[Frakcióküldetés] A halászok öble

Tudtok mindent, amit tudnotok kéne, legtöbbeknek már lemeséltem Skypon a dolgot, akinek nem, az kérem keressen fel engem.

Határidő az írásra: Szeptember 10.

Amikor felkelek, megállapítom gyorsan hogy nem kellett volna. Az érzés valahol egy leütés és a másnaposság között mozog, de nem tudnám megmondani melyikhez közelebb. Az ágynak csúfolt derékalj nyomta a hátamat, nyirkos nagyon a levegő, talán még meg is fáztam. Kinyitom a szemem, és átfordulok a másik oldalamra. A derekamba szökik a fájdalom a mozdulattól... lassan egy hónap is eltelt, de még mindig érzem. Kinézek az apró ablakon, és a sötét fellegeket látom. Vagy még valami, ami elrontani van itt a kedvemet, vagy csak az ég is azt mondja, nem jó nap ez … úgy semmire. Kopogtatnak az ajtón. Rossz előérzetem van. Felkászálódok, felkapom a hanyagul elől hagyott kardot a durván ácsolt asztalról, és odalépek közvetlenül az ajtó elé. Megmarkolom a kilincset, másik kezemben a kardot tartva.
- Ki az? - szólítom meg az idegent.
- Én vagyok az, nyisd ki. Nem túl kellemes az idő idekint. - hallom meg a váratlanul ismerős hangot. Nehéz lenne eltéveszteni ezt a kimért tónust, bár mintha most kissé a szokottnál melegebben csengenének a tudásdémon szavai. Leengedem a kardot.
Megenyhülten felsóhajtok, és kinyitom az ajtót.
- Itt bent se sokkal jobb. Fáradj beljebb. - pillantom meg a vékony könyvtárost.
Lakkozott csizmájának talpára ragadt sarát leverve lép be a küszöbön, illetve sétapálcájának végét is letisztítva.
- Kicsit korán érkeztem talán, de ez az ügy nem késlekedhet egy pillanatot sem... Emlékszel mit mondtam arról, hogy mi is lesz a feladatod?
Valahogy mintha tovább hűlne a levegő a démon érkezésével. Ösztönösen lehalkítom a hangomat kissé.
- Nehéz lett volna elfelejteni. Miről van szó?
A démon elégedetten biccent nekem, s sétapálcájával játszva felém int.
- Örülök, hogy nem felejtetted el. Nehezen bírok a hülyékkel és a feledékenyekkel...  - tétován körbetekint.  - Esetleg nem kínálsz meg hellyel vagy valamivel? Mégiscsak illene, tekintve hogy a kettőnk kapcsolata egy szigorú hierarchiára épül, melynek egyértelműen én vagyok a felsőbb szintjén, ennek pedig fontos része, hogy ne állva kelljen beszélnem.
Lassan kifújom a levegőt nyugtatásképpen. Remélem azt nem fogja elvárni, hogy mosolyogjak is. De sajnos abban igaza van, hogy egy házigazdának vannak kötelezettségei, és azokat nem terveztem megszegni.
- Ahogy mondod. - invitálom beljebb egy hanyag kézmozdulattal. Az egyszintes, romos kis épület valaha raktár lehetett - ami nagyon meg is látszik rajta - de olcsó, és tető van a fejem felett így nem panaszkodhatok. A nappali része kispolgárok leselejtezett bútoraiból állt, amit a rájuk rakott, nagyjából színben passzoló pokrócokkal próbált lefedni, védve a szemet a szakadásoktól. Része még egy egyszerű kőkandalló, ami a kedvenc részem az egész épületben. Amíg a démon bejön, letérdelek ahhoz, és pár aprófával feléleszteni próbálom a tegnap esti tüzet, miközben megszólítom. A kardot magam mellé a földre rakom le egyszerűen.
- Miről van szó?
- Köszönöm...  - jegyzi meg nem túl hihetően, miután helyet foglal az egyik fotelomban, lábain keresztbe téve a sétapálcáját. - Gondolom még téged se ér meglepetésként, hogy nem pusztán azért keltettelek fel, hogy egy jó kis traccspartit tartsunk, azért jöttem, hogy feladat adjak. Mennyire vagy járatos dél tájaiban?
- Nagyjából mint akármelyik belvárosi utcakölyök. Sajnálom, Knorr, fel kell világosítanod. - mondom visszafogott mosollyal.  
- Jellemző, titeket embereket semmi se érdekel, ami távolabb van, mint az orrotok...  - mérgelődve palástja alá nyúl, majd egy tokot vesz elő, melyben egy térkép van. Azt kiterítve elhelyezi a karosszék mellett lévő asztalra, s zsebéből egy monoklit vesz elő, egyik szemébe biggyesztve azt. Én abbahagyom a próbálkozást, felkelek és az asztalra támaszkodva felé hajolok.
- Ez itt egy térkép, lehet láttál már ilyet, de azért biztosra megyek. Települések vannak rajta és különböző fontosabb tájak, helyek. Ezt pont én rajzoltam, ha szépen kéred, neked is adom, úgy sejtem szükséged lesz rá. Tudsz olvasni, igaz? Mi van odaírva?
Jobbjának mutatóujjával a mocsár és a tenger közötti vékony sávra mutat - piperkőcsége ellenére meglepően hosszú körmei vannak, az igényesebb ember reflexszerűen harapna rá a körmére a láttán - majdnem egészen a hegység mellett. Alant pár vékony, kacifántos betű, Fischerbucht.
- Fischerbucht. Talán meglepő, de szükségem volt az olvasás-írás képességére eddig is, térképet meg csak akkorát láttam, ami lefedett két-három utcát. Mit keressek ott? - térek a tárgyra. Kicsit elmeredek a papíron, és önkénytelenül is kicsúszik a számon:
- Szép darab, egy kicsit mindig is vonzottak a térképek.
- Értem, ezt örömmel hallom... Van pár nagyszerű kötet a könyvtárban a tájakról, ajánlom figyelmedbe... Például Hans Horntisch: Veronia Csodás tajai, vagy Alfred von Hansenbrauer: Kalandok az Úr földjén csodás kötetét... Tudtad például, hogy a Nebelwaldban többféle béka és kígyó él, mint együtt egész Verónián? Nagyon érdekes, hogyan is...- pillanatra mintha észrevenné magát, s az izgalmat elzavarva körmeivel a területet kopogtatja  - Gondolom aligha fontos megkérdeznem, de hallottál valaha bármit is konkrétan arról a településről?
- Most tudtam meg hogy létezik.
- Sejtettem, nem is meglepő. Halat azért szoktál enni, nem? Észrevehetted, hogy a piacon jelentősen megnőtt a különböző sósvizi halak ára. Mint a makréla, mind a hekk meglepően drága lett mostanság...  - rám emeli a tekintetét, majd folytatja  - De ez nem is fontos. Lassan egy fél éve minden kommunikációt elvesztettünk Fischersbuchttal, s még az éves adó sem érkezett meg. Ez teljesen precedens nélküli dolog, mindig is hű déli város volt a település, egész pontosan egy halászfalu. Semmi olyan igazán különleges, több ilyen is van azon a tájékon, mégis az egyik legfontosabb halászkolónia, s tőlük származik a legnagyobb része a sózott portékáknak. Ám jelenleg... Csend... Semmi. Minden kapcsolatfelvételre induló próbálkozás kudarcot vallott.
- Ez visszafogottan mondva is problémás, és felettébb gyanús. Van valami elképzelésed?
- Bármennyire is szomorú, semmi. Tulajdonképpen nem is érdekelne az egész egy picit se , de úgy sejtem, akadhat ott valami olyan ami beletartozhat a munkakörödbe, ha érted mire célzok... Érted?
Hangosan és látványosan felsóhajtok.  
- Ne becsülj le. Mikor induljak?
- Most. - jelenti ki, mintha a világ lehető legtermészetesebb dolga lenne az egész - Hivatalosan úgy ajánlottalak fel a tanácskozás során, mint ereklye szakértő, aki segítséggel lehet majd, ha esetleg akadna valamilyen démoni vagy talán annál sötétebb eredetű csecsebecse a városban. Emellett érdemes észben tartani, hogy pokoli nehéz és veszélyes feladatról van szó, de hát ez már nem az én dolgom. A keleti kapunál fogsz találkozni pár másik emberrel, velük együtt kel elutaznod. Lovat kapsz a katonaság istállójából, ellátmányt, pénzt, kutyafülét szintén. Van kérdésed?
- Sokat időzöl még itt vagy mehetek és kitömhetem a privát múzeumod?
- Milyen goromba vagy, nem így illik beszélni valakivel, aki felkarol az őrség unalmas feladatai alól, nem? - ciccegve megrázza a fejét  - De minél hamarább indulsz, annál jobb.
- Igazad van mint mindig. - felkelek ültömből. - Hálás vagyok, csak nem láttatom. Azt hiszem ideje dolgozni, szakértőt várnak valahol a mocsárszélén. Majd ha lesz időm hozok neked valami szuvenírt.

Ezek után a fontoskodó főnököm nem pazarolta az idejét, és visszatért imádott munkájához, én meg elindultam a rég látott Barakk negyed felé. Úgy látszik már felvoltak rám készülve, mert nem furcsálták az érkezésem.
- Leon! - köszönt az egyik régi barátom, Victorex. Ő az egyik istállósfiú, aki a lovakkal törődik, és játszik segéd-szerepet a szaporításukban. Fura dolgai vannak, de ettől függetlenül jó barát.
- Victor! - köszöntöm úgyszintén. Amikor még az őrségben szolgáltam még ő volt az egyetlen - édesanyám mellett - akire számíthattam, még ha kevésbé is. Ritka értelmes ember.
- Már mindent elő is készítettem neked, felnyergeltem azt a nyugodt lovat amit múltkor is elvittél, amikor azzal a lánnyal voltál. Tényleg, mi is...
- Mit szólnál hozzá, ha kivételesen megkímélnél, Vic'. Tudom, hogy már meguntad a tenyész-kancákat, de...
- Ne csináld ezt velem!
Lemondó sóhajt eresztek meg.
- Nem volt semmi.
- Na!
- Hagyjál már!
Mellette tudom csak olyan tipikus, gondtalan kölyöknek érezni magam, akiknek nincs jobb dolga a két kimenő közt a hölgyeket megvitatni. Milyen fura hogy pont ez a dolog tud néha legjobban hiányozni.
- Jó, rendben, ne mondd el.
- Mikor voltál utoljára nem-szolgálatban?
- Van olyan is? - vigyorodik el szélesen.
- Eh, valamelyik nap amikor visszajövök megkéne innunk valamit.
- Már ha visszajössz. - komolyodik el a hangja. Mindig ezt csinálja. A végén  még bűntudatot fog bennem ébreszteni hogy elmegyek.
- Miért ne jönnék vissza?
A szemeiben pattognak a szikrák, szinte visítva hogy vészmadárkodni fog. Egy ideig tartjuk a szemkontaktust amikor lemondóan sóhajt egyet.
- Mert elrabolja az első pederaszta a szívedet, azért. - csapkodja meg a vállamat. - De, izé, vigyázz magadra, jó?
- Mint mindig cimbora.
- Lehetőleg ne úgy mint legutóbb. - mondja rosszallóan, én pedig önfeledt mosolygás közepette  markolom meg a lovam kantárát, és csak egy kézintéssel köszönök el tőle.
A Keleti kapu. Ritkán szoktam errefele járni, ugyanúgy mint a városon kívül -  bár ezt elmondhatom akármelyik kapuról szintúgy. A falakkal egyetemben elámít grandiózusságuk, hogy a tetejét lássam rendesen kikell csavarnom az egész testemet, amibe a nyakam meg a derekam ugyanúgy belefájdul. Furcsa mód inkább megnyugtat mintsem megrémiszt, bár közrejátszhat a dologban hogy itt nőttem fel. Nem mintha túl sok szép emléket tudnék idekötni.
Miközben jól kibámulom magam, mint aki sose járt itt, oda is érek a kapu elé. Megpillantom a valószínűsített expedíciót, ha csak mások nem velünk egyszerre találták ki, hogy mennének valemerre. Egy méretes szekér mellett álldogáló méteresebb személy valószínűleg lesz az egyik útitársam, és ha vannak többen is, hát, még nem érkeztek meg. Lassan odaporoszkálok hozzá, és megállok a szekér mellett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én ide tartozom. Ilyen közelről mégjobban kiérződik a méretkülönbség, vagy két fejjel magasabb nálam. Reménykedek a legjobbakban.

Mindig nagy szívfájdalmat okoz, amikor belegondolok, hogy soha sem lesz fajtámbéli, akivel a tudományokról tárgyalhatok. Rengetegt fejleszthetnénk közösen Dél-Veronia infrastruktúráján, de persze ez továbbra is álom marad.
Ugyanis senki más nem fog önként egy deszkaajtóval elbarikádozott volt-mélységi előszobában lakni.
Mielőtt több hasonló gondolat ütött volna zavaró tábort a fejemben, lassan lapoztam egyet a "Hűségesek-e a tündék a családjukhoz és szoktak-e enni?" című ismeretterjesztő szakirodalomban, majd fáradtan megdörzsöltem a szemem.
Hiába volt hajnal, nem tudtam aludni. Még vagy öt óra is volt az első tanegység kezdetéig, én pedig próbáltam lekötni magam.
Kintről egyetlen ablakomon át derengős szürkeség folyt be lassan a szobámba, mintha maga a nap halt volna meg, és valami mélyen a fellegek mögött kényszerűen átvette volna a nappali világítás szerepét. A kora őszi szél muzsikája és a szétszórtan szemerkélő eső mindig valami különös jelentősséggel bírt számomra.
Mintha valami jó történt volna pont ilyen időben. A tény pedig, hogy mindkét lábam sajogni kezd ezen alkalmakkor, pontosan ezt támasztja alá.
A lépések hangja nem volt szokatlan, a kopogás annál inkább. összerezzentem, mint akit álmából riasztottak fel, majd félénken kiszóltam.
- I...igen?
Az ajtómat félretéve nem más, mint von Kirchegard tiszteletesasszony palástos alakja lépett be, komoly arccal vizsgálta meg a lakhelyem, majd pedig engem.
Egy pillanatra a sötét dárda pecsétjét kutattam fejemben, hiszen ha itt van, az nem mást jelent, mint hogy lenyomozott, és el akar pusztítani, de rögvest eszembe is jut, hogy magam mondtam neki pont egy hete szerény otthonom helyét, így már sokkal inkább beledőlni támadt kedvem egy ilyen dárdába.
Feletteseim fenyegetése még elméletben sem jó ötlet, főleg, ha tud a lelkemben olvasni.
- Jó reggelt, Asael kisasszony. Remélem nem zavarok.
Egy pillanatig azt sem tudtam, mit mondjak neki.
- Von Kirchegard kisasszony? Én... én... - Udvariatlanságom ténye hamar átveszi minden más gondolatom, és gyorsan egy kupa után kezdek kutakodni. - Kérem üljön le, hozok teát...
- Nem lesz szükség a Teára, már érzem, hogy megfáztam. Kérem üljön le ön is, Asael kisasszony, eléggé fontos kéréssel érkeztem most önhöz.
Ritkán ilyen komoly, így elképesztő sebességgel foglalok helyet vele szemben az ágyamon, másik székem ugyanis nincs.
- Járt mostanság a halpiacon esetleg?
- Nem, nem szeretem annyira a halat, a gombát inkább. - Válasza annyira meglep, hogy nem is tudom hová tenni. Bár ha annyiról van szó, hogy a családjának akar valamit főzni, komolyan csalódott leszek.
- Akkor nem fontos. - Áll meg egy pillanatra, és a gyertyámat figyeli. Talán nem elég biztonságos? Lehet hogy az otthonom jött ellenőrizni? - Nagyon megnőtt a sózott hal ára, bár persze ez önt nem érinti, nem is ezért érkeztem most. Mennyit tud arról a pár halászfaluról, ami a mocsármentén van Dél partvidékén?
- Hallottam már róla, csak a nevét nem tudom. Fontos importőr ide. - Felelek őszintén, de esélyem sincs tudni, hiszen nem utazom sokat arra.
- Akad valóban pár kisebb település a vidéken, talán a legfontosabb az, amire gondol. Fischerbucht, Halászok öble. Nem sok érdekességgel kecsegtethet a hely, amennyire tudom egy olyan közel ezres lakosságú település, szinte teljesen a halászatból élnek meg, néha kereskedve a vámpírokkal...- Egy pillanatra megáll, és elővesz palástja belsejéből egy szépen pecsételt levelet, egyenesen a protestáns egyháztól. Megbízólevél? - Immáron majd háromnegyed éve nem érkezett adó Fischerbuchtból, mi több, semmi hír se.
Ebben a pillanatban gyúlt is bennem a felismerés, majd egy gyors mozdulattal megigazítottam a szemüvegem.
- Be kellene hajtani, igaz?
- Nem, nem teljesen, akkor nem magához fordulnának. - Ezt nem éreztem, hogy sértésnek kellene-e vennem, így betudtam annak, hogy csak jótékonyan aggódik felőlem. - Attól tartok a helyzet ennél sokkalta komolyabb. Több felderítő, galamb, még varjú is lett küldve a városba, hogy üzenetet küldejenek, de a katonák mind szőrén-szálán eltűntek, a madarak pedig visszafordultak félúton.
Azonnal végigpörgettem fejemben a lehetőségeket, de nem jutottam másra, minthogy személyesen kellene a szituációt megvizsgálni.
- Felderítés, igaz? Akkor egyedül sajnos nem biztos, hogy elég leszek.
- Nem, felderítőséről sincs szó. Inkább, ha valamihez hasonlítanom kéne az egészet, expedíció lenne. - Itt finoman elmosolyodott. - Nem is engedném, hogy a Zsinatelnök egyedül küldje, több emberrel együtt kell majd utaznia.
Láthatóan megkönnyebbültem, így talán lesz, aki elvigyen odáig a lován... Szavamra mondom, ki fogok találni egy gyors hírközlési módot, hogy ne kelljen lovakat használni, csak ha muszáj.
- Ennek örülök. Kik lesznek a társaim?
- Nem tudom, csak annyival bíztak meg, hogy kézbesítsem az üzenetet, mint egyenes feljebbvalója. - Itt végre átnyújtotta a levelet, amit eddig tartott, én pedig ahogy átvettem, meg is ráztam a kezét. - Ha esetleg lenne kérdése, megpróbálhatok rá válaszolni, de attól tartok elmondtam mindent, amit tudtam.
- Köszönöm. Megmondaná kérem a gyerekeknek, hogy nem megyek pár napig?
- Természetesen. - Felei, én pedig kinyitom a levelet.
Nagyjából ugyan az áll benne, amit a lelkésznő elmondott, annyi extrával, hogy a Zsinatelnök (mert hát ő maga írta!) megjegyezte, hogy jó eséllyel mélységi lehet a dolog mögött, és én már láttam ilyet a mostani hadjáratuk előtt, így engem választott. Ez nagy megtiszteltetés volt, így igazán fellelkesültem. Amikor még külön ki is tért rá, hogy szekeret is adnak, kedvem támadt a lelkésznő nyakába ugrani, de ehelyett csak egy magabiztos mosolyt villantottam, és eltettem a levelet.
- Bízza csak rám.
- Nagyszerű... A keleti kapuban várakozik a karaván. Van esetleg valamilyen kérdése?
- Úgy tűnik nincs. - Ráztam meg a fejem.
- Jól van, ezesetben nekem sincs maradásom. Vissza kell térnem a gyerekekhez. Kérem legyen óvatos, véletlenül se szeretném, hogy bármi bántódása essen. - Már majdnem kilépett az ajtón, amikor a végét hozzátette. Tudtam, hogy komolyan gondolja, bár nem értettem, miért törődik velem annyit a nő, viszont tényleg, szívből örültem neki. Ő és a gyerekek számítottak egyedül családomnak, ha nem is volt erre szükségem.
- Természetesen visszatérek. - Hajoltam meg.
- Nagyszerű. Az Isten legyen önnel.

Ahogy kilépett, azonnal össze is kaptam a lényeges dolgaim, pár könyvet a mélységiekről (Mindkettő alig egy éve íródott), és rohantam is ki a keleti kapuhoz. Út közben sikeresen elkerültem minden ütközést, majd meg is pillantottam a szekeret, mellette egy hatalmas termetű templomossal, valamint az egyik újonc városőrt, akit gyakran látok itt-ott járőrözni. Nem tűnnek tűl intellektuális alakoknak, de hát ezért hoztak engem, szóval jó a békesség és a jó szövetség, sietősen meg is indultam köszönteni őket.

Halkan kopogott az eső a Hellenburgi szolgálati lakásom ablaka alatt.
Hajnal volt, csupán a csöndben hallatszott néhány ember járása a még ébredező utcákon.
A bejárati ajtómon hirtelen kopogás hangja hallatszott.
Épp a kényelmes fotelembe süppedve tanulmányoztam a szentírást, mint minden reggel, de a kopogásra felnéztem, magamra terítve kabátomat kinyitottam az ajtót résnyire.
Szemeim elé egy nyúzott, rövid őszhajú kalapos ember arca tárult, egyből megismertem, ő volt von Eichter Esperes úr. Biccentett, majd száraz, érzelemmentes szemmel tekintett rám, várakozva.
Zavaromban kitártam az ajtót, és fejemet meghajtva biccentettem neki.
- Ó, Esperes úr! Áldást békességet! Elnézést a fogadtatásért, kicsit még korán van nekem, épp a reggeli csendes perceimet töltöttem. Miben lehetek a segítségére? - közben nagyon is jól tudtam, hogy valami fontos feladata lehet a számomra, mivel ilyen korai órákban az esperesek nem szoktak csak úgy mászkálni a városban.
- Áldást békességet. - Szólal meg a férfi olyan száraz hangon, melytől szinte úgy éreztem, nekem is meg kell köszörülnöm a torkom  - Feladattal érkeztem önhöz, egész pontosan egy fontos megbízással.
Félig még kómásan észrevettem, hogy látszólag megsértettem, hiszem meg sem kínáltam semmivel, ezért megpróbáltam az esperes kedvében járni, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Kerüljön beljebb, esperes uram. Foglaljon helyet! - majd kihúztam gyorsan az olvasófotel melletti hasonlóan kényelmes ülőalkalmatosságot.
- Esetleg kér egy kis kamillateát, vagy....? - néztem  felé, de a feladatom jobban érdekelt mindentől.
- Miben lehetek ismételten Isten szolgálatára?
- Köszönöm. - jegyezte meg elégedettség nélkül, s elfoglalta a helyet habozás nélkül.
Kezeit keresztbe tévén lábain, száraz szemeivel engem pásztázott.
- Egy csésze tea valóban jól esne, de ha még nem készítette el, ne fáradozzon, csak egy rövid időre jöttem, nem kívánok sokáig zavarni. Azért jöttem, hogy egy fontos megbízással keressem fel. Tud szekeret hajtani?
Mivel volt készen reggeli tea, ezért megkínáltam az esperes urat egy csésze kamillateával.
- Parancsoljon!- nyújtottam oda az öregúrnak. - Mindenben állok Isten és a Szövetség rendelkezésére! És igen, esperes úr, van gyakorlatom a szekérhajtásban, fiatal éveimből.
- Köszönöm.- Jegyezte meg az öregúr, majd belekortyolt a forró italba, s most először, kissé elmosolyodva dőlt hátra. - Aligha van bármi jobb reggel, mint egy jó tea, vagy egy erős sör! - miután beleszagolt a még gőzölgő teába, s végre a tárgyra tért.
- Helyes, fiam. Akkor szekeret fog hajtani! A zsinatelnök megkért, hogy keressek valakit a lelkészek közül, aki megállja a helyét egy veszélyesebb feladaton is. Önre esett a döntésem, úgy gondolom, itt az ideje bizonyítani elhivatottságát!
Felcsillant a szemem. Nagyon megörültem annak, hogy rám gondolt......a veszélyes feladatok a kedvenceim közé tartoznak! És mivel személyesen keresett fel az esperes úr, nagyon nagy lelkesedés hatott át hirtelen.
- Hálásan köszönöm, megtiszteltetés, hogy rám gondolt uram! Tudja jól, hogy bármit képes vagyok végrehajtani Istenért és a hazámért. - néztem rá komolyan.
- Örvendetes, hogy ennyire komolyan veszi a feladatát fiam, de….- Szólalt meg ismét, ám arcáról a vidámság eltűnt  - nem kérném, hogy bármit megtegyen. Tegye csak azt, amit kell. Se többet, se kevesebbet.- majd miután kicsit iszogatta a teáját, folytatta. -
- Egy ideje semmilyen üzenetet nem kaptunk Fischerbuchtból, egy partmenti kis településről. Se adó, se szállítmány, se hír. Aggódunk.
Éreztem, hogy belőlem is eltávozott hirtelen a vidámság. Fejemben gondolatok többsége kezdett cikázni. " Vajon mi történhetett?…" Talán azért kezdtem el legjobban aggódni magamban, mivel én is egy ilyen kis településről származtam. Mi van ha egyszer az én szülőfalum is efféle nehézségbe ütközik?!
- Felettébb szokatlan- kezdtem piszkálni kissé idegesen a szakállamat. - És uram, önök szerint mi történhetett, talán az egyház...? Vagy valami más? Kétlem, hogy a lakosok lázadozása lenne a háttérben, hiszen nincs is okuk rá. Illetve…...egyedül vágok neki az útnak, vagy lesznek társaim is?
- Nem tudjuk, de a Katolikusoknak semmi dolga se lenne erre, nem ilyen mélyen. Fischbucht majd ezres lakosságú hely, a mocsárban, kétlem, hogy bármit árthatna ott egy jó helyen lévő északi.
Több felderítő lett már küldve egyedül, de egy se tért vissza. Ez nem felderítés lesz, a legrosszabbra számítunk. És természetesen lesz társasága is.
- Értettem, uram – bólintottam. - Ez valóban egy fontos és veszélyes ügy. Én reménykedek Isten kegyelmében, de bármi történt is Fischerbuchtban, mindenképpen utána kell járnunk! - kicsit erősebben kezdtem szorítani a fotel támláit.
- A mocsaras vidék veszélyes, és nehézkes lesz, ha szekérrel haladnunk. Hány emberre számítsak, akik elkísérnek eme fontos feladatra? -  Ez az út valóban más tésztának bizonyult, mint előző eddigi feladataim.
- Elégre. - Jelentette ki szárazon, majd megitta a tea utolsó kortyait, kimérten lehelyezve azt az asztalra.- Van kérdése?
- Igen lenne, uram. - dőltem vissza a fotelbe. - Mikor indulunk, és mire lenne szükségem ott?
- Most. - Jelenette ki, mintha természetes dolog lenne.
- Arra, hogy mire lehet szükség, nem tudhatom a választ. Amit jónak érez…
-A felderítésen kívül lesz esetleg más feladatunk is?
-A feladatról nem tudok semmit, rugalmasságra lesz szükség, a dolgok alakulásának függvényébe. - ez elég titokzatosan hangzott.
-És végezetül, ami legjobban érdekel, mikor hallottak utoljára a település felől, nem történt akkoriban semmi gyanús dolog? - néztem rá merev tekintettel.
Az utolsó kérdésre felállt, s tett pár lépést az asztaltól. - Mintegy háromnegyed éve.
Annyi idő alatt.....rengeteg dolog történhetett. - gondolkoztam magamban. - Miért nem tartottuk kicsit jobban a kapcsolatot a Fischerbuchtiakkal?....akár diakóniai munkán keresztül, nem értem...
- Azonnal indulhatunk, esperes uram. Engedje meg, hogy előtte összepakoljak mindent amire szükségem lesz, a hitem mellett.
Esetleg van még valami, amit tudnom kell a küldetéssel kapcsolatban?- álltam fel a fotelemből, és a lelkészpalástom felé nyúltam, amely a tartóján pihent a szekrények felé.
- Azonnal indulhat, jómagam nem tartok önökkel, csak lelassítanám a karavánt.
Tett pár lépést az ajtó felé, majd az utolsó kérdésedre még hátrapillant.
- Nem hiszem, de azért legyen óvatos... Ám nem hiszem, hogy félnie kell, ha isten velünk, ki ellenünk? Sok szerencsét, s várom mielőbbi visszatértét!
Azzal kilépett az ajtón, s magamra hagyott a gondolataimmal.

Ezután összeszedtem a legfontosabb a dolgaimat, magamra terítettem palástomat, magamhoz vettem a Bibliámat, és a hátamra csatoltam a pajzsomat, majd kiléptem az ajtón, és irányba vettem a keleti kaput, gyalogosan.
Beletelt egy kis időbe, mire a hajnali napfényben odaértem. Már többen gyülekeztek ott, egy szekér mellett állt a kis csoport.
Odamentem hozzájuk…..
– Áldást, békességet testvérek!

Az öntudatlanságból tompa koppanások húznak lassan át az álomból a valóságba. Nem kell különösebben kinyitnom a szemem, hogy erősen sejthessem, még valószínűleg nem kellene ébren lennem. Megpróbálnék visszaaludni, de újra hallom a koppanásokat, most már valamivel erősebben. Inkább dörömbölés ez talán, hogy ilyen tisztán kivehetően hallom innen is. Aztán tudatosul bennem, hogy valaki az ajtóm előtt áll és kopog. Odakinn még sötét van, jócskán a hajnalban járunk még. Ki lehet az ilyenkor?  Valami baj történt a szomszéd néninél és segíteni kéne? Frau Seger miért kelne fel ilyen korán? Kelletlenül mászom ki az ágyamból. Majdnem elesem a szobám küszöbén, ahogy kilépek abba a nagyobb helyiségbe, ami szolgál étkezőnek, egy sarkában konyhának és jelenleg raktárnak is, mivelhogy a múltkori esőzéskor beázott a tető a kamrában, ezért arra az időre amíg nem szakítok időt rá, hogy megjavítsam, kihoztam ezt-azt ide, az egyik sarokba.
A kopogás nem szűnik, az ajtóhoz érve résnyire kinyitom azt. Túlságosan is siettem ahhoz, hogy a hálóruhámra valami melegebb gúnyát is felvegyek, és így egy meg is érzem, hogy elég hűvös van odakinn még. Vörös, rövid haja mintha ázott is volna egy kissé, fiatalos arcát erős borosta próbálja kétségbeesetten és sikertelenül öregíteni. Azonnal felismerem Alfred von Witten hadnagy urat. A tekintete egyértelműen arról árulkodik, hogy korántsem tréfaként keresett fel ilyenkor.
- Von Bertold, kérem, engedjen be.
A csodálkozásom nem tart sokáig, biccentek és szélesebbre tárom az ajtót.
- Kérem, jöjjön be.
Leveri a sarat a csizmájáról, majd belép. Közben az asztalnál kihúzok számára egy széket, helyet is foglal egy bólintás kíséretében.
- Piszok egy idő van kint, bármelyik pillanatban elkezdhet esni az eső... Hogy aludt?
Óvatosan kopogtat az asztalon. Nem egészen biztosan a jelzésben ugyan, de leülök én is egy székre, mielőtt válaszolnék.
- Egész jól, köszönöm. Az idő valóban olyan, amilyen, de szívesen főzök egy teát, ha óhajtja. Minek köszönhetem a látogatást?
- Köszönöm, nem lesz rá szükség – csóválja a fejét - már ittam egy kamillateát indulás előtt, csak lötyögne a gyomromban – Itt véget is ér a könnyed csevej, érzem és kíváncsian figyelek, kissé megköszörüli torkát - Egy megbízást jöttem közvetíteni, önre gondoltam, mint a megfelelő személy. Remélem, ráér a feladatra.
Úgy érzem, nem számítana, ha más dolgom volna. Ez egy parancs, nem kérdés volt, a „remélem” jelentőség nélkül pusztán egyfajta udvariasságból került a mondanivalójába. Világosan értem, hogy semmiképp sem utasíthatom el, de valahol nem is akarom. Nagyon fáradt vagyok, de megtiszteltetésnek érzem, hogy a hadnagy ilyenkor személyesen keres meg egy megbízással. Emellett kíváncsivá is tett.
- Természetesen, uram - biccentek - Miről volna szó?
Elégedetten húzza félmosolyra a száját.
- Mit tud Dél tengerpartjáról?
- Nem túl sokat, mivel nem is jártam arrafelé – felelem - Véletlenül hallottam csak egy-két szót, de azt nem tudom, van-e valóságalapja, vagy csupán rémmesék, amivel egymást szórakoztatják az emberek.
Néha egészen úgy érzem, több újdonságot talál az ember Hellenburg Fényében, mint egy könyvtárban.
- Hát, még nem kell indulnia, akár el is mesélheti, hogy miket hallott...
Ha nem volnék elég fegyelmezett, valószínűleg sóhajtanék egy nagyot, hogy mesélnem kell, de egyébként is érdekel, mit akarhat a felettesem.
- Kis halászfalvak vannak arrafelé, amiket gyakran támadnak nekromanták, talán vámpírok is. Embertelen körülmények között élnek ott az emberek, és a sok viszontagság mellett megtanulták, hogyan védjék meg magukat. Aki odatéved, az nem tér vissza többé.
- Ezzel megkímélt egy kis magyarázattól, bár remélem az utóbbival kapcsolatban nincs igaza, túl sok templomos veszett már így is az utóbbi időkben – ez aztán a biztató hír. Azért valahol remélem, hogy csak ez afféle ostobaság, amit a kocsmában találnak ki azok az alakok, akiknek nincs jobb dolguk. Egy pillanatig elhallgat, majd újabb kérdést tesz fel - Esetleg ismeri Fischerbuchtot?
- Sosem hallottam még róla.
- A mocsár legnyugatibb részén fekszik, talán egy húsz kilométer járásra az Árnypajzstól, a partmentén. Egy egészen jelentős, talán a régió legnagyobb halászfalva, sok sózott hal és hasonló onnan érkezik, ám mostanság akadt egy kis... probléma arra.
Azt hiszem, sejtem, miről is lehet szó. Felvonom a szemöldököm.
- Probléma, uram?
- Probléma bizony, nem is akármilyen mindennapi probléma. Kevés kapcsolata van Hellenburggal a településnek, adót fizet, illetve néha a kereskedők járnak arra, esetleg ha nagyon durva nekromanta portyák vannak, akkor egy szakasz templomost odavezényelünk... Ellenben több mint egy fél éve nem érkezett semmilyen adomány, emellett pedig a kereskedelem is teljesen meghalt. Az odaküldött galambok mind visszatértek a kelleténél gyorsabban, a druida úgy vélte, hogy halálra rémültek valamitől. Futárt is küldtünk, de egyszerűen nem tért vissza... Mintha a föld nyelte volna el, semmit sem tudunk arról, mi folyik most Fischerbuchtban.
Aggodalmasan ráncolom a homlokom. Ez valóban elég nagy probléma, kétségtelen.
- Nem hangzik túl jól - állapítom meg - Mi volna a feladatom pontosan? Az ember azt gondolná, inkább pár jó felderítőre volna szükség.
Keserűen mosolyodik el erre, ujjaival ismét dobolva az asztalon, mintha csak türelmetlen vagy ideges volna, de az is lehet, hogy csak egyszerű megszokás.
- Ez volt az első, amit tettünk mi is, immáron tíz napja nem hallottunk felőlük –  komolyan emeli rám a tekintetét - Egy pár emberes karavánt szervezünk, akikkel fel kéne deríteni a területet, a parancs alapján a templomosok közül önre gondoltam, mint a legalkalmasabb személy.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire célba talál a gondolatom, de így a hadnagy sietségét is jobban értem. Egy kicsit meglep a dolog. Egy karaván és csupán egy templomost küld, engem? Érdekelne, miért pont rám esett a választása, de nem kérdezem meg, inkább csak hagyom, hogy jólessen a megtiszteltetés.
- Ha jól sejtem, az én dolgom elsősorban az lenne, hogy védelmezzem a karavánt, amennyiben megtámadnának minket.
- Hát, részben. Lesz ott más is, hogy védelmezze a karavánt, remélhetőleg éppen elég ember. Olyan nem is megy majd, aki védtelen lenne – elhallgat, csupán egy pillanatra - Kérem, értse meg, nem könnyű feladatról van szó, de éppen ezért nem is egy újoncot szeretnék küldeni.
- Számíthat rám, hadnagy úr - biccentek határozottan - Az igyekezetemben nem kell kételkednie, és remélem, nem okozok majd csalódást.
- Örülök, mindenképpen szólok majd pár szót az érdekében... feltéve, ha jól mennek a dolgok, de ha Isten velünk van, hát ki ellenünk, nemde?  - Elereszt egy mosolyt és bólint egyet - Említse meg a nevem, s a katonaságon kap lovat. Két járható út van, utazhatnak a mocsáron keresztül gyalog, vagy megkerülhetik majd a területet és a partvidéken mehetnek. Hogy melyik a szimpatikusabb, azt szabadon eldönthetik majd.
Figyelmesen hallgatom az utasításokat, nehogy kiderüljön később, hogy a nagy álmosságban nem jegyeztem meg valamit, majd biccentek egyet.
- Köszönöm, e szerint fogok akkor eljárni. Remélem, kiderítjük, mi történt Fischerbuchtban.
- Nagyszerű. Az Úr legyen önnel, reggel hétre kérem, legyen Hellenburg keleti kapujában, lovon.
Ekkor feláll, s vele együtt én is, majd az ajtóhoz lép, de még visszafordítja a tekintetét rám. Megtorpanok, amikor megszólal.
- Von Bertold... Vigyázzon magára, s ne felejtse el, ha Hellenburgért teszi, a menekülés is teljesen elfogadható.
Azzal kinyitja az ajtót és kilép rajta a szürke félhomályba. Ismét csend borul a házra és magamra maradok a gondolataimmal.
Ha von Witten hadnagy ezt mondja, oka van rá.
Mi az ördög folyik ott Fischerbucht környékén?

Nem sikerülne visszaaludnom, de egyébként sem akarnék már. Annak idején már Wolfskrugban hozzászoktam ahhoz, hogy hajnalok hajnalán kellett kelnem, vizet hozni, fát vágni és a kohót befűteni, de mióta Hellenburgban élek, szolgálaton kívül nyugodtan aludhattam akár egész délelőtt, bár ilyen nem igazán fordult még elő. Sosem szerettem elvesztegetni az időt, s ez most is jellemző rám, tehát inkább nekiállok felöltözni. A páncél felvétele egyedül mindig is bonyolult műveletnek bizonyult számomra, ennek ellenére nem igényeltem, hogy legyen egy legényem, aki segít. Szerencsére praktikusan van kialakítva, így nem lehetetlen dolog az, amivel minden nap meg kell birkózni, de szívesen teszem. Már csak arra van időm, hogy magamhoz ragadjak egy nagyobb darab almát, amit út közben el tudok fogyasztani reggeli gyanánt. Mindenképpen a keleti kapunál kell lennem hét órára. A katonaságon csupán annyit kell mondanom, hogy von Witten hadnagy küldött, már elő is készítik a hátast számomra. Erős, széles hátú csatamén, biztos vagyok benne, hogy bírni fogja az utat, vezetéklovat úgysem hiszem, hogy vinnénk majd, minden bizonnyal hosszabb időre leszünk távol és így sem tudom még, elég lesz-e az élelem, amit magával visz a csapat, nem ragadunk-e ott valahol tartósan.
Még előbb is érkezem a keleti kapuhoz, mint hét óra, senki nincs még itt rajtam kívül, csupán a férfi, aki a szekérre figyelt egészen az érkezésemig, már távozik is egy halk "áldás, békesség" kíséretében. Az illetékesek valóban gondoskodtak mindenről. Készen áll a szekér, megrakodva élelemmel, némi pokróccal és egyéb hasznos holmival, amire szükségünk lehet. Örülnöm kéne talán, hogy időben elkészültem és ideértem, kezdetét veheti a megbízás, megtiszteltetés, hogy itt lehetek, kicsit mégis elszomorodom. El sem tudtam búcsúzni Hildétől, a társaimmal sem futottam össze. Eszembe jut, amit a felettesem mondott. Többeket is küldtek már Fischerbuchba, de nem tértek vissza.
Pár órával ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy itt leszek, egy ilyen nagy feladattal megbízva, és csak most gondolok bele egy pillanatra, mi lesz, ha nem sikerül? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Remélem, nem fogjuk egyhamar megtudni.

Egyenletes, halk koppanások törték meg a reggeli csendet. Nem olyan, ami felkelti az embert édes álmaiból, amolyan háttérmoraj, ami eltompít minden zajt. Nem mintha ilyen korai órákban bárki is hangoskodni merne; akinek dolga van, az is csendben intézi el. Először nem is akartam hinni füleimnek, hogy valaki hajnalok hajnalán keres minket.
Hideg zuhanyként ért az erős, határozott kopogás. Kelletlenül nyitottam ki a szemeimet, s szívem szerint azonnal csuktam is volna őket vissza, de sajnos nem lehetett. Nehezen vettem rá magamat, hogy a meleg takaró alól kidugjam bármelyik végtagomat, de nem tehettem mást, az ajtó nem nyitja ki magát.
Gyorsan magamra kaptam utazáshoz használt köpenyemet, hogy ne egy szál ingben nyissak ajtót a korai vendégnek. Amennyire a végtagjaim engedték, olyan gyorsan siettem le a lépcsőn és tártam ki az ajtót, hogy megtudjam, mégis ki a fene rángatott ki engem az ágyból egy ilyen borzalmas napon.
Egy bőrpáncélt viselő férfi várakozott kint az esőben. Csuklyát viselt, bár ez nem akadályozta meg attól, hogy vizes legyen, de legalább valamennyire felfogta a kövér esőcseppeket. Az ajtó nyikorgására rám emelte tekintetét, s nem vállára omló ősz haját, hanem arcának durva vonásait is megfigyelhettem. Szemei hűvösen, a legcsekélyebb érzelemre utaló jel nélkül figyelték, ahogy hátamon végigszaladt a hideg.
- Kisasszony, remélem megbocsájtja a zavarást... – szólalt meg az alak. Valahonnan ismertem őt, bár beletelt egy kis időbe, amíg a mély hangot, az arcot, a hátán lévő íjat és a tegezt össze tudtam párosítani Hellenburg egyik leghíresebb íjászával.
- Herr Konrad!? Ugyan, egyáltalán nem zavar... – hajoltam meg előtte zavartan. - Miben lehetek szolgálatára?
- Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy feladatot továbbítsak a kisasszonynak, annak tükrében, hogy nagyszerűen helytállt már több alkalommal is, mint az íjászok egyike. Nem szeretném pazarolni az idejét véletlenül sem, tekintve, hogy a dolgok állása azonnali indulást igényel, de megbízhatom önt? – kérdezte.
Valami fontos dologról lehet szó, tekintve, hogy ilyen időben egy ilyen fontos személy személyesen kér fel valamire. Egy olyan dologra, aminek a teljesítése - úgy látszik - nem várhat jobb időre, annyira sürgős.
- Természetesen. Mi lenne a feladatom?
- Hellenburg elveszítette a kommunikációját egy partközeli kisebb várossal... Attól tartunk a helyzet jóval komolyabb, mint amitől eredetileg tartottunk.
Tehát csak el kell menni valahová, felvenni a kapcsolatot a helyiekkel, és ha komoly gond van, akkor karddal, íjjal, mindennel védeni őket?
- Tehát felderítés és segítség?
- Attól tartok nem, ha felderítőkre lenne szükségünk, a felderítő századhoz fordulnánk – válaszolt, mire kérdőn vontam össze a szemöldökömet.
- Akkor mit tehetek az ügy megoldásának érdekében?
- Csak annyit, hogy ott van, amikor fontos. Sajnos nem érek rá instrukciókat adni önnek, ugyanis engem is vár egy fontos feladat, de lényegében mindössze annyit kéne tennie, hogy elkíséri a karavánt, s védelmezi azt. Nem puszta felderítésről van szó, majdnem hogy egy expedícióról beszélhetünk, egy olyan területre, ahonnan jelenleg semmit se tudunk, ugyanis a korábbi próbálkozásaink kudarcba fulladtak. Nem fogok hazudni, nagyon veszélyes feladatról van szó. Így is halandó lenne elfogadni?
Nézzük csak… Belefutottam pár őrült nekromantába, megpróbáltak már megenni farkasok, belecsöppentem a démonok háborújába, angyalromban is jártam már és találkoztam szépségekkel… Lehet ki is hagytam valamit. Mi várhat rám? Tengeri szörnyek, valamilyen furcsa szekta általi ámokfutás, nekromanták, fővárosiak…
- Eddig is volt már részem őrültebbnél őrültebb dolgokban, remélem, most is kegyes lesz hozzám az Úr és átsegít ezen is.
- Fontos a hit, de még fontosabb, hogy tudja, mikor kell menekülni. Ha túl veszélyesnek ígérkezik az egész, csak dobja el a fegyvert, s meneküljön. Kevés helyen akad ilyen jó katona, kár lenne magáért.
- Nem szándékozom meghalni, de ettől függetlenül mindent megteszek, ami csak tőlem kitelik.
- Jól teszi. Több emberrel fog majd együtt utazni, lehet, ismer már valakit közülük, tőlük majd hallhat még a feladatról. Attól tartok, időszűke miatt tőlem ennyivel kell megelégednie.
Amire kíváncsi voltam, azt gyakorlatilag megtudtam, szóval nem firtattam, látszott rajta, hogy siet, nem akartam feltartani. Viszont nem említett helyszínt, sem időpontot (valószínűleg mihamarabb lesz a válasz), ezért még egy kérdés erejéig muszáj voltam itt tartani.
- Annyit áruljon el még, kérem, mikorra és hova menjek?
- Természetesen – mosolyodott el halványan. Tekintetét égnek szegezte, s követte, ahogy az esőcseppek beérkezésük előtti másodperceikben tehetetlenül hullnak. - Valahogy mostantájt a Keleti kapunál.
- É-értem... ha megbocsájt, akkor összeszednék még néhány dolgot – bólintottam, de fejben már rég a szobámban jártam és szedtem össze a felszerelésemet. Száraz és tiszta ruha a fiókban, fegyver az íróasztalomnak támasztva, a tegez a székemre akasztva, táskám… fogalmam sincs, hogy hol hagytam. Mindegy, a többi cuccot legalább céltudatosan össze tudom szedni…
- Csak nyugodtan, nem is kívánom feltartani. Egy szekér várja majd önöket ott, s indulhatnak is. Isten legyen önökkel. – Már indult tovább, én is már mentem volna pakolni, amikor hirtelen megfordult és egy nyilat vett elő a tegezéből. Ócska, fakult fából faragott lövedék, rozsdás fémmel. - Ezt kölcsönadom a feladatra, a szerencsenyilam. Vigyázzon rá nagyon és magára is. Ha nem tér vissza, ezt se kapom újra a kezembe...
- Akkor legyen ez egy ígéret – húztam a számat játékos mosolyra. - Visszatérek épen és egészséges, hogy visszaszolgáltathassam a nyilat Önnek.
- Nagyon helyes, máskülönben nem megyek el a megemlékezésére – tett pár lépést megint, de még egyszer visszafordult, hogy emlékeztessen. - Vigyázzon magára!
- Minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében! Isten áldja! – intettem utána, majd miután a férfi körvonala kezdett elmosódni a vízfüggöny takarásában, gyorsan becsuktam az ajtót és immár teljesen felébredve vettem célba szobámat.
- Volt valaki nálunk? – jelent meg édesapám szobájának ajtajában, mire ugrottam kicsit – nem számítottam rá, hogy ilyen korán őt is ébren találjam. Kellett néhány másodperc, amíg felfogtam, hogy a nyújtott ásítás valójában egy hozzám intézett kérdés volt, de addigra újra a szemem előtt lebegett az, hogy rám szükség van. Most.
- Igen, Hellenburg nem tud kapcsolatot létesíteni egy várossal és ügyes emberek kellenek oda. – Berohantam a szobámba és készülődés közepette onnan ecseteltem tovább, hogy pontosan mi történt és fog történni. – Herr Konrad személyesen jött el és kért meg, hogy menjek el.
Gyorsan magamra kaptam az utazó öltözékem, utána felkaptam a táskám – ami az ágy lábánál hevert a padlón –, kivettem a kulacsom, beraktam egy meleg takarót még pluszba az időre való tekintettel, utána felkaptam a felszerelésem (a szerencsenyilat a többi közé helyeztem) és rohantam is le az emeletről, hogy indulhassak.
- A rossz idő sem tart vissza téged? – vánszorgott le utánam.
- Ne aggódj, vissza fogok jönni – mosolyogtam rá, ahogy néhány almát és a friss vízzel töltött palackomat is a táska mélyére süllyesztettem. – Megígértem, szóval muszáj lesz. Igyekszem nem eltűnni megint!
- Vigyázz magadra azért, kérlek – nézett rám féltőn.
- Te is vigyázz magadra! – intettem utána, majd kelletlenül kiléptem a borongós hajnalba.
Az utcán szinte egy lélek sem tartózkodott, köszönhetően a korai időpontnak és a csalogató időjárásnak. Hamar átázott köpenyem, de nem foglalkoztam vele, szinte futottam a palota istállójáig, hogy ott szegény istállófiút munkára fogjam hajnalok hajnalán.
Immár lóháton, ügetésben közelítettem meg a keleti kaput. A paták kopogása élesen törte meg a városra ereszkedő csendet, s reménykedtem, hogy nem túl hangos ahhoz, hogy még jó néhány ember álmát megtörjem vele. Gyorsan elértem a kaput, ahol már kisebb tömeg gyűlt össze. Tekintetemmel gyorsan körüljártam, hátha felfedezek ismerősöket, s meglepetésemre két protestáns egyháztag között felfedeztem egy ismerős alakot. Vörös haj, fekete denevérszerű szárnyak, és a furcsa valamik a fején… Igen, erre szerintem megfelelőbb szókapcsolatot nem is találhatnék.
A tudásdémon felé vettem az utamat, majd odaérve csatlakoztam az összeverődött társasághoz.

A megadott időponthoz képest korábban érkezem meg kijelölt helyre. A mindenféle ellátmánnyal megrakott szekeret egy férfi őrzi. Nem tűnik katonának, egyszerű ruhája arra enged következtetni, hogy egyházfi vagy az istállóknál dolgozik. Ráérős léptekkel ballagok oda a szekérhez, nincs is miért sietnem.
- Áldás, békesség - köszön oda nekem, gondolataimból visszatérve egy főhajtással válaszolok először.
- Istennek dicsőség - felelem, majd közelebbről is vetek egy pillantást a rakományra. Nem mintha nem bíznék a vezetőinkben vagy az ellátóinkban, de azért mégis. Étel, ital, meleg takaró, valami sátornak valót is mintha felfedeznék. Visszafordulok az emberünkhöz, mintha tanácstalanul utasításra várna, hogy mehessen. A fenének van kedve ilyen időben ácsorogni egyedül idekinn, meg tudom érteni.
- Minden rendben volt? - kérdezem. A férfi határozottan bólint egyet.
- Nem volt semmi különös, félórája vagyok kinn, egy lélek sem járt erre. Akkor én megyek is... - bizonytalanul tesz egy lépést a kapu irányába.
- Rendben, és köszönjük a segítségét. Amíg a többiek meg nem érkeznek, én is tudok figyelni a szekérre.
Figyelem, ahogy távolodik, majd a súlyos kapuk elnyelik. Kiszalad belőlem egy sóhaj. Megígértem Alfredéknek, hogy benézek hozzájuk a gyakorlótérre, megnézem, milyen új fogást tanultak, de úgy tűnik, ez el fog maradni. Bánt valahol, hogy nem tudtam elbúcsúzni sem tőlük, sem Hildétől. Csak azt remélem, hogy Frau Seger nem a napokban akarja rám bízni a macskája etetését, mostanában egyre gyakrabban utazik el a fiához Ostbruckba. De feleslegesen gondolkodom most ilyenen. Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy felkértek erre a megbízásra, most erre kell koncentrálnom, hogy a lehető legjobban tudjam teljesíteni a feladatomat. Megsimogatom a pej kanca nyakát, társa épp lerázza a sörényébe ült esőcseppeket. Gyakran pillantok a kapu irányába, hátha megpillantom egy társamat, de egy darabig semmi. Hosszú lesz ez az út, kíváncsi vagyok, kikkel fogom megtenni. Talán ismerősök, talán ismeretlenek. Elképzelhető, hogy hamarosan felbukkan Hilde vagy Alaric. Ilyesmi azonban nem történik. Nem tudom, mennyi idő telik el, kapunyitás hangjára kapom fel a fejem. Nem túl magas és meglehetősen vékonynak tűnik első látásra, mégis úgy sejtem, kifejezetten ruganyos alkat lehet, aki könnyűszerrel mászik fel várfalra vagy akár fára is, ruházata is erre enged következtetni. Páncélt nem is látok rajta, mégis katonának nézem. Ahogy közelebb ér, veszem csak észre fiatalságát. Szinte gyermeki arcán elsőre kissé mintha furcsán hatna a szakáll, csak később jövök rá, hogy valószínűleg nemrég tehetett szert rá. Kócos haja tetején látszik, hogy ő is kapott valamennyit az esőből.
- Jó reggelt - köszönök neki, mikor közelebb ér.

Nem igazán tudok eltűnni a szekér árnyékában, rögtön rám köszönt a lovag. Ahogy közeledik hozzám, látványosan kell a nyakamat egy olyan szögben tartanom, hogy a szemébe nézhessek - bár a nap a háta mögül süt, egyáltalán nem zavar a dolog. Nem jut el a vakító fénye a szememig.
- Jó reggelt. - mondom némi csodálattal a hangomban. Sose volt még dolgom templomossal, de sokat hallottam harctéri tehetségükről és lelki tisztaságukról, erkölcsükről. Ha nem ragadnak ki a városőrök közül, talán egy nap én is az lettem volna.
- Leon Wittman, örvendek. - nyújtom a kezemet megrázásra. - Kit tisztelhetek önben? - némi protokoll azért maradt még a városőri évekből, és ez a férfi úgy érzem, megérdemel némivel több tiszteletet, mint amivel általában szoktam illetni az embereket. Csak ne tévedjek.

A reggelim még a legrosszabb körülmények között sem maradhat el, halászfalvak ide vagy oda.
Ha pedig reggeli, szóba sem jöhet más, mint a cukros briós. Tápláló, finom, és relatívan olcsó, akár minden nap megengedhetek magamnak nyolc-tíz darabot. Alaposan ki kell élveznem, hiszen jó eséllyel nem lesz ott, ahová megyünk.
Szóval még az első kalács a számban volt, amikor megpillantottam a szekeret. Két alak már ott volt mellette, valószínűleg az útitársaim. Látásból már mind a kettőt ismerem, az egyik egy hatalmas templomos, valami von Bernard vagy Berthold, a másik meg a könyvtár környékén szokott lófrálni, de a nevére egyáltalán nem emlékszem.
Megigazítottam a ruhám és a mélykék palástom (amit csak ilyen alkalmakkor használok, valahogy nem tetszik a színe), és közelebb siettem. A zsoldos (mert mi más lett volna?) épp akkor nyújtott kezet a templomosnak, szóval semmi különítmény, semmi szervezettség, mindenki teljesen új lesz. Remélem, nem lesz sok gondom a koordinálásukkal (Mert hát mi másért lennék itt?).
- Áldás, békesség, jó reggelt! - köszönök kicsit meghajolva, minthogy a kézrázás nem igazán nőies. Nem mintha különösebben nőnek számolnám magam. - Asael vagyok, az egyházi Árvaház tanítója. Remélem, hatékonyan tudunk majd dolgozni.
Aztán eszembe jut, hogy nem rejtettem el az "extra démoni kiegészítőimet", így még gyorsan tisztáznom kellett a félreértések előtt.
- Ezek miatt kérem ne aggódjanak - mutattam a fejemen lévő egyik szárnyszerű nyúlványra (aminek rendeltetésére egyébként a mai napig nem jöttem rá...) - Még egy gyereket sem ettem meg.

A reggel hűvös volt, ezért siettem a kapu felé, hogy találkozzak a "csapattal" akiket a püspök emlegetett. Ő valahogy le is hagyott, mert mikor megpróbáltam beérni, már nem láttam sehol. A lelkész palástom már rajtam volt, úgy érzem messziről kiszúrtak már, ahogy közeledtem. A távolból szemügyre vettem őket.
Három alakot pillantottam meg a szekér mellett. Egy colos templomost egyből kiszúrtam, aki valahonnan nagyon ismerős volt, de a nevére pontosan nem emlékeztem. Biztosan a központban, vagy az egyik gyülekezetben láthattam valahol. Egészen komoly és hithű harcosnak tűnt. Ott állt még egy másik, alacsonyabb férfi, őt sosem láttam még. De ahogy közeledtem hozzájuk, egy furcsa érzés fogott el. Nem tudtam mihez hasonlítani. Pár pillanat múlt el csak, ahogy közelebb értem, és rájöttem, mit éreztem. A harmadik tag egy démon nő volt, aki szinté a Szövetség sorozott be. A tényt el kell fogadnom, ettől függetlenül is felismertem volna, hogy ő egy démon. A haja közül a feje tetején két nyúlvány kandikált ki. Viszont ettől függetlenül teljesen átlagos volt, ha jól hallottam a kollégáktól, ő egy tanítónő.
" Csak nyugodtan, most ismered meg őket először..."- gondoltam magamban ahogy közelebb értem a trióhoz.
- Áldást békességet, testvérek! Én lennék a lelkész kollega, aki elvezeti ezt a járművet. A nevem Erhardt Gottfried.

Gyors léptekkel tettem meg azt a kis távot, ami elválasztott engem a társaságtól. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, úgy láttam egyre többet belőlük, ami eddig az eső ólomszürke függönye fátyolozott el. Barátnőmet könnyen felismertem, mert ő volt az egyedüli nő a társaságban, s ha vörös haja nem is törte volna meg az időjárással járó általános szürkeséget, hogy minden arra járó figyelmét magára vonja legalább egy pillantásra - nem mintha olyan népes lett volna a környék ebben a korai órában -, a fejéből kiálló... izék (talán leginkább szárnyhoz hasonlító nyúlványokként tudnám definiálni őket) miatt garantáltan nem lehet összetéveszteni senkivel. Asaelen kívül még két egyházi tagot fedeztem fel, egy lelkészt, átlagos termettel, viszont korához képest talán túl világos hajjal és egy templomost, robosztus alkattal, durva arcvonásokkal, amihez hosszú szőke hajat viselt. A csapat utolsó tagját pedig egy másik zsoldos tette ki, aki - fegyvereiből következtetve - közelharcra specializálódott. Ami érdekesebb volt, hogy jobb szemét egy kötés takarta - bizonyára egy kellemetlen találkozás nyomait viselhette alatta.
Rajtuk kívül egy árva lelket sem láttam a közelben, s noha az eső halk kopogása eltompította lépteimet, közelebb érve felfigyeltek rám, mert az idő - mindkét értelmében - nem volt a legalkalmasabb egy reggeli sétára. Mikor már csak pár méter választott el tőlük, úgy éreztem, hogy a hallótávolságukon belül vagyok immár, ezért rájuk köszöntem.
- Áldás, békesség, jó reggelt! - intettem nekik felemelve jobb karomat, majd mikor odaértem, megálltam Asael mellett. - Remélem nem várakoztattam meg magukat, ilyen időben bizony nem kellemes másokra várni - kezdeményeztem egy beszélgetést egy közhellyel. "Szép időnk van ma, nem igaz?" "Ahogy mondod. Hirtelen kedvem támadt kirándulni egyet, nincs kedved velem tartani?" "Miért is ne, úgy sincs jobb dolgom, mint halálos veszélybe sodorni magam, hogy megmentsem mások életét." "Nagyszerű, akkor mire várunk még?"
Úgy érzem, teljesen sikerült kipihennem magam az éjszaka, s a mai időjárás is a lehető legjobb oldalam hozza elő. Még jó, hogy ilyenkor eltűnik az ember cinikussága, nem?

Lassan mindenki megérkezik, összeáll a csapatunk: egy zsoldos, egy lelkész, egy íjász, egy tudásdémon tanítónő és jómagam. Megállapítjuk, hogy ideje útra kelnünk, az ismerkedésre akár közben is ráérünk. A lelkész fogja vezetni a szekeret, s neki külön oda is biccentek. Az ő palástját jobban tisztelem, mint a magamét: ő tiszta kezeket emelhet fel, az enyémhez vér tapad. Biztos vagyok benne, hogy láttam már őt, a templomban vagy a parókián. Azt kevésbé gondolom, hogy a könyvtárban összefuthattunk, ugyanis bár a lelkészek többen is sok időt töltenek ott, én magam csupán gyakornokként jártam ott, amikor az elméleti tudást kellett valahogy a fejembe tömnöm, s ő jóval fiatalabbnak tűnik annál. Meg merem kockáztatni, hogy nem is olyan rég szentelhették csak fel.
- Mondd, régóta vagy lelkész? – kérdezem, s csak utólag jövök rá, hogy kimondtam, ami a fejemen átsuhant. Egyelőre mintha nem hallotta volna, kicsit döcögős volt az út, majd nemsokára hátratekint, egyenesen a szemembe néz, ahogy válaszol.
- Ó elnézést, uram. Nem, még nem olyan régen iktattak be, de megpróbálok az önök segítéségre lenni  - mosolyodik el - És ön uram, merre szolgált legutóbb? Úgy érzem már találkozhattunk valamikor?
Jól sejtettem, akkor csakugyan fiatal lehet. Úgy tűnik, nem véletlenül lehetünk ismerősek egymásnak. Hellenburg nagy város, de annyira mégsem az, hogy kék palástosokként éveken át elkerüljük egymást.
- Mostanság Hellenburgban többnyire, a Kísértet-szigeteki hadjárat óta többnyire a városőrségnek segítek be - felelem és ismét önkéntelenül szólalok meg - Jó, hogy van még itt rajtam kívül protestáns egyháztag.
Tekintete az úton és a lovakon, odafigyel a munkájára.
- Én is örülök, kedves testvérem! Olyan sokat nem hallottam mostanság a hadjáratok menetéről, kicsit leterheltek a hellenburgi ügyeim. A mostani helyzet viszont eléggé  aggaszt.....-  ekkor elcsuklik a hangja, erre felfigyelek - Ön szerint elegen leszünk? Szinte bármi várhat ránk. Csak Isten erejében bízhatunk.
Miközben hallgatom, ahogy beszél, a tájat figyelem, ahogy ismerősből ismeretlenné változik. Az ifjú szavaira egyetértve bólogatok. Felfigyelek arra, amit a mostani helyzetről mond, de nem merek rákérdezni, mire gondolhat pontosan.
- Így igaz. Hogy elegen leszünk-e, sajnos nem tudom. A megbízóink hozzáértésében reménykedem, valamiért alkalmasnak találtak bennünket a feladatra.
- Én is hasonlókban reménykedem, testvérem. Az Úr oltalmazza utunkat. Gondolom ön se tud többet a feladatunkról, mint én. Elég kevés információt kaptam a püspöktől.
- Inkább az előzményekről tudok - válaszolom -, s azok bizony aggasztóak. Valami okból nem tértek vissza a felderítők, valamiért sehogy sem sikerült hírt szereznünk arról, minként mennek ott a dolgok. Ez az ok nem tetszik nekem és úgy érzem, valóban isteni segítségre lesz szükségünk.
A lelkész lehajtja a fejét.
- Értem...nagyon különös... aggasztó az egész. Hogy lehet, hogy ennyire megszakadjon a kapcsolatunk egy általunk ellenőrzött területtel? – Aztán mintha megbánná, amit mondott – Ó, mindegy, felejtse el. Nagyon azon leszünk, hogy megoldjuk. Örülök, hogy önöket kaptam társamul. Bevallom, eddig nemigen volt részem különösebben nagy feladatban, amire ennyi embert küldtek volna. Nagyon résen kell lennünk.
Eszembe jut az imént elcsukló hang arról, ahogyan beszél, az idegesség a hangjában.
- Így igaz - a vállára teszem a kezem - Minden rendben?
- Köszönöm a kérdését – felsóhajt, majd felém fordul ismét, tudom, hogy nekem szánja a mondanivalóját - Csak aggódok a saját szülőfalumért. Ha egy távol levő településsel ez történik, akkor vajon a szülőfalum védelmére mennyire ügyelnek...csak imádkozni tudok szüntelen azért a sok lakóért, bármi is történt. Köszönöm a figyelmességét!
Nem igazán tudom, mit mondhatnék neki. Sosem voltam jó az ilyesmiben, az is csoda számomra, hogy észrevettem, hogy búslakodik belül. Úgy látom, hogy ez jól is esik neki.
- Ó, nagyon sajnálom. Nem ismerem azt a falut, úgy sejtem, de ha megmondja a nevét, és ha esetleg úgy hozza a helyzet, szólhatok a feletteseimnek pár szót. Nekünk is érdekünk volna, hogy a hozzánk tartozó települések biztonságáról mi gondoskodjunk, különben hogy is bízhatnának meg Dél erejében és a Protestáns Egyházban?
- Elnézését kérem, az érzelmeim magával ragadtak. Mindig is megbíztam a Protestáns Egyházban, és hűen szolgáltam őket eddigi szolgálatom során. És tudom és hiszem, hogy meg fogják védeni a falumat.  Hiszen ez a küldetés is erről szól, utána kell járnunk ennek a dolognak. Most pedig csak azt tehetjük, ami az adott helyzetben a leghelyesebb lesz. Remélem, minél hamarabb odaérünk.
Nem válaszolok, magukkal ragadnak a gondolataim, visszavisznek a szülőházba, aztán a kovácsműhelybe is. Vajon mi lehet az én két falummal?
Csendesen utazunk tovább. Az egyenetlen földúton helyenként erősen döcögve ugyan, kissé kényelmetlenül telik az utunk, de hála a szekért fedő ponyvának, legalább nem ázunk. A tájban így túlságosan nem tudunk gyönyörködni, de ott vagyunk egymásra. Ezen a társaságon pedig igazán van is mit nézni, be kell látnunk. Sokszínű, változatos, majdhogynem furcsa is. Időnként tartunk pihenőket, délben egészen nagyot. Magunkhoz vehettünk valamennyi élelmet és ekkor jöttem csak rá, mennyire éhes is voltam eddigre. Azért hiányzott a rendes adag, a nyúlpaprikás, a vaddisznósült, és újra eszembe jutott, hogy távolodom Hellenburgtól. Nekem itt nincs senkim. Mintha éjjel még hidegebb lenne, mint egyébként, pedig nem szoktam gyakran fázni.
Nem tudom, mennyi ideje haladunk a szürke esőben, amikor hangokra, főleg káromkodásokra leszünk figyelmesek. Kinézve látjuk is, amint egy sárba csúszott szekérrel küszködik pár férfi.
- Állj! – kiált a tanítónő, azzal egy fürge mozdulattal leugrik a szekérről - Oswald, kérlek gyere velem. Celina, figyeld a hátunkat.
Miután kiadja az utasításokat, mint önjelölt vezetőnk, odakiált - Mi történt, jó urak?
- Uraim, minden rendben?  -  kiált a lelkész is, azzal ő is leszáll a helyéről a többiekkel egyetemben. Én magam is így teszek és elindulok a tanítónő nyomában. Hallom, ahogy a zsoldos is követni kezd minket. Ahogy közeledünk, alaposan végigmérem a bajba jutottakat. Két férfi, mindkettő kopott barnás köpenyben, hogy védjék magukat az esőtől, így azonban nem igazán tudom felmérni, milyen ruhát viselnek. Gyakran pofonegyszerű dolgok mutatnak rá fontos információkra. Nem tűnnek túlságosan veszélyes alakoknak, de sosem lehet tudni.
- Isten áldja az urakat, hölgyeket! Szállítmányt vittünk a városba, ahogy leakadt ez a nyomorult szekér, s egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Igen hálásak lennénk, ha segítenének.
- Valóban – erősíti meg a másikuk.
- Oswald, tudsz nekik segíteni a pallosoddal? Tudod, aláékelni.
Felvonom a szemöldököm. Bizonyára lerí rólam, hogy a legkevésbé sem lelkesedem az ötletért, azon, hogy utasítgat, már meg sem ütközöm, de nincs mit tenni és bajt sem akarok, legfeljebb ráérek utólag is kifejezni a nemtetszésem. Közelebb lépek és úgy teszek, ahogy Asael javasolja. A férfiak segítenek, megemelik a szekeret egy kissé, hogy a kardot be tudjam csúsztatni alá. Az orromba mar a savanyú izzadságszag a közelükben, el is fintorodom kissé.
- Jóemberek, ezt meg hogy sikerült? – Érdeklődik a zsoldos. Az először szóló férfi, aki talán a vezető lehet, megvonja a vállát
- Fene sáros ez az út egyébként is, ilyenkor még inkább csúszik a szekér. Nem figyeltünk egy pillanatra, megszalad, belecsúszott a sárba.
- Értem... és mégis mit szállítanak az urak, ha szabad érdeklődni?
Jogosnak érzem Leon kérdését, de azért vetek rá egy rosszalló pillantást. Remélem, nem érzik úgy, hogy ellenségeskedünk, noha minden bizonnyal a bizalmatlankodást megértik, és az unott hang talán elsimítja bennük az ellenérzést, ha nem felborzolja éppen. Valami nem tetszik nekem. Úgy érzem, elég egy óvatlan mozdulat, hogy magunkra uszítsunk valamit, amit nem kellene.
- Hogy mit szállítunk? Kecsketejet.
Ekkor a két férfi egyszerre szusszan egyet, majd füttyentést hallok és egyszerre elengedik a szekeret, rá a pallosra. Fel sem fogom, mi történik, amikor egyikük rálép a kardomra, aztán egyszerre balról hatalmas pofont kever le, hogy majdnem meg is tántorodom tőle. A ponyva mögül újabb alakok rontanak ki, a levegőből mintha nyílvessző süvítését is hallanám. A démon varázsol egy lándzsát. Kard szisszen a hüvelyében, megcsillan a fakó napfényben és felém csap. Valahogy sikerül kitérnem időben, a fegyver a páncélomat éri csak. Próbálok valami fegyverféle vagy annak használható alkalmatosság után nézni. Tudom, hogy valószínűleg, ha csak meg nem akadályozom a mozgásában, nem tudok mögé kerülni vagy lefegyverezni. A démon ekkorra a zsoldosnak segít már, megtámadták a szekér körülieket is ezek az átokfajzatok.  Nyíl süvít, az ellenfelem mellett repül el, vészesen közel a fejéhez.
- Banditák vagytok? Felelj, szánalmas ember! – Hallom a démonnő kiáltását.
- Hát nem félitek a Teremtőt?! – Ez pedig a lelkész.
Nyílvessző repül ismét, az ellenfelemet súrolja a hegye, felvágja a ruháját a hátán, s kiserken a vére is. Felkiált, feldühödik. Ezt a pillanatot kihasználva mögé kerülök és megpróbálom erősen hátba ütni. Ekkor az ismerős süvítést hallom ismét, majd a férfi élettelenül rogy össze, fejéből nyíl vége áll ki. Az íjásznő felé pillantok, de a tekintetünk nem találkozik. Nincs idő tétlenségre, felkapom az ellenfelem kardját és sietek a zsoldos irányába. A többieket egészen elintézték, de ő még veszélyben van. Már nincs szükség rám, mire odaérek
- Könyörgöm, ne öljenek meg, FELESÉGEM ÉS GYEREKEM VAN!
A démon odafut, a férfi gyomrába térdel és torkon ragadja.
- Akkor beszélj szépen a tevékenységetekről és a tartalékaitok helyéről. Minden banditának van olyan, szóval ne tedd a hülyét. Tíz másodperced van, vagy megidézek egy dárdát, most a kezembe.
- És a templomos pallost forgató személynek is volt családja? Tisztességesebb mód is van ám a pénzszerzésre!
Körülnézek és ekkor veszem csak észre, az egyiküknél valóban egy templomos pallosa van. Hogy juthattak hozzá? Összeszorul az öklöm.
- Csak vidéki banditák vagyunk, nincs tartalékunk, elköltöttük mindet! – a lelkész kérdésére is válaszol  - Fritznek is volt. Erre nehéz miből megélni, a föld nem sok köszönetet ad a művelésért.
Pofon csattan. A tanárnő szigorú.
- Mi legyen vele? Tiszteletes? Valaki?
- Uh, Asael kedves......szálljon le róla, mert hamarabb kileheli a lelkét minthogy elmondana bármit is. Ötletem sincs. Egyedül maradt. Nem tud már ártani nekünk. Viszont súlyos bűnt követtek el. Hányszor sikerült ezt a jelenetet eljátszonotok eddig?
- Ki tudja – szólal meg az íjász - Lehet, hogy ez volt az első, de ráéreztek és emiatt tűnt a sokadiknak, viszont az is lehet, hogy már többször megismételték ezt. Egy dolog biztos, nekem nem úgy tűnt, hogy ők megkegyelmeztek volna nekünk. Lehet, hogy tanult a leckéből és többet nem jut eszébe, hogy ilyet tegyen, de aki egyszer megtett valamit, az könnyen megteheti újra és újra, ezt ne feledjétek, bárhogy is határoznátok a sorsa felől.
- Én nem ölném meg – csatlakozik a zsoldos is a földön ülve - De nem az én kezemben van a kard, és nincs jogom szerintem senki életéről se dönteni. Ahogy gondoljátok
- Jobb, ha a sorsára hagyjuk – javaslom - Egyedül már úgysem menne semmire valószínűleg, ha pedig túl is éli, mi addigra már messze járunk.
- Talán öt embert raboltunk ki... Ma hármat...
- Ne tedd a hülyét, ha ma hármat raboltatok ki, megvannak a dolgaik még – faggatja tovább Asael - Hol, az a kérdés.
- A szekérben vannak a zsákmányok, a többit elköltöttük a közelben...
Leszáll róla, visszaveszi a szemüvegét és a palástját.
- Hozzátok át őket, valaki meg törje el a lábát – azzal felül a szekérre. Egyre jobban kezd idegesíteni valamiért.
- Értem, nos...hagyjuk szerencsétlent, már úgy érzem nem maradt sok barátja életben. Így is elég időt vettek el tőlünk... – elindul ő is - Az Úr oltalmazzon, és legyen kegyelmes veled...
A nő is felszáll, a zsoldos is.
- Én hozzá nem nyúlok. Haladjunk.
- A pallosom a szekér alatt van, esetleg segítenétek? - A hangom nem éppen a legszelídebb.
Erre Asael leugrik, gondolom, nem emelgetni, inkább azért, hogy megnézze, van-e valami zsákmányolható a szekérben. Az íjász csatlakozik hozzá. A lelkész közelebb hajt, hogy könnyebb legyen a pakolás, ugyanis csakugyan találnak használható holmikat. Őszintén szólva, nem is figyelek a műveletre, a sárból kikandikáló kardmarkolatomat bámulom mereven. Csak akkor figyelek fel, amikor kiderül, hogy nem csak tárgyra bukkannak, hanem két nőre, anyára és lányára, megkötözve, bekötött szájjal. A banditák bizonyára megverték őket és elszórakoztak velük. Mindannyian megdöbbenünk. Az íjásznő felkiált.
- Te jóságos ég! Mit tettek ezek magukkal? – Azzal odafut hozzájuk és kiszabadítja őket a kötelekből
- Uram irgalmazz… - szörnyülködik a lelkész is. A nők zokognak, hálálkodnak.
Egy emberként pillantunk az utolsó, életben maradt haramiára.
- Ha közel haladunk el a Schattenstahl vámpírokhoz, ezt a tagot eladhatjuk nekik. Több haszna lesz így.
Tetszik az ötlet. Szegény tiszteletes talán most találkozhat először ilyen jelenséggel, nagyon fel van dúlva ő is, én inkább csak elégedetten bólogatok Asael ötletére. Talán mégis van igazság abban, hogy utasítgat mindenkit. A banditát megkötözzük, felteszem a szekerünkre. A nők is jönnek velünk, csak találunk nekik valami helyet, egy várost vagy akár fogadót, ahol meghúzhatják magukat, ha nem is esik útba netán a valódi lakhelyük. Magunkkal visszük a gebe lovukat is, ha más nem, még megenni jó lesz.
Végül segítenek kiszedni a pallosomat a szekér alól. Dühösen rázom le róla a sár nagy részét, majd ideje indulni. Nem érdekel, ki mit mond, hogy zavar-e bárkit is a sár, hosszú időt szánok arra, hogy a külvilágot kizárva, magamban bosszankodva letakarítsam a pengét.

Lassan egy háromnegyed napja utaztunk a karavánnal. Kicsit untató volt bámulni a lovakat és a tájat.
Az egész bagázsból egyetlen egy valaki tűnt ismerősnek számomra. A tagbaszakadt templomos lovag. Már elindultunk az útra, én vezettem a szekeret, még kissé álmosan, és a reakcióidőm is kicsit lassabb volt. A lovag megszólított engem út közben, az út biztonságos részén hátratekintettem, és válaszoltam. A lelkészi hivatásom felől érdeklődött.
- Ó elnézést, uram. Nem, még nem olyan régen iktattak be, de megpróbálok az önök segítéségre lenni. - elmosolyodtam, örültem,  hogy nem teljes csend uralja az utunkat. Főleg annak, hogy találtam egy kissé ismerős arcot. Talán egyik Istentisztelet alkalmával láthattam. Megkérdeztem tőle:
- És ön uram, merre szolgált legutóbb? Úgy érzem már találkozhattunk valamikor.
A hadjáratáról beszélgettünk ezután, és ami jól esett, kölcsönösen örültünk egy egyháztag társaságának. Elmosolyodtam a templomos szavait hallgatva. ezt ugye nem láthatta, mert már a lovak felé bambultam.
- Én is örülök, kedves testvérem! - válaszoltam. - Olyan sokat nem hallottam mostanság a hadjáratok menetéről, kicsit leterheltek a hellenburgi ügyeim. A mostani helyzet viszont eléggé  aggaszt.....- elcsuklott a hangom és az én falum jutott az eszembe. Vajon mikor hallok utoljára jót az otthonomról?!
- Ön szerint elegen leszünk? Szinte bármi várhat ránk. Csak Isten erejében bízhatunk.
Miközben nézem az utat, tovább hallgattam a templomost. Elég komoly, feladatra kész embernek tűnt elsőre is, és most is ezt érzem. A feladatunkról kezdtünk társalogni. Úgy éreztem észrevette, hogy kicsit előre félni kezdtem a küldetésünktől, és aggodalmam a saját falumért meglátszott rajtam. De segített eloszlatni  a kételyeimet, az Úrnak legyen hála. Érdeklődött felőlem.
- Köszönöm a kérdését...- majd felsóhajtottam, félig megfordultam, úgy éreztem talán neki elmondhatom. - Csak aggódok a saját szülőfalumért...ha egy távol levő településsel ez történik, akkor vajon a szülőfalum védelmére mennyire ügyelnek.....csak imádkozni tudok szüntelen azért a sok lakóért, bármi is történt...Köszönöm a figyelmességét!- jól esett a templomos érdeklődése, annak ellenére hogy nemrég találkoztunk.
- Most pedig csak azt tehetjük, ami az adott helyzetben a leghelyesebb lesz. Remélem minél hamarabb odaérünk.

A beszélgetésünk után eltelt egy kis idő és talán 10 kilóméterre lehettünk az első megállótól, a Híd mentél lévő kis várostól, amikor a szürkeségben egy szekeret láttunk meg két utasával.
- Hó!- kiáltottam a szekért húzó lovakhoz, és megállítottam őket. Hátranéztem, és láttam, hogy a csapat egyik tagja már le is ugrott a szekérről.
- Uraim, minden rendben?! - kiáltottam feléjük, közben néhányunk már megindult a bajbajutottak felé. Leszálltam a szekérről, és ellenőriztem, hogy jönnek e mögöttünk, illetve minden rendben van e a lovakkal.
- Isten áldja az urakat, hölgyeket! Szállítmányt vittünk a városba, ahogy leakadt ez a nyomorult szekér, s egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Igen hálásak lennénk, ha segítenének.- szóltak a csapat ott levő tagjaihoz. Amíg a démonhölgy és a templomos segítettek a szekér felállításában, az íjász tag a távolt kémlelte.



Amíg én a lovakkal bajlódtam, a többiek segítettek az embereknek. Hirtelen az történt, amire senki sem számított. A szekér ponyvájából egy pillanat alatt két másik férfi ugrodt ki, illetve rögtön utána egy nyílvessző repült egyenesen felém. A pajzsom a hátamon volt. Megpróbáltam észlelni a felém közelítő nyílvesszőt, és gyorsan oldalra dőlni, le a szekérről a földre, közben elővettem a pajzsomat.
- Vigyázzatok! - kiáltottam, bár a többieknek is leeset, mi is történt. Íjászunk már ekkor célba is talált.

Sikerült elkerülnöm a lövést, s még a pajzsot is fel tudtam venni, de nagyon nehéz volt egy ekkora vágódás után feltápászkodnom. Féltettem a többieket. Amint sikerült feltápászkodnom, Asaelék irányába fordultam. A többiek harcba kezdtek a banditákkal.
A ponyva alól előbújt egyik férfi kis ügyeskedés után egy nagy, Templomosokéhoz hasonló kardot vett elő, s egy kis idő után velem nézett farkasszemet. Meg is indult felém.
Nem haboztam túl sokat, a pajzsomat magam elé tartva én is nekilódultam. Megpróbáltam rávágni egyet vele, hogy fellökjem.
- Hát nem félitek a Teremtőt?!?- kiabálok közben. A többiek csatájára nem tudtam teljességgel odafigyelni miatta.
Ellenfelem meglendítette a kardját. Mozdulata darabos és ügyetlen volt, nem olyan, mint egy templomos, ám ahogy a pajzsomnak csapódott a kétkezes, éreztem, mekkora ereje is van az embernek. Fegyvere a földbe állt.
Látva, hogy ellenfelem megtántorodott, és pallosa a földre került, nem késlekedek. Megvágtam oldalról a pajzs oldalával szerencsétlen tagbaszakadt férfit, amíg egyensúlya helyreállításával próbálkozott. - És mi segítettünk volna nektek.....- közben értékelem magamban a démon kolegina segítő szándékát, aki nem bánt velük éppen kesztyűs kézzel.
Oldalba vágtam a férfit, annak kiszorult tüdejéből a levegő. Visszavágott egy kis sebet a akromra, különösebben nem fájt, se nem vérzett. Ellenfelem nem okozott különösebb harci élvezetet számomra, így nem is éreztem még azt a lendületet, amire szoktam váni, így egy kimért mozdulattal fejen akartam volna vágni. Elég durvára sikerült a kísérletem, valami eltörhetett az arcán, de nem foglalkoztam vele.
A többiek is elbántak ellenfeleikkel. Az egyik életben maradt tag rimánkodni kezdett az életéért.
- Könyörgöm, ne öljenek meg, FELESÉGEM ÉS GYEREKEM VAN!
A kollegina odarohant, és rátérdepelt. A kedves segítőkész tanárnő képe hirtelen meginogott bennem a jelenetet látva. De ez semmi ahhoz képest, ahogy elintéztem előbb azt a lomha nagy banditát. Sebemet ellenőrizve odamentem a többiekhez, a teremtő átsegített minket ezek az akadályon is.
- És a templomos pallost forgató személynek is volt családja? Tisztességesebb mód is van ám a pénzszerzésre! - intettem le.
- Csak vidéki banditák vagyunk, nincs tartalékunk, elköltöttük mindet! Fritznek is volt családja. Erre nehéz miből megélni, a föld nem sok köszönetet ad a művelésért. - kezdett bele habogni, mivel a démonhölgy épp a lelkét nyoma ki belőle.
Asael megkérdezte a csapattól: - Mi legyen vele? Tiszteletes? Valaki?
- Uh, Asael kedves......szálljon le róla, mert hamarabb kileheli a lelkét minthogy elmondana bármit is. - közben odaérte, és a bandita szemébe néztem. - (sóhaj) Hát...ötletem sincs. Egyedül maradt. Nem tud már ártani nekünk. Viszont súlyos bűnt követtek el. - hozzá fordultam ismét ridegen. - Hányszor sikerült ezt a jelenetet eljátszanotok eddig?
Íjászunk helyesen felmérte a helyzetet, ahogy azelőtt a tereppel is tette.
A többség a bandita elengedésén döntött volna épp, mert különösebben már bajunk nem származhatott belőle.
- Talán öt embert raboltunk ki... Ma hármat… - nyögdécselt a bandita, ahogy Asael leszállt róla.
- A szekérben vannak a zsákmányok, a többit elköltöttük a közelben…
- Értem, nos.....hagyjuk szerencsétlent, már úgy érzem nem maradt sok barátja életben. Így is elég időt vettek el tőlünk.... - mondtam a többieknek, és elindultam a szekér felé.  - Az Úr oltalmazzon, és legyen kegyelmes veled...
Többen indultunk volna vissza a szekérhez, már volt aki fel is szállt, közben a templomos pallosát is sikerült kiszabadítani a szekér alól. Ekkor a többiek a banditák szekerében valami meghökkentőt fedeztek fel. Két megkötözött nőt, akiknek be volt kötve a szája. Egyik fiatal, talán 12-13 éves, másik az anyja lehet, olyan 35-40. Mindkettő rútul nézett ki, vér és mindenféle más folyadék takarta őket, valószínűleg rettenetes módon jót szórakoztak velük a banditák. A gyerekkel is. Borzalmas…..
- Uram irgalmazz.....erről nem tett említést a bandita....- felháborodtam, nagyon. Kiszabadítottuk őket. Hirtelen mindenki az életben maradt tag felé fordult. Teljesen érthető volt a felháborodás.
- Mi történt magukkal, honnan hozták el önöket?!? Ha tudunk, segítünk önöknek! - kérdeztem őket, majd a banditához fordultam ismét, lesújtó pillantást mérve rá.- Te.........sajnos már nem tudunk emberként tekinteni rátok. - az asszonyhoz fordulok. - Ez a tag....ez a.......ő önökhöz ért?
A nő nem akart ránézni a földön lévő férfire, látszott, hogy nagyon megzavarodtak mindketten, s még túlzottan sokkos állapotban voltak ahhoz, hogy válaszoljanak.
A férfit megkötöztük, a nőket pedig felsegítettük a szekérre. A zsákmányt a másik szekérből és a gebét, ami húzta, úgy döntöttük magunkkal visszük. Egyedül a bandita sorsát illetően volt kétséges, mit kellene tennünk. Lehet el fogják adni a társaim rabszolgának, talán ez méltó büntetés lenne számára. Megérdemelné…- gondoltam magamban, miközben betakartam szerencsétlen asszonyokat egy takaróval. Ezek után visszaültem a vezető ülésébe, és egy imát mondtam értük és a holtak lelkéért.