenburgba.
Az oldalamon neszezés támadt így arra fordultam – aztán az egész gerincemen lúdbőrző remegés futott végig.
- Hol vagyok? - kérdezte a lassan magához térő alak, akinek kabinjában a Csillagtalan Éjszakát töltöttem, akinek átharaptam a nyakát és mégis megmentettem – Symeon, az Álarcdémon.
- Vagy egy álomban, vagy Hellenburgban, herr Symeon. - dörgöltem meg a szemem, hogy kitisztítsam még kissé homályos látásomat, aztán várakozóan néztem a mélységire. Ha jól emlékeztem ő is szerette a teátrálisságot, így hagytam neki, hogy eljátssza a kívánt színdarabot.
- Egyik sem talált, Dieter úr. - felelte Azrael, miközben nagyon komoran emelte fel a tekintetét a lába mellett heverő zsákról. Fogalmam sem volt, mi lehetett benne, de tekintve, hogy kiről volt szó talán nem is akartam tudni. - Mélyen a talaj alatt, közel ahhoz, amit ennek a szikladarabnak a magjának mondanának önök.
- Szóval egy rémálom. - felelte cinikusan a demon és szinte éreztem magamon a tekintetének szúrósságát. - Nagyszerű. Kihez van szerencsém?
- Ha ez a föld alatt van... - vágtam közbe sietve, mielőtt a nagy kinyilvánítás következett volna. - Mennyi időnk van, míg elfogy a levegőnk? A szikladarab alatt pedig gondolom a kontinenst érti.
Azrael megrázta a fejét.
- A levegő miatt ne aggódjanak, úgy lett tervezve ez a réteg, hogy támogassa az életet. Réteg alatt pedig nem a kontinensre gondolok, hanem majdnem szemben azzal, amit Veroniának neveznek a felszínen. Több magyarázat egyelőre sok lenne önöknek.
Kötekedtem volna, de igazat kellett neki adnom abban, hogy ezt a szerinte rövidített verziót sem sikerült egészen megértenem.
- A nevem Azrael, a Metallurgosz, Abaddon lesújtója. Nagy fáradozásomba telt, hogy életben ide juttassam önöket, de remélem minden tekintetben rendben vannak.
Symeon meglepően érzelemmentesen reagált a fennkölt bemutatkozásra, noha kételkedtem benne, hogy elsőre hitt az angyal szavainak. Én sem tettem és sajnos jobban hasonlítottunk, mint szerettem volna.
- Mondjuk úgy, hogy... egyben maradok. Mit akarhat tőlünk Azrael ... Abaddón lesújtója? - kérdezte szinte csöpögő cinizmussal, ami valamelyest átragadt rám is.
- Ezúttal kinek a testét szállta meg, hogy idehozasson minket?
Jól emlékeztem még az alkalomra. Minden éjszakámon előjött egyszer, ahogy szétterjed az ereimben és hajlítja és feszíti az izmaimat, mintha csak valami gép lettem volna, hogy aztán egy hanyag intéssel véres, pépes cafatokká fordítson egy északi katonát a saját erőmet használva.
A kezeim közé adta az erőt, ami játszott az anyagi világ törvényeivel, de csak hogy embert öljek vele.
- Nem volt szükségem megszállásra, gyakoroltam. Az elmúlt idők eseményei jó hatással voltak létemre, mondjuk úgy. Nem biztos azonban, hogy tudni akarják a részleteket érkezésükről, magukfajta testi halandóknak nem egészséges ilyenről tudni. - felelte a mélységi, láthatóan nem érzékelve vagy nem foglalkozva a gúnyos éllel. - Igen, amiért itt vannak... El kell hozzanak nekem egy fajtársamat.
Symeon bőr nélküli ajkai néma zihálásra nyíltak, ahogy a levegőt kapkodta a mondat után. Kezdtem érteni én miért is voltam itt, hogy vele mit akart az angyal azonban teljes titok volt.
- Tudja, akár meg is ölhetett volna minket amíg aludtunk. Gyorsabb és könyörületesebb lett volna.
Kutatni kezdtem a mellényzsebemben, remélve, hogy Azrael nem feledkezett meg a cigarettás szelencémről, amikor áthúzott minket a téren be a föld alá – szerencsére azonban hamar megtaláltam.
- Tudja, attól hogy magát eljuttattam Hellenburgba nem biztos, hogy ezt minden mélységivel újra meg tudom tenni.
Úgy tűnt a mélységiek elméje amennyire complex volt és felfoghatatlan, rólunk halandókról annyira egyszerűen vélekedtek. Ami egyszer sikerült kétszer is fog.
Azrael emberi alakja elmosolyodott.
- Abszolút nem lesz gond, ha összeszedetten cselekednek. Nem agresszív fajta mélységiről van szó, és ha idáig elhozzák, elintézem a továbbiakat. Magam is lemennék, tudják, de sem mélységi, sem ember nem léphet be a termeibe az illetőnek.
Tehát ezért kellett egy vámpír és egy démon. Kezdtem sejteni, hogy Symeon a velem való találkozásai miatt vált a mélységi kiszemeltjévé, ami bűntudatot ébresztett volna, ha nem akartam volna már egyszer megölni.
- Ezek a specifikus szabályok... - horkant fel a démon, de aztán talán rájött, hogy a cinizmussal most semmire sem mentünk – még annyira sem, mint egymás ellen.
- Legyen az a mélységi annyira nyugodt és összeszedett amennyire csak akar, kétlem hogy csak megkéne fognunk a kezét hogy elvezessük idáig. Hogyan képtelte ezt el egyáltalán?
- Ha jól sejtem meg kellene győznünk? - húztam elő egy dohányrudat és az ajkaim közé illesztettem. Begörbítettem az ujjaimat és egy pillanatra elképzeltem az éjláng pecsétjét, egyfajta próbaképpen is, de szerencsére az úgy működött, ahogy annak rendje és módja volt. - Mekkora esély van rá, hogy habogó gyermeket csinál az eménkből véletlenül, még ha nem is agresszív?
- Nem lesz gond, mint mondtam. - ismételte meg Azrael. - Chesediel mélységi egy emberi szemmel nézve jó indulatú illető. Valamiféle perverz hajlama miatt pont azért bukott el, mert folyamatosan az emberek pótanyjának képzelte magát, és mediálni próbált az ítéletes angyalok és közöttük. Ezért is nem mehet se mélységi, se ember a bilincsei közelébe: Pont azok vannak eltiltva, akiket szeretett. Így tehát valóban meg kell csak győzni.
Chesediel. Különös dolgok vetettek ilyen kegyetlen börtönbe angyalokat, de mindig is tudtam, hogy az Isten kegyetlen volt. Miért épp velük kivételezett volna?
- Ez... - Symeon nyelve nehezen forgott, azonban most kivételesen egyetértettem a zavartságával. - ... érdekes. Szóval, csak két ezüstnyelvű hírvivő kell hogy tudassa, van egy vendége. Megtisztel.
- Meg arra, hogy kiszabadítsák és ide elvezessék.
- Tiszta sor. - zárta le a dolgot Symeon, miközben nekidőlt a falnak.
A cigaretta fölött elismerő és csodálkozó pillantást vetettem a démonra. Aki egy föld alatti ablaktalan szobában képes volt tovább nyelvelni egy bukott angyallal, az mindkettőt megérdemelte.
- Legyen, amit csak akar. - adtam meg magam sóhajtva. - De cserébe én is kérnék valamit. Gondolom tudja, mi történt a Csillagtalan Éjszaka előtt.
A szakadt emberbáb, ami a mélységi testét jelentette kérdően pillantott rám.
- Noha látom, mire gondol, jobb, ha kimondja. Úgy egyezhetek bele, ha a szavak pecsétje van rajta.
Nem voltam benne biztos, hogy a szavak valóban pecsétet jelentettek az angyaloknak, vagy csak blöffölt, de így is-úgy is ki akartam mondani, ami ott volt a nyelvem hegyén és a torkom hátuljában azóta, hogy a nappal éjszakává sötétedett.
- Tudni akarom mi lett a világgal és hogy van-e bármilyen esély rendbehozni. - feleltem teljes nyugalommal, arcomon kérlelhetetlen acélossággal. - Ha ezt megteszi úgy idehozok magának bárkit, akit csak akar, legyen akár a halott Károly király.
A mélységi meglepő módon kényelmesen dőlt hátra, mintha számított volna erre. Vagy tényleg a fejembe látott.
- Hát legyen. Úgy mondom, hogy megértse bárki. A világ mélyén elzárva feküdt egy igen veszélyes entitás, most pedig majdnem felébredt, hála néhány hiszékeny embernek. Megoldható, de hosszú lesz, és sok halállal fog járni. Az első lépés a megoldáshoz, hogy olyan eszközöket vetünk be, amik tényleg képesek felvenni a versenyt a mélységiek szolgáival. Ehhez az első lépés pedig a maguk küldetése.
Egy ideig csend telepedett közénk, ahogy a választ emésztettük. Symeon találta meg hamarabb a hangját, miközben kinyújtóztatta a fekvéstől nyilván zsibbadt tagjait.
- Egy káosz nélküli világ kényelmesebb lenne. Jól hangzik. Merre megyünk?
Legutóbb, mikor egy mélységit vittem el délnek a jutalmam egy nagy erejű Seraph let. Nasargiel ugyan elnémult azóta, a nyakláncot magát pedig a hadsereg magával vitte a három nap kezdetén a fővárosba, de az erő kétségtelen volt, Eichenschild romjai is tanúskodtak róla.
- Jó kérdés. Hogyan jutunk el Chesedielhez? - erősítettem meg a démon kérdését. Más egyelőre nem számított.
A mélységi felénk mutatott, így mindketten hátra fordultunk. Eddig észre sem vettem azt a kőbe vágott járatot, ami a falban tátongott és egy világító kristályokkal szegélyezett, keskeny lépcsőre nyílt. Ahogy közelebb léptem kissé megszédültem a hirtelen ürességtől, ami a fokok két szélén tátongott. A lépcsősor végén egy kőből faragott tér terpeszkedett, ahonnan további épületek nyíltak, és az egész helyiség bizarr, sötétkék fényben úszott. Ahogy felnéztem világossá is vált, miért. Valami elemi rettegés lökött hátra attól a csillagszerű dologtól, ami fölöttünk függött. Mintha a három nap sötétsége maga örvénylett volna benne.
- Erre szükségetek lesz. - szólt még Azrael, majd felénk dobta a lába mellett heverő zsákot. Közelről fahasábszerű dudorok tették egyenetlenné a csomag vásznát, és ahogy Symeon belenyúlt és kihúzott egyet közülök egy pillanatra ösztönösen visszatartottam a levegőt.
Egy alkar. Egy tökéletesen életszerű, szinte természetellenesen élesen elválasztott ember vagy tünde alkarja.
- Szerintem a chirurgus kollega nem ehhez a fajta uzsonnához szokott, herr.
Symeon rosszmájú megjegyzése most kivételesen engem célzott, azonban én már kezdtem sejteni mire is kellett ez a csomag. És a gondola megemelte és visszasüllyesztette a gyomromat.
- Ugye nem változatos testrészek vannak a zsákban?
Azraelt úgy tűnt szórakoztatták a reakcióink, így reméltem, hogy élvezte az általa adott műsort.
- De, de nem fogyasztásra. Valahogyan ki kell hozni onnét az illetőt.
- Szóval... - kezdte lassan a démon, aki láthatóan nem birkózott meg könnyen az előttünk álló feladat koncepciójával. - ... kifogunk... csalogatni... egy mélységit... testrészekkel?
Szívtam még egy utolsót a dohányból, aztán kíváncsiságból belepöcköltem a csikket a fekete mélységbe.
- Ha jól értem... Ez lesz a teste, mint magának a sajátja?
A mélységi bólintott.
- Jól látja, Dieter úr. Szerencsénkre nem úgy szerette az embereket társam. Ön tulajdonképp erre kell majd, hogy összeillessze a testet. Ne aggódjon, vér nem kell, azt megoldja ő, ahogy a pontos illesztéseket is. Elég nagyjából.
- Megnyugodtam. - könnyebbült meg Symeon. - Akkor, az összes részt gondolom le kell vinnünk, vagy valamelyikből több is van hogy válogathasson a... rokon?
Halkan felkacagtam a félszeg tréfára, amivel a démon a feladat groteszkségével igyekezett megbirkózni. Mindenki a maga módján dolgozta fel a saját felfogásán túlmutató dolgokat és ez még egy viszonylag könnyen kezelhető variáció volt.
- Minden maradjon meg. Nem akarok újat készíteni itt lenn semmiből. Kevés a nyersanyag, és maguk előkelő helyen állnak a sorban hozzá.
A mélységi hangja semleges volt, mintha csak az időjárást ecsetelte volna.
- Nem végzek félmunkát. - vettem egyik kezembe a felszerelésem, ami szerencsére a dohányrudakhoz hasonlóan velem tartott erre a bizarr helyre. A másik kezemmel a vállamra csaptam a zsákot, de azonnal meg is bántam. Túl későn eszméltem rá, hogy gyakorlatilag egy egész embert kellett vonla cipelnem, csupán darabokban. - Várni fog ránk?
- Nem tudja, hogy jövünk. Nem tudok kommunikálni vele.
Jövünk. Érdekes apróság volt, de nem kerülte el a figyelmemet.
- Ha a végén leesik nekem doctor, akkor itt ragadok örökre. Adja ide azt a zsákot. - nyújtotta felém a karját Symeon. - A nevetséges kis orvosi táskájával se boldogulna sokáig ájulás nélkül.
- Rajtam ne múljon. Csak vigyázzon, ne korogjon nagyon a gyomra a szagtól. - feleltem, miközben átdobtam a démonnak a zsákot, de mielőtt leléptünk volna az első lépcsőfokra visszafordultam Azrael felé. - Ha jól sejtem ha lemegyünk már maga sem fog tudni kapcsolatba lépni velünk.
- Magával igen, korlátozottan.
Én vagyok. Segíthetek. Úgy látszott a legutóbbi megszállásnak több nyoma maradt, mint gondoltam.
- Ez azért valamelyest megnyugtató.
- Az egyszerű humora mindig lenyűgöz, doctor. Menjen csak előre, kivéve ha szívesen szagolná ezeket az étvágygerjesztő illatokat velem együtt. - javasolta Symeon, én pedig úgy döntöttem ezúttal zokszó nélkül hallgatok rá.

Nagyon idegesítő volt! Szilárd elhatározással hunytam le a szemem a zsoldosoknak fenntartott szálláson, hogy végre igazán kialszom magam és nem fogom újra azt a hülye álmot álmodni, ami már napok óta kísértett és szép nagy karikákat eredményezett a szemem alatt.
Egy jó darabig forgolódom mire el tudok aludni, még úgy is, hogy nagyon kimerült vagyok.
.........a hellenburgi palota zsinat folyosóján sétálok, mégpedig Esroniel irodája felé. Egy nagy, faragott ajtó állja utamat, de nincs bezárva, így egyenesen benyitok rajta és szembe találom magam egy szakadt, fekete ruhás férfivel, aki biztosan nem a zsinatelnök......
Úgy pattan ki a szemem, mintha sosem aludtam volna el. Ezt nem hiszem el! Soha életemben nem jártam azon a nyüves helyen és azt sem tudom ki a jó fene az az alak, de képtelen vagyok megszabadulni ettől az álomtól, ami lassan meggyőződésem lesz, hogy valaki vagy valami az agyamba ültette és csak úgy tudok megszabadulni tőle, ha valójában odamegyek és kiderítem mi a frász ez.
Másnap szólok az ideiglenes parancsnokomnak és eltávozást kérek és mivel épp nincs semmilyen harci helyzet közel és távol, meg is kapom.
Már meg sem lepődök azon, hogy minden ugyan úgy van, ahogy az álmaimban láttam. Olyan, mintha tényleg számtalanszor végigsétáltam volna a palota folyosóin.
Mikor meglátom az őröket, egy pillanatra megtorpanok, hiszen fogalmam sincs mit mondhatnék nekik, ha megkérdik mit keresek itt. Mégsem mondhatom, hogy azért, mert az álmom vezetett ide! De, ha már idáig eljöttem, nem fogok visszafordulni, így próbát teszek és.........legnagyobb döbbenetemre, senki még csak hozzám sem szól......mintha szellemként sétálnék el közöttük........Elbizonytalanodom, hogy talán megint csak egy vízió, de ekkor meglátom a többieket........pont, amikor a nyitott, ismerős, hatalmas ajtóhoz érek.
Mina? És egy ismeretlen fiatalember.......
Onnan, ahol állok rálátni a feketeruhás férfira, aki rekedt hangon invitál beljebb mindünket.
- Örülök, hogy mindannyian megjelentek.
- Mély tiszteletem. - köszön elsőnek a fiú és belép.
Valami mozog a kapucnijában, de a szemem már a nyitott ajtón és a bent lévő személyen nyugtatom, mert cseppet sem bizalomgerjesztő.
- Üdv Mina és neked is. Vagy nektek is. - biccentek a legény és valami apró alak felé, amit végül kiveszek a kámzsájában.
Mivel a kíváncsiság hajtott persze belépek.
- Jó napot! Mi ez az egész? Mit csinált az álmaimmal? - kérek magyarázatot.
- Üdvözlet. - köszön Mina és sötét elf társa is. - Szia, Amy... Az ön nevét nem tudom. Ezek szerint ugyanúgy az álmok miatt vagyunk itt. - állapítja meg a vámpírlány.
A férfi alig mozog, amikor pedig igen, mozdulatai szinte gépiesek és olyan óvatosak, hogy alig tűnnek fel. Asztala mögé lép, és néhány papírra néz.
- Az én nevem Isidor Bose, én vagyok a zsinati elnök. Esroniel von Himmelreich halála előtt megbízott ezzel a tisztséggel.
Tart egy pillanat szünetet, majd a fiatalemberre néz.
- Álmaikat én nem módosítottam. A sors rendezte így, mondhatnánk, Isten. Egy fontos küldetésem van az önök számára.
Hangja egész végig rendkívül monoton és minden érzelmet nélkülöz. Tekintete szúrósan mered ránk, nehéz sokáig állni.
- Az én nevem Theo Wagner, bár gondolom már tudta. - mutatkozik be az ismeretlen fiú. - Ha szabad kérdeznem, mégis miféle küldetést szán nekünk? - néz felénk.
Komoran nézem a lassan mozgó alakot, mert valami nem természetes benne és, ahogy beszél.......
- Ez érdekes, nem nagyon láttuk eddig, pedig Esroniel eltűnt már egy ideje...... - jegyzem meg. Biccentek a bemutatkozó felé. - Amalia Tewelon.
Próbálok a fickó szemébe nézni, de hamar el kell kapnom róla, tényleg nem olyan, mintha ember lenne, csak bolondítana minket? De miért?
- Szóval egy küldetés.....hmm......Hát akkor halljuk? - mormolom, bár vannak kétségeim, hogy Isten pont engem választana.
- Halála...? - Mina kissé hitetlenkedően szól.
- Feláldozta magát Veroniel ébredésekor. Hálával emlékezzenek róla, megérdemli.
Még itt sem változik el hangja, noha talán a szavakat kissé gyorsabban mondja, mint az eddigieket. Ezután mintha mi sem történt volna, folytatja.
- Mit tudnak, mi történt pontosan odakint? Kulcsfontosságú, hogy mennyit hallottak, az életük múlik rajta.
Nem voltam soha a zsinat elnök "rajongója", de minden ember halála veszteség, főleg ha olyan erőteljes személyiség volt, mint Esroniel, ám az meglepő, hogy ennek az állítólagos helyettesnek, ennek a Bose-nek, még csak nem is remeg meg a hangja.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ez az alak nem ember, még ha úgy is néz ki. A kérdése viszont eltereli a figyelmem.
- Hogy pontosan mi történik kint? - válaszol egy pillanatnyi szünet után Theo. - Aminek halottnak kéne lennie, újra közöttünk jár és gyilkol. Ami pedig él, amorf módon elváltozik és megvadul. Miért múlik rajta az életünk? - vakargatja meg a tarkóját, kissé értetlenkedve.
- Valami vagy valaki felhozta a világunkra a poklot. - bólintok Theo szavaira. - És erre én is kíváncsi lennék. - teszem hozzá, mert én sem látok összefüggést, bár előbb-utóbb, ha minden így marad, akkor biztos halálunkat leljük. - És elárulná egyébként, hogy mi maga? - bukik ki a kérdés belőlem.
- Kimaradt volna pár év, amire nem emlékszem, vagy még mindig álmodunk? - mormolja szinte magának Mina. - Nyugodjon békében.
- Nem tudom, mivagy ki az a Veroniel, de jól sejtem, hogy köze lehet ehhez az apoklaipszishez? - szúrja közbe Damien.
- Ahogy a fiatalúr mondja. Sötét lett, vaksötét, csillagok és hold nélkül, élőholtak jöttek elő, és feljött egy vörös hold. És sokan megőrültek. - teszi hozzá még Mina most már a férfi kérdésére válaszolva.
Bose tart néhány pillanatnyi szünetet, majd megvonja a vállát.
- Ez nem lesz elég. Veroniel, egy mélységi volt. Az ő ébredése okoz minden problémát, amivel odakint találkoztak. Ahogy sejthetik, Esroniel von Himmelreich nem volt gyenge, még is csak lassítani tudta őt. Így hát fel kell készülnünk minden eshetőségre.
A kérdésemre viszont a lehető legnagyobb nyugalomban válaszol.
- Ha azt mondom, hogy mélységi vagyok, elhiszi?
- De ha ön egy mélységi, akkor én úgy tudom hogy már maga a kisugárzása is olyan erővel bír, hogy mi törékeny elméjű lények szinte meg sem tudnánk tartani az ép eszünket ön mellett. - néz Theo inkább érdeklődve, mint félve a feketeruhásra.
Szóval egy mélységi okozta ezt a világvége káoszt. Egyáltalán nem lep meg, hiszen minden bizonnyal ez volt a céljuk eddig is és most valamelyiknek sikerült.
Pontosan az merül fel bennem, amit Theo felhoz, mert én már találkoztam a képességükkel, még ha érintőlegesen is és most semmi ilyet nem érzek.
- Nem, nem hiszem el. Egyébként meg, ha a zsinat elnök, aki úgy hallottam nem semmi mágiával bírt, nem bírt vele, mi hogy segíthetnénk? Nekem még különösebb mágikus képességem sincs. - nézek rá kérdőn és kételkedve.
- Talán megszerezhetünk egy eszközt, ami segít. Vagy felkutathatunk valamit. Vagy... feláldozhatjuk magunkat.. - ötletel Mina.
- Ha ön egy mélységi, talán elárulná a nevét? Néhányukkal... találkoztunk már. Legalábbis közvetetten. - Damien úgy látszik az én véleményemet osztja.
Egy pillanatig gondolkodik a férfi, aztán sóhajt.
- Hát legyen.
A kérdésre most is teljesen közömbös hangon reagál, azonban a következmények a tagadásomra........
Egy pillanatra elsötétül a szoba és képtelenek vagyok felállni. A férfi irányából borzalmas kisugárzást érezni.
- Azrael a nevem. Én mentettelek meg titeket Abaddon pusztításánál, és most is én foglak. Ehhez kell a segítségetek. Kielégítő volt a válaszom?
~ Ohh Istenem! Ez fáj! Miért kellett megkérdőjelezni? ~ nyöszörgök, de csak magamban, mikor végre levegőt is tudok venni.
- Az.....az az .....Azrael? - nyögöm lehunyt szemekkel, mert jobbnak vélem, ha nem látom ami előttem van. - És tévedtem, oké? Mélységi vagy, elhiszem.
Bár fogalmam sincs továbbra sem, hogy mit tehetünk mi egy másik mélységi ellen, főleg ezen bemutató után.
Megszűnik a nyomás, így fel tudok kelni. Előttetek a korábbi, megtépázott férfi áll.
Veszek pár nagy levegőt, amikor végre lekerül az iszonyatos súly és az elmém felszabadul. Remélem ezt még egyszer nem játssza el velünk, igaz....mi provokáltuk, így nem szólhatok egy szót sem.
- Nyilván ezt sem hiszitek el, de Esroniel von Himmelreich az a személy volt nekem, akit ti egymás között barátnak neveznétek. Megbízott az egyházával, én pedig helyette is kormányozni fogom. Nem kell félnetek tőlem, ha nem tesztek balgaságokat. A kardom ugyan nem tudom, hogy hol lehet, de most egészen másra van szükségem. Személyesen nem mehetek viszont érte. Megtennétek, hogy elhozzátok nekem?
- Na végre valami normális dolgot keresünk. - hallani Theo csuklyája felől és alig hiszem el, amit megpillantok: parányi gólem az.
- Persze. - lelkesedik a földön ülve gazdája és - az eszem megáll! - csillogó szemmel néz a mélységire.
Én óvatosan feltápászkodom. Mondhatnám, hogy ezek után bármit elhiszek neki, de ha nem is, egy biztos, nem fogom hangosan megkérdőjelezni, ezért csak biccentek.
Egyébként biztos máglyára vetnének, ha valakinek elmondanám, hogy a Zsinat vezetője egy mélységi, maga Azrael és Esroniel barátja. Nem, inkább a bolondok közé zárnának!
Lehetne megkönnyebbülés is, hogy nem a legendás kardot kell megkeresnünk, ám ezek szerint még annál is nehezebb lesz a dolog.
- Mi az? Mit kell megkeresnünk, amiért személyesen nem mehet el?
A kérdése meg sejtésem szerint csak elvi volt, mert nem gondolom, hogy simán kisétálhatnánk, ha nemet mondunk neki.
- Kiváló. - biccent Bose.
- Egy könyvről lenne szó, ami az utolsó a saját kategóriájában. A második angyali nyelv rendszerét tartalmazza. Erre van szükségünk ahhoz, hogy felszereljük papjainkat olyan fegyverzettel, ami képes a mélységiek szolgáit feltartani legalább.
~ Szóval egy könyv! Remek! ~
- Könyv? - lohad némileg Theo lelkesedése, bár nem tudom miért pont egy könyv miatt. - És mi az oka, hogy ezt a könyvet nem tudja ön megszerezni?
- És hol van az a könyv? És hogy találjuk meg? - váltok gyakorlatiassá, miután tudomásul veszem, hogy bizony a világ megmentése talán egy mélységi segítségével, na és a mienkkel válik valóra. Már persze ha az egész nem egy álom és ha nem halunk bele.
Lehet, hogy magam vonulok az elmeháborodottak közé önként.
- És mi pontosan a második angyali nyelv? - kérdezi Mina.
- Görög nyelvnek hívják. Odaát, Terrán, a Krisztus evangéliumait írták ezen. Emiatt a legtisztább és legszentebb. - egy pillanatnyi szünetet tart. - A helye a bajos. Lent van, mélyen Hellenburg alatt, számos pecsétkő között, ahová egy társamat zárták, akinek a neve rég elveszett már. Ő őrzi ezt az iratot.
- Görög... - mélázik el Theo, akinek magatartásán a mélységivel szemben nehezen tudok napirendre térni. Szinte issza a szavait. - Beszélnél nekünk Terráról? És a Görög nyelvet eltudnánk sajátítani?
Megforgatom a szemem Theo kérdéseire. Nem hiszem, hogy komplett, ha épp most akar faggatni egy mélységit. Bár ez máskor sem ajánlatos, ha engem kérdeznek. Egyébként sem hiszem, hogy Azrael nekiáll most értekezni a görög nyelv és a titokzatos Terra rejtelmeiről vele.
- Ááá, egy másik mélységi! Szóval, ha minden igaz, csak valahogy le kell jutnunk a föld mélyére, - mutatok le bizonytalanul, - áttörni pár erős, angyali pecséten és utána elkérni egy másik mélységitől az iratot?
Tudom, hogy hiba ironizálni egy bukott angyallal, de ez a küldetés biztos halálnak tűnik, akkor meg nem mindegy?
Fél szemmel Mina-ra nézek, hogy ő mit gondol, mert a fiú véleményét már tudom.
- Milyen pontosan ez a hely? A Hellenburg alatti. - teszi fel a kérdését.
- Elárulná mégis, hogy hívják ezt a társát? - csatlakozik Damien is.
Te is Mina? És Damien? Pedig az ő megfontoltságában még reménykedtem.....Na hát, itt mindenki megbolondult, velem együtt, csak én nem olyan lelkesen megyek a halálba, mint a társaim. Beletörődően sóhajtok, hiszen nincs választásom.
- Soha sem voltam lent, de maga a hely inkább fordítva működik. Társam ugyanis nevét az eszével együtt veszítette el. Tudattalan massza már csak, de mágiával óvatosan kordában lehet tartani odalent. A kövek tehát bent tartják őt, nem magukat fogják kint tartani.
Felel a kérdésére határozottan, majd végül Theohoz fordul.
- Azt csak akkor, ha felesküszik Délre.
- Ha csak ennyi az ára, akkor testemet és lelkemet délnek szentelem ha megosztja velem a mérhetetlen tudást amit birtokol. - térdel a bukott elé Theo csillogó tekintettel.
Ez nekem már sok.......inkább igyekszem valami más néznivalót keresni.
- Ha azt akarja, hogy odamenjünk ehhez az eszét vesztett társához, gondolom van ötlete, hogy miként hozzuk el az iratot és, hogy éljük túl. - szólalok meg némi reményt csempészve a hangomba.
- Nos, igen, valószínűleg, ha annyi ideje... amelyről nincs konkrét fogalmam persze, hogy mennyi, be van zárva, és elfelejtette, hogy kicsoda, nem lehet túl jókedvében. Van módja rá, hogyan érjük el, hogy visszataláljon önmagához? Egyáltalán lehetséges?
Jó a meglátás Damien!
Azrael kis, fekete fiolát ad Theo kezébe.
- Igya ki, ha kész rá.
Aztán hajlandó ránk is reagálni.
- Esélyük nincs elpusztítani, tudatát pedig csak az időn túl nyeri vissza. Jelenleg elterelni tudják a figyelmét, és ezért választottam magukat. Két tehetséges mágus és egy jó harcos elegendő kell, hogy legyen. Jól sejtem?
A fiú mintha kicsit elbizonytalanodna a fekete löttyel a kezében, de aztán csak kihúzza a fiolából a dugót, hogy elfogyassza, ám ekkor a vele lévő kis gólem sem állja meg szó nélkül.
- Te fiú. Most tényleg meg akarod inni azt a valamit? Azt se tudod mi van benne!
- A tudásért áldozatokat kell hozni. - jelenik meg egy üdvözült mosoly Theo arcán és egy hajtással lehúzza az italt.
Komoran nézem, ahogy Theo az életét, vagy talán a lelkét is egy mélységi kezébe teszi és magamban csak megcsóválom a fejem, de hangosan nem teszem szóvá, hiszen elég volt az előbbi bemutató. Mindenki a saját életét úgy teszi kockára, ahogy akarja!
- Igen, azt talán megkérdezhet.... akkor mindegy. - sóhajt a vámpírlány lemondóan.
- Eszembe sem jutott, hogy meg tudnánk ölni.....- vonom meg a vállam. - És, hogy elegendők leszünk-e? Hát majd úgy is kiderül, nemigaz? - bámulom a fiút, hogy vajon mi történik vele. - Mit kell tennünk?
- A jóléte volt a célom, cseppet sem a megölése. - szögezi le Mina. - E-elnézést, úgy értem... Köszönöm. Megtesszük, amit tudunk.
- Akkor csak ők mehetnek? - kérdi Damien és megesküdnék, hogy egy csepp cinizmust hallok ki belőle. A mindig higgadt Damientől ez nagy szó!
- Ha visszatért, beszélünk. -mondja a fiúnak Azrael, aki csak bólint.
- Rendben van. Látod? Semmi gond nincs. Teljesen jól vagyok! - szól hátra a kis társának.
- Ja, de valamiért megitatott veled egy ismeretlen folyadékot, gondolod, hogy nincs jelentősége? - képtelen vagyok megállni, ennyi naivság láttán. - De a te dolgod, addig biztos nem lesz veled semmi, amíg vissza nem érünk, már ha megússzuk élve.
Hiába, valahogy nem tudok optimista lenni most.
- Visszatért? - rebegi Mina, mintha nehezen hinné el.
A mélységi közben ránk néz.
- Leviszem magukat a bejáratig, de onnét a saját eszükre vannak bízva. A sötét tünde is magukkal tarthat, nem bánom. Csak hozzák vissza a könyvet. Sok ezer élet múlik ezen.
- Akkor, ha nincs más, részemről mehetünk.
Minek húznánk tovább az időt......
- Hogyan fog egy nyelv megmenteni sokezer embert? - kérdezi meg még a vámpírlány.
- Mindent meglátnak a maga idejében. Több más társuk már dolgozik az ügyön, máshol. Készen állnak?
- Igen - mondja igen csak határozottan Theo, akinek öltözéke után valamiféle mágusnak tippelném.
- Egy újabb haláltúra... - morgolódik az apró gólem és csak egyetérteni tudok vele.
Ezért én csak bólintok, megerősítve az előbbi szavaimat.
Hirtelen elsötétül körülöttem minden, aztán mielőtt még a szemem felfogná a látványt a bőrömön érzem, hogy egy sötét, nyirkos helyre érkeztünk. A szemem is működni kezd és látom, hogy egy márványlapokkal szegélyezett föld alatti terembe érkeztünk Azrael jóvoltából.

A "reggeli órák" mindig rémálmok a számomra. A felkelés utáni percek leginkább a sajgó végtagok és izületek miatt érzett gyötrelem elnyomásával és imádkozással telnek, hogy egyszer szűnjön már meg ez a fájdalom. A készülődés és nyújtógyakorlatok közben néha Dracon-ra pillantok, aki még mindig álmosan pislog a kora délelőtti napsütést élvezve. Aztán hirtelen kopogtatás az ajtón. A gyakorlatokat félbe hagyva tipegek oda, és kinyitva egy suhancot látok. Hegyes fül, hosszú, szőke haj és kék szemek. Tünde. Na ez meg mit akar itt? Nem a zsoldosok közé tartozott, abban biztos voltam.
- Egy üzenet Herr Crispin Shadowbane részére.
  Látszik rajta, hogy nem szívesen van itt. Nem értem a félelmét. Most még egészen nyugodt hangulatban vagyok, bár éppenséggel Fury-vel próbáltam meg kipiszkálni egy kis kajadarabot a fogaim közül, de ez teljesen megszokott látvány volt a részemről. Miután átvettem a levelet a srác el is rohant a fenébe, ott hagyva engem kissé csodálkozva.
- Nyeh, remélem hogy nem valamelyik adószedő próbál ismét szórakozni velem....utálom a bürokrata barmokat.
  Dünnyögöm, miközben a pecsétet feltörve férek hozzá a levél tartalmához. Hát, határozottan nem az adószedő volt, vagy valamelyik kocsmáros, hogy fizessem már be végre a kis tartozásaimat.
- Újjászervezett Déli Tündelégió? Miért, volt régi is? Hogy én mikről le nem maradok. Asszem hogy őket nem nagyon hagyhatom ki, nem igaz? Gyere Draci, a hegyesfülűek valamit akarnak tőlünk.
  Még mindig a reggeli morcosság jegyében kapkodtam össze pár alapvető cuccot, mert hát nem tudhattam, hogy mi fog ott rám várni és mit akarnak tőlem, aztán már rohantam is Hans-hoz, a kapitányomhoz, megmutattam neki a levelet és azzal a lendülettel rohantam is tovább, mielőtt még kitalál valami marhaságot és ismét elkezd sopánkodni nekem valami agyatlan baromság miatt. Megérkezve meglepetten néztem körbe a társaságon. Láncit jól ismertem, volt már részünk pár rázós dologban és Ő állt legközelebb ahhoz, hogy "barátnak" szólítsam. A többiek teljesen ismerertlenek voltak a számomra.
- Freia Suntide vadász, Lance Kalver őrző és Crispin SHadowbane bérgyilkos, ha nem tévedek.
  Üdvözöl is minket rögtön az ismeretlen tünde férfi, miközben valami papírt néz nagy szemöldökráncolások közepette. Nagyon reméltem, hogy nem a rólam szóló jelentéseket böngészgeti. Bár mostanában annyira sok rossz dolgot nem tettem - igaz, hogy ez eléggé szubjektív fogalom, de tudtommal nem ártottam senki olyannak, aki fontos lett volna. Az meg, hogy párszor elfelejtettem befizetni az adót, vagy kicsit késtem vele, az nagyon nem az Ő dolguk volt.
- Igen, én lennék Freia Suntide, örülök - csicsergi a tünde csajszika.
  Még frissnek tűnt. Újoncnak. Legalábbis ez volt a benyomásom róla. Nem láttam a szemében még azt a beletörődöttséget és fatalizmust, ami a sokat megélt katonákat, zsoldosokat vagy kalandorokat jellemezte.
- Igen - jelezte egyetértését Láncika eléggé szűkszavúan. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy Ő lesz az, aki balanszolja az én szófosásomat majd a későbbiekben. Tökéletesen kiegészítjük egymást.
- Crispin. Mindig örömteli a találkozás.
 Lánci mosolyára én is mosollyal válaszoltam. Ha Ő itt van, akkor túl nagy baj nem lehet, nem igaz? Mármint, hogy ha ismét együtt kell buliznunk valahol, legalább tudom, hogy tőle mire számíthatok - és azt, hogy rá számíthatok. Draci mindeközben csak lehuppant mögöttünk és a mancsát nyalogatva hallgatta a beszélgetést.
- Ahoy, Lánci! Jó téged újra látni - aztán kissé elbizonytalanodtam, ahogy Freia-ra néztem. Ő most hölgy, vagy kislány? Milyen korú vagy te, he? -...hömm...hölgyem - biccentettem végül felé nem túl nagy lelkesedéssel, majd az emberek felé még kisebb biccentést eresztettem meg. - és uraim!
 A megjegyzésükre csak egy kis fintor jelent meg az arcomon, amit gyorsan el is rejtettem és nem túl elégedetten morogtam egy sort, ami betudható volt annak, hogy alig pár perce sikerült kikelnem az ágyamból.
- Elég rossz bérgyilkos lehetek, ha mindenki tud rólam... - vagy éppenésggel túl jó és mindenki engem akar. Neh, inkább az első. - -Igen, én lennék az!
- Örülök, hogy elfogadták a meghívást. Hogy vészelték az elmúlt napokat?
  A tünde kérdése enyhén szólva meglepett és ennek a szemöldökráncolásom adta a legbiztosabb jelét. Már csak pár kupa bor hiányzott volna, hogy egy teljesen normális baráti csevelyre hasonlítson ez az egész, ahol olyan jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, mint az időjárás, az aratás, a világ elpusztulása, a legfrisebb pletykák, és három napnyi totális sötétség. Szóval csak az átlagos Veronia-i dolgok.
- Valahogy túléltem a társaimmal az utcán - a lány válaszából sajnos túl sok információt nem tudtam kibogozni róla. Milyen társai? Katona volt, zsoldos vagy éppenséggel csak pár haverjával ragadt az utcákon? Több infót magadról, csöppségem, hogy be tudjalak valahova sorolni.
- Minden szempontból embert, avagy tündét próbáló volt. De itt vagyunk.
- Teljesen lazán - folytattam én a kis beszámolót, mint jó kis íródeákok a feleltetéskor. Csak a többiek búskomor tónusával ellentétben én próbáltam némi cinikus jókedvet belecsempészni. - Kannibálokat nézegettem, csontvázakat simogattam, kísértetekkel hancúroztam. Egy átlagos Veronia-i nap, fogjuk rá. Kivéve, hogy ez a bélsárt is felém fagyasztotta - tettem azért hozzá, mielőtt még azt hiszik, hogy vagyok annyira őrült vagy ostoba, hogy nem rémisztett meg akár csak alapvető szinten is ez az egész. - Szóval ja, eléggé creepy volt. Van egy olyan érzésem, hogy a mi kis szívhez szóló szép levelünk a témakörhöz fog kapcsolódni...és ahhoz a jó eséllyel Mélységi cukorfalatkához, aki ezt okozta?
 Váltok vissza a teljesen kedves és kedélyes énemhez, arcomon egy széles vigyorral. Dracon szokása szerint a fejecskéje eltakarásával jelezte, hogy szerinte teljesen és menthetetlen szinten idióta vagyok. Mindig jó érzés, amikor a saját ölebed a feltétlen támogatásáról biztosít téged.
- Ennek is örülök - hejj de vidám valaki! - Akkor nyílván nem lenne gond, ha még egyszer bele kellene vetni magukaz az események sodrába?
 Héé, és az én monológomra most ki fog válaszolni?! Kissé legörbítettem a számat, mint egy durcázó tizenéves kisfiú, amikor nem kapja meg az annyira hőn vágyott skeccrajzát a szomszéd lányról ruha nélkül.
- Ha megkérdezhetem...miről is van szó pontosan?- kérdezi kissé türelmetlenül Lánci, legalábbis nekem türelmetlennek tűnt. - És az úrban kit tisztelhetünk?
  Ezt a kérdést már az eddig túlságosan is kussban üldögélő csuklyás/köpönyeges alakhoz intézte, akiről három mérföldről lesütött, hogy varázsló, vagy legalábbis annak képzeli magát. Valamelyik a kettő közül. Vagy csak simán nagyon durva ízlésficama van és azt hiszi, hogy az ilyen stílusú ruhák bárhol is elfogadhatónak minősülnek.
- A sodrásoknak meg van az a bájos tulajdonságuk, hogy hajlamosak elsodorni az úszót. De, végülis, ha végére járhatok annak, hogy mi a fene volt ez, akkor szívesen úszkálok én mindenben, amit hozzám vágnak - mondjuk ez nem volt teljesen igaz, de még mindig jobb, ha azt hiszik rólam, hogy mindenre kapható vagyok, semmint hogy kihajítsanak innen páros lábbal és még be is áruljanak valaki nagykutyának, hogy csúnya rossz Crispinke engedetlenkedik már megint. - Persze, ha előtte válaszolnak mondjuk a mellettem álló országos jócimborám kérdésére, vagy kérdéseire, az se lenne túl nagy hátrány.
- A nevem Ludwig von Rotheim, a Hellenburgi Királyi Máguskör egyik magas rangú tagja voltam eddig - veszi át a szót az ember, miután a tünde intett neki. Mit jelent az, hogy "eddig"? Kirúgták? Kilépett? Feloszlott a rendjük vagy mi? - Az új zsinatelnök, nagytiszteletű Isidor Bose új fegyverekkel akarja felszerelni a déli egyházat, ami ellen tud állni az új fajta fenyegetésnek. Ennek megvalósításához van szükségem az Önök segítségére.
 Ennek az egész monológ kísértetiesen ismerősnek tűnt, már a tartalmával kapcsolatban. De mielőtt ezt megjegyezhettem volna, Lánci magához ragadta a kezdeményezést.
- És pontosan hogy tud három tünde, aki a természetet imádja mindenek felet,t segíteni a keresztény egyházak fegyverkezésében?
  Képtelen voltam megállni, hogy Lánci megjegyzésén ne kuncogjak egy sort. Lényegretörő, ugyanakkor kissé kihívó is. Mintha Amy-t hallgattam volna azután, hogy valaki izomból felhúzta őt idegileg. Szerintem Láncin ez volt az alapjárat.
- Ez a szöveg valahogy nagyon ismerős. A szeráfokkal is ez volt a helyzet, nem? Új fegyverek, amelyekkel felvehetjük a harcot az Északiak ellen. A szeráfok szépen bebuktak és fogalmam sincs, hogy miért...de gondolom náluk nagyobb kaliberű fegyverre lesz szükségünk az új fenyegetés ellen.
  Lett légyen az akármi is. Mert ezt a fenyegetést valahogy nem osztották meg velünk. Bár gondolom köze volt ahhoz, ami nem is olyan rég történt. Az élőholtakhoz, akik csak úgy kimásztak a földből mindenféle hívó parancsszó hiányában is, és a megzavarodott sötét elfekhez meg vámpírokhoz s a fokozott kultista aktivitáshoz. Vagy egyikhez sem...
- Pont egy seraph-ot kell elhozniuk. Pontosabban elérni, hogy a nevezett tárgy egylátalán elhozható legyen.
  És ez most mégis, mit kéne hogy jelentsen? A férfi szünetet tartott, gondolom azért, hogy kitaláljuk, még is, mire gondol. Mi az, hogy elhozhatóvá kell tenni? Le van ragasztva valahova? Meg mi az, hogy csak egy szeráfot kell elhozni? Egyáltalán: minek? Amikor mindegyik befuccsolt?
- Esroniel von Himmelreich seraphjáról van szó.
  Hupsz, a volt Zsinatelnök, akiértr se Lory se Ada nem rajongott annyira. Én életemben nem találkoztam a vénséggel, így csak a két barátnőm szavaiból tudhattam, hogy egykoron Ő is Azrael kardját kereste, ahogy a két leányzó is...és valamit tett ellenük, amivel kivívta a haragjukat, vagy legalábbis a nem túl baráti hozzáállásukat.
- Ha mindez igaz, amit ketten állítanak, akkor ennek nem sok értelme van, nem igaz?
- Oooh... - adtam hangot a meglepettségemnek, miközben egy pillantást vetettem Freia-ra.- Mondja, hogy legalább azt tudjuk, hol található a szeráfja. És mondja azt, hogy valami szép, kellemes helyen. Meg mondja el azt is, hogy mi történt pontosan a szeráfokkal?
- Lenne értelme, mert a seraph-ok múködése ugyan ellehetetlenült az elmúlt események nyomán, maga a működési elvük hasznos lesz számunkra. A gond a sötét úr felvetéseivel van. Ez a nevezett seraph ugyanis megsemmisült Esroniel csatájában, a zsinat elnökkel együtt, VEroniel, egy nagy hatalmú Mélységi ellen. Jelenleg a mi időnkben nem létezik, így is mondhatjuk.
  A varázsló szavaitól csak megfájdult a fejem. Oké, tehát a szeráfnak semmi hasznát nem vennénk, főleg, hogy megsemmisült. De ettől függetlenül szerezzük vissza. A gond az, hogy azt egy Mélységi bezabálta. Még hozzá egy Veroniel nevezetű. Eléggé érdekes névadási szokásuk van ezeknek a mocskoknak. Szóval akkor most mi? Menjünk, vágjuk fel a Mélyseggi gyomrát, már ha egyáltalán lenne neki és szedjük ki belőle a pajzsot? Seems legit. Ja de várj, hozzá tette, hogy a mi időnkben nem létezik. Akkor most mi? Menjünk vissza az időben? Sok dolgot láttam én már az életem közel három évtizede során, de ez azért még nekem is sok, és őszintén, eléggé kételkedek benne, hogy ez megvalósítható lenne. A társaim reakciója kissé értelmezhetetlen volt a számomra. Lánci kuncogása...na jó, azt értelmezni tudtam. Ő is totál agymenésnek találta ezt az egészet, míg a leányzó úgy kapkodja a szája elé a kezét, mitnha illetlen gondolatokon kapták volna.
- Biztosan van más módja is...legutóbb sem volt valami túlságosan jó vége az ilyen utazásomnak.
  Na erre viszont már meglepődtem. Hogy mi? Milyen utazásnak? Nehogy azt mondja, hogy tett egy kis utazást az időn keresztül. Mármint, annak lehetetlennke kéne lennie, nem? Mégis, milyen őrültek házába kerültem én? Óh, Hold Anya adj nekem türelmet és erőt ehhez.
- Öhm, oké, szóval szedjük össze a dolgokat - kezdtem bele kissé lassan, aztán elkapott a hév és a gondolataim szinte száguldoztak.- Egyes pont: - emelem fel egy ujjamat.- A szeráf, amit keresünk, megsemmisült. Kettes pont! - következik a második ujjacska. - A szeráf akkor semmisült meg, amikor egy Idegen Isten verte Bukott Angyallal hadakozott Herr Esroniel. Hármas pont! - nézegetem a három, nagyon is szexi ujjacskámat. - Ez a nő itt már volt valami időutazós valamin? Vagy hogyan is kell ezt elképzelni. Nulladik pont: hogyan jutunk mi el oda? Nem tdom hányadik pont: most ugye valami ilyenről beszélünk? Mármint hogy más időbe kerülünk át? Amiről még mindig nem hiszem, hogy lehetséges, bár ki tudja?
- Nincs nagyon más mód. A terv a következő: a helyszínre megyünk, ahol Esroniel elnök meghalt - mutatja fel két kezét a varázsló. - Ott én a rám ruházott hatalommal visszateszem önöket a csata idejére.Maguk tündék, könnyebben mozognak ilyenekben, mint az emberek, és Veroniel-nek is nehezebb megrontani a tudatokat, noha épp csak egy hajszálnyival. Ott önök megoldják úgy a csatát, hogy Esroniel máshogy haljon meg, amiben a pajzsa épségben marad. aztán már csak egy ujja marad fenn. - A harmadik dologra meg majd válaszol a hölgy, ha szeretne. Érthetőnek tűnik az ügy?
  Hát, nekem nagoyn nem tűnt érthetőnek. Az egész eléggé...shaky volt. Az egész arra a feltételezésre alapult, hogy mi valahogy be tudunk avatkozni egy Mélységi és a zsinatelnök harcába és a Mélyseggi nem fog annyira hatni ránk, mint az emberekre. Mindehhez egy más idősíkra kell kerülnünk. Ja, nem, teljesen megszokott és teljesen jól értelmezhető. Nem is tudom, hogy mit képzeltem eddig.
- Nos, fogalmazzunk inkább úgy, hogy a világok közti ürességben jártam, és többek között olyan helyen, ami nem éppen a mi időnkben játszódott le  - válaszol egyik kérdésemre a lány. A fenébe, talán újra kell értelmeznem a róla alkotott képet. - Biztos maga ebben varázsló úr, hogy jó dolog a múltba belenyúlni? Egyébként tökéletesen érthető, de felmerült bennem két kérdés is egyszerre. Az egyik, hogy a pajzsot sikerülne is valahogy megmenteni, mire mennénk vele, mert ahogy Ő is mondta, nem valami sikeres fegyverek azok...A másik meg...hogyan akar minket visszahozni ebbe az idősíkba?
  Ezek eléggé legit kérdések voltak, azt meghagytam a kislánynak. Oké, talán még használható lesz valamire a későbbiekben. Úgy látszik, hogy hármunk közül egyedül neki van tapasztalata az ilyenekben. Nekem még mindig zsongott a fejem a gondolattól is. Hát, azt hiszem, hogy ha ezt elmesélem a többieknek, akkor teljesen hülyének fognak engem nézni.
- Áh, szóval az északiak a felelősek ezért? - merengtem magamban valami más kérdésre választ adva saját magamnak, ami nem volt a témához kapcsolódó. - Na de hogy engedtél el azt a valamit...? Ne, inkább ebbe ne is menjünk bele - zártam le a saját gondolatomat, ahogy rájöttem, hogy egyrészt senki se emlegetett semmilyen északot. Paranoiás voltam, de mondjuk kinéztem volna belőlük, hogy ők intézték el Esroniel halálát, aki eléggé a bögyükben lehetett. - Az elméleti megvalósítás egyszerűnek hangzik, mint törött kézzel borospalackot nyitogatni. A hölgynek vannak jó kérdései, ezekre nem térek ki külön. De...maga most konkrétan azt akarja, hogy mi hárman besétáljunk von Himmelreich és a csúnya Veronial küzdelmének kellős közepére? Csodálatos lesz...mikor indulunk?
 Adtam be végül a derekamat. Nem volt értelme itt vitatkozni. Ha nem megyek, megszívom. Ha megyek, akkor először megőrülök, aztán megszívom. De amennyiben sikerülne valahogy redukálni a Mélységiek befolyását ebben a világban, az már bőven megérné nekem. Csak abban reménykedtem, hogy ez nem hoz majd túlságosan nagy személyes áldozatot a részemről. Mondjuk az tuti, hogy én aztán senki miatt sem fogom feláldozni magam, hogy ha erre kerülne a sor.
- Lesz haszna. Olyan rendszer vagyunk képesek építeni köré, amivel a papjaink számtanalszor hatékonyabban vehetik fel a harcot a Mélységiek mesterkedése ellen. Nem kell, hogy besétáljanak a harc közepébe, elég, ha a körülményeket módosítják előtte. Húsz percük lesz, utána automatikusan vissza fognak kerülni a mi időnkbe. Illetve fontos, hogy ne mentsék meg von Himmelreich elnök életét. Annak katasztrofális következményei lennének.
  Szerintem kissé túlbecsülik a néhai Zsinatelnök szerepét. Mármint, miért lenne katasztrófa, ha megmentenénk őt? Végülis, csak egyetlen egy ember. Eh, ezek a túlságosan is beképzelt emberek, meg az egójuk lesz egyszer a halálom, ebben már most biztos voltam.
- Ez így eléggé problémás lesz, de megoldjuk.
~ Legalább egy valaki optimista az ügyben. Oké, akkor Őt megtartjuk.~
- Bármi tipp, hogy mit csináljunk? Hogyan halt meg von Himmerleich eredetileg, amiben megsemmisült a pajzsa?
- Oké, ne mentsük meg von Himmelreich-ot, de lopjuk el a pajzsát - adtam hozzá én is a hangomat a káoszhoz, ahogy az már a szokásom volt. - Mindezt nem a mi időnkben és nem is Veronia-n. Csodás. A komoly kérdések megválaszolása után csak egy kérdésem lenne: kicsoda maga, hogy ilye trükköket tud kivitelezni? Mármint, ez nem holmi vásár napi bűvészmutatvány.
- von Himmelreich eléggé jól verekedett ahhoz, hogy Veroniel-t megsebesítse, az angyal pedig komolyan vette a harcot és elnyelte az elnököt, mindenestől. Már ha azt el tudják érni, hogy fegyverrel ölje meg, az is előny  - jegyzi meg a mágusfajzat, majd felém fordul. - Én csak egy megbízható öreg mágus vagyok, akinek nincs több maradása ezen a világot, így bátrabban nyúl veszélyes hatalmakhoz. Legyen enniy elég egyelőre.
 Óh, persze, mert ez minden kérdésemet megválaszolja. Végülis, csak a teljesen megbízható emberek szajkóznák magukról, hogy teljesen megbizhatóak, nem igaz? Eh...de legalább nem egyedül fogok megmurdálódni azon a bizonyos helyen. Már ez is valami.
- Szóval megette egyben? Pajzsal együtt...ez még sem lesz olyan egyszerű, mint hittem.
  A lány megjegyzésére meglepetten fordultam felé. Láncin is láttam, hogy egy kissé meglepte a lány kifakadása. Tényleg rendesen alábecsültem a csöppséget.
- Nos, gondolom majd ott kiderül...Ebből melyik része tűnt egyáltalán egyszerűnek?
- Oké, következő kérdés: ki ez a creepy kislány?...
- Nem vagyok sem creepy, sem kislány, már bocs...- vágja be rögtön a durcát a creepy kislány, aki nagyon szúrósan próbál rám nézni. Jokes on her: néztek már rám sokkal veszélyesebb nőszemélyek sokkal idegesebben is, már hozzá szoktam.
- Ezzel vitatkoznék, ijesztegetni szeretsz és nem mondanám, hogy érett vagy  - adta meg a kegyelemdöfést neki Láncika. Éreztem, hogy csodálatos kis kalandnak nézünk elébe, és a csapatmunka eléggé nehezen megvalósítható egy dolog lesz. Pompás!
- Nyugi, csak morcosak vagyunk. Lesz ez még jobb is kislá...hölgyem!
 Próbáltam megnyugtatni a leányzót, mielőtt még a torkunknak ugrana nagy felháborodottságában.
-Eh, majd helyszínen megoldjuk a dolgot. Gondolom minél hamarabb indulni akarnak. Én még előtte visszaugranék a szállásomra, Dracon-t aztán biztos, hogy nem viszem egy Mélyseggi közelébe. Cimbora, de most megint otthon maradsz...
  Búgom a kis dög fülébe, majd fel is rakom a vállamra, ahol kényelmesen elhelyezkedik és kedveskedve nyalogatja az arcomat egy ideig. Jobb lesz neki a zsoldosok szállásán. - De...konkrétan hova is fogunk menni? Mármint...honnan fog minket a mélyen tisztelt öreg mágus úr átvinni a másik helyre?
- Alig egynapi lovaglásra északra innét, egy nevenincs mezőnél. Ott volt, ahol von Himmelreich feltartotta Veroniel-t, hogy a csapataink visszavonulhassanak. Egy óra múlva az istállóknál találkoznak Ludwig mesterrel, aki magukkal tart. Legyenek készen! - vette át a szót és az irányítást a tünde férfi.
  Mivel itt már semmi megbeszélni valónk nem volt, mindenki szépen távozóra is fogta a dolgát, így a többiek után én is elhagytam az eligazítás helyét, visszamentem a szobámba, ahol lepasszoltam Dracit az első társamnak, aki a közelembe került, majd átgondolva a lehetőségeket válogattam össze a felszerelésemet erre a küldetésre, s amint készen voltam még bepakoltam némi kaját és vizet magamnak, futtábban loptam el pár pitét a konyháról és azokat majszolgatva indultam meg oda, ahol a többiekkel fogunk találkozni. Voltak kétségeim ezzel az egésszel kapcsolatban,de most már nem nagyon fordulhattam vissza.

Felszerelés lista:

Nem voltam különösebben nyugodt a Vörös Hold óta egy percre se. Folyton az járt az eszemben, hogy ez mit is jelenthet, és felüdülést jelentett az, amikor nem pihenőn voltam, hanem szolgálatban. A kedvenc időtöltésem azóta a falon való őrködés volt: semmi közvetlen feszültség nem nyomta a légkört, mint a barakkokon belül, ugyanakkor végig a falakon kívülre kellett koncentrálnom, hogy ne mulasszak el semmit. Egy ilyen őrjárat során böktek oldalba: annyira elmerültem a kifelé való szemlélődésben, hogy reflexszerűen arrafelé ütöttem, és csak akkor vettem észre, hogy egy futár az. Visszahúztam a kezem, és megköszörültem a torkomat, de nem jött ki rajta egy hang se. Ez a légkör valahogy olyan nyomasztó volt, hogy megnémultam. Bólintottam, ő is bólintott, és átnyújtott egy összehajtott papírlapot, majd szó nélkül távozott. Úgy tűnt, osztotta a véleményemet, ami egy kicsit könnyített a szívemen abból a szempontból, hogy nem csak én voltam így elkenődve. Kihajtogattam a lapot: Újjászervezett Hellenburgi Tündelégió. Újból. Az előző kalandom se volt leányálom velük, kíváncsi voltam, ezúttal mit akarnak.
A behívó adatai szerint kerestem fel a helyet, ahova parancsoltak, ahol bevezettek egy irodába egy tünde tiszt és egy igen furcsán öltözött, hosszú szakállú ember elé. A különös öreg némán ült, a tiszt, aki egy középkorú, de ennek ellenére hegekkel teli férfi volt, pedig egy, az asztalon heverő papírt nézett összeráncolt szemöldökkel. Rajtam kívül még két ismerős érkezett.
- Freia Suntide vadász, Lance Kalver őrző és Crispin Shadowbane bérgyilkos, ha nem tévedek. - Nézett fel a tiszt, bevezetve az eligazítást.
- Igen, én lennék Freia Suntide, örülök. - Fogta rövidre a nő. Igyekeztem nem megjegyzést tenni rá, habár belül forgattam a szemem. Ez fontos dolognak tűnt, főleg az utóbbi idő történései miatt, nem akartam, hogy ez beárnyékolja. Mikor megszólított, bólintottam.
- Igen. - Válaszoltam az előttem szólóhoz hasonlóan tömören, a másik társamat, akit ismertem, ekkor köszöntöttem.
- Crispin. Mindig örömteli a találkozás. - Bólintottam mosolyogva, ekkor vettem észre a némán ülő, hosszú szakállú öregembert. Furcsának nézett ki, és nem tudtam hova tenni.
- Ahoy, Lánci! Jó téged újra látni... öhm, Hölgyem! És uraim! - Köszönt a többieknek is, majd sóhajtott. - Elég rossz bérgyilkos lehetek, ha mindenki tud rólam... - Morgott. - Igen, én lennék az! - Válaszolt harsányan, és ekkor már jobban emlékeztetett arra a sötét tündére, akit megismertem. A kapitány elégedetten bólintott.
- Örülök, hogy elfogadták a hívást. Hogy vészelték az elmúlt napokat? - Kérdezte teljesen közömbösen.
- Valahogyan túléltem a társaimmal az utcán. - Mondta megint csak röviden a nő. Jól van, legalább most már okos, és nem beszél fölöslegesen nagyokat. A férfi hangnemén viszont meglepődtem. Az összeszedett sérülések nem azt mutatták, hogy ez egy könnyed kirándulás lett volna.
- Minden szempontból embert, avagy tündét próbáló volt. De itt vagyunk. - Feleltem kurtán, de tőlem szokatlanul mégis hatásvadász módon. Crispin viszont teljesen a tőle megszokott stílusban válaszolt.
- Teljesen lazán. Kannibálokat nézegettem, csontvázakat simogattam, kísértetekkel hancúroztam. Egy átlagos Veroniai nap, fogjuk rá. Kivéve, hogy ez a bélsárt is belém fagyasztotta. Szóval ja, eléggé creepy volt. Van egy olyan érzésem, hogy a mi kis szívhez szóló szép levelünk ehhez a témakörhöz fog kapcsolódni... és ahhoz a jó eséllyel Mélységi cukorfalatkához, aki ezt okozta? - Mondta el valószínűleg nem az utolsó monológját, amire egy szemforgatásnál többet soha nem tudtam reagálni, és ez a nap sem volt kivétel.
A férfi viszont újfent elégedetten bólogatott, és ez egyre ijesztőbb kezdett lenni.
- Ennek is örülök. Akkor nyilván nem lenne gond, ha még egyszer bele kellene vetni magukat az események sodrába? - Kérdezte közömbösen, mintha ebédre hívott volna minket. Freia csak bólogatott, de bennem maradtak kételyek.
- Ha megkérdezhetem… miről is van szó pontosan? - Kérdeztem. Crispin és az őrző is olyan kedélyesek voltak, hogy szinte idegesített. - És az úrban kit tisztelhetünk? - Néztem végre a hosszú szakállú öregemberre.
- A sodrásoknak megvan az a bájos tulajdonságuk, hogy hajlamosak elsodorni az úszót. De, végülis, ha a végére járhatok annak, hogy mi a fene volt ez, akkor szívesen úszkálok én mindenben, amit hozzám vágnak. Persze, ha előtte válaszolnak mondjuk a mellettem álló országos jócimborám kérdésére, vagy kérdéseire, az se lenne túl nagy hátrány. - Eresztette bő lére újból Crispin. A tünde csak intett az embernek, mire az beszélni kezdett rekedtes hangon.
- A nevem Ludwig von Rotheim, a Hellenburgi Királyi Máguskör egyik magas rangú tagja voltam eddig. Az új zsinati elnök, nagytiszteletű Isidor Bose új fegyverekkel akarja felszerelni a déli egyházat, ami ellen tud állni az újfajta fenyegetésnek. Ennek megvalósításához van szükségem az önök segítségére. - Fejtette ki, én viszont nem elégedtem meg ennyivel.
- És pontosan hogy tud három tünde, aki a természetet imádja mindenek felett, segíteni keresztény egyházak fegyverkezésében? - Szűkült össze a szemem.
- Ez a szöveg valahonnan nagyon ismerős. A szeráfokkal is ez volt a helyzet, nem? Új fegyverek, amelyekkel felvehetjük a harcot az Északiak ellen. A szeráfok szépen bebuktak, és fogalmam sincs, hogy miért...de gondolom náluk nagyobb kaliberű fegyverre lesz szükségünk az új fenyegetés ellen. - Mondta el Crispin a magáét, majd felkuncogott valamin. A férfi viszont felvonta az egyik szemöldökét.
- Pont egy seraphot kell elhozniuk. Pontosabban elérni, hogy a nevezett tárgy egyáltalán elhozható legyen….. Esroniel von Himmelreich seraphjáról van szó. - Mondta ki a lényeget némi hatásszünettel.
- Ha mindez igaz, amit ketten állítanak... - Nézett szét Freia egy kicsit zavarodottan - akkor ennek nem sok értelme van, nem igaz? - Kérdezte. Felvontam a szemöldököm, de ez alkalommal nem szóltam semmit. Hallottam már Esroniel nevét, persze, hogy hallottam, ő volt részben a felelős, hogy két királyságra szakadt Veronia, de eddig mítosznak hittem magát a személyt. Valahogy nem hangzott megfoghatónak ez az egész.
- Oooh... Mondja, hogy legalább azt tudjuk, hogy hol található a szeráfja. És mondja azt, hogy valami szép, kellemes helyen. Meg mondja el azt is, hogy mi történt pontosan a szeráfokkal? - Kezdett bele Crispin vágyakozva, de én valahogy sejtettem, hogy nem lesz könnyű a feladat.
- Lenne értelme, mert a seraphok működése ugyan ellehetetlenült az elmúlt események nyomán, maga a működési elvük hasznos lesz számunkra. A gond a sötét tünde úr felvetéseivel van. Ez a nevezett seraph ugyanis megsemmisült Esroniel csatájában, a zsinati elnökkel együtt, Veroniel, egy nagyhatalmú mélységi ellen. Jelenleg a mi időnkben nem létezik, így is mondhatjuk. - Ismertette a furcsa férfi a bonyodalmat. Freia egy pillanatra a szája elé kapta a kezét, aztán visszaeresztette. - Biztosan van más módja is... legutóbb sem volt valami túlságosan jó vége az ilyen utazásomnak. - Fejezte ki aggodalmát, a helyzet viszont számomra már szinte komikussá vált. Amikor először hívtak tündék magukhoz, a térsíkok közé vittek, most meg az időmmel fognak babrálni? Fel is kuncogtam a gondolatra. Ilyen nincs.
- Nincs nagyon más mód. - Vonta meg a vállát egyszerűen Freiának válaszolva az öreg. Crispin pedig újból mondókába kezdett.
- Öhm, oké, szóval szedjük össze a dolgokat. Egyes pont. - Emelte fel a mutatóujját - A szeráf, amit keresünk, megsemmisült. Kettes pont! - Emelt fel még egyet - A szeráf akkor semmisült meg, amikor egy Idegen Isten verte Bukott Angyallal hadakozott Herr Esroniel. Hármas pont! Ez a nő itt már volt valami időutazós valamin? Vagy hogyan is kell ezt elképzelni. Nulladik pont: hogyan jutunk mi el oda? Nem tudom hányadik pont: most ugye valami ilyenről beszélünk? Mármint hogy más időbe kerülünk át? Amiről még mindig nem hiszem, hogy lehetséges, bár ki tudja? - Kapta el megint a gépszíj.
- A terv a következő: A helyszínre megyünk, ahol Esroniel elnök meghalt. Ott, én a rám ruházott hatalommal visszateszem önöket a csata idejére. Maguk tündék, könnyebben mozognak ilyenekben, mint az emberek, és Veronielnek is nehezebb megrontani a tudatukat, noha épp csak hajszálnyival. Ott önök megoldják úgy a csatát, hogy Esroniel máshogyan haljon meg, amiben a pajzsa épségben megmarad. A harmadik dologra meg majd válaszol a hölgy, ha szeretne. Érthetőnek tűnik az ügy? - Felelgetett sorra Crispin kérdéseire, hozzá hasonlóan emelgetve az ujjait. Újból felkuncogtam: bírtam az öreg stílusát, még akkor is, ha olykor homályosan fogalmazott.
- Nos, fogalmazzunk inkább úgy, hogy a világok közti ürességben jártam, és többek között olyan helyen, ami nem éppen a mi időnkben játszódott le... Biztos maga ebben, varázsló úr, hogy jó dolog a múltba belenyúlni? Egyébként tökéletesen érthető, de felmerült bennem két kérdés is egyszerre. Az egyik, hogy ha a pajzsot sikerülne is valahogy megmenteni mire mennénk vele, mert ahogyan ő is mondta, nem valami sikeres fegyverek azok... A másik meg... hogyan akar minket visszahozni ebbe az idősíkba? - Kapkodta a nő a tekintetét. Elkezdtem masszírozni a homlokomat. Vegyes érzelmeim voltak: nem nagyon kívánkoztam ki egy ilyen ismeretlen terepre, de ha Délnek erre volt szüksége, hogy legyőzze ezt a sok szörnyűséget, nem volt más választás. A Freia által felvetett kérdések viszont engem is érdekeltek, így egyelőre nem szóltam.
- Az elméleti megvalósítás egyszerűnek hangzik, mint törött kézzel borospalackot nyitogatni. A hölgynek vannak jó kérdései, ezekre nem térek ki külön. De... maga most konkrétan azt akarja, hogy mi hárman besétáljunk von Himmelreich és a csúnya Veroniai küzdelmének kellős közepére? Csodálatos lesz...mikor indulunk? - Zárta le a maga részéről Crispin a hosszú beszédeket. Legalábbis nagyon reméltem, hogy lezárta. A férfinek továbbra is nyugodt volt az arca.
- Lesz haszna. Olyan rendszert vagyunk képesek építeni köré, amivel a papjaink számtalanszor hatékonyabban vehetik fel a harcot a mélységiek mesterkedései ellen. Nem kell, hogy besétáljanak a harc közepébe, elég, ha a körülményeket módosítják előtte. Húsz percük lesz, utána automatikusan vissza fognak kerülni a mi időnkbe. Illetve fontos, hogy ne mentsék meg von Himmelreich elnök életét. Annak katasztrofális következményei lennének. - Fejezte be.
- Ez így elég problémás lesz, de megoldjuk. - Mondta a nő határozottan, én viszont nem voltam olyan lelkes és magabiztos, mint ő.
- Bármi tipp, hogy mit csináljunk? Hogyan halt meg von Himmelreich eredetileg, amiben megsemmisült a pajzsa?
- Oké, ne mentsünk meg von Himmelreich-ot, de lopjuk el a pajzsát. Mindezt nem a mi időnkben és nem is Veronia-n. Csodás. A komoly kérdések megválaszolása után csak egy kérdésem lenne: kicsoda maga, hogy ilyen trükköket ki tud vitelezni? Mármint ez nem holmi vásár napi bűvészmutatvány. - Nem zárta le. Miért is gondoltam, hogy lezárta?
- Von Himmelreich elég jól verekedett ahhoz, hogy Veronielt megsebesítse, az angyal pedig komolyan vette a harcot, és elnyelte az elnököt, mindenestől. Már ha azt el tudják érni, hogy fegyverrel ölje meg, az is előny. Én csak egy megbízható öreg mágus vagyok, akinek nincs több maradása ezen a világon, így bátrabban nyúl veszélyes hatalmakhoz. Legyen ennyi elég egyelőre. - Mondta sokat sejtetően.
- Nos, gondolom majd ott kiderül. - Mondtam, majd megdörzsöltem az arcomat. Miért én? Reméltem, hogy ez nem olyan lesz, mint az az óriáskígyó, bár legalább akkor mások ott voltak, és elintézték helyettem. Most nem lesz ott senki más.
- Szóval megette egyben? Pajzzsal együtt... ez mégsem lesz oly egyszerű, mint hittem. - Mondta Freia. Felé fordultam.
- Ebből melyik része tűnt egyáltalán egyszerűnek? - Kérdeztem, némi éllel a hangomban. Nem lett bölcsebb, mióta utoljára találkoztunk.
- Oké, következő kérdés: ki ez a creepy kislány? - Meredt Crispin Freiára. - Eh, majd helyszínen megoldjuk a dolgot. Gondolom, minél hamarabb indulni akarnak. Én még előtte visszaugranék a szállásomra, Dracon-t aztán biztos, hogy nem viszem egy Mélyseggi közelébe. Cimbora, te most megint otthon maradsz. De...konkrétan akkor hova is fogunk menni? Mármint... honnan fog minket a mélyen tisztelt öreg mágus úr átvinni a másik helyre? - Kérdezte, ahogy felmarkolta az állatát. A tünde tiszt válaszolt.
- Alig egynapi lovaglásra északra innét, egy nevenincs mezőnél. Ott volt, ahol von Himmelreich feltartotta Veronielt, hogy a csapataink visszavonulhassanak. Egy óra múlva az istállóknál találkoznak Ludwig mesterrel, aki magukkal tart. Legyenek készen! - Mondta kurtán, és az ember is bólintott.
- Nem vagyok sem creepy sem kislány, már bocs... - Nézett Freia durcásan Crispinre.
- Ezzel vitatkoznék, ijesztgetni szeretsz és nem mondanám, hogy érett vagy… - Mondtam Freiának, a többieknek pedig bólintottam, és visszamentem a szobámba összeszedelődzködni, aztán pedig az istállók felé vettem az irányt, hogy ott bevárjam a többieket.

Kiegészítő cuccok: :

A legutóbbi alkalom során mikor a barakkokban akkor a dolgok egészen elfajultak én pedig a tömlöcben töltöttem egy hetet. Azóta elég sok idő eltelt már és jómagam is bérenc lettem, hogy a tudásommal sikeresen életben tudjak maradni. Sokszor sokféle munkát vállaltam el, sőt még olyat is amit utólag kár volt, de azt hiszem az utóbbi hatalmas esemény miatt kaptam egy második esélyt. Nem hittem volna, hogy behívót kapok valaha a seregtől, de nem haboztam és elmentem a megbeszélt helyre a megbeszélt időben, ahol is ott ült egymagában egy fura öreg kíséretében pedig egy örző. Úgy néz ki egyenlőre egyedül vagyok velük, míg nem mögöttem megjelenik pár alak. Egyikőjüket már ismertem is, a tündelégió tagja volt jól tudom, de nem éppen jó módon váltunk el egymástól, úgy is lehetne fogalmazni, hogy ő volt az aki a tömlöcbe vetett.
- Freia Suntide vadász, Lance Kalver őrző és Crispin Shadowbane bérgyilkos, ha nem tévedek.
-Igen én lennék Freia Suntide, örülök.
- Igen. - Válaszolt Kalver tömören. - Crispin. Mindig örömteli a találkozás. -
- Ahoy, Lánci! Jó téged újra látni...öhm, Hölgyem! És uraim! Elég rossz bérgyilkos lehetek, ha mindenki tud rólam... Igen, én lennék az! –Ebből a pár szóból szerencsére kitudtam venni a neveiket és, hogy ki miért lett ide behívva. Nem nagyon foglalkoztatott, hogy vajon mit gondolhat rólam Lance Kalver, ellenben az ismerőse Crispin nem festett annyira rosszul, mármint nyitottabb volt a másiknál.
- Örülök, hogy elfogadták a hívást. Hogy vészelték az elmúlt napokat? -Kérdi úgy, mintha a egy csendes, tavaszi hét állt volna mögöttünk.
Kissé összeráncolom a homlokomat a kérdésre. Emberek tömege hullott el azon a rettenetes három nap alatt, és valószínűleg azt is tudja, hogy én pár társammal az utcákon öltük a holtakat.
-Valahogyan túléltem a társaimmal az utcán.
- Minden szempontból embert, avagy tündét próbáló volt. De itt vagyunk. -
- Teljesen lazán. Kannibálokat nézegettem, csontvázakat simogattam, kísértetekkel hancúroztam. Egy átlagos Veroniai nap, fogjuk rá. Kivéve, hogy ez a bélsárt is belém fagyasztotta. Szóval ja, eléggé creepy volt. Van egy olyan érzésem, hogy a mi kis szívhez szóló szép levelünk ehhez a témakörhöz fog kapcsolódni...és ahhoz a jó eséllyel Mélységi cukorfalatkához, aki ezt okozta?
Ismét elégedetten bólogat a férfi - Ennek is örülök. Akkor nyilván nem lenne gond, ha még egyszer bele kellene vetni magukat az események sodrába?
Csendesen bólintottam a szavaira, nem éreztem úgy, hogy bármit is hozzá kéne tennem a mondandójához, hiszen ha nem éreztük volna úgy, hogy ide kell jönnünk, akkor nem lennénk itt nem igaz?
- Ha megkérdezhetem… miről is van szó pontosan? És az úrban kit tisztelhetünk? -
- A sodrásoknak meg van az a bájos tulajdonságuk, hogy hajlamosak elsodorni az úszót. De, végülis, ha a végére járhatok annak, hogy mi a fene volt ez, akkor szívesen úszkálok én mindenben, amit hozzám vágnak. Persze, ha előtte válaszolnak mondjuk a mellettem álló országos jócimborám kérdésére, vagy kérdéseire, az se lenne túl nagy hátrány.
A tünde int az embernek, mire az monoton, rekedtes hangon beszélni kezd. - A nevem Ludwig von Rotheim, a Hellenburgi Királyi Máguskör egyik magas rangú tagja voltam eddig. Az új zsinati elnök, nagytiszteletű Isidor Bose új fegyverekkel akarja felszerelni a déli egyházat, ami ellen tud állni az új fajta fenyegetésnek. Ennek megvalósításához van szükségem az önök segítségére.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy én mivel lehetnék a segítségére ebben az esetben, de egyenlőre azon kívül, hogy kovácsüzemet nyitottam semmi nem jut az eszembe, így csak némán figyelem a többiek beszélgetését, miközben felmérem a jelenlévőket. Úgy vélem, hogy nagy eséllyel kettejükkel kell majd a dolgok végére járnom, így már hozzá is szokhatok ahhoz, hogy kellemetlen pillanatok és pillantások tömkelegét kell majd elviselnem.
- És pontosan hogy tud három tünde, aki a természetet imádja mindenek felett, segíteni keresztény egyházak fegyverkezésében? -
- Ez a szöveg valahonnan nagyon ismerős. A szeráfokkal is ez volt a helyzet, nem? Új fegyverek, amelyekkel felvehetjük a harcot az Északiak ellen. A szeráfok szépen bebuktak, és fogalmam sincs, hogy miért...de gondolom náluk nagyobb kaliberű fegyverre lesz szükségünk az új fenyegetés ellen.
A férfi felvonja az egyik szemöldökét - Pont egy seraphot kell elhozniuk. Pontosabban elérni, hogy a nevezett tárgy egyáltalán elhozható legyen. Esroniel von Himmelreich seraphjáról van szó.
-Ha mindez igaz amit ketten állítanak... -nézek itt Crispinre és az öregre- akkor ennek nem sok értelme van nem igaz?
- Oooh.... Mondja, hogy legalább azt tudjuk, hogy hol található a szeráfja. És mondja azt, hogy valami szép, kellemes helyen. Meg mondja el azt is, hogy mi történt pontosan a szeráfokkal?
- Lenne értelme, mert a seraphok működése ugyan ellehetetlenült az elmúlt események nyomán, maga a működési elvük hasznos lesz számunkra. A gond a sötét tünde úr felvetéseivel van. Ez a nevezett seraph ugyanis megsemmisült Esroniel csatájában, a zsinati elnökkel együtt, Veroniel, egy nagyhatalmú mélységi ellen. Jelenleg a mi időnkben nem létezik, így is mondhatjuk.
Egy pillanatra a kezemet a szám elé kapom, majd újra leeresztem magam elé. -Biztosan van más módja is... legutóbb sem volt valami túlságosan jó vége az ilyen utazásomnak.-gondolok itt arra, hogy amikor a világok között jártunk a két északival és Suzyval akkor annak a végeredménye a három förtelmes nap lett. És akkor bizony a múltban is jártunk ha csak egy rövid időre is.
- Öhm, oké, szóval szedjük össze a dolgokat. Egyes pont a szeráf, amit keresünk, megsemmisült. Kettes pont! A szeráf akkor semmisült meg, amikor egy Idegen Isten verte Bukott Angyallal hadakozott Herr Esroniel. Hármas pont! Ez a nő itt már volt valami időutazós valamin? Vagy hogyan is kell ezt elképzelni. Nulladik pont: hogyan jutunk mi el oda? Nem tudom hányadik pont: most ugye valami ilyenről beszélünk? Mármint hogy más időbe kerülünk át? Amiről még mindig nem hiszem, hogy lehetséges, bár ki tudja?
- Nincs nagyon más mód. - vonja meg a vállát egyszerűen - A terv a következő: A helyszínre megyünk, ahol Esroniel elnök meghalt. - Emeli fel ő is két ujját, jelezve, hogy Crispin 2. pontjára válaszolt. - Ott, én a rám ruházott hatalommal visszateszem önöket a csata idejére. Maguk tündék, könnyebben mozognak ilyenekben, mint az emberek, és Veronielnek is nehezebb megrontani a tudatukat, noha épp csak hajszálnyival. Ott önök megoldják úgy a csatát, hogy Esroniel máshogyan haljon meg, amiben a pajzsa épségben megmarad. - Erre egy ujját emelte, ismét jelezve, hogy mire felelt. - A harmadik dologra meg majd válaszol a hölgy, ha szeretne. - tette hozzá sokat sejtetően. - Érthetőnek tűnik az ügy?
Követem a tervet, majd ahogyan a felek szépen felvázolják a pontokat egyre csúnyábban húzom a számat, majd a végén hozzáteszem az egészhez a saját nézőpontomat: -Nos fogalmazzunk inkább úgy, hogy a világok közti ürességben jártam, és többek között olyan helyen, ami nem éppen a mi időnkben játszódott le... -arra meg inkább nem hívom fel a figyelmet, hogy láttam, ahogyan azt a szörnyű három napot okozó szörnyeteget az északiak elengedik - Biztos maga ebben varázsló úr, hogy jó dolog a múltba belenyúlni? - váltottam át a tekintetem Crispinről a varázslóra - Egyébként tökéletesen érthető, de felmerült bennem két kérdés is egyszerre. Az egyik, hogy ha a pajzsot sikerülne is valahogy megmenteni mire mennénk vele, mert ahogyan ő is mondta, nem valami sikeres fegyverek azok... A másik meg... hogyan akar minket visszahozni ebbe az idősíkba?
- Áh, szóval az északiak felelősek ezért? Na de hogy engedték el azt a valamit...? Ne, inkább ebbe ne is menjünk bele. Az elméleti megvalósítás egyszerűnek hangzik, mint törött kézzel borospalackot nyitogatni. A hölgynek vannak jó kérdései, ezekre nem térek ki külön. De...maga most konkrétan azt akarja, hogy mi hárman besétáljunk von Himmelreich és a csúnya Veroniel küzdelmének kellős közepére? Csodálatos lesz...mikor indulunk?
A férfi nyugodt arccal néz minket - Lesz haszna. Olyan rendszert vagyunk képesek építeni köré, amivel a papjaink számtalanszor hatékonyabban vehetik fel a harcot a mélységiek mesterkedései ellen. Nem kell, hogy besétáljanak a harc közepébe, elég, ha a körülményeket módosítják előtte. Húsz percük lesz, utána automatikusan vissza fognak kerülni a mi időnkbe. Illetve fontos, hogy ne mentsék meg von Himmelreich elnök életét. Annak katasztrofális következményei lennének.
-Ez így elég problémás lesz, de megoldjuk.
- Bármi tipp, hogy mit csináljunk? Hogyan halt meg von Himmelreich eredetileg, amiben megsemmisült a pajzsa?
- Oké, ne mentsünk meg von Himmelreich-ot, de lopjuk el a pajzsát. Mindezt nem a mi időnkben és nem is Veronia-n. Csodás. A komoly kérdések megválaszolása után csak egy kérdésem lenne: kicsoda maga, hogy ilyen trükköket ki tud vitelezni? Mármint ez nem holmi vásár napi bűvészmutatvány.
- Von Himmelreich elég jól verekedett ahhoz, hogy Veronielt megsebesítse, az angyal pedig komolyan vette a harcot, és elnyelte az elnököt, mindenestől. Már ha azt el tudják érni, hogy fegyverrel ölje meg, az is előny. Én csak egy megbízható öreg mágus vagyok, akinek nincs több maradása ezen a világon, így bátrabban nyúl veszélyes hatalmakhoz. Legyen ennyi elég egyelőre.
Nem nyugtatott meg az öreg, de továbbra is úgy érzem, hogy meg tudjuk oldani valahogy. -Szóval megette egyben? Pajzzsal együtt... ez mégsem lesz oly egyszerű, mint hittem- hiszen ha belegondolunk egyben ette meg… azaz nem kellett hozzá a fegyvere sem, hogy megölje, szóval, hogy ezt elérjük, talán azt kéne elérnünk, hogy velünk foglalkozzon, ha csak arra az egy pillanatra is amíg őt kéne megennie… talán eléggé megzavarjuk, hogy inkább csak leszúrja azt az embert.
- Nos, gondolom majd ott kiderül. Ebből melyik része tűnt egyáltalán egyszerűnek? -
- Oké, következő kérdés: ki ez a creepy kislány? –nézett rám az alak majd vállat vont. - Eh, majd helyszínen megoldjuk a dolgot. Gondolom minél hamarabb indulni akarnak. Én még előtte visszaugranék a szállásomra, Dracon-t aztán biztos, hogy nem viszem egy Mélyseggi közelébe. Cimbora, te most megint otthon maradsz. De...konkrétan akkor hova is fogunk menni? Mármint...honnan fog minket a mélyen tisztelt öreg mágus úr átvinni a másik helyre?
A tünde férfi válaszol most - Alig egynapi lovaglásra északra innét, egy nevenincs mezőnél. Ott volt, ahol von Himmelreich feltartotta Veronielt, hogy a csapataink visszavonulhassanak. Egy óra múlva az istállóknál találkoznak Ludwig mesterrel, aki magukkal tart. Legyenek készen!- Mondta kurtán, és az ember is bólintott.
Szúrósan nézek a sötétbőrű új társamra, majd neki szólok: - Nem vagyok sem creepy sem kislány, már bocs...
- Ezzel vitatkoznék, ijesztgetni szeretsz és nem mondanám, hogy érett vagy… -  Mondta nekem Kalver.
- Nyugi, csak morcosak vagyunk. Lesz ez még jobb is, kislá....hölgyem! –Nos úgy néz ki, hogy nagyon kellemes társaság rajtam fog élcelődni, nem is volt más vágyam, de komolyan. Úgyhogy amikor ők elindultak összeszedni a cuccaikat én szimplán a megbeszélt hely felé vettem az irányt. Úgy tűnt, hogy én voltam az egyetlen aki nem úgy készült, hogy szimpla megbeszélés lesz és hozta magával a cuccait.
Előrelátásomat így a saját gondolataimmal tölthettem a hátra maradt időben.
Összegezve szóval, van egy Kalver a csapatban, aki a legutóbbi dolog miatt úgy néz ki engem fog csesztetni végig, de ha ez így lesz, akkor sajnos nem garantálhatom, hogy nem fogok neki csúnyákat mondani. A másik alak valami Crispin pedig úgy néz ki egy elég szószátyár alak lesz, aki mindenhez valamit hozzáfog fűzni… Így úgy döntöttem, hogy a saját lelki békém miatt elmegyek a legközelebbi kocsmába és veszek két kulacsra való bort és azt az övemre kötöm.
-Jól fog ez még jönni nekem a hosszú úton ilyen társakkal…

Nem késlekedtünk sokat az indulással, a fura öreggel együtt hamar elkészültünk, és elindultunk. Nem nagyon beszélt, és én is csöndben maradtam: nem nagyon volt mit mondanom. Viszonylag sokáig lovagoltunk, egy ponton megesküdtem volna rá, hogy ez a környék egykor északi határvidék volt. A táj viszont nem volt egy idő után olyan ismerős, vagy legalábbis ebben a formájában: a fák eléggé meg voltak tépázva, és a mocsaras talajból fegyver-és páncéldarabok álltak ki. ~ Egyértelműen egy csatahelyszín ~ Jegyeztem meg magamban, ahogy közeledtünk. Ahogy odaértünk, egy több méter átmérőjű kört vettem észre, amiben egy szabályos háromszög formájú terület volt, tükörsimán, sőt, mintha tényleg tükör borítaná a területet, de legalábbis üveg.
- Ott semmisült meg von Himmelreich. - Bökött rá a területre az öreg, mikor leszállt a lóról.
- Hát, ahogy láthatjuk, eléggé durva csata folyhatott itt le. - Jegyezte meg Crispin a fejét vakarva, majd újra végigment a terven, a biztonság kedvéért. - Tehát ismét: 20 percünk lesz ugyebár odaát. Ha előbb végzünk, akkor csak a hátra maradó időben próbáljunk meg nem meghalni, vagy van valami mód, hogy előbb visszatérjünk a mi síkunkra? - Lökte a szokásos dumáját, de nem is igazán oda figyeltem, a háromszög jobban lekötött.
- Hű… - Mondtam csendesen, ahogy leszálltam a lóról, és leguggoltam, hogy megérintsem az üvegfelületet.
- Így van, húsz perc. Húsz percen belül én hozom magukat vissza élve, vagy holtan, ugyanis meghalhatnak odaát. Korábbi visszajutás nem lesz. -Mondta az öreg, ahogy a rendkívül hideg üvegfelület szikrát pattintott, mikor hozzáértem. Gyorsan visszarántottam a kezemet.
- Na jó, mi ez? - Kérdeztem kicsit bosszúsan a háromszögre mutatva, azonban az öreg csak megvonta a vállát.
- Valami rejtélyes mágia nyoma. A szemtanúk, akik látták, azt mondták, hogy egy pillanatra a feje tetejére állt a világ, majd egy nagy lángoló kerék jelent meg az égbolton, de olyan nagy, hogy talán egész Veronián látni lehetett. Annak a keréknek voltak szemei, becsukva, és ahogy az egyiket kinyitotta, a zsinati elnök egész egyszerűen eltűnt, ott meg megjelent az az üveglap... Legalább is ezt állítják, amennyire hihetünk az elméjüknek. - Mondta, mintha természetes lenne. Megdörzsöltem a kezemet.
- Nem akarják megvizsgálni? - Kérdeztem. Alapból nem rajongtam a mágusokért, és még jobban aggasztott, ha valamit nem ismertek. Aztán megmasszíroztam a homlokomat.
- Mindegy is. Menjünk, legyünk túl rajta. - Mondtam, jelezve, hogy készen állok. Körülnéztem, és a többieken is ezt láttam, az öreg pedig bólintott, és elővett valamit, ami egy láncos buzogányra hasonlított, amit középen széltében kettévágtak, de nem tudtam megmondani, mi az. Halványkék tűzzel begyújtotta, és mély torokhangon kántálni kezdett, amitől kirázott a hideg. A füst, ami a furcsa tárgyból áradt, közénk áramlott, a látásom pedig eltorzult, és akárhogy dörzsöltem a szememet, nem múlt el. Az öreg teste egyszer csak mintha szalagokra bomlott volna, a világ pedig mintha a füstből állt volna össze. Ugyan ott voltunk látszólag, de az égen a vörös hold volt az egyetlen fényforrás, amitől felállt a szőr a hátamon. Körülnéztem: elcsigázott, megtépázott, vegyes északi-déli katonákat láttam. Elöl, amennyire láttam, volt pár nagyobb rangú tiszt is, a földön pedig mindenütt emberek és gyomorforgató torzszülöttek tetemei hevertek változatosan szétszabdalva. Az emberek között elől az egyik egy feltűnően ezüstös hajú volt, aki egy másik holttest fölött térdelt. És a legijesztőbb az egészben az volt, hogy néma csend uralkodott, csak néha nyihogott egy-egy ló, vagy zördült meg egy páncél. Freia azonnal harckészültségbe helyezkedett, de Crispin rögtön leintette.
- Légy szíves, ha megjelenik a... hmm.... mi kedves pajzs-zabáló barátunk, ne lőjél rá. Pretty pleaaaase. Nincs kedvem ma meghalni.... vagy tegnap vagy tegnapelőtt. Vagy mi. - Mondta a megszokott stílusában, én viszont most nemigen próbáltam értelmezni azt a zagyvaságot, ami kijött a száján. A kardom markolatára tettem a kezem.
- Baromi rosszat sejtek… - Mondtam aggódóan, ahogy lassan előhúztam a pengét.
- Ez már egy lezajlott csata… Nem a harc közepébe kellett volna érkeznünk? - Suttogtam idegesen a többieknek. Mindenki némán várt, csak az öreg egyenesedett fel, és rázta meg a fejét.
-I did not even want to... here are too many people who want to kill us! Nem tudhatjuk, hogy mi mikor történik pontosan, és az öreg még itt van és él, szóval jók vagyunk! - Szűrte át a nő a fogai között a választ.
- Anyway, get ready for everything. I have a bad feeling about this. - Zárta le Crispin a maga részéről.
- Igaz… - Ismertem be kelletlenül, hogy még nem késtünk el, majd a magas férfire néztem, aki a bal kezén egy különlegesnek tűnő pajzsot viselt. ~ Biztos ő Esroniel…~ Mondtam magamban, ahogy követtem a tekintetét a szememmel. Egyszer csak megjelent egy baljós, vérvörös fénnyel világító nő, de még én is tudtam azonnal, hogy ez csak egy nő formát felvett… valami. Nem létezik, hogy földi lény ilyen legyen. Farkasszemet nézett Niellel egy hosszú pillanatig, majd a kezdeti dermedtségből a katonáknak nagyjából egyharmada öngyilkos lett. Crispin is a torkához emelte a fegyverét, de azonnal cselekedtünk: Freia az íjával, én a kardommal fegyvereztem le a férfit.
-Tündék.. asszem lassan itt az idő, mit tegyünk? - Kérdezte a tünde nő óvatosan, ahogy a jelenés elkezdett beszélni Esroniellel.
- How I fucking hate this motherfuckers! Thanks for your help, guys. Tho it hurts a bit. Nevermind. - Morgolódott Crispin. - Egyelőre még az egész sereg itt van, vagy legalábbis ezred, vagy mi a fene. A harc még nem kezdődött el ténylegesen. Amúgy az a nő irtózatosan szexi. Lánci, te próbáld meg elcsábítani azt a lebegő nőt, én elcsórom Esroniel pajzsát, Freia...te csak vesd be a női bájaidat. Amennyiben ez nem jó terv, közelebb kell kerülnünk a Zsinatelnökhöz. Ez az első. Freia, te maradj távolabb az íjaddal. Ez a második. A harmadik... soha se menj szomjasan csatába. - Fejezte be egy emberes korttyal a mondanivalóját, amit a táskájából halászott elő.
- Nagyon úgy érzem, hogy cselekednünk kellene, de nem hiszem, hogy jó ötlet lesz… - Morogtam. - Az a nőszemély szerintem veszélyes lesz. - Mondtam, ahogy egy barátságos tockost nyomtam le Crispinnek. - Meg ne szólalj. - Figyelmeztettem, ekkor pedig Esroniel hátraüvöltött, és maga elé emelte a pajzsát - Minden egység! Vissza! Vissza! El innét! - Kezdett hátrálni, a nő pedig követte, amelyik katona pedig túl lassú volt, egyszerűen szétszakadt.
-Nos én már láttam ezt a nőt... és valóban az veszélyes, de nem akarok tolakodó lenni ezt majd később, most előbb menjünk oda az öreghez! - Kottyantotta közbe Freia, de én inkább először a meneküléssel foglalkoztam.
- Ha már találkoztál vele, harcoltatok is ellene? A baj az, hogy Esroniel-nek a pajzsában van a szeráfja. Hogyan vegyük el tőle és éljük túl még majdnem húsz percig? Gyerünk, Cyne, gondolkozz! Kiril, Te is, hogy rohadjál meg, lássam legalább valami hasznodat! - Kapcsolta be az agymenését Crispin.
- Nem harcoltunk ellene, csupán láttam őt, és ki az a Kiril? - Kérdezte értetlenül a nő.
- Mindenek előtt szedd össze a fegyvereid! - Mordultam Crispinre, ahogy vadul elkezdtem gondolkodni.
- A barakkokban az a hír járja, hogy hangokat hall a fejében, biztos ő az egyik. - Válaszoltam közben Freiának, ahogy szélsebesen forogtak az agykerekeim.
- Egyelőre csak kövessük őt. Van egy erős sejtésem, hogy a húsz perc arra vonatkozott, hogy annyi idő fog eltelni Esroniel haláláig, ez a helyzet viszont egyáltalán nem alkalmas! - Hangsúlyoztam ki az „egyáltalán” szót, és elkezdtünk menekülni.
- Szóval akkor róla meséltek nekem a jó múltkor? - Kérdezte futás közben.
- Mittudomén… - Válaszoltam Freiának, jobban el voltam foglalva azzal, hogy biztonságba kerüljek. Elképedve és undorodva figyeltem, ami történik, miközben futottam a katonákkal.
Az erdősávba érve nekitámaszkodtam egy pillanatra egy fának, fújtam, és egy merész ötlettől vezérelve, miközben Crispin beszélt, a többiekkel, közel lépdeltem Esronielhez, de nem szólaltam meg, csak néztem arra, amerről jöttünk, ő viszont elindult arra, amerről én jöttem.
- Őrültséget beszélsz, tünde. Ha egy hajszállal is gyengébb az elmém és nem véd annyi mágia, már én is darabokban lennék odakint. Jelenleg esélyünk sincs ellene. A legtöbb, amit tehetek, hogy feltartóztatom néhány másodpercig, amíg ti elmenekülhettek messze. - Mondta. Nem hallottam ugyan, mit hordott össze Crispin, de nem volt nehéz elhinnem, hogy tényleg őrültséget.
- Talán egyszerűbb lenne, ha elterelnénk többen a figyelmét, nem? - Vetette oda az íjásznő.
- Hogyan? - Kérdeztem Esronieltől, nem is fáradva azzal, hogy Freiának megmagyarázzam, miért beszél bolondságokat, ahogy követtem a többiekhez sétáló férfit.
- Kiállok, és elterelem a figyelmét. Nem nagy meglepetés talán, de igen sokat megtudtam róluk mostanság, és talán tűnhetek elég fenyegetőnek ahhoz, hogy előbb engem próbáljon meg összezúzni, mint titeket. De ehhez most el kell kezdenetek rohanni! El innét! - Mondta, de Freia csak bambult.
- Sok sikert, Herr Esroniel. A mai tettére sokáig fognak még emlékezni a jövő generációi, ezt biztosra tudom. - Mondta Crispin, de ő se akart megmozdulni.
Nagy levegőt vettem. ~ Itt a pillanat…~ Gondoltam, és megszólítottam.
- Ha figyelemelterelés a cél, azt javaslom, hagyja itt a pajzsát. - Kezdtem óvatosan - Védelem nélkül még vonzóbb célpont lesz.
És most következett az, amire a legkevésbé se számítottam volna.
- Noha a mélységi tisztában van az erejével, igazából mond valamit. A pajzsom jelenleg semmit sem ér, a benne lévő seraph is néma. Sőt, tulajdonképp a kardomat is itt kellene hagynom. -Mondta a férfi.
- Lánci, fogd a pajzsot és rohanj minél biztosabb távolságra. Hármunk közül te vagy fizikailag a legalkalmasabb rá. Én nekem még össze kell kapnom legalább Clandestine-t. Van egy érzésem, hogy egy felszentelt éjgyilokra még szükségem van. Vagy...? Vigyem én? De akkor te keresd meg Clandestine-t. Fury maradhat, ha úgy adódik. Amennyiben Lánci nem szeretné a pajzsot vinni, felkapom én. Bár szerintem lehet, hogy hülyének néz majd minket Esroniel, amiért csak úgy ellopjuk a pajzsát, amiről azt mondtuk, hogy nyugodtan hagyja itt. - Mondta Crispin, tudomást sem véve arról, hogy a férfi továbbra is itt áll mellettünk, nem is reagáltam rá először, csak bólintottam a Zsinatelnöknek.
- Áldja meg az Isten! - Mondtam ki a legkeresztényebb dolgot, ami az eszembe jutott. Odalépdeltem mellé. - Vállalom, hogy eljuttatom ezeket az Egyháznak, hogy további szolgálatot tegyen. - Mondtam nagyot nyelve, ahogy a pajzsra néztem.
- Az teljesen biztos, hogy én egy lépést se teszek visszafelé. Majd megkeresed később, de valami azt súgja, hogy rá fogok kényszerülni még arra, hogy a kardomat forgassam. - Válaszoltam Crispin feltevésére, közben viszont Esroniel lemondóan sóhajtott, és megengedett magának egy félmosolyt.
- Sejtem, hogy maguk valamiféle rablást végeznek épp, de nem bánom. Csak jó helyre menjen az ára, és el ne igyák. Menjenek, de rögvest innét! - Mondta, majd visszaindult a nő felé. - Ha tudnánk, mi ez, elmondanánk… - Mosolyogtam vissza kelletlenül.
- Ennyi? Hát ez korán sem volt olyan, mint amilyennek hittem... Minden esetre én felmegyek oda. -Mondta Freia, mire Cyne érthető módon kikelt magából.
- Te most szopatsz? Másszál már le a fáról, Hold Anya szerelmére, Freia! Nem fogunk itt dekkolni, nekem aztán elhiheted! - Mordult a lányra hitetlenkedve, ahogy megpróbálta felcsatolni a hátára az igen nehéznek tűnő toronypajzsot, és elégedetlenkedve csóválta a fejét valamin. - Oké, Lánci, de akkor kettőnk helyett is harcolsz, mert nálam semmi fegyver nem maradt. Fenébe. Hülye Mélyseggiek. Na sipirc innen! Most kettőtöknek védenetek kell engem, amíg ez az izé nálam van! - Mondta, aztán elkezdett hátrálni, én viszont nem szórakoztam szavakkal, egyszerűen megfogtam Freia lábát. - Azt mondta, hogy tűnés van. - Mondtam nyugodt hangon. - Én azt tanácsolom, hogy kövessük a tanácsot. Egy biztos, mindenki tudni fogja, hogy egyedül te felelsz az életedért. - Fejeztem be, majd elengedtem a lábát.
- Nem lesz abból gond. - Mosolyogtam immár őszintén Crispinre, ahogy felemeltem a kardomat, és elkezdtem hozzá hasonlóan hátrálni. Láttam, ahogy Esroniel néhány szó után elkezd verekedni a nővel, és nem úgy nézett ki, mint aki túl fogja ezt élni. Egy katona sürgetett meg minket.
- Jó lenne menni most már, ne legyen hiábavaló a nagytiszteletű áldozata. Jöjjenek! - Intett, és meglódult.
- Ehh, ezt muszáj volt? … Whatever - Mászott le kelletlenül, és a katonák után iramodott.
- Nem kell kétszer mondani! Rohanás van, bajtársak! Hogy éljünk még egy napot! Rest in Piece, Mister Himmelreich! -Fűzte hozzá a kötelezőt Crispin, majd hozzám fordult futás közben. - Heh, Lánci. Legközelebb megyünk erdőbe, nekem is rángass már le egy nőt egy fáról! Nem is tudtam, hogy ezek fán nőnek! - Próbált viccelni, én viszont ennél borúlátóbb voltam.
- Ennél jobb ízlésed van. - Morogtam, ahogy őt fedezve rohantam.

A kis kirándulásunk első meglepő pontja az volt, hogy az északi-déli határon mennyire kevés katona is volt. Konkrétan úgy tudtunk átkelni, hogy észre se vettek minket, így a csapatunk mindenféle bonyodalom és konfliktus nélkül lépett át arra a területre, melyet Gustav király emberei fennhatósága alatt állt. A csapat a kis sikerélmény ellenére is csendben bandukolt tovább, mindenki a saját gondolataival volt lekötve. Nem kételkedtem aban, hogy mindhárman azon gondolkoztunk: hogyan fogjuk megvalósítani ezt a feladatot. Hogyan szerezzük meg von Himmelreich pajzsát úgy, hogy egy Mélységi - még hozzá egy igen erős, aki mellett jó eséllyel Hoshekh ereje is eltörpül - is ott lesz a helyszínen .Akárhogy is erőltettem magam, egyelőre semmi ötlettel nem tudtam előrukkolni, így szokásomtól eltérően végig csendben maradtam. Aztán végül a helyszín változni kezdett és nemsokára egy olyan helyre érkeztünk, ami egyértelműen hatalmas pusztítás jegyeit hordozta magán.
  A néhai kis erdő (fák csenevész csoportosulása inkább) úgy nézett ki, mint ha egy haragos isten nyúlt le volna az égből, s a víz, ami a talajban gyülemlett fel, hirtelen utat tört magának. Az ingovány hamar magának követelte a területet, s a lápos foltok közül páncéldarabok, fegyverek, csontok kandikáltak elő. Rothadó bőrszíjak, fehér csontok. Egy egész század elpusztult itt. A helynek sötét aurája volt s ahogy beljebb sétáltunk, csak még furábbá vált. Megálltunk egy területen, ahol a pusztítás csak még nagyobb volt. Ahogy ráléptünk a szilárd földdarabra, az halkan porcogott a léptünk alatt. Üveg. Hogy a francba került ide üveg? Mekkora nyomás volt itt? Meglepődve és némileg megrémülve álldogáltam azon a helyen, ahol a néhai Zsinatelnök a halálát lelhette. Jajj, Lory és Ada: ezt a hírt vajon hogyan fogadtátok volna?
- Ott semmisült meg von Himmelreich - mutatott a minket kísérő varázsló egy furcsa, közel háromszögletű alakzatra a földön.
- Hát, ahogy láthatjuk, eléggé durva csata folyhatott itt le.
 A megjegyzésnek semmi értelme nem volt, a helyzethez nem adott hozzá semmit sem, de úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell, hogy megszakítsam a folyamatosan pesszimista és anihilista gondolatmenetemet. Igyekeztem arra koncentrálni, ami előttünk volt, miközben fejvakargatva jártam körbe a területet, de inkább megtartottam a távolságot az üvegtől és attól a háromszögletű ponttól. Rossz aura. Sötét aura. Nem tetszett ez nekem.
- Hű... - Lánci soha se volt túlságosan beszédes figura, de ezzel a két betűvel tökéletesen leírta az egész helyzetet, miközben az üveget vizsgálgatta. Kedves egészségére váljék.
- Tehát ismét: 20 percünk lesz ugyebár odaát. Ha előbb végzünk, akkor csak a hátra maradó időben próbáljunk meg nem meghalni, vagy van valami mód, hogy előbb visszatérjünk a mi síkunkra?
- Így van, húsz perc. Húsz percen belül én hozom magukat vissza élve, vagy holtan, ugyanis meghalhatnak odaát. Korábbi visszajutás nem lesz.
  Ahogy arra számítottam és ahogy attól féltem. Lehet, hogy nem a pajzs megszerzése lesz a legnehezebb, hanem az, hogy túléljünk. Valahol, a múltban, egy vérszomjas Mélységi és pár halott katona társaságában. Nem hinném, hogy ezen a ponton a tünde mivoltunk bármiféle előnyt is jelentett volna a számunkra. Hold Apának és Anyának, de még a Természetnek sincs itt akkora ereje, hogy dacoljon egy ilyen förtelemmel szemben. Akkor nekünk még is, hogyan lenne rá esélyünk? Akárhogy is beleástam magamat a Mélységiek titkaiba, akármennyire is nagy pofám volt néha...de legbelül mindig is tudtam, hogy nem vagyok én se von Himmelreich, se a múlt valamelyik nagy hőse. Csak egy egyszerű sötét tünde, aki a bátorság és botorság álcája alatt totálisan meg van rettenve ezektől a dögöktől, de nem hagyhatja, hogy gyengének lássák. Két éjgyilokomat előhúzva próbáltam elszánt arckifejezést varázsolni magamra, miközben Lance kezén valami szikra futott keresztül az üveget vizsgálgatva és gyorsan vissza is rántotta a kezét, arcán talán döbbenettel vagy aggodalommal. A fene se tudja.
- Na jó, mi ez?
- Valami rejtélyes mágia nyoma - vonogatja a vállát az öreg mágus. - A szemtanúk, akik látták, azt mondák, hogy egy pillanatra a feje tetejére állt a világ, majd egy nagy lángoló kerék jelent meg az égbolton, de olyan nagy, hogy talán egész Veronia-n látni lehetett. Annak a keréknek voltak szemei, becsukva, és ahogy az egyiket kinyitotta, a zsinati elnök egész egyszerűen eltűnt, ott megjelent az az üveglap..Legalábbis ezt állítják, amennyire hihetünk az elméjüknek.
  Óh, hát ez csodálatos. Az elbeszélés első részénél azt hittem, hogy a Vörös Holdról beszél az öreg. De annak - tudtommal - nem volt szeme. De...nem, nem merészkedtem mélyebbre ezen sötét gondolatokban és furcsa teóriák felállításában. Nem akartam további elméleteket felállítani - majd meglátjuk, hogy mi is volt valójában. Már ha meglátjuk. Már ha túléljük, hogy elmondhassuk. Megkínzott tekintettel néztem végig a többieken, aztán lehajtottam a fejemet, hogy ne lássák. Csend ereszkedett rám is és Freia-ra is.
- Nem akarják megvizsgálni? - tette fel a kérdést, amire válasz nem érkezett, így végül Lánci is feladta az ilyen irányú érdeklődést. - Mindegy is. Menjünk, legyünk túl rajta.
  Az öreg csak biccent. Fel volt már erre készülve, és nem volt értelme tovább húzni a dolgokat. Túl kellett esnünk rajta, akármennyire is nem kívántuk már ezen a ponton ezt az egészet. A tömjénező látványa nem töltött el túlságosan nagy jó kedvvel, s ahogy a mágia lángra lobbant körülötte, s ahogy a mély hangú kántálásba kezdett - az egész valóság és realitás összecsavarodott és eltorzult. Éreztem, ahogy a sajátomnál jóval nagyobb erők lépnek hatásba, aztán...hirtelen váltás és már egy más időben, de sajnos ugyanazon a helyen találtam magamat. Legalábbis, így kellett hogy legyen.

  Rosszalló tekintettel méregettem az égboltozaton terpeszkedő vörös holdat. A rémálom megtestesülését, amelyet elég volt egyszer látni három nap erejéig, nem kívánkoztam ismét a társaságában tölteni akár egyetlen másodpercet is. Az alapból sötét világon végig szánkázó vörös fények, a katonák páncélján visszatükröződő, már-már lángokat utánozó fénypászmák kísérteties hangulatot teremtettek. Egy kisebb sereg közepén találtuk magunkat, s bár nem voltam valani nagy katonai szakértő, így is észre vehettem a különbséget az északiak és a déliek páncélzatán, a rangjelzéseken, a színeken. Az utolsó harcban úgy látszott, hogy még az örökké disszonanciát és ellenségeskedést kereső emberek is képesek voltak összefogni.
  Undorodva léptem arrébb pár lépést, ahogy a lábam előtt halott emberek és elpusztult Mélységi ivadékok tetemei hevertek. Undorító látványt nyújtottak és örültem, hogy nekem nem kellett ezekkel szembe néznem. Nem erre lettem én kiképezve, Hold Anya szerelmére! Nincs bennem semmi különös, nem vagyok jobb én senkinél sem...és most még is itt vagyok. Utáltam minden egyes percét. Tényleg meg kellett volna húzódnom az árnyakban, a névtelenségben...tényleg el kellett volna mennem Loreena-val és Armin-nal. El innen, jó messze.  A csatatéren egyenletes, gonosz szél szánkázott végig, meglebegtetve azt az ezüstszínű hajzuhatagot, amely akár az enyém is lehetett volna, csak nem volt annyira stílusos és menő. De a haj ahhoz tartozott, akit kerestünk. Ezt ösztönösen tudtam. Ha nem is láttam élőben a vénséget, a leírások alapján könnyen felismerhető volt: Esroniel von Himmelreich, Zsinatelnök, a Reformációk Kirobbantója, Dél úgynevezett Hőse...egy halandó, túl nagy súllyal és felelősséggel a vállán. Csodálom, hogy nem roppant még bele. Csodálom, hisz én már rég beleroppantam volna. De még ezeket a gondolatokat félre téve is megfogalmazódott bennem egy másik kérdés: miért ide kerültünk vissza? Azt hittem, hogy már csak akkor fogunk itt lenni (vagy még csak akkor?), amikor Esroniel és a csúnya Mélységi csatája zajlik le. De itt még bőven voltak körülöttünk. Na nem mintha panaszkodtam volna. Sok-sok élő pajzs. Mármint nemsokára halott élőpajzs. Élőhalott pajzs? Rohadt nekromanták. Azonban ezeket a gondolatokat is félre teszem, ahogy meglátom, hogy Freia már az íjával készül zsonglőrködni.
- Baromi rosszat sejtek... - nem tudom, hogy Lánci most Freia-ra, vagy a szélre, vagy a csatára gondolt-e. - Ez már egy lezajlott csata...nem a harc közepébe kellett volna érkeznünk?
 A kérdése jó, határozottan jó, hisz engem is ez foglalkoztat a jelen pillanatban. De azért nem állom meg, hogy Freia-t kis nyugalomra intsem.
- Légyszives, ha megjelenik a...hmm....mi kedves pajzs-zabáló barátunk, ne lőjj rá. Pretty pleaaaaase. Nincs kedvem ma meghalni...vagy tegnap vagy tegnapelőtt. Vagy mi.
  Mert az pár problémát felvetett volna. Példának okáért azt, hogy ha én itt meghalok, akkor az, amit később tettem (fogok tenni) az megtörténik-e, avagy sem? Ha én itt meghalok, akkor nem történik meg a Mina-val való beszélgetésem, az Abigail-lel való vándorlásom a pusztaságon keresztül. Vagy még is? A rohadt égbe, a fene se tudja. Utáltam ezt a helyzetet.
- I do not even wanted...just here are too many people who wants to kill us! - felel vissza a lány némi tört tündeséggel, gondolom a közelünkben álldogáló emberek miatt, majd visszavált emberi nyelvre, mielőtt kinéznek minket. Bár eddig totálisan leszartak minket, úgy hogy ezzel se lett volna baj. - Nem tudhatjuk, hogy mi mikor történik pontosan és az öreg még itt van és él, szóval jók vagyunk!
- Anyway, get ready for everything. I have a bad feeling about this.
  A rossz érzéseim soha se szúntek meg, sőt, egyre jobban erősödtek, ahogy a Zsinatelnök egy adott irányba fordul. Én is követem őt. Onnan lesz várható az ellenség, gondolom én. Nemsokára meg fog történni - meg kell, hogy történjen - és azt kívántam, hogy akkor történjen már, és érjen véget ez a várakozás.
- Igaz...

  Hogy mi volt igaz és mi nem Lánci meglátása szerint, arról fogalmam sem volt. Hisz hirtelen megéreztem valami nagynak, gonosznak és sötétnek a jelenlétét. Fordulnom sem kellett, hisz szinte az egész látómezőmet betöltötte az a látvány, amelyről az öreg mágus beszélt már. Egy hatalmas női alak, vérvörös fejjel, vagy mivel, és fegyverekkel, páncélokkal, meg mindennel. Döbbenten és rémülten álltam egy helyben. Ez....nem, ez ellen nem küzdhetünk! Ez ellen akarunk mi helytállni még további húsz perc erejéig? Nem! Én, köszönöm, de ebből nem kérek! Rohadjon meg Veronia, rohadjon meg mindenki! A francnak sincs kedve lassú, kínokkal teli halált halni! Egyszerűbb...egyszerűbb lesz véget vetni ennek az egésznek! Egy gyors szúrás. Éreztem, ahogy az éjgyilok a torkomnak szegeződik, ahogy a kezem öntudatlanul is oda vezette a fegyvert. Egy nyomás. A penge felhatol a torkomon keresztül a szájpadlásba, majd szépen folytatja tovább az útját az agyamig. Gyors és biztos halál. Semmi szenvedés. Igen, ez jó lesz.

  Aztán valami a kezemnek csapódik. Rögtön utána valami más a másik kezemnek. A fájdalomtól és a hirtelen reakcióktól kiesek az ütemből és a sötét gondolatokból és meglepetten pislogok körbe. Az előbb...majdnem megöltem magam? Ilyen egyszerűen? Óh, hogy az a rohadt büdös égbe!
- How I fucking hate this motherfuckers! - füstölgök magamban, ahogy a lábam előtt heverő fegyveremre meredek. Clandestine tudja a fene, hogy hol a francba van ezen a ponton. De...ha jól sejtem, a többiek verték ki a kezemből. - Thanks for your help, guys. Tho it hurts a bit. Nevermind.
  Magyarázkodok tovább, még mindig meglepetten és még mindig idegesen. A fenébe is, ez közel volt. Aztán már Esroniel felé is fordulok, akivel szemben ott lebeg az a hatalmas és fenségesen rémisztő lény, s bár nem halljuk, hogy mi folyik itt, de látjuk, érezzük, hogy valamiről beszélgetnek. Hát, az biztos, hogy hatalmas lélekereje lehet annak a vénségnek, ha még mindig ott van.
- Tündék...asszem lassan itt az idő, mit tegyünk?
 Azon kívül, hogy rohanjunk innen a fenébe? Mármint...szarok én arra a hülye pajzsra! Megoldják az emberek máshogy majd! Egyszer már majdnem megöltem itt magam, az emberek harmada szépen megölte magát, és ha így folytatjuk, perceken belül mindannyian meghalunk! Marad a jó bánatos fene itt! De ez nem lenne megoldás...hisz még mindig nem tudunk visszamenni a mi időnkbe.
- Egyelőre még az egész sereg itt van, vagy legalábbis ezred, vagy mi a fene. A harc még nem kezdődött el ténylegesen. Amúgy ez a nő irtózatosan szexi. Lánci, te próbáld meg elcsábítani azt a lebegő nőt, én elcsórom Esroniel pajzsát, Freia...te csak vesd be a női bájaidat. Amennyiben ez nem jó terv, közelebb kell kerülnünk a Zsinatelnökhöz. Ez az első. Freia, te maradj távolabb az íjaddal. Ez a második. A harmadik...- és ekkor végre sikerült kihalásznom a borosflaskát a táskámból, és most nagy kortyokban nyeltem a piát belőle.-...soha se menj szomjasan csatába.
[color:8e92=00ffff]- Nos én már láttam ezt a nőt...és valóban veszélyes, de nem akarok tolakodó lenni, ezt majd később, most előbb menjünk oda az öreghez- hát, azzal nem vitatkoztam, hogy a "nő" veszélyesnek nézett ki. Túl veszélyesnek. Miért nem egy nagy nyuszival van dolgunk? Miért egy világpusztító lénnyel?
- Nagyon úgy érzem, hogy cselekednünk kellene, de nem hiszem, hogy jó ötlet lesz... - morogja mellettem Lánci, ahogy a helyzeten rágódik. - Az a nőszemély szerintem veszélyes lesz. - You dont say?
 Aztán már csak annyit éreztem, hogy Lánci keze a fejemnek ütközik, mintegy figyelmeztetés gyanánt. Csodálatos. Verjél még te is engem!
- Meg ne szólalj...
- Minden egység! Vissza! Vissza! El innét! - ordította el magát von Himmelreich, mielőtt még valamit morogva vissza szólhattam volna Láncinak.
 A tarkómat vakargatva néztem, ahogy a hatalmas valami, amit egyesek Mélységiként ismernek, közeledett felénk, miközben a Zsinatelnök a pajzsát maga elé emelve nézett szembe a rettenettel. Még mindig a pajzsát szorongatja, pedig a szeráf már rég elhagyta ezt a teret. Megszokás vagy makacsság? Vagy éppen ostobaság? Mármint az ostobaság ezen a ponton nem Esroniel-re vonatkozott, hanem a random katonára, aki a kardját előre szegezve rohamozta meg Veroniel-t. Elképedve figyeltem, ahogy az egyszerű kis közlegény vagy mi a fene vad csatakiáltásokkal közeledett felé...aztán már csak a hűlt helye volt. Egy pillanatra mintha még láttam volna, ahogy miirádnyi darabra szakadt testének miniatűr darabjai lebegtek volna a levegőben, mint a pára vagy a köd, de aztán hamar eltűnt minden és csak ott maradtam tátott pofával és félelemtől összeszoruló torokkal. Óh mamááám...
- Tehát elkezdődött - nyugtáztam a gondolatot, miközben a gondolataimat járattam, hogy valami megoldást találjak erre a helyzetre. De egyelőre semmi sem ugrott be, csak rettegve figyeltem az eseményeket. Hogy a francba szerezzük meg első körben a pajzsot? Aztán hogyan éljük túl még vagy negyed óráig ezt az egészet? Ezek a gondolatok jártak a fejemben, de semmi eredményre nem jutottam. - Ha már találkoztál vele, harcoltatok is ellene? - fordultam Freia felé. Ha legalább tudjuk, hogy hogyan harcol, akkor tudjuk, hogy mire számítsunk. Bár ilyen hatalmas lényeknél ez teljességgel felesleges gondolatmenet. Tudjuk, hogy mire számítsunk tőle. Nem vagyunk mi sem hősök, sem istenek, csak egyszerű kalandorok rosszkor rossz helyen. - A baj az, hogy Esroniel-nek a pajzsában van a szeráfja. HOgyan vegyük el tőle és éljük túl még majdnem húsz percig? Gyerünk, Cyne, gondolkozz! Kiril, TE is, hogy rohadjál meg, lássam legalább valami hasznodat!
 Próbáltam magam össze kapni, miközben nem is foglalkoztam azzal, hogy a zsinatelnök ott van mellettünk, vagy legalábbis a közelünkben is vígan hallja, hogy mi miről beszélgetünk.
- Nem harcoltunk ellene, csupán láttam őt, és ki az a Kiril?
 Adott választ és kotyogott közbe egy kérdést Freia, miközben nagy erőkkel vonultunk vissza, minél messzebb ennek a dögnek a látványától. Most komolyan ez a legfontosabb kérdése, miközben alig pár hüvelyknyire vagyunk a biztos haláltól? Jéghideg víz csordogálhat ennek az asszonynak az ereiben, az már biztos. Vagy csak simán pszichopata. Vagy creepy. A fene se tudja. Vagy csak így akarja elterelni a gondolatait a hatalmas nőcikéről, aki jobban belegondolva még sem annyira szexi, akármennyire is próbálom belelátni, hogy legalább ezzel elvegyek egy kicsit a fenyegetéséből. Nem nagyon működött amúgy sem.
- Mindenek előtt szedd össze a fegyvereid! - mordult rám Lánci. Ja, igen, a fegyvereim! De már túl messze vannak! Azóta visszavonultunk és most ott vannak a senki földjén, a Mélységi és a mi vonalaink között. Mihez kezdjek én nélkülük?! A fenébe, azonnal össze kellett volna kapnom őket, amint kiverték a kezemből és most már túl késő. Hát ennyi? Búcsút mondhatok annak a fegyvernek, amelynek létezése majdnem az életemnél is fontosabb? A fegyvernek, ami annyira Armin-ra emlékeztetett?
- A barakkokban az a hír járja, hogy hangokat hall a fejében, biztos Ő az egyik...
  HOGY MI?! Rólam pletykálnak a barakkokban? Milyen egy lepcsesszájú népség ezr a zsoldos? Meg amúgy is! Nem hangokat. Csak egyet. Oké, Roro-t ne számítsuk, Ő....egy rossz példa. De akkor is. Kikérem magamnak!
- Egyelőre csak kövessük őt. Van egy erős sejtésem, hogy a húsz perc arra vonatkozott, hogy annyi idő fog eltelni Esroniel haláláig, ez a helyzet viszont egyáltalán nem alkalmas!
  Folytatta tovább Lánci, mi meg folytattuk tovább a menekülést. Már aki tudta. Láttam, ahogy páran lemaradoznak. A gyengék. A fáradtak. A sérültek. Nem néztem vissza. Elég volt a sikolyokat hallani, ahogy végzett velük a Mélységi. Már amelyeknek volt elég idejük ahhoz, hogy sikoltsanak. A gyomrom kavargott és szédelegtem, aztán beértünk egy erdőbe és mindenki egy emberként toppant meg. Egy fának támaszkodva néztem vissza az égi jelenésre, amely csak egy helyben lebegett. Mintha várt volna valamire. De mire? Ezen a ponton nem érdekelt. Csak maradjon távol tőlünk. Kérem, csak maradjon távol!
- Most erre igazán nincs időnk, Freia. Ez a dög határozottan túlságosan erős... - válaszolom neki, ahogy megérkeztünk a következő állomásra és végre sikerült kifújnom magam.
 Aztán a túlélő katonák felé fordultam. Meg fognak itt ma halni, ebben biztos voltam - bár a mágus szerint voltak túlélők - de akkor már legalább legyen némi hasznuk. Ha más nem, hogy lefoglalják a dögöt valameddig és nekünk legyen időnk megszerezni a pajzsot és utána elrohanni, minél messzebbre. Nem hinném, hogy az a nagy dög követne minket, úgy is el lenne foglalva von Himmelreich urasággal. Talán még lenne esélyünk túl élni, és ezen a ponton csak ez érdekelt engem. Dögöljön meg felőlem az összes ember - déli és északi egyaránt - egy könnycseppet se fogok értük hullajtani. De előbb rá kéne venni őket arra, hogy tegyenek is valamit.
- Hagyjátok, hogy a Zsinatelnök egyedül harcoljon ezen dög ellen? Hogy feláldozza magát? Itt az ideje, hogy össze kapjátok magatokat. Magunkat - javítottam ki, mielőtt még meglincselnének. - Ebben a castában dől el az, hogy a gyermekeink és az unokáink túlélik-e? Hogy látják-e majd még a következő hajnalt. Rá kell kényszerítenünk azt a dögöt, hogy ne az elméjét használja, hanem a fegyverét, már ha van neki és akkor lesz esélyünk. von Himmelreich-nak van terve, és ha nem segítünk neki, Ő meghal, és mi is vele.
  Bár az nem lenne jó, ha Esroniel túl élné. Legalábbis a mágus szerint. Mondjuk hogy miért lenne ennyire rossz az, hogy túlélné, arról fogalmam sincs. Ő is csak egy ember. De nem az én dolgom, hogy ezeken elmélkedjek.
- Őrültségeket beszélsz, tünde. Ha egy hajszállal is gyengébb az elmém és nem véd annyi mágia, már én is darabokban lennék odakint. Jelenleg esélyünk sincs ellene. A legtöbb, amit tehetek, hogy feltartóztatom néhány másodpercig, amíg ti elmenekülhettek messze.
 Csitította le nem túl meggyőző lelkesedésemet a Zsinatelnök. A fenébe. Hát, egy próbát ettől függetlenül megért, nem igaz?
- Talán egyszerűbb lenne, ha elterelnék többen a figyelmét, nem?
- Hogyan? - kérdezi Lance, bár nem tudom, hogy Freia-tól vagy Esroniel-től, mert jelen pillanatban nem feléjük fordultam.
- Kiállok és elterelem a figyelmét. Nem nagy meglepetés talán, de igen sokat megtudtam róluk mostanság, és talán tűnhetek elég fenyegetőnek ahhoz, hogy előbb engem próbáljon meg összezúzni, mint titeket. DE ehhez most el kell kezdenetek rohanni. El innét!
 Hát, akkor ennyi. A pajzsa még mindig nála van és ezen a ponton tényleg nem tudom, hogyan szerezzük meg tőle. A többiekben reménykedtem. Leginkább Lance-ban, aki öreg veteránnak számított már. De azért egy utolsó búcsú még belefért.
- Sok sikert, Herr Esroniel. A mai tettére sokáig fognak még emlékezni a jövő generációi, ezt biztosra tudom.
 De nem futottunk. Egyikünk se futott. Az emberek már készen álltak arra, hogy lábukat a nyakukba szedve rohanjanak el, de a három tündécske még álldogált és nézte a fejleményeket, mint akiket megbűvölt ez az egész szituáció. Ostobák voltunk, de volt egy feladatunk, amelyet ha nem teljesítünk, egész Veronia megszívhatja. Gondolom én. Valami ilyesmi.
- Ha figyelemelterelés a cél, azt javaslom, hogy hagyja itt a pajzsát. Védelem nélkül még vonzóbb célpont lesz.
- Noha a mélységi tisztában van az erejével, igazából mond valamit. A pajzsom jelenleg semmit sem ér, a benne lévő seraph is néma. Sőt, tulajdonképp a kardomat is itt kellene hagynom.
- Áldja meg az Isten! - szólalkozott fel Lánci, ahogy oda lépett a pajzs mellé. - Vállalom, hogy eljuttatom ezeket az Egyháznak, hogy további szolgálatot tegyen.
  Várjunk, hogy mi? Csak így itt hagyja a pajzsát? Totál meglepetten néztem ki a fejemből, ahogy leszúrta a pajzsát a földbe. Bár az utolsó mondat eléggé irónikusnak hangzott tőle, így volt egy sejtésem, hogy nagyjából sejtette, hogy a pajzsra pályázunk. Vagy csak én képzeltem bele a dolgokat. De akkor is. Itt van a pajzs, Ő nemsokára elmegy, hogy megküzdjön a döggel...most már csak túl kell élnünk! De...azt meg hogy?
- Fucking hell. Where the hell are you?
  Tűnődtem el, még a meglepettség hatása alatt, a fegyvereimet keresgélve. Aztán vissza emlékeztem arra, hogy hol is hagytam őket. Ja, tényleg, azok már elvesztek a számomra. Hmm...megszívtam. Határozottan. Yupp. Akkor itt az ideje a feladatra koncentrálni és vígan kibeszélni a terveket, míg a zsinati elnök ott van a közelünkben. Úgy se fog neki ez már számítani, nem igaz?
- Lánci, fogd a pajzsot és rohanj minél biztosabb távolságra. Hármunk közül te vagy fizikailag a legalkalmasabb rá. Én nekem még össze kell kapnom legalább Clandestine-t. Van egy érzésem, hogy egy felszentelt éjgyilokra még szükségem van. Vagy...? - tűnődtem el és szakítottam meg a gondolatmenetet, ahogy a senki földjére meredtem, ahol a fegyvereim voltak. Nem, azokat már nem szerzem meg, úgy hogy akár vihetem én is a pajzsot, meghagyva Láncinak hogy fedezze a hátamat. - Vigyem én? De akkor te keresd meg Clandestine-t. Fury maradhat, ha úgy adódik.
- Az teljesen biztos, hogy én egy lépést sem teszek visszafelé. Majd megkeresed később, de valami azt súgja, hogy rá fogok kényszerülni még arra, hogy a kardomat forgassam.
- Sejtem, hogy maguk valamiféle rablást végeznek épp, de nem bánom- szólal fel végül Esroniel von Himmelreich, arcán egy féloldalas mosollyal, mint aki beletörődött már a dolgokba. - Csak jó helyre menjen az ára, és el ne igyák. Menjenek, de rögvest innét!
- Ha tudnánk, mi ez, elmondanánk...
  És ezzel von Himmelreich megindult a végzetébe, és mi csak néztük, ahogy távolodik. A fenébe, annak a fickónak ha más nem, bátorsága volt. Egy jó nagy adaggal. Egy apró biccentéssel köszöntem el tőle, aztán már fordultam volna a többiek felé, amikor megláttam, hogy Freia már nagyban mászik fel egy fára. Mi a franc?!
- Te most szopatsz? Másszál már le a fáról, Hold Anya szerelmére, Freia! Nem fogunk itt dekkolni, nekem aztán elhiheted!
- Azt mondta, hogy tűnés van! - mordult rá Lánci is, ahogy a lábát taperolta, jelezve, hogy uccu van lefelé. - Én azt tanácsolom, hogy kövessük a tanácsok. Egy biztos, mindenki tudni fogja, hogy egyedül te felelsz az életedért.
- Oké, Lánci, de akkor kettőnk helyett is harcolsz, mert nálam semmi fegyver nem maradt - vágtam közbe, mielőtt még a vita elfajult volna, miközben felkaptam a pajzsot a hátamra, és majdnem össze rogytam a súlya alatt. Ki a franc képes ezt napi szinten használni?!- Fenébe. Hülye Mélyseggiek. Na sipirc innen! Most kettőtöknek védenetek kell engem, amíg ezt az izé nálam van!
 És én már hátráltam is, visszavonulót fújva. Akart ezen a ponton a fene itt maradni.
- Nem lesz abból gond - erősített meg Lánci arról, hogy minden rendben lesz, miközben Ő is folytatta a visszavonulást velem együtt. Közben Freia is lekászálódott a fáról, magában morogva valamit. Aztán hátra fordultam, még egyszer, hogy lássam Esroniel végét...és csak annyit láttam, hogy puszta kézzel ütlegel egy Mélységit?! EGY ROHADT MÉLYSÉGIT? Ki a franc ez a férfi? Sajnos, be kell látnom, hogy Ő még nálam is őrültebb. Ez meg azért eléggé nagy szó.
- Jó lenne menni most már, ne legyen hiábavaló a nagytiszteletű áldozata. Jöjjenek!
- Nem kell kétszer mondani! Rohanás van, bajtársak! Hogy éljünk még egy napot! Rest in Piece, Mister Himmelreich.
  Mert hogy ebben "peace" nem lesz, az is biztos volt. De miközben rohantunk, nem átalkodtam még egy megjegyzést tenni, miközben nagyokat nyőgtem a pajzs súlya alatt.
- Heh, Lánci. Legközelebb megyünk erdőbe, nekem is rángass már le egy nőt egy fáról! Nem is tudtam, hogy ezek fán nőnek!
- Ennél jobb ízlésed van- adta meg a végső döfést Lánci, és én majdnem hangos röhögésben törtem ki. Csak valahogy nem jött össze. Az erőmet tartalékolnom kellett a rohanásra, de értékeltem azért Lánci irónikusan gúnyosan maró humorát. És akkor már nem maradt más, csak a rohanás és a túlélés még bő tíz percig. Sima liba.

Lassan elindultunk az utunkra, azaz arra a helyre ahol a zsinatelnök állítólag meghalt. Hogy miért is állítólag? Elég sok esetben tapasztaltam, hogy a legendák csakis azok amik. Legendák. Így kissé kétkedve vettem a helyszínt ahol pont meghalt a Zsinatelnök. Amúgy is… Biztosan meghalt? Hiszen anno is láttam őt szinte elporladni, azaz el kellett volna porladnia, de ő túlélte.
Így elmerülve a gondolataimban értünk el egy ponthoz, ahol az öreg hirtelen megszólalt:
- Ott semmisült meg von Himmelreich – mutatott egy háromszögletű alakzatra a földön.
- Hát, ahogy láthatjuk, eléggé durva csata folyhatott itt le.
Társam egy nagyon nyílvánvaló dolgot mondott. Ahogyan körbenéztem mindenhol csontok, fegyverek és mindenféle halált hírét terjesztő tárgy és elhagyott dolog.
- Hű... – Mondta leesett állú másik társam. Engem nem igazán hatott meg a jelenet, hiszen az emberek ostobasága ez a hely is. Bármennyire is legyen csodálatos vagy épp szörnyű ami itt történt.
- Tehát ismét: 20 percünk lesz ugyebár odaát. Ha előbb végzünk, akkor csak a hátra maradó időben próbáljunk meg nem meghalni, vagy van valami mód, hogy előbb visszatérjünk a mi síkunkra?
- Így van, húsz perc. Húsz percen belül én hozom magukat vissza élve, vagy holtan, ugyanis meghalhatnak odaát. Korábbi visszajutás nem lesz.
 Mondta az öreg miközben én átnéztem újra a felszerelésemet, hogy biztosan megvan-e minden amire szükség lehet. Eközben persze a többiek teljesen lényegtelen dolgokról beszéltek.
- Na jó, mi ez?
- Valami rejtélyes mágia nyoma - vonogatja a vállát az öreg mágus. - A szemtanúk, akik látták, azt mondák, hogy egy pillanatra a feje tetejére állt a világ, majd egy nagy lángoló kerék jelent meg az égbolton, de olyan nagy, hogy talán egész Veronia-n látni lehetett. Annak a keréknek voltak szemei, becsukva, és ahogy az egyiket kinyitotta, a zsinati elnök egész egyszerűen eltűnt, ott megjelent az az üveglap..Legalábbis ezt állítják, amennyire hihetünk az elméjüknek.
 Eközben nekem a gondolataim akörül forogtak, hogy vajon ha hazaértem akkor miféle nyilakat készítsek magamnak, feltéve, hogy a jussomat odaadják és visszatérek élve erről a megbízásról. Nem hiszem sokkal több megbízatást el fogok fogadni itt délen, hiszen ha mindig csak ilyen veszélyes és szinte értelmetlen munkákra hívnak, lehet nem fogom elfogadni őket. Túl sok a macera.
- Nem akarják megvizsgálni? – Kérdezte az öreg, de engem nem különösebben érdekelt egy ablak anyaga. Amúgy sem értek hozzá nagyon.
- Mindegy is. Menjünk, legyünk túl rajta.
Az öreg erre valamiféle fura dologgal elküldött minket a múltba. Nehezen viselem a váltásokat így igyekszem kizárni azokat a tényeket amik ilyenkor a fejemben járnak. Még jó hogy nem tudok magammal összefutni ebben a csatában, hiszen akkor jöhetne a fejfájás és a kellemetlen nézelődés, magyarázkodás.
Ellenben a csata előttünk nem is csatának tűnt. Elég sokan voltak előttünk, de nem éppen egy kezdődő csata jelképe, inkább ami már régen lezajlott. Mit sem bizonyít jobban az, hogy az ismerős arcú Himmelreich éppen egy halott fölül áll fel. Elég rossz érzések jártak át. Ha ez egy csata és mi itt vagyunk akkor nagy baj van és erre ösztönösen leveszem a hátamról az íjamat és egy nyilat helyezek az idegre.
- Baromi rosszat sejtek... –Mondta ki a fejemben járó szavakat a társam. - Ez már egy lezajlott csata...nem a harc közepébe kellett volna érkeznünk?
- Légyszives, ha megjelenik a...hmm....mi kedves pajzs-zabáló barátunk, ne lőjj rá. Pretty pleaaaaase. Nincs kedvem ma meghalni...vagy tegnap vagy tegnapelőtt. Vagy mi.
 Szólt rám azonnal szinte a holdcsókolt kolléga. Nem is tudom miért, de valahogyan a szavak megdöbbenten és kissé sokkolva jöttek ki a számon.
- I do not even wanted...just here are too many people who wants to kill us! – Kissé zavarodottságomat azonban egy rövid fejrázás után megtöröm és újra teljes erővel állok a csata… nos főleg végén.- Nem tudhatjuk, hogy mi mikor történik pontosan és az öreg még itt van és él, szóval jók vagyunk!
- Anyway, get ready for everything. I have a bad feeling about this.
- Igaz...
Nagyon bölcs szavai Lancenak csak úgy ismétlődött a fejemben miközben Himmelreich elindult egy bizonyos irányba. Vele szemben a vöröslő hold fénye alatt megjelent egy másik alak is, akit már sajnos jól ismertem. Ő volt az, akit odalent kiengedtek azok a féleszű emberek!
De nem volt elég időm az emlékeimbe burkolózni, hiszen amint megjelent a nő a sereg harmada fogta és öngyilkos lett, sőt Crispin is elővette a fegyverét és meg akarta tenni, azonban Lance kiverte a kezéből az egyik fegyvert. Én pedig az íjammal akartam vele ugyanezt megtenni, így sikeresen kivertem a kezéből azt amelyik felém esett..
Szerencsére nem történt baj, azonban ami késik nem múlik…
- Thanks for your help, guys. Tho it hurts a bit. Nevermind.
- Tündék...asszem lassan itt az idő, mit tegyünk?-kérdeztem tőlük, hiszen hamarosan meg fog halni Himmelreich.
- Egyelőre még az egész sereg itt van, vagy legalábbis ezred, vagy mi a fene. A harc még nem kezdődött el ténylegesen. Amúgy ez a nő irtózatosan szexi. Lánci, te próbáld meg elcsábítani azt a lebegő nőt, én elcsórom Esroniel pajzsát, Freia...te csak vesd be a női bájaidat. Amennyiben ez nem jó terv, közelebb kell kerülnünk a Zsinatelnökhöz. Ez az első. Freia, te maradj távolabb az íjaddal. Ez a második. A harmadik...soha se menj szomjasan csatába.
- Nos én már láttam ezt a nőt...és valóban veszélyes, de nem akarok tolakodó lenni, ezt majd később, most előbb menjünk oda az öreghez-
- Nagyon úgy érzem, hogy cselekednünk kellene, de nem hiszem, hogy jó ötlet lesz... - Az a nőszemély szerintem veszélyes lesz.
- Meg ne szólalj...
- Minden egység! Vissza! Vissza! El innét! - ordította el magát von Himmelreich, mire mindenki elindult utána. Persze ezzel megtörte a két pasi beszédét én pedig engedve a gondolatoknak elkezdtem követni a többieket.
- Tehát elkezdődött  Ha már találkoztál vele, harcoltatok is ellene? A baj az, hogy Esroniel-nek a pajzsában van a szeráfja. Hogyan vegyük el tőle és éljük túl még majdnem húsz percig? Gyerünk, Cyne, gondolkozz! Kiril, TE is, hogy rohadjál meg, lássam legalább valami hasznodat!
Kérdezte tőlem Crispin, miközben valamiféle ismeretlenről beszélt… Nem is igazán értettem így inkább rákérdeztem a dologra.
- Nem harcoltunk ellene, csupán láttam őt, és ki az a Kiril?
- Mindenek előtt szedd össze a fegyvereid!  A barakkokban az a hír járja, hogy hangokat hall a fejében, biztos Ő az egyik... Egyelőre csak kövessük őt. Van egy erős sejtésem, hogy a húsz perc arra vonatkozott, hogy annyi idő fog eltelni Esroniel haláláig, ez a helyzet viszont egyáltalán nem alkalmas!
-Szóval akkor róla meséltek nekem a jó multkor? -teszem hozzá Lance szavaihoz miközben menekülünk, az erdőbe érve viszont megállok és felmászok az egyik fára ösztönösen. Jobban akarom látni a dolgokat hátha fentről valami jó kis taktikai vagy egyéb előnyt adó dolgot láthatnék meg.
Persze közben azon jár az eszem, hogy akkor most tényleg egy elmebeteggel vagyok egy csapatban? Mielőtt még bárki azt hinné, hogy teljesen idióta vagyok, kell valami amitől higadt tudok maradni, nekem ez. Mindig máshol jár az eszem.
- Most erre igazán nincs időnk, Freia. Ez a dög határozottan túlságosan erős... – Erre a hős Crispin az emberek felé fordult:
- Hagyjátok, hogy a Zsinatelnök egyedül harcoljon ezen dög ellen? Hogy feláldozza magát? Itt az ideje, hogy össze kapjátok magatokat. Magunkat Ebben a castában dől el az, hogy a gyermekeink és az unokáink túlélik-e? Hogy látják-e majd még a következő hajnalt. Rá kell kényszerítenünk azt a dögöt, hogy ne az elméjét használja, hanem a fegyverét, már ha van neki és akkor lesz esélyünk. von Himmelreich-nak van terve, és ha nem segítünk neki, Ő meghal, és mi is vele.
- Őrültségeket beszélsz, tünde. Ha egy hajszállal is gyengébb az elmém és nem véd annyi mágia, már én is darabokban lennék odakint. Jelenleg esélyünk sincs ellene. A legtöbb, amit tehetek, hogy feltartóztatom néhány másodpercig, amíg ti elmenekülhettek messze.
Szólt közbe a Zsinatelnök. Szóval akkor így csinálta? Doppingolták, hogy kibírja a dolgot? Eközben én vissza lemásztam melléjük, hiszen nem láttam fentről semmit, csak a mélységit, ahogyan a semmiben lebeg a halottak felett.
- Talán egyszerűbb lenne, ha elterelnék többen a figyelmét, nem?
- Hogyan? – Kérdezte Lance ignorálva engem Himmelreichtől.
- Kiállok és elterelem a figyelmét. Nem nagy meglepetés talán, de igen sokat megtudtam róluk mostanság, és talán tűnhetek elég fenyegetőnek ahhoz, hogy előbb engem próbáljon meg összezúzni, mint titeket. DE ehhez most el kell kezdenetek rohanni. El innét!
- Sok sikert, Herr Esroniel. A mai tettére sokáig fognak még emlékezni a jövő generációi, ezt biztosra tudom.
Búcsúzott el tőle a társam. Én nem akartam őt itt hagyni, hiszen amíg nála van a pajzs mi nem mehetünk el innen. Szóval üres tekintettel néztem rájuk, hogy mégis mi a fenét tegyünk most? Legalább mehetnénk mi is és pár mittodomén nyíllal vagy valamivel meglövöldözhetnénk. Talán elterelné a figyelmét és segíthetünk az öregnek, hogy legalább a pajzsa megmaradjon ha más nem is….
- Ha figyelemelterelés a cél, azt javaslom, hogy hagyja itt a pajzsát. Védelem nélkül még vonzóbb célpont lesz.
- Noha a mélységi tisztában van az erejével, igazából mond valamit. A pajzsom jelenleg semmit sem ér, a benne lévő seraph is néma. Sőt, tulajdonképp a kardomat is itt kellene hagynom.
- Áldja meg az Isten! - szólalkozott fel Lance, ahogy oda lépett a pajzs mellé. - Vállalom, hogy eljuttatom ezeket az Egyháznak, hogy további szolgálatot tegyen.
Mire megint felnéztem… Nos Lance megszerezte a pajzsot egy elég WTF mondattal, de végülis ha az öreg elhitte…
- Lánci, fogd a pajzsot és rohanj minél biztosabb távolságra. Hármunk közül te vagy fizikailag a legalkalmasabb rá. Én nekem még össze kell kapnom legalább Clandestine-t. Van egy érzésem, hogy egy felszentelt éjgyilokra még szükségem van. Vagy...? Vigyem én? De akkor te keresd meg Clandestine-t. Fury maradhat, ha úgy adódik.
- Az teljesen biztos, hogy én egy lépést sem teszek visszafelé. Majd megkeresed később, de valami azt súgja, hogy rá fogok kényszerülni még arra, hogy a kardomat forgassam.
- Sejtem, hogy maguk valamiféle rablást végeznek épp, de nem bánom- szólal fel végül Esroniel von Himmelreich, arcán egy féloldalas mosollyal, mint aki beletörődött már a dolgokba. - Csak jó helyre menjen az ára, és el ne igyák. Menjenek, de rögvest innét!
Ezzel az öreg elindult a nyílt terep felé. És ismét úgy éreztem, hogy fentről jobb lenne a kilátás, így hamar elindultam az egyik fa felé.
-Ennyi? Hát ez korán sem volt olyan , mint amilyennek hittem... Minden esetre én felmegyek oda-mondtam nekik miközben már mászni kezdtem.
- Te most szopatsz? Másszál már le a fáról, Hold Anya szerelmére, Freia! Nem fogunk itt dekkolni, nekem aztán elhiheted!
- Azt mondta, hogy tűnés van!- Mordult rám Lance és ragadta meg a lábamat, amire épp rátámaszkodtam. A hirtelen rántás miatt pedig le is estem a magasból rá Lancere, aki közben még Crispinnek magyarázott. - Én azt tanácsolom, hogy kövessük a tanácsok. Egy biztos, mindenki tudni fogja, hogy egyedül te felelsz az életedért.
- Oké, Lánci, de akkor kettőnk helyett is harcolsz, mert nálam semmi fegyver nem maradt Fenébe. Hülye Mélyseggiek. Na sipirc innen! Most kettőtöknek védenetek kell engem, amíg ezt az izé nálam van!
-Ehh ezt muszáj volt?-kérdeztem Lancetől szúrós szemekkel miközben lemásztam róla, de már mindenki el is indult előttem.
- Nem lesz abból gond  
- Jó lenne menni most már, ne legyen hiábavaló a nagytiszteletű áldozata. Jöjjenek!-szóltak felénk miközben én egy kicsit poroltam le magamat és hátrapillantottam Himmelreichre. Éppen az életéért harcolt a mélységivel és a látványa beleégett a tudatomba. Ő igazán erős ember volt.
- Nem kell kétszer mondani! Rohanás van, bajtársak! Hogy éljünk még egy napot! Rest in Piece, Mister Himmelreich.
- Heh, Lánci. Legközelebb megyünk erdőbe, nekem is rángass már le egy nőt egy fáról! Nem is tudtam, hogy ezek fán nőnek!
- Ennél jobb ízlésed van- Mondta Lance ezzel egy újabb tőrt állítva a szívembe. Úgy érzem valamiért nem jó velük lennem már. Ha rajtam múlna akkor inkább keresném a saját utamat és nem velük tartanék innen, de mivel nincs más választásom, így kénytelen vagyok velük menni tovább. Legszívesebben lelőttem volna ott helyben abban a pillanatban, de jobbnak éreztem életben tartani, hogy megvédje a barátját.

Meglep, hogy Azrael velünk tar és ott áll mellettünk, a látszólag is szűkös, csúszósan nyirkos kriptában. A márványfalon salétrom virágzik gazdagon, a levegőt pedig penésszel terhes dohosság járja át.
Veszek egy mély levegőt, amit azonnal meg is bánok, mert a dohos szag rögtön beivódik az orromba. Elfintorodom, de szerencsére úgy néz ki nem időzünk itt sokáig, mert a mélységi int egyet a kezével, mire a fal csikorgó robajjal szétcsúszik, és egy hatalmas terembe vezető átjáró nyílik rajta. A termet hideg kék fényű kristályok világítják meg, és ami gen csak meglep, hogy mindenütt szétszórtan fáklyák, nyilak, csontok, és páncéldarabok vannak, látszólag sérülés nélkül.
A teremben halk, egyenletes zúgás hallatszik, felváltva három hangot megütve, ami mintha egy kísérteties rövid, ismétlődő dallam lenne.
- Oda kell me....... - tenném fel a kérdést Azraelnek, de ekkor látom, hogy már nem áll mögöttünk, köddé vált. - Hát erről ennyit. - szusszantok.
- Hm. Csodás. Magunkra lettünk hagyva. Legalább világítás van.
- De még milyen - jegyzi meg Mina.
Közelebb megyek a bejárathoz, mert fülelve az ismétlődő ritmust, merről jöhet.
- Szerintetek van bent valaki? - próbálok minél többet kivenni úgy, hogy még nem lépek be.
- Valaki vagy valami biztosan. - felel a sötételf a kérdésemre.
- Szerintem ne siessünk annyira előre. - hallatja a hangját a mágusfiú is.
- Ép eszü ember nem is jött volan ilyen helyre, nemhogy még tovább is akarjon menni... - hallatszik a komor felszólalás a kapucnijából.
- Jójó, majd óvatosak leszünk. - inti le kis társát a fiú türelmetlenül, mint aki ezt már számtalanszor hallotta. - Szerintem nézzük át kicsit jobban ezt az első termet. Ne nyúljunk semmihez, csak szemmel, de alaposan. Ha valami figyelemfelkeltőt, érdekeset találnák, szóljunk egymásnak, osszuk meg az információt. Azok után eldönthetjük hogy mélyebbre ásnánk, és fizikai kontaktushoz folyamodnánk. - javasolja.
Míg szemem a termet fürkészi, csak bólintok, hogy teljesen egyetértek a mágusfiú minigólemjével.
- Ki a barátod? - kérdezek rá, de a tekintetem nem fordítom el és a kardomon tartom a kezem, hogy bármikor előrángathassam.
- Barát?! - mászik elő a gólemke a fiú vállára. - Az én nevem Sariel. És ő mint barát? Inkább életem megkeserítője! - bök hordozója felé, akinek közben a hajába kapaszkodik.
- Jójó igen igen. - sóhajt lemondóan Theo.
Azok a dallamok csak jönnek valahonnan és nem tetszik, hogy nem látok onnan, ahol állok semmit sajnos, ami a hasznunkra lenne.
- Nekem igazából van valamim, amivel átleshetek a túloldalra. Viszont aztán egy ideig nem tudom használni. Mindegy, ez a hang elég érdekesnek tűnik hozzá, hogy utánanézzünk. - ajánlja fel Wilhelmina és társa egyetértően bólint rá.
Erre a vámpírlány elővesz egy kerek üvegtárgyat, ami ha jól látom egy monokli és az ajtóhoz lép, szeméhez emeli azt.
Damien közben a szétszórt csontokat és páncélokat nézegeti, de megfogadva Theo tanácsát, csak óvatosan, semmihez nem hozzáérve.
- Azért vigyázzanak, mert valami furcsa száraz csiganyál van a legtöbb dolgon. - ismétli meg figyelmeztetését a mágusfiú, majd ő a falakat vizsgálgatva jár körbe, láthatóan valami írást, támpontot keresve.
~ Milyen csiganyál? ~ nézek ismét, most alaposabban körbe.
Igazából nem akarok azzal a valamivel találkozni, ami ezt a kupit hagyta és szerencsére egyelőre nem is kerül rá sor, de olyan dolgot, mint amit Theo emleget egyáltalán nem látok.
Ám miközben kutakodok megakad a szemem egy koszlott, fehér valamin, ami, mint kiderül egy papírdarab. Sajnos eléggé tönkrement már, így csak a szavak egyike-másika látszódik.
"...az expedíció....kulcsrúnát, de nem tudjuk....von Himmelreich….az ajtó résébe... " ennyit tudok kiolvasni belőle.
- Figyeljetek! Valami írást találtam, amin a zsinatelnök van emlegetve, meg valami kulcsrúna és.......rés az ajtón.....- mutatom fel a szerzeményemet. - Van ott valami? - kérdezem közben az elmélyülten vizsgálódó vámpírlányt.
- Aha... hát egy újabb szoba van az ajtón túl, minő meglepő... elég kicsi. De tovább folytatódik az út lefelé, nemigen látom a végét. - válaszol Mina és elrakja a monoklit. - Rés az ajtón? Kulcsrúna? Ah, sajnos a rúnamágiához nem értek. Viszont akkor azok a valakik is próbálkozhattak bejutással. - reagál az általam talált írásra, majd ismét az ajtó felé fordul.
- Ezek itt vasfából vannak. És a nyilak hegye nincs meg. Csak a vasfa élte túl azt a... bármi is történt ezekkel a dolgokkal - mondja el Damien, hogy mit fedezett fel.
Theo azonban nem reagál semmit! Felé pillantva azt látom, hogy valamiféle révületbe esett, csak áll a terem közepén és bámul a semmibe.
Pedig, ha át akarunk jutni azon az ajtón rá lenne a legnagyobb szükségünk. Nem hiszem, hogy erőszakkal bejuthatnánk, ha ez a sok elf itt csapdába esett. Kétlem, hogy nem próbálkoztak volna a betörésével.
- Áhá! Megvan! Itt van a rés! Ez lesz az. Valaki a jelenlévők közül érti esetleg a rúnamágiát? - kiált fel a vámpírlány.
Minden esetre már elindultam Mina felé, hogy magam is megnézzem miről beszél, de mikor a fiú megtántorodik, azonnal mellette termek és megtámogatom, körbenézve, hogy mihez érhetett esetleg hozzá. Nem látok semmit.
- Hé! Jól vagy? Mi történt? - kérdezem, egy pillanatra elfeledkezve a papírról, de ha nincs baja, akkor megmutatom neki. - Ez lehet, hogy segít?
Én harcos vagyok, nem tudós vagy mágus, ő biztos jobban ért ezekhez.
A fiú hirtelen felhangzó kacajára megrezzenek, aztán a folyamatosan változó érzelmi megnyilvánulására döbbenten nézek rá. Nagyon idegesítő és félelmetes egyszerre.
- Túl sok dolog, túl váratlanul, láttatta meg magát velem úgy, mint eddig még soha semmi.
Ő is érzi, hogy valami nem stimmel vele.
- Egy perc, és összeszedem magam, bocsánat. - próbál mély lélegzetekkel úrrá lenni magán és az írásra fókuszálni, amit az orra előtt lengetek.
- Mit láttál? - kérdezi Wilhemina, aztán zavartan elhallgat, látva, hogy van a fiúnak elég baja.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem "fertőzte-e" meg valami. Mondjuk még abban sem vagyok biztos, hogy nem a mélységi löttye volt az....
Ráadásul alig bírom megtartani a súlyát addig a pár pillanatig, míg rám támaszkodik. Jól megnézem magamnak újból, de a termete és a súlya továbbra sem stimmel. De erre még sem kérdezhetek rá, lehet hülyének nézne.
- Jól vagy már? Nem hiszem, hogy sok időnk lenne, tovább kéne mennünk, bár előbb azon az ajtón kéne átjutnunk. - intek afelé, ahol Mina áll.
- Persze most már sokkalta jobban. - áll már kissé biztosabban a lábán.
- Találtam még egy papírt. Elég erősen rúnának néz ki, talán ez jó lesz az ajtóhoz. Bár a fele sajnos elpusztult. - kiált fel a sötét elf közbevágva.
- Theo, van bármi fogalmad róla, mi volt az a dolog, amit megittál, mikor... felesküdtél délre? - jut hasonló következtetésre közben a vámpírlány is, mint az előbb én, de a kíváncsisága a társához hajtja, hogy megnézze mit talált.
Tőlem meg Theo kéri el a fecnit, majd még egyszer megvizsgálja a maradványokat, de mást egyelőre nem lel, így az ajtóhoz sétál és azt veszi szemügyre, még meg is tapogatja.
- A mélységi akit ide zártak, még nagyon nagyon régen, Avon-Eretz nek hívták. Ritka egy rémséges bestia volt. Talán az első nephilimek és azok közvetlen leszármazottai lehettek azok, akik ide zárták őt. - tájékoztat minket, bár hirtelen nem is tudom, honnan vette ezeket. Hiszen eddig azt biztosan nem tudtuk, hogy hogy hívták a mélységit. Talán a falakon olvasta?
Mindenesetre legalább már az eszét is használja.
- Nem kéne őt is a világra szabadítani, ezek szerint. - sóhajtom és követem a csapatot ahhoz a lefelé vezető ajtóhoz.
Visszafojtom a lélegzetem, amikor a fények megváltoznak és a mostanra már megszokott dallam is hirtelen elhallgat. Baljós csend telepszik a teremre.
- Van egy sejtésem, hogy jobb, ha nagyon gyorsan eltűnünk innen. - húzom elő a kardom, bár ha azok akik itt fekszenek tényleg az első nephilimek, akkor sok hasznát nem veszem.
- De hisz nem is tudjuk, mit tett. Mitől olyan bűnös ő. Szükségünk van rá, a küldetéshez... ráadásul Azraelnek is itt kell lennie valahol. Lehet, hogy most is figyel minket.
kapja fel a fejét Mina.
- Az a dallam, odabent. Valami jelentősége van. Valami ötlet, hogy mi lehet? - tesz fel egy sokkal égetőbb kérdést Damien.
- Lehet a név, lehet a szó maga volt ami a változást véghez vitte. - találgat Theo. - Valahogy ide kerültünk. De arra nincs semmi biztosítékunk hogy el is tudunk innen menni. - néz rám, bár én nem egészen erre gondoltam.- Fogalmam sincs, de még ne is szaladjunk ennyire előre. - válaszol valószínűleg a sötét elf kérdésére, de azért nem hagy fel az ajtó vizsgálatával.
- Nem rá van szükségünk, hanem arra a könyvre és ha kérhetem, ne mondogassátok a nevét! - mondom kissé ideges hangon, mert mikor Mina kimondja ismét a Avon-Eretz nevet, már megint megváltozik a fény. - Mintha valaki reagálna erre. - borzongok meg. - De nem arra gondoltam, hogy menjünk vissza. - igazítom ki őket, - bár azért nem lenne rossz, ha lenne visszavonulási utunk, de most arra utaltam, hogy innen - mutatok körbe, - jussunk ki. Én nem értek a rúnákhoz, te ki tudod nyitni? - nézek a fiúra, aki láthatóan sokat tud.
[color=#e88aea]- Elnézést, félreértettem #66ff00]- Lehet, hogy azzal ébresztjük fe, ha a nevét kimondjuk, mondjuk.... háromszor? - elmélkedik a sötét tünde.
- Mintha a pecsét elnyelte volna a fémet. - nézegeti a padlón lévő fémmaradványokat Theo, aztán a papíron talált rúnát odatartja a réshez, hátha.........
Nem történik semmi, pedig valamivel próbálkozik Theo, azt látom.
- Talán a papírt kell betenni a résbe. - ötletelek, bár lehet nagy ostobaságot mondok.
- Egy próbát megér. - bólint a sötét tünde, ezek szerint mégse olyan nagy ostobaság.
- Titeket nem idegesít ez a hangos zene? Lassan már nem hallom a gondolataimat! - hördül fel hirtelen Theo. - Keressetek valami beleillőt az isten szerelmére. - pattan félre az ajtótól és a halott nephilimeket kezdi rugdosni.
Közben Mina ismét megkísérti a sorsot, ahogy halkan, de megint felhozza a mélységi nevét, ami persze nem tesz boldoggá.
~ Ezek megbolondultak! ~ ötlött fel bennem, miközben kissé kábán nézem, ahogy a mágusfiú hirtelen dührohamot kap és ráadásul képzelődik is, hiszen halotti csend van, a zene elhallgatott!
A javaslatom, - bár megértő fülekre talál Damien által, - nem válik be sajnos.
- Hangos zene...? Mire gondolsz? Még egy légy zümmögését is hallanám, olyan csend van... nekem.
- Én sem hallok semmit. A beszédünkön kívül. - jelenti ki Damien is.
- Az a Mélységi megbuherálta az agyadat azzal az itallal! Nem szól már a zene egy jó ideje. - morranok fel, de legalább haszna is van a kiakadásának, mert előkerült egy újabb fecni, bár ez még érthetetlenebb volt, mint a másik:
"...nem maradt sok vas tárgyunk utána...abszolút muszáj volt...nehéz lesz harcolni................azt mondta, csigákat lát................beolvadt, de az ...tó....ílt....."
Minden esetre a csigák említésétől és a vas elvesztésétől én is hajlottam rá, hogy belerúgjak valamibe.
- Ha elvesznek a fegyvereink, akkor lehet, hamarosan csatlakozunk hozzájuk, ha nem jutunk át azon az ajtón. - mondom fojtott hangon, hogy kordában tartsam az indulataimat. - Van valakinek más tippje?
- A csigák lehetnek állatok.. vagy lehetnek csigavonalak is. A lefelé vezető út csigavonalai talán?
- A francba, legutóbb, mikor nem tudtunk átjutni egy nyavalyás ajtón, a jelszó egy egyszerű név volt, a hely birtokosának a neve... Az... Azrael? Itt vagy valahol? Elárulod, mit kell tennünk, vagy találjuk ki magunk?
- Ki ne mond még egyszer azt a nevet! - csattan fel dühösen Theo és tesz pár különös mozdulatot közben.- Nem hallotok semmit! Nem láttok semmit! Akkor ne is mondjatok semmit! Főleg ne olyan neveket, amiket nem értetek! - folytatja, de aztán vesz egy nagy levegőt, mint, aki keresi az önuralmát. Mondjuk rá is fér.
- Állítsd le magad Theo, ezzel egyáltalán nem segítesz! - emelem meg a hangom, mert legszívesebben beverném az arrogáns kis suhanc orrát. - Mindenki ideges és csak ötletelgetünk, ráadásul nem haladunk előre!
- M-miért nem? Mi történik, ha... te érted ezek szerint? Nem tudom, mi az, amit nem látok, Theo, hidd el, nagyon szeretném tudni. Te vagy az egyetlen, aki látja, el tudod mondani nekünk? Tudod, hogy mit kell tenni? - pislog rá megilletődötten a vámpírlány.
- Amy, valószínűleg a fiatalúr olyanokat lát, amiket mi nem, ám ez nem jelenti azt, hogy azok ne léteznének. A papíron rajta vannak. Csigákat látott. Ezek az üzenetek, feljegyzések olyan dolgokat írnak le, amely már megtörtént egyszer és úgy tűnik, most is megtörténik. Azrael adta Herr Wagnernek a fekete folyadékot, aki pedig mélységi, és több sejtelme van arról, mi van itt lent, mint nekünk. Ennek oka kell, hogy legyen, nem csupán képzelgés. - próbál meg egy jó kis monológgal Damien, de mielőtt reagálhatnék rá, a mágusfiú közbevág.
- Vas. Vasfa, talán jó lesz valahogy.
Azzal egyszerűen levágja az egyik halottról a vasfa vértjét, majd belekarcol egy rúnát, amit a papíron látott, aztán az ajtóhoz siet és hol a réshez érinti a darabot, hol elveszi, miközben vár.
De ismételten nem történik semmi.
- Képzelődsz és hallucinász! Nincs hang és nincs csiga, viszont van egy bezárt ajtónk! Mi lenne, ha megpróbálnánk betörni?
Kissé lehiggaszt, amikor Wilhelmina legalább a problémánk megoldásán dolgozva felajánlja páncélja egy darabját.
- Azt írják, vas kell.. Ez vajon jó lesz vasnak?
- Ne kérdezzetek, próbáljátok! - kezd járkálni idegesen Theo. - Adjatok kis időt. - aztán kis gondolkodás után folytatja. - Még ne áldozzatok fel semmit! - mordul ránk, mint egy veszett jószág. - Gondolkodjatok! Ha minden vasat feláldoztak, akkor mégis miért haltak meg itt? Nem tudtak lemenni? Valamit még feláldoztak a vason kívül?
Kezdek eléggé ideges lenni, mert úgy néz ki, hogy kifog rajtunk ez az ajtó, ráadásul Theo kezdi elveszteni a fejét, én meg furán érzem magam, mintha időközben megszabadultam volna a páncélomtól és a fegyvereimtől, akkor szoktam ilyen könnyen érezni magam.
- Valami baj van! - jelentem ki. - Át kell jutnunk azon az ajtón! Talán az angyal neve is kell, meg a vas, vagy valami, de ha maradunk meg fogunk halni! - biztos vagyok benne, hogy így lesz.
- A vas nem éppen most tűnik el rólunk az ajtóba? - Mina hangjában is pánik kezd érződni. -Avon-Eretz... engedj be minket..
- Ennek nem biztos, hogy fog örülni...
- Nincs túl sok választása!
- Ne ismételgesd azt a nevet hányszor mondjam már el neked! - kiált fel a fiú magából kikelve. Mondjuk most az egyszer meg tudom érteni, mintha Mina direkt a fejünkre akarná hozni a vészt.
- Csak engem kínzol ezzel a kibaszott névvel. - veszti el végképp a fejét Theo. - Dobjatok el minden fémet vagy tudom is én csak ne mondogassátok már azt az átkozott nevet! Inkább gondolkodjatok ezen. "elvész, kit köt kapzsi kéz" - dob be hirtelen valami idézetet, bár, hogy épp honnan szedte........? A motyogását ezek után alig hallottam meg.
- Hogy vinné el a francba a magas papságával meg idejével ezt szart a tudjuk ki.
A szoba megremeg, a mennyezetről por és homok hullik. Mély morajlás hallatszik az épületegyüttes belsejéből.
- Ezzel egyáltalán nem segítesz! - lépek a fiú elé, hogy lecsillapítsam, hiszen ő itt az állítólagos mágus, talán ő az egyetlen reményünk, de ha begolyózik.......- Mi nem hallunk és nem látunk olyanokat mint te, de készek vagyunk mindent megpróbálni, mert elemészt bennünket valami átok, ami itt működik. - próbálok az értelmére hatni, ha még van benne.
- Nagyon sajnálom, nem akarok fájdalmat okozni... - néz bánatosan Theora a vámpírnő.
- Nyugodjon meg, mindjárt bejutunk és vége lesz. Nagyon remélem. Igyekezünk megtenni mindent, amit tudunk, kérem, szedje össze magát! - támogatja szavait Damien is.
Theo szavai elég kaotikusak, de igyekszem valamit kipréselni magamból.
- Talán elvettünk valami értékeset, amit nem kellett volna? - nézek a társaimra, mert én csak azt a papírt találtam.
- Micsoda? Ugye nem megint pókokkal fogunk találkozni itt? Miféle magas papság?
- Nemtudom én mindent elmondtam. - fogja a fejét fájdalmasan a mágusfiú. - Sőt abból lett a problémám hogy azt a nevet elmondtam! Ne kérdezgessenek, hanem csináljanak már valamit! - csattan fel ismét gorombán. - Dugjanak fémet abba a szarba vagy tudom is én. Gondolkodni nem lehet ebben a hangzavarban.
- Tedd a résbe a kardod, vagy valami vasat, úgy látom van rajtad, én meg a rúnás papírt teszem oda. - mondtam Mina-nak és kaptam ki a fiú kezéből a lapot, amit szintén a résbe tettem. Más ötletem nem volt. Theo-ra pedig már egyáltalán nem lehet számítani.
- Nekem nincs semmilyen kardom sajnos... viszont még egy dolgot megnézek. - azzal előhalász egy fekete, lila szalaggal átkötött dobozt és felnyitja.
Rám is kezd rám ragadni Theo őrülete, amúgy sem vagyok az az angyali türelmű valaki, de próbálok legalább ÉN higgadt maradni és észnél lenni, így csak a szemem forgatom meg a vámpír lány válaszára, hiszen az előbb ajánlotta fel a lábvértje egy darabját.
- Bármilyen fém is megteszi. - mondom fojtott hangon.
- Na mivan már?! - mordul fel türelmetlenül Theo és .............................az ajtónak ront.
- Nyíljál ki az ótvaros mélységi kurva anyádat! - üti-vágja, rúgdossa.
Az ajtón úgy tűnik egy pillanatra, hogy hat Theo mágiája, egészen addig, hogy a márványborítást felváltson valami fémszerű, amit még életemben nem láttam és amit aztán meg sem karcol semmi.
- Szerintem ők is megpróbálták ezt, állj le! - lököm el és igyekszem lefogni, miközben előjön Mina dobozából egy tárgy, nagyon úgy fest, mint ami pont beleillik az ajtó résébe.
. Áhh, ezaz! Nem tudom, mi ez az izé, de most nagyon imádom! - sóhajt fel megkönnyebbülten Mina.
- Használd! - nyújtom felé a rúnás papírt és majd később agyalok rajta, hogy mi volt ez, csak jussunk át ezen az akadályon.
A vámpírnő remegő kezekkel helyezi be a papírt és a fémlapot.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk..
Reménykedve nézem, ahogy Mina legalább teszi a dolgát, miközben én próbálom lefogni Theot, ám a mágus végképp elveszti minden türelmét.
- Baszódjon meg minden. - aztán egyszerűen ..................eltűnik.
- Mi a jó büdös....... - kiáltok fel, majdnem elvágódva, de a torkomon akad a szitkozódás, mert a felizzó doboz semmi jót nem jelent, főleg, hogy az ajtó még mindig zárva.
- Még ez sem?! - már Damien sem a nyugalom szobra.
- Nem, még ez sem elég... nagyon forró lett. Valami kellene még.
Belemerülnek a csalódásba és merednek az ajtóra.
- Ez k&rvára nem jó! ELTŰNT a mágusfiú! - lépek Mina mellé és idegesen meredek az ajtóra. Be kell jutnunk! Talán rá kell karcolni a másik rúnát. amit Damien talált a vasra.
- Te jó ég... Szegény.... remélem, hogy nem... Nagyon remélem, hogy nem... vesztettük el.
- Talán csak elteleportált. Vagy Avon-Eretz teleportálta el valahova-
~ Ohh édes Istenem, mit vétettem! ~
De érzem, hogy nagyon nincs időnk, így gyorsan elmondom az ötletem és szerencsére minden vita nélkül Mina neki is lát a vésésnek. Nem mondom, hogy a legtökéletesebb elf munka, de reménykedjünk, hogy ez is elég........ A vaslap bekerül a résbe!
A vas azonnal, nagy erővel felizzik, és elolvad. Az ajtó azonban lassan, de feltárul, felfedve egy mély, kútszerű járatot, aminek az alján mintha víz lötyögne, és a vízben valami lebegne, akár csak egy farönk. Elég mélynek tűnik.
- Hála az égnek! - sóhajtok fel, amikor kinyílik az ajtó, bár egy örökkévalóságnak tűnik és egy pillanatra azt hiszem, nem is sikerül.
- Ezaaaz!
- Na végre! - kiáltanak fel társaim is.
Ám a problémánk nem szűnt meg, hiszen nem csekély mélység nyílik meg általa, vízzel az alján, meg még valami.......
Gyanús az a valami.......talán......
- Az ott...? - kérdi gyanakvással Mina is.
- Mondanám, hogy dobjunk le valamit, de attól még nem tudjuk meg, hogy elég mély-e a víz és kérdés tovább tudunk-e menni? - kutakodom lefelé, de sokkal okosabb nem leszek. - Nincs valami mágiátok, amivel megnézhetitek? - nézek a társaimra. - Én harcos vagyok, nem mágus. - emelem meg a kardom.
- Jó, én tudok lebegni, majd fenntartom magam. Ti pedig... őőő.... rámeshettek.... nem hiszem, hogy kellemes lesz, de így talán életben maradunk...
Damien rosszallón csóválja a fejét, de nem áll elő másik javaslattal.
Hát, hogy őszinte legyek ezt a lehetőséget meghagynám vésztervnek, mert nem tudom mi lenne a vége és, ha még életben is maradnánk, nem hiszem, hogy összetört csontokkal sokra mennénk utána, főleg, ha a lent lebegő dologgal kapcsolatban is bebizonyosodik a gyanúnk.
Mivel lebegni nem tudok és más módon sem vagyok képes a repülésre, inkább a kút oldalfalát veszem szemügyre és örömmel látom, hogy vannak rajta repedések, melyekben meg tudok kapaszkodni. Nem a leggyorsabb módja a lejutásnak, de biztosabb.
Egy örökkévalóságnak tűnik mire leérek, de leérek.
A víz elég mély, a benne lebegő dolog pedig tényleg Theo eszméletlen, de legalább határozottan élő teste, noha az egyik karja szétroncsolódott. Nem szép látvány és csak remélhetjük, hogy képes a gyógyításra, mert különben elég rossz lesz a helyzet.
Egyelőre nem tehetünk semmit, csak húzhatjuk magunkkal a vízben, hiszen körbenézve meg kell állapítanom, hogy előttünk egy végtelenül terjeszkedő terem, ami tele van vízzel, és sehol egy száraz felület.

- Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Valami máshogy sült el, mint kellett volna. Valamit elrontottunk volna?
Többiektől kissé lemaradva megyek utánuk és hirtelen feltűnik, hogy rajtunk kívül sehol senki, így amint beérem őket azonnal felelek: -Nos a pajzs megvan mi élünk, szóval ha csak nem Himmelreich el nem verte azt a mélységit, jók vagyunk.- persze nem mondhatom, hogy a dolog engem nem zavart volna, sőt ami azt illeti rettenetesen zavart a dolog, hiszen az emberek nem tűnnek csak úgy el.
-Nem értettem, mi folyik, de abban biztos voltam, hogy nem fog jót tenni az egészségnek, ha itt megállunk. -
- Nem hinném, hogy egy maga legyőzte a Mélységit puszta kézzel, Igaz, tovább kéne mennünk. De hova? A franc se tudja, hogy mi ez a hely...de gondoljátok, hogy az öreg mágus mágiája innen is vissza tudna minket rántani? Freia, te neked van innen a legtöbb tapasztalatod ilyen témában. Mondj valami okosat most.-Crispin szavaira döbbentem rá, hogy a környékben valami nagyon megváltozott, hiszen a fák vörös színűek lettek és mintha húsból lennének, pedig tisztán emlékszem, hogy alig egy perce még zöldek voltak és csábítóak.
- Én úgy érzem… hogy nagyon rossz helyen vagyunk… - - Mindegy, mit csinálunk, csak a fáktól legyünk távol. -
Megtapogatom a fát amint odaléptem melléjük: -Nos ez olyan, mintha tényleg húsból lenne-kicsit még tapogatom, majd amikor elér a szag: -szerintem tűnjünk innen nagyon gyorsan!- a szag ahogyan kimondtam a szavakat egyre jobban emlékeztetett halszagra, nem szeretem az ilyet. Ami azt illeti, ahogyan nézegettem a fákat rádöbbentem arra is, hogy tulajdonképpen nincs is gyökerük, lebegnek...
- Pompázatos. Kivételesen egyetértünk mindhárman. Hogy rossz helyen vagyunk és abban is, hogy takarodó van innen! Freia, menj előre, utánad én és végül Lánci, zárd a sort, ha már te vagy a harcképes most. –na nem mintha Crispin lett volna a vezetőnk, de úgy tűnt nekem abban a pillanatban, hogy egyszerűbb ha csak hallgatok rá. Így némán bólintottam és elindultam előre.
- Fúj, mi ez? -
Alig futunk valamennyit, mire a tisztáson találjuk magunkat, ahol korábban Veroniel verekedett Esroniellel. Ahogy kibukkanunk a fák közül valami igen nagy tömegű dolog elsuhan a fejünk mellett, és gusztustalan csattanással és reccsenéssel egy fa törzsének ütközik mögöttünk, rögtön hátra is kaptam a szememet, amire egy elég ismerős dolog cafatjai teremtek előttem.
- Yupp, határozottan valami el van itt cseszve. Visszajutottunk oda, ahonnét kiindultunk. Valami hurok lehet vagy a fene se tudja. Ha Mélységi, akkor...futás van.
- Fragarach, ahhoz képest, amikor futni kezdtünk, ugyanazon a tér-és idősíkon vagyunk? -
Megfordulva egy szétroncsolódott felsőtestet látok, ami egy túlvilági fényben csillogó dárdával van a fához szögezve. A test alsó fele nem létezik, valami egész egyszerűen letépte. A fején van ugyan sisak, de annak is fele szét van roncsolódva, és egyértelműen felismerhető benne Esroniel von Himmelreich, holtan. Mögöttünk lágy, csábító női hang hallatszik - Hogy bírjátok, ti emberek, ilyen korlátolt testben?-szólt mögöttünk egy hang. Valahogyan ismerősnek éreztem, de a holttest látványától olyan szinten sokkolt, hogy először fel sem fogtam mit kérdezett. Levettem a tekintetemet róla, hogy becsukott szemmel a földfelé forduljak, majd határozottan megfordultam és ránéztem. Tényleg ismerős volt a nő…
- Csak ez jutott nekünk, nem mi tehetünk róla.
- Nem nehéz, ha ez a természetes. -
Előttem lebegett a teremtmény, látszólag teljesen embernek nézett ki. A kezében dárdát tartott, ami pontosan megegyezett azzal, ami a fához szögezte von Himmelreichot. A fű, amely a tisztást borította teljesen elveszítette színét, hófehérré változott. Így állt előttünk a jelenés, fekete ég, fehér fű és vörös hold között. Noha emberien nézett ki, tekintetében határozottan volt valami, ami nem evilági. Pár másodpercig némán szemlélt minket - Hitvány anyag. Majd egy pár másodperc új szünet után ismét megszólalt - Adjatok egy jó okot, hogy miért kellene most életben maradnotok.
- Van netán valami, amit szeretne tőlünk?
Nézek a nőre emlékezve arra ami odalent történt és így kissé habozva teszem hozzá Crispin szavaihoz: -A mi fajtánk volt az ami kiszabadított, mi halandók voltunk akik leszedtük a téged fogó láncokat, mely miatt most itt vagy nem igaz? Mégis minket irtasz úgy mintha nem is így történt volna. Ha kiirtasz minket, akkor vajon ki lesz az aki legközelebb ezt megteszi? És én láttam azt az oltárt és azt is aki megtette ezt érted. –mondtam neki teljesen őszintén egy teljesen logikus gondolatot. Bár elég lenne neki egy halandó is, aki kiszabadítja, ha esetleg újra elfognák, de ez most másodlagos részlet kérdés, hátha ez a dolog az ami meghatja.
- A világ nem lesz több, ha mi meghalunk. -
Aztán ahogyan Lance is valami teljesen értelmetlen idiótaságot mondott valami hirtelen borulttá tette az arckifejezését a nőnek. Azt hiszem nem tetszett neki egyik válasz sem, és emiatt hirtelen egy reccsenést hallottam a kezemből, nem sokra rá hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem benne. Jól tudtam eltört benne a csont. Rámarkoltam a törött bal kezemre a jobbal a hirtelen fájdalomtól, miközben a többiek teljesen normálisan folytatták a diskurációt.- Nem függök senkitől, főleg nem olyan alantas teremtményektől, mint ti. Szóval, miért hagyjalak életben titeket? A férfi ott a fán azt mondta, hogy tudni fogjátok, mit kell mondani. Igaz ez?
- Egyszerűen túl kell élnünk. -
- Lehet, hogy rossz lesz a válaszom, de megpróbálom: azért, mert mi nem emberek, hanem tündék vagyunk? Egy ilyen hatalmas lény számára jelent ez bármi különbséget is?
Veroniel egy darabig némán szemlél minket. Mintha a tisztást körülülelő erdősor után nem is létezne a világ. Veroniel leül a földre, és elgondolkodva vár pár másodpercet, majd megszólal - Élnetek nem "kell", senkinek nincs arra szüksége. Az meg, hogy tündék vagy mik vagytok, semmit sem ad hozzá, embernek néztek ki. Az ember megkért engem valamire azért cserébe, hogy kipróbálhattam testem erőit, és mivel jó kedvemben vagyok, hajlandó is vagyok megtenni azt, ha kitaláljátok, hogy mi volt.

- Hogy ne vegyen el tőlünk semmit? -
- Hagyd meg nekünk, hogy magunkkal vihessük a pajzsot, azaz: hogy ne vegyed el tőlünk a pajzsot.
- Mit akartok ti azzal a pajzzsal?
- Felhasználni, hogy olyan erőt nyerhessünk vele, amellyel megvédhetjük a népeinket. A világban sok fenyegetés vetül a halandókra, és ahogy meg is jegyezte, az emberi vagy éppenséggel tünde test hitvány anyag, és nincs nekünk akkora nagy hatalmunk, mint akár magának, akár a testvéreinek és fajtársainak. Végső soron: hatalmat.
-Ezt nem kellene tudnia –kezdtem ellátni a törött kezemet azzal amim volt, azaz az íjammal kezdtem el rögzíteni a törést. Persze amit hozzátettem leginkább a társaimnak szólt, hogy hogyan lehetnek ekkora idióták, hogy elmondják ennek a dögnek, hogy egy titkos szuperfegyverhez kell. Mindegy nincs mit tenni ezellen, szimplán majd ha visszatérünk és megszívtuk, akkor lesz kire mutogatni. A tündékre.
- Nem tudjuk, hogy mire képes a pajzs. Egy hatalmas ember küldött minket érte, és vissza kell juttatnunk neki. Én buta vagyok az ilyenekhez, de úgy gondolom, hogy a végkimenetel érdekes lehet Önnek. -
Pár másodpercig vár, majd bólint. - Értem. Akkor az egyikőtöket elküldöm, hogy hírt vigyen rólam. De hogy melyikőtök lesz ez, azt ti döntitek el. Harccal, egymás között. –ez egyben az én halálos ítéletem. Törött kézzel nem fogok tudni megharcolni senkivel, szóval akár meg is ölhetem magamat. Ez így annyira rossz, hogy elképzelni nem tudom azt az esetet, hogy én akárhogy is túléljem, márpedig ahogyan végignézek a többieken talán Crispin lenne az aki nem akarna azonnal megölni hidegvérrel.[/color]

A víz jéghideg, kissé sűrű és erőteljes rozsdaszaga van. Mire leérek, Mina és Damien már ott lebegtek a mágusfiú mellett, aki úgy látszik piszok szerencsés, mert túlélte mind az ajtón átteleportálást, mind a zuhanást, bár.....
- Tartsd fenn valahogy!
- Próbálom! - hallom a beszélgetést a páros felől.
- A keze csúnyán néz ki és ha jól láttam miközben másztam le, mindenhol víz van közel és távol a teremben. Jó lenne valami kijáratot lelni, mielőtt elfogy az erőnk és megfulladunk. - mondom, amikor melléjük úszom, hogy segítsek ha kell.
Én is megtámogatom a tehetetlenül lebegő fiút és közben igyekszem a szemem meregetni, hogy látok-e valahol másik ajtót, vagy hallom-e a rigmust, amit eddig és ha igen, honnan jön.
- Várjunk. Mi van, ha ez a víz... maga a mélységi?
A vámpírlány felvetése hideg borzongással tölt el, nagyon remélem, hogy nincs igaza, bár tény, hogy elég fura ez a víz.
- Ne fesd az ördögöt a falra Wilhelmina, inkább kezdjünk úszni valamelyik fal felé.
- Nagyon remélem, hogy nem az, bár akkor materializálódhatna emberibb formában is, vagy olyanban, ami kisebb helyet foglal el, hogy ne úsznunk kelljen.
Theo már mozgolódik, bár még nem beszélt, így van esélye, hogy súlyosan megsérült, de akkor sem hagyhatjuk csak úgy itt. Kell lennie valami megoldásnak, hiszen mi a fenének akartak volna annyira átjutni azon az ajtón azok ott kinn.
A fényt, most, hogy meregetem a szemem én is pont akkor észlelem, amikor Damien szól.
- Viszont odalent van valami fény! - bök a fejével lefelé.
- Amilyen szerencsénk van, arra lesz a kijárat. - mondom fancsali képpel és egy nagy levegővel az arcom a vízbe merítem, hogy ott talán jobban meg tudom nézni mi lehet ott.
- El tudunk úszni vajon odáig?... Valahogy kétlem, hogy az kijárat lenne. Mármint, lefelé? Mitől világítana? A gravitáció talán csak nem fordult meg. - kételkedik Mina.
- Mégis hol vagyunk miez? - kezd nyöszörögni végre a mágusfiú, bizonyítva, hogy még van benne élet.
Hallom Theo és Mina kérdését, de egyelőre el vagyok foglalva annak a valaminek a szemlélésével, amit odalenn megpillantok. Aztán kiemelem az arcom a vízből.
- Odalenn a víz világít, de azt hiszem talán a mélységi, akit keresünk is odalenn van, vagy valami hatalmas, bár egyelőre mozdulatlannak látszik...... - tájékoztatom a többieket miután veszek egy pár mély levegőt.
- Theo, az ajtón túl és vízben vagyunk....jó mély vízben. - és pácban teszem hozzá magamban.
- Mi de miért? - tapogatja Theo a fejét, gondolom eléggé fájhat neki. - De mi sohasem kerestünk semmilyen mélységit… Miért kerestek mélységit? Miért kerestek mélységit? Miért... kerestek.. Mély.. - akad el nála a lemez, ami azt mutatja, hogy a helyzet nem változott, továbbra is zakkant.
- Hát ez nagyszerű! - nézek fel az égre, azaz valahova felfelé. - Nem elég, hogy dögrováson van, még az agya is meglágyult!
- Herr Wagner, nemrég még nagyon is jól tudta, miért keresünk mélységit. Azrael megitatott magával valamit, amitől olyan dolgokat látott, amit mi nem. Például csigákat potyogni a fáról, és visszaemlékezett arra a mélységire is, aki itt volt. Egy könyvet akarunk megszerezni. És amikor kimondtuk a mélységi nevét.. mintha még inkább látta volna azokat a dolgokat...
- És a neve Avon-Eretz volt. - Ez volt, és remélem, hogy ha hall minket, akkor segít valahogy lejutni oda, lentre...
Damien előzékenyen és főleg röviden összefoglalta a dolgokat, ezért kap egy hálás mosolyt, na jó talán kicsit vicsorgásra sikerül, de na.... aztán tényleg megcsikordulnak a fogaim, amikor a vámpírlány kimondja a mélységi nevét.
- Te nem vagy eszednél! Itt lebegünk tök védtelenül, még a kardomat sem tudom előhúzni, te meg kihívod a sorsot? Ez egy csapat, nem? Talán megdumcsizhatnánk, ha épp valami nyavajás mélységit szabadítasz a nyakunkba! - fakadok ki dühösen.
És ha még nem lenne elég Theo teljesen bekattan. Az arca őrült rángatózásba kezd és sátáni kacajt hallat.
- Hahaha ti hülye ribancok! Tisztelet a kivételnek kurafi. - villant egy hátborzongató mosolyt a self felé. - Még hogy én meggágyulni! Háh! Nézzetek magatok elé! - kalimpál a kezével, mint aki varázsolt, de én nem látok semmit......hála a Teremtőnek. - Mit mondott fenn Azrael na mit? Ha? Ha? - csap a vízbe, hogy csak úgy fröcsköl mindenfelé. - A MÉLYSÉGI HALOTT! ÚGY MINT A TI ÖSSZES AGYSELYTETEK EGYBETÉVE! MÉGIS MI A FASZOM LENNE ITT! MÉGIS MIÉRT KERESNÉNK MÉLYSÉGIT, HA AZ HALOTT! EGY SZAROS KÖNYV KÉNE ÉS ITT SE LENNÉNK MÁR! - szinte visít már a végére, aztán hátraveti magát és kezd eltávolodni tőlünk. - Áhh a hűsítő víz. Olyan kellemes... -
Közben Wilhelmina is ideges mentegetőzésbe kezd.
- Mi más megoldás lehet, hogy előrejussunk? Ha kimondtam a nevét, mindig történt valami... ez nem... ez az egyetlen esély. Mi mást tehetnénk? Csak lebegnénk itt? - aztán észlelve, hogy a mágusfiúnak is már tervei vannak......
- Theo, nyugodj meg, tartalékold a levegőt, vízben vagyunk, nehéz fennmaradni, egyébként Azrael azt mondta,a mélységi be van zárva, nem azt, hogy halott...
Nem! Nem! Nem érdekel Wilhelmina mentegetőzése, hiszen ha a dolgok itt is úgy történnek, mint fenn, akkor a baj már megtörtént. Theo meg.......
~ Jobb lett volna ha eszméletlen marad! ~ forgatom meg a szemem, de nem akadályozom meg, hogy elússzon, mert mi a fenét csinálnék vele itt a vízben!
- Igaz. - morgok utána. - Nem mondott olyat, hogy halott.....sajnos.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon meg, ha egymásnak esünk és pánikolunk, abból semmi jó nem sül ki. Köszönöm egyébként a kivételt, őőő.. azt hiszem.. - igyekszik menteni a helyzetet Damien.
- És csak ne nyugtass! - förmedtem a sötét elfre. - Inkább vele beszélj, hogy ........- elnémulok, mert úgy érzem, hogy a víz hullámzani kezd körülöttem, de Mina csak mondja tovább, mint ha már nem tett volna eleget, hogy a nyakunkra hozza a bajt..
- És a könyvet mégis... hogy szerezzük meg, ha eddig nem találtuk? Tovább kellett jönnünk... most pedig az egyetlen út, ami úgy tűn... áááááá! - visít fel, ahogy rájön ő is, hogy valami nem stimmel. - Mondtam, hogy ez lesz a mélységiiiiii.......... sajnálom...
A szavam azonban továbbra is elakadt, amikor a víz hirtelen örvényleni kezdett és megállíthatatlanul ránt minket magával.
- Ó a büdös francba! - veszek nagy levegőt, mert ez rázós lesz..
Mivel esélytelen az ár ellen hadakozni, nem is teszem, a kardom igyekszem inkább előrángatni, hátha kezdhetek vele valamit.
Mikor meglátom az éles tüskéket, magamban átkozódok és előre tartva a kardom készülök a becsapódásra, készen, hogy segítségül hívva a gólem erejét és zsoldos képességemet (Körvágás) erővel taroljam le az útba eső éles dolgokat.
Bízom benne, hogy a többiek is kitalálnak valamit, bár amilyen állapotban a mágusfiú van, kétséges, hogy ha őt is berántja az örvény képes lesz e higgadtan és értelmesen reagálni.
Hát, hogy ezek az éles csontok nem sima csontok voltak azt a karom sajgása és a kardom is tanúsíthatja, amit újra kell majd élezni, de legalább sérülés nélkül jutok át a tüskeerdőn és érek.....földet?
Mina már ott van, de két társunk még nem.
Felnézek, hogy lássam, mi a helyzet és az első, amit megpillantok Damien véres teste.
Hála az égnek meglepő módon a víz vissza, felfelé húzódik, a többi meg egyszerűen eltűnik a padlón, mint egy szitán és megint szárazon vagyunk, így nincs akadálya és a sötét elfhez rohanok
aztán ha mást nem az ingét használva próbálom átkötni a felsőtestét, hogy elállítsam a vérzést, míg a vámpír lány negyedik társunkkal foglalkozik, talán épségben lehozva őt is, legalábbis ez az utolsó, amit még arrafelé nézve látok és hallok.
- Egyben vagytok, ugye? - hallom kicsit később.
Mina aggódására persze mondhatnám, hogy ezt neki köszönhetjük, nem kellett volna a mélységi nevét emlegetnie, de látom rajta, hogy így is tele van bűntudattal. Egy erős csapatra volna szükség és eddig csak veszteség ért minket.
- Minden gyorsan történt. - morgom. - Szép kis vágásokat szedett össze, de meg fog maradni. - kötözöm tovább Damien-t, hogy tovább mehessünk, mert mielőbb végeznünk kell, különben Theo végleg megbolondulhat, és ez a kötés sem tart örökké.
- Nagyon sajnálom.. annyira sajnálom.. - motyogja kezébe temetve az arcát, mikor kétségbeesetten odaér.
- Semmi baj... nem... te hibád. Lassú... voltam - próbál meg felülni a sötét elf, mire Wilhelmina aggódva pillant rá, majd rám néz és a szeme tele van hálával.
Erre csak nagyot nyögve megforgatom a szemem. Na persze.....
Befejezem a kötözést, amit sokat gyakorolhattam a háborúban és mondhatom egész jó vagyok már benne.
- Köszönöm. Majd meghálálom valamivel. Ha kijutok innen élve. Ha nem, Mina, rád bíznám... - mondja Damien.
Miközben a termet veszem szemügyre, ami szép nagyra sikeredett, megingatom a fejem.
- Nincs szükség hálára, mint mondtam egy csapat vagyunk. Valószínűleg egyébként is mindnyájunkra szükség lesz, ha teljesíteni akarjuk a feladatunkat.
- Mi lehetett ez? -igyekszem terelni és intek a kusza vashalom felé, amivé az előbb még halálos csontváz omlott. - Csapda?
A terem, így víztől megtisztítva egy hatalmas csarnoknak tűnik: egy átlagos többemeletes villa is beleférne. A nagy rakás fém körül szerte a teremben kőoszlopok nyújtózkodnak. Az egyik oszlop kissé meg van dőlve, de mást nem látni.
Közben Theo is kezd magához térni a mozgolódásból és a halk mormogásból ítélve.
- Az lehet. Aktiválhattunk valamit... védelmet. De szerintem... átmentünk a próbán.
Igen, én is erre gondoltam, amikor a csapda jutott eszembe.
Felállok a sötét elf mellől és megindulok a furán megdőlt oszlop felé.
- Ha jól vagytok, eldönthetnénk merre tovább? Ötlet?
Minának közben Theo-hoz fordul.
- Jól vagy, nem fáj semmid? Látsz valamit?
- Jól vagyok - tápászkodik fel nyögve a sötét elf. - Na jó, ez túlzás, de egyszer és mindenkorra jegyezd meg, hogy ha történik valami, az nem a te hibád. És ha az is, akkor is mindegy már. - feddi meg a még mindig sápadt társnőjét, aki kissé szeppenten bólint, majd utánam fordul.
[color=#e88aea]- Persze. Menjünk. Fedezzük fel. Csak... vigyázni kell, hátha van még csapda. [/color
Úgy látszik senkinek nincs jobb ötlete, így bár óvatosan haladok és igyekszem a lábam elé nézni, a célom továbbra is az oszlop. Egyelőre nem tűnik fel, hogy Theo milyen csöndben van, de jól esik....

Rohantunk az életünkért, mert ezen a ponton már mást nem tehettünk. A pajzs súlya - amelyhez határozottan nem voltam hozzá szokva - lelassított, így erőltetnem kellett magamat, hogy egyáltalán lépést tudjak tartani a többiekkel. Aztán egy ponton mindenki eltűnt. Az emberek, akikkel eddig menekültünk, most hirtelen semmivé váltak és semmi előjele nem volt ennek. Sehol egy szétplaccsanó vér, kifolyt belsőségek, sikítások...semmi, csak az üresség ott, ahol pillanatokkal előtte még ott voltak. Hirtelen torpantam meg, hangosan és gyorsan kapkodva a levegőt, miközben kétségbeesetten néztem körbe-körbe. Mi a franc történt itt?!
- Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Valami máshogy sült el, mint kellett volna. Valamit elrontottunk volna?
  Kérdeztem kétségbeesett hangon a társaimtól. Az első felvetésem az volt, hogy megváltoztattuk az itteni eseményeket, így azok, akik túlélték volna ezt az egészet, most egész egyszerűen meghaltak...de mivel mi nem voltunk itt napokkal ezelőtt, így...nem, ennek semmi értelme nem volt és ha csak bele próbáltam gondolni a dolgokba, csak a fejemet fájdítottam meg.
[color:c67f=00ffff]- Nos, a pajzs meg van, mi élünk, szóval ha cask nem Himmelreich el nem verte azt a Mélységit, jók vagyunk.
  Freia közbeszúrása részben - de csak részben - igaz volt. Mi még éltünk, amiért most egyelőre még hálát adtam Hold Anyának, a pajzs is itt volt nálam...de hogy von Himmelreich egyedül elgyepálta volna azt a dögöt puszta kézzel - hát abban erősen kételkedtem.
- Nem hinném, hogy egy maga legyőzte a Mélységit puszta kézzel - adtam hangot kétkedésemnek fojtott hangom.
- Nem értettem, mi folyik itt, de abban biztos voltam, hogy nem fog jót tenni az egészségnek, ha itt megállunk.
 Azonban, akármennyire és reális volt Lánci megállapítása, egy tündeként torpantunk meg, ahogy észre vettük, hogy hova is kerültünk. A fák valahogy teljesen másnak néztek ki, mint amilyennek lenniük kellett volna. Tettem pár tétova lépést a legközelebbi fa felé, amely, akármennyire is próbáltam a gondolatot kiverni a fejemből, nagyon úgy nézett ki, mintha húsból lett volna és a levelei vérvörösek. Mintha az emberek változtak volna át fává, vagy a fene se tudja.
- Igaz, tovább kéne mennünk. De hova? A franc se tudja, hogy mi ez a hely...  - mert abban jelen pillanatban hellyel-közzel biztosnak éreztem magam, hogy nem ott voltunk, ahonnét kiindultunk.-..de gondoljátok, hogy az öreg mágus mágiája innen is vissza tudna minket rántani? Freia, Te neked van innen a legtöbb tapasztalatod ilyen témában. Mondj valami okosat most.
  Mert ha a vén mágus nem tud minket visszavinni az eredeti kiindulási helyünkre, akkor nagyon de nagyon csúnyán megszoptuk. Kiragadva a saját időnkből, egy vérgőzős Mélységi társaságában valahogy nem éreztem magamat teljesen biztonságban, így csak reméltem, hogy a vén mágus tudja, hogy mit csinál.
- Én úgy érzem...hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Mindegy, mit csinálunk, csak a fáktól legyünk távol.
 Nos, az utolsó figyelmeztetés ismét nem ért semmit sem, mert Freia már nagy hévvel vetette magát rá a fákra és a vizsgálatukra. Reméltem, hogy talál valami értelmeset, mert ha nem, akkor fogalmam sincs, hogy hova tovább. Lenne-e egyáltalán bármi értelme tovább haladni? És ha igen, akkor melyik irányba? Hogy vissza nem fordulok, az is biztos.
- Nos, ez olyan, mintha tényleg húsból lenne... - vetette közbe Freia, miközben a fákat vizsgálgatta.
  Azonban sajnos nem volt ideje arra, hogy hosszabban is kifejtse a véleményét a fura fákról, a húsos törzsükről, a vérvörös leveleikről és a....jól látom, hogy ezek lebegnek?! - mert a szél feltámadt és a széllel együtt valami iszonytatos bűz érkezett felénk, amelyet nehéz lett volna behatárolni és még nehezebb lett volna megállapítani, hogy még is, mi a franc lehet ennyire büdös?
- Fúj, mi ez?
- Szerintem tűnjünk innen nagyon gyorsan!
- Pompázatos. Kivételesen egyetértünk mindhárman. Hogy rossz helyen vagyunk és abban is, hogy takarodó van innen! Freia, menj előre, utánad én és végül Lánci, zárd a sort, ha már te vagy a harcképes most.
  Nem szerettem, amikor "parancsokat" kellett osztogatnom, azonban valakinek meg kellett tennie - bár erre a szerepre Lance barátom jobb lenne - de ha nem takarodunk innen, akkor nagyon megszívjuk. Miután Freia elindult, én is követtem őt, na meg Lánci jött mögöttem és veszett futásba kezdtünk, hogy ne érjen minket utol a rothadó halak serege. A táj szépen lassan változott, aztán hirtelen ugyanott találtuk magunkat, ahonnan kiindultunk. Ismét csak megtorpantam és értetlenkedve néztem körbe. Mi a franc folyik itt?!
- Yupp, határozottan valami el van itt cseszve. Visszajutottunk oda, ahonnét kiindultunk. Valami hurok lehet vagy a fene se tudja.
  A mélyreható értekezésemet egy, a fejem felett elszálló valami zavarta meg, ami gyomorforgató reccsenéssel csapódott a hátunk mögött lévő fának. Nem mertem abba az irányba fordulni, mert féltem attól, hogy valami még nagyobb förmedvény lesz az, mint amit eddig láttunk...és inkább öljön meg valami hátulról gyorsan és kínszenvedés nélkül, semmint hogy szembe nézzek vele. Ezen a ponton már csak abban reménykedtem, hogy gyors halálom lesz. De azért elő vettem Bloodbond-ot, az egyetlen megmaradt fegyveremet, miközben tekintetemmel a fegyvereimet keresgéltem, és nagyjából belőttem, hogy hol is lehetnek. Ha más nem, legalább Clandestine-t vissza kéne szereznem!
- Ha Mélységi, akkor...futás van.
  Bár ezt nem kellett senkinek se külön kiemelni - legalábbis reménykedtem ebben - de a beszéd most megnyugtatott, már amennyire meg lehet nyugodni ilyen körülmények között.
- Fragarach, ahhoz képest, amikor futni kezdtünk, ugyanazon a tér-, és idősíkon vagyunk?
  Nem tudtam mit kezdeni magammal, így Lánci felé fordultam. Kihez beszél ez? Ki az a Fragarach? Valami szövetségese, akit eddig a zsebében vagy a nadrágjában rejtegetett? Neki is van Roro-ja vagy Kiril-je? De nem...csak a kardjához beszélt. Óh, Hold Anya szerelmére, Lance Kalver megőrült. Eléggé gyorsan és mindenféle előzetes jel nélkül ugyan, de megtörtént. Csodálatos, már csak ez hiányzott. Egy creepy íjász lány, egy kardjához motyogó félőrült tünde, és egy teljesen őrült sötét tünde. Határozottan a világmegmentő típus voltunk, az már egyszer biztos. Aztán ahogy Lance felé fordultam, enyhén émelygő gyomorral, de folytattam tovább a mozdulatot, hogy most már megnézzem, hogy mi is csapódott be mögöttünk, bár a látványtól eléggé féltem. Azonban nem az volt, amire számítottam. Csak egy felső test volt, az is durván megcsonkolva, és az egészet egy dárda szögezte a fához. Először fel sem fogtam, hogy mit látok. Aztán ahogy a fejet vettem rövidebb vizsgálat alá, megláthattam az arcot, amelyet nem rég még érintetlenül láthattunk. Aki nem rég még beszélt hozzánk. Esroniel von Himmelreich, a Zsinati elnök...azt hiszem, hogy végül az öreg mágus megkapta, amit akart (legalábbis részben): a pajzs nálunk volt, von Himmelreich halott...vajon Lory és Ada mit szólt volna ehhez a látványhoz? Már soha se fogom megtudni, mondjuk, ahogy azt sem, hogy vajon csak azért nem kedvelték őt túlságosan, mert Azrael kardját hajszolta, vagy volt más okuk is rá.
- Hogy bírjátok, Ti emberek, ilyen korlátolt testben?
  A hang már majdnem hogy csábítóan hangzott, ahogy felbúgott mögöttünk. Felsóhajtottam. Hát ennyi volt. Most már csak hárman állunk a Mélységivel szemben, nem volt Esroniel, hogy feláldozza magát, nem voltak emberek, hogy helyettünk haljanak meg. Csak magunkra számíthattunk és innentől kezdve okosan kellett játszani, hogy ha még pár percig húzni akartuk az időt - így értelemszerűen nem háboroghattam amiatt, hogy leemberezett minket egy ilyen lény.
- Csak ez jutott nekünk, nem mi tehetünk róla.
 Fordultam végül a teremtmény felé. Embernek nézett ki, noha mindannyian tudtuk, hogy attól a lehető legmesszebb van. Kezében egy dárda, olyan, mint amivel az elnököt szögezte a fának és kétségem sem volt afelől, hogy szívesen használná újra. Vajon ez Veroniel vagy valami másik teremtmény? Ezen a ponton nem tudtam eldönteni, de igazából nem számított. Még a leggyengébb Mélységi is könnyen végzett volna velünk.
- Nem nehéz, ha ez a természetes.
  Válaszolt Lánci is, Freia egyelőre csendben maradt, amiért most hálát adtam az összes istenségnek, aki valaha is ezen föld közelébe tévedt. Nem úgy ítéltem meg a lányt, mint aki túlságosan visszafogná magát, még akkor sem, ha egyetlen rossz szó a halálunkat okozhatja. Igaz, itt minden a halálunkat okozhatja. Most, hogy alaposabban megfigyeltem, a rét, amin álltunk, teljesen fehérré változott, mintha ez a valami a színt is kiszívta volna a fűből. Hogy volt-e ennek jelentősége? Fogalmam sem volt róla, de határozottan megigéző látvány volt, ahogy ez a valami a fekete ég és a hófehér mező között lebegett, s válla felett a Véres Hold világított. Megigéző....és rettenetes.
- Hitvány anyag - hát, csak ennyi véleménye volt a halandó test természetéről. Számára persze, hogy hitvány volt, és ezen véleményében nem hinném, hogy meg tudtuk volna változtatni. - ADjatok egy jó okot, hogy miért kellene most életben maradnotok.
  A kérdés teljesen váratlanul ért, aztán ha lehet, még jobban kétségbeestem. Ne, csak ezt ne. Megint. Ne. Az ilyen kérdésekkel mindig megszívtam, leginkább akkor, amikor Lance is a közelben volt. Elég volt csak a legutóbbi ilyen fiaskóra gondolni Eichenschild alatt, amikor egy egyszerű név lett volna a jelszó, de mi túl bonyolítottuk. Akkor is egy Mélységi volt ott, szóval a szerencsém határozottan egy nem létező fogalom volt ezen a ponton.
- Van netán valami, amit szeretne tőlünk?
  Bár jó kérdés, hogy egy ilyen hatalmas teremtménynek mi szüksége lenne ránk. Bár a Mélységieknek kellenek a halandó szolgák, ha már egyszer be vannak börtönözve...azonban ez a lény határozottan szabadon mászkált, amiről fogalmam sem volt, hogy miképp volt lehetséges. Mármint, lehetségesnek lehetséges volt...de hogyan nem hallottunk eddig egy Mélységiről, aki szabadon rójja Veronia tájait? Ha pedig már szabad - akkor se ránk, se más halandóra semmi szüksége sincs.
- A mi fajtánk volt az, ami kiszabadított, mi halandók voltunk, akik leszedtük a téged fogó láncokat, mely miatt most itt vagy, nem igaz? Mégis minket írtasz úgy, mintha nem is így történt volna. Ha kiírtasz minket, akkor vajon ki lesz az, aki legközelebb ezt megteszi? És én láttam azt az oltárt és azt is, aki megtette ezt érted.
  Határozottan fogalmam sem volt arról, hogy mi a francról beszél a tünde lány, de a torkom - már ha ez fizikailag lehetséges volt- még jobban összeszorult. Butuska lány, nem beszélünk így egy Bukott Angyallal, aki egy gondolatfoszlánnyal meg tud minket semmisíteni! Te most mire hajtasz? Hogy minél gyorsabban meghaljunk, vagy mi a fene?! Látszólag a lény sem volt elragadtatva Freia válaszától, az arca egyre jobban elkomorult és tudtam, hogy jó alaposan megszoptuk. Lánci próbálta menteni a menthetőt...
- A világ nem lesz több, ha mi meghalunk.
...azonban ez nem ért semmit sem, hisz a következő, amit hallottam, az egy határozott és gyomorforgató reccsenés, ahogy Freia karja konkrétan ketté tört. A lány értelemszerűen felsikított, én pedig riadtan hátráltam pár lépést. Akár én is lehettem volna ez, és határozottan az is leszek, ha ezen a lényen múlik - már pedig egyedül rajta múlott. Igyekeztem a fejemből kizárni Freia fájdalmát...nem volt se időnk, se lehetőségünk arra, hogy őt ápolgassuk, így magának kellett megoldania a dolgokat, amíg mi megpróbálunk időt nyerni neki.
- Nem függök senkitől, főleg nem olyan alantas teremtményektől, mint ti. Szóval, miért hagyjalak életben titeket? A férfi ott a fán azt mondta, hogy tudni fogjátok, mit kell mondani. Igaz ez?
  A válaszom határozottan "nem" volt. Nem, nem tudtam, hogy mit kell mondani és nem ismertem Esroniel-t, s Ő sem ismert minket ahhoz, hogy tudja és tudjuk, mire gondolt a másik.  Próbáltam visszagondolni arra, hogy mit beszélgettünk mi nagy kedélyen a néhai Zsinatelnökkel, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, ami akár csak közel lehetett volna a válaszhoz. Ezen a ponton csak tippelgetni tudtam, még ha tudtam is, hogy ez közel sem lesz jó válasz.
- Lehet, hogy rossz lesz a válaszom, de megpróbálom: azért, mert mi nem emberek, hanem tündék vagyunk? Egy ilyen hatalmas lény számára jelent ez bármi különbséget is?
  Ha más nem, megpróbálhatok smúzolni nála. Dicsérgetni őt, meg minden egyéb. Az szokott tetszeni a nőknek, nem? Nem volt nálam semmilyen ékes csecse-becse, amit hozzá vághattam volna, így maradt ez a megoldás. Ejj....mindig is tudtam, hogy egyszer a nők lesznek a halálom, de nem így képzeltem volna azért el.
- Egyszerűen túl kell élnünk.
- Élnetek nem "kell", senkinek nincs arra szüksége - kezdett bele a fejtegetésbe a lény, miközben lehuppant a földre. Ezzel együtt elöntött a tudat, hogy ...hogy a világ már nem is létezik az erdősoron túl. Vajon ez jelentett valamit is? - Az meg, hogy tündék vagy mik vagytok, semmit sem ad hozzá, embernek néztek ki. Az ember megkért engem valamire, azért cserébe, hogy kipróbálhatom testem erőit és mivel jó kedvemben vagyok, hajlandó is vagyok megtenni azt, ha kitaláljátok, mi volt.
- Hogy ne vegyen el tőlünk semmit? - próbálkozott Lance eléggé bizonytalanul.
  Hiába járattam a fejemet, egyszerűen meg voltam lőve.Próbáltam össze szedni a dolgokat. Kezdve azzal, hogy visszaküldenek minket ide, erre a pontra, hogy megszerezzük von Himmelreich pajzsát, amiben a most már használhatatlan szeráfja van (hogy miért pont az övét, már nem emlékszem, lehet, hogy említve sem volt). Aztán ott volt a szétbarmolt kis erdő és az üveggé keményedett föld, mielőtt ide értünk volna. Vajon az az erdő, amit még az egész előtt magunk mögött hagytunk és a húsos erdő megegyezett egymással? Nem tudhattam. Aztán ide kerültünk. A pajzsot megszereztük, Esroniel meghalt. Húsos erdő, vérvörös levelek, lebegő fák. Egy halott von Himmelreich egy dárdával felszegezve, meg egy ugyanilyen dárda a nő kezében. Esroniel, aki szerint tudjuk, hogy miért kéne Veroniel-nek vagy kinek életben hagynia minket. Aztán Esroniel megkéri őt, azért cserébe, hogy használhassa a teste erőit? De...miért kellett ehhez egyáltalán engedély? Mármint Veroniel úgy használhatja a testét, ahogy akarja, nem?  Annyiiiiira frusztrált, hogy nem találtam a választ, hogy még lett volna vagy ezernyi kérdésem, hogy gondolkodás nélkül kiböktem valamit, csak hogy ne toporogjak egy helyben.
- Hagyd meg nekünk, hogy magunkkal vihessük a pajzsot, azaz: hogy ne vegyed el tőlünk a pajzsot.
  Nem mintha von Himmelreich tudta volna, hogy mire is kell nekünk a pajzs. De sebaj...
- Mit akartok ti azzal a pajzzsal?
  Hupsz, talán ezt nem kellett volna ilyen nyíltan benyögni, nem igaz? De ezen a ponton nem szívhattam vissza a válaszom és legfőképpen nem hazudhattam egy ilyen hatalmas lénynek, mert úgy járok, mint Freia - vagy rosszabbul.
- Ezt nem kellene tudnia.
  Freia-nak részben igaza volt, de egyben már túl késő is.
- Felhasználni, hogy olyan erőt nyerhessük vele, amellyel megvédhetjük a népeinket. A világban sok fenyegetés vetül a halandókra, és ahogy meg is jegyezte, az emberi vagy éppenséggel tünde test hitvány anyag és nincs nekünk akkora nagy hatalmunk, mint akár magának, akár a testvéreinek és fajtársainak. Végső soron: hatalmat.
  Igyekeztem ködösebb választ adni, elhallgatni az igazság egy részét és közben tovább apellálni a behízelkedésre és talán a hatalommániájára. Bár ez hamvában holt próbálkozás volt, de mi Láncival legalább próbálkoztunk, míg Freia tudatosan tovább igyekszik rontani a helyzetünkön. Pompázatos.
- Nem tudjuk, hogy mire képes a pajzs. Egy hatalmas ember küldött minket érte, és vissza kell juttatnunk neki. Én buta vagyok az ilyenekhez, de úgy gondolom, hogy a végkimenetel érdekes lehet Önnek.
  Úgy látszik, legalább Lance-nak leesett, hogy mire is próbáltam hajtani ebben az esetben. Csak reménykedhettem benne, hogy nem fog túl gyengének tartani minket ez a mocsok és tapos el minket egy gondolattal.
- Értem. Akkor az egyikőtöket elküldöm, hogy hírt vigyen rólam. De hogy melyikőtök lesz az, azt ti döntitek el. Harccal, egymás között.
  Hangzott fel a Mélységi ítélete. Kétségbeesetten pillantottam Lance felé: ellene nem akartam harcolni. Aztán Freia felé. Hát neki már amúgy is R.I.P., nem? Na akkor mist mi legyen?

Nem is tudom, meddig rohantunk csak előre. Megszűnt az időérzékem, csak futottam: régen rettegtem ennyire. Mire felocsúdtam, és körülnéztem, Freián és Crispinen kívül senki nem volt körülöttem. Az egész csapat megállt, én pedig összezavarodva próbáltam összerendezni a gondolataimat. A többieken láttam, hogy ugyanezen próbálkoznak, Crispinnek pedig hamarabb sikerült, mint nekünk.
- Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Valami máshogy sült el, mint kellett volna. Valamit elrontottunk volna? - Kérdezte tanácstalanul, viszont Freia rámutatott a lényegre.
- Nos a pajzs megvan mi élünk, szóval ha csak nem Himmelreich el nem verte azt a mélységit, jók vagyunk. - Mondta, és volt is benne valami, de nem nyugodtam meg tőle teljesen.
- Nem értem, mi folyik, de abban biztos vagyok, hogy nem fog jót tenni az egészségnek, ha itt megállunk. - Néztem körbe idegesen. ~ Hol lehet mindenki? Mi történt? ~ Morfondíroztam, de ahogy körülnéztem, szinte mintha el is felejtettem volna a többieket: egész másféle tényezővel kellett szembenéznem. A fák megváltoztak: a törzsük egészen kicsavarodott, és talán csak a vörösesen világító Hold fénye miatt látszott úgy, de a leveleik is mintha alapból vérvörösek lettek volna.
- Nem hinném, hogy egy maga legyőzte a Mélységit puszta kézzel. - Csóválta meg Crispin a fejét, ahogy rám nézett. - Igaz, tovább kéne mennünk. De hova? - Nézett körbe újra kétségbeesett arccal. - A franc se tudja, hogy mi ez a hely... de gondoljátok, hogy az öreg mágus mágiája innen is vissza tudna minket rántani? Freia, te neked van innen a legtöbb tapasztalatod ilyen témában. Mondj valami okosat most. - Folytatta, de a nő inkább konok hallgatásba burkolózott, és a növények felé fordult.
- Én úgy érzem… hogy nagyon rossz helyen vagyunk… - Nyeltem nagyokat. Minden üres volt, tehát akárhova mehettünk volna, de mégse éreztem magamat biztonságban, egyáltalán.
- Mindegy, mit csinálunk, csak a fáktól legyünk távol. - Mondtam, ahogy nyugtalanul néztem körül. Mintha kiélesedtek volna az érzékeim, felkaptam a fejemet, és körülnéztem. Freia motyogott valamit, amit nem teljesen értettem, vagy csak nem figyeltem oda, de a felszólítását az eltűnésre annál inkább.
- Pompázatos. Kivételesen egyetértünk mindhárman. Hogy rossz helyen vagyunk és abban is, hogy takarodó van innen! Freia, menj előre, utánad én és végül Lánci, zárd a sort, ha már te vagy a harcképes most. - Vette át a vezér szerepét Crispin, aminek örültem, én még igyekeztem feldolgozni az eseményeket.
- Fúj, mi ez? - Néztem a szél irányába, ahogy megcsapott a természetellenesen ide nem illő halszag. elkezdtem a többiekkel együtt haladni, miközben kiélesedett érzékekkel, még feszültebben nézelődtem. A fákat vizslatva feltűnt, hogy lebegnek, de erre már végképp nem tudtam mit reagálni, inkább csak az előttem álló útra koncentráltam, ami viszont egyre ismerősebb lett, és azt vettem észre, hogy ugyanott vagyunk, ahol Esroniel elkezdett küzdeni Veroniellel.
- Yupp, határozottan valami el van itt cseszve. Visszajutottunk oda, ahonnét kiindultunk. Valami hurok lehet vagy a fene se tudja. - Nyögött fel Crispin. Viszont alighogy sikerült ezt nekem is megállapítanom, valami nehéznek tűnő dolog suhant el a fejünk mellett, hogy egy mögöttünk lévő fának ütközzön. A hangtól, amit kiadott, ösztönösen behúztam a nyakamat: hatalmasat csattant, és reccsent is egyet. Nem voltam benne biztos, hogy tudnom kellett, mi volt az.
- Ha Mélységi, akkor... futás van. - Mondta a férfi, és teljes mértékben egyet tudtam érteni vele. A kardomra néztem.
- Fragarach, ahhoz képest, amikor futni kezdtünk, ugyanazon a tér-és idősíkon vagyunk? - Kérdeztem tőle, a többiekkel nem is igazán törődve. Majd később megmagyarázom, ha értetlenkednek.
~ Igen. ~ Rendeződtek át a rúnák azonnal, ami elvette az egyetlen reményemet arra, hogy ezt meg lehet valamivel ésszerűen magyarázni. Ez egyre rosszabb lett. Fragarach válasza szerint nem mi voltunk rossz helyen, egyszerűen csak a világ változott meg, ez a rosszabb. Megfordultam, és szemügyre vettem a nehéz, fának ütközött dolgot, aztán rögtön megbántam. Esroniel felsőteste volt, minden egyéb testrész nélkül, egy dárdával hozzászegezve a fához. Tehát ő halott, mégpedig nem lehetett kellemes halál, noha ha a felsőteste megmaradt, akkor nem tűnt el teljesen, és még a pajzsának is meg kellett volna maradnia, de ez csak részletkérdés.
- Hogy bírjátok, ti emberek, ilyen korlátolt testben? - Hallottam meg ekkor egy lágy női hangot, amitől kirázott a hideg. Megfordultam, hogy ránézzek, és rájöttem, hogy az a nőszemély volt az, akivel elkezdett Esroniel verekedni. Tehát a mélységi még itt volt, és ugyanolyan dárdát tartott a kezében, mint ami a fához szegezte a Zsinatelnököt.
- Csak ez jutott nekünk, nem mi tehetünk róla. - Mondta Crispin.
- Nem nehéz, ha ez a természetes. - Válaszoltam én is lassan beszélve, és minden szavamat gondosan megválogatva, hogy véletlen se tűnjek agresszívnek. Lopva körbenéztem: Minden más ugyanolyan volt, mint eddig, csak a fű változott hófehérré. Furcsálltam, hiszen emlékeim szerint a fű természetes színű volt, mikor a saját időnkben odaérkeztünk. A jelenés egész furcsa látványt keltett a nem megszokott színek között, de a tekintete volt mégis a legfurcsább: biztos voltam benne, hogy az emberi kinézete ellenére nem evilági volt. Néhány másodpercig csöndben szemlélt minket, majd megszólalt.
- Hitvány anyag. - Mondta, majd egy pár másodperces hatásszünet után folytatta. - Adjatok egy jó okot, hogy miért kellene most életben maradnotok. - Fejezte be, én pedig egy pillanatig nem jutottam szóhoz, ugyanez se Crispinről, se Freiáról nem volt elmondható.
- Van netán valami, amit szeretne tőlünk? - Kérdezte a férfi óvatosan, a nő viszont nem volt ilyen türelmes.
- A mi fajtánk volt az, ami kiszabadított, mi halandók voltunk, akik leszedtük a téged fogó láncokat, mely miatt most itt vagy, nem igaz? Mégis minket irtasz úgy mintha nem is így történt volna. Ha kiirtasz minket, akkor vajon ki lesz az aki legközelebb ezt megteszi? És én láttam azt az oltárt, és azt is, aki megtette ezt érted. - Mondta, én pedig alig akartam elhinni. Olyan vadul kezdett dobogni a szívem, mint még soha, és az agyam is eszeveszetten pörgött. Néhány pillanat múlva kinyögtem a legjobb alternatívát, ami eszembe jutott.
- A világ nem lesz több, ha mi meghalunk. - Mondtam, de tisztában voltam vele, hogy ennek semmi értelme. Egy ilyen lénynek mit számít, hogy a világ mitől több vagy kevesebb? A következő pillanatban összerezzentem, ahogy egy reccsenést hallottam Freia felől, aki a bal karját fogva térdre rogyott. Megborzongtam.
- Nem függök senkitől, főleg nem olyan alantas teremtményektől, mint ti. Szóval, miért hagyjalak életben titeket? A férfi ott a fán azt mondta, hogy tudni fogjátok, mit kell mondani. Igaz ez? - Mutatott rá a halott Esroniel testére. Még jobban elszörnyülködtem, és nem tudtam mit mondani. Gondolkodtam, ahogy csak bírtam. Fragarachra nem hagyatkozhattam, nem engedhettem, hogy gyengének lásson, mert akkor biztosan végünk, de ugyanakkor azt se tudtam elképzelni, mit mondhatott rólunk Esroniel úgy, hogy nem is ismert.
- Egyszerűen túl kell élnünk. - Mondtam kurtán és sejtelmesen.
- Lehet, hogy rossz lesz a válaszom, de megpróbálom: azért, mert mi nem emberek, hanem tündék vagyunk? Egy ilyen hatalmas lény számára jelent ez bármi különbséget is? - Nyelt Crispin egy nagyot, de a választ már én is tudtam: nem, nem jelent. Egyre biztosabb voltam abban, hogy nekünk befellegzett. Aztán olyan dolog történt, amin meglepődtem: Veroniel leült a földre, és elgondolkozott. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de néhány másodperc után megszólalt.
- Élnetek nem "kell", senkinek nincs arra szüksége. Az meg, hogy tündék vagy mik vagytok, semmit sem ad hozzá, embernek néztek ki. Az ember megkért engem valamire azért cserébe, hogy kipróbálhattam testem erőit, és mivel jó kedvemben vagyok, hajlandó is vagyok megtenni azt, ha kitaláljátok, hogy mi volt. - Elkerekedett a szemem. Ez egyáltalán lehetséges:
- Hogy ne vegyen el tőlünk semmit? - Kezdtem kicsit messziről, bátortalanabbul, mint amilyennek kellett volna lennem, de ebben a helyzetben tényleg nem jutott más az eszembe.
- Hagyd meg nekünk, hogy magunkkal vihessük a pajzsot, azaz: hogy ne vegyed el tőlünk a pajzsot. - Mondta Crispin, amire felszisszentem. Talán ezt nem kellett volna.
- Mit akartok ti azzal a pajzzsal? - Kérdezte érdeklődve. Nagyon nem örültem volna, ha elveszi tőlünk, és ez az egész hercehurca semmissé válik.
- Felhasználni, hogy olyan erőt nyerhessünk vele, amellyel megvédhetjük a népeinket. A világban sok fenyegetés vetül a halandókra, és ahogy meg is jegyezte, az emberi vagy éppenséggel tünde test hitvány anyag, és nincs nekünk akkora nagy hatalmunk, mint akár magának, akár a testvéreinek és fajtársainak. Végső soron: hatalmat. - Mondta ki Crispin, megintcsak egyenesen, elgondolkodtam rajta, hogy újból megütöm, de aztán rájöttem, hogy ezzel senki nem nyert volna semmit.
- Ezt nem kellene tudnia. - Szólalt meg Freia újból, ahogy képes volt megszólalni a fájdalomtól. Abban a pillanatban nagyon örültem volna, hogy ha még egy kicsit több ideig elfoglalja magát azzal, hogy felkösse a karját. Kedvem lett volna megfogni a sérült karját, és jól megszorítani. Ekkora felelőtlenséget nem tudom, hogy engedhetett meg magának egy lénnyel szemben, aki egy gondolatfoszlánnyal szilánkosra törte egy végtagját. Crispin gondolatmenete viszont nem volt hülyeség. Lehet, hogy el kellett ismernünk, hogy mennyire hitványok vagyunk.
- Nem tudjuk, hogy mire képes a pajzs. Egy hatalmas ember küldött minket érte, és vissza kell juttatnunk neki. Én buta vagyok az ilyenekhez, de úgy gondolom, hogy a végkimenetel érdekes lehet Önnek. - Mondtam végül.
Veroniel azonban ezt már el is engedte a füle mellett. Egy újabb, pár másodperces szünet után végül bólintott.
- Értem. Akkor az egyikőtöket elküldöm, hogy hírt vigyen rólam. De hogy melyikőtök lesz ez, azt ti döntitek el. Harccal, egymás között. - Mondta végül, én pedig nagyon reménykedtem abban, hogy ehhez nem kell megölni a többieket.

Az odalent világa nem volt túl részletesen kidolgozott, még annyira sem vették építői a fáradtságot, hogy befejezzék. A lépcső egy alig száz négyzetméteres, tökéletes négyzet alakú lebegő padlózatban ért véget, amelyet látszólag nem tartott semmi. Alatta a mélyben épületek körvonalait tudtam kivenni, de köztük és a talpunk között nyaktörő zuhanás és olyan sötét várt, ami lassan a vérünkbe ivódott. Jobb ötlet híján lehunytam a szemem és úgy tettem, ahogy a keresztények szoktak. Imádkoztam.
~ Most merre?
Szerencsére az általam megszólított égi lény válaszolt, a termet kitöltő zúgás lassan hangokká állt össze.
"Lennie kell valahol egy fizikai kapcsolatnak az épülethez alattatok."
Abból, ahogy Symeon nézelődött feltételeztem, hogy valóban csak én hallottam a bukott Azrael hangját, a démon nem – nem mintha sokra ment volna vele. Tanácstalanul felnéztem, és mintha az égbolt sötétjéről is épületek függtek volna, akárha cseppkövek egy barlang mennyezetéről. Sajnos se fel, se le nem volt utunk.
- Feltételezem nem tud repülni, doctor. -tekintett le a mélybe Symeon.
Okosabb kérdés volt, mint először hihette. A kevésbé szerencsétlen vámpírok már biztosan fel vagy lelebegtek volna, mint egy hollótoll a szélben, én voltam csak egyedül a földhöz láncolva – vagy most még oda sem.
- Nem, de nem is kell. Valahol van egy lejárat. - feleltem határozottan, miközben elkezdtem egyesével ránehezedni a kockakövekre a talpam alatt. Sajnos túl egyértelmű és egyszerű megoldás lett volna, így makacsul egyik sem volt hajlandó megmoccanni. Helyettük azonban kissé felkavarodott az őket megülő évszázados, talán évezredes por. A démon kéken világító szeme hamarabb kiszúrta, mint én, de akkor az volt a legkisebb bajom, hogy felül akarjam múlni.
- Ez nem tűnik pornak. Mármint, kosz-pornak. - tette le nagy lendülettel a vállán cipelt zsákot, ami méginkább felkavarta a finom, fehér szemcsés anyagot. Gyanakvóan lehajoltam és két ujjamat végighúztam a köveken, aztán az orromhoz emeltem, de a mész savanyú szagán kívül semmi különöset nem éreztem.
- Nos? Valaki itt hagyott csak neked szárított holdport vagy valami hasznosabb annál?
A démon türelmetlensége nem segített, a zsákja viszont igen. A felkavarodott por ahelyett, hogy légmozgás hiányában gyorsan elült volna a talajon szálingózva, szinte hóeséshez hasonló komótossággal hullott vissza a helyére, mintha sokkal könnyebb lett volna annál, amilyennek még így is lennie kellett.
- A por nem... - feleltem elgondolkodva, miközben a levegőben úszó port figyeltem, aztán megpróbáltam bokából szökkenni egy kicsit. Sajnos én nem lettem könnyebb, így ugyanolyan gyorsan huppantam vissza, mint a felszínen tettem volna, a mozgásom keltette szél pedig lesodorta a por egy részét a négyzetes kőtérről.
- Kissé nehézkesen mozog ahhoz képest hogy por, nem? Tudod, kicsit emlékeztet a színe a kövekére, de... de ha a kövekről morzsolódott volna le, akkor nem kéne... – jutott lassan ugyanarra a következtetésre Symeon, mint én, aztán a kőtér széléhez sétált. - ... nem lehet hogy nem a por fura, hanem a... levegő? Szerinted ha... ha lenne mit ledobnom... leugrasz, doctor?
Igaza lehetett, egy próbát legalább is mindenképp megért az ötlet.
- Leugrok anélkül is. - feleltem, aztán hátat fordítottam a mélységnek és magabiztosan leléptem a peremről. Nem éreztem, hogy bármilyen erő megakadályozta volna a zuhanásomat, így pánikolva nyúltam a távoli mennyezet felé fonalakat csavarva a körülöttünk gomolygó sötétségből, de azok nem találtak szilárd támaszt, amiből nőhettek volna. A pillanat megdermedt az időben, ahogy a rettenet elöntött, a pupillám kitágult, a szívem hatalmasat dobbant, de csak egy pillanatig tartott. Alig négyarasznyi zuhanás után a lábam valami ferde, éles felületbe ütközött és kifordult alólam. A hátamnak három ilyen éles szél csapódott, kiszorítva a tüdőmből a levegőt, majd az egész világ körbefordult és ugyanez megismétlődött a térdeimmel. Három ciklus után jöttem rá, hogy egy szemmel nem látható lépcsőn bucskáztam le hátrafelé, a lehető legelőnytelenebb helyzetben. A bőröm felhorzsolódott, az éles szélek minden döfése fájt, ám egyszer csak ugyanilyen gyorsan vége szakadt. Helyette egy ugyancsak láthatatlan, egy szinttel lejjebb lévő kőnégyzeten csúsztam végig, és minden igyekezetem ellenére a lendületem túlvitt a peremen. Ezúttal a fájdalom segített gyorsabban gondolkodni és az absztrakt magasságban nyújtózó plafon helyett a négyzet peremét céloztam mag az árnyfonalakkal, odarögzítve hozzá a csuklómat – így zuhanás helyett csak lógtam a semmiben.
- Nagyon furcsa itt a semmiben állni, de gondolom lógni a semmi széléről érdekesebb lehet. - szólalt meg fölöttem Symeon, egy pillanatig kiélvezve a helyzetet, de meglepetésemre lenyújtotta az egyik karját. - Amennyire ismerem a szerencsém fél perc múlva én fogok így járni, és nem kívánom az ön elégedett arcát bámulni.
Nem értettem a démon miért mentett meg, de talán csak a tartozását akarta leróni, amiért legutóbb én kíméltem meg az életét. A segítségével felkapaszkodtam a rejtett platformra és a hátamra fordultam, zihálva tűrve a zúzódásaim sajgását.
- Ez... fájt.
- Lefogadom. Keressük meg a következő lépcsőt. Valahol folytatódnia kell...
Megdörgöltem a halántékomat és óvatosan megtapogattam a nyakszirtemet. Nem volt semmi komolyabb sérülésem, ami csak azt jelenthette, hogy a pechem még sem volt elég nagy, hogy megöljön.
- Ezt most meghagyom magának. - feleltem, de azért lassan álló helyzetbe tornáztam magam.
Éppen időben, hogy lássam, ahogy a démont egy láthatatlan erő oldalra rántja, le az ásító mélységbe, aztán valami más erő hozzátapasztja az egyik épület oldalához.
A fogaskerekek lázasan kattogtak az agyamban, miközben figyelmte, ahogy Symeon… felállt és kiegyenesedett… egy épület oldalán merőlegesen. Valami nem volt rendben az irányokkal, mintha pontról pontra változott volna mi a fel és le.
Symeon valamit kiáltott, de nem igazán értettem, pontosan mit. Helyette azonban nekifutottam és elrugaszkodtam a perem széléről talppal előre, mintha egy láthatatlan ellenséget akartam volna két lábbal megrúgni, közben derékból összegömbölyödve, hogy de üssem meg magam. Ugyanaz történt, mint a démonnal, csupán én valamelyest fel voltam készülve rá. A furcsa irányváltás miatt ugyan kissé esetlenül, de talpra érkeztem egy különös, föld alatti kertbe, ami valami udvarszerűségnek tűnt magas fallal körülvéve. El nem tudtam képzelni hogy nőtt fű itt a mélységben, de már nem kérdőjeleztem meg semmit.
- Egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész... és még ott sem vagyunk. - morogta a démon, miközben talpra kecmergett.
- Kivételesen egyet értek. Mintha csak álmodnánk.
Szerencsére az Azraeltől kapott testrészekkel kitömött zsák is velünk esett, látszólag épségben, így Symeon a vállára kapta és elnézett a kert végében álló épület apró ajtaja felé. Valami különös, ritmusos nyikorgás szűrődött ki bentről, de elképzelni sem tudtam mi adhatta ki a hangot.
- Nincs más mint előre. Ha úgy érzi, menjen csak előre.
Úgy tűnt ez egy adok-kapok volt, egy különös játék ahol mindig a másiknak kellett előbb belépnie a sötét szobába, várva, hogy mi fogja orrba vágni. Betartottam a szabályokat és óvatosan körül kémlelve benyitottam az ajtón. Odabent különös, kék kristályok világították meg a helyet, ami első pillanatra olyan volt, mint egy rosszul lemásolt vámpírtorony. Egy hatalmas csigalépcső vezetett lefelé, talán a végtelenbe. Nem messze alattunk, még épp kivehető távolságban fémesen csillanó szerkezetek mozogtak – a furcsa nyikorgás forrásai.
- Ez... ez szép. De ez biztos nem a mi világunk. Ez már túllép mindenfajta mágián amit a veroniaiak használnak. - sóhajtott fel Symeon. - Hova lehet még innen lefele menni?
Úgy döntöttem nem bízok semmit a véletlenre innentől.
~ Azrael. Mi van odalent?
"Egy ősi világ letűnt szerkezetei. Ezek segítették létrehozni ezt a világot, amin éltek. Itt megragadt egynéhány, ezért az egész tér össze van zavarodva itt." felelte az angyal, amitől mintha valami megragadott volna és kitépett volna a testemből.
Világot építő szerkezetek. Nem csak földet és követ építettek, a világ törvényeit magát szabták át. Azért változott az irány, azért volt különös a por. Olyan erők csikorogtak alattunk, ami azonnal Veronia urává tehetett volna bárkit, ha sikerül igába hajtania.
- Nem mintha nagyon lenne választásunk. - jelentette ki a démon, feltételezhetően megunva azt, hogy némán bámulok magam elé. Szó nélkül követtem lefelé a csigalépcsőn, és ez a csend sokáig, percekig, de talán órákig is megmaradt, míg monoton lépkedtünk egyik fokról a másikra. Egyszer csak a szinte tökéletesen egynemű falon egy ajtó tűnt elő, ahová botor mód be is nyitottunk.
Könyvek. Egy apró könyvtárba érkeztünk.
- Nos, szerintem nem ide jöttünk. Kockázatos lenne bármi mást megnézni azon kívül?
- Valószínűleg. - feleltem a polcokat bámulva. Félig Nachtraben voltam végül is. - De ez az utolsó esélyünk megtudni valamit, ami csak itt van.
Egy ideig semmi nem történt. Éppen összegyűjtöttem a bátorságom, hogy levegyek egy könyvet, amikor a polcok mögül egy formára embernek tűnő alak lépett elő – csak épp az arányaival volt baj. Jó egy méterrel magasodott fölém, teste egyértelműen ezüstös fémből állt és az arca helyén egy egyszerű lap volt rajta egy háromszögletű, azúrszínű bevágással.
Mint egy nagyon kifinomult, művészi gólem.
- Üdvözöllek titeket Bet-Rahabban, Építők. Mivel szolgálhatok? – kérdezte a lény, amire elsőre a szívem is kihagyott egy ütemet. Ha ez egy őre volt a helynek, épp az élet és halál küszöbén táncoltunk.
- Üdvözlet. Mivel tud szolgálni nekünk, így, elsőként? - felelte Symeon egész magabiztosan, amire elismerően szaladt fel a szemöldököm. A helyzet azonban olyan szürreális volt, hogy ha a démon helyett Gloria lett volna mellettem, biztos lettem volna benne, hogy ismét csak álmodom.
- Jelentem, hogy a karbantartó rutint elvégeztem, évente két alkalommal, összesen háromezer-kilencszázhuszonöt alkalommal ezeddig legutóbbi látogatásuk óta. Az Úrnőt kiszolgáltuk, némán alszik.
Háromezer kilencszáz… Ez a lény előttünk több, mint ezer éves volt, vagyis öregebb, mint Veronia maga – legalább is ezen a helyen. Öregebb, mint az Átok, öregebb, mint a vámpírok faja. És úgy tűnt az Úrnőt szolgálta, vagy őrizte, aki egyértelműen Chesediel volt.
- Nagyszerű, elégedett vagyunk. Van valami hozzáfűzni valója... kolléga? - nézett rám a démon, én pedig nyeltem egy nagyot hogy kitisztítsam a fejem.
- Megnéznénk az Úrnőt, hogy meggyőződjünk a helyzetéről. - közöltem rezzenéstelen arccal a gólemmel, amire az bólintott.
- Kérem, kövessenek. Az úrnőt felébreszteni nem tanácsos, de ha kívánják, megtehetem, noha elengedni természetesen nem áll módomban.
A lény megindult a terem vége felé, ahol látszólag semmi nem volt a puszta falon kívül – míg az ketté nem nyílt előtte. Ez a hely sokkal nagyobb csapda volt, mint először hittem, a legkisebb hiba is ellehetetlenítette, hogy valaha kijussunk. Mindketten követtük az angyalok (mert mi más) formázta fémgólemet, míg úja egy semmiben lebegő négyzeten találtuk magunkat. Ez azonban nem volt üres – a közepén egy sárgás fénnyel derengő, spirál alakú dolog lebegett mozdulatlanul.
- Ez itt az úrnő. Kívánják, hogy felébresszem?

Nem hiszem, hogy valaha akárki képes lett volna válaszolni egy ilyen erejű kérdésre, így teljesen megértettem a démon habozását. Symeon nyelt egyet é mélyen szívta be a levegőt, aztán mint a tábornok, aki a halálba küldi az embereit halkan szólalt meg.
- Ébreszd.
A gólem, vagy bármi is volt az a különös, arc nélküli teremtmény a tér közepén lebegő, csigavonalas dolog felé fordult, de a hangja mintha még mindig felénk fordulva szólt volna.
- Értettem. Kis türelmet.
A lény mellkasa megnyílt, egy teljesen fekete ürességet fedve fel. Mély hangú, idegen zene szűrődött ki belőle, amitől a belsejét kitöltő sötét lassan forogni kezdett, mint egy átláthatatlan örvény. Fél perc is eltelt így, aztán az egész termet megrázta egy éles, fém-fémen való surlódására emlékeztető hangorkán. A lebegő tér lejjebb süllyedt valamennyivel, az ürességet körülötte pedig szabályszerű közökkel hideg fényű zöld gömbök világították be.
- Mi okotok volt felébreszteni? Ti nem nefilimek vagytok. - szólalt meg egy hang, de nem hallatszott sem férfinak, sem nőnek és egyetlen általam ismert fajhoz sem hasonlított.
Chesediel. A mélységi, aki túlságosan szerette az embereket és angyalokat, annyira, hogy próbálta egyiktől megóvni a másikat. A legszomorúbb bukástörténet, amit eddig hallottam.
- Ajándékot hoztunk Nagyságodnak. - felelte Symeon bizonytalan hangon, de eszemben sem volt hibáztatni érte. Szinte senki nem volt hozzászokva, hogy egy mélységi a maga teljes valójában jelenjen meg előtte.
- Azrael küldött. - tettem hozzá egy fokkal határozottabban. Nem tudtam, hogy az öreg kovács neve mennyit nyomott a latba a fajtájában, de reméltem, hogy legalább komolyan vesznek miatta. A csigavonal végtelenül lassan tekeredett egyet maga körül, én pedig szinte éreztem elillanni az életem egy szempillantás alatt.
- Mit szeretné a Metallurgosz, hogy tegyek egy szétszerelt emberrel?
A démon, aki a zsákot cipelte nem sietett válaszolni, így nekem kellett átvennem a szószóló szerepét.
- Csak most szétszerelt, nemsokára összeszereljük. Szüksége lesz egy testre, ha odakint akar közlekedni.
Chesediel ismét megfordult maga körül, olyan követhetetlenül gyorsan, mintha csak egy ábránd lett volna.
- Köszönöm az ajánlatot, továbbítsátok ezt neki, de nem hagyhatom el az őrhelyem.
- Az őrhelyét? - bukott ki Symeonból szinte ösztönösen, de a kérdés bennem is megfogalmazódott.
- Mit őriz?
- A világotokat, természetesen. - felelte a bukott angyal, mintha egyértelmű lett volna. Számára talán az is volt, végtelen tudással kevés dolog maradt meglepő. - Ahol én töltöm fogságom, ott egy másik társam igyekszik a felszínre törni. Ha én elmegyek innét, ő feljut, és felbecsülhetetlen károkat okoz. És az emberek is, ha lejjebb jutnak.
- Itt... jutnak át a világunkba? - szaladt fel a démon szemöldöke, engem azonban egy másik részlet jobban foglalkoztatott.
- A nagyhatalmú entitásra gondol a föld alatt? Ugyanis azzal elkésett.
- Veroniel? Dehogy, ő még alszik. A további több tucatra gondolok. Menekülni meg fölösleges, ugyanis nem tud, hacsak nem képes a csillagok világában túlélni.
A mondat második fele nem nekem szólt, de Symeon sem mondott még hasonlót sem. Úgy tűnt a gondolatok között olvasás nem csak Azrael különlegessége volt, sokkal inkább a mélységiek egységes sajátja.
Veroniel. Így hívták a sötétséget, ami kiszabadult – de még alszik. Veronia angyala. Veronia Istene. Hogy tudott ekkora káoszt okozni úgy, hogy még aludt?
- Valamit pedig tennünk kell. Nem mehetünk vissza üres kézzel. - szakított ki a lefelé tartó gondolatörvényből a démon, így megráztam a fejem és felpillantottam Chesedielre.
- Az az egyetlen mód a társa megfékezésére, ha itt marad?
- Tulajdonképpen? Nem. Ha legyőzzük Serafielt, akkor elhagyhatom a helyemet.
Nos igen, ez a lehetőség mindig adott volt. A hangya is túlélhette a farkas taposását, ha képes volt legyőzni, de erre igen kicsiny volt az esélye.
Kezdtem magam hangyának érezni.
- Ezt nagyon úgy hangzott mintha ez valami egyszerű feladat lenne. Gyanítom, hogy messze nem így van.
- Lehetséges? - tettem hozzá kétkedően, Chesediel azonban újabbat fordult, mintha… nevetett volna.
- Mélységi másik mélységi ellen nem harcol. Olyat csak a félőrültek, mint Hosekh vagy a túl egyenes bolondok, mint Azrael tenne. Ahogyan az emberek is játékkal döntik el az ilyesmit, mi is kihívhatjuk őt egy ütközetre az alattvalóimmal.
Összevontam a szemöldököm. Sokkal kevésbé hangzott lehetetlennek, mint nyers erővel fölékerekedni, de még mindig túl homályos volt. Kezdtem unni, hogy a bukott angyalok csak egyszerű halandóknak érthetetlen dolgokról tudtak beszélni hányaveti módon.
- Ha ezt meg tudná tenni megtette volna eddig is. Hol a csavar?
- Nem irányíthatom őket, amíg be vagyok zárva. De ha elengedtek, azonnal nekem esik, és a károk felmérhetetlenek lesznek. Valamelyikőjüknek irányítani kell a proto-gólem seregeimet.
Bamm. A mondat úgy hullott le közöttünk, mint egy nagy, nehéz kőtömb és egy pár másodpercre letaglózott engem is és a démont is. Végül Symeon darabos mozgással felém fordult és kissé félredöntötte a fejét.
- A gólemsereg-irányító képességeim egy kissé megkoptak... te hogy állsz vele?
Humor. Nyilvánvalóan a szinte fizikai súlyként ránk nehezedő terhet próbálta oldani vele, de sajnos most nem segített rajtunk.
- És... hogyan is gondolta ezt pontosan? - kérdeztem akadozó nyelvvel a mélységitől. Lehet, csak az atmoszféra kezdett az agyamra menni, de a folyamatos fel-le lebegése kezdett arrogánsnak tűnni.
- Van egy központi terem, itt, nem olyan távol a nyughelyemtől. Ott egy jogar, amit bárki, aki a kezében tart, engedelmeskednek neki az alattvalóim. Vannak egyéb mágiák is, amik segítik az irányítást. Ha valamelyikőtök elégnek érzi magát a feladathoz, meg fog vele birkózni.
Tehát klasszikus hadvezérnek kellett lennünk. Mi sem egyszerűbb…
- Nos... ezt mindenképp alaposan meg kell beszélnünk. És átgondolnunk. - kezdte Symeon óvatosan, mintha már a válasza is aláírhatta volna a végzetünket. - Ez egy sereg, aminek az irányítása elméletben taktikai érzéket, nagy körültekintést, gyors helyzetfelismerést és döntéshozást igényel. Legalábbis a felszínen így van. Melyikünknek van ebből... akármelyik?
- Én eddig seregeket csak hátulról, vérezve láttam. - vallottam be fintorogva, aztán felsóhajtottam. - De mivel minden perc amit itt elvesztegetünk még egy perc sötétséget jelenthet odafent, csinálom én.
Nem lehetett olyan nehéz. Eszem volt, az alapvető taktikával tisztában voltam valamennyire, minden más pedig amúgy sem számított egy mélységi ellen.
- Kiváló. - szólt közbe Chesediel. - Mivel ott lapul a fejében közös ismerősünk, már tudja is, hogy merre kell menni.
Éppen ellenkezni kezdtem volna, amikor megrohantak egy terem és a hozzá vezető folyosó képei, ami kétségkívül Azrael üzenete volt.
- Magának pedig, egy másik feladatom van. - fordult a spirál Symeon felé, noha el nem tudtam képzelni hogyan érte el ezt. De mégis, tudtam, hogy felé fordul.
Nem időzhettünk sokat, így egy utolsó biccentés után kiindultam az ajtón, amelyen be is jöttünk, egészen a hosszú csigalépcsőig. Azrael vezetésére lefelé indultam, a rejtélyes, világ és valóságformáló gépek felé, de mielőtt elértem volna őket a mélységi befordított egy ajtón. Ez volt a folyosó, amit láttam, látszólag végtelen hosszan elnyúlva a világunk szívében.
- Valami nem tetszik nekem. Történni fog valami, amit Chesediel már tud, de én még nem, és ezt nem tudom felfogni.
Nem tetszett, hogy még a nagyhatalmú, legendás angyalkovács, a világ legtökéletesebb fegyverének elkészítője is ideges lett valamitől, így minden apró neszre és formára figyelve haladtam végig a folyosón.
~ Mi a gond?
- Serafiel egy olyan mélységi, akit közel zártak be Veronia... központjához, ahol Veroniel is nyugszik. Az a sejtésem, hogy ezért van pont itt, mert szüksége lehet valamire ebből a romból. Ahogy nyilván Chesediel se véletlenül építtette ide saját börtönét.
Az alattunk mozgó, elképzelhetetlen erejű gépek kézenfekvő választ adtak volna, de úgy tűnt Azrael valami egész másra gondolt.
~ Miért zárták be? Már Serafielt.
- Annak idején túlbuzgón teljesítette Isten parancsát. Mondjuk úgy, hogy nem csak a célpontot égette fel, hanem több kontinenst is. Annyira, hogy visszább kellett a jelent forgatni, hogy megakadályozzuk.
Szóval csak ugyanazért, ami Abaddónnak feladata volt.
~ Kellemes társaságnak hangzik.
A metallurgosz hangja mintha fáradtnak tűnt volna, ami egészen új felfedezés volt.
- Tulajdonképp igen. Őt elég volt egyszer megállítani, és elég volt csak az időt visszaforgatni. Vannak itt a környéken nála rázósabbak is elzárva.
Egy ideig ennyiben hagyta a dolgot, de néhány lépés után mély, különös nevetést hallottam az ő hangján.
- Komolyan, kezdek egyre emberszerűbb lenni, ha már ezen morgok. Ez is az ezüsthajú pap hibája.
~ Hát persze. ~ mosolyodtam el halványan a vámpír, de mivel Azrael belelátott a fejembe biztos voltam, hogy látja a szkepticizmusom. Nem hittem, hogy bármi köze lenne ehhez von Himmelreichnak. ~ Talán csak túl sok időt tölt emberek között egy nagyvárosban.
A mélységi megint felnevetett, amitől ha emberibb nem is lett sokkal, de mintha elérte volna, hogy kevésbé érezzem magam feszülten.
- Talán. De most mondja meg, melyik másik mélységivel tudna így diskurálni? Bár már nem kell sokáig, mert mindjárt ott vagyunk. Itt nem hall minket Chesediel, most kérdezhet, ha akar.
- Csak egy kérdésem van. - mondtam ki ezúttal hangosan a szavakat, csak a biztonság kedvéért. - Igazat mondott? Tényleg azért küldött most ide, hogy megakadályozza Serafiel elszabadulását?
- Részben. Serafiel már el van szabadulva, háromszáztizenhét éve egy tébolyodott mágus elengedte. De valamiért itt van. Azért, amit Chesediel is tud, csak előttem rejtett.
Tehát nem egészen arról szólt a játék, amiről a lebegő spirál állította. Ennek ellenére nem volt más lehetőségünk, mint segíteni neki, így csak megvontam a vállam.
- Nos, bármi is az, hamarosan kiderül.

Már az oszlopnál járok és csak ekkor tűnik fel, hogy a tövében egy lejáró van, egy csigalépcső, amit eddig a megdőlt oszlop rejtett. A mágusfiú hangos káromkodására és Mina kiabálására nézek visszakapom a fejem.
- Ne... Theo, várj... Theo, nem tűnhetsz csak úgy el itt, maradj velünk, THEO! - Azrael... segíthet még rajta. – üti meg a fülem még társa erőtlen hangja.
Még éppen látom, ahogy a mágusfiú őrült módon elrohan, beleveszve a mindent körbevevő ködbe. Aztán már a hangja is elhal, oly hirtelen, mintha valami elvágta volna. Önkéntelen mozdulnék utána, de egy lépés után megtorpanok. Nincs értelme, hogy mindannyian itt vesszünk, a fiú elméje már így is valamitől elment nyaralni, nem biztos, hogy megbírkóznánk a feladattal, ha még őt is pátyulgatnunk kell. Damien már így is sérült.
- Talán visszafelé még megtaláljuk...... - mormoltam, bár kevés remény volt rá, hogy élve megtaláljuk, de talán kitalál valahogy, vagy, ahogy Damien mondja Azrael segít neki, de egy angyali lény ritkán tesz valamit ok vagy érdek nélkül. - Talán kegyesebb lesz Azrael, ha sikerrel járunk, ezért jobb lesz, ha csipkedjük magunkat. - lépek vissza a lépcsőhöz, hogy ha más nem tart vissza leereszkedjek rajta.
- Ez tűnik az egyetlen járható útnak.... a mélységiek... általában lent vannak, szóval... arra lefelé? – ért velem egyet a sötét elf fiú, míg Mina még mindig Theo hűlt helyét nézi, talán arra várva, hogy meggondolja magát és visszatér. De végül ő is megmozdul és hallom a páros lépteit a hátam mögött, ahogy leereszkedem a lépcsőn, ami nagyon hamar természetes barlanggá válik, mélyen lefelé kanyarogva és szűkülve, gyorsan elfogyasztva a hátunk mögül leszivárgó fényt.
Ennek hiánya először az, ami nem tesz boldoggá, habár ezt valamennyire kompenzálja, hogy a Dämmerung-mat magam elé tartva, derengő fényben látom azért valamennyire a környezetemet. Mondjuk nincs sok látnivaló, mert látszólag természet által vájt járatban haladunk lefelé, bár ahogy egyre jobban a testem köré szorulnak a falak, attól szaggatottá válik a lélegzetem. A harmadik, ami aggasztani kezd az átható dögszag.
- Hozhattunk... volna... fáklyát egy... föld alatti helyre.
A sötét elf megjegyzését nem kommentálom, hiszen nyilvánvaló, hogy a fáklyák nem élték volna túl a vizes kalandunkat.
- Én még látok. Viszonylag jól. – hallom Mina hangját is, bár, mintha elég tompán szólna. - Nehezemre esik elhinni, hogy most nem fogunk ocsmány módon meghalni. -
Erre azonban már hátranézek és nagyon halkan szólok.
- Talán maradjunk csendben. Nem tudjuk mi van előttünk, de a szagok nem biztatók, ráadásul a járat jól vezeti a hangokat. Nem szívesen jelenteném be magunkat a lakóknál.
A folyosó falai végül már annyira összeszűkülnek, hogy csak négykézláb lehet benne haladni. A kardom magam előtt tartva, lassan mászok előre, de ha még kisebb less a hely, inkább visszavonulót fújok, mint, hogy itt ragadjunk, vagy ne adja az ég itt kelljen harcolnunk.
De nem kell visszafordulni! A járat nem szűkül tovább és még néhány végtelennek tűnő kúszás után véget ér és egy gigantikus teremben találom magma, ahol bőven van tér kiegyenesedni. A hely szó szerint mellbevágó és megdöbbentő egyszerre: olyan, mintha valami, vagy valaki a valóságot kicsavarta volna. Kemény bazaltpadlózat terül el a lábunk alatt, ami határozottan nagy faragott csempéknek tűnik. Fekete romok vannak a távolban, hasonlatosak a korábbi angyalromokhoz, de ezek sokkal hosszúkásabbak és olyan élei és sarkai vannak, amik egyszerűen meghazudtolják az általam ismerteket. De a legkülönösebb, hogy itt-ott víz fakad a padlóból, ami ………felfelé folyik valamilyen elmét tekerő módon és, ahol több tucat méterrel feljebb különös fák nőnek, ………a plafonról lefelé, és az oda torkolló vízesések patakokat alkotnak. Ha mindez nem lenne elég, különös élőlények mozognak odafenn, de hiába meresztgetem a szemem, nem tudom az alakjukat kivenni.
Önkéntelenül megdörzsölöm a szemem, mert hirtelen úgy érzem, hogy talán rosszul estem ki a barlangba és tótágast áll velem a világ. Talán a mennyezeten vagyunk???? Az is felvetődött bennem, hogy valami hallucinációt okozó gombaport lélegeztem be és attól képzelődök, de a vámpírlány szavai biztosítanak róla, hogy ő is azt látja, amit én.
- Vajon, ha igen nagyot ugornánk, akkor... átkerülhetnénk oda fel?
- Nem tudom, de inkább nem ugrálnék, nem tudjuk mik azok ott fenn. - rázom meg a fejem, még mindig különösen émelyegve érezve magam, hogy mindent fordítva látok. - Talán menjünk közelebb a romokhoz. – javasolom elkapva a tekintetem a “plafonról”, nehogy rosszul legyek.
- Menjünk. – bólint a lány. - Lehet, hogy itt lesz. Azt hiszem, biztosan hallotta, hogy annyiszor mondtam a nevét...
Mikor látom, hogy megtámogatja a társát és elindulnak, én is visszafordulok, hogy előttük haladva, a kardomat készenlétben tartva, óvatosan közelítsünk az épületek felé.
Feszülten teszem meg a távolságot a különös, egyre gigantikusabbnak tűnő formákhoz, amik nem könnyen fedik fel magukat, ahogy nagyon lassan közelednek. Az egész hatalmas építményen egy bejárat látszik csak, ahol meg is torpanok és fülelni kezdek a bentről kiszűrődő hangra. Életemben nem hallottam még csak hasonló hangot sem, de nem tűnik élőlénynek, bár ebben a kicsavart világban ki tudja.....
- Látsz rajta valami olvashatót? - kérdi a sötét tünde fáradtan emelve a kezét a falakon lévő ábrákra.
~ Hát ez nagyon jó lenne! Legalább halvány sejtelmünk lenne, hol vagyunk, vagy mi a frász ez! ~ sóhajtottam magamban, de én azért a zajra is figyeltem, változik-e.
- Hasonlít valamihez, ami a mélységire vagy angyalokra utal? Láttál már ilyet? - társulok Damien-hez, aki Mina-t faggatja. - Ha tetszik, ha nem, lehet be kell mennünk. - bizonytalanodom kissé el, bár igaz most már aligha fordulhatunk vissza.
- Hasonlít. De nem teljesen. Ha azt is hiszem, hogy ki tudom mondani a szót, nincsen értelme. Itt egy majdnem o-betű... itt egy majdnem m.. - mutogat a lány a különféle jelekre. - Fel kellene jegyeznünk ezt valamire. Bár.... ha megszerezzük a könyvet, abban... abban talán benne lesz annyi, amennyi elég nekünk.
- Nincsen más bejárat vajon? - kérdi a sötét tünde., mire társnője el is indul, hogy megnézze
Én nem tanultam más nyelvet, bár a tündékkel még úgy, ahogy elbeszélgettem, de olvasni angolul sem tudtam, nem, hogy más nyelven. Sajnos azonban Mina magyarázata sem világította meg a helyzetet, pedig biztos voltam benne, hogy nem ártott volna tudni mi van odaírva. Lehet, hogy valami figyelmeztetés...... tanács…….Így viszont kockáztatnunk kellett.
Valami azt is súgta, hogy jobb, ha igyekszünk és bár lehet, hogy van valahol egy másik bejárat, nem biztos, hogy időt kéne vesztegetnünk a keresésére.
- Ha valaki tudja, hogy itt vagyunk, akkor mindegy hol megyünk be, ha meg nem, akkor akár ezt a bejáratot is választhatjuk. - szorítom meg a kardomat, de azért megvárom, hogy egyetértenek-e. Mivel Mina visszatér és felsorakoznak a hátam mögött ezt igennek veszem és benyitok.
Odabent egy gigászi terem található, akkor, amilyet még soha nem láttam. Az egész belső tér bíborvörös gránittal van bevonva, telis-tele gótikusnak ható boltívekkel és vékony falakkal.
Mint valami szentély! Csak éppen egy mélységinek, bár, hogy mi az a terem közepén, hát arra csak tippelni tudok.
Ugyanis ott, szinte lehetetlenül távol, egy hosszúkás, sok borostával ellátott vízállagú valami pörög észveszejtő sebességgel, lehet vagy tíz méter magas is. Olyan, mint egy…..gusztustalanul óriási hernyó! Azonban már nyilvánvalóvá válik, hogy ez a fülsértő hang eredete. A vámpír lány hirtelen a homlokához kap.
- Neem, ez nem jó ötlet, vissza kell for... ne bánts... miért.... – motyogja és az ajtó felé tántorog.
A pörgéstől én is szédülni kezdek, Mina nyöszörgése azonban mintha másra utalna, ránézek. A vámpír ha lehet még sápadtabb, mint máskor és fájdalmas kifejezése azt mutatja, hogy valami nincs rendben.
- Valami baj van? - kérdezem hol MIna-ra, hol Damien-re nézve válaszért.
Viszont akármi is a probléma, engem vonz az a valami, talán ott lehet valahol az az átkozott könyv is, így akár egyedül is közelebb megyek.
- Csak... hirtelen nagyon fájt a fejem. De ne aggódjatok, nem látok csigákat és nem is hallottam senkit, aki hozzám szólna.
- És most nem? Elmúlt?
- El... Közelebb mehetünk? – hallom kissé elmosódottan a párbeszédet, de én már az előttem pörgő kreatúrára koncentrálok.
Nem vagyok mágus, most mégis érzek valamit......, valami nagyon gonoszat. Az a dolog …..pulzál. De, ha ez a valami a mélységi, akkor nincs min csodálkoznom. Az biztos, hogy az a hernyószerű valami , bármilyen alaktalannak néz is ki, élőlénynek tűnik. Ha élőlény, akkor meg sebezhető, bár szerintem, ha tudná, hogy itt vagyunk, a karom sem emelhetném fel, már halott lennék.
A fél szemem ezen a valamin tartva nézek az alatt lévő oltárra. Ha szerencsénk van ott lesz a keresett könyv, amit megfoghatunk és már rohanhatunk is kifelé.
És valóban! Az oltáron van egy könyv, de sajnos még legalább 50 méterre vagyok tőle.
- Óvatosan, ez... nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. – figyelmeztet Damien, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
Persze, ha a férfi nem mondaná, akkor sem nyúlnék egyelőre ahhoz a könyvhöz, amit megpillantok. Gyanakszom, mintha valaki csak a kívánságomat akarná teljesíteni. Viszont elképzelhető, sőt biztos vagyok benne, ha csak úgy simán elvennénk a könyvet, beindulna valamiféle riasztás, valami eddig rejtett csapda, mert semmi nem lehet ilyen egyszerű.
- Igen, ebben egyetértünk. Valakinek valami ötlet? - hajolok le, hogy minél jobban megfigyelhessem a helyet, ahol a könyv fekszik. - Valamit a helyére tudnánk tenni? Milyen súlyú lehet? - találgatok.
- Ez nem rossz ötlet. A súlya... valószínűleg, mint egy átlag könyvé. De lehet, hogy ha... úgy gondolja, meg tudja nehezíteni úgy, hogy beszakítsa a földet alattunk.
- Adj még ilyen jó ötleteket. – morog Mina, aki nem kevésbé feszült, mint mi.
- Nálam van egy kulacsban víz, talán elég lehet a súlya. – mondom méregetve a kezembe fogott vizespalackot, hogy vajon elég lesz-e. - Ha megpróbáljuk, akkor gyorsnak kell lennünk. - nézek Damienre. - De te sérült vagy. Mina vállalod? Te lekapod a könyvet én meg a helyére teszem a kulacsot.
Jobban örültem volna a sötét elfnek, de sebesülten, nem lett volna elég gyors, talán a vámpírlány is elég fürge lesz.
- Ezer örömmel... – helyezkedik el a számára legmegfelelőbb pozícióba, hogy a lehető leggyorsabban elvehesse a könyvet, majd rám néz várva a jelzésemet.
Egészen közel állok Mina-hoz és a kezem szinte vele együtt mozdul. Bólintok. Ahogy aztán felkapja a könyvet, azonnal a helyére rakom a kulacsot, majd hátralépek és lélegzet visszafojtva várom, hogy történik-e valami. Történik!
Mély kürtzengés-féle hangorkán tölti meg a helyet, amit azonnal felvált egy magasabb is.
Legszívesebben befognám a fülem, mert majdnem beszakítja a dobhártyám, de mivel biztos, hogy ez valami riadó, igyekszem közben elhátrálni.
A pörgő hernyó szinte azonnal megdermed, és most már látom rajta a különböző lüktető ereket és rángó izmokat. Egész egyszerűen nincsenek szavaim rá, ez egy nagy, lebegő hús-orsó rettenet. Aztán egy másodperc sem kell, felcsapódik a plafonra, amit paradox módon teljesen lefedi, sőt, betakarja a kijáratot is. Ott pulzál a fejünk felett ez a gigászi teremtmény és ……..gyomorforgató nyershús szaga van.
Döbbenten nézem a "hernyó" átalakulását és mire felocsúdok, már volt kijárat, nincs kijárat. Ekkor szólal meg Mina, mire majdnem ugrom egyet, pedig szinte suttog.
- Szerintetek ha most kimondjuk a nevét, meghalunk?
- Talán. Valószínűleg. Talán... kinyithatnánk a könyvet. Hátha van benne valami, ami segíthet. – előz meg Damien a válasszal, de az már kiszakad belőlem.
- Ki ne mond! - kiáltok rá Mina-ra fojtottan, mert ha nem ez a valami a plafonon, akkor a lány fog minket sírba juttatni ezzel a névismételgetéssel.
Damien ötlete viszont nem elvetendő, különben sem hiszem, hogy sok választásunk van, kivéve, hogy megvárjuk, hogy belepjen minket is ez a bűzölgő szörnyszülött.
- Nyisd! - bólintottam, hiszen szerencsére Mina megvárta a válaszomat, aztán nem tehettünk mást csak vártunk.
- Micsoda...? Ez... az emberek nyelvéről szól. Miért lenne új számunkra? Bár a nefilimek nyelvén írták, de... ez... lehetséges, hogy nem az, amit keresünk – kiált fel azonban a lány és vadul lapozgat ide-oda, mint aki nem hisz a szemének.
~ Hát ez fasza! ~ eresztek meg egy nehéz sóhajt, mert ez a reakció nem az, amit vártam.
- Melyik angyal akarja tanulmányozni a nyelvünket és miért? - kérdezem nem kicsit frusztráltan, mivel már az én szívembe is belevájta magát a kétely. Ha ez nem az a könyv, akkor a semmiért hoztuk a fejünkre a bajt, bár..........eddig nem történt semmi, csak épp nem tudunk kimenni.
- Olvass tovább! - sürgetem, miközben idegesen figyelem a plafonon a pacát.
- Angyal? – kérdezi Mina kételkedve, de aztán inkább a könyvre koncentrál és nem áll le a szóhasználatomat boncolgatni. - Ez... nem. Nincsen benne egy olyan jel sem, sem említés róla, az emberek nyelvének a nyelvtanát elemzi, ez...
Egy pillanatra azt hiszem, mindjárt eldobja magától az irományt, de aztán megindul az oltár felé. Talán vissza akarja tenni? Ez ostobaság lenne, ha csapda volt alatta, azt már beindítottuk és ezen nem változtat az, ha visszateszi.
Én nem tudom elolvasni a könyvet, de ha egy nyelvről van benne szó, akkor csak annak a könyvnek kell Lennie amiért ide lettünk küldve, nem?
- Nincs más könyvünk, reménykedjünk, hogy erről van szó, ez kell Azraelnek. - jelentem ki egy röpke gondolkodás után és ha kell, akkor magma veszem el a lánytól.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de valami lógni kezdett lefelé onnan fentről.-
jelentette ki ebben a pillanatban Damien, mintha csak azt közölte volna, eltakarta egy felső a Napot.
- Gondolkozzunk. Azrael azt mondta, meg kell szereznünk egy könyvet, ami egy idegen nyelvet tartalmaz. A német hogyan lehetne nekünk idegen? Hiszen hosszú-hosszú évek óta rengetegen beszélik. Vagy ő netalán a múltban élt? Amikor a német még új volt? Valamiféle idő...akármibe keveredtünk?
- Egyáltalán hol van most?
Ha nem épp a plafonról lehulló óriás cseppekkel lettem volna elfoglalva, akkor biztos a falhoz lépek és a fejem ütemesen ütögettem volna bele. Ez komoly? Ezt most kell kivesézni?
Egyben biztos voltam: Azraelnek esze csücskében sincs idetolni a képét! Nem akarja vagy nem tudja, de nem jön. Ha mag el tudta volna intézni, biztos nem egy olyan szerencsétlen csapatot bíz meg vele, mint amilyenek mi voltunk, az őrült mágusfiúval az élen és velem, egy minden lében kanál ostoba zsoldossal bezárólag, aki nem tud ellenállni az életveszélyes kalandok vonzásának. Hát most megkaptam!
- Húzódjunk a fal mellé, de ne támadjunk, amíg nem lép fel fenyegetően. – javasolom higgadtságot kényszerítve magamra.
- Attól tartok, bármilyen támadás, amit el tudunk képzelni, értelmetlen lenne. Amelia, találkoztál már bukott angyallal, ha jól emlékszem? – csak én érzek benne valami gúnyos felhangot?
Az egyik csepp a plafonról eközben már egészen a földig ereszkedik. Egy furcsa burkot fed föl, ami a talajhoz érve szétreped, és felfed egy emberinek tűnő nőalakot. Itt-ott kísértetiesen hasonlít mind Minára mind pedig ……..rám. Mintha csak kettőnkből gyúrták volna össze, de bőre és füle meg inkább Damiené. Egyelőre csak fekszik a padlón, remegve.
- Jóságos Azrael. Az összes többiben is ilyenek vannak? Jól sejtem, hogy meg kell velük majd harcolnunk, igaz?
Jó, persze én is tudom, hogy esélytelenek vagyunk egy mélységivel szemben, de......de nem fogom harc nélkül megadni magam! Ha Damien és Mina azt tervezi, hogy csak állnak ott és várják a halált, hát az az ő dolguk, de az nem én leszek. Az idegeim pattanásig feszülnek és magamban halkan szitkozódom.
A mélységi szórakozik kicsit velünk még?
Mina közben elindul a remegő lény felé, amitől meghűl bennem a vér. Ennek a lánynak nincs veszélyérzete?
[&olor=#e88aea]- Mi vagy te, hallasz engem?[/color] – érdeklődik teljes udvariassággal, szánalommal telt hangon, aztán felüti a könyvet és FELOLVAS BELŐLE!
- Ne menj közel hozzá! – kiáltok rá döbbenten.
Az emberszerű teremtmény ingatagul feláll. Ránk néz, és …………megszólal.
- Miért jöttetek a Megtestesült Éhség, Raab csarnokaiba?
Megtorpanok féluton Mina felé, ahogy el akarom rángatni onnan és elnémulok. Lehet, hogy azért hozta létre a mélységi ezt a lényt, hogy kommunikáljon velünk? Miért? Mi a célja, ahelyett, hogy azonnal végezne velünk? Na, nem mintha bajom lenne ezzel a variációval.

Lelkem mélyén tudtam, hogy a nő nem viccel, és meg kell küzdenünk, de valamiért nem akartam elhinni. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy rossz vicc, semmi több, és nemsokára hazaérünk, viszont ez egyre nehezebben ment. Csak leült Freia mellé, és onnan nézett minket, várva, hogy egymásnak essünk. Tanácstalanul néztem egyikőjükről a másikra, majd lassan kihúztam a kardomat.
- Ha egyszer ennek így kell lennie... - sóhajtottam, de már volt egy tervem. Mialatt az formálódott, Crispin is megszólalt.
- ...akkor úgy illik, hogy az a kettő küzdjön meg, aki valami harcot is tud produkálni. Nem sértésből, Freia - biccentett az elf lány felé - de még tőlem is gerinctelenség lenne téged választani ellenfélnek. - Fejtegette, de valahogy úgy éreztem, hogy nem ez van a háttérben. Egyszerűen csak ő is el szeretné húzni, ahogy én is.
- Azt még megengedi, hogy össze szedjem a fegyvereimet? - Fordult aztán a férfi Veronielhez, mert nem hallgatott rám, és elfelejtette a fegyvereit. Amaz lustán intett, mire a fegyverek megjelentek a lába előtt.
- Mintha számítana... - Mondta szinte unottan. Tudtam, hogy ennyi volt, el kell kezdenünk. Nagy levegőt vettem, és lesújtottam úgy Crispinre, hogy könnyűszerrel háríthassa a pajzsával. Még így is hirtelen jött neki, de megkönnyebbülésemre sikerült kivédenie. Fél szemmel lopva rápillantottam Veronielre: az arca kifejezéstelen volt, a tenyerén támasztotta az állát, mintha egy unalmas előadáson lenne. Mi tagadás, nem volt túl érdekes eddig, ami történt. Crispin arcán felháborodást láttam, de nem tudtam vele mit csinálni. Hátraléptem, és támadólag felemeltem a kardomat.
- Ezt kell tennünk, ne nézz így. - Mondtam, egyelőre nem tudva, hogyan kommunikáljam le, hogy mit akarok.
- Hogy? Hogyan ne nézzek?! - hördült fel, miközben ideges arccal támadott a kardforgató kezem felé. Igyekeztem elhárítani a vágását, és az ő fegyvertartó keze felől újból rátámadni. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megtaláljam azt a módszert, hogy úgy támadhassam meg, hogy ne sérüljön meg, legalábbis nagyon, és ne jöjjön rá a mélységi, hogy megpróbálom kijátszani.
- És mik a további tervei a világgal? Most, hogy így bejelentette az érkezését...mi fog történni Veronia-val? - Kérdezte közben Crispin, hihettem volna azt is, hogy társalogni akar, ha nem kiabált volna, miközben hátratáncol. Ekkor azonban bekövetkezett az, amitől féltem.
- Legelőször az, hogy megállítsalak titeket ebben a szánalmas színjátékban. Komolyan azt gondolátok, hogy nem látom a gondolataitokat? - Mondtha unottan, majd felpattant, Crispinhez sétált és átkarolta hátulról. Veszélyesen közel volt az arcához, ahogy beszélni kezdett.
- Ne próbáljatok meg áltatni. Tudom, hogy várjátok az utat visszafelé. Azonban azt is tudom, hogy aki ideküldött titeket, fel fog támasztani, ha meghaltok is. Legelőször vág egy lyukat itt... és feltölti a saját testének anyagával. Egy részéből vért készít, a többi megmarad ő maga. De mi a legrosszabb, ami történik? Noha soha nem leszel önmagad, soha nem is fogod tudni, hogy miért, mert hát az emlékeidet, az agyad elpusztult részével együtt úgy rekonstruálja ahogy akarja. Ezt akarom látni. Ebből csak egyikőtök menekül meg, aki majd elmondhatja nektek. - Nevetett halkan, gonoszul, én pedig megálltam. Egyszerűen megrettentem attól a horrortól, amit elmondott, noha nem akartam elhinni, belül tudtam, hogy nincs oka hazudni. Bambán magam elé emeltem a kezeimet, az egyikben a kardommal, és felváltva néztem a pengémre és a tenyeremre, ezzel is megpróbálva időt nyerni arra, hogy ezt feldolgoztam. Képtelen voltam elképzelni, hogy ez hogyan történhetne meg.
- Aki "visszarángatna" minket, az is egy Bukott Angyal... - Sóhajtott fel Crispin engem is meglepve, de végülis volt benne valami, másnak nemigen lehetett ekkora hatalma az idő felett.
-Nos, Freia, akkor vedd át tőlem a pajzsot, akaszd a hátadra, és ideje komolyan venni a harcot, Lance. Öröm volt téged megismerni... - Mondta végül Crispin, jelezvve, hogy készen áll.
- Ki az a fickó, aki majd ilyen szép dolgokat tesz velünk? Ezen a ponton akár már meg is tudhatjuk, nem? Ha már úgy is elveszítjük a tudatunkat és a többi.... - Kérdezte Crispin. Valahol én is kíváncsi voltam, de úgy éreztem, hogy nem akarom tudni, jobb az nekem, ha nem tudom. Veroniel aztán végigsimította Crispin arcát, amibe még én is beleborzongtam, aztán elengedte.
- Valóban az emberek teste a legjobb alkotás, ami valaha létezett... - Mondta ragyogó szemekkel, aztán hátralépett, mielőtt válaszolt a kérdésre.
- Miért is ne. Annyira volt tehetséges, hogy lássam, hogy az a seraph kell neki ami a pajzsban van, de azt nem, hogy miért. De nyilván jó oka van rá, elvégre ő Azrael, a Metallurgosz. - Mondta tárgyilagosan, én viszont összezavarodtam. Nem tudtam hova tenni azt, amit válaszolt neki, Azrael nevét hallottam sokszor, de azt hittem, csak legenda.
- Az az Azrael? Csodálatos...de miért nem éreztem akkor a bukotti jelenlétét, az őrjítő suttogásokat, mint...nos, látod a gondolataimat. Nyugi van Freia amúgy, nemsokára vége...- Mondta Crispin komoran. Végül felemeltem a fegyveremet.
- Akkor küzdjünk.
Döntöttem. Más lehetőségem úgysem volt. Teljes mértékben az ellenfelemre koncentráltam, hogy a külvilágból ne zavarjon meg semmi. Nem feltétlenül nyertem gyorsabban harcot ilyenkor, de könnyebb volt. Nem is késlekedett az ellenfelem, felkapta a második fegyverét is, és felém indult. Valami más azonban előbb elért: egy porfelhő szállt rám, amitől iszonyatosan elkezdtem köhögni és könnyezni, ezek pedig együtt nagyon megnehezítették a dolgomat, nem volt hát más lehetőségem, mint vaktában vagdalkozni, és remélni, hogy őt előbb sebesítem meg, mint magamat. Erősen pislogva próbáltam kitisztítani a látóteremet, és amennyire tőlem telt, figyeltem, hol van az ellenfelem, de nem láttam semmit. Azt viszont határozottan érzékeltem, hogy valami hátulról a jobb combomba fúródik. Felüvöltöttem a fájdalomtól, és hátrafordultam, mert éreztem, hogy onnan jött a csapás. Nem gondolkodtam, csak próbáltam nagyjából egyenesen nézni, és megsuhintottam a kardom, hogy egy széllökést indítsak el felé, de egyáltalán nem tudtam, hogy ez most betalált-e, vagy nem. Mivel még mindig nem láttam semmit, nem tudtam mibe kapaszkodni, tehetetlenül elüvöltöttem magam. Pár pillanat múlva azonban kitisztult a látásom. Gyorsan kitöröltem a szememből a maradék könnyemet, majd nem tétováztam, előretartottam a kardomat, és vigyázva, hogy ne terheljem meg túlságosan a jobb lábamat, támadtam. A szúrás ugyan elkerülte a férfit, de messzebbre került tőlem, legalább viszont nyertem valamennyi távolságot. Két gyors lépést tettem Crispin felé, és az egyetlen távolsági támadásommal megpróbáltam újból megsebesíteni. Eszemben sem volt egyelőre közelebb menni. Egy pillanatig diadalittasan éreztem magam az ilyen jól sikerült vágás miatt, aztán eszembe jutott az, hogy kin ejtettem, ráadásul még meg is kötöztek valami varázslattal, amitől eluralkodott rajtam a kétségbeesés, és eszeveszett rángatózásba kezdtem, hogy kiszabaduljak. És még a harcot sem nyertem meg, mert egy gyógyitallal megmentette magát. Tovább vergődtem, és még több okot adott a pánikra az, hogy Crispin már jól van, és bármikor bevégezhet ilyen állapotban. A sötét tünde odasietett hozzám, és a lábát a bal kezemre támasztva, a pengéjével a torkomnál dühösen szólt Veronielhez.
- Ezt akartad? Hm? Barát öljön barátot? - Hördült fel olyan őrült hangon, amitől megijedtem.
- Jól hangzana, igazából. - Mondta Veroniel izgatott, vidám hangon. - Amennyiben nem ajánlotok nekem szórakoztatóbbat, ez lesz. Vághatod. - Mondta, én pedig lesápadtam, és már szinte gondolkodni se tudtam. Még jobban pánikolva rángatóztam, megpróbáltam máshogy kitörni a bilincsekből, egy ugrással hátrafelé, sikertelenül.
- Tudnék szórakoztatóbbat, csak nem nekem... - Szűrte át a vicsorgó fogai közt a sötét tünde.
- 'twas an honor, my friend. - Mondta, majd lekevert egy visszakezes pofont. Nem tudtam mit felelni, teljesen ledermedtem.
- És ha csak ájultra verem vagy megkínzom? A hosszas fájdalomkiáltások jobbak, mint egy egyszeri halálhörgés, nem? - Próbált Crispin alkudni, és látszólag - még nagyobb riadalmamra működött.
- Ez jó hozzáállás! Kiváló! Akkor a szolgám leszel. - Mondta izgatottan, ahogy Crispinhez sétált, én pedig már nem értettem semmit. Crispin elkezdett hátrálni, engem ott is hagyva bilincsben.
- Ez lenne a végleges döntése? - Kérdezte vékony hangon, ahogy hátrált, azonban a mélységi felgyorsult, és újból átölelte hátulról.
- Hát persze. De ne aggódj, nem örökké. A másik kettő mehet. Mi pedig addig kitaláljuk, hogyan fogod elpusztítani azt, ami a legfontosabb nekem: A Holdat. - Mondta, ahogy minden más megint szalagokra bomlott, és megint ott találtuk magunkat a mezőn, a saját időnkben.
- CRISPIN! - Szaladt ki a számon, ahogy megérkeztünk. Mi lesz most?

Hát, ha minden igaz, akkor kaptunk még egy nevet: Raab, lehet, hogy nem is Avon-Eretz a mélységi neve, hanem ez? De most nem ártana, ha sikerülne meggyőznünk ezt a valamit, hogy nem vagyunk ellenség és engedjen ki minket, bár ez a Megtestesült Éhség nem hangzik jól.
- Beestünk abba a nagy vízbe, aztán kijáratot kerestünk, nem akarunk semmi bajt okozni Raab-nak. Ha megnyitod a bejáratot, már itt sem vagyunk. - köszörülöm meg a torkom és adok választ, remélve, hogy a féligazság is megteszi.
- Mi Av... egy másik nevet hallottunk. Azt hittük, legalábbis azt hittem, ez a... mestered neve. - csodálkozik rá Mina, de szerencsére még időben észbe kapott.
- Mi Raab vagyunk. Miért kell nektek az a könyv?
ÁÁ....szóval tud a könyvről, de hát miért ne tudna, hiszen mi ébresztettük fel azzal, hogy elvettük.
-  Aaaazt? - intek a Mina által tartott könyv felé. - Egy katasztrófát akarunk megakadályozni vele. - gondoltam nem árt még egy kis igazság. - És mit csinálsz itt Raab? Talán őrizned kell valamiért?
- Úgy tudjuk, egy új nyelvhez tartalmazza az alapokat. - jegyzi meg Damien.
- Csak azoknak, akik méltók a tudásra. Kevesen vannak ezek. Ezért kell őriznem, hogy ne juthasson hozzá az, aki nem méltó.
- És honnan tudod ki méltó rá és ki nem? - teszem fel a kérdést kíváncsian.
- Ez... ezt jó tudni. Szerintem, aki megbízott minket, úgy döntött, hogy mi méltóak vagyunk - helyesel Mina is.
- Akik számára értelmes. Számotokra az? A mester barátja számára nem volt.
Kezdek kicsit felengedni, talán van remény, hogy élve jutunk ki, hiszen számunkra egyértelműen értelmesnek értelmes, csak épp nem erre számítottunk. Viszont megüti a fülem a barát szó.
- Ha akarod fel is olvashatunk belőle. - bólintok felé. - És ki a mestered barátja és hol van most?
- Hogy érted, hogy értelmes? - szól közbe a vámpírlány, de most jobban örültem volna, ha nem teszi.
- Értettük a szavait. Olvasható jelek voltak számunkra. - tompítja valamelyest társnője szavait a sötét elf.
- Olvasni nem szükséges, eldől később a visszaúton. A mesterem barátja egy férfi volt, aki gyakran lejárt hozzá beszélni. Ez megnyugtatta a mesterem, de egy ideje nem jött ide.
Ettől nem leszek okosabb, viszont aggasztani kezd, mert, ha rég nem járt erre ez a barát akkor lehet, hogy ez a Rabb mester most nem annyira nyugodt.......
- Nagyon sajnáljuk, talán baj érte, ezért nem jön. De ezek szerint elmehetünk és a könyvet is elvihetjük? - egy próbát megér.
- Miért kellett megnyugtatni a mesteredet? - üti a vasat tovább Mina.
- Ne haragudj, de mi vagy te pontosan? Hasonlítasz ránk, de mintha most... születtél volna.- kérdezi hirtelen a sötételf és rám pillantva, amiből azt olvastam ki, hogy. türelem.  
- Vihetitek. Elpusztultok, ha nem vagytok alkalmasak, és visszakerül hozzám. A mesterem ugyanis rég elveszítette személyiségét. Rajtunk keresztül lát, hall és érez. Mi a részei vagyunk. - mantrázza a kevert lény, teljesen fahangon.
Visszanézek Damienre és kicsit megingatom a fejem, de nem indulok el, hiszen amúgy sem tette még szabaddá senki a kijáratot. Jobb ötlet lenne véleményem szerint mielőbb távozóra venni és nem társalogni.
- Más is járt már itt rajtunk és a barátján kívül? - kérdezem azért meg, remélve, hogy hamarosan rábírhatjuk, hogy elengedjen, ha barátságosak vagyunk vagy veszélytelennek tart minket.
- Értem. Ez... furcsán hangozhat, de tudsz olyanról, hogy ha kimondunk egy nevet, akkor valami nagyon rossz dolog történik?
- Nem, nem volt itt senki. Ő maga egyedül érkezett, a társai meghaltak az úton. - válaszol először nekem, majd Minához fordul. - Rossz?
Nem csodálom, hogy nem érti....... és nem tudom miért van rákattanva a vámpír lány arra a névre, hiszen már nincs rá szükségünk, de egy sóhajtással elengedem a dolgot, remélve, hogy nem most ront el mindent.
- Értem, de ezek szerint többször kijutott és vissza is jött? Neki nem kellett a könyv, nem akarta elvinni?
Ha jól sejtem nem, hiszen azt mondta ez a....valami, hogy ő nem tudta olvasni és mégis életben maradt.
- Ő milyen nyelven beszélt, mármint a barát? És akkor még Raab ébren volt, vagy már akkor is ti segítettétek?
- Meghaltak?... Miért? - reagál némi késéssel Mina, mintha csak most jutottak volna el hozzá s lény szavai.- Igen. Volt velünk még egy társunk, és... egyszerűen eltűnt. Nem láttátok esetleg? Attól tartok, hibás vagyok ebben.
Damien rosszallóan ingatja a fejét ezekre a szavakra.
- De nem tudhatjuk. Nagyon rosszul volt és miattam lett rosszabbul.
A rólunk mintázott lányt nem zavarodik össze, a rá záporozó kérdésektől és a csapongásunktól, szép sorban válaszol, ahogy kérdeztünk, így először nekem.
- Németül beszélt. Sokszor volt itt. Nem kellett neki a könyv, de hagyott egy másikat itt.
mondja, és megjelenik a kezében egy kicsi kötet, majd Minához fordul.
- Ő már a Megtestesült Éhség vagy a Ragyogó Vért visszhangjának kegyelmében van. Mindenki oda kerül, aki elvész az úton.
A szívem nagyot dobban, ahogy meglátom nála a kis könyvet. Talán ez kell nekünk, jó lenne megszerezni ezt is, hogy biztosra menjünk. És már értem miért nem kellett neki az ami nálunk volt, hiszen mit kezdett volna vele.
És igen, tartottam tőle, hogy Theo talán nem menekül meg, de ezek után még lehet, nincs veszve minden.
- És nem lehet tenni valamit, hogy ez a kegy visszaadja őt nekünk?  - kérdezem, majd a könyvre nézek. - Ez a könyv kell a kegyelmes Raab-nak, vagy megkaphatjuk, talán ez is segít, hogy megmentsük a világot.
- A Ragyogó vért visszhangja, ő olyasmi, mint a mestered? - szólal meg Damien, de úgy látszik őt nem nyűgözi le a könyv, más érdekli.
- Vigyétek, már ismeri a tartalmát. -dobja oda nekem a könyvet. - Olyan. - emeli a szemeit a sötét elfre. - De száműzte őt a Seregek Istene, és most csak részben van jelen itt.
Elkapom a könyvet és el sem hiszem, hogy ilyen könnyen ment, talán túl könnyen is. Azrael azt mondta az a mélységi, aki őrzi a könyvet, teljesen őrült, hogy lehet, hogy a kivetülése ilyen normálisan társalog velünk, igaz, egy szál fogalmam sincs kikről beszél, de valószínűleg amúgy sem lenne jelentősége, egyikkel sem akartam találkozni. Viszont szándékosan, vagy véletlenül, de nem kaptam választ arra, visszahozhatjuk-e a mágusfiút.
- Köszönöm. - hajtom meg a fejem a teremtmény felé a könyv miatt. - És a társunk?
- Tudod, nem tudjuk, kiket fednek ezek a nevek. Roppant keveset tudunk rólatok. Ki a Seregek Istene? - kérdi Damien, mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Miért... miért fájt neki, amikor kimondtam a nevet? Mintha az aktivált volna valamit. Theo pedig csak még jobban megőrült tőle. Miért? - kérdi Mina mintha teljesen máshol járna az agya, nem követve a közben ezen már túllendülő beszélgetésünket, ám a lényt nem lehet kizökkenteni, mindig a kérdezőre nézve válaszolgat.
- Csak akkor kaphatjátok vissza, ha aki átvette, visszaadja őt nektek. De ez nem valami, amit ti dönthettek el. A Seregek Istenét ki nem ismerné? Ő az egy Úr, a Mindenható. A bukottak rettenete, a bűn elűzője. Ő az Isten. - majd hozzáteszi, egyenesen Mina szemébe nézve. - Ha valami nagyobb nevét hívod, meghallja.
Szóval Theot vagy visszakapjuk vagy sem, mi nem tehetünk érte semmit, viszont nagyokat pislogok, amikor Istent emlegeti és nem úgy, mintha dühös lenne rá, amiért ide száműzte.
- Raab is rettegi? - kérdezem meg óvatosan, miközben a könyvet elteszem, majd később belenézek, de most ki kell jutnunk.
- Vagy úgy. - nevet fel kissé idegesen Damien, szerintem nem erre a válaszra számított ő sem. - Elnézést, azt hiszem, valami más... túlgondoltam. Nem számít.
- Valami nagyobb nevén? Akkor az is az ő neve volt, igaz? Azt gondoltam, hogy meghallotta. De miért lesz dühös attól, ha a nevén hívjuk?
- Mindenki rettegi a Seregek Urát. - néz rám a kreatúra, majd Minának felel. - Nem lesz dühös. Válaszol. Jön.
- Talán nem rettegni kéne tőle. Csak fenntartani a rendet, amelyet elképzelt. Én nem rettegek tőle.
- Mina, ne! - figyelmeztem a vámpír lányt. - Jobb, ha nem akarunk nagyobb falatot, mint amivel elbírunk. - majd a lény felé fordulok. - Köszönjük, hogy elmondtad ezeket nekünk. Kell még tudnunk valamit? Például, hogy miért kell ennyire őrízni ezt a könyvet. - intek a Mina kezében lévőre. - Miért olyan értékes, hogy halállal lakol, aki nem érti és el akarja vinni?
- Amelia, belenézhetnék a könyvbe esetleg? - kérdi Damien közben és mivel nem látom okát, hogy miért ne nézhetné meg, odadobom neki, valószínűleg amúgy is többre megy vele, mint én.
- Én nem... nem akartam újra kimondani. Nem akartam tőle semmit. Csak véletlenül kimondtam... - szorítja közelebb magához a könyvet a zsoldoslány szavaira.
- Az a könyv az utolsó a típusából. Semelyik másik könyv nem beszél Bet'soharon a második angyali nyelvről. - feleli a feltehetően Raab egyik formája.
Talán tényleg ez a lényeg, de hát valószínűleg nem kötik az orrunkra, hogy ez miért menti meg a világot. Damien közben teljesen elmélyül a könyvben, amit átadtam neki, elvégre nem baj az, ha tudjuk van e valami hasznos a kezünkben.
Én a magam részéről mennék.
- Van valami amit tudnunk kell még, ha kifelé megyünk? Mire számítsunk? És hogy jutunk fel?
Damien biztos talált valami érdekeset, mert hirtelen megszólalt, vagyis inkább felolvasott a könyvből.
"...A tárgyalás nem a meghallgatásomról akart szólni, hanem a máglyán elégetésemről. Szóval lefogtak, és jött egy püspök, valami Athanasius, hogy elvegye a ragom és a jelvényeim, valamint hogy eretnekké bélyegezzen. A két lefogó alak egy-egy karral, ez meg egy fejjel fizetett. Öt testvérem hamar követett, és az őrség felét el is kaptuk. Mivel azonban mégis csak többen voltak, nem oldottuk volna meg két püspök, Gregorius és Carolus, most már eredeti nevükön Gotthard és Friedrich, akik velünk szimpatizáltak, és kiegyenlítették az erőviszonyokat.
Nem késlekedtem én se, előrerontottam a lehetőségnél, és gyorsan beledöftem a kardom Ince torkába, majd gyorsan eltávolítottam a papokat a közeléből, nehogy vissza találják rángatni az életbe. (Ami szerintem egy tisztességtelen kihasználása Isten erejének. Nehogy már egy ember rendelkezhessen élet és halál fölött...!) "
- Ez nagyon úgy hangzik, mint a... az előző zsinatelnök szavai. - kiált fel Mina megdöbbenve és közelebb lép Damienhez, hogy belenézzen a könyvbe. - De ez... németül van. - jegyzi meg és elnémul, mintha eszébe jutott volna valami. - Persze, hogy németül van. De ez a könyv is - - néz a kezében lévőre, - az... első angyali nyelven íródott. Hogyan fogjuk ebből megtanulni a másodikat?
- Aki méltó arra, hogy elvigye, az érti. Nem lennétek méltók rá? -kérdezi a dolog és bár továbbra sem változik egy jottányit sem a hangja, rajtam mégis átfut a hideg.
Pont ezért kissé bosszúsan nézek Mina-ra, remélve, hogy ért belőle, nem kell mindent hangosan kimondani.
- De, de méltók vagyunk rá, megoldjuk.
- Éppen ez az, hogy értjük. Értem. Azt hiszem. - javít Mina.
- Köszönjük, hogy nekünk adtad ezeket. Ám egyvalamire még nem adtál választ. A társunkat mikor láthatjuk viszont, ha viszontláthatjuk? Honnan fogjuk tudni, hogy él? - tereli a szót gyorsan a sötét elf is.
- Látjátok, ha alkalmas az idő, és visszaadták őt önmagának. - jön a kurta válasz, amitől persze nem leszünk okosabbak, de jobb lesz menni.
- Még egyszer köszönjük a tanácsokat és a válaszokat. Azonban abban is tudsz segíteni, hogy jutunk fel a felszínre? Mit kell tennünk, csak egyszerűen sétáljunk ki?
- Szóval ha visszaadták. Értem. Köszönöm.
~ Hála az égnek Mina sem akarja tovább szaporítani a szót. ~
- Lépjetek ki. Ha tudtok. - mondja közömbösen a lény és csak bámul ránk.
Az az undorító massza megmozdul szabaddá téve az ajtót és bár eddig alig vártam, hogy elmehessünk, most mégis habozok, mert van abban valami, ahogy mondja: ha tudtok.
Csak abban bízhatok, hogy tényleg képesek vagyunk kivinni a könyvet. Mivel én jöttem be elsőnek, úgy vélem nekem kell kifelé is elsőnek menni. Különben is ki tudja mi vár ránk odakinn. Mina nem harcos, Damien meg sérült......
- Ööö - még sem mondhatom, hogy ég áldja, - köszönjük még egyszer. - hadarom és megyek.
- Remélem, nem ugyanazon a helyen kell visszamenni, ahol jöttünk. Fölfelé nehezebb lesz esni. Mondd csak, miért volt ilyen nehéz lejutnunk ide? - kérdi Damien mielőtt követne.
- Köszönjük. Kívánom, hogy békét találjatok. - köszön el a vámpír lány is.
Ahogy eddig is, most is kifejezéstelen arccal válaszol a dolog Damiennek.
- Mert ez egy kiüresedett mélységi nyughelye. Aki most fel kívánja ............falni a testeteket.
Mindannyian már elindultunk kifelé és ekkor jön a meglepetés. Bár én tudtam, TUDTAM!  Tudtam, hogy van valami csavar, nem mehet ilyen könnyen!
A mennyezet szép lassan ereszkedni kezd, mintha egy nagy lepedőt szállingózna lefelé a fejünkre.
- Ez igazán nem szép tőled. - lódítok meg egy dobótőrt szinte azonnal a lény felé, legjobb reményeim szerint a fejét találva el vele, hiszen azt mondta ő a szeme és a füle ennek a dögnek.
- Futás!- ordítom a többieknek, sprintelve a kijárat felé, nem is nézve, hogy hol találom el.
- De... ideadtad a könyvet... miért? - - hallom még Mina méltatlankodó hangját, amitől szívesen káromkodnék egyet. Miért kell, hogy az övé legyen mindig az utolsó szó!
- Határozottan volt egy pont, ahol meg akartam kérdezni, miért hívják Megnemtudommicsinálhatatlan Éhségnek! - lihegi, ami legalább azt jelenti, hogy rohan utánam. És még mindig van mondanivalója! -- Miért minket eszel meg? Az angyalok nem esznek egyéb kétlábúakat! Nem is kellene, hogy szükségetek legyen anyagi táplálékra..
A mennyezet - vagyis a lény, ami fedi - kitartóan ereszkedik, így van egy tippem, hogy vagy nem lehet megsebezni a "szemet", vagy ez már nem oszt nem szoroz.
- Mi mindent felemésztünk. Mi vagyunk az éhség. - szól utánunk a kevert lény hangja idegesítően unottan.
- Akkor miért válaszoltál mindenre, amit kérdeztünk?- kiabál Mina. - Mitől lesz jobb, ha megesztek? Úgysem lesz elég! Kevesek vagyunk. Aztán ki tudja, meddig nem jár erre senki más...
~ Az eszem megáll! ~
Nekem nem nagyon vannak mágikus lehetőségeim és ennek a plafonról leereszkedő masszának a fegyvereim aligha jelentenek veszélyt, példa rá, hogy a kivetülését sem hatotta meg a tőröm.
- Mina! Tudsz valamit csinálni? Égesd meg vagy valami! - kiáltom a vámpír lánynak, igyekezvén inam szakadtából elérni az ajtót is kinyitni, hátha a társalgás helyett varázsolni is tudna.
Mivel én elérem az ajtót, gyorsan kinyitom és kitámasztom a lábammal.
Visszanézve látom, hogy szerencsére Mina most nem vitázik csak cselekszik. A "massza" éles hangot hallat a fekete tűz után, majd egyenesen összehúzódva a vámpírlány után ereszkedik. A dolog pedig már képtelen válaszolni, mert közben őt is elemészti a massza.
A fekete acél kardomat magasan a fejem fölé emelve beledöföm a masszába és a kezem nyújtom Damien felé, hogy gyorsan kirántsam, ahogy közelebb ér.
- Mina Tovább, gyújt fel és siess!
- Nem ér semmit! Ez egy mélységi... nem lesz elég. - pánikol a vámpírlány, azonban a sötét elf legalább már meg van! Kirántom!
- Nem tudsz kérni bármi mást, mint az életünk?!- kiabálja a sötételf dühösen.
Mina újabb éjlángot zúdít a masszába miközben szalad, ahogy csak bír.
~ Hogy azt a jó édes a......apádat! ~ rántottam vissza  a kardom a kezemmel együtt, amin máris vörös foltok és hólyagok jelentek meg, ahogy ennek a masszának a "vére" rámlöttyent. De szerencsére Damien már kijutott és Mina érezvén a veszélyt az utolsó métereken ugrott, ám már szólni sem tudtam neki.....Láttam, ahogy a "massza" elérte a hátát.........Felsikít!
- Semmi baj! - ugrom mellé, ahogy meggyőződök róla, hogy az a valami nem tud kijönni az ajtón.  - Damien, van nálatok valami sebgyógyító, eléggé kéne. - szorítom össze a szám, látván a lány sérülést.
Ezzel aligha tud gyorsan menekülni.
- E...erre nem hiszem, hogy elég lesz - borzad el Damien és elfordítva a fejét kotor elő egy gyenge gyógyitalt a batyújából.
Mina a fájdalomtól sokkolva issza meg a kis fiola tartalmát. Én is tudom, hogy ez nem fog sokat használni, de több a semminél.
- Hülye kérdés lesz, de jól vagy? - néz rá félénken Damien.
- Élek... Ho-hogy fogok kinézni ezek után? - rászkódik meg, csak pár pillanat múlva jövök rá, hogy nevet. Gondolom nem jókedvében.- Jellemző, a hiúság, még itt is, még ilyenkor is...
Megakad, amit nem csodálok, mert körülöttünk a por mindenhol emelkedni kezd.
- Ez meg micsinál... Remélem, valami kőállványt akar létrehozni, amire szépen ráállhatunk és kiemel innen. Nincs kedvem lépcsőzni. - hadarja tovább a lány, nem hiszem, hogy teljesen magánál van. Damien idegesen a hajába túr.
Amikor meglátom, hogy a por a földről felfelé kezd szállni, tudom, hogy sietnünk kell.
- Vissza kell jutnunk a vízhez! Majd én viszem! - jelentem ki gyorsan, mert bár MIna talán egy fokkal jobban van, meg hát vámpír, aki gyorsabban regenerálódik, mondjuk azért ehhez vér kell. És én nem adhatok neki, mert az erőm másra kell.
- Víz? Milyen víz?- kérdi kábán a lány.
- Mina, innod kellene.
- Aha... de nem vizet.
- Nem. Vért, a fiolából. Tudod. - hallok egy bosszús horkantást a sötét elf felől.
- Ja..
Mina tétován előhalász egy üvegcsét és felhajtja. Tudom mi az és máskor húznám a szám, de most vészhelyzet van, ha segít, akkor nem érdekel.
Megmarkolom a zsebemben Ernst kövét, mely még sosem hagyott cserben, ha az erejére volt szükségem, aztán a vállamra kapom Mina-t és rohanni kezdek, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, hiszen a kapott képesség nem tart sokáig.
Ám egyszer csak döbbenten kiáltok fel és majdnem elengedem Mina-t, hiszen a lábam elhagyja a földet és ................emelkedni kezdek, ....................Damiennel együtt.
A gyomrom hevesen felkavarodik, mert fordul velem a világ és a plafonon lévő különös, vad és idegen világ gyorsan közeledik.

-nem igazán lenne fer harc...-mondom szinte azonnal a feladat hallatán, hiszen törött kézzel egy íjásznak... Szó szerint semmi esélye nincs két férfi ellen.
- Ha egyszer ennek így kell lennie... - sóhajtott, majd kivonta a kardját, remélem nem azért, hogy engem levágjon és marad Crispin.
- ...akkor úgy illik, hogy az a kettő küzdjön meg, aki valami harcot is tud produkálni. Nem sértésből, Freia biccentett felém - de még tőlem is gerinctelenség lenne téged választani ellenfélnek.
- Azt még megengedi, hogy össze szedjem a fegyvereimet? -igaz, neki pedig a fegyverei maradtak el a messziben.
- Mintha számítana...-majd intett egyet és a fegyverek megjelentek előtte. Érzem, hogy így is, hogy ők ketten harcolnak egymással is nekem annyi van, de egy rövidke időre talán felsóhajthatok, bár azt hiszem egy babszem nem férne... nos tudja mindenki hova.
Ezután a két férfi harca elkezdődött előttem és nem kicsit meglepve láttam, hogy Lance megpróbálja teljes erőbedobással támadni Crispint. Bár elégszer láttam már ilyet ahhoz hogy tudjam, hogy a pajzsot támadja nem a személyt.
- Ezt kell tennünk, ne nézz így. -
- Hogy? Hogyan ne nézzek?!-szólalt meg idegesen Crispin, miközben ideges arccal igyekezettl a bal keze felé támadni. Ezután a csapások egymást váltották, bár nem túl gyorsan, pláne, hogy közben folyt a beszélgetés:
- És mik a további tervei a világgal? Most, hogy így bejelentette az érkezését...mi fog történni Veronia-val?
- Legelőször az, hogy megállítsalak titeket ebben a szánalmas színjátékban. Komolyan azt gondolátok, hogy nem látom a gondolataitokat?
Feleli unott hangszínen, majd könnyeden felugrik, Cyne-hoz sétál, és hátulról átkarolja: Jobb karjával a válla fölött, a másikkal alatta. Magas, az arca egészen a tied mellett van. Teljesen emberinek érződik.
- Ne próbáljatok meg álltatni. Tudom, hogy várjátok az utat visszafelé. Azonban azt is tudom, hogy aki ideküldött titeket, fel fog támasztani, ha meghaltok is. Legelőször vág egy lyukat itt...
- Reménykedni azért még reménykedhettem...
Teszi hosszú ujját valahová a bordád alá a szíve környékére.
- ...és feltölti a saját testének anyagával. Egy részéből vért készít, a többi megmarad ő maga. De mi a legrosszabb, ami történik? Noha soha nem leszel önmagad, soha nem is fogod tudni, hogy miért, mert hát az emlékeidet, az agyad elpusztult részével együtt úgy rekonstruálja ahogy akarja. Ezt akarom látni. Ebből csak egyikőtök menekül meg, aki majd elmondhatja nektek.-nem egészen értettem ebben a pillanatban, hogy miről magyaráz a nő, így kicsit kétkedve néztem, hogy mégis mi folyik itt.
- Aki "visszarángatna" minket, az is egy Bukott Angyal...
- Nos, Freia, akkor vedd át tőlem a pajzsot, akaszd a hátadra, és ideje komolyan venni a harcot, Lance. Öröm volt téged megismerni...
A pajzsot ahogyan tudom felveszem, bár elég nehezen és húzom is a szám miatta, hiszen nem segít az sem, hogy az egyik karom el van éppen törve.
-Ez elég nehéz....
- Ki az a fickó, aki majd ilyen szép dolgokat tesz velünk? Ezen a ponton akár már meg is tudhatjuk, nem? Ha már úgy is elveszítjük a tudatunkat és a többi....
- Valóban az emberek teste a legjobb alkotás, ami valaha létezett...
Mondja ragyogó szemekkel, miközben kihátrál pár lépést, hogy utat adjon a harcnak.
- Az előbb még az emberek teste szánalmas volt, nem?
- Miért is ne. Annyira volt tehetséges, hogy lássam, hogy az a seraph kell neki ami a pajzsban van, de azt nem, hogy miért. De nyilván jó oka van rá, elvégre ő Azrael, a Metallurgosz.
-Igazából mivel csak gyerektörténetekből hallottam a nevét a mélységinek, ezért nem nagyon tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, pláne, hogy ahogyan észrevettem minden második fontos emberke ilyen mélységi. Szóval... Ez igazából várható volt.
- Akkor küzdjünk.
- Az az Azrael? Csodálatos...de miért nem éreztem akkor a bukotti jelenlétét, az őrjítő suttogásokat, mint...nos, látod a gondolataimat. Nyugi van Freia amúgy, nemsokára vége...
- Mert még soha sem találkoztatok vele. Csak egy szolgájával.-feleli a nő nekik, majd mellém lép. Az eddig tapasztaltak alapján ösztönösen összehúzom magamat és a törött karom felé kapom a másikat.
- Kész leszel megölni azt, amelyik életben marad?-kiráz a hideg egy pillanatra a felém szóló hangtól... -nos törött karral nem sokat tudok tenni ellenük, ez eléggé megnehezíti a dolgomat.-felelem röviden neki, látva előre a sorsomat, így tekintetemmel próbálom kerülni az övét.
- Pedig rád bízták a pajzsot. Már eldöntötték, hogy te fogsz élni.
-Nem, az nem lehet! Ők harcolnak... és én éljem túl? Az nem lenne fer és nem is engedem! Ha a karomnak nem lenne baja... akkor talán.... -nézek egy kicsit szégyenkezve, hogy vajon igaz-e amit mond.
- A por az agyára is ment....?
- Csak nem te is csatlakoznál, ha hirtelen jó lenne a karod? Mondjuk így?-És úgy ahogyan kimondta a karom ismét jól volt. A fájdalom eltűnt és éreztem, hogy nem az íjam tartja egyben a kezemet.
-köszönöm... de a párbajt meg kéne várni nem? -fogdosom meglepetten a karom- de utána persze! -szorítom ökölbe a kezemet, miközben a többiek vérre menő harcát néztem. Azonban eközben az íjamat elkezdtem leszedni a karomról, hiszen ha be akarok szállni a harcba szükségem lesz rá. Eközben a nő elkezdi simogatni a vállamat, ami nem kicsit zavar...
-Látom élvezi a műsort, kire fogadna? -próbálom az amúgy rendkívül furcsa helyzetet oldani egy random kérdéssel.
- Látom a jövőt. De te kire fogadsz?
-Hmm ha nekem tippelnem kéne Crispinre fogadnék. De csak mert épp bilincseket tett Lancera. -mondom érdeklődően, elterelve a gondolataimat a perverz viselkedésű nőről. Hiszen a hosszú ideje előttünk folyó harc úgy tűnik lassan Crispin győzelmével fog zárulni, hiszen Lance effektíve még meg sem érintette az ellenfelét.
- Érdekes döntés. Szeretnél te életben maradni a végére?
Kérdezi, miközben a hajam simogatja.
-Nos nem lenne éppen egy rossz fejlemény, de a legjobban annak örülnék ha mind visszatérnénk, elvégre rövid életünk ellenére túl sok jó dolog vár minket otthon. Szerintem meg is lepődne a varázsló rajta, pláne ha megtudná mi történt nem igaz? -kérdezem tőle, megpróbálva egy kicsit terelni őt afelé, hogy elengedje mindannyiunkat.
Eközben Lance a földre került és Crispin a torkához fogta az éjgyilokját.
- Ezt akartad? Hm? Barát öljön barátot?
- Jól hangzana, igazából.
Mondja Veroniel izgatott, vidám hangon.
- Amennyiben nem ajánlotok nekem szórakoztatóbbat, ez lesz. Vághatod.
Int mosolyogva Crispinnek, majd magához szorít engem.
- Nem, dehogy, neki nem akarunk meglepetést okozni. Ti már itt vagytok, még néhány percig. Annyi elég is egy időre, nem?
-Elgondolkodom, hogy mit kéne felelnem neki, de a szorítása hirtelen megzavar a dolgokban: -és nem szeretnél inkább vele játszadozni? Szerintem segíthetünk!-mondom félelmemben, hiszen emlékszem rá, hogy milyen könnyen törte el a kezem.
- Tudnék szórakoztatóbbat, csak nem nekem...
- 'twas an honor, my friend.-sújtott le az arcára Lancenak Crispin.
- És ha csak ájultra verem vagy megkínzom? A hosszass fájdalomkiáltások jobbak, mint egy egyszeri halálhörgés, nem?
~ Kérlek, ne ölesd meg velem a barátomat...megteszek bármit már ezen a ponton...~
Ekkor a nő elenged engem és odasétál Crispinhez.
- Ez jó hozzáállás! Kiváló! Akkor a szolgám leszel.
Mondja extatikus állapotban, figyelmen kívül hagyva mindent. Erre én megnyugvásul felsóhajtok.
- Ez lenne a végleges döntése?
Veroniel azonnal megszaporázza a lépteit, és megint megölel hátulról. Suttogott valamit neki, amit sajnos nem hallottam már. Ekkor egy ismerős erő hatására visszakerültünk Lanceval ketten a mezőre. Nem tudtam, hogy innen hogyan tovább...