[Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes

Cyne: A Nebelwald egy alapvetően nyugtalan hely, de egy ideje mintha még feszültebb lenne a hangulat. Egyre több saját sorsát sirató self szónokol részeg delíriumban, a közhangulat sötét és kilátástalan, olyannyira, hogy Armin herceg maga kénytelen tenni valamit ellene. Az ő nevében Sharlotte, a Névtelen Árnyak csábos és hűvös vezetője keres meg, a beszélgetésért keress skypeon.

Lance: Lightleaf sem kevésbé nyugodt, noha az idilli falucsak próbálja megőrizni a nyugalmát egyre gyakoribbak a kitörni készülő viták a felek között, a helyiek valami különös megtorlásról beszélnek és mind az ember, mind a tünde királyságok felől mozgolódás pletykái kezdenek terjengeni. Téged Finnigan kapitány, a helyi tünde brigantin vezetője keres meg, a pontos jelenetért keress skypeon.

Wyn: Zephyrantes már abban sem biztos, hogy egyáltalán van-e még királynőjük. Őfelsége Amelie Fairbranch olyna régóta nem mutatkozott meg népe előtt, ráadásul a tündék között baljós pletyka kezd terjengeni. Abaddón csak a kezdet volt, mondják. Az erdő lángolt, de ezúttal a föld is lángolni fog, a városok is. Veronia nem szereti már a tündéket. Hozzád egy régi ismerősöd tér be, a téged tanítgató természetpap Basil, de nem marad sokáig. Egy rövid beszélgetés után javasolja, hogy nézz be a Zephyrantesi nagy druidaszentélybe és keresd Seamus Steelthornt, Patrick arkdruida fiát mert a druidakör jelentkezőket keres egy fontos feladathoz amit még ő sem tud. A Seamus-el való beszélgetésért keress skypeon, előtte a Basillal való párbeszédet teljes mértékben rád bízom.

Határidő két hét, azaz Márc. 3

Nemrég érkeztem hosszú idő után Lightleafbe, hetekig nem voltam képes megközelíteni a Tünde erdőt. Nem mertem, féltem, hogy újból megrohamoznak az emlékek, így is gombóccal a torkomban közelítettem, de végül kibírtam. Nem is tudtam, miért jövök, talán mert ez volt az egyetlen hely, amivel bármilyen szintű mélyebb kötődést is ki tudtam alakítani, még akkor is, ha a nő, akit egykor szerettem, már nem volt ok arra, hogy itt járjak. Viszont most valami más volt. Kinézetre nem változott sokminden, Reginald műhelye ugyanott volt, ahol eddig, a nő háza úgyszintén, és néhány új kis fészeren kívül mintha épületet se húztak volna fel... A levegőben változott meg valami. Mintha mindenki egyre feszültebb és feszültebb lett volna, ránézésre az emberek és tündék is egyre idegesebbek voltak, és mindenkin azt láttam, hogy bármikor kész lenne összemarakodni a másikkal. Kíváncsi lettem, hogy mi történt. Ahogy céltalanul mentem a főutcán sétálva, összeütköztem egy gyorsan és maga elé nem figyelve haladó nyikhaj kamasszal. Ránézésre ember volt, fel is kapta a vizet rögtön.
- Nem látsz az orrodtól, te hegyesfülű ártalom! Vagy már nem elég nektek hogy idehívtatok minket felmorzsolódni?
Innentől kezdve nem voltam éppen nyugodt én se, de inkább uralkodtam magamon, nem akartam még nagyobb bajt, márpedig az lett volna, ha ilyen feszültség közepette ráugrok.
- Nyugodj már le! Mi a bajod? - Kérdeztem.
- Mi bajom? Mintha nem tudnád! Miattatok lettünk árulók! Minket is ki fognak végezni! - Lökött meg, én pedig tényleg kezdtem egyre idegesebb lenni. Megfogtam a kezét.
- Miről beszélsz? - Kérdeztem feszülten. Tényleg nem tudtam, hogy mi ez a kivégzősdi. - Anyád nem mondta, hogy ne egyél meg mindenféle gombát?
- Elég lesz! - Hallottam meg egy erőteljes hangot. Hátrafordultam, és tulajdonosaként egy lángvörös hajú, magas tündét azonosítottam, aki az őrzők páncéljában feszített, hátán jókora csatapengével. - Menj haza, Eric. - Lépett hozzánk, és egy határozott rántással elhúzta a fiút. Talán jobb is volt így, mielőtt még egy ilyen kis siheder felidegesít. Nem lett volna szép dolog rátámadni, de a hely légköre kezdett rám is hatni. A srác fogcsikorgatva nézett fel a tündére, mielőtt sértődötten elvonult. Rápislogtam a termetes tündére. Nem volt a megmentőm, mert nem volt mitől, de azért egy adag kellemetlenségtől megmentett.
- Őt meg mi lelte? - Kérdeztem a kissrác felé bökve, eddig úgy tűnt, hogy az őrző többet tud róla, mint én. Úgy tűnt, tényleg, mert felsóhajtott.
- Nem mostanában járt itt utoljára, nem igaz? Eric csak egy iskolapélda, az egész falu így érez. Félnek, rossz pletykákat hallanak és nem tudják mi igaz már és mi nem. - Mondta.
- Jól látja, nem. Mi a pletykák tárgya? - Kérdeztem kíváncsian.
- Jöjjön, elmagyarázom. - Mondta, miközben lassan sétálva elindult valamelyik irányba. Biztos csak folytatja a járőrözést. Mindenesetre követtem a férfit, érdekelt, mit akart mondani. - Ki tudja honnan, hírek érkeztek arról, hogy az emberek háborúra készülnek, őfelsége pedig ellenlépéseket tesz. Ez egy vegyes város így félnek, hogy ha nyílt konfliktus kezdődik emberek és tündék között, egész Lightleaf felmorzsolódik.
- De nem arról szól ez az egész itt, hogy mindenki békében marad, akármi történik rajtunk kívül? - Kérdeztem bizonytalanul.
- Nem úgy tűnik, hogy az emberek új királyát érdekelnék ilyen apróságok. - Vonta meg a vállát. Úgy tűnt, ő már egészen beletörődött az új helyzetbe, engem még azért nyugtalanított kicsit, mi lesz itt.
- És mi tehetünk ez ellen valamit? - Kérdeztem végül.
- Mi itt Lightleafben? Nem. - Rázta meg a fejét. - De nemrég kaptam hivatalos híreket, hogy Amelie királynő tervez valamit, amelyre önkénteseket keres. A helyzet azonban az, hogy egy ideje senki nem bízik őfelségében ugyanis a legutóbbi tervei... kevesebb, mint több sikert értek el így nincs nagy támogatása sem a nemesek sem a lovagok között.
Felcsillant a szemem, legalább a jutalom reményéért, de aztán eszembe jutott az itteni kötődésem is. Már amennyi maradt belőle.
- Arról tudunk valamit, hogy milyen tervek? - Már elhatároztam, hogy megyek, de még érdekelt pár részlet. Úgyis jobbnak tartottam innen elmenni, nem kellett ez a feszültség a légkörben.
- Semmit. Annyit, hogy a királynő állítása szerint egy végső megoldás, amit nem lehet ügyeskedéssel vagy akár nyers erővel legyőzni. - Mondta egykedvűen.
- Bölcs dolog vajon odamenni önkéntesnek? - Méláztam el hangosan.
- Nem, semmiképp sem. De valakinek szükséges. - Felelt.
- Akkor vállalom én. - Mondtam végül. - Pontosan hova kell mennem? A tünde fővárosban még nem jártam.
Látszólag meglepte ez a kijelentés, legalábbis a felvont szemöldökből erre következtettem.
- Ha valóban ezt akarja, ott biztosan eligazítják.
- Ön mondta, valakinek szükséges, én pedig semmiképp se veszthetek sokat. Van még valami, amit tudnom kell?
- Lenne mit tudnia, de nem tudunk segíteni. Készüljön fel mindenre, amit csak el tud képzelni.
- És bármi egyéb, amit önszorgalomból, mint tünde a tündének tenne hozzá? - Kérdeztem még utoljára.
- Ne várassa meg a királynőt.
- Nem kifejezett szándékom. Köszönöm, szép napot! És sok sikert a rendtartáshoz. - Biccentettem, majd a főváros felé indultam. Egyre inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi fog történni?

"Háborús időkben, kegyetlen katasztrófák után mutatkoznak meg a jellemek...és azok hiányosságai. Nézd meg, hogy egy adott egyén mit tesz egy pusztítás után és vedd észre, hogy soha sem azt, amit elvárnál tőle. Az esetek döntő többségében ugyanis széthúzás és viszályok fogják felütni a fejüket...mert ilyenek vagyunk."
- Jellemek, Auroris Mongare

  Ha Elatha-t jellemeznem kéne, leginkább az otthonosság jutna eszembe. Soha se telepedtem meg sehol sem hosszabb időre, szinte folyamatosan az utakat róttam, képzelt vagy valós ellenségek ellen küzdve, vagy éppen csak saját magamat kínozva, de a város az utóbbi időben egyre inkább egy biztos pontot jelentett az életemben, ahova mindig vissza térhettem, amelyet egyre jobban feltérképeztem, ahol egyre jobban éreztem magamat. Aztán az utóbbi időben sok minden megváltozott. Szinte még mindig éreztem az orromban az égő fák kesernyés bűzét, éreztem a bőrömön a hamu pernyéket, szemeim előtt az égő fák vöröses lángjai látszódtak. Igaz, hogy akkor, amikor a negyven és még annyi nap végül eljött, önhibámon kívül máshol voltam...de amikor vissza tértem ide, a pusztítás nyomai tisztán látszódtak. Szerencsére, akármennyire is aggódtunk tőle, maradtak túlélők...bár, mostanában egyre jobban azt kívánom, bár csak ne lettek volna.
  Az az Elatha, amit megismertem, mint ha el is tűnt volna. A pusztítás utáni káosz uralkodott el rajta. Mindenki ideges volt és feszült, ami érthető is lett volna, azonban ezt már-már túlzásba vitték. A hangulat egyre jobban elsötétedett, és szinte már érezni lehetett a nemsokára kiömlő vér szagát - a szél pogrom és tömeges lincselés bűzt sodort magával a jövőből. Köpenyem csuklyáját mélyen az arcomba húzva vágtam át az egykor ismerősnek tűnő utcákon és mogorva, sötét ábrázattal hallgattam a sok hülye barmot, az önjelölt prédikátorok egész sorát, a kárörvendők rikácsolását. Hiába éltük túl valami csoda folytán az egészet, a helyzet nem hogy javult volna, hanem tovább romlott. Ott, ahol összefogást várt volna a self, csak széthúzást látott. Fajtársaim a tündék végső bukásáról regéltek és vidáman koccintották össze poharaikat, hogy azok fölött ízléstelenül kacsintsanak egymásra, várva a véget.
  Nem értettem a hirtelen feltámadt indulatokat, azonban már én is veszélyeztetve éreztem magamat, pedig aztán én Holdcsókolta voltam, az elfektől szépen elütő egyed...de még is voltak, akik kötekedni akartak velem. Az esetek nagy részében hamar meggondolták magukat, amikor Dracon-nal találták szembe magukat, vagy idegességemben az éjgyilokjaimat húztam elő. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni és nem tudtam, hogy most még is, mihez kezdjek? Nem tudtam, hogy mi folyik itt. Nem értettem a pletykákat, amelyek a tündékről szóltak. Persze, világ életemben nem voltam oda túlságosan értük, de volt pár rendes arc is, és amióta druidaként is tengettem a napjaimat, kezdtem a kényszeredett "unokatestvéreinket" is egyre jobban megérteni és valamiféle tiszteletet érezni irántuk...ezzel egy időben az itteni barmok iránt egyre inkább undorral viseltettem. Lépteimet egy ismerős ház felé irányítottam, ahol reményeim szerint Lory-val, vagy Armin-nal találkozok. Most jobban inkább az öreg cimborám társaságára vágytam, és tőle vártam válaszokat.
  A válaszok helyett azonban csak egy self esett majdnem a karjaim közé, ahogy kibucskázott egy sikátorból. Rögtön felé is kaptam a fejemet, csak hogy felismerjem benne Craig-et, akivel együtt nyomoztunk az áruló Dylan után. Az állkapcsát frissen szerzett zúzódások csúfították el, rögtön utána egy másik self lépett ki az előbb említett sikátorból. Na őt viszont már nem ismertem, és ahogy elhallgattam őt, nem is nagyon volt kedvem közelebbi ismeretségbe keveredni vele. Ez is csak egy újabb ostoba volt, és kezdett velük már egyre jobban tele lenni a tököm. Erős késztetést éreztem arra, hogy ott helyben leszúrjam, csak hogy enyhítsem a feszültségemet és levezessem valamin vagy valakin a felesleges energiáimat.
- Nem értesz Te semmit, Te ostoba féreg! Mégis, szerinted mit tudtok Ti tenni, ha ők jönnek? Mit tud tenni a nemes Armin Fairlight? Mit tud tenni a Holdapa?
  Nem tudtam már megint, hogy ez a gyökér még is, mi a francról hadovál, azonban Craig-re pillantva csak a fickó sztoikus hallgatását nyugtázhattam...valószínűleg már hozzá szokott ahhoz, hogy ilyen arcokkal keveredik össze az utcákon. Bár kérdés, hogy egy ilyen tuskó hogy a francba ütötte ki őt, az egyik Névtelen Árnyat? Vajon csak hagyta magát? De miért...? A kérdés válaszolatlanul maradt és az igazat megvallva, nem is nagyon tudott érdekelni...helyette csak a földön fekvő cimborám és az ismeretlen ősparaszt közé léptem.
- A kérdés az, hogy én mit tudok tenni veled...
  Vetettem fel a kérdést, a mondat végét függőben hagyva. A hangom nagyon is fenyegető volt, sötét tónusú, pont ahogy az érzelmeim is. Annyira vágytam arra, hogy ez a gyökér nekem támadjon, hisz akkor teljesen jogosan itt le is mészárolhattam volna. Az én értelmezésem szerint aki a Névtelen Árnyékokra támad - hisz az egy hivatalosan elismert szervezet - közvetett módon a hercegséget és Armin-t támadja, ami ugyebár felségárulás és innentől kezdve kötelességem végezni az árulóval. Jajj, a Természetre, csak támadj meg!...izé, Hold Apára! Eh, mindegy...Dracon osztozott az érzelmeimben, ismerte Ő is Craig-et és a támadó felé fordult, felborzolt tollakkal, támadásra készen. Valószínűleg Ő is szeretne egy kis bunyót már, csak hogy lenyugtassa magát. A sikátorból kilépő alak felé fordulva intéztem kérdésemet Craig-nek.
- Jól van? És valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt?
- Te is közülük való vagy, mi? Te Holdcsókolt patkány...
  Na itt már elkövette a hibát ez a gyökér. Több hibát is vétett mondjuk. Egyrészt, hozzá ért a ruhámhoz, amit nem szoktam túlságosan tolerálni, igen csak kényes lettem az ilyenre az utóbbi időben, na meg hát egy vadidegen engem ne is taperásszon. Másodrészt hibaként vetette fel azt, amire inkább büszke voltam: a holdcsókolti "státuszomat". Harmadrészt, a patkányok undorító lények, a velük való összehasonlítás se volt épp egy kedveskedő megmozdulás. Így aztán teljesen érthető volt az, amikor a lábam lendült és a térdem találkozott a szerencsétlen ágyékával. Ennek hatására aztán a ruhámat is elengedte és még össze is görnyedt.
  Legnagyobb bosszúságomra egy újabb szereplő is csatlakozott az itt kialakulóban lévő tragikomédiához. Bár örültem annak, hogy újra láthatom Sharlotte-t, azonban ezzel a megjelenésével elvette tőlem a lehetőséget, hogy eljátszadozzak egy kicsit a támadóval. Ennyit arról, hogy levezetem egy kicsit a feszültséget...
- Takarodj innen. Éld ki máshol az elkeseredésed. Érthető voltam?
  Szerintem teljes mértékben érthető volt, de azért hogy nyomatékot adjon a szavainak, még távoztában ad neki egy búcsú derékba rúgást, hogy a fickó ne feledje el őt...bár ezt elég nehéz lenne kivitelezni, hisz meg kell vallani, hogy Sharlotte egy olyan nő volt, aki mindenkiben mély benyomást tesz. Bosszúságomat félre teszem, amint a fickó távozik.
- Örülök a viszont látásnak, Sharlotte!
  Biccentek a nő felé üdvözlésképpen, aztán már hátat is fordítok neki - nem sok épeszű pasi tenné ezt - és Craig-hez lépve a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem a szerencsétlenül járt alakot a földről. Még mindig nem fért a fejembe az, hogy miképp hagyhatta, hogy egy ilyen gyökér így elintézze őt?
- És téged is jó viszont látni, Craig. Minden rendben?
- Kutya bajom. Ez a szerencsétlen csak szitkozódni tudott, ütni nem.
  Ezt már akkor, amikor a karomba támaszkodva tápászkodott fel a földről. Az állán éktelenkedő zöld és lila foltokat elnézve mondjuk ezt a kijelentését inkább túlzásnak vettem, és azonbéli gyenge próbálkozásnak, hogy próbálja menteni a menthetetlent...de ki voltam én, hogy minderre rámutassak?
- Ma'am.
- Jól cselekedtél, Craig. Menj, mosd le magad a Házban. A nap további részére eltávot kapsz.
- Ugye tudja, hogy az azt jelenti, hogy fél óra múlva újra rendelkezésre fogok állni?
- Tudom, de az már a saját döntésed. Menj.
  Némán hallgattam a két bajtársam eszmecseréjét. Tehát Craig-nek tényleg valami célja volt ezzel a fickóval és csak a véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy én ismét elszúrtam neki mindezt. De a francnak időzíti mindig úgy a dolgait, hogy én a közelben vagyok? Csak figyeltem a férfi távolodó alakját, és közben valamiféle...ürességet éreztem magamban. Hiába voltak Sharlotte-vel beosztott-főnök kapcsolatban...még is, inkább tűntek barátoknak, semmint csak egyszerű kollégának. Legalább mindketten tartoztak valahova...míg én, az örök sodródó mindezt nem mondhattam el magamról. Néha kissé hiányzott az az érzés, hogy ténylegesen tartozzak is valahova...
- Cynewulf. Mondhatnám, hogy üdvözöllek itthon, de amint látod, épp nem a legjobb formáját mutatja Elatha.
- Crispin...Crispin Shadowbane, mostanában már inkább az igazi nevemet használom. Hosszú sztori. Ahogy látom, Craig még mindig olyan ügybuzgó, mint mindig; Te még mindig olyan halálos, mint az első találkozásunk óta...Elatha pedig...hát rá sem ismerek. Tündékről papoló barmok mindenfele, kötekedő alakok. Abaddón ennyire megrázta a népünket, vagy van valami más oka is ennek?
- Hosszú történet, de részben eltaláltad. Sok minden leégett, noha a tűz leginkább a városon kívül tombolt, most volt először ekkora pusztítás, amit a legtöbb sötét tünde látott. Egy idegen hatalom, valami, ami nem a Hold és mégis elítélt minket. Noha Armin herceg mindent megtett, sajnos a legtöbben maguk alá süllyedtek, és aztán...aztán jöttek a pletykák, minden igyekezetünk ellenére.
  Sharlotte magyarázatára csak bólogattam és menet közben értelmeztem a felmerülő információkat. Láttam ide felé úton a pusztítást, amely Köd-erdőt is elérte, és meg tudtam érteni, hogy ez igen csak félelmetes látvány lehetett. De nem csak a tűz...hanem az, hogy a keresztények Istene és annak eszköze sújtott le ránk. Most Ők is találkoztak azzal, amivel én is...és ami miatt megingott a hitem, de gyökerestül. De nekem legalább volt 80 napom, hogy mindezt rendszerezzem magamban és átrágjam magam rajta...a legtöbbek számára azonban váratlanul jött ez az egész és maximum pletyka szinten találkoztak a történtekkel...egészen addig, míg az égen fel nem bukkant a rúnákkal teleszőtt bőrű kék sárkány. Egy pillanatra eszembe jutott Wyn, és az, hogy vajon túlélte- ezt az egészet? Vajon elhagyta az otthonát hogy felfedezze Veronia-t? És ha igen...vajon Őt is utolérte a tűzhalál? Ismét csak értelmetlen kérdések, válaszok nem találhatóak, így inkább a jelenre összpontosítottam.
- Milyen pletykákról beszélsz? Sok mindenről lemaradtam...azóta.
- Azelőtt, hogy a sárkány visszatért, az emberek terveztek valamit. Kimentek a tengerre, kerestek valamit, amivel megvédhetik magukat. Most, hogy a sárkány eltűnt, visszatértek.
 Igazából azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az emberek elmenekültek. Én is legszívesebben azt tettem volna...na meg hát, az emberek soha sem a bátorságukról voltak híresek. Meg ha figyelembe vesszük, hogy senkinek esélye sem volt a sárkány ellen, minek is maradtak volna?
- A világ kétharmada már csak hamu, és még is, ők úgy d öntöttek, uralni akarják. Nem tudjuk, mit találtak, csak annyit, hogy a pletykák szerint nyomulni kezdtek az erdőkbe. A tündék erdejébe és ide is, és lépésről lépésre szorítják vissza a hadseregünket. Sokan azt hiszik, hogy csak idő kérdése, hogy a földé tegyék egyenlővé Elatha-t és akkor a tünde fajoknak befellegzett.
  Na erre viszont már nem számítottam. Már mint...jó, az emberek vissza jöttek és igazából én lepődtem volna meg a legjobban, ha ezek után össze fognak és Veronia újraépítésére fordítanák az erejüket...azonban az, hogy a megmaradt seregeikkel a tündék ellen vonulnak, az még engem is meglepett. Tudtam, hogy az emberek mocskos, alávaló férgek, de hogy ennyire? Mi értelme már megint ennek az egésznek? Mi a bánatos francot gondolnak ezek?!
- Az emberek világhódításba kezdtek? A pofám leszakad...melyik királyság? Észak? Dél? Számít ez egyáltalán valamit? Tehát az emberek nyomulnak a tünde erdőkbe. Armin meg gondolom mozgósította a holdőröket. Egy egyszerű kérdés: miért nem nyírjuk ki a vezetőiket? Van bőven bérgyilkosunk...egy-egy éjgyilok a tábornokok bordái közé, este, amikor alszanak. Elegem van már az emberekből és a hülyeségeikből. Apropó: öreg barátom hogy viseli ezt az egészet?
- Nem tudjuk mennyire igaz egyáltalán a hír. Egyelőre csak a közvéleményt bolygatta meg, de ez is éppen elég rossz. A herceg egyébként rosszul viseli, sajnos nem élete legstabilabb időszakában érték a hírek. A hercegné éppen csak hazatért...
 Tehát Lory visszatért...de honnan? Nagyon régen nem láttam már őt, és Abaddón megjelenése óta...ez volt az első alkalom, hogy visszatértem a selfek közé. Mi történhetett? Mi történt Lory-val? Mi történt Armin-nal? Miről maradtam le?! A szívem vadul dörömbölt, ahogy arra gondoltam, miképp ejtette ki Sharlotte a szavakat. "A hercegné éppen csak hazatért..." elnyomva a szavakat, a végét függőben hagyva. Megsérült? Nem...Lory a legerősebb asszony, akivel valaha is találkoztam, még egy átkozott Mélységi se lenne elég hozzá, hogy  bántani merje...de esküszöm, ha bármi baja esett, felkutatom azt a dögöt, akárki is tette, és az életével fizet érte. Már ha meg nem halt...akkor csak simán kinyírok pár alakot nyugtatásképpen. De inkább figyeltem tovább a Névtelen Árnyak vezetőjére- volt egy olyan érzésem, hogy még nem került fel a hab a tortára.
- Egyelőre kiadta a parancsot, hogy minden nem harcképes sötét tünde gyűljön össze Elatha-ban és a környékén és felkészül az esedékes összecsapásra, viszont őfelsége Amelie királynő úgy néz ki, határozottabb.
  A királynő említésére felkaptam a fejemet. Vajon a tündék vezetője hogyan reagál arra, hogy ha megtámadják az erdejét? A sárkány pusztítása talán őket érte a legnehezebben és legsúlyosabban. Szoros köteléket ápoltak az erdőjükkel, és annak minden egyes kis részével, minden állattal és növénnyel. Ilyen röviddel az erdő nagy részének leégése után egy újabb fenyegetés valószínűleg alaposan felkorbácsolta az amúgy is felháborodott és dühödt tündék érzelmeit. Most az egyszer sajnos kénytelen voltam egyetérteni Amellére királycsajszival és legszívesebben csatlakoztam volna a seregeihez, hogy együtt csapjunk le az emberekre. Ölni akartam őket, addig, míg a kezem ki nem fárad, míg a fegyverem éle ki nem csorbul...míg meg nem halok. Az emberek ezen világ pestise, aki miatt mi szenvedünk. Ideje lenne már véget vetni az Ő idejüknek.
- Amelie? Ő még is, mire készül? Nehogy azt mondd, hogy a seregét mozgósította? Bár mondjuk, megértem. Abaddón leégette az erdejüket, amit annyira imádnak, nem csodálom, ha most az embereken vezetné le a feszültségét. Tehát Armin is felkészül Elatha ostromára...Veronia-ra tényleg sötét idők köszöntenek, barátom...
  A sikátor falának támaszkodva csúsztam le és huppantam a földre, onnan beszélgetve a továbbiakban Sharlotte-vel, bár igen csak erőltetnem kellett magamat, hogy a szemébe és az arcába nézzek és ne akadjon meg a tekintetem mellmagasságban, akármennyire is szép látványt nyújtott azon terület.
- Kell lennie valamilyen módja annak, hogy ezeket a barmokat megakadályozzuk...
- Nem a seregét. Mármint nyilván a tünde sereg is felkészül és védik, amit tudnak, de látszólag hatalmas erőfölényben vannak. Viszont a herceg azt mondta nekem, Amelie rejtélyeskedik, de állítja, hogy megoldás van a kezében. Olyan, ami ellen nem lehet cselezni, nem lehet legyőzni és nem lehet megállítani.
  Na ebben a kijelentésben mondjuk erősen kételkedtem. Nincs megállíthatatlan erő, ahogy áthatolhatatlan akadály sem létezik. Minden erőt meg lehet állítani a megfelelő eszközzel...ahogy azt láthattuk a sárkány esetében is. Viszont a tünde királynő nem vagdalózna ekkora szavakkal, ha nem lenne ténylegesen a kezében valami...kivéve, ha blöfföl. De ha nem, akkor ez valami nagy erőt sejtet. Már pedig, ahogy megtapasztalhattuk, a nagy erők soha sem jók, akárki kezében legyenek. A fejemben ismét csak a "konvergencia" szó visszhangzott és nagyokat nyelve reméltem, hogy most akármi is lesz, nem fog elsülni rosszul...bár igazából túl sok változást már nem hozna. Így is-úgy is elbaszott egy világ lett Veronia maradványaiból. Talán nem is lenne olyan rossz a végleges pusztulás.
- Hmm...érdekesen hangzik. Gondolom valamilyen köze lehet a Természethez. A tűz pusztítása biztos, hogy felkavarta az ottani lényeket, az emberek behatolása pedig csak tovább fokozza a dühüket. De azért kíváncsi lennék, hogy egészen pontosan mi is lehet az, amiről a királyné beszél. Szívesen elugranék oda, hogy megnézzem magamnak...de amikor legutóbb Armin aggódott valami miatt, én pedig neki indultam, abból csúnya dolgok kerekedtek ki, aminek a vége...hát, lényegében Abaddón lett.
- Pedig ha te nem mész, senki nem fog.
 Sharlotte szavai, és a fáradt sóhajtása rossz érzéseket keltett bennem. Ugye nem...? Légyszi, mondjátok, hogy nem!
- A jelenlegi helyzetben nincs senki a hivatalos körökből, akit nélkülözni tudunk. És ha a tündék valóban terveznek valamit, talán mire ideér a megoldás, mi már elestünk.
  Ti most tényleg szopattok engem. Mi az, hogy nincs senki? Miért nem megy valamelyik Névtelen? Egy Holdőr? És miért...miért érzem úgy, hogy már most azonnal talpra kell pattannom és gondolkodás nélkül Zephyrantes felé vennem az irányt? Sharlotte szavai elkeseredettek voltak, és egy még elkeseredettebb lehetőséget vetettek fel. Mi van, ha tényleg eljönnek az emberek? Mi van, ha tényleg ostrom alá veszik Elatha-t és a hercegséget? Mi van, ha győznek? Nem...EZ a MI hazánk, nem az övék! Nem győzhetnek! MI ismerjük minden egyes megmaradt zugát...nem, egyszerűen nem győzhetnek, ugye? De...mi van, ha még is? És mi van, ha még is van rá megoldás? Ajj...a helyzet elkeserítő volt.
- Oh...
 Hirtelenjében csak ennyit tudtam kinyögni, aztán valahogy csak össze szedtem magam.
- Szerinted Armin mennyire örülne, ha oda mennék? Vagy jobb, ha Ő minderről nem is tud? De ha ezzel segítek neki és a selfeknek, lelkem rajta...bár van egy-két barom, akik nem érdemelnék meg. Tegyük fel, hogy összegyűjtjük ezeket az ostobákat és neki zavarjuk az embereknek? Mindegy...hagyjuk, csak egy kósza ötlet.
- Értékelem az állandó humorodat, Cyne.
  A nő mosolya bájos volt, és damn szégyen, hogy nem látni gyakrabban. Azonban valahogy nem illett ehhez a helyzethez, ehhez a jelenethez, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is vonult, szégyenlősen a sötétbe. Az Ő ideje még nem jött el. Ide most komor és komoly arckifejezés illet.
- Azt teszed, amit jónak látsz. Beszélhetsz a herceggel, ám szerintem nem tenne sok hasznosat. Az lenne a legjobb, ha tudnánk, mit tervez a királynő. Ha tudnánk, mire számíthatunk.
- Azért humorizálok állandóan, hogy elrejtsem, mennyire rémült vagyok...
 Ismerem be a fő okot egy vállrándítás kíséretében, miközben feltápászkodok a földről. A beszélgetés a vége felé közeledett, kár lett volna bármilyen más témával tovább erőltetni. Voltak pillanatok, amikor két személy sorsa csak egy pillanatra ér össze, aztán az események sodrása már el is szakítja őket egymástól. Ez is egy ilyen pillanat volt. Találkoztunk, aztán szétválunk...hogy valamikor az út végén ismét találkozzunk, ugyanilyen rövid időre. Fájt valamilyen szinten, hogy az egész életem az utóbbi években folyamatos rohanásból állt, de erről nagyrészt én tehettem. Mire feltápászkodtam, már megszületett bennem az elhatározás, és gondolatban már búcsút is mondtam a nőnek, Craig-nek, Armin-nak, Lory-nak, Lorelei-nek és Darian-nak.
- Oké, akkor most kihagyom a látogatást nála. Majd pár nap múlva add át neki az üdvözletemet, öleld át Lory-t és adj egy-egy puszit a holdgyerkőceim homlokára légyszives. Nem szeretném most ilyennel húzni az időt...a végére még Lory teljesen megőszülne. Amint megtudok valamit, igyekszem eljuttatni hozzátok a hírt. Addig meg tartsatok ki.
- Köszönjük, Cynewulf.
 Már éppen útnak indultam, pár lépést távolodtam tőle, amikor még utánam kiáltott és erre én is megfordultam.
- Cyne! Ha valaki akadékoskodna a rózsás bőrű kurtizánoknál...
  A megjegyzésre csak felhúztam a szemöldökömet. Ritkán hallottam Sharlotte-t ilyen nyíltan beszélni, de kellemes csalódás volt. Amikor egy kendőt akasztott le a válláról, egy pillanatra reménykedni kezdtem, hogy más is követi, azonban amikor az egész megállt a kendőnél, csak halkan harákoltam egyet, mint ha a torkom száraz lenne. A felém dobott kendőt elkaptam és a kezeimben tartva vizsgálgattam meg jobban. A Névtelen Árnyak szimbóluma egy olyan korongon, amely nekem is volt és amin a hercegség emblémái szerepeltek.
- ... mondd meg nekik, hogy ne merjék feltartóztatni Cy...Crispin Shadowbane-t, a Névtelen Árnyat.
- Rózsás bőrű kurtizánok? Milyen kedves megfogalmazás, ezt megjegyzem későbbi felhasználásra.
  A helyzet abszurdsága ellenére egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, és mielőtt ténylegesen elindultam volna, még egyszer alaposabban végig mértem a nőt...ki tudja, talán most látom őt utoljára...
- Névtelen Árnyat? Köszi, Sharlotte, jól esik ez.
  Tényleg jól esett, nem gúnyolódtam...egy pillanatra a befogadás érzése töltött el...aztán hagytam, hogy elsuhanjon.
- Gyors leszek, mint a szél...és ha a tündék egy bérgyilkost meg is állítanának, egy druida esetében azért csak meggondolják magukat és engedékenyebbek lesznek.
  S mint egy tanúbizonyságul, előhúztam Clandestine-t a tokjából, és a druida képességeimet használva tüzet idéztem meg körülötte, aztán hagytam, hogy a lángok, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan ki is aludjanak.
- Addig is, vigyázz magadra, Sharlotte Sageblood, és vigyázz a többiekre. Craig-et meg csapkodd fejbe, ha túlságosan izgága lenne megint.
- Meg lesz...Crispin.

Craig
Sharlotte
Random gyökér self

V. I. SZ. 819.

Egy katasztrófában általában csak a szörnyűséget látjuk, hiszen megrendít, betölti teljes tudatunkat, elhatalmasodik rajtunk a félelem, kétségbeesés és fájdalom. Ám sokszor, ha a dolgok mögé nézünk, észrevehetjük, mennyire kétoldalú minden. Ami már megtörtént, nem tudod megváltoztatni. De nem kell tétlenül ülnöd. A rossz dolgok mindig valami jóval járnak együtt. 
Találd meg. Cselekedj.

Rohantam, ahogyan csak torkomban a levegő útját elzáró, őrülten zakatoló szívem, kapkodó légvételeim és három mérföldnyi menekülés után ezer és ezer tűszúrásnyi ponton égető fájdalomtól terhes lábaim engedték. Ugyan nem jöttem rá, kik, ám a nyomomban voltak, talpuk és fekete, szakadt ruhájuk alig érte a Hold fényénél kékesen játszó fűszálakat. A zengő-süvítő szél hűséges társként segítette útjukat, míg engem mintha inkább csak visszatartott volna. De rohantam tovább, hiszen szavaik nélkül is jól tudtam, az életem a tét. Meleg, gőzölgő, sötétvörös vérben fürdő görbe pengéiket táncoltatva igyekeztek utolérni, élük a sebességtől sikoltó hangot hallatott, amelybe beleremegett az egész erdő. 
Magukkal hozták a halált.  
Lunasa halálát.  
És az enyémet.  
Öten voltak, mindannyian magas, nyúlánk, sebesen mozgó, sötét, rejtélyes arcú férfiak. Hosszú hajuk kötélként lengett utánuk a szélben, olyan mintákat rajzolva a bokrok és leveles ágak kékes sötét szövevényébe, amelyeket akkor láttam, amikor megzavart vízfelszínbe bámultam. A különbség mindössze annyiban állt, ez cseppet sem volt megnyugtató jelenség. Minden mozdulatuk azt kiáltotta, fekete nyállal rothadást hintve szét a repedések labirintusaival borított törzsek között: ölünk. Gondolkodás nélkül. Villámgyorsan. Nem menekülsz.  
A félelem, mint valami képlékeny, testembe olvadó, szúró hideg fém, megfagyasztott, mégis égetett. Sehol nem láttam menekülőutat, csak előre volt és semmi több; a végtelen, sűrű rengeteg még az eget is elfedte olykor, teljes börtönné téve egykori menedékem, mely úgy tűnt, vesztőhelyem is lesz egyben. Sírtam, mint még soha, mintha újra kisgyermek lettem volna, aki nem érti, miért történik vele ilyen rossz, nem érti, mivel érdemelte ezt ki, nem érti, miért nem mondják azt a felnőttek, amit máskor: Jól van, minden rendben lesz. A hideg, fémes félelem megfagyasztotta a könnyeket, melyek csilingelve estek le és pattantak fűszálról fűszálra, sziromról sziromra, mígnem elérték a tápláló, éltető földet. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy közelednek, egyre csökken közöttünk a távolság, s csak számoltam a másodperceket. A hangtalan lépteknek hangjuk volt, egyre erősebben és erősebben dübörögtek a fülemben, az árnyak vad, állatias üvöltéssel jelezték vadászatuk sikerét. Én pedig vártam. Nem tehettem mást. A félelem megbénított.  
  
Csend.  
Nincs szél, nincsenek léptek, nincs ordítás. Nincs hidegség. Minden mozdulatlan. Egyedül a légzésemet hallom, mely erőtlen, mégis olyan nyugodtnak tetszik.  
- Tudod, hogy hiába jöttél. - hallottam valahonnan apám hangját, mintha elmosódó látomás lett volna elmém zavaros sötétjében - Nem engedem el, akkor sem, ha elkíséred.  
- Nincs sok időm, Kieran. Neked pedig beleszólásod nincs. - válaszolta egy másik hang, amely mintha druida mesteremhez tartozott volna.  
De mit kerestek ők itt?   
Meneküljetek! Rohanjatok vagy meghaltok! - próbáltam kiabálni, de olyan volt, mintha láthatatlan kezek befogták volna a számat.  
- Dehogy nincs! A barátom vagy, de Wyn a lányom, és ha azt mondom, nem megy sehová, akkor bizony nem megy!  
- Akkor sem, ha ott nagyobb biztonságban lenne?  
Nekem már nincs biztonságom. Halott vagyok. Miről beszéltek?  
- Mégis hogy lenne? Annyi ismeretlen között, idegen városban! Teljes a fejetlenség, te magad mondtad. Tudod, mit szül a fejetlenség? Káoszt, én meg nem küldöm káoszba a lányomat!  
- Káosz mindenhol lesz, sőt, már van is, barátom, de Wynnesának megvan az elszántsága és az ereje, ezt mindketten tudjuk. Ilyen időkben kevesen akarnak tenni bármit is. Hidd el, jó helyen és végre druidák között lesz majd.  
Kieran hangja dühösen felmordult.  
- Hogyan lehetnél ebben olyan biztos, ha azt sem tudod, mit kell tennie?! Wyn itthon marad, ez az utolsó szavam! Ne tégy úgy, mintha nem hallanád a pletykákat. - hangja egészen elhalkult. 
- Abaddón tettei csak a jéghegy csúcsát jelentették. Nemcsak az erdő, minden és mindenki pusztulni fog. Népünket nem látják itt szívesen tovább, a királynőről pedig mit sem tudni. Egyesek szerint már nincs is. Hallottam őket. - felelte Basil határozottan - Éppen ezért nem értem, miért ellenkezel ennyire, holott a lányod biztonsága neked elsődleges… 
A szavak egyre halványultak, értelmük beleveszett érzések, emlékek, képek és hangok sötét, pépes kavalkádjába. Utolsó erőmből megpróbáltam megszólalni, s elmondani nekik, hogy mentsék az életüket, ámde arra sem adatott erőm, hogy kinyissam a szemem.  
  
Fojtogatott a félelem.  
A rothadó fű szagába belevegyült egy bomló állat tetemének átható bűze. Nem éreztem fájdalmat, ugyanakkor láttam, hogy vér folyik le a vállaimról, le, le, egészen a földig, vörösre festve foszló ruháim. Köd volt, leheletem látszott a levegőben, de nem éreztem a hideget sem. Nem éreztem a fát, amelyhez kikötöztek. Nem éreztem a húsomba vágó kötelet. 
Látóterem széle homályosan úszott bele a sötétségbe, én mégis használtam a szemem, ám bár ne tettem volna. Az egyik köpenyes, sötét jelenés, hosszan hullámzó, ostorszerű hajjal és villogó, vadállati tekintettel ült előttem, görbe pengéinek élével játszva, mintha unatkozna. Ugyan nem támadott meg, nem szólt, a légkör mégis rideggé, félelmetessé tette ezt az egészet. Minden levélből, minden fonnyadó, rothadó virágból, minden porladó-korhadó fatörzsből az éppen akkor megtestesülni készülő, nagybetűs Halál nézett vissza rám, én pedig nem tudtam mozdulni. Sem kiáltani. Védtelennek, gyengének, kiszolgáltatottnak és elveszettnek éreztem magam. Tudtam, senki sem segíthet már rajtam, mégis vártam a csodát, vártam, hogy valami történjék, én pedig folytathassam a kis életem, tovább menekülve a végzetem elől. 
De mennyit érne ez? 
Megráztam a fejem, mire a sötét alak fenyegető sziszegést hallatott, aztán fényes villanások közepette megsuhintotta görbe, vérben tocsogó pengéit. Mögötte hirtelen mindent elborítottak az aranyszínű, kavargó, forró, mindent elemésztő lángok. 
  
Ismét csend.  
Meleg vesz körül. 
Léptek.  
Nyikorgó padlódeszka. 
Megmozdítottam a karom. Szinte váratlanul ért, hogy képes vagyok erre. A léptek közeledtek, és én kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem, alaposan betakarva, tegnapi ruháim gyűrött kupacként terültek szét az ablak alatt, amelyen keresztül, bár el volt sötétítve, apró réseken át mégis utat találtak a fénycsóvák, a nappal hírnökei. Fájt tőlük a szemem, mégis erőltettem a látást. Tudni akartam, ki jár ott. 
Egy sötét alak. 
Csak ennyit fogtam fel, s már nyúltam is a botomért. Leesett rólam a takaró, meztelen hófehér testemen táncoltak a kis fénycsóvák, ahogyan támadóm felé lendítettem mindig kezem ügyében lévő harci eszközömet. Ám ő megfogta a bot végét, mintha csak virágszirmot tépett volna le egy növényről, aztán határozott, ismerős mozdulattal kitekerte a kezemből, miközben a vállára pottyantott, mint egy zsákot. 
Először azt sem tudtam, mégis mi történik. Meg voltam róla győződve, hogy az előbbi görbe pengések egyike rám talált a szobámban, miután valami rejtélyes esemény folytán megmenekültem előlük az erdőben. Félelmet éreztem, de a kudarcomból, gyengeségemből fakadó düh erősebbnek bizonyult. Felmordultam, s már éppen készültem volna megütni az illetőt, ám ő mintha csak számított volna rá, eldobta a botomat és lefogott. 
- Ezt még gyakorolnod kell. – közölte az alak végtelen nyugodtsággal, majd leeresztett a padlóra. 
Megállt bennem az ütő. Mégis mi a csoda történt velem? Hát, bármi volt is, nagyon úgy festett, éppen az imént támadtam meg a saját mesterem, anyaszült meztelenül, a bottal, amelyet még ő maga készített nekem. 
- Basil. - hajtottam meg kissé a fejem üdvözlés gyanánt. 
A druida hosszú, vizslató pillantással nézett a szemembe, aztán lehajolt a botomért és kezembe adta azt. Arcának az a fele, amelyen nem bénultak le az izmok, halvány aggodalom súlya alá került. 
- Feltételezem, még mindig vannak rémálmaid. Akarsz beszélni róla? 
Furcsa, értetlen tekintetemet kapta csupán válaszként. 
Még hogy rémálom? - gondoltam, miközben minden egyes másodpercben meg kellett küzdenem mélységesen mélyen gyökerező félelmeimmel, hogy egyáltalán végig tudjam gondolni a történteket. 
Való igaz, Lunasa halála óta rendszeresen jelentek meg képek elmémben gyilkosokról, szervezkedésről, üldözésről, és már hozzájuk szoktam annyira, hogy fel se vegyem az ilyesmit. Rémálmok? Kit érdekeltek a rémálmok, mikor Abaddón óta az volt az egész élet? Minden sarokból, minden bokorból, minden vándor szavából hullottak a félelem, kétségbeesés és pletykák magjai. De ezeknek semmi közük nem volt ahhoz, amit átéltem! 
Átéltem. Mert... megtörtént... ugye? 
Hagytam, hogy emlékeim, amelyekről szentül hittem, a valóságot ábrázolják, átpörögjenek lelki szemeim előtt. Futottam. Üldöztek. Minden rothadt. A szél az ellenségem volt. Véres pengéken fütyült. Elkaptak. Apám beszélgetett a mesteremmel. Valahová el kellett volna mennem. Megkötöztek. Vér. A halál szaga. Lángok. Lángok... 
A tisztás pusztulása. Az állatok halálsikolya. 
- Abaddón. - mondtam hirtelen, mintha meg akartam volna átkozni Basilt - Nem. Csak a gyerekek ijednek meg az álmaiktól. 
Tanítóm sóhajtva rám terítette a takaróm, aztán fényt engedett be a szobába, végül leült az ágyamra és hellyel kínált maga mellett. 
- Ez nem teljesen igaz, kicsi druida. - mondta. Arcának másik fele tehetetlenül merev volt, mintha mesterem félig szoborrá akart volna változni - No de, kevés időm van. A lányom is vár haza. 
- Részvétem a feleséged miatt. - vágtam közbe hirtelen - Apám mondta, hogy meghalt. 
- Igen. Abaddón sok család életét örökre megváltoztatta. 
Egyszer láttam Basil kislányát, a kis jelző pedig igazán illett rá. Most talán nyolcéves lehetett, erre itt ragadt a káoszos Veronián édesanya nélkül, egy apával, aki alig jár haza, ráadásul én is el fogok venni némi időt abból, amit együtt tölthetnének.  
Jó érzés ártani egy gyereknek, csak mert nem vagy elég erős, Wyn? - kérdeztem magamtól gúnyosan, aztán leráztam, s elhajítottam ezt az érzést a semmibe. 
Tanulni fogok, Basillal vagy nélküle, minden egyes nap! Hiszen eddig is ezt tettem, lassan, de biztosan. A kevesebb pedig néha több. 
- Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. - tette hozzá már-már gyengéden, én pedig ösztönösen az arcomhoz kaptam. Eddig fel sem tűnt, hogy nedves a szemem - Az álmaidról sem kell, ha nem akarsz. Amiért valójában jöttem, az... 
Nem hagytam neki, hogy végigmondja. Villámgyorsan megtöröltem az arcom, amíg beszélt, de nem bírtam tovább magamban tartani, hogy éppen akkor jöttem rá, a dolgok, amiket ők egymásnak mondtak, a valóság részét képezték. 
- Elmegyek Zephyrantesbe. - zártam rövidre a bevezetőt, amelynek én már valamennyire tudatában voltam. 
Basil úgy nézett rám, mint aki szellemet látott, mire én leintettem, jelezve, hogy majd megmagyarázom. 
- Semmit nem tudok. - bizonygatta - Megvívtam egy kisebb csatát apáddal azért, hogy tényleg elmehess, a többi rajtad áll. Ha nem vállalod el, következmények nélkül hazajöhetsz, nem fogok rád neheztelni. 
- Akármi is legyen a feladat, nem jövök haza! - jelentettem ki szigorúan - Túl sok időt elvesztegettem. Tenni akarok valamit, és tenni is fogok, ha ezer és ezer akadály kerül elém, akkor is. Megértem apám félelmét, tisztelem a törődését, de csak akadályoz, ha bezárva tart. Így sosem leszek jobb. 
- Figyelemre méltó elszántság. De... 
Kezébe vette a botomat, s lassan végigkövette minden egyes kis élét, mintha meg akarna róla győződni, hogy nem kopott meg sehol. 
-… ha bármi olyat kérnek tőled, ami józan ésszel felmérve túlmutat a képességeiden, hátra arc. Ez parancs, Wyn. Nem szegheted meg, ebben egyeztem meg Kierannal és egyet is értek vele. 
De pont az lenne a lényeg, nem? Hogy túlmutasson. Mert akkor fejlődök. - mondtam magamban. 
Nos természetesen nem, bár húztam a szám egy kissé. Végül kelletlenül bólintottam, jelezve, tudomásul vettem kimenőm feltételeit. 
- Hosszú utad lesz, de nem érhet baj, ha betartod, amiket tanítottam és kerülöd a felesleges összetűzéseket. - célzott nyilvánvalóan arra a jellemvonásomra, hogy ha rossz napomon valaki szól valamit, képes vagyok pillanatok alatt szorult helyzetbe kerülni - Amikor odaérsz a nagy szentélyhez, keresd Patrick arkdruida fiát, Seamus Steelthornt. Ő majd elmondja, miféle feladatra vár jelentkezőket a druidakör. 
Nem szóltam semmit, ő pedig felállt. Úgy tűnt, többet nem fogok hallani tőle, úgyhogy én is így tettem. 

~***~
 
- Tessék rendesen öltözködni. - igazgatta meg rajtam Dwayne egyik régi, kopott ingét apám - Nem elszakítani az új ruháidat az út alatt. 
Szaporán bólogatva felvettem a csizmám és úti holmim, megtartva ilyenkor szokásos csendességem. Előre borzongtam a gondolattól, miszerint fel kellene vennem azt a szoknyát, amikor elérem Zephyrantest. Persze tisztában voltam vele, hogy nem nagyon lesz más választásom, mert teljesen tönkre fogom tenni az öltözékem gyaloglással töltött napjaim alatt, na de lányruha? 
Nagyot sóhajtva megtámaszkodtam az ajtófélfánál, s hagytam, hogy az apám utoljára megöleljen. 
Több dolgot kellett volna elcsennem az öcsikémtől. 

~***~

Bár erős késztetést éreztem rá, hogy letérjek a kitaposott ösvényekről és feltérképezzem a területet, muszáj volt elnyomnom magamban minden ilyen vágyat. Elvégre ki akart elkeveredni egy lehetséges feladat kapujában? Tehát, fogtam a kis rügy-zöld, egyszerű, bő ruhám szélét és - meglehetősen lányos, következésképpen kényelmetlen és hozzám nem illő - kicsi, lapos cipőimet lehető legkevésbé összekoszolva sétáltam egy kényelmesebb tempót felvéve, miután végre megpillantottam magam előtt Tünde-erdő fővárosát. Ugyan sejtettem, hogyan kellene magam elé vetíteni a település természettel való harmóniáját, a látvány minden képzeletemet felülmúlta, a hely hangulata pedig melegséget csempészett a szívembe, mely feledtette velem az utam során látott borzalmas, hamuvá égett képeket. Botom szokás szerint az övemben pihent, ami megnyugtatott; hófehér, egyenes hajam körülöttem szállt a lágy szellőben pehelykönnyedén.
Nos igen. - mondtam gondolatban kissé talán túl büszkén - Másoknak csípőjük van meg keblük. Nekem ez a fehér szellemlepel a szépségem forrása és nem cserélném el semmiért. Na de nem azért jöttem el idáig, hogy a hajamról gondolkodjak. 
A Vizek Városa, a Tünde Erdő Virága alapvetően pompás és lenyűgöző volt, még ha lakosai meg is tettek mindent, hogy elrontsák; az utcák tele voltak sopánkodó, ingerült tekintetű vagy kisebb tömegnek szónokló elfekkel, emiatt pedig a katonák is nagyobb számban voltak jelen; egyszer csak egy ilyen szónok rám bökött.
- Hé! Te ott! Te is tünde testvérünk vagy! Téged is kivet magából ez a föld, mint minket! 
Ugyan hozzá voltam szokva, hogy erre-arra valaki észrevesz és megszólít, de akárhonnan is néztem, ez nem éppen egy 'Jó napot, hogy vagy?' volt, bár a helyzetet tekintve meg sem lepett. Sőt, tulajdonképpen igazat adtam neki. Határozott bólintással adtam ezt tudtára. 
- Így van. - mondtam, kíváncsian várva, hogy mivel folytatja. 
Láthatóan az igenlő válaszom meglepte a tündét, mert nem is igazán tudott mit kezdeni vele, csak nyelt egyet; ekkor a tömeg hirtelen szétrebbent, amikor is egy zöld köpenyes, csuklyás alak lépett  oda a szószólóhoz és a vállánál fogva lerángatta az emelvényéről. Szótlanul - és ahogy tőlem elvárható - komoly arckifejezés mögött álcázva zavarom, néztem végig az eseményeket. Miután az elfek szétszéledtek, az alak, aki innen egy holdcsókolt selfnek tűnt, de a tündék jellegzetes ruháiban, odalépett hozzám.
- Ne haragudj, húgom. Ezek szemében mindenki Morrigan elé fog jutni még ma, legyél bárki. Mi járatban? 
Valami rosszat mondtam volna? - futott át az agyamon hirtelen - Csak arra akartam célozni, hogy számomra is valóban úgy tűnik, senki sem akarja, hogy itt maradjunk az erdőnkben. 
- ... Azt nem tettem hozzá, azért nem hagyom olyan könnyen magára a Természet lényeit, akárki is mondja, hogy nem vagyunk ide valók. Ott nőttem fel, láttam, ahogy elég... De még megmenthető. - mondtam ki hangosan, felnézve az ismeretlenre, majd miután felfogtam, hogy hallhatta, kissé zavartan biccentettem felé - A mesterem mondta, hogy a druidakör jelentkezőket keres egy feladatra. A szentélybe tartok. Köszönöm az előbbit. Mellesleg, ki az a Morrigan? 
- A szentélybe? Akkor szerencsés véletlen, hogy rád találtam, húgom. Faolan Steelthorn vagyok, apám nevében én keresek bátor lelkeket akik a királynő elé járulnak és meghallgatják a kérését. – felelte mosolyogva - Morrigan egyébként a halottválogató, a csaták úrnője és az éjszaka tündérkirálynője, legalább is őseink szerint. 
- Wynnesa Gentlesaline, örülök a találkozásnak. - mutatkoztam be, aztán viszonoztam a mosolyt - Elég keveset tudok a múltunkról. - tettem hozzá Morrigan-re célozva, aztán folytattam - De azt hiszem, megvan bennem a kellő bátorság. 
És mennyivel jobban hangzott volna ez a számból, ha nem úgy néztem volna ki, mint egy ártatlan kislány. - gondoltam. 
Azért reméltem, hogy nem leszek elutasítva, elvégre önkéntesekről volt szó. 
- Merre találom a királynőt? 
- A palotában. Odakísérlek, húgom. Zephyrantes most nem kedves az idegenekhez. - felelte.
Vettem észre. - jegyeztem meg magamban szárazon, de gondolataim már nem is ott jártak - Szóval a húga vagyok. Tehát self.
De hogyan lehettek volna selfek a druidakör vezetői? Vagy esetleg semmi köze nem volt a selfekhez, csak felismerte apám vezetéknevét – ami egyben azt is jelentené, hogy bajban vagyok -, és úgy döntötte, a tudtomra adja, hogy elfogad? 
Figyelem, paranoia veszély közeleg… - csendült fel bennem egy határozott, kissé gúnyos hang – Nem tennéd meg egyszer végre magadnak, hogy nyugton maradsz és nem látod bele mindenbe a véres végzetet - ami lehet, hogy nem is létezik -?
Mégis honnan szedtem ezeket a  gondolatokat? És egyáltalán miért foglalkoztam ilyenekkel, mikor - akárki vagy akármi is legyen -, Faolan éppen most gondoskodott a védelmemről? Pont most kellett teret engednem a gondolataimnak - természetesen -, mikor Zephyrantes úgy festett, mint valami őrült méhkas, vagy egy paradoxon, ami csak a megalkotója szerint volt vicces: a természet és egy város kölcsönös harmóniájába foglalva szónokok mondogatják, hogy kivet minket innen a föld. 
Ez tiszta őrület.
Egy pillanatig még azt is fontolóra vettem, vajon tényleg el kellene-e vállalnom ezt a feladatot. Elvégre arról nem volt szó, hogy ez a dolog olyan fontos, hogy maga a királynő színe elé kell járulni, következésképpen gondolom, nem valaki olyat vártak, mint én. 
De ez nem jelenti azt, hogy nem tudnék meglepetést okozni. A mesterem szerint minden csak akarat kérdése.
Persze ebben nagy szerepet játszott a szorgalom és kitartás, ám ezekhez is mind-mind akarat kellett. Anélkül nem lettem volna képes eljutni idáig. Nem lettem volna képes hazudni, hogy előrébb jussak, izzadni, hogy erősebb legyek és tanulni, hogy ne vakon kelljen tapogatóznom. A magam módján már most is erős voltam és hordoztam olyan képességeket, amelyek jól jöhettek, még ha alapvetően nem is mondtam volna magam minden esetben hasznosnak.
Ha nem vagyok az egy adott helyzetben, az csak a személyes meglátásomba csúszott hiba. Mindig, mindenki hasznossá teheti magát, ott, ahol van.
Kivéve odahaza. Ott mindent lehet csinálni, csak hasznos dolgokat nem, mert a self - vagy elf - lánya olyan megbéklyózó kalitkaként kapja maga köré felmenőitől a túlzott felvigyázást, hogy csoda, hogy levegőt kapni engedik. És az is csoda, hogy annak idején egyáltalán elkezdhettem tanulni Basiltól.
Ezt akartad, nem? - pirítottam magamra, olyan gondolati hangsúllyal, mint rám anyám egyszer, amikor meglátta, hogy éppen Dwayne fejére készülök ütni. Persze azt sosem látta, amikor ő ütött engem - Majd’ meghaltál volna, hogy legyen valami célja a napjaidnak végre, ne csak apró kiszökésekből, hazugságokból álljon az életed, erre öledbe hullik egy lehetőség, találkozhatsz a királynővel is, de ahelyett, hogy ide illően viselkednél, még a visszafordulás felé hajlasz?! Ittál te ma eleget?!
Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, legalábbis én hatalmasnak, kételyektől és ellentmondásoktól terhesnek éreztem. Tüdőm - és vele együtt lelkem is - fokozatosan megkönnyebbült, ahogyan távozott a nehéz, érthetetlen hangulatot hordozó levegő, cserébe pedig mindent jótékonyan, gyorsan és vakmerően töltött be valamiféle bátorsággal vegyes mérhetetlen kalandvágy, amely végigfut a test minden táján, és nem tudok tőle nyugton ülni többé.
Na ez az a Wyn, akit én ismerek! - jegyeztem meg magamnak a mondatot, amelyet apám szokott ismételgetni, mikor egy dühroham, esetleg súlyos, napokig tartó melankólia után végre visszatalálok önmagamhoz.

------

Faolan:

Nos hát akkor, tekintve hogy mindannyian Amelie Fairbranch őhatalmasságához készültök, kereshettek is időpontot a közös egyeztetésre!

El is indultam az őrkapitány tanácsa nyomán a Fővárosba. Odaérve azt kellett tapasztalnom, hogy mindenki jajveszékel a vég közeledtéről, de nem teljesen értettem, miért. Furcsán néztem az őrökre is, akik nem akartak beengedni.
- Miért is nem? - Vontam fel a szemöldökömet - A lightleafi őrparancsnok küldött, állítása szerint Őfelségének szüksége van önkéntesekre. - Majd észrevettem Crispint.
- Szép jó napot! Hogy tetszik lenni? - Mondtam kicsit élcelődős hangnemben, majd kezet nyújtottam. Éreztem, hogy ha nem oldom a hangulatot, rövidesen nagyobb bajok is lesznek itt.
- Lance Kalver, rég nem láttam. Örülök a viszont találkozásnak.
Szorította meg az előzőleg nyújtott kezemet.
- Az egészségemre nem panaszkodhatok. Ez a kis várakozás kissé kellemetlenül ért, de a helyzet önmagában érthető. Ezek a katonák csupán a feladatukat látják el, parancsot teljesítenek, így aztán a magam fajta szerény sötét elf nem is haragudhat rájuk. Meséljen valamit, mi történt magával az utolsó találkozásunk óta? Örülök, hogy túlélte Abaddón pusztítását...
Nevettem.
- Remélem, nem gondoltuk komolyan a magázódást! Én is örülök, hogy te élsz. - Majd meghallottam egy kislány hangot, és hátrafordultam, hogy meglássak... egy kislányt. Hát ő meg mit keresett itt?
- Üdv. Maguk is önkéntesek? -
Kérdezte kurtán, és hidegen, majd úgy tűnt, felismerte Crispint.
- Rég láttuk egymást, Főnix. Nézd csak, ki élte túl Abaddónt. - Ennek hallatán kissé elcsodálkoztam. Mennyi cinizmust tudnak beletölteni egy ekkora jelenségbe vajon? A gondolatmenetet hirtelen egy határozott hang törte meg.
- Katona, kérem jelentse be őfelségénél, hogy a keresett személyek megérkeztek. Lehetőleg gyorsan.
- Óh, lord Steelthorn. Elnézést, persze, azonnal. Addig kérem, fáradjanak be az udvarba, Dean elkíséri önöket. - Mondta az imént akadékoskodó tünde, majd elsietett, egy másik pedig kinyitotta a kaput.
- Erre fáradjanak, kérem. - Mondta, és elindult.
- Köszönöm, Dean, ugyebár, ha jól hallottam.
Biccentett Crispin, majd követni kezdte a fickót. Kicsivel később odafordult a lányhoz.
- Éreztem, hogy túl fogod élni Wyn, és örülök, hogy így lett. Lance Uram, én teljesen komolyan gondoltam a magázódást. Nem vagyok íjász, nincs tegezem, így tegeződni se nagyon tudok... - Tehát a kislányt Wynnek hívják, oké, megjegyzem. Crispin megjegyzésére válaszoltam:
- Akkor legyen így. Teget se látok Önnél, pláne nem a fű színéhez hasonlatosat, nem mondhatom, hogy tege ződ...
Majd folytattuk az utat, a sárkánya pedig pár pillanaton belül csatlakozott.
- Na, csak úgy döntöttél, hogy csatlakozol, te mocsok? - Szólt hozzá. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, valószínűleg nem komolyan gondolta a megszólítást, különben már azóta valószínűleg pörkölt lenne. Rövidesen egy kis szökőkutas parkba értünk A szökőkút mellett padok is voltak, le is ültünk, és vártuk a királynőt. Feszült csöndben ültünk, Crispin az állatkájával volt elfoglalva, én a gondolataimmal. Mi lesz most? Néhány perc után már hallottam is a lépéseket, a hang forrása felé nézve pedig megláttam egy kisebb csapatot. Első ránézésre igen furcsa összetétel volt: láttam egy borostás, tikkelős druidát, akiről bárki megmondhatta, hogy nem egészen kerek nála valami, egy marcona tünde lovag, egy csuklyás figura, aki igyekezett hátul maradni, ahogy én szoktam, és persze a királynő. Azt mondták róla, hogy Veronia legszebb nője, én azért vitatkoztam volna a kijelentéssel, legalábbis az arcát elnézve, de az alakja és a ruhája kárpótolt. Pedig ez utóbbi nem volt olyan szép alapból, de mintha egy fa nagyon is élő lombozatát húzták volna le, és aggatták volna rá, ami miatt mégis vonzó volt.
- Queen Amelie Fairbranch, it is an honor to meet you. Let me introduce myself: Crispin Shadowbane, from Elatha, at your service. - Állt fel Crispin. Ahogy odaérkezett a királynő, én is követtem a példát, és a tünde anyanyelven szólaltam meg, legalábbis próbáltam, részint utánozva őt.
- It’s an honor to meet you, Queen of all elves, Lady Fairbranch. My name is Lance Kalver, envoy from Lightleaf, at your service.
- I've never thought I will see our queen with my own two eyes. Wyn, druid apprentice. I'll follow your orders. - Hajolt meg a kislány is. A királynő egy alig észrevehető mosolyt eresztett meg.
- You are all here to serve. I am pleased. But do you know who are you serving really? What are you serving? - Ült le velünk szembe, a kísérete kicsit messzebb foglalt helyet. - You are here from far and wide, you represent all that is elvenkind. A disciple of death from the city under the moon's light and shadow. A wanderer and warrior who saw and experienced this land, yet remained an elf. And a miracle child, one from both sides of this forest, bearing markings of the curse yet power of the God in Nature. It is good. You are, after all, to save us - and also to represent us. - Mondta nagyon ünnepélyesen. Megdöbbentem a szavain. Honnan tudta, hogy én ki vagyok? Csak egy senki... de úgy tűnt, Crispint is ugyanúgy megmozgatta a kérdés.
- I know what and who am I serving, Your Majesty. - Bólintott Crispin, és leült ő is. - I had no idea that the Queen herself knows who I am. It is true, that I am an assassin, but also a druid. Who am I serving? Most of my life, I served noone, chose no sides, cared only for myself. Yet, everything has changed, and these changes led me here. Now, I think, I serve a higher purpose and law - the Law of Survival. As it is, the biggest threat we are facing comes from the remaining human population. I heard the rumors, that they want to invade the Elven Foest as well the Mistwood. I saw no marching armies, so I cannot be sure if the rumors are correct. But if they are, then I feel the need to do something - although I have no or literally no power. So I came here, following the rumors, looking for answers and means to drive the invaders out of our territories...
Beszélt az általam már ismert sötét tünde tovább. Szintén leültem a padra.
- You are right, Your Grace, I am no-one but a humble mercenary. But a mercenary who knows when his sword is needed, and this is such time, I trust. Amongst the screams of burning trees, there was a gentle and weak plea, asking for help. At that time, I could not hear it, but today I got the message again through the Guard Captain of Lightleaf. My sword is yours. - Hajtottam fejet.
- I came here to silence the Nature's cry, heal its wounds with all my power and because my mentor told me, even a person like I can help. And also here to know what can I do to help our kind. My Queen, your words are true like the Moon shines bright - and the Sun keeps us warm at daylight. I am daughter of the two forests and pleased to serve you and our home. - Mondta a kislány.
- You are all wise and pleasing with your words. But chatter is a luxury in these times. - Sóhajtott a királynő. - Which you heard is true, down to every horrifying and unjust detail. The humans, and their boy king... They obtained a great power. One without equal in this land, no matter how hurting it is to accept this fact. They bring fire and iron - not the kind that their unwelcoming and irascible God brought to us. This fire is precise, controlled and more devastating, altough in a much smaller area. They threaten us to join them, or to perish with the very forest we call our home. I will accept neither of those things! But we found... alternatives. This is how our favored guest comes into the great flow of things. - Mondta kezdetben indulatosan, de aztán csak intett a csuklyás alak felé, aki ekkor felállt és meghajolt, és levette csuklyáját. Háááát, nem egészen erre számítottam. Tündének nézett ki, de a bőre és a fehér haja olyan volt, mintha virágokból tették volna össze.
- It is an honor to meet you, representatives of Veronia. I am Rheo. I am your salvation. - Mosolygott.
- How could they obtain such power? Is it some kind of new magic or a result of some kind of experiments? Worth to look into this matter. If....or more likely, when we find out what their weapon is, we can duplicate it or find a method to counteract it. This is where the Shadow Dweller comes on the scene....  - Itt egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta - Of course, we won't accept their conditions. We will fight and we will prevail - or if not, we atleast go down with a fight.
- I do think this is the part in which we are needed. - Mondtam Crispinnek. - Naturally, we shall not let them triumph over us. United we stand, divided we fall, and will they destroy everything that is ours, we will still be here, wandering, seeking vengeance, without home, but never broken. - Bólintottam a királynőnek, ahogy áthatotta a légkört a feszültsége, megpróbáltam így nyugtatni. Az előrelépő figura láttán meglepődtem. Honnan szalasztották? Biccentéssel köszöntem neki, és vártam a válaszát, amit Crispinnek ad majd remélhetőleg.
- The pleasure is mine, Rheo. Care to elaborate? How come that you are our salvation - and who or what are you exactly? - Szólította meg őt is végül Crispin.
- You will see and you will learn all about me. Because we are fated to travel together for a time - to save your people, your home and your future. As your queen told me, you have this day to prepare yourself. Tomorrow, before the sun rises I will ride forth. Those amongst you who has the will to follow me blind and without knowing our destination will find the path that leads you to survival, and more: to triumph. To a haven you forgot. I will meet you by the great oak at the northern edge of this city. - Mondta, mielőtt elsétált. Ránéztem a többiekre, majd Crispin mintájára elvonultam felkészülni. Annyira nem volt mit, fenőkövem már nem volt kéznél, így inkább csak megtöltöttem a kulacsomat, a fogadó tulajdonosának pedig odaadtam a málhámat (amiben csak az értéktelen dolgokat hagytam, ennyire nem bíztam senkiben, inkább elhelyeztem magamon mindent) néhány érme kíséretében, hogy vigyázzon rá, amíg odavagyok, és lefeküdtem a szobában. Hajnalban kipihenten ébredtem, és az említett Nagy Tölgyhöz indultam, ahol Crispin már ott várt. Csendben csatlakoztam hozzá, és vártam.

Igen. - erősítettem meg magam, miközben Őfelsége tartózkodási helye felé haladtunk kísérőmmel, Faolan Steelthorn-nal a káoszos utcákon - Odamegyek, meghallgatom, elvállalom a feladatot, kijövök. Csak ennyi... Biztos sokan lesznek. És biztosan nagyon sokan beszélni is fognak velem, de ez is csak egy a sok közül, amit gyakorolnom kell!
- The end is nigh! - riasztott fel gondolataimból egy kiáltás, majd még egy, még egy, és még egy. Az előzőekre való tekintettel még csak arra sem néztem, inkább minden figyelmemet lábfejem mozgásának szenteltem. Már csak az hiányzott volna, hogy úgy járjak, mint az előbb és valamelyik szónok megint ne hagyjon békében a dolgomra menni.
Káosz. Igen. Teljes káosz uralkodik.
A hangulatot tehát nem hívtam volna túl fényesnek, de valamelyest azt hiszem, talán megértettem. Mi oka lehetett rá Abaddónnak, hogy bántsa az elfeket, holott nem is az ő istenében hittek? - és hasonló kérdések foglalkoztattak, persze amellett, hogy el ne essek a ruhámban.  
Muszáj volt ezt pont most kitalálni? - kérdeztem magamtól újfent, azt latolgatva, mennyi esély lehetett arra, hogy ez anyám és a két apám egyesített bosszúja ellenem - Csak legyen vége a mai napnak, a feladatot már a rendes ruháimban csinálom végig, viseltesek és itt-ott szakadtak, avagy sem.
Hamarosan kibontakozott előttem a kapu, mely eddigi utam végállomását és egy új kezdetét jelentette... ahol azonnal utamat is állták és közölték, hogy nem mehetek tovább.
Tessék?!
De ahogy tőlem megszokott volt, komor, rezzenéstelen arccal néztem fel a hozzám beszélő kapuőrhöz.
- Pedig be kell mennem. - mondtam a lehető legnyugodtabban, holott legszívesebben durvábban és más szavakat használva szóltam volna.
Még hogy nem enged be! Ez valami vicc?
Értettem én, hogy szigorú védelmet kellett fenntartani, elvégre odabent volt maga az uralkodó, népünk feje, irányítónk és - főleg ezekben a napokban - én sem rajongtam volna érte, ha engedély nélkül akárki beléphet a helyre, amelyet eddig biztonságosnak hittem, ámde... Ámde, gondolom, egy ilyen feladatnak híre kellett, hogy menjen, hiszem még Basil is tudott róla, aki egyáltalán nem tartózkodott sokat itt, Zephyrantesben egyhuzamban. Nem tudtam, mitől tűnt ez az egész még ennél is furcsábbnak,képtelen voltam rájönni, mit tévesztettem szem elől, mit nem vettem figyelembe? Valaminek csak lennie kellett, ha kezdtem magam nagyon kínosan érezni, mi több, szerettem volna az első adandó alkalommal kereket oldani.
Aztán végül rájöttem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem jutott be. Két - égimeszelő langaléta - férfi is az áteresztés kulcsát kereste, jobban mondva jelenleg inkább beszélgettek egymással. Nem különösebben figyeltem, hiszen komolyabb gondjaim is voltak, minthogy újfent felmérjem a kommunikációs készségem hiányait, habár valamiért kezdett érdekelni, mi okból lehetnek itt, s nekiláttam, hogy kicsit többet kiderítsek róluk, azonban csak a hátukat láttam.
Nos, akkor innentől figyelünk. - parancsoltam magamnak - Még az is lehet, hogy ugyanabból az okból vannak itt, mint te.
- Lance Kalver, rég nem láttam. Örülök a viszont találkozásnak. - szólalt meg egyikük, minden bizonnyal a másiknak és nem az őröknek címezve a mondandóját.
Hangja felébresztett bennem valamit, de szándékosan elnyomtam. Nem lett volna elég, hogy idegességemhez a zárt kapu miatt, hozzáadódott némi félellemmel vegyes kíváncsiság, elvégre most készültem belépni egy olyan helyre, ahová életemben nem keveredtem volna soha, most még a mellkasom közepén felszínre törő haragot is kénytelen voltam elviselni, amelyet az a furcsa érzés okozott. Pontosabban az, hogy nem voltam képes rájönni, miért.
- Az egészségemre nem panaszkodhatok. Ez a kis várakozás kissé kellemetlenül ért, de a helyzet önmagában érthető. Ezek a katonák csupán a feladatukat látják el, parancsot teljesítenek, így aztán a magam fajta szerény sötét elf nem is haragudhat rájuk. Meséljen valamit, mi történt magával az utolsó találkozásunk óta? Örülök, hogy túlélte Abaddón pusztítását...
Szóval régről ismerik egymást. - jegyeztem meg magamnak, semmi furcsaságot nem találva a magázódásban, elvégre én lépten nyomon megadtam ezt a tisztességet mindenkinek, akiről egy percig is felmerült bennem, hogy talán idősebb lehet tőlem.  
- Remélem, nem gondoltuk komolyan a magázódást! Én is örülök, hogy te élsz. - válaszolta a másik nevetve, akit minden bizonnyal Lance Kalver-nek hívtak.
Micsoda? A magázódás illetlenség? - igyekeztem takargatni leheletnyi elképedésem, holott egyikük sem láthatott. Teljesen összezavarodtam, aztán pedig hagytam magam még jobban elveszni, éppen abból az okból, hogy már egyébként sem értettem semmit. Mitől lett volna rossz dolog így cselekedni? Persze tisztában voltam vele, hogy valójában eleve tiszteletlenséget csempésztem saját megszólalásaimba, akárhányszor csak kimondtam, hogy ''Maga''. Emlékszem, milyen sok időbe telt, míg anyám végre a fejembe verte kisgyermekként, hogy az ''Ön'' sokkal helyénvalóbb, míg az előbbi kissé gúnyos háttérértelmet hordoz. Én, így, néhány évvel öregebben mégsem hallgattam rá, amolyan egységes betartásként mindenkinek, mintha ezzel akartam volna jelezni, hogy a mondataim végén pont helyett felkiáltójel van. Hogy kinézetem ellenére komolyan kellene venni, és mindenek előtt legfőképpen békén hagyni, kivéve ha én adnám a fejem a beszélgetés elkezdésére.  
Hát, olyan sem sűrűn fordul elő. - jegyeztem meg kissé szórakozottan, majd tovább hallgattam őket, jobb dolgom egyébként sem volt azon kívül, hogy kitaláljam, mégis hogyan érhetném el, hogy beengedjenek.
- Úgy néz ki, a feladat azelőtt elkezdődik, hogy megtudnánk, mi az. ­- mormoltam az orrom alatt a zárt kapukra utalva, aztán újból a két előttem álldogálót kezdtem volna figyelni, mikor végre rájöttem, mi volt az az érzés az imént: Az egyik hangot már hallottam valahol. De nem volt időm elgondolkodni, hol, ugyanis a másik férfi, ha jól értelmeztem, Lance Kalver éppen rám nézett.
Szinte érzem, hogy azt gondolja, mégis ki engedett ki a kis gyerekszobámból. - próbáltam elfojtani a vágyam arra, hogy mérgesen nézzek rá, s amikor sikerült normális - azaz teljesen érzéketlennek tűnő - álarcomat visszaállítani, úgy döntöttem, éppen itt az idő, hogy azt tegyem, ami nemrég eszembe jutott: felszólalok, úgy, hogy senki sem intézett hozzám egy árva kérdést sem. Feltéve, hogy azt az előbbi ''Ez meg hogyan szökött el a dadusa elől?''- tekintetet nem nevezhettük kimondott kérdésnek.
- Üdv. - mondtam kurtán, s ha már úgyis észrevett, hozzátettem - Maguk is önkéntesek?  
Próbálkoztam - ha lehet így mondani - kideríteni, mi célból jöttek ide, feltehetőleg idegenként, mivel nem engedték be őket, ráadásul velem egy időben. Túl szép lett volna véletlennek, ugyanakkor könnyen megeshetett, hogy esetleg teljesen más ügyben jártak erre, de véletlenül egymásba botlottak a királynő kapujában és ameddig ellenőrzésre vártak, nekiálltak azt csinálni, amit a régi ismerősök szoktak.
Régi ismerősök? ...Nocsak. - villant be egy emlék a köpenyes hangjához kapcsolódóan.
Büszkén elvigyorodtam, amikor a másik férfi felém fordulásával friss sejtésem teljesen beigazolódott. Hogy büszkén, azért, mert végre kitaláltam, mitől töltött el haraggal, hogy nem értettem a hangja jelentését, vagy azért-e, mert eszembe ötlött egy tökéletesen ide illő, rátermettségemet igazoló mondat, már meghagytam belső énemnek, hadd döntse el ő maga.
- Rég láttuk egymást, Főnix. Nézd csak, ki élte túl Abaddónt.
Ismerték egymást ide vagy oda, nem kockáztattam meg, hogy a teljes nevét használjam, addig nem, amíg meg nem tudom, tehetek-e másként. Ha valaki, akkor én képes voltam elég nagy feneket keríteni a név-dolgoknak, tekintve, hogy igencsak fennált az esélye, egész életemben nyomozni fog utánam a nővérem gyilkosa. Ha valaki... akor én tudtam, milyen kellemetlen helyzeteket tudott okozni mindössze az, hogy neveztek el a szüleink.
Akaratlanul is eszembe jutott a nap, amikor valahogyan rájöttem, van egy középső nevem - vagy valami olyasmi, mert rögtön szóvá is tettem anyámnak, hogy Fa'el-nek legjobb esetben is csak valami démonkölyköt hívhattak, én pedig ugyebár nem voltam démon. Arra is emlékszem, milyen dühös lettem, mikor elárulta annak a szónak a titkát: hogy nem is csak egy név, és egyszer majd, ha úgy adódik, megtudom, mi a szerepe. Egy névnek nem kell különösebb szerep, válaszoltam valami hasonlót, de valójában rendkívül idegesített az a sok titokzatosság, ami anyámat övezte, ha rólam volt szó. Vagy engem?
Ekkor, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát tette volna, eddigi kísérőm, Faolan odalépett az őrökhöz és megszólalt.
- Katona, kérem jelentse be őfelségénél, hogy a keresett személyek megérkeztek. Lehetőleg gyorsan.
A keresett személyek kifejezéssel azt hiszem, megkaptam a választ az iménti kérdésemre: Crispin és Lance tehát ugyanazért jöttek el idáig, mint én. Némileg megnyugodtam, viszont végleg csak akkor fogok, ha majd megtudom, mi a feladat... és ha nem leszek védtelen kislányként kezelve. Mindenesetre meglepett, mennyire megilletődtek a kapunál, s szinte azonnal ugrottak Faolan szavára, főleg az egyikük.
- Óh, lord Steelthorn. Elnézést, persze, azonnal. Addig kérem, fáradjanak be az udvarba, Dean elkíséri önöket. - mondta, majd amilyen gyorsan reagált, épp olyan gyorsan tűnt is el, gondolom, elvinni az üzenetet, míg egy társa - végre - kinyitotta előttünk a kaput.
- Erre fáradjanak, kérem. - folytatta minden bizonnyal Dean.
Nos, végül is ilyesmire mégis csak gondolhattam volna. - kommentáltam elmémben a helyzetet, megnyugodva, hogy kísérőm megoldotta a bejutást, illetve figyelve, hallgatva a körülöttem lévőket.
- Köszönöm, Dean, ugyebár, ha jól hallottam. - szólalt meg elsőként a sötét elf.
Crispin és Lance szinte egyszerre biccentettek újdonsült kísérőnknek, s mivel fogalmam sem volt róla, mit kellene ilyen helyzetekben tenni, én meg őket követtem szótlanul, bele se gondolva, éppen mekkora hibát követtem el, már megint azért, mert túl sokat voltam egyedül, túl sok időm maradt gondolkodni, de nem ám épelméjű, normális dolgokon... Tehát valahogy így süllyedtem olyan mélyre, hogy köszönöm, apró tiszteletadó meghajlás vagy bármi egyéb nélkül hagyjam ott Faolant, aki nemrég valamilyen szinten közbeavatkozott, megvédett, vagy hogy is mondjam. Igaz, közel sem éreztem bűntudatot vagy késztetést, hogy bocsánatot kérjek, de hát ilyennek teremtett a nagyrabecsült Természet. Ráértem máskor erőlködni, hogy megváltozzak.
- Éreztem, hogy túl fogod élni Wyn, és örülök, hogy így lett. - fogtam fel végre, hogy ezeket a szavakat Főnix hozzám intézte, bár nem szóltam semmit, mert ami utána következett, kicsit megállította bennem az ütőt - Lance Uram, én teljesen komolyan gondoltam a magázódást. Nem vagyok íjász, nincs tegezem, így tegeződni se nagyon tudok...
Mi van? - kérdeztem magamtól egyik szemöldökömet felvonva, de éppen hogy csak.
- Na, csak úgy döntöttél, hogy csatlakozol, te mocsok?
A mocsok szóra körbenéztem, hiszen gondolom, nem a körülöttem állók valamelyikének szólt, és milyen jól is tettem, így legalább még azt is tudatosíthattam magamban, hogy a kicsi repülő lény sem marad ki a találkozásból a királynővel.
Remélem, az ő lábai elé is nyers nyulat pottyant. - a gondolatra nagyon halványan elvigyorodtam, bár vigyázva, hogy senki ne lássa meg - Bár jobb lenne, ha mégsem. Akkor már nem tudnám visszatartani a nevetést.
- Akkor legyen így. Teget se látok Önnél, pláne nem a fű színéhez hasonlatosat, nem mondhatom, hogy tege ződ... - folytatta Lance, én pedig még feljebb húztam a szemöldököm, el is felejtve az iménti mulatságos képet a fejemben.
Nem gondoltam, hogy lehet valami ennyire fárasztó. - értelmeztem végül a kis vicceiket, de nem tudtam eldönteni, vajon utálják egymást és azért teszik, avagy nagyon jó barátok. Majd elválik, bár ha akár csak a királynő fogadóterméig is ezt kell hallgatnom, azt hiszem, inkább megkérem ezt a Deant, hogy vágja le a füleimet. Nem értettem, miért csinálták ezt, s talán ezért is idegesített ennyire. Vagy azért, mert annyira képtelen voltam normális kapcsolatot teremteni másokkal, hogy nekem nem ment volna?
Nos, haladjunk. Ha pedig közben hallgatok és figyelek, talán tanulok egyet s mást a társalgásról.
Ahogy lépkedtünk előre, egyszer csak kibontakozott előttem egy kis park, amelynek közepén szökökút állt, körülötte padokkal. Pár perc sok mindenre elég, nem is gondoltam, hogy itt, ezen a helyen, ebben a helyzetben ennyi mindent át lehet gondolni ilyen kevés idő alatt. Az eredmény mégis zavaros volt, a mellkasom pedig feszült az idegességtől: Mi van, ha a királynő hazaküld, mondván, harcosokat várt? Ez az egyetlen, ám annál súlyosabb kérdés emelkedett ki a káoszos kavalkádból, ami elmémben terjengett. És aztán léptek hallatszottak, megjelent egy hölgy, első ránézésre is fenséges kisugárzással, bár annál érdekesebb kísérettel, amely egy elég unszimpatikus tünde lovagból, egy rejtélyes csuklyás illetőből és egy őrült... elmebajos... tudom is én, talán a harmadik, - egy druida - varázslata súlyos károsodást okozott az elméjében.
Gyönyörű. - jobb szót egyébként sem találtam volna Amelie Fairbranch őfelségére, azon kívül, hogy NŐIES. De olyan, amilyen én akkor sem lehetnék, ha a Természet megáldott volna mellkas- és csípőtájékon.  
- Queen Amelie Fairbranch, it is an honor to meet you. Let me introduce myself: Crispin Shadowbane, from Elatha, at your service.
- It’s an honor to meet you, Queen of all elves, Lady Fairbranch. My name is Lance Kalver, envoy from Lightleaf, at your service.
Először ugyan nem tudtam, mégis mit kellene mondanom vagy tennem, azon kívül, hogy biztosan nem illett volna hozzám olyan alaposan megfűszerezett hűséggarantálás-tálllal szolgálni. Tehát, megpróbáltam kicsit átformálni a két férfi által előttem statuált példát, végül ennyit feleltem:
- I've never thought I will see our queen with my own two eyes. Wyn, druid apprentice. I'll follow your orders. - azzal kissé meghajoltam, remélve, hogy elég udvarias voltam.
A királynő ekkor rangjához méltó kivitelezésben széttárta a karjait, s mintha mosolyféle villant volna át az arcán, bár olyan látványt nyújtott számomra, mint amilyet én nyújthattam, ha egyáltalán nem volt kedvem nevetni. Persze sokkal elegánsabb kivitelezésben.
- You are all here to serve. I am pleased. But do you know who are you serving really? What are you serving? - kérdezte, én pedig, ahogy tőlem elvárható volt, rögtön gondolkodni kezdtem a szavak értelmén, már akkor is, amikor Amelie még le sem ült.
Nyilván őt. És a nemzetét? - találgattam - Legalábbis a mit szó erre utalt nekem... a szoknyában ülés gondolata pedig arra, mennyivel szívesebben lettem volna az ellenkező nem egy képviselője.
- You are here from far and wide, you represent all that is elvenkind. A disciple of death from the city under the moon's light and shadow. A wanderer and warrior who saw and experienced this land, yet remained an elf. And a miracle child, one from both sides of this forest, bearing markings of the curse yet power of the God in Nature. It is good. You are, after all, to save us - and also to represent us.
HOLY DIVINE NATURE! - hangzott így az első eszembe ötlő gondolatkezdemény, melyet félbe szakítottak Lance és Crispin szavai.
- I know what and who am I serving, Your Majesty. I had no idea that the Queen herself knows who I am. It is true, that I am an assassin, but also a druid. Who am I serving? Most of my life, I served noone, chose no sides, cared only for myself. Yet, everything has changed, and these changes led me here. Now, I think, I serve a higher purpose and law - the Law of Survival. As it is, the biggest threat we are facing comes from the remaining human population. I heard the rumors, that they want to invade the Elven Forest as well the Mistwood. I saw no marching armies, so I cannot be sure if the rumors are correct. But if they are, then I feel the need to do something - although I have no or literally no power. So I came here, following the rumors, looking for answers and means to drive the invaders out of our territories... - szólt Főnix, mire én azt se tudtam, mit reagáljak.
Micsoda? - hüledeztem, persze amennyire csak lehetett, komolyság álarca mögött - Tán a kerekfülűeknek nem tetszik valami? Vagy tényleg lennének olyan ostobák, hogy azt higgyék, ilyen könnyen legyőzhetnek minket?
Habár, jobban belegondolva az odakinti káosz láttán, nem biztos, hogy valóban gondot tudtunk volna okozni a seregeiknek. Már ha egyáltalán támadtak, és ha megneszelték, akárhogyan is, ezt a felfordulást, ami Tünde-erdőben alakult ki mostanában, esetleg sarkallhatta őket ilyesmire.
- You are right, Your Grace, I am no-one but a humble mercenary. But a mercenary who knows when his sword is needed, and this is such time, I trust. Amongst the screams of burning trees, there was a gentle and weak plea, asking for help. At that time, I could not hear it, but today I got the message again through the Guard Captain of Lightleaf. My sword is yours. - folytatta Lance.
Szóval zsoldos. - nyugtáztam, mintha csak azt mondanám, kék az ég. Ugyan nem voltam túl boldog attól, hogy azok ketten életeket vettek el, hinnem kellett benne, megvan rá az okuk, ha pedig nincs, a kegyes, hatalmas Természet megbocsájtja a bűneiket. Hiszen csak akkor szabadott volna ölnünk, ha éhesek vagyunk. De a világ sosem csak fekete vagy csak fehér, ahogyan a lakóit sem lehet így besorolni. Én pedig régen elhatároztam már, hogy nem fogok emiatt másról rosszul ítélkezni.
Viszont... mint fentebb említettem: HOLY DIVINE NATURE!!!
Valójában azt hittem, a druidakör rám fog bízni egy feladatot, ami valószínűleg nem lett volna ennyire... nagy jelentőségű. - gondoltam feszülten, bár komolyság álarca mögé rejtőzve. Jó érzéssel töltött el, hogy nem mutatott a kapura, jelezve, távozzak a saját biztonságom érdekében, azonban felvetette bennem a kérdést, vajon a sok dacoskodás mögött képes lennék elvégezni ilyesmit? Egy ilyen fontos megbízást? És ami még fontosabb, miért aggódtam én ennyit, hogyan mondjam a nevem, mennyire maradjak titkozatos, ha őfelsége - akié minden tiszteletem - már egyébként is tudta, mi fán termettem?!
De honnan?!?! - kérdeztem magamtól egyre idegesebben, aztán erőt vettem magamon és lenyeltem a készülő pánikot. Hiszen nem akart megölni - Természet oltalmazzon és tartson meg egészségben az iménti gondolatom ellenére is -, sőt, most inkább azzal kellett volna foglalkoznom, hogy rávegyem magam a válaszolásra.
Egy társalgás két fél szavaiból tevődik össze. - parancsoltam magamra - Ha pedig kérdeznek, válaszolj.
Amint összeszedtem hozzá az erőt, meg is tettem, enyhén fejet hajtva, bár nem szégyellve semmit sem.
- I came here to silence the Nature's cry, heal its wounds with all my power and because my mentor told me, even a person like I can help. And also here to know what can I do to help our kind. My Queen, your words are true like the Moon shines bright - and the Sun keeps us warm at daylight. I am daughter of the two forests and pleased to serve you and our home. - mondtam, még magamat is meglepve, mennyire udvarias és összeszedett tudok lenni.
Milyen furcsa véletlen. - gondoltam - Három különböző személy - különbözőbbek nem is lehettünk volna -, mindannyian népünk egy-egy szeletét képviselve egy csapatot alkotnak.
- You are all wise and pleasing with your words. But chatter is a luxury in these times. - sóhajtotta a királynő - Which you heard is true, down to every horrifying and unjust detail. The humans, and their boy king...  
Egyenesen mozdulatlanná váltam, annyira váratlanul ért, hogy az a finom arc képes ennyire mélyen gyökerező haragot magára ölteni.
- They obtained a great power. One without equal in this land, no matter how hurting it is to accept this fact. They bring fire and iron - not the kind that their unwelcoming and irascible God brought to us. This fire is precise, controlled and more devastating, altough in a much smaller area. They threaten us to join them, or to perish with the very forest we call our home. I will accept neither of those things!
Ekkor felállt, teljesen sértetten, én pedig osztottam a véleményét.
Emberek... oly keveset tudtam róluk, hogy tényleg kezdtem magam szégyellni, ami nem volt rám jellemző semmilyen helyzetben. Ugyan nem mondanám, hogy nem kedveltem őket, nem is bíztam bennük, de hát kivel tettem másként? Nem sok nevet számlált a lista. Én már csak én maradtam, mindannak ellenére, amit az utóbbi időben átéltem.
Na de mégis, MIT terveztek az emberek ellenünk? - gondoltam, miözben éreztem, hogy megrándul a szemhéjam az egyelőre elfojtott dühtől és döbbenettől - Mit merészeltek tenni, mikor legjobb tudomásom szerint a mi népünk annyira avatkozott bele a jelenlegi dolgaikba, mint amennyi esélyt annak adtam volna, hogy egy madártojásból mókus keljen ki?
- But we found... alternatives. This is how our favored guest comes into the great flow of things.  
Az említett felé intett, aki ezt követően felállt a padról, ahol eddig ült - velünk szemben -, hátravetette a csuklyáját, és... és azt hittem, hogy rosszul látok.
- It is an honor to meet you, representatives of Veronia. I am Rheo. I am your salvation. - mondta mosolyogva.
Megrémített, ugyanakkor haraggal töltött el, amit hallottam. Mégsem jegyeztem meg semmit, mert minden figyelmemet lekötötte a megoldás édes ígérete, no és persze az érdekes idegen, aki ekkor mutatta meg magát. Első ránézésre azt mondtam volna, valamiféle elf lehetett, aki addig imádkozott hőn szeretett Természetünkhöz, amíg magába nem énekelt néhány növényt, de ezt a gondolatot is megtartottam magamnak, s csendben, mozdulatlanul végighallgattam mindenkit. Mivel pedig egyébként sem álltam bőbeszédű hírében, ráadásul úgy tűnt, meg fogom tudni, amit akarok, egyelőre nem szóltam semmit, csak illedelmesen biccentettem.
Már ha ez illedelmes... - jegyeztem meg elmémben, még mindig a felháborodással küzdve. Nem akartam kimutatni, féltem, túlságosan eluralkodna rajtam a düh az emberek tettei miatt.
- How could they obtain such power? Is it some kind of new magic or a result of some kind of experiments? Worth to look into this matter. If....or more likely, when we find out what their weapon is, we can duplicate it or find a method to counteract it. This is where the Shadow Dweller comes on the scene....  
Látom, nem csak engem érintett meg ennyire a probléma. - gondoltam Crispin szavait áttekintve.
- Of course, we won't accept their conditions. We will fight and we will prevail - or if not, we at least go down with a fight. The pleasure is mine, Rheo. Care to elaborate? How come that you are our salvation - and who or what are you exactly?
- I do think this is the part in which we are needed. - csatlakozott a témához Lance is - Naturally, we shall not let them triumph over us. United we stand, divided we fall, and will they destroy everything that is ours, we will still be here, wandering, seeking vengeance, without home, but never broken.
- You will see and you will learn all about me. - válaszolta Rheo, gondolom, mindannyiunknak, ugyanis a folytatás egészen úgy hagzott, minhta ránk - rám - is vonatkozna - Because we are fated to travel together for a time - to save your people, your home and your future. As your queen told me, you have this day to prepare yourself. Tomorrow, before the sun rises I will ride forth. Those amongst you who has the will to follow me blind and without knowing our destination will find the path that leads you to survival, and more: to triumph. To a haven you forgot. I will meet you by the great oak at the northern edge of this city.
Azzal elsétált, én pedig alig bírtam megmaradni a  saját bőrömben. Minden megszűnt körülöttem létezni, egyedül csak a biztosan veszéllyel terhes utazás töltötte meg elmémet, és a tudat, hogy senki sem tiltja, meg, hogy részt vegyek rajta. Azzal is tisztában voltam, ha nem figyelek, könnyen hátráltató tényező lehetek, de a legkevésbé sem a rám váró megerőltetés, próbatétel érdekelt.
Csekélyke áldozat ez azért, hogy végre én is tehessek valamit. Akkor is, ha az a tett az életembe kerül. - utoljára Amelie Fairbranch arcára néztem - Azt hiszem, ez hűségeskü is lehetne, nem csak a királynőnek, az egész népünknek is. De legfőképpen magamnak.

~***~

Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ostobaságot tettem volna.
Miután átöltöztem, és jól hátitáskám mélyére gyűrtem előbbi kényelmetlen, hátráltató ruhadarabjaim, elégedetten nyugtáztam, hogy a lépés közbeni szellő újra éri a bőrömet az ingemen tátongó apró lyukakon keresztül. Egyébként igazán nem értettem apám aggodalmát, egyáltalán nem használódott el annyira, mint gondolta, sőt, az ide vezető út csak még kényelmesebbé tette. Tehát, teljesen kész voltam: botom az övemben pihent az oldalamnál, csizmám megtisztítva, szorosan simult a lábszáramra és sikerült összefognom valahogyan a nadrágomon támadt apró feslést is. Ezután előkerestem a felsőt, amit kabátként, egy második rétegként használtam már egy ideje. Elég nagy volt rám, de pont ez tette olyan hasznossá, hiszen védett a széltől, hidegtől, némileg esőtől is, a csuklyáját pedig a szemembe húzhattam, ha erősen sütött a nap. Hajamat többszöri fésülés és néhány percnyi szórakozás után végül egyszerűen csak összefogtam a fejem tetején, majd a nyakamba helyeztem a láncot, amelyet Abddón pusztítását túlélve mindenki megkapott. Végül, kis hezitálás után egy vékony bőrdarabkára erősítve mellé került a medálom is, az ingem alá, mely tiszta holdezüstből volt és nem is olyan régen találtam. Ugyan a kis fából faragott figura mellett tároltam egy flaska hideg, friss vizet és élelemből is bevásároltam, valaminek még mindig hiányát éreztem. Erősen számolgattam megmaradt váltóimat, azon gondolkodva, vajon egyáltalán érdemes-e szállást keresnek, szobát kivennem, ha egyébként sem aludnék és semmit sem hagynék itt, hiszen kicsi és könnyű a csomagom? Főleg, ha a másik oldalról olyan csábító dologra is költhettem volna, mint mondjuk egy üveg jó kis zephyrantesi alkohol.
De nem biztos, hogy meg tudtam volna fizetni egy vendéglő vagy kocsma szolgáltatásait, szóval, valahogy így kerültem ismét a piactérre, egy félreeső sarokba, ahol szerencsére nem voltak szószólók. Egy magas, robusztus elf férfi állt előttem, pontosabban én cövekeltem le őelőtte, kissé ideges arckifejezést magamra öltve. De ki ne lett volna ideges, ha látta volna rajta, amit én?!
Mélyen ülő, sötét szemeivel úgy mért végig, mintha valami viccet meséltek volna neki, aztán még el is mosolyodott, de korántsem ''Boldogan állok rendelkezésére, kisasszony!"- érzést keltett bennem, sokkal inkább türelmetlennek, s talán ingerültnek is tűnt.
- Gyerekeket nem szolgálok ki. - közölte halk, de még így is dörgő hangján - Ne szórakozz velem, kicsi sötételf. Menj haza.
Ha lehet, még unottabban, mérgesebben néztem rá. Még hogy gyerek!!! Nem hittem el, hogy ennyire nem lehetett látni a különbséget egy tízéves és egy majdnem felnőtt tekintete, arckifejezései között. Azon gondolkodtam, közlöm vele a dolgokat, az is erre sarkallt, hogy a háta mögött megláttam pár frissen megtöltött flaskát meg egy hordót, amelyet a férfi két társa zárt éppen vissza, s emelte fel, majd vitte el szem elől. Végül azonban nem adtam tudomására a valóságot, sőt, inkább kihasználtam a helyzetet.
- Akkor sem, ha a szüleim kértek meg rá? - kérdeztem egészen higgadtan, remélve, hogy elfelejti az iménti nézésem. Vagy hogy meg sem látta, mert igen-igen másfelé tekintgetett, egy kapkodó, feszült kötényes fiatal elf fiú irányába, aki gondolom, gyakornok volt itt nála.
Hát, nem irigyellek. - néztem én is rá, amint egy üvegekkel teli kosarat cipelt remegő kézzel.
- Nem. - jött a kurta, szigorú válasz, én pedig, belátva, hogy ebből úgysem lesz már alkoholvétel, csendesen, unott-komor-haragosan, utoljára végigpásztáztam az arcát, hogy jó darabig emlékezhessen rám, mire ő beszállt a játékba, s utánam is lépett.
Több se kellett, túlságosan mérges voltam ahhoz, hogy továbbra is ott tudjak maradni a piactéren, hátha találok valaki mást. Egyenesen bevetettem magam az utcák forgatagába, ráncolt homlokkal, a maradék váltómat fogdosva a zsebemben, s vágyakozva az ital után. Mennyivel könnyebb lett volna nekivágni az ismeretlenbe való gyaloglásnak! De nem volt mit tenni, azon kívül, hogy - nem sok kedvem lévén mások között eltölteni a maradék időt, vigyázva, nehogy valaki rám lépjen - próbálom elfelejteni a haragomat, ami valljuk be, nem igazán sikeredett, egészen addig, míg rá nem jöttem, mégis mekkora jelentőségű esemény előtt álltam. Hiszen egyikévé váltam azoknak, akik az egész népet képviselik!
Még szerencse, hogy Basilnak fogalma sem volt róla, mi vár rám.
És valójában nekem sem, így az egész hátralévő időt hirtelen rám tört idegeskedéssel, esetenként pánikkal megfűszerezve töltöttem - elvégre ha a királynő tudta, ki vagyok, miért is ne tudták volna mások, például gyilkosok? -, amitől csak még jobban mérges lettem arra a fickóra, aki nem volt hajlandó piát adni...

~***~

Mire odaértem a nagy tölgyhöz, nyoma sem maradt benne félelemnek, elűzte a tegnapi férfi által generált haragom, valamint a kalandvágy, amely egész testemben végigterjedt, mintha vér helyett mostantól az folyt volna az ereimben. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy motyogok, mint a szobámban odahaza, amikor beszélgetni támadt volna kedvem, de megint úgy döntöttem, hogy apámmal ilyesmit nem érdemes, ám nem érdekelt. Hagytam, hogy áradjanak a szavak a számból, mint a patak a házunk közelében, hagytam, hogy belevesszenek a csendes sötétségbe, mely a hajnalnak ezt az óráját övezte. Hagytam, hadd vigyenek előre a lábaim, míg meg nem pillantottam úti társaimat, s eszembe nem jutott, mennyire komoly is az ok, amiért ezt kellett, tegyük.

Amikor már egészen közel értem a fához, találkozónk kijelölt helyéhez, merült csak fel bennem, hogy talán két útitársam nem is különbözött tőlem annyira, mint azt a királynővel folytatott tegnapi beszélgetésem alatt gondoltam. Mindketten meglehetősen csendesnek bizonyultak, csak biccentettek egymásnak és nekem.
Tökéletes. - gondoltam kissé megkönnyebbülve - Nem fogom magam kínosan érezni, mert annyit beszélnek, hogy illendő volna nekem is becsatlakozni.
És pont, amikor magamban a mondat végére értem, a csend megtört, mint a tányér, amit egyszer leejtettem, még konyhai gyakorlatszerzésem eleje táján. Belém pedig ismételten valamiféle idegesség költözött, szűnni nem akaró haragommal egyetemben.
- Ti mire számítotok? - kérdezte Lance.
Felidéztem magamban a férfi arcát, mialatt az enyémre teljes érzelemmentességet erőltettem. Legszívesebben azt mondtam volna: alkoholra. De kicsikartam magamból valami biccentésfélét, hogy ne lógjak ki a sorból, aztán jobb elfoglaltsági ötlet híján megvizsgáltam egy elég alacsonyra nyúló ágon lengedező levelet, amiről eszembe jutott, hogy a vezetőnk, Rheo még hiányzik.
- Arra, hogy harc nélkül elérjük az út végét. - feleltem kis késedelemmel, miközben még mindig az erezetek lefutásának tanulmányozásával voltam elfoglalva.
Ugyan kevés esélye volt, tekintve azokat a dolgokat, amelyek mostanában történtek Veronián, de nem mutattam hajlandóságot arra, hogy azért haljak meg életem első komoly feladatán, mert nem tudok küzdeni. 
Túl sokat vártam már erre.
És ahogyan arra már számítanom kellett volna, végleg vége szakadt a csendnek, s újabb hangot hallottunk, ám ezúttal egy negyediket, egyenesen a fáról. Úgy kaptam el a kezeim a levélről, mintha lángra lobbant volna az ujjaim között. Levélzörgés kísérte Rheo mozgását is, ahogyan a lábai nyújtóztatása után felállt egy ágon, és mintha természetes, hétköznapi tettet hajtana végre, mint például egy ásítás vagy egy lépés, leugrott.
Légies, könnyed, majdhogynem előkelő ásítás, meg kell hagyni.
- Nem vagytok a reggel csevegős fajta, ugye?
- Reggel inkább ágyba szoktam mászni holt részegen... - válaszolta Crispin, akin most még inkább látszott, hogy ő sincs rózsás kedvében.
Vagy tényleg csak ki kellene pihennie egy két liter… olyat, amit nekem nem adtak oda, a fenébe is!
Habár akkor a kis fehér egyél-nyers-húst-sovány-fióka Dracon már réges régen fűzött volna hozzá valami nemtetszés-félét.
- Ne morogjál már. - szólt rá Lance, egészen azt az érzést keltve bennem, mintha rendre akarta volna utasítani - - Jó reggelt. A mostani csönd szerintem egyrészt amiatt van, mert hajnal meg fáradtság, meg mert nincs is miről beszélni. Önt vártuk. - intézte szavait ezután vezetőnkhöz, akinek feltűnése eléggé emlékeztetett valamire.
Utáltam, ha valaki ilyen hirtelen bukkan fel, egészen azóta, hogy végzetes (legalábbis a testem sorsát illetően) találkozásra került sor köztem és egy - végtelenül hibbant - démon között, akinek nem volt nap anélkül, hogy ne csinált volna hasonlót. Felszínes ijedség-szerű állapotomon túltéve magam, megszólaltam végül.
- Semmilyen napszakban nem vagyok csevegős általában. - mondtam, figyelmen kívül hagyva a két előttem szóló szavait, mert úgy döntöttem, még alaposabban kell megfigyelnem őket, hogy végre rájöjjek, ellenségek-e vagy barátok. Pedig nem értettem egyet Lance-szel, legalábbis a magam részéről egyáltalán nem voltam fáradt.
Még. De csak várjuk ki, hogy elmúljon a dühöm…
Rheo arca olyan volt, mintha valaki viccet mesélt volna neki, majd kisvártatva nevetni is kezdett, gondolom rajtunk, bár valamelyest oldotta a bennem gyülekező feszültséget a vidámsága.
- És én még azt hittem csak a királynőtök előtt voltatok ilyen fennköltek, de nem... - mondta, vagyis próbálta, de a nevetéstől még befejezni sem tudta azonnal - ... ti tényleg ilyenek vagytok. Veronia legsavanyúbb bajnokai. Gyertek, az istenetek már felébredt, ti nem lehettek fáradtak.
- Nem bajnok...csupán egy túlélő. - javította ki Crispin, továbbra is hasonló hangvételben, mint eddig - Melyik istenünk? Hold Apa? Hold Anya? A Fiú? A Természet? Élohim, Isten, mit tudom én még ki? Tudod, manapság pár bedörömbölt az ajtón...
Kicsit arrébb húzódtam, de éppen csak fél lépésnyit, ami úgy látszott, mintha csak áthelyeztem volna a súlypontom egyik lábamról a másikra, várva, hogy esetleg Lance is készül rá, hogy a kedvét szavakba öntve kiterjessze a külvilágra is.
Nem, köszönöm, a saját morcosságom éppen elég.
Az istenetek már felébredt... - ismételtem magamban, miközben egyre inkább kezdtem magam ismét kínosan érezni, kezdve egészen a tegnap említett bizonyos 'ződ tegez' miatt bennem keletkezett óriási kérdőjellel, folytatva pedig az éppen most történtekkel, ami kétség kívül arra világított rá, valamiért mindenkinek volt valamije, ami nekem nem; valami, ami képessé tette őket arra, hogy ilyen furcsán viselkedjenek egymással, és kölcsönösen értsék is a másik tetteit és annak miértjét.
Most vajon arra gondolt, hogy hamarosan felkel a Nap? - kérdeztem magamtól, hiszen ahogy a Hold is, az is a Természet része volt. Bár könnyen meglehet, hogy megint nem tudtam valami fontos dologról, szokás szerint.
- Ejj ejj, itt éltek, mióta az eszeteket tudjátok, sőt itt éltek ősatyáitok is és azok apjai, még sem tudjátok, kinek tartoztok hálával igazán. - folytatta a beszélgetést Rheo még mindig mosolyogva. Úgy tűnik, a növények magunkba éneklése ezzel a mellékhatással járt - De mindegy is, éppen oda tartunk először. Hosszú út lesz, remélem szerettek erdőt járni.
- Na igen...ez a kérdés, ami engem annyira érdekel. Honnan jöttünk mi? Veronia őslakosai voltunk, már mint minden tünde, vagy mi is érkeztünk valahonnan? - kérdezte a sötételf, miközben a kis tollcsomó a vállára telepedett - Asszem van egy rajongód...
És valóban Rheo érdekelte ennyire. Ugyan nem másztam az elméjébe, Természet óvjon a kísértéstől, mert szerettem volna megtartani magamban a sárkánygyíkokkal kapcsolatos, miatta létező szép emlékeimet; mégis tisztán érezhető volt. Ahogyan az is, hogy Lance már megint nem akart megszólalni, csak helyeselte az erdőjárást. 
Talán nincs még minden reményem oda. - gondoltam - Nem lenne olyan idétlen, ha nem egyedül sétálnék hallgatva.
A hallgatás viszont számomra élénken pörgő gondolathalmazt jelentett: Rheo szavai még jobban felszították bennem a kíváncsiság és kalandvágy melegágyán fogant tüzet. Úgy éreztem, ha kitartó leszek, talán évek óta gyűjtögetett kérdéseim nagy részére út közben választ is kapok. És hogy többszörösen hasznossá tegyem ezt az alkalmat, idejét éreztem kipróbálni valamit.
- Szeretek. - válaszoltam, majd a két férfi felé néztem - És bizonyára a többiek is, hiszen ződ... vagy mi.
Csend... Üresség… Zavar.
Első számú lecke: Ez nekem nagyon nem megy és nem is csinálom többet.
Elhúztam a szám szélét, majd megráztam a fejem, mintha ezzel el lehetne törölni azt, ami már megtörtént.
- Őslakói... - ezúttal a növény-tünde megőrizte a nyugalmát, csak mosolygott - Nem, egyáltalán nem. Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek - úgy láttam, komoly undort váltott ki benne ez a szó, és nem volt vele egyedül, most már - ... úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolond találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.   
Holy Nature in all the living creatures, thank you for protecting me again. - futott át az arcomon egy megkönnyebbülés-féle, amikor végre-valahára felfogtam, valószínűleg annyira sem tartották iménti szégyenteljes, értelmetlen szavaimat, hogy elgondolkodjanak rajtuk.
Ellenben az én elmém dolgozott, mintha nem ismerné a megállást. Anwnn, Alfheim, otthon, elfeledés, emberek... Egyetlen egy gondolatot száműzött egy időre: megszólalni, akármennyire is fojtogatott a vágy, hogy végre megtudjam, miről van szó.
Bolond? Mármint a királyuk? Mert ő nagyon is annak tűnik… de várjunk: tündérnyelv?
- Anwnn... - úgy tűnt, nem csak én voltam az egyetlen sötételf, akit foglalkoztattak a hallottak - Tündérnyelv. Tehát a tündék és a tündérek rokonságban állnak? És te az Anwnn lakója vagy akkor, ha jól értelmezem. Hogy keveredtél ide? És ki az istenünk, akit említettél? Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, hogy nagyon is sokat felejtettünk el a múltunkról. A kérdés az, hogy a válaszok meglelése vajon fog-e változtatni bármin is? Megtalálni egy istent egy dolog - elhitetni másokkal, hogy tényleg létezik, már egy másik téma. A harmadik téma pedig az, hogy ez az isten, akárki vagy akármi is legyen, mit gondolhat rólunk? Hogy is mondják az emberek, Lánci? A tékozló fiú hazatért?
Tehát összefoglalva, ezek szerint nem teljesen biztos, hogy Rheo a Természetre utalt. És egészen biztosan nem a Napra vagy a Holdra. Csak remélni tudtam, hogy a levelekkel borított elf nem azt várja el tőlünk, hogy csettintésnek is felfogható időtartam alatt, csak úgy térjünk át egy másik vallásra. Az bizony nem fog menni.
- Titánia neve neked mond esetleg valamit? - kérdezte Lance Kalver, ismételten egy olyan dolgot felhozva ezzel, amelyről azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák.
Kezdett komolyan elegem lenni ebből az örökös tudatlanságból, kizárólag magamra haragudva, amiért olyan sokáig halogattam az otthontól való elszakadást… és a másokkal való kommunikáció megtanulását, utóbbi pedig talán még előbbinél is nagyobb problémának bizonyult.
Már hiányoltam Rheo folytonos nevetését, amikor rájöttem, hogy ezúttal talán rá is átragadt ez a Veronia-különítmény negativitásaként definiálható fogalom. Vagy egyszerűen csak a kérdésektől lett rosszkedvű, mint én attól, mikor gyereknek hittek. Vagy fiúnak, az még az alkohol-hiánytól is rosszabb tudott lenni néha!
Ismétlem, néha.
- Túl sokat kérdezel. Mire válaszoljak először? És kérlek, csak egyesével. - intézte szavait Rheo Crispinhez, majd Lance-re is sort kerített - Titánia... Izé... Hmmm... - ösztönösen lefékeztem, amikor megállt elgondolkodni - Nem igazán. Kellene?
- Rossz szokásom, hogy vagy sokat beszélek, vagy keveset. Jól van, egy kérdésemre válaszolj akkor csak, a többi majd helyszínen kiderül: most el fogjuk hagyni Veronia-t? 
- Végülis nem. És egy olyan tündéről, aki a vezéretekkel összetűzésbe került, és el kellett az egész világotokból menekülnie, tudsz?
Hát, gondolom, nem itt van a szomszédban. - jegyeztem meg magamban Crispin kérdésére - Főleg, hogy arra csak emberek vannak. Azok, akik kitalálták, hogy lerohannak minket.
Arról viszont már végképp fogalmam sem volt, milyen vezérről beszélhet Lance, bár a helyzetet elnézve még mélyebbre nyeltem a kérdéseimet. Jók lesznek azok később is, annak függvényében, milyen és hány választ kapnak a többiek Rheo-tól.
- Eirwen még él? És te találkoztál vele? - a nő látszólag igen érdekesnek találta ezt a témát, sőt, mondhatni felvillanyozta, de úgy tűnt, nevetés mellett önuralomból sem szenvedett hiányt - Akarom mondani... Igen, volt ilyen. A királynőnk kibírhatatlan egy nőszemély, de néhányan különösen az agyára mentek. Neked pedig... - fordult Crispin felé. - Nem. Megmutatom nektek azt, amit még ti sem tudtatok az otthonotokról.
- Akkor én már elégedett vagyok a válaszokkal. Lesz még időnk bőven beszélni a hosszú utazás alatt. Még feldolgozom magamban az információkat. Rheo, köszönöm a válaszokat.
Nem igazán értettem, mi folyik itt. Az egész olyannak hatott, mintha Lance és Crispin tudatosan váltogatták volna a csendes és beszédes szerepeket egymással megegyezve, úgy, hogy egyáltalán nem kommunikáltak szavakkal. Hagytam, hadd menjen mögöttem a sötételf, őt legalább egy egészen kicsit ismertem már, így nem tartottam attól, hogy különösebb ellenem irányuló ok miatt fosztana meg az utolsóként kullogó becses szerepétől.
- És én miért hallottam azt ettől a bizonyos Eirwentől, hogy ha én meghallom, kinek is? Anwnn Banríon Ard nevét, akkor baj lesz? - kérdezte a tünde zsoldos, teljesen levetkőzve eddigi, inkább hallgatagnak minősülő viselkedését.
Amit? Nem inkább amiket? - gondoltam magamban, felmérve, mennyire hamis volt a kép, amellyel egészen eddig magamat hitegettem, abban a tudatban, hogy teljesen jól látok mindent.
- Sok minden van, amit nem tudok róla. - mondtam otthonunkra utalva ezzel, először fel sem fogva, hogy véletlenül tényleg szavakat formáltam, melyekhez hang társult, majd folytattam, hisz már úgyis mindegy volt - De kész vagyok tanulni, látni és cselekedni.
Egy darabig némán lépkedtem, majd néhány pillanat múlva rászántam magam, hogy megtoldjam:
- Bár hozzá kell tennem, kicsit összezavarodtam. Az a hely igazából egy személy?
És úgy tűnt, ahol egy személyiségváltás van, ott több is előkerült, ugyanis Rheo ismét elnevette magát. Micsoda bonyolult ez a kommunikáció! Érthetetlen…
- Látod, kardos, összezavartad szegény lányt. Anwnn egy hely. Egy világ, a nagy Világfa egy levele. Ott élnek a tündék, az eredeti tündék. Talán ti úgy hívnátok minket, a Thuata dé Danann. És minden Thuata és Anwnn vezetője "Anwnn Banríon Ard", vagyis a ti nyelveteken Anwnn Nagykirálynője. Nyilván Eirwen nincs jó véleménnyel arról, aki száműzte, nemde? - intézte a kérdést Lance-hez.
És, csak hogy még jobban összezavarodjak, ezúttal mindkét útitársam némaságba burkolózott. Bár ezúttal megértettem, hiszen úgy tűnt, ezt ők sem tudták, így nyilván ugyanazt érezték, mint én: hogy kicsit becsapták őket, s egész eddig olyasvalamiben éltek, ami sokkal több annál, mint aminek kinéz. Sokkal nagyobb… és sokkal veszélyesebb is, gondolom.
- Értem. - feleltem tömören, mintegy 'Köszönöm a választ' helyett - Vagyis kezdem.
Idegességemhez egyelőre nem társult más, csak kedv-lelombozó bizonytalanság, afelől, hogy végül megfelelek-e majd a feladatomnak.
- Tehát sok másik levél is van? - kockáztattam meg egy újabb kérdést, mivel nem akartam elmerülni a kételyek vadul hullámzó tengerében.
- Van bizony, mint égen a csillag. De a legtöbb messze van és elérhetetlen. Szerencsések vagytok, hogy Veronia nem.
Eltartott egy ideig, míg felfogtam a szavak értelmét, s leheletnyi hálával néztem a mosolygó Rheo-ra, aki biztosan arra célzott ezzel, mekkora bajban lennénk, ha nem tudott volna eljönni hozzánk, akármi is legyen a terve a megmentésünkre.

~***~

Az idő nagy része csendbe öltözött, jótékony, s néha kevésbé annak tűnő csizmasurrogásba, aljnövényzet-zizegésbe, és ha elég jól füleltem, négy utazó lélegzésébe. Tünde-erdő közepe felé tartottunk, a leges-legközépső részre, amelyet még sohasem láttam talán. Rendkívül sűrűvé vált a minket körülvevő növénykavalkád, s másmilyenné is, mint a megszokott. Az ég egyre kevésbé maradt világoskék, sötétség kúszott lépteinkkel az egyébként sem ritkás mindenségbe. Mindent összefoglalva tehát, mire elérkezett a naplemente, körülbelül hatszázszor, ugyanannyiféleképpen gondoltam át mindent, amit ma hallottam, összevetve azzal, amit eddig tudtam. De a kérdéseim nyitottak maradtak, s úgy is hagytam őket, hiszen Rheo bizonyára nem csak szórakozott velünk, amikor azt mondta, „éppen oda tartunk először”.
Az említett pedig éppen ekkor hajolt le és simított végig néhány levélen, mintha azt mondaná, az éppen oda pont most tárult a szemünk elé.
- Itt van. Gyertek! - mondta.
- Navégre... - hallatszott egy sóhaj Lance részéről, megnyugtatva engem, hogy talán nem csak én nem rendelkeztem megfelelő fizikummal ahhoz, amin keresztülmentünk, alátámasztva annak okát is, amiért Crispin kénytelen volt egy fának támaszkodni.
Ugyan azt hittem, valamelyest hozzászoktam már a végtelennek tűnő gyalogláshoz aprócska titkos kiruccanásaimnak hála, csak most döbbentem rá, mennyivel könnyedebben vettem a tempót egymagam. Amit a mai nap rám mért, alaposan helyben hagyott, sokkal jobban, mint bármelyik eddigi túra a mesteremmel.
Mi van itt? - kérdeztem magamtól izgatottan, s csendesen, hosszan szemléltem a Rheo által megérintett leveleket. De egyelőre nem tudtam rájönni, mit kellett volna látnom.
- Az istenetek. - mondta Rheo, majd mire hangja elhalt, már ő sem volt sehol.
Követtem, próbáltam megkeresni, hogyne próbáltam volna, mikor majd’ megölt a kíváncsiság, s egyúttal a félelem, hogy esetleg olyat vár el tőlem, amit tényleg nem tudok megtenni. Amikor a növényszerű tünde ismét felbukkant előttem, kezeit kiterjesztve állt egy furcsa, bár a maga módján megszokott hely közepén. Akaratlanul is növekedett bennem a rettegés, nem az a csontig hatoló remegés, sokkal inkább egy hangtalan, lesből támadó tolvajhoz hasonló, vagy mint a hirtelen reggeli fagy.
- A mi istenünk? Úgy érted, a Termé... - kockáztattam meg egy kérdésnek induló felszólalást, azonban torkomra fagytak a szavak.
- Ő, aki elveszett, ő, aki itt honolt ezeddig. Driseog! 
Felemelte a kezeit, a föld pedig repedezni kezdett, de nem úgy, mint szárazság idején, hnem egészen mélyen. Ami pedig onnan áramlott ki, nem bántotta őt, sem pedig bennünket, mégis erősen hasonlított, nem, teljesen olyan volt, mint a Tövislény, a Bramblebeast, amelytől még az itt élő tündéknek is tartaniuk kellett.
Holy...
Mégsem volt teljesen olyan. Alakja volt, mint egy kétlábúnak és narancs fény izzott az arcában, karjait vastag, tövises indák alkották.
- Ki vagy Te, Rheo? - kérdezte Crispin, teljes értetlenségemben viszont azt sem fogtam fel, miért.
- Mi a... - hallottam Lance hangját is, aztán…
Csend. Mind a lelkemben, mind az elmémben egy pillanatra néma, lüktető üresség tátongott, melynek helyét lassan betöltötte az összezavartság - és a félelem. Ahogy a hatalmas lény felemelkedett, mintha csak hirtelen egy tüskés hegy nőtt volna ki a semmiből Tünde-erdő kellős közepén. Vajon ő a levélhez tartozott? Végig egy hamis istent imádtam, ahogyan azt értelmeztem, amit korábban Rheo mondott, utunk elején? Sosem éreztem még magam így elveszve, úgy éreztem, meginog mindenem, amit Lunasa halála óta építettem fel addigi életem töredékeiből.
Vagy... - eszméltem fel hirtelen, mintha ezeréves álomból ráztak volna fel - a két isten egy és ugyanaz lenne? Vajon azért hívta magához Rheo, hogy megakadályozzuk azt, ami Lightleaf-nél történt? - emlékeztettem magam arra, amit nemrégiben egy nefilim, Andromeda mesélt nekem, miközben a település felé sétáltunk, és én a furcsa, Holdkalapra emlékeztető kékes fényeket figyeltem - Mit kellene most tennem...nem. Mit FOGUNK tenni?
Mindenesetre hatalmas erőt vettem magamon - kellett is -, s fejemet leszegve óvatosan térdre ereszkedtem. Akármi is volt az igazság, Driseog az erdőhöz tartozott, én pedig ahhoz voltam hűséges.
Mégis, talán soha nem éreztem még, hogy a lelkem ennyire bizonytalan lett volna.
Driseog közeledett Rheo-hoz, aki hozzáérintette a kezét, aztán letérdelt, olyan érzést sugározva magából, amelyet akkor tapasztaltam, amikor egy-egy éjszakát végigimádkozva, a közelgő hajnal nyirkos levegőjét mélyen magamba szívva teljesen egynek éreztem magam a Természettel.
- Druida vagyok, éjfi. - válaszolta a növény-tünde - Igazi druida. Olyan, amelyet ti már csak hírből ismertek.
Én pedig hallgattam tovább, mozdulatlanul, mintha meg sem értettem volna a vezetőnk szájából elhangzott, felfoghatatlan jelentőségű szavakat.

--------------
Anwnn ~ Anún

- Ti mire számítotok? - Kérdeztem végül, remélve, hogy legalább unatkozni nem fogunk, amíg várjuk a kísérőnket, de a többiek látszólag nem voltak olyan közlékenyek.
- Arra, hogy harc nélkül elérjük az út végét. - Mondta végül a kislány. Erre nem tudtam mit szólni, ha tényleg valami őshazába megyünk, akkor talán az úton nem támad meg senki, leszámítva csak egy-két éhes farkast, de szerintem ahhoz ijesztőek voltunk. Tovább nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, levélzizegést hallottam magunk fölül, majd a fán meg is láttam Rheót, aki ráérősen kinyújtóztatta a lábait, majd leugrott mellénk.
- Nem vagytok a reggel csevegős fajta, ugye?
- Reggel inkább ágyba szoktam mászni holt részegen...
Dörmögött Crispin, a sárkánya közben pedig vizslatta Rheót, hogy mégis mi fán termett.
- Ne morogjál már. - Szóltam rá Crispinre, majd Rheo felé fordultam. - Jó reggelt. A mostani csönd szerintem egyrészt amiatt van, mert hajnal meg fáradtság, meg mert nincs is miről beszélni. Önt vártuk. - Sose hittem volna, hogy egyszer én leszek az udvarias.
- Semmilyen napszakban nem vagyok csevegős általában. - Válaszolt a nagyon fehér lány is. A növényi képződmény először értetlenkedett egy sort, majd elnevette magát.
- És én még azt hittem, csak a királynőtök előtt voltatok ilyen fennköltek, de nem... - Mondta kacagva, majd megpróbálta moderálni magát, de nem igazán sikerült, úgyhogy végig a nevetéssel küszködve próbálta elmondani, amit akart - ... ti tényleg ilyenek vagytok. Veronia legsavanyúbb bajnokai. Gyertek, az istenetek már felébredt, ti nem lehettek fáradtak.
- Nem bajnok...csupán egy túlélő. Melyik istenünk? Hold Apa? Hold Anya? A Fiú? A Természet? Élohim, Isten, mit tudom én még ki? Tudod, manapság pár bedörömbölt az ajtón...
Jegyezte meg Crispin epésen. Hajjaj, valakinek rosszul indult a reggel. Én inkább csak szótlanul követtem Rheót, Crispin úgyis kifakadt helyettem, pont nekem pedig nem volt kedvem elkezdeni istenekről elmélkedni. Rheo csak mosolygott, ahogy elindult.
- Ejj ejj, itt éltek mióta az eszeteket tudjátok, sőt itt éltek ősatyáitok is, és azok apjai, még sem tudjátok, kinek tartoztok hálával igazán. De mindegy is, éppen oda tartunk először. Hosszú út lesz, remélem szerettek erdőt járni.
- Na igen...ez a kérdés, ami engem annyira érdekel. Honnan jöttünk mi? Veronia őslakosai voltunk, mármint minden tünde, vagy mi is érkeztünk valahonnan? - Szólalt meg végül Crispin, közben az állatkája rászállt a vállára, és elkezdte a kísérőnket szimatolni. - Asszem van egy rajongód... - Fűzte hozzá. Én bólintottam arra, hogy szeretek-e erdőt járni, aztán Crispin kérdésére elgondolkoztam én is. Tényleg, most mi is van? A lány is motyogott valamit, de nem igazán figyeltem oda rá, majd szól hangosabban, ha nekünk akar mondani valamit, én nem vártam tőle túl sokat.
- Őslakói... - Kuncogott tovább Rheo, de aztán egy végső erőfeszítést tett, hogy nyugton maradjon, és csak vigyorgott. - Nem, egyáltalán nem. Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek - Rázta ki a hideg - ... úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolond találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.
- Anwnn...Tündérnyelv. Tehát a tündék és a tündérek rokonságban állnak? És te az Anwnn lakója vagy akkor, ha jól értelmezem. Hogy keveredtél ide? És ki az istenünk, akit említettél? Azt hiszem, hogy hamarosan kiderül, hogy nagyon is sokat felejtettünk el a múltunkról. A kérdés az, hogy a válaszok meglelelése vajon fog-e változtatni bármin is? Megtalálni egy istent egy dolog - elhitetni másokkal, hogy tényleg létezik, már egy másik téma. A harmadik téma pedig az, hogy ez az isten, akárki vagy akármi is legyen, mit gondolhat rólunk? Hogy is mondják az emberek, Lánci? A tékozló fiú hazatért?
Felvontam a szemöldökömet, de nem a társaim miatt, hanem amit Rheo mondott. Anwnn....
- Titánia neve neked mond esetleg valamit? - Szegeztem neki a kérdést közvetlenül, oda se figyelve arra, amit Crispin kérdezett tőlem. De jó lett volna megtudni akkor az ő igazi nevét!
- Túl sokat kérdezel. - Húzta el a száját Crispin kérdésáradatára. - Mire válaszoljak először? És kérlek, csak egyesével. - Aztán meg se várva a reakciót felém fordult. - Titánia... Izé... Hmmm... - Állt meg és gondolkozott el egy pillanatra. - Nem igazán. Kellene?
- Rossz szokásom, hogy vagy sokat beszélek, vagy keveset. Jól van, egy kérdésemre válaszolj akkor csak, a többi majd helyszínen kiderül: most el fogjuk hagyni Veronia-t? - Kérdezte meg Crispin végül, de engem nem az ő kérdésére érdekelt most első sorban a válasz.
- Végülis nem. És egy olyan tündéről, aki a vezéretekkel összetűzésbe került, és el kellett az egész világotokból menekülnie, tudsz? - Kérdeztem tovább, végül is ignorálva a többieket. Kezdett átragadni rám Crispin morcossága, Rheo pedig összehúzott szemmel nézett rám.
- Eirwen még él? És te találkoztál vele? - Majd megrázta a fejét. - Akarom mondani... Igen, volt ilyen. A királynőnk kibírhatatlan egy nőszemély, de néhányan különösen az agyára mentek. Neked pedig... - Fordult végül Crispin felé. - Nem. Megmutatom nektek azt, amit még ti sem tudtatok az otthonotokról. - Válaszolt neki, a kérdező pedig le is maradt, hogy közelebb mehessek Rheóhoz. De kedves.
- És én miért hallottam azt ettől a bizonyos Eirwentől, hogy ha én meghallom, kinek is? Annwn Banríon Ard nevét, akkor baj lesz? - Fűztem tovább. Tudni akartam. A lány is kérdezett, de nem értettem igazán, csak a válasz jutott el a fülemig.
- Látod, kardos, összezavartad szegény lányt. - Nevetett fel újra Rheo. - Anwnn egy hely. Egy világ, a nagy Világfa egy levele. Ott élnek a tündék, az eredeti tündék. Talán ti úgy hívnátok minket, a Thuata dé Danann. És minden Thuata és Anwnn vezetője "Anwnn Banríon Ard", vagyis a ti nyelveteken Anwnn Nagykirálynője. Nyilván Eirwen nincs jó véleménnyel arról, aki száműzte, nemde? - Fordult felém, még mindig vigyorogva. Némán maradtam. Igaza volt... A gondolataimba merülve mentem tovább, csak fél füllel figyeltem a kislányra. Továbbra se volt szimpatikus, de kezdte azt a benyomást kelteni, hogy ha fiatalnak is néz ki, legalább értelmes.Továbbra se nagyon akartam befogadni az információkat. Talán Titánia, vagy Eirwen, ez most mindegy, nem pont ezeket a szavakat használta, de ha pontosabban idézek, vajon kaptam volna más választ? Majd alkalomadtán egy próbát megérhet még.
Hasonló gondolatokkal töltöttem el azt a jó pár órát, amíg mendegéltünk be a Tünde erdő közepe felé. Egy idő után már nagyon sűrű lett az erdő, a fák is olyanokra kezdtek hasonlítani, mint amiket még sose láttam. Csak naplementekor - legalábbis amennyire meg tudtam állapítani a sűrű lombok közt átszűrődő fényből, naplemente lehetett - Torpantunk meg hirtelen, aztán túravezetőnk lehajolt a földre, és megsimogatta az aljnövényzetet. Ha neki ez esett jól, én nem ítéltem el..
- Itt van. Gyertek!
- Navégre... - Sóhajtottam fáradtan, és kíváncsian néztem, mi fog történni.
- Az istenetek. - Mondja Rheo, aztán hirtelen előrelendült, eltűnve két bokor között. Más választási lehetőséget nem látván utánamentem. Egy kis tisztásra kerültünk, aminek a közepében éppen Rheo kántált kinyújtott kézzel.
- Ő, aki elveszett, ő, aki itt honolt ezeddig. Driseog! -Emelte fel végül a kezét, a föld pedig repedezni kezdett, és tüskés indák bújtak elő alóla.
- Mi a... - Néztem hitetlenkedve. Ezt... ezt már láttam valahol.. Lightleaf. Valahogy nehéz elképzelni, hogy ezt a böszme nagy állatot irányították, hacsak nem az a druida is egy Rheóhoz hasonló valaki volt, de ránézésre nem igazán. Crispin már kimondta a legfontosabb kérdést, így csak ámulva néztem. Egyszerre volt gyönyörű, és félelmetes. A Bramblebeast... de most nem hasonlított egyáltalán arra, amilyen Lightleafben volt, ezúttal a tövisek összecsavarodtak, vastag karokat, törzset és arcot formáltak, a kegvégén pedig két narancssárgán fénylő pont kezdett el a szemei helyén pislákolni. Hatalmas volt a teremtmény, akkora, mint egy nagyobb templom, fejét pedig Rheo kezéhez közelítette.
- Ki vagy Te, Rheo? - Kérdezte Crispin elhűlve.
- Druida vagyok, éjfi. Igazi druida. Olyan, amilyet ti már csak hírből ismertek.

Ugyan nem álltam fel, és a fejemet is csak félig mertem felemelni, mint valami gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és várta felmenői haragját; még így is ráláttam a növény-tündére - azaz druidára -, amint Driseog előtt térdelve a Tövislény fejét kezei közé zárja. Az istenség, bár nem a miénkhez hasonló szemei voltak, határozottan ránk nézett, én pedig még az előzőekhez képest is jobban meghúztam magam, bensőmben viszont kezdett szétterjedni valami nyugalomféle, mintha tudnám, hogy nem fog bennünket bántani. Természetesen nem tudtam én semmit, biztosra legalábbis, de sejtéseimet Rheo felegyenesedése valamelyest alátámasztotta. Libabőrös lettem a hangtól, amely a Driseog testét alkotó tövises indák rendeződéséből származott. 
- Driseog ismer téged, kardos. - szólalt meg Rheo, amikor felénk fordult. Az egész olyannak hatott, mintha képes lett volna kommunikálni az erdő istenével - És hálás neked, még ha el is égetted a hajtásait de felszabadítottad az istentelen fattyak uralma alól. 
Szóval Lance ott lehetett Andromeda-val, amikor az az eset történt Lightleaf-nél. - próbáltam kitalálni, mire utalhatott Rheo, de ennél jobb magyarázat nem jutott eszembe. Persze könnyen megeshetett, hogy megint olyasmiről volt szó, aminek a létezéséről sem tudtam semmit. 
- Téged is ismer, tündelány, szerinte szereted az erdőt és véded az életet, amelyet ő hozott létre. 
- De miért hálás? - kérdezte a zsoldos ekkor. 
Nem voltam biztos benne, hogy már felkelhetek, de azért szép lassan felegyenesedtem.  
- Ismer? - kérdeztem kissé meglepetten, pedig ha jobban belegondoltam, biztosan megvolt hozzá az ereje, hogy figyelje az erdőt - Igen, így van. - tettem hozzá végül. 
Megvolt hozzá az ereje. - ismételtem saját magam gondolkodás közben. Ha Driseog tényleg maga volt a Tövislény - márpedig jelenlétének módja teljességgel kizárt minden más magyarázatot -, akkor behálózta egész Tünde-erdőt, következésképpen mindent, de mindent látott, ami a teremtményeivel és erdeje lakóival történt. De ha mégsem ez volt az oka, már csak az is képessé tehette erre, hogy istenségként létezett. 
És ha Amelie királynő tudta ezt - folytattam tovább a gondolatmenetet -, nyilván ilyen módon tett szert a rólunk szóló információkra. 
Vagy kiváló kémhálózattal rendelkezett. Esetleg mindkettő, de engem nem aggasztott már különösebben, elvégre nem esett bajom, nem szólt meg senki és vissza sem lettem tartva a küldetéstől. 
- Hálás, mert nem szeret rab lenni. - válaszolta a druida - Hálás, mert inkább megég, minthogy megkössék a kezét. Driseog az erő, a vadság és a zabolátlan természet istene. Nem kötheti gúzsba senki. Egy pár korcs semmiképpen sem. 
Kétségem sem fért hozzá többé, itt valóban a lightleaf-i druida-esetről folyt a szó, amely látszólag meglehetősen - gyenge jelző, az arckifejezésétől valósággal menekültem volna onnan - mérgesítette a növénytünde-druidát. 
- Nyugalom, nyugalom, fel ne húzd magad, ennyit nem ér. Elintéztük őket, és ez a fontos. - mondta a zsoldos férfi. 
Minden bizonytalanságom és kételyem odalett azzal az egyetlen kijelentéssel - miután túltettem magam Rheo ábrázata miatti ijedségemen -, amelyet a druida intézett az imént. Hát mégis jól cselekedtem, nem árultam el a vallásom, a megérzésem helyes volt. De amit éreztem, közel sem hívhattam volna boldogságnak: még mindig ott lebegtek előttem Amelie királynő szavai az emberekről, akik el akarnak minket törölni és bántani az otthonunkat, és az sem töltött el túl sok szimpátiával egyes druidák iránt, amit a Természet Istenével műveltek. 
- De ér, Lance Kalver. - jegyeztem meg nagyon óvatosan, komolyan és halkan, miután végre eljutottam oda, hogy lereagáljam egyik társam korábbi szavait, melyekkel nem értettem egyet a legkisebb mértékben sem - Mert felháborító az, hogy pont a mi népünk tagjai tettek ilyet. 
De valami nem volt itt rendben. Ha Driseog tényleg mindent látott, akkor Rheo miért nem intézett semmit Crispinhez? Először azt hittem, amiatt, mert sosem tartózkodott Tünde-erdőben, ám ekkor eszembe jutott, pontosan hol is találkoztam vele - nagyjából száz lépésnyire egy tövises indahalmaztól -, tehát biztosan nem ez volt az oka. Ezután próbáltam arra fogni a dolgot, hogy bérgyilkosként foglalatoskodott különféle feladatokkal, ami talán nem minősült túl kedves cselekedetnek az istenség szemében. Vagy Rheo-éban, ahogyan az enyémben sem, bár emiatt nem ítéltem el senkit.  
Kivéve persze a nővérem gyilkosát. 
Rheo arca végül sokkal biztatóbb látványt kezdett nyújtani, azonban az ebből fakadó csekélyke megkönnyebbülésem nagyjából csak addig tartott, amíg fel nem fedeztem, hogyan néz felénk. 
Mit rontottam el? - kérdeztem magamtól, gyorsan átgondolva az eddig történteket. Nem ringattam magam abban a luxusban, hogy tökéletes lennék, de tényleg nem találtam hibát a viselkedésemben, hacsak nem kerülte el a figyelmemet megint valami rejtett, azaz számomra érthetetlen kommunikációs dolog... 
- Mire vártok még? Egész életetekben itt éltetek egy nagy titok fölött, egy isten védelmében és még sem tudtatok róla sokat. Nincs kérdésetek? - csendült fel a nő hangja. 
Nos igen. - feleltem gondolatban - Teljesen jogos észrevétel. 
Ha már az észrevételeknél tartottunk, nekem csak most tűnt fel, hogy Főnix mondhatni kizárta magát a társalgásból - gondolom amiatt, hogy Driseog mondhatni tudomást sem vett róla -, és... leült vacsorázni? Szinte éreztem, hogy amolyan unottan meglepett kifejezés költözik az arcomra, annak hatására, hogy megint megpróbáltam komorsággal eltakarni mindent, amit érzek. 
Nem lehet valami szívbajos self, ha félelmetes, egyetlen pislogás ideje alatt minket játszi könnyedséggel szétmorzsolni képes istenek társaságában nekiáll megtölteni a gyomrát. - gondoltam, bár éreztem, hogy nagyon szívesen követném a példáját, hiszen hajnal óta nem ettem semmit. 
- Ha tényleg a védelmében vagyunk... hogy engedheti, hogy egész faluk pusztuljanak el? - előzött meg Lance, de nem is csodálkoztam rajta: nekem semmi nem jutott eszembe, az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy tudomást sem vesz rólam és arról, amit mondok. Olyan érzést keltett bennem a zsoldos jelenléte, mint az öcsémé, amikor a világért sem akarta abbahagyni a piszkálásom. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy így, szavak nélkül is lehet valakit idegesíteni... 
Kérdés... kérdés... - siettettem magam. Annyit megfogalmaztam magamban, de most hirtelen egyet sem tudtam felidézni. Nem lepett meg, ismertem már magam ilyen tekintetben: nem jeleskedtem kommunikáció terén és cseppet sem segített a dolgon, hogy egy álomszerű véletlennek ható jelenet része voltam, amelyben éppen most találkoztam azzal az istennel, akihez régóta imádkoztam. 
- Sok mindent nem értek, így talán csak én nem tudom átgondolni, miért rejtőzött. Elnézést az ostoba kérdésért. - tettem hozzá, mert eszem ágában sem volt kivívni Rheo idegességét vagy haragját magam ellen, nem is beszélve Driseog-éról. 
Crispinnek sem esett semmi baja, csak nem kapok a fejemre ilyesmiért. - jegyeztem meg, mintegy figyelmeztetve magam, micsoda butaságok miatt féltem éppen - Egyszerűen csak mondd ki, amit ki akarsz és kész. Máskor is sikerült már, most mi bajod van? 
Nyilván köze lehetett ahhoz a sokkhoz, amelyen még mindig nem tettem túl magam, de akkor is idegesített, most már a saját viselkedésem is, nem csak a zsoldosé. Örültem is, amikor meghallottam Crispin hangját, legalább a szavak értelmezése egy időre lekötötte az elmémet. 
- Csupán egy kérdés, a többivel egyelőre nem fárasztanám a díszes társaságot. Mi, a sötét elfek, egy másik istenség átkától sújtott tünde fajúak milyen helyet foglalunk el? Mi is Driseog védelme alatt állunk, vagy csak a nemes elfek? Bocs, két kérdés: az emberek istenéhez hogyan kéne viszonyulnunk? 
Egyszerű: gyűlöljük. - mondtam magamban, egyetlen szóba sűrítve mindazt, amit iránta éreztem Abaddón pusztítása óta, még akkor is, ha a nefilim nő, Andromeda rávilágított néhány nagyon fontos tényre, mikor találkoztunk. Tulajdonképpen minden más istenséget megvetettem a Természeten kívül, miért tettem volna kivételt vele mindössze azért, mert mégis csak volt egy kis értelme a cselekedeteinek? 
- Driseog nem a tündéket védi. - szólalt meg ekkor Rheo - Az erdőt. A hajtást, amely belőle fakadt. Egy isten szemével lényegtelen, hányan haltok és születtek, amíg a fajotok él. Mint ahogy az is lényegtelen hány ág hasad le egy fáról, míg a gyökerei épek. Ezért rejtőzik, ezért rejti a gyökerét, mert az lényegesebb minden levélnél, az az egyetlen, amely nem tud újranőni. Ne aggódj éjfi, a te Átkod nem sokban különbözik attól, amelyet a kardos visel. Amelyet minden Veroniai tünde visel már évezredek óta, azóta, hogy az első bolond letette az íját az Idegen Isten elé. Az átok, amelyet akkor áldásnak hívtak. 
Az első bolond letette íját... Szépen nézünk ki, ha valami megalkuvás történt a múltban, ami így az emberek istenéhez köt minket... 
- Átkozott lennék? - kérdezte Lance ekkor, amennyire én értelmezni tudtam, talán ugyanolyan meglepődéssel, mint amit én éreztem. 
Az emberek istene kit nem átkozott meg? - gondoltam a kérdéséből kiindulva, de nem mondtam ki hangosan, emlékeztetve magam: annyira sem méltatott, hogy tudomásul vegye, szóltam hozzá - Hiszen Abaddón senkit sem kímélt. 
Szorító érzés töltötte meg a mellkasom Abaddón nevének gondolatára, felidézve a szörnyű szagot, a lángok karmazsin tengerét szeretett fáim körül. Nem kellett sok, hogy a történtek és a Harag Napjáról eltárolt haragom, ijedségem és fájdalmam megtalálja a rést lelkem páncélján, összeomlasztva a falat, amely megóvott attól, hogy összeroppanjak, mint egy odvas fáról leesett aprócska ág a talpam alatt. 
- De jönnek az emberek. - bukott ki belőlem inkább félelemmel színezve, mint haraggal - Nekik nem lesz fontos az erdő épsége és biztosan az utolsóig felszámolnak bennünket. 
Már láttam a szemem előtt a kerekfülűek csapatait, amint vérrel vörösre festett harci öltözetükben romlást és oszlást hoznak az erdőnkbe. Láttam, amint válogatás nélkül ölnek állatot, tündét, növényeket és még azokat az embereket is, akik itt élnek. Tudtam, hogy talán mégsem ennyire gonosz mindegyikük, a rettegés elnyomta az észérveket. 
- Nem ismerek semmit sem a múlt ezen részéről, ezt be kell ismernem. A rég múlt történelemből csak a Szakadásra és az Ötven Sötét Évre emlékszem, amik viszont eléggé általános információk. Tudja Driseog, akár Te, Rheo, hogy mi történt ott és akkor pontosan? 
Példát kellett volna vennem Főnixről és megőrizni a nyugalmam, az ép eszem, hogy azt tegyem, amit Rheo is kért tőlünk: normális kérdéseket tegyek fel, olyat, amelyre érkező válasz előrébb visz a feladatunk teljesítésében. De mit csináltam már megint? Természetesen hagytam magam elveszni káoszos érzelmeim viharában, csak éppen ezúttal nem azért, mert megint meggyanúsítottam valakit a nővérem megölésével. De nagyon úgy tűnt, én ilyen vagyok, ha társaságba kerülök: egy komplett idióta. Jobban is tettem, ameddig kerültem minden érintkezést másokkal. Egyedül szörnyen magányos voltam, de legalább képes voltam logikusan dönteni és cselekedni, mindent végiggondolni, így meg folyton csak ideges lettem minden egyes apró problémától, amelyet csak én tekintettem annak, sokkal nagyobbakká növesztve őket. Persze erre nem került volna sor, ha értettem volna a társas létezés lényegét, ahogyna azzal is tisztában voltam, sosem fogom megtanulni, ha nem próbálkozom. 
- Nem. - válaszolta Rheo, kizökkentve engem elmém menedékéből - Én már akkor nem figyeltem rátok, azóta, hogy elődeitek otthagyták Anwnn-t és behódoltak az Idegen Istennek. Mit gondoltok, miért vagyok olyan idegen és más a szemetekben? Mit gondoltok, miért hasonlítotok jobban az emberekre, mint rám? - már azt hittem, befejezte, de ismét megszólalt - Mit gondoltok, ki teremtett titeket? 
Ó, ne... 
Csak ennyi tellett tőlem, amint felfogtam a szavak megmásíthatatlan, fájó, égető, mégis egyetlen értelmét. 
Nem tudtam, hogy a harag vagy a csalódottság nőtt erősebbé bennem az alatt a néhány pillanat alatt, amíg Rheo beszélt, ahogyan azt sem, mennyi látszott kívülről abból a vívódásból, ami kezdetét vette a lelkem mélyén. Miért teremtett, ha utána úgyis elpusztít? Miért teremtett minket ilyenné, ha végül nem tetszett neki a saját munkája, és elküldte az égi tüzet? Miért történt, és ami még fontosabb, MI történt, amiért őseink behódoltak neki? A legkisebb mértékig sem tudtam tisztelni olyan istenséget, akiben nem találtam logikát... azon kívül, hogy kedvére szórakozik a teremtményeivel. 
És elérkeztem arra a pontra, amikor úgy éreztem, szétmegy a fejem. Nem akartam már megérteni semmit, ami ahhoz az idegen istenhez kötődött. Egyedül az érdekelt, hogy valahogy tenni tudjak az erdő védelméért, meg persze a szeretteimért is, hiszen ugyanolyan természetes volt ez a szándék, minthogy lélegeznünk kellett. 
- Az emberek jönnek, de nem kell félnetek. Megtaláltuk a megoldást, én és a ti királynőtök. - tette még hozzá, mintha csak nekem válaszolt volna, majd megmutatta nekünk azt, amit a tenyerében tartott: egy zöld fénnyel világító aprócska ágat, amelyen rügy foglalt helyet. 
- Várj.... „én”? Azt akarod mondani, hogy TE vagy a Tövislény? Vagy most mi van? 
Mondanom sem kell, mennyire nem érdekelt Lance Kalver és amit mondani akart, de elismertem, igazán mosolyognom kellett volna - csak kellett volna, hiszen nem éppen ezt tartottam most a legfontosabbnak - azon a nyilvánvaló képtelenségen, amit taglalt. Ha Rheo tényleg maga lett volna a Tövislény, korántsem így történtek volna az elmúlt két nap eseményei, sőt, akkor még csak el sem kellett volna ide indulnunk. 
- Szóval, hogy fog ez nekünk segíteni? 
Na ez már inkább olyasmi volt, ami engem is nagyon érdekelt, de előtte még meg kellett bizonyosodnom róla, jól gondolom-e, amire rájöttem. 
- Rheo... - kezdtem, bár nem voltam benne biztos, hogy nem értettem félre valamit - mégis mennyi idős vagy? 
Nem is fektettem többé erőfeszítést annak eltakarásába, mennyire elbűvölt a látvány, a rügyes hajtás megnyugtató képe. Csendesen, leplezetlen ámulattal figyeltem, mert tudni akartam, mi az és mire való, sokkal jobban, mint amennyire az életemet féltettem valaha is, ez pedig meglepett, még úgy is, hogy tisztában voltam vele, mennyire fontosnak tartottam a Természet lényeit, az egyensúly szépségét és a háborítatlanság megőrzését. 
- Tehát a büntetésünk az, hogy az emberekhez hasonló alakot öltöttünk. - jelentette ki Crispin, bár első végiggondolásra úgy tűnt, mintha kérdezné - Ismét az apáink és az ő apáik bűnéért szenvedünk...pont mint az Idegen Isten Átka miatt. Driseog teremtett volna minket? Vagy van valami, amit még mindig nem értettem meg? Nehéz ezt a sok információt feldolgozni, több évszázadnyi hazugságokból szőtt hálót levetni. 
Szerintem viszont nem vetettünk le teljesen semmit, főleg nem a hazugságok szövedékét. Jól tudtam, hogy azt sohasem lehet, mindig maradnak megvilágítatlan foltok. És említenem sem kell, milyen kellemetlen tudott néha lenni az igazság vagy akár annak csak egy részlete. Mint például most, ebben a pillanatban, amikor megtudtam azt, amit soha nem akartam volna hallani senkitől: hogy az emberek istene teremtett minket. 
Hangtalanul sóhajtottam. Így legalább több értelmet láttam abban, miért volt ránk is hatással, amit ő odafent a... Meny-országban, azt hiszem, elrendelt, jóllehet, a mai napig nem tudtam rájönni, kinek a feleségéről nevezte el és kicsoda... 
- Van egy olyan érzésem, hogy ezt a rügyet el kell vinnünk valahova és elültetni, ez által az erdő új életre kel, és az embereknek nem lesz maradása. - folytatta Főnix, az erdő új életre kel szavak pedig máris új életre keltették a lelkem, elképzelve, milyen lesz, ha minden újból rendbe jön és mindenhol megint zöld és illatos lesz az otthonom. 
- Nem Driseog, ő nem teremtett olyanokat, akik tisztelhetik. Csak fákat és növényeket, bokrokat és indákat... a helyet, amit ti Tünde-erdőnek hívtok. Titeket... minket a saját isteneink teremtettek. Anwnn istenei, és főképp Anwnn istennője, Danu. Aztán jött az Idegen Isten, és azt mondják az ereje hatalmasabb volt. Fényesebb volt és forróbb, mint a nap, mint az idő és mint maga az erő, a lendület... De kegyetlenebb. Mi elhúzódtunk tőle, visszamenekültünk az isteneinek ölelésébe, míg a ti őseitek behódoltak neki, felvették az erejét, átalakultak olyanná, mint az ő teremtményei. Az emberek. - mondta valami furcsa mosoly-félével az arcán Rheo, amit nem igazán tudtam értelmezni. Megvetés? Szánalom? Harag? Nem. Fogalmam sem volt róla. - Nem dehogy, én csak egy tünde vagyok. Egy öreg, sokat látott tünde. - nézett rám, amelyből sejthettem, hogy valószínűleg most én kapok választ - Azt hiszem a ti számításotok szerint... ez a huszonegyedik évezredem, ha ezen a földön éltem volna le mind. 
Ugyan sejtettem, hogy nem harminc éves, mégis nehezemre esett elhinni, valóban ott volt a Szakadáskor, sőt, mi több, ott volt már ki tudja, mikor, hol, s ki tudja, mi mindent látott és tapasztalt. A szemében biztosan kérészéletnyi ideig éltem csak eddig, abba pedig bele se mertem gondolni, mit gondolhat most rólam... vagy rólunk, ha szereti az illemet és az idősebbeknek kijáró tiszteletet. 
De várjunk... engem mióta érdekelt, mit gondolnak rólam mások? Miért idegesített Lance Kalver és miért voltam zavarodott egy mondhatni ismeretlen, ősöreg tünde miatt, ha nem is tartoztam nekik semmivel, a feladataim elvégzésén kívül? 
Próbáltam kérdésekkel megtölteni az elmémet, hogy ne kelljen végiggondolnom a miértek egyetlen, Napnál is világosabb okát: a társaság része akartam lenni, mint mindenki más, aki egyáltalán tudott beszélni. Azt akartam, hogy vegyék tudomásul: én is itt vagyok, figyelek rájuk, megpróbálok mindent megérteni, mindent felfogni és legjobb tudásom szerint reagálni rá. De egyre inkább úgy éreztem, hogy nem sikerült, ezért csak még jobban növekedett bennem a félelem és a bizonytalanság. 
- Akkor... - próbáltam nem jelét adni annak, hogy teljesen, végérvényesen kezdett elegem lenni ebből az emberek istenéből - jobban örülnél neki, ha inkább magázódnánk? 
Igen, Wyn, hogyne, ez az legértelmesebb kérdés, amit most feltehettél. Te és a társas létezés-képtelenséged.... De hát csak jelét akarom adni, hogy tisztelem. 
Mivel hogy már egyébként sem tűnhettem túl értelmesnek, nem fűztem hozzá semmit egyelőre. Elmondhatatlanul érdekelt az a rügyes ág, szinte vonzott magához, s úgy kellett megálljt parancsolni a lábaimnak, hogy ne induljak megérinteni. Ha már egyébként sem tündököltem túlságosan pozitívan úti társaim előtt, hát még akkor mi lett volna, ha nem tudok magamnak parancsolni... 
- Mit kell vele tennünk? - utaltam tekintetemmel még mindig a fény felé nézve. 
- Oké, azt hiszem, hogy nagyjából már kezdem átlátni a képet. - szólalt meg Crispin, akit megint irigyeltem gyors észjárása miatt - Danu teremtette a tünde fajokat, a tündéreket. Tiszteltük őket évszázadokig, ezredekig...és aztán valahonnan jött ez az Idegen Isten, megmutatta a hatalmát és őseink elárultak Danu-t. Azzal, hogy Ők behódoltak neki, egyben az ősi alakjukat is elvesztve emberivé váltak, egyedül a hegyes fül maradt meg úgy-ahogy. De Danu még mindig él...vissza térhetünk valaha is Anwnn-ba, vagy ez az út már lezárult a számunkra? 
Csak most jutott el a tudatomig, hogy nem teljesen voltunk az Idegen Isten teremtményei, amitől ugyan nem lettem feltétlenül nyugodtabb, tekintve, hogy átalakított minket, mégis azt sugározta felém, hogy van még remény teljesen elhagynunk őt, búcsút inteni neki és az idióta szabályainak és valahogyan más irányt adni az életünknek, a létezésünknek. 
- 21 évezred? Milyen idős lehet ez a világ, vagy akár a többi is... 
Jó kérdés. - feleltem magamban - Nyilván számunkra fel sem fogható időt megértek már, mint ahogyan megszámlálni sem tudnánk őket. De Anwnn biztosan gyönyörű, ha a lakói olyanok, mint Rheo... 
- A válaszod a kezemben van, éjfi. - utalt Rheo a rügyes hajtásra, én pedig csak hallgattam, teljes szobormerevséggel - Ez az ág a Nagy Világfa egy hajtása, amelyet a királynőtök szerzett meg. Mint ilyen, összeköt minden világot, még ha csak egy pillanatra is. Így kerültem én át hozzátok, amint meghallottam a hívó szót. Noha magában csak ennyire elég, egymagam pedig képtelen vagyok megmenteni titeket, lehetséges az, hogy az egész erdő a Világfa hívó szavát zengje és kaput nyisson az én földemre, az enyéimhez. Ehhez az kell, hogy valami, amely az egész erdőt átfonja, magába fogadja a hajtást. A világ öregebb, mint azt el tudod képzelni. De a kor csak itt van értelmezve, az én világomban nem számít az idő. Mert az idő az Idegen Isten eszköze. 
Hát persze... - nyögtem magamban - csak neki juthat eszébe olyan eget rengető baromság, mint az idő. 
Ha nem létezett volna, talán senki sem öregedett volna, és ha mégis, nem lett volna oka senkinek azt hinni rám, hogy csak egy éretlen kisgyerek vagyok, aki védelemre szorul. Viszont azt hiszem, a nappal és éjjel körforgása hiányzott volna. De ki tudja, talán a kettő a többi világban nem is függött össze az idő múlásával.  
- De ehhez miért kellünk mi? 
''Representatives of Veronia'' - idéztem magamban Rheo szavait tegnapról, és ekkor jöttem rá, hogy mi is lenne itt a feladat, amely ránk vár. 
- Tehát Driseog - hajoltam meg ismét a hatalmas istenség előtt, majd visszafordultam Rheo felé - el fogja nyelni, mi pedig átmegyünk Anwnn-ba?  
El sem hittem, hogy komolyan képes voltam ezt megkérdezni, mikor szinte égetett belülről, mennyire nyilvánvaló. Ez vajon beszédkényszer lenne? Nem értem rá ezt megvitatni magammal, pont most, amikor annyira más szemszögből láttam mindent, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem világképem, tudásom... nagyjából mindenem átértékelését. 
- Na jó, egy pillanatra csak tettessük, hogy az állam nem szántotta itt fel a földet...nem, még csak tettetni sem tudom. Ha meghallottátok a hívó szót, akkor még van valami kapcsolat Anwnn és Veronia között...  
Ebben azt hiszem, teljes mértékben igazat kellett adnom neki. Már bennem is felmerült, lehet valami a két világ között, ami összeköti őket, elvégre Amelie királynő képes volt egyáltalán létrehozni a jelet. Legalábbis gondolom, ő tette, a népe nevében. 
- Hogy miért kellünk mi? - szólt ismét Crispin - Valószínűleg Anwnn-ban nem tudják, hogy mi folyik itt, csak úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy arra felé hogyan alakul drága őseink sora. Ha ott leszünk, az őshazában...mi megőrizzük az itteni alakunkat? 
Gondolkodás nélkül eldobtam volna a mostani kinézetem. Egyrészt, mert megtisztelőnek éreztem volna, ha növények képezik a testem egy részét, másrészt pedig, mert annyira gyűlöltem jelenlegi formám hátrányait, hogy elfelejtettem örülni az előnyeinek. A kérdés már csak az volt, tényleg ezt akarom-e, vagy megint csak büszkeség és magabiztos döntések mögött próbálok menekülni valami elől. 
- Egy ideig még megmaradtok annak, amik vagytok most. - válaszolta Rheo - Utána Anwnn ereje átjár titeket és újjászülettek, úgy, ahogy teremtettek titeket. Az, hogy miért van rátok szükség egy nehéz kérdés. Egyrészt hogy eldöntsem általatok Veronia tündéiről, méltóak vagytok-e arra, hogy a tuatha visszafogadjon titeket. Másrészt mert Driseog ölelését megsértették és nem éri már körbe az erdőt. Mert egy elfekélyesedett parazita furkál benne, egy hús és vér élősködő, amely  úgy hívja magát ember. Meg kell teremtenetek az alkalmat Driseognak, hogy átfoghassa az erdőt. Hogy megmenthessen titeket. 
Ugye most nem arra gondolt, hogy meg kell ölnünk az összes Tünde-erdőben élő embert? 
A testem kezdte feladni a szolgálatot az egész napos megerőltetés és a folyamatos lelki ilyen-olyan jellegű megrázkódtatások után. Legalábbis éreztem, hogy a térdeim már nem sokáig állnak ellen az összecsuklás kényszerének. De akkor sem akartam gyilkos lenni... jobban mondva részt venni olyasmiben, amiben valósággal mészárolják az ártatlanokat - még akkor is, ha emberek. Hiszen nem ők hozták a vezetőjük döntését. 
Csak remélni tudtam, hogy nem erről van szó. Nem akarhatott ilyet tőlünk egy istenség, sem pedig egy életet tisztelő druida. Ugye...? 
- Tehát úgy fogunk kinézni, mint te, aztán ki kell ebrudalnunk az erdőben élő embereket, igaz? - foglalta össze Lance azt, amit nem akartam kimondva hallani. 
Ugyan haragudtam az emberekre, de egységként, nem pedig egyénekből összeálló tömegként. Hittem benne, hogy ugyanúgy közöttük is vannak, akik nem vesztek bele lelkük sötétségébe, ahogyan nálunk is akadtak olyanok, akik nem voltak képesek a jó úton megmaradni, mint például akik uralmuk alá akarták hajtani Driseog teljes egészét.  
Remélem, nem kell olyanok megölésében segédkeznem, akik semmit nem követtek el. - sóhajtottam mélyen, mégis halkan. 
Ilyenkor utáltam azt, mennyire védtem az életet. Talán olyasvalakinek sem ártottam volna, aki megérdemli. Kivéve persze Lunasa gyilkosát és azokat, akik az erdőben keletkezett kárért felelősek voltak. 
- Remélem, méltónak találtatunk majd a segítségedre. - mondtam meglehetősen tétován, pedig haragom az még mindig volt bőven, ahogyan kaland- és bizonyítási vágyam is - Mit kell tennünk legelőször? - kérdeztem, készen arra, hogy a válasz függvényében akár szembe menjek a királynőnek tett eskümmel és kiszálljak ebből az egészből. Erősen imádkoztam, hogy ne legyen rá szükség, nem akartam ilyesmit sem elkövetni. De az erények, az eszmék, amikben hittem, a saját akaratom irányított. 
Nem fogok részt venni olyanban, ami nem tetszik. 
- Értem, Rheo. Én készen állok megtenni, amit meg kell tenni. Ha már eljutottunk idáig, akkor már nem fordulunk vissza. Vissza állítjuk az erdőt, kiűzzük az embereket, és helyre állítjuk a rendet. Készen állok megfizetni az árat. De...csak egy meglátás: ha mi itt elkezdjük halom számra ölni az embereket, az csak újabb agressziót fog szülni. Halálra mindig is halál volt a felelet. Van egy olyan érzésem, ha kiűzzük az embereket az erdőből, fegyverekkel és ... tövisekkel, vissza fognak térni, még vérszomjasabban, mint előtte. 
Nem kételkedtem benne, hogy Főnix képes lenne megtenni, amire gondoltam. A meglátása, és az, hogy kimondta, viszont talán képes volt arra terelni a beszélgetést, amire kíváncsi voltam, anélkül, hogy nekem kellene megkérdeznem és felhozni, hogy távozom, még mieltt mindent átlátnék. Akkor aztán leshetném, mikor válok a csapat részévé. 
Nincs az az időtlenség Anwnn-ban... 
- Így van. - mondta Rheo, a mosolya pedig egyáltalán nem arról árulkodott, hogy arra mondta volna: leigázzuk az itt élő embereket - Ezért más lesz a lépés. Az emberek seregét elűzni lehetetlen, ahhoz túl erősek, ebben a világban legalább is. Azonban van közöttük egy kisebb csoport, amely gondot okoz Driseognak. Azt mondták nekem a királynőtök kémei úgy hívják magukat, "Ordo Draconis", vagy Szent György Rend. És egy ellenszenves férfi vezeti őket, az emberek mintapéldánya, akit a többi ember Demiphones püspöknek hív. Ha őket megtöritek, ha csak egy pillanatra is sikerül megállítanotok - megállítanunk, akkor Driseog védelme alá vonhatja az erdőt, megmenekítve mindenkit, aki hajlandó elfogadni. 
Nos, ez már olyasvalami, amitől nem lépek vissza. - nyugtáztam magamban, hogy nem kell nemet mondanom és meghátrálnom egy feladat elől, amely mostanra elég gyűlöletet és tettrekészséget ébresztett bennem, hogy akár az általam gondolt verzióban is részt vállaltam volna - Valóban férgek járnak az erdőben. De még milyen ocsmányak. 
Úgy éreztem magam, mint egy anyafarkas, akinek betolakodó van az odújában és a kölykeire fáj a foga: dühös voltam, sértett és minden izmom megfeszült. Szinte már repestem az örömtől, hogy hozzájárulhatok egy ember halálához, pedig jóformán fogalmam sem volt még az ölésről.  
- És mi mit fogunk kapni, ha sikerül? - kérdezte Lance, mire csak egyetlen egy jelző jutott eszembe róla: tipikus zsoldos. 
Megnyugodtam, valamelyest. Legalább nem kell tömegeket gyilkolni, ártatlanokat, olyanokat, akiknek jófirmán semmi közük az egészhez. Ahhoz nem biztos, hogy lenne erőm. De már nem szóltam semmit, hiszen tudtam, mi a feladat és egyet is értettem vele. Se lélekjelenlétem nem volt hozzá, sem pedig kiforrott, épkézláb gondolatom, de hát ez már megszokott lehetett tőlem: az üresség, amely kiköltözik az arcomra és beterít belül, bennem mindent, miután megtaláltam a helyem és biztos lettem a döntésem helyességében. 
- Ha a drága társaim megteremtik nekem az alkalmat, Demiphones-t úgy hiszem, hogy el tudom intézni. Amint lehullik a kígyó feje, a test megbénul és zavar lesz úrrá rajtuk. Ennyi elég lenne Driseog-nak? De persze ehhez jó körülmények kellenek. Alaposan fel kell mérnem a terepet, megtalálni a püspököt és a gyenge pontjait. Utána már csak át kell lopóznom a táboron és végre hajtani a tettet. Tőrrel, éjgyilokkal... vagy méreggel. - szólt Crispin, én pedig nem győztem takargatni, mennyire kíváncsi lettem, hogyan visz véghez egy ilyen gyilkosságot. 
Büszke voltam magamra, hogy ott lehetek, még ha fegyveres támadást nem is tudtam kezdeményezni. Annál inkább hasznomat vehették azonban csaliként, de úgy gondoltam, erre majd akkor kerítek sort, ha alkalmas lesz. 
- Ezt kell megtennünk. Ez Driseog alkuja. Pihenjünk le, azt mondom. Hosszú lesz az út az emberek táboráig. - mondta Rheo ismét mosolyogva, én pedig nem ellenkeztem, hiszen előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul alaposan végig kellett gondolnom a világképem kibővítésének módját és minden más információt, amit a mai napon tudtam meg. 
Éreztem magamban a szikrát, amely minden egyes kis otthoni elszökésemet kísérte, ám ezúttal sokkal nagyobb volt, sokkal erősebb és sokkal jobban sarkallt indulásra. 
De nem most. 
Mélységes elégedettséggel és végtelen nyugalommal mosolyodtam el, miközben helyet kerestem magamnak, megpróbálva elképzelni, mit szól majd hozzánk Demiphones, ha odaérünk. 
Az ő életéért nem kár. 

Összerezzentem, amikor a Bramblebeast felemelte fejét, és ránk nézett a hosszú, vagy legalábbis hosszúnak tűnő hallgatás után. Rheo megfordult, és ránk nézett.
- Driseog ismer téged, kardos. És hálás neked, még ha el is égetted a hajtásait de felszabadítottad az istentelen fattyak uralma alól. Téged is ismer, tündelány, szerinte szereted az erdőt és véded az életet, amelyet ő hozott létre.
Kicsit megijedtem attól is, hogy nem felejtette el, de aztán fellélegeztem azt hallva, hogy nem különösebben mérges. - De miért hálás? - Bukott ki belőlem a kérdés.
- Ismer? - Kérdezte a kislány meglepett hangon, majd a feltételezésre, vagy inkább közlésre hozzátette. - Igen, így van.
- Hálás, mert nem szeret rab lenni. Hálás, mert inkább megég, minthogy megkössék a kezét. Driseog az erő, a vadság és a zabolátlan természet istene. Nem kötheti gúzsba senki. Egy pár korcs semmiképpen sem. - Mondta Rheo, láthatóan felizgatta a dolog.
- Nyugalom, nyugalom, fel ne húzd magad, ennyit nem ér. Elintéztük őket, és ez a fontos. - Próbáltam egy kicsit nyugtatni ezt a hatalmas valakit. Azon mondjuk elgondolkoztam, hogy ha valóban isten, akkor hogyan kötheti gúzsba néhány druida, de ezt nem az én tisztem volt megítélni, azt pedig inkább végképp nem említettem meg, hogy a néhány életben maradt druida közül az egyik a szerelmem.
- De ér, Lance Kalver. - Zökkentett ki a gondolatmenetemből a kislány. - Mert felháborító az, hogy pont a mi népünk tagjai tettek ilyet.
Felhúztam a szemöldökömet. Erre nem is gondoltam. A szemem sarkából meglepődve láttam, hogy Crispin éhes lett, és határozottan tenni kezdett ellene. Nem volt az a szívbajos típus, hogy azt ne mondjam. Úgy tűnt, hogy a nyugtató szavak hatottak Rheóra, mert kisimult az arca, ahogy megszólalt.
- Mire vártok még? Egész életetekben itt éltetek egy nagy titok fölött, egy isten védelmében és még sem tudtatok róla sokat. Nincs kérdésetek?
Elgondolkoztam. Talán lenne. De jó ötlet ezt végtére is feltenni? Nem számít. Néhány másodpercen belül megfogalmaztam magamban, amit éreztem, és kimondtam.
- Ha tényleg a védelmében vagyunk... hogy engedheti, hogy egész faluk pusztuljanak el? - Hangzott belőlem a még mindig sértett kisgyerek. Itt állt előttem az istenség, akinek a kezében volt a hatalom, hogy megfékezze a rablókat, és nem tette. És épp maga miatt fordultam el tőle, elvesztettem a hajlandóságot, hogy imádjam. Még akkor is, ha itt állt előttem teljes életnagyságban... vagy nem, nem tudtam, hogy lehetett-e ennél is nagyobb.
- Sok mindent nem értek, így talán csak én nem tudom átgondolni, miért rejtőzött. Elnézést az ostoba kérdésért. - Bukott ki a kislányból. ~ Áh, ne aggódj, az ostoba kérdések nem itt kezdődnek. ~ Gondoltam.
- Csupán egy kérdés, a többivel egyelőre nem fárasztanám a díszes társaságot. Mi, a sötét elfek, egy másik istenség átkától sújtott tünde fajúak milyen helyet foglalunk el? Mi is Driseog védelme alatt állunk, vagy csak a nemes elfek? Bocs, két kérdés: az emberek istenéhez hogyan kéne viszonyulnunk? - Tette fel Cyne az igencsak súlyos kérdést. Ránéztem, majd várakozóan Rheóra.
- Driseog nem a tündéket védi.  Az erdőt. A hajtást, amely belőle fakadt. Egy isten szemével lényegtelen, hányan haltok és születtek, amíg a fajotok él. Mint ahogy az is lényegtelen, hány ág hasad le egy fáról, míg a gyökerei épek. Ezért rejtőzik, ezért rejti a gyökerét, mert az lényegesebb minden levélnél, az az egyetlen, amely nem tud újranőni. Ne aggódj éjfi, a te Átkod nem sokban különbözik attól, amelyet a kardos visel. Amelyet minden Veroniai tünde visel már évezredek óta, azóta, hogy az első bolond letette az íját az Idegen Isten elé. Az átok, amelyet akkor áldásnak hívtak. - Felelt egyben mindkettőnknek. Nem tudtam hogy megtámadni az álláspontját. Egy istennek végtére is miért számítana, hogy egyes személyek élnek-e, vagy halnak. A tűz biztos nem kapta meg annyira az erdőt, hogy a lénynek feltűnjön, ilyen is van.
- Átkozott lennék? - Kerekedett el a szemem. Ezt nem gondoltam volna. Az pedig igazán furcsa volt, hogy a lányka kérdésére nem is felelt egyáltalán.
- De jönnek az emberek! Nekik nem lesz fontos az erdő épsége és biztosan az utolsóig felszámolnak bennünket! - Tört ki a lányból szinte kétségbeesetten.
- Nem ismerek semmit sem a múlt ezen részéről, ezt be kell ismernem. A rég múlt történelemből csak a Szakadásra és az Ötven Sötét Évre emlékszem, amik viszont eléggé általános információk. Tudja Driseog, akár Te, Rheo, hogy mi történt ott és akkor pontosan?
Kérdezte Crispin tárgyilagosan. Őt, úgy tűnt, nem fűtötték ilyen érzelmek, teljesen tárgyilagosan kezelte a dolgokat.
- Nem. Én már akkor nem figyeltem rátok, azóta, hogy elődeitek otthagyták Anwnn-t és behódoltak az Idegen Istennek. Mit gondoltok, miért vagyok olyan idegen és más a szemetekben? Mit gondoltok, miért hasonlítotok jobban az emberekre, mint rám? - Itt tartott egy rövid hatásszünetet, majd folytatta. - Mit gondoltok, ki teremtett titeket?
- Várj.... „én”? Azt akarod mondani, hogy TE vagy a Tövislény? Vagy most mi van? - Hüledeztem. Micsoda? - Tehát a büntetésünk az, hogy az emberekhez hasonló alakot öltöttünk. Ismét az apáink és az ő apáik bűnéért szenvedünk...pont mint az Idegen Isten Átka miatt. - Zsörtölődött Crispin, majd válaszolt a talán költői kérdésre. - Driseog teremtett volna minket? Vagy van valami, amit még mindig nem értettem meg? Nehéz ezt a sok információt feldolgozni, több évszázadnyi hazugságokból szőtt hálót levetni.
- Nem Driseog, ő nem teremtett olyanokat, akik tisztelhetik. Csak fákat és növényeket, bokrokat és indákat... a helyet, amit ti Tünde-erdőnek hívtok. Titeket... minket a saját isteneink teremtettek. Anwnn istenei, és főképp Anwnn istennője, Danu. Aztán jött az Idegen Isten, és azt mondják az ereje hatalmasabb volt. Fényesebb volt és forróbb, mint a nap, mint az idő és mint maga az erő, a lendület... De kegyetlenebb. Mi elhúzódtunk tőle, visszamenekültünk az isteneinek ölelésébe, míg a ti őseitek behódoltak neki, felvették az erejét, átalakultak olyanná, mint az ő teremtményei. Az emberek. -
- Oké, azt hiszem, hogy nagyjából már kezdem átlátni a képet. Danu teremtette a tünde fajokat, a tündéreket. Tiszteltük őket évszázadokig, ezredekig...és aztán valahonnan jött ez az Idegen Isten, megmutatta a hatalmát és őseink elárultak Danu-t. Azzal, hogy Ők behódoltak neki, egyben az ősi alakjukat is elvesztve emberivé válltak, egyedül a hegyes fül maradt meg úgy-ahogy. De Danu még mindig él... visszatérhetünk valaha is Anwnn-ba, vagy ez az út már lezárult a számunkra? – Összegezte Crispin az agyában folyó dolgokat szóban. Fejben tapsoltam neki, látszólag nem volt nehéz neki összefűzni a szálakat. Rheo folytatta, látszólag reakció nélkül hagyva Crispin gondolatmenetét. Én azért sajnáltam, legalább valami keveset megérdemelt volna.
- Az emberek jönnek, de nem kell félnetek. Megtaláltuk a megoldást, én és a ti királynőtök.
Nyújtotta ki a tenyerét, amin egy zölden világító ág volt, rajta egy rüggyel. Érdeklődéssel néztem rá.
- Rheo... mégis mennyi idős vagy? - Kérdezte a lány bizonytalan tekintettel, ugyanakkor kendőzetlen ámulattal.
- Nem, dehogy, én csak egy tünde vagyok. Egy öreg, sokat látott tünde. - Mondta nekem, majd a vékonyka lány felé fordult. - Azt hiszem, a ti számításotok szerint... ez a huszonegyedik évezredem, ha ezen a földön éltem volna le mind.
A szemeim kigúvadtak, mintha gyomron vágtam volna. Huszonegyezer év? Az igen kemény.. Csendben dolgoztam fel az információt.
- Szóval, hogy fog ez nekünk segíteni? - Kérdeztem végül, ahogy magamhoz tértem.
- Van egy olyan érzésem, hogy ezt a rügyet el kell vinnünk valahova és elültetni, ezáltal az erdő új életre kel, és az embereknek nem lesz maradása.
- Akkor... jobban örülnél neki, ha inkább magázódnánk? - Tette fel a kérdést a lány, amitől elkezdtem magamban kuncogni.
- Mit kell vele tennünk? - Kérdezte aztán a növényre nézve.
- 21 évezred? Milyen idős lehet ez a világ, vagy akár a többi is... - Gondolkodott el Crispin hangosan.
- A válaszod a kezemben van, éjfi. - Na, mégiscsak megy neki a felelés, bár kis késleltetéssel. -  Ez az ág a Nagy Világfa egy hajtása, amelyet a királynőtök szerzett meg. Mint ilyen, összeköt minden világot, még ha csak egy pillanatra is. Így kerültem én át hozzátok, amint meghallottam a hívó szót. Noha magában csak ennyire elég, egymagam pedig képtelen vagyok megmenteni titeket, lehetséges az, hogy az egész erdő a Világfa hívó szavát zengje és kaput nyisson az én földemre, az enyéimhez. Ehhez az kell, hogy valami, amely az egész erdőt átfonja, magába fogadja a hajtást. A világ öregebb, mint azt el tudod képzelni. De a kor csak itt van értelmezve, az én világomban nem számít az idő. Mert az idő az Idegen Isten eszköze.
Továbbra is csak csendben álltam, és emésztettem, mi történt, közben pedig igyekeztem nem teljesen elveszni a sok új dolog között.
- De ehhez miért kellünk mi? - Kérdeztem végül.
- Tehát Driseog  - hajolt meg a lány a lény felé - el fogja nyelni, mi pedig átmegyünk Anwnn-ba?
- Na jó, egy pillanatra csak tettessük, hogy az állam nem szántotta itt fel a földet... nem, még csak tettetni sem tudom. Ha meghallottátok a hívó szót, akkor még van valami kapcsolat Anwnn és Veronia között... morogtam magamban, próbálva rendszerezni a gondolataimat. Kapocs, persze azon kívül, amit épp Rheo tart a kezében. - Jött rá a szófosás Crispinre. Őszintén meglepődtem, nem így ismertem meg.
- Hogy miért kellünk mi? Valószínűleg Anwnn-ban nem tudják, hogy mi folyik itt, csak úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy arra felé hogyan alakul drága őseink sora. Ha ott leszünk, az őshazában...mi megőrizzük az itteni alakunkat? - Válaszolt nekem Crispin, majd feltett egy valahol teljesen jogos, de mégis lényegtelen kérdést. Én nem bántam, az alakváltásba már beleszagoltam, furcsa dolog, de szokható. Rheo bólintott egyet.
- Egy ideig még megmaradtok annak, amik vagytok most. Utána Anwnn ereje átjár titeket és újjászülettek, úgy, ahogy teremtettek titeket. Az, hogy miért van rátok szükség, egy nehéz kérdés. Egyrészt, hogy eldöntsem általatok Veronia tündéiről, méltóak vagytok-e arra, hogy a tuatha visszafogadjon titeket. Másrészt mert Driseog ölelését megsértették, és nem éri már körbe az erdőt. Mert egy elfekélyesedett parazita furkál benne, egy hús és vér élősködő, amely  úgy hívja magát: ember. Meg kell teremtenetek az alkalmat Driseognak, hogy átfoghassa az erdőt. Hogy megmenthessen titeket.
Miután összeszedtem magam ezután a beszéd után, és kitisztítottam a fejem, a lehetőségekhez képest higgadtan megjegyeztem:
- Tehát úgy fogunk kinézni, mint te, aztán ki kell ebrudalnunk az erdőben élő embereket, igaz?
- Remélem, méltónak találtatunk majd a segítségedre. - Tette hozzá hozzám képest igen tétován a lány. - Mit kell tennünk legelőször?
- Értem, Rheo. Én készen állok megtenni, amit meg kell tenni. Ha már eljutottunk idáig, akkor már nem fordulunk vissza. Visszaállítjuk az erdőt, kiűzzük az embereket, és helyreállítjuk a rendet. Készen állok megfizetni az árat. De... csak egy meglátás: ha mi itt elkezdjük halomszámra ölni az embereket, az csak újabb agressziót fog szülni. Halálra mindig is halál volt a felelet. Van egy olyan érzésem, ha kiűzzük az embereket az erdőből, fegyverekkel és ... tövisekkel, vissza fognak térni, még vérszomjasabban, mint előtte.
- Így van. - Mosolyodott el a druida. - Ezért más lesz a lépés. Az emberek seregét elűzni lehetetlen, ahhoz túl erősek, ebben a világban legalább is. Azonban van közöttük egy kisebb csoport, amely gondot okoz Driseognak. Azt mondták nekem a királynőtök kémei, úgy hívják magukat, "Ordo Draconis", vagy Szent György Rend. És egy ellenszenves férfi vezeti őket, az emberek mintapéldánya, akit a többi ember Demiphones püspöknek hív. Ha őket megtöritek, ha csak egy pillanatra is sikerül megállítanotok - megállítanunk, akkor Driseog védelme alá vonhatja az erdőt, megmenekítve mindenkit, aki hajlandó elfogadni.
Valahogy éreztem már, hogy ez lesz a vége, szinte tárgyilagosan fordultam oda, már amennyire tárgyilagos lehet valaki, ha épp egy istennel és egy 21 évezredes tündével áll szemben.
- És mi mit fogunk kapni, ha sikerül? - Kérdeztem.
- Ha a drága társaim megteremtik nekem az alkalmat, Demiphones-t úgy hiszem, hogy el tudom intézni. Amint lehullik a kígyó feje, a test megbénul és zavar lesz úrrá rajtuk. Ennyi elég lenne Driseog-nak? De persze ehhez jó körülmények kellenek. Alaposan fel kell mérnem a terepet, megtalálni a püspököst és a gyenge pontjait. Utána már csak át kell lopóznom a táboron és végrehajtani a tettet. Tőrrel, éjgyilokkal... vagy méreggel. - Mondta Crispin, és szinte hallottam a hangokat, ahogy kiropogtatja az ujjait, mondván magában: „Ó igen, végre egy testhezálló feladat!”
- Ezt kell megtennünk. Ez Driseog alkuja. Pihenjünk le, azt mondom. Hosszú lesz az út az emberek táboráig. - Mosolygott Rheo.

Nem sokszor volt úgy, hogy nem tudtam igazán aludni. A sok szabadban, több-kevesebb veszéllyel körülvéve eltöltött éjszaka megtette a hatását, és általában jobban tudtam aludni, de ez most mégis más volt. Nyugtalanul forgolódtam a magamnak sebtében kialakított fekhelyemen, néha elaludtam, olykor felébredtem, álmok töredékeit láttam, tekergő indákat, ahogy töviseikkel felém kapnak, és tüzet… sok tüzet. A nehéz éjszakának végül Rheo vetett véget, látszólag egyedül, Driseog már nem volt sehol.
- Napkelet lesz nemsokára, ideje kiszállni az álomvilágból. - Mondta mosolyogva. - Vár rátok egy erdő, amit meg kell mentenetek.
- Valaki azt mondta, erdőt megmenteni? - Hallottam egy vékonyka, halk lányhangon, ahogy a szememet dörzsölgettem, és ásítottam egy nagyot. Felvontam a szemöldököm a kislányra, de nem szóltam semmit. Úgy viselkedett, mintha neki lenne itt a legnagyobb hatalma, vagy én nem tudom, persze lehet, hogy így is volt.
- Vedd elő a cipót és a sonkát! - Zökkentett ki Crispin a gondolataimból, és egész könnyen átkanyarította a gondolataimat arra, hogy tényleg enni kellene valamit. Mostanra nem hoztam el az egész csomagomat, csak valami szerény elemózsiát, azt kellett beosztanom. Végiggondoltam, hogy mit mikor hogyan, majd belekezdtem a falatozásba.
- Az egy rohadt alma, és nem sonka... eh, mindegy, jó lesz az is... - Hallottam Crispint kommunikálni az állatával, és eltöprengtem, hogy vajon egy ilyen sárkánygyík mennyit érthet az ilyenből. - Szóval reggeli közbeni stratégia megbeszélés, vagy mi?
Kérdezte végül tőlünk. Lustán kinyújtóztattam a tagjaim, és a többiekre néztem.
- Tehát akkor mi lesz? - Úgy tűnt, előbb jött válasz, minthogy kérdeztem volna, kicsit lehet, hogy belassultam, de betudtam a reggelnek. - Valami olyasmi. - Válaszoltam így Crispinnek, remélve, hogy nem nagyon, vagy csak mérsékelten néznek bolondnak miatta.
- Ha gondoljátok. - Mondta Rheo olyan hangon, mintha neki minden teljesen mindegy lenne. Oké, hogy valószínűleg úgy táplálkozik meg minden, mint egy növény - hiszen valljuk be, egy növényről beszélünk, csak egy sokezer éves növényről - de ezt azért túlzásnak tartottam. - Csak ne nagyon kényelmesedjetek el, minden itt töltött perccel egy újabb fa dől el, és az emberek egy újabb lépést tesznek befelé, a városaitok felé.
- Éhgyomorral neki állni az útnak pedig az öngyilkosság egyik legjobb formája. De, gondolom, ha sétagaloppolás közben kajálunk, végül is, az is megteszi úgy-ahogy. Milyen messzire is kell mennünk? -
Fordult Crispin Rheo felé az igen erős érvével, amit rögtön meg is támadott magának, majd megtörölte a száját. Ezt nevezem érvelésnek.
- Hmm... ez a dög igazából egy ilyen macska-kutya keveréknek indult, aztán menet közben valószínűleg túl sok disznóságot látott, és most egy lett velük. Hagyd már abba a csámcsogást... - Próbálta nevelni az állatot, nem sok sikerrel.
- Ott rohadjál meg... - Adta fel végül, majd felénk dobott egy-egy karéj kenyeret, és felkapta a táskáját.
- Indulásra úgy-ahogy készen!
A többiekre néztem.
- Felőlem ehetünk menet közben is, de enni muszáj. - Fejtettem ki a véleményem, egyetértve Crispinnel. Elkaptam a kenyeret, és egy hálás biccentés után felálltam.
- Szintén. - Döntöttem meg enyhén a fejem, és beleharaptam a kenyérbe.
- Messzire? Gondolj arra, amennyit idefelé jöttünk, éjfi. És még egy kicsit. De ezúttal lesz egy kis segítségünk, viszont sem enni, sem gondolkozni nem lesz időd. Bármit akartok tervezni, most van az ideje. - Válaszolt Rheo Crispin kérdésére.
- Első körben örülnék, hogy ha eljutnánk a nevek használatához. Valahogy a Crispin-re jobban hallgatok, vagy ha nagyon szükséges, a Cyne-ra is, az éjfit meg hanyagolhatnánk, legyél szíves? - Nézett a sötét tünde férfi a növénykezdeményre, majd rám pillantott.
- Ugyebár nekünk csak az Ordo Draconis-t kéne egy kicsit megzavarnunk és valahogy kiiktatni Demiphones-t. Azonban fejetlenül berontani a táboruk kellős közepére teljesen hülyeség lenne. Én, bármilyen bunkón is hangzik, hajlandó lennék megkockáztatni még pár órát, hogy alaposabban felmérjük a terepet...még ha ez azzal is jár, hogy további utat tesznek meg eközben az emberek az erdő belseje felé. Ha azt a felvetést követnénk, hogy megbérgyilkolom Demiphones-t, akkor ahhoz egyedül az éjszaka leple az alkalmas. Tehát, Rheo, nem tudom, hogy milyen úton gyorsítjátok fel az utunkat, bár gondolom Driseog is szerepet fog játszani benne.. .de jobb lenne, hogy ha az emberi tábor külső peremétől legalább egy-két mérfölddel távolabb már megállnánk. - Kezdte máris önteni az ötleteket kifelé magából a régi-új csapatvezetőm.
- Bármilyen terv is születik, követni fogom. - Mondta a lány.
- Wyn, nem azért vagy itt, hogy csak vakon kövess bármiféle tervet. Persze, még nincs tapasztalatod az ilyen dolgokban és kár, hogy most részt kell venned benne... de hármunk közül Te vagy az, aki a legjobban az erdőre van hangolva. Nem tudod az állatokat, vagy akár a növényeket felhasználni információszerzésre? Kémkedésre? Bármire? - Igyekezett bevonni a gyereket is a tervbe. Ezt becsülendőnek tartottam, én nem számoltam volna vele, de talán ezért is nem én találom ki a tervet elsősorban.
~ Tehát Wynnek hívják, legalább nevén szólították végre egyszer, elfelejtettem teljesen ~ Motyogtam magamban, majd felvontam a szemöldököm. Ha Driseog, vagy ki fog felkapni, én itt őszülök meg.. ennél is jobban. Nem tudom, hogy fogom tudni összehozni, de komolyan mondom, megcsinálom. A többiekre, első sorban Crispinre néztem, aki a már fejben körvonalazódó tervemet ki is mondta hangosan.
- Szerintem se rontsunk fejjel a falnak. Először derítsük ki, hol ez a legyilkolászandó egyed, én akkor elvonom a nagyérdemű többség figyelmét, amiben remélem, hogy lesz segítségem - Sandítottam Rheóra - Te pedig addig tedd azt, amiben a legjobb vagy, hátulról szúrd meg. - Magamban rötyögtem a poénon, de nem vettem volna fel, ha nem tetszik nekik. Rheo elmosolyodott.
- Ahogy akarjátok. - Emelte maga mellé a kezét, körülöttünk pedig kéken fénylő, tövises indák jelentek meg.
~Nenenenene ne ezt megint ne a rohadt indákat neeheee…~ Futott át a fejemen azonnal, ahogy Rheo kántálni kezdett, és indák vettek körül.

Ahogy a helycsere megtörtént, megtámaszkodtam egy közeli fában. A két legrosszabb emlékeket őrző varázslat egy helyen, mágikus indák és hirtelen áthelyeződés, csodás… Legalább kezdtem hozzászokni.
- Tudok olvasni az állatok gondolataiban. Az érzéseikből következtetek.  És szívesen meg is teszem, csak azt nem tudom, hogyan adjam át az információt nektek, ha már nem leszünk egy helyen.
Mondta a lány, látszólag ő jobban viselte ezt az utazást, mint én.
- Nagy eséllyel csak a felháborodásukat tudnád kiolvasni belőlük, de még ki tudja, akár hasznos is lehet. Tudnunk kell azt, hogy kiben milyen potenciál lakozik, ha erre akarunk egy tervet építeni. - Válaszolta neki Crispin, majd Rheótól kérdezett, én pedig végül erőt vettem magamon, és válaszoltam Wynnek.
- Teljesen egyszerű, jössz velünk végig, legalábbis a felderítés részén a dolognak, akkor igazán fontos, amit tudsz, nem akkor, mikor már az elkészült tervet visszük végbe. -Majd odafordítottam a fejem Crispin felé.
- ….bbit majd helyszínen úgy is meglátjuk, hogy még is, mekkora erőkkel rendelkeznek. Azt tudod Rheo, hogy nagyjából mennyi idő, mire lakott települést érnek el?
- Kövessétek a hőhullámokat. De ha segítség kell, arra. - Válaszolt Rheo.
Akkor ne reagálj, nekem nyolc… bár megfordult a fejemben az is, hogy miért is mondott volna bármit, ha egyszer ugyanazt mondtam el, amit ő. Mindenesetre Rheo se erősítette meg, hogy a segítségünkre lesz, ami azért egy kicsit aggasztott.
- Talán meg tudnám mondani, merre tartózkodnak többen és merről lenne érdemes kivitelezni a tervet. De ehhez több állat kell, egy biztosan nem járja körül az egész területet. Kivéve, ha... ha  megidézem a hollómat és megmondom neki, hogy repülje körbe a tábort. - Mondta Wyn kicsivel bizonytalanabbul.
- Oké, a hollós ötlet jó lehet. Dracon túlságosan is feltűnő lenne ezen a terepen.
Fejtette ki, majd gondolkodóba esett.
- Hőhullámok? Tehát már égetik az erdőt... legalábbis gondolom én.
Ment tovább a gondolatmenetén, ahogy a mutatott irányba fordult, majd bosszankodva nézett az ég felé.
- Oké, akkor indulunk abba az irányba. Dracon, te hátra maradsz Wyn-nel. A hátunk mögül szerintem egyelőre nincs támadás veszély, így javasolnám, hogy én megyek elől, Lance követ engem lemaradva pár méterrel, Wyn, a csapat nem fegyverforgató tagja pedig kényelmes tempóban követhet minket, közben a kis csőrikéjével bűvészkedve. - Adta ki.
- Nekem nincs több kérdésem, indulhatunk. - Mondtam, várakozva nézve Crispinre, úgy tűnt, megint ő vette fel a vezető szerepet. Én nem bántam, nekem annál könnyebb. Szinte már vártam, hogy Rheo mikor tűnik el megint, bár simán lehetett volna akár, hogy egyébként követ, csak beleolvad a környezetbe. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy nemsokára én is hasonlóan fogok kinézni, vagy legalábbis valami hasonlóra  következtettem.

- Eldr!
Hallottam hirtelen egy ismerős hangot. Felkaptam a fejem. Eldr? De régen hallottam… Pont ugyanakkor, amikor megégettem Driseogot. Ugyanezzel a szóval.
- Tristan? Itt? Nem lehet, ő az erdő védelmét tartja szem előtt! Azt kell, hogy tartsa! - Suttogtam összeszorított fogakkal. Nem vehetett észre, így, hogy ismer, pláne nem, bár talán beolvadhattam volna közéjük, pont azért, mert ismer, de ezt az ötletet egyelőre eltettem későbbre. Bizonytalanul néztem Wyn hollóját, félve, hogy a két szárnyas állat rövid úton egymásnak ugrik, de aztán a lány lecsitította az ő állatkáját, a sárkánygyík se volt különösebben agresszív, szóval megnyugodtam. Az se zavart különösebben, hogy a hollót megláthatják, teljesen szokványos az erdők ilyen részén, talán nem csataközelben, de mertem feltételezni, hogy nem kerítenek neki túl nagy feneket. Crispin közben nem teketóriázott, hanem akcióba lendült, a nyakáról lefejtette a sálját, és ledobta magam mögé, aztán pedig csak néztem, ahogy Crispin aktiválta a varázslatos tárgyat, azt hittem, ilyenem csak nekem van, de megesik az ilyen. Ráfogtam a kardom markolatára, és egyelőre mozdulatlanul vártam.
- Ugye nem történt vele semmi baj? - Kérdezte hozzám közel lopakodva a lány. - Nem, varázslat, egyben van, ne aggódj érte. - Böktem állammal Crispin felé, de az agyam már azon járt leginkább, hogy mit lát, odaszólni viszont egyelőre nem mertem neki.
- Két harcoló alak... egy páncélos ember, és egy csuklyás alak.
Szólt is rögtön hátra halkan, majd bevizezte a sálát, és felkötötte az arca elé… hogy aztán lehúzza, és igyon még egyet. Mert pont most kellett. Mondjuk nem hibáztattam, mindenki máshogy dolgozza fel a feszültséget, ő pedig végtére is sötét tünde volt, azok világéletükben erről voltak híresek.
- Amint kirontok, kövessél Lance! Fegyvert készenlétbe és saját belátásod szerint támadj.
Tette hozzá, mielőtt megindult.
- Ó a fffffák és bokrok de nagyon égnek, a mindenségit! - Haraptam el az eredetileg kikívánkozó mondatomat, észbe kapva, hogy gyerek is van itt, majd bólintottam Crispinnek. Odafordultam Wynhez.
- Most maradj itt, jobb lesz ez neked, hidd el. - Majd közelebb léptem a helyhez, ahol Crispin állt az imént. Nem volt kérdés, így látatlanban is tudtam, hogy Tristan a csuklyás alak, így amint körülnéztem, és bemértem a páncélos alakot, rárontottam, amennyiben a társam nem állt pont rossz helyen hozzá. Nagyon kiabálni akartam neki, hogy ne a csuklyás alakot bántsa, de fellélegezhettem egyelőre, mert a páncélost célozta ő is. Amaz meglepetten fordult felém, és a felpáncélozott kezével blokkolta a kardomat.
- Mi a… - Hitetlenkedtem, figyelmen kívül hagyva a többieket. Ez hogy lehetséges?
- Ne illetődj meg, tünde fiú, ezek a szukafattyak mind ilyenek. - Hallottam a németül beszélő férfit, de a hangját nem tévesztettem volna össze senkiével se. Megráztam a fejem Tristan szavaira. Igaza volt, ha van olyan pillanat, amikor nem szabad ábrándozni, az olyan volt.
- Claíomh Solais! - Kiáltotta, a kardján pedig felizzott pár rúna, és a páncélon át egyenesen beleszaladt a katonába. Crispin szintén belemélyesztette a pengéjét, mire a katona elkezdett vadul hadonászni.
- Átkozott pogányok! Hitetlen kutyák!
A másik kettő harcos sikerén felbátorodva kirántottam a kezéből a kardomat, és elüvöltöttem magam.
- Ezen a helyen egyetlen átok van, és az te vagy! Pusztulj! - Ezzel az arcába döftem a kardomat, ezek után pedig eldőlt, mint egy zsák krumpli. Megkönnyebbülten eresztettem le a kardomat, és a másik férfire néztem, aki időközben levette a csuklyáját: nem gondoltam rosszul, tényleg Tristan volt az.
- Örülök a találkozásnak, majd egyszer mesélhetsz magadról behatóbban... sok boldogságot előre, meg utólagosan is... mondd csak, mit tudsz az emberek táboráról? - Vette át a szót Crispin rögtön, majd azért felém is motyogott valamit. - Szép szúrás volt, Láncika.
- Köszi… - Motyogtam vissza Crispin felé, majd Tristanhoz fordultam, a holttestről és a megérkező sárkánygyíkról már szinte tudomást se véve.
- Emlékszel még rám? Lightleafben küzdöttünk együtt, amikor megszállták a Bramblebeastet. A kardodat is kölcsönadtad egy kis időre, ha még emlékszel.  - Vigyorodtam el önkéntelenül, ahogy biccentettem Tristan felé, mielőtt elkezdtem vadul köhögni. - Nem kéne innen kivonulni záros határidőn belül? - Vetettem fel az ötletet.
- Nyugi tündefiú, nem kell ennyire lelkesedned. Nem felejtettelek el. - lapogatja meg Lance vállát Tristan. - Az emberek tábora meg arra van, úgy jó hat lépésnyi láng- és acélfal mögött. Szerinted ez a gyökér egyedül volt? - Rúgott bele egy nagyot az emberbe.
- Nope, teljesen tudatában vagyok, hogy a baj nem jár egyedül... és a Te társaid merrefelé kószálnak? Vagy nekiálltál szólózni? Na mindegy is...
Mondta Crispin, majd elindult visszafelé oda, ahonnan jöttünk. Akkor vettem csak észre, hogy valami fura tárgy van nála, hasonlított valamennyire ahhoz a páncélhoz, amit az emberünk viselt, lehet, hogy az ő fegyvere volt. ~ Ha hullát kell fosztani, Crispint senkinek nem kell féltenie ~ Sóhajtottam magamban a Dornburg toronyban történtekre visszagondolva, majd megborzongtam kissé, de aztán összekaptam magam, és Tristanra néztem.
- Nyugi… pontosan tudjuk, hogy nem, épp ezért vagyunk itt. Nekünk se tetszenek. - Köhécseltem, de egy lesajnáló pillantásra a hulla felé azért futotta. Crispin után néztem, ahogy visszamegy a kislányhoz, eleinte úgy gondoltam, hogy megyek én is, de aztán úgy voltam vele, hogy csak nem hagyom faképnél Tristant.
- Szóval, mi is azon vagyunk, hogy azok az emberek lehetőleg ne sokáig legyenek ott. Egyedül vagy, vagy vannak társaid?
- Nem egyedül, valahol Gynewra is itt volt, csak elvesztettem a tűzben. De igazatok van, vonuljunk visszább, mielőtt megfojt a füst. Utána elmondok mindent, amit tudok.
Gynewra… itt? Jaj de nagyon jó, már csak ez hiányzott. Nagyon reméltem, hogy nem fogok vele találkozni, mert az igen kellemetlen dolgokat szülhet. Felfigyeltem a közeledő kislányalakra, és intettem neki, habár magamban hozzátettem, hogy minek jön ide, ha úgyis megyünk vissza füstmentes helyre nemsokára, de hagytam, hadd lelkesedjen, ha akar, én aztán bele nem szólhattam.

Zephyrantes gyönyörűen mutatott az alkony arany fényeiben. Éppen olyan színt öltött magára, amilyen a sör volt a korsómban. Ahogy sötétedett, ürült ki egyre inkább, én pedig ekkor a frissen sült kenyérért nyúltam az asztalon. A morcos alak, aki korábban nem akart kiszolgálni, enyhén szólva nemtetszéssel figyelt az egyik belső tartóoszlop mögül, mintha csak kémkedne, mintha rosszallaná, hogy mások megadják, amit szépen kérek és most nem az ő markát ütötte a pénzem.
Hát így járt.
- Napkelet lesz nemsokára, ideje kiszállni az álomvilágból. - hallatszott egy hang, amely túlzottan eltért minden mástól, amit láttam és érzékeltem magam körül.
Napkelet?
Körbenéztem. Egészen biztosan alkonyodott, már lila, bordó és vörös színek is vegyültek az odakinti világba, idebent pedig meleg, sárgás fényű lámpások gyúltak sorjában.
 - Vár rátok egy erdő, amit meg kell mentenetek. - folytatta.
Ekkor már nem láttam semmit, nem hallottam semmit, a céltalan, unalmas, meleg és kényelmes sötétség valahogyan mégis fontosabbnak tetszett, mint kideríteni, miféle idegen tévedt be a szobámba és beszélt Napkeletről meg erdő megmentéséről az ágyam mellett...
... Erdő megmentése?!
Talán még életemben nem nyitottam ki a szemem és pattantam fel olyan hamar. Szépen lassan minden bekúszott az emlékezetembe a tegnapról, azelőttről és azelőttről, így amikor már felálltam, teljesen tisztában voltam a helyzettel, amelynek én is a részét képeztem, és ezúttal nem szándékoztam elrejteni büszkeségem egy leheletnyi részét, s átengedtem a komorság-pajzsomon.
- Valaki azt mondta, erdőt megmenteni? - mondtam, bár inkább hangsúlytalan suttogásnak tűnt.
Egyedül egy nagyon halvány mosolyfélével és egy elszánt tekintettel próbáltam jelezni Rheo felé: alig várom, hogy cselekedhessek. Egészen jó érzéssel töltött el nézni a többieket, olyan… furcsán kellemessel, mint amikor egy hosszú séta után hazaérek, és az egyik kedvencem van vacsorára, de átalakították a receptet, és így volt benne valami új, valami olyan, amit eddig kerültem, jobban mondva az került engem.
Tetszik ez a reggel. - jegyeztem meg magamban, miután visszaállt minden a megszokottra, és újfent semmitmondó arccal néztem a társaimat - Nagyszerű feladatra ébredek, és alacsonyan repülnek a piás flaskák.
- Remélem Driseog nem fog azért kinyírni, hogy ha meglocsolom őt... - mondta… vagy inkább mormogta Crispin, akinek szemlátomást semmit nem javult a kedve tegnap óta.
Nem. - feleltem neki gondolatban, mert egyrészt most vettem észre, hogy Driseog nem volt sehol, másrészt pedig nem értettem, miért kérdez Főnix ilyen butaságot - Miért tenné? Csak visszajuttatod az anyagot oda, ahová való; az állati, emberi és egyéb végtermékek pedig cáfolhatatlanul elősegítik a növények növekedését.
- Vedd elő a cipót és a sonkát! - utasította Dracont, aki gondtalanul, bár inkább talán kíváncsian - és éhesen- matatott a sötételf táskájában, aztán amikor megtalálta, amit keresett, neki is fogott a reggelijének.
- Az egy rohadt alma, és nem sonka...eh, mindegy, jó lesz az is...Szóval reggeli közbeni stratégia megbeszélés, vagy mi?
- Tehát akkor mi lesz? - hallatszott az éppen nyújtózkodó Lance hangja, bár meg sem lepett az arca. Mostanra már elkönyveltem magamban, hogy vagy gyűlöl, vagy pedig én vagyok az a dolog a környezetében, aminek egyáltalán nem látja értelmét.
Hát tudd meg, hogy igenis hasznos vagyok! - néztem rá a hajam mögül - Előbb-utóbb úgyis meglátod. Akkor majd nem így nézel rám.
- Valami olyasmi. - felelte Lance, én pedig csak ekkor döbbentem rá, hogy talán már megint elfelejtettem feltenni magamra képzeletbeli álca-maszkomat és minden érzelem kiült az arcomra.
De nem is érdekelt, hogyan nézhettem ki az előbb, akkor is rettentő büszke voltam magamra, még úgy is, hogy tudom, az ölés, ha nem táplálékszerzésből tesszük, meglehetősen nagy bűn az értékrendem szerint. De az erdő megsértése még nagyobb.
Azt se néztem, mit veszek elő a táskámból, csak tessék-lássék túrtam bele, miután egy köszönő - és egyébként nagyon hálás, bár remélem, annyira nem látszott - biccentéssel kifejeztem, mennyire jól tette, hogy idedobta a bort, amit egyébként sikerrel kaptam el (legalábbis nem annyira ügyetlenkedve, mint mikor az éjgyilok repült felém), és két - bevallom, jó nagy - korty után... hát, nem tudtam, mit csináljak. Adjam vissza vagy nyújtsam át Lance- nek, mert ő következik a sorban? Fogalmam sem volt, mi lenne a helyesebb és egyáltalán nem szándékoztam magamra hozni a szégyent olyasmivel, mint a tegnapi ződes mutatványom, így inkább kérdő tekintet kíséretében ismét végignéztem rajtuk.
Semmi bajom nem lenne a társasággal, ha nem ütköznék folyton ilyen problémákba. - morogtam magamban.
- Ha gondoljátok. - mondta Rheo ekkor, aki feltűnően… nem is tudom, cselekvéstelennek látszott, mintha nem lenne szüksége élelemre.
Vajon ő is a fényből készíti magának a táplálékot, mint a növények?
 - Csak ne nagyon kényelmesedjetek el, minden itt töltött perccel egy újabb fa dől el és az emberek egy újabb lépést tesznek befelé, a városaitok felé. - tette hozzá, mire akaratlanul is felgyulladt a tűz a mellkasomban. Harag és védelmezési ösztön.
- Éhgyomorral neki állni az útnak pedig az öngyilkosság egyik legjobb formája. De, gondolom, ha sétagaloppolás közben kajálunk, végül is, az is megteszi úgy-ahogy. Milyen messzire is kell mennünk?
- Felőlem ehetünk menet közben is, de enni muszáj.
- Hmm...ez a dög igazából egy ilyen macska-kutya keveréknek indult, aztán menet közben valószínűleg túl sok disznóságot látott és most egy lett velük. Hagyd már abba a csámcsogást...
Igen erős késztetést éreztem a nevetésre, ugyanis a kis sárkánygyík nem mutatott hajlandóságot engedelmeskedésre, de elnyomtam magamban. Éppen elég olyan dolgot tettem már, amit társaim furcsának tarthattak, és egyébként nem érdekelt volna, de most fontosabb volt az, hogy befogadjanak, elfogadjanak, része legyek az egésznek, különben a kis csapat számára tényleg hátráltató tényezőt jelentek majd, olyat, akinek nem kellene itt lennie.
- Ott rohadjál meg... - tette hozzá a bérgyilkos, aztán útjára indított pár darab kenyeret - Indulásra úgy-ahogy készen!
A kenyér pontosan a számba érkezett. Legalábbis úgy hajoltam, hogy ez megtörténjen, egyúttal, mivel Mr. Kalver még mindig tudomást sem vett rólam, Rheo pedig a haladást sürgette, elindítottam útjára a flaskát, vissza a gazdájához, aztán amilyen gyorsan csak tőlem telt, eltüntettem a kenyeret.
- Szintén. - válaszolta tünde röviden és elfoglalta magát a felé repült élelemmel.
Ameddig nem néz rám, nekem megfelel, bármit is akar. Persze azon kívül, ha esetleg kitalálná, hogy menjek haza.
- Messzire? - kérdezte Rheo Crispintől, pontosabban inkább válaszolt - Gondolj arra, amennyit idefelé jöttünk, éjfi. És még egy kicsit. De ezúttal lesz egy kis segítségünk, viszont sem enni, sem gondolkozni nem lesz időd. Bármit akartok tervezni, most van az ideje.
Valahogy nem tudtam sehová sem tenni azt, amit Rheo mondott az út lerövidítéséről, és mivel semmilyen rajtaütésben vagy más jellegű tervezésben nem vettem részt, inkább meghagytam a szót és vele együtt a kezdés jogát is a két férfinek, akik - zsoldos és bérgyilkos lévén - biztosan sokkal többet értettek ilyesmihez, mint én.
Bólintottam, jelezvén, hogy - a kenyeret leszámítva - tényleg nem fogok nekiállni enni, bár meg kell mondjam, igazán nehezemre esett. A Természet után enni és inni szerettem a legjobban, de ha menni kell, hát menni kell.
- Bármilyen terv is születik, követni fogom. - mondtam zárásként, utalva rá, hogy inkább nem vennék részt a megalkotásában.
- Első körben örülnék, hogy ha eljutnánk a nevek használatához. - jegyezte meg a sötét tünde ekkor.
Talán ez zavarta ennyire?
- Valahogy a Crispin-re jobban hallgatok, vagy ha nagyon szükséges, a Cyne-ra is, az éjfit meg hanyagolhatnánk, legyél szíves? - tette hozzá, aztán pedig teljesen Lance Kalver-re irányította a figyelmét.
- Ugyebár nekünk csak az Ordo Draconis-t kéne egy kicsit megzavarnunk és valahogy kiiktatni Demiphones-t. Azonban fejetlenül berontani a táboruk kellős közepére teljesen hülyeség lenne. Én, bármilyen bunkón is hangzik, hajlandó lennék megkockáztatni még pár órát, hogy alaposabban felmérjük a terepet...még ha ez azzal is jár, hogy további utat tesznek meg eközben az emberek az erdő belseje felé. Ha azt a felvetést követnénk, hogy megbérgyilkolom Demiphones-t, akkor ahhoz egyedül az éjszaka leple az alkalmas. Tehát, Rheo, nem tudom, hogy milyen úton gyorsítjátok fel az utunkat, bár gondolom Driseog is szerepet fog játszani benne...de jobb lenne, hogy ha az emberi tábor külső peremétől legalább egy-két mérfölddel távolabb már megállnánk.
- Szerintem se rontsunk fejjel a falnak. Először derítsük ki, hol ez a legyilkolászandó egyed, én akkor elvonom a nagyérdemű többség figyelmét, amiben remélem, hogy lesz segítségem. Te pedig addig tedd azt, amiben a legjobb vagy, hátulról szúrd meg.
Vajon most ezzel arra célzott, hogy ott akar tudni az oldalán? - elmélkedtem magamban, de aztán csakhamar betudtam ezt egy Rheo felé irányuló utalásnak. Ugyan miért is kért volna tőlem ilyet Lance, ha szemmel láthatólag inkább megszabadult volna tőlem?
Már egészen elfogadtam, hogy Crispin sem akar bevonni, mármint egyáltalán nem, ami pedig azt jelentette, hogy hazudott, amikor találkoztunk. Hogy nem mondott igazat, amikor arról beszélt, hogy hisz bennem, ez pedig valamiért… szomorúsággal töltött el harag helyett, így meglehetősen meglepődtem, amikor hozzám szólt, megcáfolva az éppen kialakulóban lévő kételyeimet vele kapcsolatban. Nem vetettem én meg a hazugságokat… csak nem szerettem, ha velem szemben alkalmazzák.
- Wyn, nem azért vagy itt, hogy csak vakon kövess bármiféle tervet. Persze, még nincs tapasztalatod az ilyen dolgokban és kár, hogy most részt kell venned benne...de hármunk közül Te vagy az, aki a legjobban az erdőre van hangolva. Nem tudod az állatokat, vagy akár a növényeket felhasználni információ szerzésre? Kémkedésre? Bármire?
Már meg akartam jegyezni, hogy ''De, nagyon is képes lennék segíteni, csak semmi értelmét nem látom úgy kideríteni mindenfélét, hogy a kedves barátod annyira sem erőlteti magát, hogy legalább ne nézzen levegőnek.'', amikor meghallottam Rheo hangját.
- Ahogy akarjátok.
Felemelte a kezeit, behajlította őket és igen furcsa ujjmozgatásait figyelve egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami furcsa írást bámulok, amit még csak elolvasni sem tudtam, és biztosan állíthatom, hogy nem azért, mert olyan magas szintű embernyelven fogalmazták. Semmi köze nem volt hozzá, ahogyan a mi nyelvünkhöz sem.
Talán ez az ősi tündék nyelve. - tanakodtam magamban, de biztos válaszra nem jutottam és igazán nem is volt időm megkérdezni, ugyanis a jelenség még korántsem ért véget ennyivel.
- Glacadh le Sciatháin... - mondta hamarosan Rheo, én pedig - talán ösztönösen - meg sem próbáltam értelmezni, egyszerűen elfogadtam, hogy számomra nincs jelentésük.
Legalábbis ha elvonatkoztatunk attól az egyáltalán nem hétköznapi ténytől, hogy valamiféle kékeszöld indarengeteg követte a furcsa, dallamos szavakat és egykettőre mindenhol ott volt, ahol eddig az ismerős, megnyugtató erdőt láttam magam körül.
- ... Siúl!
A tövisek ekkor már forogtak, én pedig szédültem, de harcoltam a késztetéssel, hogy másfelé nézzek, ugyanis a látvány sokkalta érdekesebb volt annál, hogy feladjam egy kis rosszullét miatt.
Rheo tehát biztosan nem emberül beszélt, mert a nagyját értenem kellett volna, és a furcsa látványt sem tudtam mire vélni, azt meg végképp nem, hogyan kerültünk hirtelen ott-ról az itt-re, ami eddig az ott volt, küldetésünk célállomása. Vagy legalábbis a környéke. Nem akartam tudomásul venni, hogy oda a biztonságot nyújtó belső erdőrész és visszasírtam a tövisek jelentette kínzó, mégis megtisztelő bezártságot. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy még mindig növények vettek körül... illetve, hogy végül nem mondtam ki, amit az előbb akartam. Bizonyára nem hiányzott volna egy csapat-veszekedés. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem hagyom szó nélkül a dolgot. Legalábbis most még úgy hagytam.
- Tudok olvasni az állatok gondolataiban. Az érzéseikből következtetek. - nyögtem ki végül, egyébként sem volt értelme tovább takargatni, amikor már mindenki tudta, hogy félvér vagyok - És szívesen meg is teszem, csak azt nem tudom, hogyan adjam át az információt nektek, ha már nem leszünk egy helyen.
Próbáltam valami értelmeset hozzáfűzni az imént történtekhez, de annyira nem értettem - és annyira lenyűgözött -, hogy csak ennyit tettem hozzá végül:
- Különös és csodálatos varázslat volt, örülök, hogy láthattam.
- Fene a beles fajtádat... - hallottam a bérgyilkos szavait, de annyira az iménti varázslat hatása alatt voltam még, hogy nem is igazán értettem, mi történt - Nagy eséllyel csak a felháborodásukat tudnád kiolvasni belőlük, de még ki tudja, akár hasznos is lehet. Tudnunk kell azt, hogy kiben milyen potenciál lakozik, ha erre akarunk egy tervet építeni.
- Teljesen egyszerű, jössz velünk végig, legalábbis a felderítés részén a dolognak, akkor igazán fontos, amit tudsz, nem akkor, mikor már az elkészült tervet visszük végbe.
Kicsit meglepett, hogy Lance hozzám szólt, egyenesen hozzám, de eddigre már túlságosan sok büszkeséget éreztem magamban ahhoz, hogy személyesen neki válaszoljak. Ameddig nem értem meg őt, nem akartam különösebben érintkezni vele. Valamiért féltem, hogy nevetség tárgyává tesz vagy lenéz... Pedig engem senkinek sem kéne. Eljutottam idáig. Nem tarthatnak bezárva többé.
- Milyen irányba helyezkedik el az emberek tábora? A többit majd helyszínen úgy is meglátjuk, hogy még is, mekkora erőkkel rendelkeznek. Azt tudod Rheo, hogy nagyjából mennyi idő, mire lakott települést érnek el?
Rosszul csináltam. - gondoltam, és még sokáig rágtam elmémben a szavakat, amelyek azt súgták, talán minden olyasmiről vallomást kellett volna tennem, ami hozzájárulhat az ügyünk sikeréhez. - De még nem késő kijavítani.
- Talán meg tudnám mondani, merre tartózkodnak többen és merről lenne érdemes kivitelezni a tervet. De ehhez több állat kell, egy biztosan nem járja körül az egész területet. Kivéve, ha... - mondtam, majd kis gondolkodás után hozzátettem - megidézem a hollómat és megmondom neki, hogy repülje körbe a tábort.
- Oké, a hollós ötlet jó lehet. Dracon túlságosan is feltűnő lenne ezen a terepen.
- Kövessétek a hőhullámokat. De ha segítség kell, arra. - válaszolta Rheo a sötét tünde előbbi kérdésére.
Hőhullámok... nem értettem, mire gondol Rheo, de azért megpróbáltam eldönteni, melyik irányból jön a legmelegebb, elindulni azonban nem akartam. Annyira szerettem Tünde-erdőt, még a végén visszaindulnék a közepe felé tévedésből.
- Hőhullámok? Tehát már égetik az erdőt...legalábbis gondolom én.
Égetik. - visszhangzott elmémben a szó, mint amikor valaki jó erősen rávág kalapáccsal egy fémlemezre.
Abaddón kúszott elő tudatom sötétjéből, pontosabban a lángjai, ugyanis amikor alkalmam lett volna rá, nem néztem meg, hogyan fest az angyalsárkány és nem is bántam. Egyedül az volt a fontos, hogy Andromedának köszönhetően sokkal tisztább képet kaptam arról, mit miért tesz az emberek istene. Azt nem mondtam volna, hogy az ő tüzéért nem haragszom, hiszen így vagy úgy, de ártott az erdőnek, ami azonban megkülönböztette őt a bűnösöktől, maga az ok volt. Az emberek ostobaságai miatt kényszerült erre, mert, mint anya, nem tudta tovább nézni a gyermekei marakodását. Az emberek tüze szülte az ő tüzét. És nem tanultak belőle, mert még most is égetnek…
Félrefordítottam a fejem, hogy haragom néhány pillanat erejéig kiülhessen az arcomra és távozhasson belőlem.
- Oké, akkor indulunk abba az irányba. Dracon, te hátra maradsz Wyn-nel. A hátunk mögül szerintem egyelőre nincs támadás veszély, így javasolnám, hogy én megyek elől, Lance követ engem lemaradva pár méterrel, Wyn, a csapat nem fegyverforgató tagja pedig kényelmes tempóban követhet minket, közben a kis csőrikéjével bűvészkedve.
- Nekem nincs több kérdésem, indulhatunk.
Teljes mértékben elfogadtam Crispin feladatkiosztását és egyet is értettem vele. Nem voltam büszkeség és tettvágy híján, de nem is akartam elszúrni ezt az egészet. Hagytam magamban szétáradni azt az erőt, ami Rheo, Crispin és - még - Lance szavaira - is - felszabadult bennem, majd intettem a már ismert kis sárkánygyíknak, amolyan üdvözlésképpen. Nem tudtam, hogy ételnek nézi-e, de úgy éreztem, jobb lesz, ha inkább még most megidézem a hollót, amíg megtehetem és semmi más nem vonja el a figyelmem.
Nos, nem volt oda túlzottan a boldogságtól a sárkánygyík láttán, de azért odatelepedett a vállamra. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki néhanapján valóban biztonságban érezte magát mellettem. Persze ez nem gátolta meg abban, hogy ne csattogtassa a csőrét a fehér tollas-pikkelyes állat felé.
- Wade. - szóltam rá halkan, de erélyesen, mire kisvártatva abbahagyta és inkább a helyzet értelmezésével foglalta el magát.
Szótlanul, pattanásig feszült idegekkel mentem tovább, fokozatosan érzékelve a hőség növekedését. A fény bántotta a szemem, talán még sokkal jobban is, mint ahogyan szokta, de ezt betudtam annak, hogy a haragom nyilván már régen eluralkodott bennem.
Csak várjatok, már nem sokáig égethetitek a MI erdőnket! - morogtam magamban, amikor végre feltűnt a sok furcsa zaj. Olyan volt, mint amikor két fegyveres összeverekedett a piacon, csak sokkal hangosabb és sokkal többen vettek részt benne. Harcoltak, csak tudnám, kik és miért. Az emberek saját maguk ellen? Nem... inkább tündék... talán ők haragudtak meg rájuk az égetésért. Elfintorodtam. Vagy ezért az istentelen szagért.
- Eldr! - szakította meg gondolatmenetemet egy kiáltás, ami úgy vált ki a láthatatlan harcból, mint ahogyan a kés kettészeli a kenyeret.
Igazán érdekes csatakiáltás.
Kicsit lemaradva tőlük, de megálltam, figyelve, mit csinálnak... de bár ne figyeltem volna! Crispin feje csak úgy semmivé lett, én pedig már a botom felé nyúltam, s megdermedtem egy pillanatra, mert azt hittem, valamiféle támadás levitte a fejét a testéről. Lance nem kiáltott fel, szóval talán nem történt baj, kivéve, ha nem volt képes feldolgozni a látottakat.
Nem mintha én képes lettem volna, de bíznom kellett... csak miben? Semmi magyarázatot nem találtam és most azonnal tudnom kellet! Túl fontos volt annak az estének az emléke, amikor találkoztunk a bérgyilkossal és túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy annyiban hagyjam a történteket. Lassan, lopakodva, de azért igyekezve odakúsztam Lance közelébe, hallótávolságon belülre.
- Ugye nem történt vele semmi baj? - kérdeztem tőle, igyekezve arra, hogy semmi érzelem ne hallatszódjon a hangomban.
Pedig dühös voltam, fájt a szemem a lángok fényétől, aggódtam Crispin miatt és meg akartam érteni Lance Kalvert.
- Nem, varázslat, egyben van, ne aggódj érte.
És csakugyan, a bérgyilkos feje hamarosan megint ott termett a nyakán, mintha soha nem is veszett volna el.
- Két harcoló alak...egy páncélos ember és egy csuklyás alak. - mondta Crispin majd valamiféle készülődésbe kezdett, de igazán nem figyeltem oda - Amint kirontok, kövessél Lance! Fegyvert készenlétbe és saját belátásod szerint támadj.
- Ó a fffffák és bokrok de nagyon égnek, a mindenségit!
Nagyon örültem, a helyzet ellenére is, amiért azt hallottam a zsoldostól, hogy ő is törődik a tűz pusztításával, annyira, hogy még a tartásomat is elvesztettem vele szemben. Talán neki is rossz napjai voltak, mint Cris...Cyne? Szóval talán ő is és a sötét tünde is nehéz napokat éltek meg.
- Most maradj itt, jobb lesz ez neked, hidd el.
Lance szavai megnyugtattak, illetve az is, hogy megint láthattam Crispin fejét - már amennyit láttam azoktól az átkozott lángoktól -, de ami a legkevésbé sem rendelkezett rám nyugtató hatással, hát azok a szavak voltak. Így, felderítés és miegyéb nélkül belesétálni a tüzes káoszba?!
Szemlátomást nem kérnek a segítségemből…
Nem repestem a boldogságtól, amikor eltűntek szem elől, a parancs ellenében pedig nem cselekedhettem, így jobb híján felküldtem Wade-et a levegőbe, meghagyva neki, hogy kerülje az életveszélyes helyzeteket és amint lehet, térjen vissza. Épp eléggé aggódtam már két társam miatt, akik odakint tartózkodtak, a takaráson kívül.
És ha már az egyedüllétnél, illetve Dracon társaságánál tartottam, rá kellett ébrednem, hogy Rheo-t sem látom magam körül.
Remek. - gondoltam - De legalább tudok tanulni abból, amit Wade gondolataiból hámozok ki. - nyugtattam magam, többé nem is ügyelve a környezetemre. Senki sem volt itt, a tűz pedig valószínűleg már olyan régóta égett, hogy az összes állat elmenekült.
Ameddig kettesben voltam a sárkánygyíkkal, erős késztetést éreztem, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e vele, legalábbis abból a célból, hogy vissza tudjam tartani valahogyan, ha igyekezne kereket oldani a tűz miatt. Nem ismertem, de azzal tisztában voltam, hogy egy állat sem túlzottan nyugodt ilyenkor. Már éppen elszántam volna magam a cselekvésre, amikor Wade visszatért a felderítésből. Két alakot látott csak Crispin és Lance mellett, egy fémbe öltözött idegent és egy furcsa alakot még furcsább fém valamivel a kezében, ami nem olyan szokványosan kinéző fém valami volt, mint másoknál. Valamit kiadott magából, mint ahogy egy forrásnál a talajból feljön a víz, ami éppen olyan volt, mint a tűz az erdőben, ám többet és konkrétabbat nem igazán tudtam megérteni. Csak nem okádott tüzet a rejtélyes alak kardja... de amit még fontosabbnak tartottam, annak konstatálása volt, hogy talán csak két ellenség tartózkodik a két férfi közelében.
- Menj, nézd őket. De siess. - mondtam, bár nem mintha értené, csak már kínzott a tehetetlenség. Úgy terveztem, segítek, de jelen helyzetben csak inkább hátráltató tényezőnek éreztem magam.
Talán igazuk volt. - ütötte fel a fejét bennem egy gondolat - Otthon kellene maradnod, mert nem vagy képes semmire.
A hozzám legközelebb lévő fa törzsének döntöttem a hátamat és igyekeztem kitisztítani a fejem. Nem veszhettem most bele a kétségekbe, és még kevésbé sem engedhettem azok meglátásainak, akik nem vették a fáradságot, hogy megismerjenek. Igenis életre való és hasznos voltam. Csak még nem találtam ki, hogyan legyek az.
Mindhárman a fémembert támadták, ami még úgy is meglepett, hogy Wade gondolataiból kiindulva, melyek szerint a furcsa fegyveres alak nem Crispin-t és Lance-t vette célba, a másik idegen határozottan nem az erdőt gyújtogatta. De ez önmagában nem jelentett volna semmit. Megsimítottam a holló fejét.
- Ügyes voltál. De van egy olyan érzésem, hogy ennyivel még nem ért véget. - mondtam, teret engedve annak az énemnek, aki habozás nélkül beszélt falhoz, bokrokhoz, tárgyakhoz, csak hogy úgy érezze, valaki meghallgatja. Wade is hallgatott, aztán ismételten felreppent, amikor végzett a víz tenyeremből való kiivásával. Akármennyire is idegeskedtem és küzdöttem az ostoba gondolataim ellen, semmin nem javított volna, ha hagyom, hogy az állatoknak baja essen és ebbe a hőség ártalma is beletartozott. Dracon felé fordultam és ismét kiöntöttem egy kis vizet a kulacsomból, amit a táskámból halásztam ki. Nem akartam csalódást okozni Crispin-nek, aki rám bízta őt és magamnak sem, azzal, hogy beleveszek a butaságba és elsiklom a lényeg felett: Úgy kellett felfognom ezt, mint egy próbát. Nem harcedzettségről, hiszen az nekem nem volt, hanem higgadt, ésszerű gondolkodásról, és ami számomra a legfontosabb volt: a természet védelméről.
Nem fogok elbukni. - gondoltam, majd két társamra koncentráltam - Ti is járjatok sikerrel.
A sárkánygyík valóban közel sem volt nyugodtnak mondható, sőt, egyre inkább latolgattam magamban, hogy rá kell vetődnöm, ha visszafelé kezdene szaladni. Csakhogy amikor vízcseppeket szerteszét hintve megpróbáltam guggolásból felugrani és útját állni, a kis fehér tollas fogta magát és egyenesen Crispin és Lance felé repült el.
Csak néztem, hallgattam, néztem, aztán sóhajtottam.
És még attól féltettem, hogy megijed a tűztől, erre az irányába repül.
De a megkönnyebbülésem, hogy nem kell sárkánygyíkkal harcolnom a maradásért, azonnal aggodalomba torkollott. Vajon azért ment a társaim után, mert érzett valamit, amit én nem? Bajba kerültek? Nem értettem a dolgot, Wade gondolataiban csak két ellenségnek tűnő személy szerepelt, a furcsa kardos pedig a segítségünkre volt.
Lehet, hogy egy ravasz mágiahasználó, aki felhasználta őket arra, hogy legyőzzék az ellenfelét?! - próbáltam magyarázatot találni arra, ami történt, vagy történhetett.
Wade néhány pillanat múlva tért vissza, azt a tényt megerősítve, hogy nem álltak újabb támadás alatt, pontosabban az idegennel szemben foglaltak helyet és egyáltalán nem csináltak semmi olyasmit, amiről harcra lehetne következtetni. De ha nem járt a közelben senki, elmúlt a veszély és... a fém alak összedőlt, miért nem tértek még vissza elmondani, hogyan tovább?
Haszontalan vagy. - vágott közbe egy szigorú hang.
Elpakoltam és továbbra is a fát támasztva néztem magam elé.
Nem vagyok! - feleltem.
Hátrahagytak. Fogadd el. Az vagy.
- Nem vagyok!
Éppen elegem volt már ebből. Otthon sosem mondták ki, de talán még rosszabbnak is mondtam volna ennél a hangnál, mert úgy pátyolgattak, mintha még mindig az a tízéves, mit sem értő, félős gyerek lennék, aki nem tud magára vigyázni. Azért jöttem, hogy bizonyítsak, nem azért, hogy engedjek a lelkiismeretem hazug oldalának, amelyik azt akarja velem elhitetni, amit soha nem akartam elhinni magamról. Mert nem volt igaz.
Wade csapott egyet a szárnyával és olyan furcsa, szinte már földöntúli hangot adott ki magából, hogy kezdtem megijedni, ő is érti az én gondolataimat, és nem csak fordítva.
Az kéne még...
Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki rosszul van vagy nem is tudom, és csak aggódott értem, a maga módján.
- Menj. - mondtam neki - Tudnom kell, mi folyik ott kint.
Valójában én is menni akartam. Mindössze azért nem tettem meg, mert most már Lance-nek sem akartam csalódást okozni.
Olyan kínzó módon még sohasem kellett tartóztatnom magam valamitől, így nem is róhatta fel nekem senki, hogy csak rövid ideig voltam képes ellenállni. Néhány perc után, szellemileg kimerülten fürkésztem a bokrokat félig becsukott szemeimmel, hátha találok egy könnyű utat kifelé, ami remélhetőleg nem vakít el nagyon. Még nem volt meg a végső döntés, amikor hirtelen Crispin termett előttem és valami mosolyfélét produkált, de olyat, ami arra emlékeztetett, mintha egy kedves idegen volna, aki lecövekel az édesanya mellett és megpróbálja megnyugtatni a pityeregni készülő kislányt.
- A közvetlen veszély elmúlt...
És alighogy ezt kimondta, visszatért a kis szökevény, aki egészen úgy festett, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy le fogják szidni.
- Talán bocsánatot kérhetnél tőle, amiért csak úgy leléptél...amikor az Ő gondjaira bíztalak. Mondtam, hogy maradjál itt, Draci!
Örültem annak, amit hallottam tőle és átengedtem az álarcomon azt a kis mosolygást, amit Dracon és a gazdája váltott ki bennem. Furcsa volt, hogy pont itt, pont most és pont ezért mosolyodtam el, de megtörtént és azt akartam, hogy ezt lássák.
- Ja, és van egy új szövetséges...asszem. Gyere, beszéljük meg a továbbiakat.
- Jól van na, nincsen semmi baj. - mondtam, egészen odahajolva a fehér tollas állathoz, aki felém közeledett - De amit Crispin kér tőled, az parancs. Örülök, hogy minden rendben. - tettem hozzá felkelve és visszafordulva a sötét tünde felé - Tényleg lángokat okád a kardja?
- Hát...nem nevezném kardnak… - felelte a sötét tünde, én pedig végignéztem a fegyveren, akármi is volt az.
Rendelkezett egy csőszerű résszel, de egyébként megmondani sem tudtam volna, hol az eleje és a vége, hogyan kell fogni vagy egyáltalán hogy működik. Egyvalamit azonban megtanultam ebből a kis félreértésből: sokkal jobban kell igyekeznem és rengeteget gyakorolnom, hogy jobban menjen a gondolatok értelmezése, különben tényleg nem lehet majd kémkedésre használni az adottságom.
Biccentettem, amolyan jegyzet-magamnak-féle jelentéssel, csak úgy, szinte alig kivehetően, aztán felkaptam a hátizsákomat és tekintve, hogy ez egy határozott kilépési engedély volt, szapora léptekkel indultam meg felmérni, mi van azon túl, amitől eddig nem láttam semmit. Amikor kiértem és megláttam a páncélos holtteste körül Lance-t és az idegent, kicsit azért elbizonytalanodtam. Jó volt részt venni ezen a küldetésen, de azért ennyi találkozásra nem készültem fel.
És ennyi vérre sem.
Kifordított, értelmetlen okokból kifolyólag azt hittem, hogy egy friss halott vérben úszó látványa azt a rémületet fogja majd kiváltani belőlem, amit Lunasa halála kapcsán éreztem. Micsoda butaságokat tudtam én összehordani magamnak! Hiszen nem is láttam a testét sohasem. Mindössze a helyszínt és néhány vörösre festődött rongyot.
Mindegy. Vissza a küldetéshez… - figyelmeztettem magam és enyhén megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolat utolsó morzsáitól is.
Wade éppen ekkor röppent vissza a vállamra, ahonnan azonnal szemlélődni kezdett, na meg csapkodni a szárnyaival, aminek én nem annyira örültem, de már megszoktam tőle.
Hasznos vagyok. - feleltem büszkeségtől és dactól duzzadó gondolati hangon a csúnya lelkiismeret-féleségnek - Jegyzetelj, ha nem hiszed.

Alighogy odaértem volna Lance-hez és a társaságában álldogáló alakhoz, gyakorlatilag már visszavonulót is fújtunk, aminek őszintén szóval rendkívül örültem. Viszont ezzel egyidőben úgy éreztem, mintha csalódottság vert volna bennem gyökeret: többet akartam tenni, többet gyakorolni, több dolgot kitalálni, amivel elősegíthetem a küldetés sikerét. Volt rá időm, amíg Crispin és Lance harcoltak, volt, amíg meneteltünk és volt-volt-volt egész eddigi druida tanoncként töltött napjaim mindegyikén.
Talán nem vagyok olyan okos, mint gondoltam…
De a vér, füst és forróság egyvelegétől kellő távolságban tudva magam, azonnal újabb problémába ütköztem. Persze előbb még konstatáltam, hogy Rheo is előkerült… akárhol is tartózkodott eddig; és azonnal szembe is állította magát azzal a férfival, akivel Lance beszélgetett...?
- Átkozott és áldott vagy egy személyben. - mormolta a thuata furcsa mosollyal, kezét a másik arca felé közelítve, miközben az idegen úgy nézett mindenkire, mintha segítséget várna.
Mi van...
- Nem kell félni tőle, nem bánt. Legalábbis a tapasztalat azt mutatja…
Csendesen álldogáltam, immár tőlük két lépés távolságra, ha esetleg az a valami, amiről Rheo beszélt, túl fontos volna ahhoz, hogy ne verekedjenek meg érte. Szóval csak vártam és reménykedtem, hogy nem lesz semmiféle feszültség a történtek gyümölcse és összefontam a karom a melleim... akarom mondani azok előtt, amiknek ott kellett volna lenniük. De nem voltak.
Lance viszont igen, és azóta, hogy kilépett Crispin után a csatatérre, fogalmam sem volt, mit gondolhat rólam. Na persze az sokkal jobban idegesített, hogy valamilyen tréfás belső késztetés hatására most már az ő szavainak is engedelmeskedni akartam. Azt hiszem, elkezdtem tisztelni, ahogy a sötét tündét és Rheo-t?
Azonban úgy tűnt, nem csak én gyanítottam itt olyasmit, aminek különösképpen nem ilyen helyzetben kellene megtörténnie, bár igazán keveset hallottam abból, amit Crispin motyogott. Mindössze egyetlen szót.
- … harmatfű…?
Ismertem a növényt, hogyne ismertem volna. Mostanra csúnya is lett volna tőlem, ha nem tudom magam elé idézni a felépítését, szaporodását és egyéb jellegzetességeit. Ami az igazi gondot jelentette, hogy nem értettem, miért mond ilyesmit a bérgyilkos egy nyilvánvalóan olyan jelekről árulkodó mondatban, amely valószínűleg azt tükrözhette, amitől én is tartottam.
És, mintha csak a gondolataimból, az elmémből emelkedett volna ki a látvány, mint valami rémkép egy álomban, amit sosem mondtam volna valóságnak, Rheo furcsa kacsokat növesztett az idegen arca körül és újból megszólalt.
- Te ostoba félvér féreg! Meg merted sérteni a nagy Driseogot, annak ellenére, hogy megszületned is hiba volt!
A férfi sem maradt tétlen, egy jól irányzott mozdulattal eltávolította magáról az indákat és kardot rántott Rheo-ra.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos lesz a helyzet… - jegyeztem meg nagyon óvatosan, még akkor is, ha csak gondolatban tettem.
- Elegen firtatták már a származásomat, te erdei boszorka! Nem fogom egy sétáló virágoskerttől elviselni.
- … tévedtem… - csíptem el valamicskét Lance igen halk szavaiból, amelyeknek kénytelen voltam igazat adni. Az egész kép, amit Rheo-ról - és a segítőkész kardját szorongató illetőről -  az eddigiek alapján alkottam, kezdett rohamos ütemben megváltozni.
Megjegyezni: Rheo szemmel láthatólag utálja a félvéreket. Ismét megjegyezni: A szövetséges-féleség nyilván az említett félvér és... ha bántotta Driseogot, az hiszem, nem kedvelem.
- Nyugalom legyen! Tényleg most akarunk egymásnak esni? Ha az emlékezetem nem csal, Demiphonest kell semlegesítenünk, idézem, „ez Driseog alkuja”. Tristan pedig ebben még akár segíthetne is, ha nem tennéd el éppenséggel láb alól! - de úgy tűnt, a zsoldos itt még nem fejezte be - - Milyen sértésről beszélünk?
Hát, az engem is érdekelne.
De mivel túlságosan kuszának találtam a dolgot, - és Wade-en kívül nagyjából semmim nem volt, amivel védekezhettem volna Tristan ellen, ha esetleg nem tetszett volna neki, amit mondani akarok, egyelőre csendben ma.... legalábbis ezt akartam tenni, mert Rheo... ijesztő volt, pont olyan ijesztő, mint azok, akik ujjal mutogattak rám és számításba se vettek odahaza. Ez pedig... akármit is művelt az a férfi Driseog-gal, felmérgesített.
Wade is észlelte a helyzetből áradó érzelmeket, csapkodni kezdett a szárnyával, belerikácsolt a fülembe, aztán felrepült a hozzám legközelebbi fára, én pedig csak egy morgást hallattam, valami olyasmit, hogy ''Ennek tényleg nem most lenne itt az ideje, akármi is történt.'' Ettől függetlenül még tettem két további lépést hátrafelé, mielőtt folytattam volna, már hangosabban.
- Sokkal nagyobb baj fog történni ennél, ha most nem adjuk bele minden erőnket az erdő megmentésébe.
Ekkor vettem észre, hogy Crispin keze már egy ideje elmerült a táskájában, most pedig előhúzott egy aprócska harangot, amit egyetlen pislogásnyi késlekedés nélkül Lance felé lóbált.
- Mondd azt, hogy nem kell ezt bevetni és épeszű és ésszerű felnőttek... - itt rám nézett, aztán köhintett egyet, de azonnal el is fordult.
Ugye nem azt akarod mondani, hogy tettem valami olyat, ami nem méltó felnőttekhez…?!
Legalább nem adott alkalmat, hogy megkérdezzem, mert azonnal folytatta. De később még mindenképpen rá akartam térni erre. Legalábbis kiemelni, hogy a magasságom nem tükrözi az életkoromat, sőt! Ha tükrözné is, közel sem viselkedtem olyan idiótán, mint sok felnőtt… mármint nálam idősebbek.
-...módjára tudjuk ezt megbeszélni. Akármivel is sértette meg az itt jelenlévő úriember Driseog-ot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akaratlagosan csinálta, vagy ha még is, hát akkor ahogy Lance Kalver úr említette az előbb, segít nekünk semlegesíteni azt a Ordas Draci szektás alakot és utána jöhet a kisujjas békekötés. És akkor, ahogy Wyn is megjegyezte, apait-anyait... beleadva szépen megmentjük az erdeinket a csúnya kerekfülűektől és vidáman leülünk egy kancsó borra ...megbeszélni a fejleményeket és élményeket.
El nem tudtam képzelni, mit akart kezdeni a bérgyilkos egy pici haranggal. Csak nem kedvjavító zenélésre készült… Mindenesetre Rheo nem volt túlságosan oda az ötletétől, amit nem értettem, hogyan tudott kitalálni.
- Ha még egyszer... az Idegen Isten erejét... mered használni rajtam... - mondta, még nagyobb kérdéseket felvetve bennem.
- Idegen... Hadd találjam ki. Te egyike vagy azoknak az őselfeknek, akikről az apám mesélt. Akik azt hiszik Veronia a kínok kínja, a tövislény meg egy isten. - közölte Tristan, majd eltette a fegyverét - Az erdőt akarod megmenteni, tündelány? Rossz pártfogót találtál. Ez a boszorka nem törődik más erdeivel. Csak az isteneivel, azokkal a félőrült ősszellemekkel, akiket annak hisz. De igazatok van.
A testbeszéde egyértelműen rávilágított arra a problémára, amit az előbb említettünk. Legalábbis, biztosan szó volt róla, mert különben nem mondta volna, hogy igazunk van. Azonban… annyira, de annyira megmondtam volna Tristannak, hova tegye az ilyen válaszait, ha egyetlen okot nem szolgáltatott arra, hogy megbízzak benne és elhiggyem, amit Rheo-ról mond. Igaz, Rheo sem tett semmi olyat, amivel ténylegesen elnyerhette volna a bizalmam, de ha már itt tartunk, Lance és Crispin sem tettek ilyet, hogy így fogalmazzak. Kimondottan nem, sőt, senki sem, még az apám sem, aki közel hét évig egyedül nevelt. Az egyetlen, akiben bíztam, az erdő volt és.... és.... úgy éreztem, nem is vagyok mérges. Nem éreztem semmit, csak végeláthatatlan, puha nyugalmat, de olyan puhát, mint az ágyam a szobámban apámnál. Beszívtam a füsttől terhes, fülledt erdei levegőt, de nem ingerelt fel az sem. Nem próbáltam menedéket keresni a fák vizsgálásában és álarcom sem volt képes ilyesmire. Az a fura csilingelő valami tette volna, amit a sötételf használt?
- Nagyobb bajunk is van most, mert ha az emberek előre törnek, elég az erdő, elég a tövislény és elég Lightleaf, minden lakosával együtt. Van valami tervetek?
- A terv… a terv az, hogy… mi is a terv, Crispin?
Terv.. terv? Minek terv, hisz' minden rendben...
Leszámítva az erdőtüzet, Driseog és Lightleaf esetleges megsemmisülését… ÉS AZ ERDŐÉT?!
Kíváncsian néztem a többiekre és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki semmit sem ért. Mégis mindennek tudatában van.
- Oh my...ez...nem úgy sült el, ahogy akartam... - jegyezte meg ekkor Crispin, teljesen világossá téve számomra, hogy valóban a kis harangja művelt velünk valamit. Valami varázslatot, azt hiszem - A terv az, hogy mindannyian a világ legjobb barátai leszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy milyen csodálatos életünk van, és...óh Hold Anyára és Apára...csak ezt ne! Megint filozófikus hangulatba kerültem. Lance, ha megint el kezdenék neked a konvergenciáról beszélni, legyél szíves és adj nekem inni.
Nos, legalább néhány pillanatig azt hittem, mindent értek.
Mostanra ugyanis már tényleg fogalmam sem volt róla, mi történik mindenkivel és mit jelent az, hogy az idegen isten varázslata. A valláshoz lehetett valami köze? A követőiez? Lehet, hogy Crispin nem a Holdban hitt? Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb emlegette.
- Akkor mondom én a tervet. - vette kezébe az irányítást ekkor Tristan, s lehajolt, majd a kezébe vett egy botot és rajzolni kezdett egy viszonylag jól látható talajfelületre - Az emberek egy vonalban állnak fel, pajzzsal takarva magukat és a pajzsok szélein azt a fura cső alakú fegyvert nyújtják előre, mint ami az előbbinél volt. Az lövi a lángot jó hat lépésnyire, de ahogy ki tudtam venni ez valami mágia keverve az új fegyvereikkel, így nem tart örökké. A vezetőjük általában egy megmagasított emelvényen áll mögöttük húsz lépésre, így jól védett de könnyű célpont... lenne, ha nem állna mellette a félóriás testőre.
Figyeltem a félvért - kis kíváncsisággal a szépen lassan visszatérő haragom mellé, még az iménti nekem címzett szavaiért -, de nem róttam fel magamnak. Igen kevés félvért láttam eddig, és még kevesebb szólt hozzám akármit is.
Mindegy. - figyelmeztettem magam, hogy hagyjam abba egy kicsit az erről való gondolkodást és vizsgáljam át a képet a földön.
Visszaillesztettem érzés-eltakaró maszkomat, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán hol Rheo-ra, hol a férfire, hol pedig két társamra néztem. Szerettem volna látni, hogyan lő tüzet egy cső és hogy néz ki egy félóriás, de valami azt súgta, ilyen áron talán mégsem volna jó ötlet. Aztán nem kellett sok és teljesen tettre késznek éreztem magam.
Már amennyire ebben a helyzetben tudok tenni akármit is az emberek ellen.
- Ahha, célpont, és az mire jó nekünk?
Szobormerevségű, enyhén unottnak tűnő arcomat szép lassan felfelé fordítottam. A fa gyönyörű volt... érte és a társaiért még meg is halnék, mit számít, hányan akarják közülünk valóban megmenteni? Nem változtatott az elhatározásomon, a bennem ébredező erő és lelkesedés mennyiségén.
- Tekintve, hogy abban egyeztünk meg, Crispin kiiktatja Demiphonest, következésképpen talán nem kellene nyílt harcban mutogatnunk a képességeit és felhívni rá a figyelmet, neked - fordultam Lance felé egy pillanatra, majd a félvérre irányítottam a tekintetem - és neked kell megbirkózni az élharc feladatával.
Itt Rheo-ra sandítottam. Nem tudtam, hajandó-e harcba bocsátkozni és nem akartam tőle megkérdezni. Csak az hiányzott volna, hogy rám is mérges legyen a félvérségem miatt, - még akkor is, ha eddig nem tett erre való hajandóságot jelzően semmit.
- Gyakoroltam egy kicsit a kémkedést, felderítésre használható vagyok. - tettem hozzá gyorsan, mielőtt úgy néznék ki, mint aki parancsolgat vagy okoskodik.
De legalább már hozzászóltam. Egy szavuk sem lehetett.
És ne is legyen. Nem értek ehhez különösebben és éppen elég nyűg most behozni a lemaradást és lázasan gondolkodni, hogyan lehetnék legjobban a csapat hasznára.
- Ahogy Wyn mondja, a terv már nagyjából ki lett dolgozva... - szólt a bérgyilkos - bocsi Rheo a harangért, nem akartam használni, csak félre sült a dolog...na mindegy is. Tehát egy erős pajzsfal, amelyben lándzsák helyett a tüzes botot használják. Csodálatos. Hat lépésnyi a távolsága, de gondolom, hogy van íjuk is, és egy frontális támadás alapból rossz ötlet lenne, de legalább tudom a fegyver hatótávolságát és azt, hogy véges készletekkel rendelkeznek belőle. Csak egy oldalról veszi körbe Demiphones-t a pajzsfal, vagy teljesen körbe kerítik őt? A félóriás testőr...Ő problémát jelenthet, még hogy ha sikerülne is közel kerülnöm a vezetőhöz, hogy végezzek vele, az a behemót tuti, hogy darabokra szabdalna azelőtt, hogy én két lépést megtennék. Elterelő taktika kéne...de nem ismerem az emberek harcmodorját eléggé ahhoz, hogy tudjam, egy támadás esetén milyen protokollt követnek. Ha az általános harctéri viselkedésmódot nézzük, még hogy ha el is mozdulnának a katonák a helyükről, páran maradnának a vezér védelmére. Kivéve, hogy ha a vezér maga is részt vesz a harcban.  Itt jön képbe az a meglátás, hogy nekem nem kéne részt vennem a nyílt harcokban...nem éppen arra vagyok kiképezve, még ha eddig minden egyes alkalommal nagyjából pont az ellenkezőjét csináltam.
Elgondolkodtam. Mondtam valami hasznosat? Azt hiszem, kicsit talán túl büszkének éreztem magam emiatt egy pillanatra.
- Viszont hogyha bármelyikünk be tudna öltözni az emberharcos páncéljába...és kavarodást keltenénk, abban már el tudna vegyülni valaki és közel kerülni a vezetőhöz. Bár ez eléggé veszélyes megoldás, mert a testőre tuti, hogy nem hagyja ott...és a zavargás okozása se épp egy veszélytelen feladat. Ja, amúgy bocsi, csak szeretek hangosan gondolkozni. Szóval ja...valahogy közel kéne juttatnotok Demiphones-hoz, a többit már onnantól kezdve elintézném, ahogy megbeszéltük.
- Én vállalom a beöltözést. - mondta Tristan - A sötét tündékről úgy hallottam el tudnak tűnni a szem elől, szóval csak meg kell nyitnunk egy pillanatra a tűzfalat, hogy átjuthassunk ketten... De azt hiszem tudom is kire bízom ezt a feladatot. - fordult Lance felé, miközben leoldotta a kardját és átadta azt a zsoldosnak - Emlékszel még a varázsszóra?
- Hát hogyne? - érkezett a válasz, én pedig értetlenül, de nyugodtan figyeltem őket - Én már kész is vagyok, mikor megyünk?
Legalább már nem lesz konfliktus. Még ha nem is értek semmit.
- Ha kavarodás kell... - kezdte Rheo mosolyogva a válaszadást, miközben azt hiszem, valamilyen ölelésféle áldozatává tett - Azt megoldjuk.  Ne becsüld le magadat, Wyn. Te állsz legközelebb az erdőhöz, sokkal többre vagy képes, mint a kémkedés.
A tuatha közeledése még a lehetetlen helyzetek láncolata után is kérdéseket vetett fel bennem, amelyeket gyakorlatilag megfontolás nélkül azonnal el is dobtam: ez valami olyasminek a jele, hogy befogadtak a csapatba, nem igaz? Az meg nos... különösképpen tetszett, hogy többet is kinézne belőlem, bár, ha az emlékeztetem nem csal, ezt már Crispin is említette. Már ketten! És ha hozzávesszük, hogy ez egy volt a sok dolog közül, amiért megérte annyit edzenem és eljönnöm - hogy bizonyíthassak -, hát madarat lehetett volna velem fogatni.
És fogtam is, pontosabban Wade fogta meg a felsőruházatomat a karmaival, amikor visszarendeltem magamhoz, és sorban végignéztem mindenkin, miközben egyik kezemmel megszorongattam a botomat.
- Rendben. Mit kell tennem pontosan?
- Öhm...igen, a sötét tündék, bár még inkább a bérgyilkosok el tudnak tűnni...este. - válaszolt Crispin a félvér férfinek - Fényes nappal valahogy mindez annyira nem nagyon működik. Vagy legalábbis árnyékban. Amivel visszakanyarodunk egy korábban feltett kérdésre: megkockáztatjuk...egyáltalán megkockáztathatjuk-e, hogy kivárunk estig? A kis trükk, amit használtam...amit nevezzünk csak Holdlépésnek, sok erőt emészt fel, két óráig legalább pihentetnem kell. Már pedig ez a harc nem egy sétagalopp lesz, így szükségünk lesz minden egyes kis trükkre, ami a tarsolyunkban van. Tehát, foglaljuk össze az eddigieket: Wyn és Rheo elterelő hadműveletet biztosítanak; Lance megnyitja nekünk a tűzfalat, amin áthaladva a beöltözött Tristan és én merényletet hajtunk végre Demiphones ellen és valahogy még meg is lépünk, aztán onnantól kezdve már Driseog-ra bízzuk a feladatot. ...Óh, Hold Anya fényességére, bár csak lenne nálam egy kis alkohol, sósav és angyaltrombita...olyan halubombát tákolnék össze, hogy azok a mocskok egymás ellen fordulnának. Tehát: indulunk most vagy várunk estig, amely során én is minden képességemet tudnám használni? Sajnos nagyrészt a holdhoz vagyok kötve.
Nem biztos, hogy kellett ahhoz hallucinogén anyag, hogy egymásra támadjanak. Ha tényleg meg fogjuk fogadni a páncél használatát, temérdek lehetőségünk volt kitalálni, hogyan ugrasszuk egymásnak őket, bár gondolom, ezt ők is tudták. Bárkit be lehetett húzni a csőbe, ha tudjuk a módját, legyen az tünde, ember, nefilim, démon…
És legfőképpen én. - érintettem meg nagyon óvatosan a combom külső részét, ahol az a kis lángnyelv alakú bőrömbe vésett és égetett jel foglalt helyet, amit történetesen pont egy őrült - bár egészen hasznos - tudásdémon vájt belém.
- Ha várunk estig talán elkéshetünk. Ha nem várunk talán elbukhatunk és nincs több próbálkozás. Nehéz dilemma. - szakította félbe gondolatmenetemet Tristan, aki megcsóválta a fejét, én pedig osztottam a véleményét.
- Nope, nem nehéz dilemma. - felelte neki a sötételf - Oké, csak jussak az emberi vonalak mögé, onnantól kezdve van egy nyakláncom, amivel egy óra erejéig felvehetem egy ember alakját...az is valami, nem? A többit majd menet közben kitalálom.
- Az nem olyan biztos! - szólt egy hang, olyan, amilyet eddig még nem hallottam.
Nem a csapathoz tartozott.
Holdcsókolta sötét tündét pillantottam meg, amikor megtaláltam a beszéd forrását. Fogalmam sem volt, mennyi idős lehet, csak annyit tudtam megállapítani, hogy nem valami suhanc, de nem is foglalkoztam tovább a kérdéssel. Sokkal inkább érdekelt az a tetoválás az arca egyik oldalán ami a nyakán folytatódott.
- Melyikőtök is az a Cyne aki Armin haverja és a nővérem megígérte, hogy derékba tör, ha hagyom meghalni?
És ekkor Crispin elővette a bérgyilkosok jellegzetes fegyverét: az éjgyilokját.
Nos… ennyit arról, hogy nem lesz több konfliktus.
- Mármint aki egyben Armin és Lory gyermekeinek holdapja is? Asszem hogy az én lennék...de neked meg ki is a nővéred? Tudtommal csak kettő nő törődik velem...az egyik Lory, és nem hinném, hogy neki egy holdcsókolt sötét elf az öccse...a másik Sharlotte...vagy van, akiről elfeledkeztem? Mondd csak, ugye Craig nem nő, csak jól álcázza magát? Vagy akár Greydawn tábornok...netán Blue-nak lenne egy öcsikéje? Bár szerintem Ő már el is feledkezett arról a kis selfről, akivel egyrészt halálra itták magukat, másrészt pedig megidéztek egy bazi nagy sárkányt...vagy is hát nem Ők, de lehet, hogy egy kicsit közre játszottak az ügyben. Fenébe, már megint túl sokat pofázok...rossz szokás. Bocsi. És öhm...miért is "nem olyan biztos"?
- Tökéletes. - jegyeztem meg halkan, de energiától duzzadó hangon, amikor megértettem, hogy valamiféle segítség érkezett, akit végül a másik sötét tünde nem támadott meg, így egyáltalán nem kell majd egy egész napig tétlenkedni - Nem bírtam volna ki, ha estig azt kell néznem, hogyan ég az erdő.
Kicsit kezdett idegesíteni, hogy most már két ismeretlennek is be kéne mutatkoznom... de ugyan, kit érdekeltek az előírások? Beszélgetni azután is rá fogunk érni, ha sikerrel járunk.
És remélem enni is. - tettem hozzá gondolatban igen erős reményeket fűzve hozzá, hogy a válasz igenlőnek ígérkezik majd. De előtte még sok a tennivaló. És nagyon fontos is.
- A szövegből úgy gondolom, te. - felelte az érkező olyan mosollyal, mint amilyet az öcsém szokott produkálni, amikor éppen nem veszekszik velem - Darian Sageblood vagyok, örvendek. És azt hallottam sötétség kellene, vagy félhomály... A legsűrűbb vihar, amit ez a föld látott valaha megteszi?
Vihar...
Vihar idéző sötételfről, sőt, semmiféle vihar idéző varázstudóról nem hallottam, nem olvastam még sehol. De talán abból kiindulva, hogy léteztek széldruidák, előfordulhatott, hogy Darian, ahogy bemutatkozott, esetleg képes volna egy folyó vizéből apró cseppeket felkapni szél segítségével és a felhőket megfelelő irányba terelni? Ha ilyen hatalmas - vagy akár hasonló - erőt birtokolt ez a Darian, hát csak örülni tudtam, hogy nem ellenünk munkálkodik.
- Meg tudod úgy csinálni, hogy ne tűnjön természetellenesnek az embereknek? - kérdeztem az újonnan érkezőtől, valószínűleg a helyzetből fakadóan úgy, mintha már ezer éve ismerném - Wyn Silvernight.
- Ha ezt az egészet túl éljük, emlékeztessél rá kérlek Darian, hogy tartozok Sharlotte-nak egy hatalmas csokor virággal és egy még nagyobb csokor hálával. Te pedig mit szólnál hozzá, hogy ha leülnénk és olyan részegre innánk magunkat, amennyire még Armin-nal se ittuk le magunkat a legénybúcsúján? De várj..." a szövegből úgy gondolom te"...miért mindenki a szövegelésemről ismer fel engem? - mondta Crispin, aztán felém nézett - Hmm...remélhetőleg be fogják tudni egy kis tavaszi zápornak...és a tüzeket is nagyjából kioltaná. Úgyhogy csak kotyvaszd ki drága barátom a legnagyobb vihart, amit tudsz és verjük szét ezeknek a mocskos embereknek a seggét! Egy igazi buli először úgy kezdődik, hogy kívülről jól elázunk… és ezt kompenzálandó belül is. Én készen állok! - vigyorgott.
- Meg tudnám, Wyn... - válaszolta Darian - ... de azt hiszem kapunk egy kis segítséget az eltereléshez is. És az minden lesz, csak szokásos nem. - mosolyogta, nekem pedig furcsa, semmiből érkező, izgatottsággal vegyített nyugalmasság kezdett szétáradni az ereimben; olyasmi, mint amikor felcsillan a megoldás egy sötét alagút végén.
- Ez a mi erdőnk. - folytatta - Tündeföld. Ha az emberek el akarják ragadni tőlünk megértetjük velük ez mibe kerül. Even if it will be the last thing we do. - tette hozzá, miközben a szíve fölé emelte az öklét - Nature guide us.
Igen. - helyeseltem magamban határozottan, elégedettséggel elárasztott mellkassal fordulva a kibővült csapat felé - A Természet sorsa jó kezekben van.

Megkönnyebbültem, mikor visszaérkeztünk, és újból kaptam levegőt. Nem töltöttünk a füstben olyan sok időt, de azért jól esett végre legalább részben kint lenni a lángok közül. Lélegeztem egy-két mélyet, és körülnéztem, hogy mi a helyzet. Crispin és Wyn érdeklődve várt minket, és közben, milyen meglepő, Rheo is megérkezett, és a kezét közelítette a féltünde felé.
- Átkozott és áldott vagy egy személyben.. - Motyogta Tristan felé, aki segélykérően nézett körül, én pedig megnyugtatóan feleltem a nézésére.
- Nem kell félni tőle, nem bánt. Legalábbis a tapasztalat azt mutatja… - Néztem némiképp értetlenkedve a fenyegető vigyorra, és azt se értettem, hogy ugyan mit akar jelenteni, hogy áldott és átkozott egy személyben. Nem is volt sok időm ezen gondolkodni, mert Rheo hirtelen megtámadta Tristant, ahogy az ujjából hegyes faképződmények törtek ki, nagyjából karomszerűek.
- Te ostoba félvér féreg! Meg merted sérteni a nagy Driseogot, annak ellenére, hogy megszületned is hiba volt!
Nagyot néztem egyrészt a hirtelen támadásra, másrészt Tristan heves védekező reakciójára. Én a helyében azért nem tettem volna…
- Elegen firtatták már a származásomat, te erdei boszorka! Nem fogom egy sétáló virágoskerttől elviselni.
- Okkké, lehet, hogy tévedtem… - Mondtam magam elé nagyon halkan, majd hangosabban is megszólaltam.
- Nyugalom legyen! Tényleg most akarunk egymásnak esni? Ha az emlékezetem nem csal, Demiphonest kell semlegesítenünk, idézem, „ez Driseog alkuja”. Tristan pedig ebben még akár segíthetne is, ha nem tennéd el éppenséggel láb alól! - Néztem parázsló tekintettel Rheóra. Tényleg ez kell neki? De hogy ne legyek teljesen egyoldalú, Tristan felé fordultam.
- Milyen sértésről beszélünk? - Kérdeztem.
- Sokkal nagyobb baj fog történni ennél, ha most nem adjuk bele minden erőnket az erdő megmentésébe. - Szólalt meg csendesen Wyn, ahogy a madara felrepült egy közeli fára, viszont minden válasz előtt Crispin is akcióba lépett.
- Mondd azt, hogy nem kell ezt bevetni és épeszű és ésszerű felnőttek... - Mondta, és meghallottam egy már olyan ismerős csilingelést. Rosszalló pillantást vetettem rá, ő viszont szinte fütyörészve, majdnemhogy “én aztán nem csináltam semmit!” nézéssel tekintett az ég felé, majd folytatta. -...módjára tudjuk ezt megbeszélni. Akármivel is sértette meg az itt jelenlévő úriember Driseog-ot, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akaratlagosan csinálta, vagy ha még is, hát akkor ahogy Lance Kalver úr említette az előbb, segít nekünk semlegesíteni azt az Ordas Draci szektás alakot és utána jöhet a kisujjas békekötés. És akkor, ahogy Wyn is megjegyezte, apait-anyait beleadva szépen megmentjük az erdeinket a csúnya kerekfülűektől és vidáman leülünk egy kancsó borra megbeszélni a fejleményeket és élményeket. - Mondta higgadtan, azonban Rheónak szemmel láthatóan nem volt ínyére a dolog, elkezdte fenyegetni Crispint.
- Ha még egyszer... az Idegen Isten erejét... mered használni rajtam... - Szorította össze a fogát, de tovább nem sikerült mondania. Nem értettem, hogy Rheo mégis hogyan mondhat ilyen fenyegető dolgokat Tristannak. Lazulás van! A féltünde harapós nyelvére ez viszont nem terjedt ki, úgy tűnt. Miért ilyen ellenséges most mindenki?
- Idegen... Hadd találjam ki. Te egyike vagy azoknak az őselfeknek, akikről az apám mesélt. Akik azt hiszik Veronia a kínok kínja, a tövislény meg egy isten. - Tette el kardját Tristan, majd karba tette a kezét. - Az erdőt akarod megmenteni, tündelány? Rossz pártfogót találtál. Ez a boszorka nem törődik más erdeivel. Csak az isteneivel, azokkal a félőrült ősszellemekkel, akiket annak hisz. De igazatok van. - Nézett félig hátra, nézve az egyre nagyobb tüzet, és fülelve valamire, mintha a tűzropogást hallgatná. - Nagyobb bajunk is van most, mert ha az emberek előre törnek, elég az erdő, elég a tövislény és elég Lightleaf, minden lakosával együtt. Van valami tervetek? - Fordult felénk. Lightleaf leégésének ötlete határozottan nem töltött el nyugalommal, de hirtelen semmi nem jutott eszembe.
- A terv… a terv az, hogy… mi is a terv, Crispin? - Fordultam a sötét tünde felé, tudtam, hogy van valami, de nem igazán akart eszembe jutni.
- A terv az, hogy mindannyian a világ legjobb barátai leszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy milyen csodálatos életünk van, és...óh Hold Anyára és Apára...csak ezt ne! Megint filozófikus hangulatba kerültem. Lance, ha megint el kezdenék neked a konvergenciáról beszélni, legyél szíves és adj nekem inni. - Mondta Crispin, én pedig bólintottam neki. Inni bármennyit bármikor bármit, legalábbis ha sötét tünde az ember, de neki kell innia, nem nekem. A féltünde lemondóan sóhajtott egyet.
- Akkor mondom én a tervet. - Guggolt le, és megtisztított maga előtt egy kis területet, hogy egy bottal rajzolhasson a földbe. - Az emberek egy vonalban állnak fel, pajzzsal takarva magukat és a pajzsok szélein azt a fura cső alakú fegyvert nyújtják előre, mint ami az előbbinél volt. Az lövi a lángot jó hat lépésnyire, de ahogy ki tudtam venni ez valami mágia keverve az új fegyvereikkel, így nem tart örökké. A vezetőjük általában egy megmagasított emelvényen áll mögöttük húsz lépésre, így jól védett de könnyű célpont... lenne, ha nem állna mellette a félóriás testőre.
- Ahha, célpont, és az mire jó nekünk? - Kérdeztem magamtól. A félóriás meg akárhogy is, de nem hangzott túl jól…
- Tekintve, hogy abban egyeztünk meg, Crispin kiiktatja Demiphonest, következésképpen talán nem kellene nyílt harcban mutogatnunk a képességeit és felhívni rá a figyelmet, neked - Nézett az engem merengésemből kizökkentő lány rám, majd Tristanra - és neked kell megbirkózni az élharc feladatával. - Na, a végén már hadászati csodabogár lesz ebből a gyerekből. Egy kicsit Rheóra sandított, de nem mondott semmit, csak gyorsan továbbfűzte a gondolatát. - Gyakoroltam egy kicsit a kémkedést, felderítésre használható vagyok. - Fejezte be. Cyne a haditerv mellé guggolt, és elkezdte mondani a magáét.
- Ahogy Wyn mondja, a terv már nagyjából ki lett dolgozva... bocsi Rheo a harangért, nem akartam használni, csak félre sült a dolog... na mindegy is. Tehát egy erős pajzsfal, amelyben lándzsák helyett a tüzes botot használják. Csodálatos. Hat lépésnyi a távolsága, de gondolom hogy van íjuk is, és egy frontális támadás alapból rossz ötlet lenne, de legalább tudom a fegyver hatótávolságát és azt, hogy véges készletekkel rendelkeznek belőle. Csak egy oldalról veszi körbe Demiphones-t a pajzsfal, vagy teljesen körbe kerítik őt? A félóriás testőr... Ő problémát jelenthet, még hogy ha sikerülne is közel kerülnöm a vezetőhöz, hogy végezzek vele, az a behemót tuti, hogy darabokra szabdalna azelőtt, hogy én két lépést megtennék. Elterelő taktika kéne... de nem ismerem az emberek harcmodorát eléggé ahhoz, hogy tudjam, egy támadás esetén milyen protokollt követnek. Ha az általános harctéri viselkedésmódot nézzük, még hogy ha el is mozdulnának a katonák a helyükről, páran maradnának a vezér védelmére. Kivéve, hogy ha a vezér maga is részt vesz a harcban.  Itt jön képbe az a meglátás, hogy nekem nem kéne részt vennem a nyílt harcokban...nem éppen arra vagyok kiképezve, még ha eddig minden egyes alkalommal nagyjából pont az ellenkezőjét csináltam. - Ért végére a gondolatának, majd vett egy levegőt.
- Viszont hogy ha bármelyikünk be tudna öltözni az emberharcos páncéljába... és kavarodást keltenénk, abban már el tudna vegyülni valaki és közel kerülni a vezetőhöz. Bár ez eléggé veszélyes megoldás, mert a testőre tuti hogy nem hagyja ott... és a zavargás okozása se épp egy veszélytelen feladat. Ja, amúgy bocsi, csak szeretek hangosan gondolkozni. Szóval ja... valahogy közel kéne juttatnotok Demiphones-hoz, a többit már onnantól kezdve elintézném, ahogy megbeszéltük. - Mondta meg-megállva, mintha csak hangosan gondolkozna. De legalább a konveakárminél hasznosabb dolgokon járatta az agyát.
- Ha kavarodás kell... - Mondta Rheo, miközben fél kézzel átkarolta a lányt. - Azt megoldjuk.  Ne becsüld le magadat, Wyn. Te állsz legközelebb az erdőhöz, sokkal többre vagy képes, mint a kémkedés.- Őszintén meglepett, hogy még itt volt, azt hittem, eddig megismert szokásai alapján csak úgy eltűnik, majd a harc végén megint megjelenik, hogy kinyögjön valami egyéb bölcseletet.
- Én vállalom a beöltözést. - Bólintott Tristan a felvetésre. - A sötét tündékről úgy hallottam el tudnak tűnni a szem elől, szóval csak meg kell nyitnunk egy pillanatra a tűzfalat, hogy átjuthassunk ketten... De azt hiszem, tudom is, kire bízom ezt a feladatot. Emlékszel még a varázsszóra? - Mosolyodott el, majd leoldotta hüvelyestül a kardját, és felém nyújtotta.
- Hát hogyne? - Vigyorodtam el, ahogy átvettem a kardot, és Vengeance mellé kötöttem a derekamra, majd bólintottam a tervre.
- Én már kész is vagyok, mikor megyünk?
- Rendben. Mit kell tennem pontosan? - Jelentett Wyn is készenlétet.
- Öhm...igen, a sötét tündék, bár még inkább a bérgyilkosok el tudnak tűnni...este. Fényes nappal valahogy mindez annyira nem nagyon működik. Vagy legalábbis árnyékban. Amivel vissza kanyarodunk egy korábban feltett kérdésre: megkockáztatjuk... egyáltalán megkockáztathatjuk-e, hogy kivárunk estig? A kis trükk, amit használtam...amit nevezzünk csak Holdlépésnek, sok erőt emészt fel, két óráig legalább pihentetnem kell. Már pedig ez a harc nem egy sétagalopp lesz, így szükségünk lesz minden egyes kis trükkre, ami a tarsolyunkban van. Tehát, foglaljuk össze az eddigieket: Wyn és Rheo elterelő hadműveletet biztosítanak; Lance megnyitja nekünk a tűzfalat, amin áthaladva a beöltözött Tristan és én merényletet hajtunk végre Demiphones ellen és valahogy még meg is lépünk, aztán onnantól kezdve már Driseog-ra bízzuk a feladatot. ...Óh, Hold Anya fényességére, bár csak lenne nálam egy kis alkohol, sósav és angyaltrombita... olyan halubombát tákolnék össze, hogy azok a mocskok egymás ellen fordulnának. Tehát: indulunk most vagy várunk estig, amely során én is minden képességemet tudnám használni? Sajnos nagyrészt a holdhoz vagyok kötve. - Fejtette ki Crispin az aggódását. ~ TE talán a holdhoz vagy kötve... ~ Gondoltam, de csöndben maradtam, Tristan pedig megingatta a fejét.
- Ha várunk estig talán elkéshetünk. Ha nem várunk talán elbukhatunk és nincs több próbálkozás. Nehéz dilemma. - Mondta, és én is elgondolkoztam. Vajon melyik lenne a legjobb megoldás? - Nope, nem nehéz dilemma. Oké, csak jussak az emberi vonalak mögé, onnantól kezdve van egy nyakláncom, amivel egy óra erejéig felvehetem egy ember alakját...az is valami, nem? A többit majd menet közben kitalálom. - Tette hozzá Crispin.

- Az nem olyan biztos! - Hallottam meg egy hangot a távolból, odafordulva pedig egy holdcsókolt sötét tündét láttam, fiatal férfinek tűnt, a nyakán az arcáig végigfutó kelta tetoválás pedig elég furcsa látvány volt, de elég menőn nézett ki, meg kell hagyni. - Melyikőtök is az a Cyne aki Armin haverja és a nővérem megígérte, hogy derékba tör, ha hagyom meghalni?
Ahogy felocsúdtam a jövevény okozta meglepetésből, hitetlenkedő arcot vágtam. Melyikünknek nem jelenik meg itt ismerőse?
- Már mint aki egyben Armin és Lory gyermekeinek holdapja is? Asszem hogy az én lennék...de neked meg ki is a nővéred? Tudtommal csak kettő nő törődik velem... az egyik Lory, és nem hinném, hogy neki egy holdcsókolt sötét elf az öccse...a másik Sharlotte... vagy van, akiről elfeledkeztem? Mondd csak, ugye Craig nem nő, csak jól álcázza magát? Vagy akár Greydawn tábornok... netán Blue-nak lenne egy öcsikéje? Bár szerintem Ő már el is feledkezett arról a kis selfről, akivel egyrészt halálra itták magukat, másrészt pedig megidéztek egy bazi nagy sárkányt... vagy is hát nem Ők, de lehet, hogy egy kicsit közre játszottak az ügyben. Fenébe, már megint túl sokat pofázok... rossz szokás. Bocsi. És öhm... miért is "nem olyan biztos"? - Eresztette meg a mi sötét tündénk a beszélőkéjét.
- A szövegből úgy gondolom te. - Mosolyodott el a srác szelíden. - Darian Sageblood vagyok, örvendek. És azt hallottam sötétség kellene, vagy félhomály... A legsűrűbb vihar, amit ez a föld látott valaha megteszi?
Még mindig kérdően néztem rá, de beleszólni nem mertem. Mit akar ez jelenteni? Tristanra pillantottam, hátha ő tudja, ez mit akar jelenteni.
- Meg tudod úgy csinálni, hogy ne tűnjön természetellenesnek az embereknek? - Kérdezte Wyn rögtön, majd be is mutatkozott. Ezt a leányt aztán megnevelték.
- Ha ezt az egészet túléljük, emlékeztessél rá kérlek Darian, hogy tartozok Sharlotte-nak egy hatalmas csokor virággal és egy még nagyobb csokor hálával. Te pedig mit szólnál hozzá, hogy ha leülnénk és olyan részegre innánk magunkat, amennyire még Armin-nal se ittuk le magunkat a legénybúcsúján? De várj..." a szövegből úgy gondolom te"...miért mindenki a szövegelésemről ismer fel engem? - Állt meg egy pillanatra, és a lányra nézett, majd folytatta. [/color]- Hmm...remélhetőleg be fogják tudni egy kis tavaszi zápornak... és a tüzeket is nagyjából kioltaná. Úgy hogy csak kotyvaszd ki drága barátom a legnagyobb vihart, amit tudsz és verjük szét ezeknek a mocskos embereknek a seggét! Egy igazi buli először úgy kezdődik, hogy kívülről jól elázunk.. és ezt kompenzálandó belül is. Én készen állok! -[/color] Mondta tettrekészen. Akkor teljes a csapat, gondolom.
- Meg tudnám, Wyn... - Fordult a címzett felé Darian - ... de azt hiszem kapunk egy kis segítséget az eltereléshez is. És az minden lesz, csak szokásos nem. - vigyorodik el. - Ez a mi erdőnk. Tündeföld. Ha az emberek el akarják ragadni tőlünk megértetjük velük ez mibe kerül. Even if it will be the last thing we do. Nature guide us. - Érintette az öklét a szíve fölé, én pedig csak bólintottam. Induljunk már, kezdem várni a harcot..

Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Darian leteszi egyik kezét a földre, másikat meg felfelé nyújtja, és dúdol. A fenébe is, ha ilyen hatalmas tündék, vagy akár tündérek énekelgetnek átszellemülten, abból sok kellemes nem származhat… főleg, ha a teste és a szeme olyan zölden világít, mintha rosszul lenne, és ennek a jelzésére külön világítana. Szabályosan kirázott a hideg, ahogy a varázslatot végezte, kívülről, mert lehűlt a levegő, és belülről is, mert nagyon félelmetes volt, az meg még rátett egy lapáttal, hogy villámlani is elkezdett, meg magában beszélt valamit. Ahogy a szavakat préselte ki a száján, tétován megkérdeztem Crispintől:
- Szerinted minden oké vele? - Majd észrevettem, hogy Rheo Wyn fülébe súg. Mit akar vele vajon?
- Hát, nagyon remélem, mert ha valami baja esik neki itt, akkor viszont szerintem az én hátamból fog szíjat hasítani Sharlotte, amit majd felhasznál arra, hogy egy kínzópadhoz kötözzön és pár napig jól el fog szórakozni velem...úgy hogy nagyon remélem. Már csak az én testi épségem miatt is. Te, amúgy Lance...feltehetek neked gyorsan egy kérdést? Nagyon fontos, és csak tőled kérdezhetem meg... - Felelt Crispin.
- Ne aggódjatok... Van segítségem. - Lihegett közbe Darian, ahogy elkezdett fokozatosan erősödve csöpögni az eső. Én elhittem neki, hogy van segítsége, ahhoz képest viszont elég cudarul nézett ki, de én különben se értettem soha a varázslatokhoz igazán, ha ő azt mondja, hogy jól van, akkor oké. Bólintottam Dariannek, majd bizonytalanul Crispinre néztem.
- Tegyed, ha akarod, de nagyon remélem, hogy nem valami poénos dolog, amivel csak az agyamra akarsz menni. - Válaszoltam kicsit hidegen. Alapesetben nem kellett félteni, de most kevés humorérzéket éreztem magamban.
- Öhm...  akkor inkább hagyjuk. - Nézett Darianra bizonytalanul, amire arckifejezésére bólintottam. - Talán jobb lenne. - Mondtam, és az egyre sűrűsödő, már a lángokat is eloltó esőben felvettem a csuklyámat, és hátrapillantottam Wynre, aki éppen Rheóval beszélt valamit, majd visszanéztem Crispinre, aki eközben nekilátott a készülődéshez. Eltette a sálját, ami eddig védte a füsttől, a nyakbavalóit is lecserélte, meg a fegyverére is rátekert valamit. ~ Ez aztán felkészült… ~ Füttyentettem magamban.
- Na? Kezdünk valamit? - Kérdeztem végül, remélve, hogy a hirtelen nagy víztömegtől, amit az egyre erősödő vihar hozott, nem fog jobban füstölni az erdő, és nem kezdünk el mindannyian fuldokolni. Kissé reménytelenül figyeltem meg, hogy ez az egyre jobban zuhogó eső se képes arra, hogy teljes mértékben kioltsa a lángokat. Az egyre erősödő viharban bámultam a fényeket, és kezdtem dühös lenni. Tünde voltam, akkor is, ha elhagytam a szülőföldemet. Tünde voltam, akkor is, ha nem imádtam a tündék istenét. Tünde voltam, akkor is, ha nem tündék között, erdőben éltem az életemet. Tünde voltam, erős, büszke, és tettrekész. Az erdő volt az otthonom, akkor is, ha ezt sokszor nem éreztem így, és lángoknak kellett erre rádöbbentenie. Egy dologban voltam biztos: Az Erdőt nem bánthatja senki. És kész vagyok kiállni az ellen, aki ezt máshogy gondolja.
- Persze, hogy kezdünk valamit. Míg Darian és Rheo meg Wyn kiszórakozza magát, javasolnám, hogy készülj fel a mókára és kacagásra. - Hallottam hirtelen Crispin hangját, és odanézve láttam, ahogy átnyújt Tristannak egy flaskát.
- Azt hiszem, hogy ez lehet, hogy kelleni fog neked- elvégre nemsokára megyünk és egy jót bulizunk az emberekkel. - Adta át neki, aztán elrejtette a táskáját, és elkezdett az állatkájához beszélni. Én inkább Tristanra figyeltem, aki már kapkodta magára a katona páncélját, és a puskáját is összeszedte, az eső pedig már az egyszerű viharon kezdett túlmutatni, és egyre erősebben zuhogott.
- Figyeljetek a jelre... Nem tudjátok eltéveszteni. - Mondta vigyorogva, aztán néhány másodpercnyi eseménytelenség után egy hatalmas villám csapott be tőlünk nem messze, fülsiketítő dörgéssel. Darianhez hasonlóan széles mosolyra húzódott a szám, ahogy megláttam a villámot. Lehet, hogy az volt az a jel.
- Akkor… Let’s rock boys! - Szólaltam meg az indulattól elfeledkezve magamról az anyanyelvemen, és kivontam a kardomat. Ahogy hátrafordultam a többiek felé, megláttam a Wyn köré gyűlő állatsereget. Füttyentettem.
- Ez… na ez a nem semmi! - Majd megráztam a fejem. Most szét kell csapni az emberek közt, majd rácsodálkozom máskor. Kisöpörtem az arcomból az elázott csuklyámat, hogy lássak valamit, majd készültem elindulni a fény felé. Készüljetek, jövünk!
- Oké, ahogy bejutunk a táborba, már alapból ziláltak lesznek a soraik a vihar és a villámcsapások miatt. A talaj fel lesz ázva, ami nehezíti a nehéz páncélos egységek mozgását, ugyanakkor nekünk is nehezebb lesz az előrehaladás. Amikor megérkeznek az állatok, további felfordulásra számíthatunk. Ezt kihasználva Tristan beférkőzik az emberek soraiba...én pedig igyekszek kerülő úton Demiphones háta mögé kerülni. Lance, kelleni fog nekünk egy útvonal, amin keresztül elmenekülhetünk, így javasolnám, hogy csak végszükség esetén csatlakozz a harcba, inkább a visszavonulást kéne valakinek fedezni. Nem tudom, hogy a lányok boszorkányüstjében forralt fincsi meglepi-leves mennyi ideig tart ki. - Indította meg a szokásos tervrohamát a sötét tünde, majd mikor ráeszmélt, hogy Wyn már akcióba lendült, még eszébe jutott valami.
- Majd meglátjuk. - Mondtam Crispinnek kicsit kelletlenül és a harctól feltüzelve, majd megvártam, amíg elkészül, hogy elinduljunk.
- Adjatok egy percet... - Rohant még a táskájához, és rátett még valamit az állatkája fejére.
- Meg akarsz róla győződni, hogy nem iszom halálra-e magamat, mi? Te mocskos dög...de ha meg mersz dögleni odakint én esküszöm, hogy kinyírlak! És akkor: indulás! Darian, Rheo: kösz a segítséget! - Mondta, ahogy megindult ő is, és vele én, oldalunkon Tristannal.
Nem sokkal később elértünk az állatok rohama mögött a katonák táborához, akik már csatasorba is álltak: a náluk lévő fémcsövekből lángot fújtak, ezt azonban az eső hamar eloltotta. A katonákat meglátva eleinte megijedtem, de aztán a harci láz erősebb volt, és meglódultam. Ekkor pedig halk sziszegést hallottam meg a hátam mögül, és nyílzápor csapott le az ellenséges katonákra. Levélzizegés. Lábak dobbanása. A fák közül kitörő tünde sereg.
- Attack! Break their ranks, sons and daughters of the fae. For your queen! - Kiáltotta a vezérük, Tristan pedig elismerően füttyentett.
- Ez lehetett a segítség, amiről a druida beszélt.
Én nem tudtam eleinte mit szólni rájuk. Még soha nem láttam tünde sereget harcolni, bár hallottam, hogy nagyon veszélyesek, főleg erdőben, de nem hittem volna, hogy valaha is fogom őket akció közben látni, egyszerűen megbabonázó látvány volt. De nem foglalkozhattam vele több ideig, harc volt. Az én harcom.
- EZAZ, HOGY BASSZÁTOK MEG! - Üvöltöttem áthevülten, ahogy tartottam előre a csatába. Azért kaptam a kardot, hogy lyukat üssek rajtuk, és ha alkalmam nyílik, ez fog történni. Bíztam abban is, hogy a mágikus tüzet nem oltja eső, de erősebb volt a harci kedv, ami elöntött. Az állatok üvöltése, a vijjogás, a katonák üvöltése, nyilak suhanása. Egy csata, amiben győznöm kellett. Nem sok összecsapást éltem meg ilyen beleéléssel, de ez most más volt. Nem pénzért küzdöttem elsősorban, hanem egy nép jövőjéért. Életemben először gondoltam a jövőre is, mások jövőjére. Különös.
- Készülj, Lance. Te meg... Cy... Cri... - Ragadott ki a gondolataimból Tristan szerencsémre, ahogy a sötét tünde után kapott, aki éppen készült a saját útjára lépni. Nem értettem magamat, felváltva kavarogtak bennem a harcos ösztönei, és a felelős tünde gondolatai, holott nem is éltem soha igazán tündeként. Ezen ráértem viszont gondolkozni, azt reméltem, hogy nem menekülni gondolt. - Terv, rémlik még? Várjuk a rést közöttük!
- Cyne is megteszi... - Oké, akkor várunk. Demiphones közel van a hadoszlophoz, remélhetőleg a katonái túlságosan el lesznek foglalva a rohammal ahhoz, hogy a segítségére siessenek. - Mondta Crispin.
Közben egyre közelebb értünk a falhoz, már ki tudtam venni az arcokat. ~ Ó, de mennyire készülök! ~ Mondtam magam elé, majd előkészítettem a kardomat.
- Látod valahol a behemótot?
- Nem…. Hol lehet?
- ELDR! - Kiáltottam átszellemülten, ahogy odaértem. Égjen a férgese!
Egy katona máris megpörkölődött, egy másik pedig félreugrott, pár másodpercre pedig a kavarodásban négy-öt méternyi rés támadt az első sorban. ~ Tökéletes! ~ Gondoltam, és valószínűleg Tristan is így vélekedett, mert ebben a pillanatban megindult a vonalak közé, majd egy szép műesés után fel is pattant. Ez a bátorság!
- Mocskos elfek! Fel fognak minket morzsolni! Mi a parancs?! - Morgott. Csodálatos, itt a nagy esély, még meg is zavarja őket egy pillanatra. Miután nyugtáztam, hogy Crispin is elindult, kicsit lemaradva iramodtam Tristan után, hogy ne legyen túl feltűnő, és el is kiabáltam magam arra, amit mondott.
- Megdögleni! - Azzal egy erőteljes csapással megpróbáltam a körülötte levő két katonából az egyiket lecsapni, hogy aztán, ha lehetőségem adódik, visszatáncoljak: Nem kifejezetten volt ínyemre, hogy ennyi ellenség között legyek, amikor még egy szövetségesre is kell figyelni, aki ráadásul úgy néz ki, mint az ellenség. Egy ideig még fejben tudtam tartani, hogy ki Tristan, de biztos voltam benne, hogy nem tellene sok időbe, hogy teljesen összekeveredjenek a gondolatok a fejemben, így inkább minél előbb el akartam távolodni, de erre nem volt lehetőség. A katona a fegyverét keresztbe téve védte ki a támadást, de kénytelen volt félrehajítani utána, és egy kardot előrántani.
- Uriel! - Mondta észrevehetően bizonytalanul, de annyit legalább tudott, hogy meggyulladt a kardja. De az én kardom lángjával semmi nem veheti fel a versenyt! Diadalmasan rámutattam a pengémmel.
- Eldr! - Szólott a varázsszó, aztán kijjebb hátráltam, nem kockáztathattam meg, hogy bekerítsenek. A katona egy kardlendítéssel ráeresztette az ő tüzét az enyémre, és a kettő kioltotta egymást.
- Hegyesfülű patkány! Azt hitted, ilyen egyszerű lesz? - Követett, de nem tudhatta, amti én tudok. Hogy ez a hegyesfülű patkány mire képes, ha akar. Csupán egy torz vigyorral válaszolva a katonának egy erőteljes csapást mértem rá felülről rézsútosan a nyaka felé. A számításom bejött, habár kézzel hárította a csapásomat, mint az az előző katona, de neki egy pillanatra használhatatlanná vált az a keze. Elégedetten láttam a zavarát, majd kissé visszahúzva a karomat döfést indítottam az arca felé, és félúton el is kiabáltam magam:
- Eldr! - Ha már van rá lehetőségem, miért ne csináljam? A lovag feje le is égett tulajdonképpen teljesen a nyakáról, majd összeesett. Azonban a harcból kizökkentett a trappolás, amit hallottam, hátrafordulva pedig egy hatalmas, agyaras állatot láttam. És… kígyókat. Sokat, és nagyokat, furcsa volt látni, ahogy kígyók itt kígyóznak. Itt az ideje visszavonulni… Gondoltam, majd gyorsan körülnéztem, látom-e Tristant, de nem találtam, így elkezdtem igyekezni inkább visszafelé, ezzel együtt pedig olyan irányba, hogy a hatalmas állat útjából kikerüljek, de ezt egy igencsak fura kinézetű tünde megakadályozta azzal, hogy mellém lépett, és megszólított.
- Szép kard. Te vagy a sötét tünde lopakodó társa? Kissé bajban van. - Mondta.
- HOL? - Kérdeztem felfűtve, és amint irányt mutatott, meglódultam.
- Remélem megtanítottak esni. - Mondta a tünde. Futásból hátranéztem, hogy mégis mire gondol, és láttam, ahogy felugrott a levegőbe, és a két alkarjával rácsapott a földre, az én igyekezetemet pedig megkönnyítette, gyakorlatilag átdobott a katonák feje fölött, mielőtt bármit válaszolhattam volna. Szerencsémre jól értem földet, épp látva, hogy Tristan bajban van, éppen földhöz vágta egy jókora harcos. Azért kérdeztem volna tőle egy-két dolgot az étrendjéről. Nem gondolkodtam sokat, megindultam, és a hozzám közelebbi térdét próbáltam átdöfni.
Csak a kislány madarán múlt, hogy sikerült beledöfnöm az óriás térdébe a kardomat. Nagyon kockázatos volt a lépésem, és nem szorítottam elég erősen a fegyvert, ezért esés közben az óriás kirántotta a kezemből a kardot, Tristan pedig eközben a mellkasát sorozta csapásokkal. Kaptam volna a kard után reflexből, amikor kénytelen voltam befogni az éles pendülés miatt a fülemet. A hang forrása felé néztem: Crispin.
- Ezt tényleg most kellett? - szűrtem ki a fogaim közül, ahogy próbáltam észhez térni, és a kardot visszaszerezni, remélve, hogy még egyben van. A félóriás megpróbált feltápászkodni ugyan, de a sérült térde állandóan megadta magát, a kard pedig még mindig benne volt. Tristan odaugrott mellém, rámarkolt a kardra, és a harcos rángatózása miatt nem kevés munka árán megtartotta azt.
- Amhrán Cill. - Mondta, a kard pedig tüzesen felragyogott, és szinte kiolvasztotta az óriás térdét, aztán azt kirántva belemélyesztette az óriás mellkasába, aki vért köhögve, de vigyor kíséretében esett össze nagy csattanással. Hozzá hasonlóan én is letérdeltem, és lihegtem, már amennyire a szakadó esőben tőlem tellett.
- Kösz, Tristan… - Mondtam, egy kis pihenőt engedélyezve magamnak. Legyőztük…

Elképesztő, mekkora lelkesedést öntött belém az előbbi mondat: Nature guide us. Ami azonban most történt, nos, nem tudom, helyesen tettem-e, hogy gyönyörködöm benne és nem rettegek…
Darian ugyanis igen furcsa pózba helyezkedett - még számomra is, pedig én aztán mindenféle szokatlanságot kipróbáltam már annak érdekében, hogy fejlesszem a meditációs, koncentrációs technikáim sikerességének arányát. A sötételf fogta magát, egyik tenyerével a talajt érintette meg, másikat pedig az ég felé emelte, mintha el akarná érni azt is. Így maradt, mozdulatlanná vált, közben dúdolt valamit. Mire észbe kaptam, már hűvösödött, s a körülöttünk lévő füstöt és égő fák szagát szél kezdte felénk hordani. Egészen besötétedett, az esőfelhők eltakarták a reggeli eget. Tökéletes környezet teremtetett Crispin lopakodásához. 
A férfi tetoválásai, amelyek az arca egyik felén és a nyakán húzódtak, zölden játszottak, olyan zölden, amelyet nagyon ritkán láttam még. A szeme is zöldbe fordult, de ami a legijesztőbb volt az egészben, az a kínszerű állapot, amelyet arca másik fele tükrözött.
- Ne most, Naamah. - hagyta el Darian száját, bár alig hallottam.
Odafent, a kavargó-mozgó sötét, pehelykönnyű masszában vakító fénnyel jelent meg az első villám
Akármennyire is ámulatba ejtő dolgot művelt, kezdett komolyan aggasztani az, ahogy festett. Fogalmam sem volt róla, ki az a Naamah és mi köze lehet ahhoz, amin a sötételf keresztülment, de bíznom kellett benne - még ha felületesen is -, elvégre, ha egész idáig képes volt életben maradni, úgy, hogy végig hasonlókat gyakorolt, nem lehet baj.
- Menjünk hátrébb, Wyn. Ideje tenni arról a megzavarásról. - tépte szét kérdéseim, észrevételeim és gyönyörködésem fátylát Rheo suttogása a fülem mellett.
Amikor felfogtam, hogy a thuata valóban hozzám beszélt, gyorsan bólintottam és úgy tettem, ahogy kérte, bár folyamatosan vissza kellett nyelnem a kíváncsiságom. Csak akkor álltam meg, amikor ő is, egészen távol a többiektől, annyira távol, hogy a hangjukat hallottam ugyan, de különálló szavakat nem tudtam kihámozni belőlük.
- Nyújtsd felém a kezed.
Ekkor tudatosult bennem, hogy össze kell szednem magam és ezentúl csak arra figyelni, ami a feladatom lesz. Kinyújtottam hát a kezem, nem akartam megváratni sem őt, sem pedig a többieket. Minden egyes perccel még több kár keletkezett az erdőben. Magabiztos tekintettel néztem Rheo-ra, olyannal, ami jelzi, hogy készen állok és minden kétséget kizáróan mindenki tudtára adja, hogy nem vagyok szeleburdi kisgyerek. Komolyan vettem a feladatunk súlyosságát, nem is akármennyire.
A thuata két tenyere közé fogta a kézfejem, gyengén, egészen finoman érintve a bőrt, melynek nyomán bizsergett, egészen úgy, mint amikor elfelejtettem, hogy rajta fekszem, de valahogy mégsem. Aztán hirtelen egy végtelen csomó kacskaringós mintája jelent meg rajta kékeszölden.
Hmm. - engedtem meg magamnak egy aprócska, tettvágytól és izgatottságtól forrongó megjegyzést gondolatban, hogy palástoljam a zavarom - Úgy látszik, egyetlen személy jele rajtam még nem volt elég.
- Láttam, hogyan irányítottad a hollódat, Wyn. - mondta Rheo, én pedig minden mást kisöpörtem az elmémből.
Mire akart ezzel kilyukadni?
- De nem csak ő áll a szolgálatodban. Ez az egész erdő a tiéd - éppen csak egy kis noszogatás kell neki.
Úgy éreztem, mintha hirtelen a fejembe költözött volna egy hatalmas, nyüzsgő méhkas. Egyszerre volt hirtelen zavaró, de néhány pillanat után egyre inkább kellemesebbé vált. Úgy éreztem, kívülről szemlélem a Természet folyását, mégis valahogyan a részeként, mintha mindenhol ott lennék, ám közben sehol.
Sokan voltam. Mi voltunk Ő. Ő, aki én vagyok, aki hall, érez és felismer megannyi dolgot, valamennyit teljesen más helyről. Egyszerre.
- Szabadítsd rájuk az erdő dühét, Wyn.
Nem is volt kérdés, mit vár most tőlem a thuata.
Kihúztam a botomat az övemből és erősen megfogtam, amolyan szokásként, amikor olyasmit akartam gyakorolni, amit még sosem csináltam. Ennek viszont sikerülnie kellett. Wade izgatottan reppent fel a vállamról és tett néhány kört Rheo feje felett, mialatt én igyekeztem megszokni az új érzést a fejemben. Vettem néhány nagy levegőt, aztán megpróbáltam elkülöníteni egymástól az érzéseket, színeket, szagokat és csoportosítani őket egy-egy lélek - állat - jelenlétéhez.
Enyhén széttártam a kezem. Nem tudom, miért csináltam, talán mert ezt láttam egyszer Basiltól, a mesteremtől, amikor mutatott nekem valamit. Néhány pillanatig még nem történt semmi, de nem adtam fel, hiszen a zsongás még mindig ott fészkelt a fejemben és a képesség, amit Rheo rám ruházott, biztosan nem véthetett hibát. Mindössze annyi történhetett, hogy kellett egy kis idő, amíg az állatok ideérnek.
Igen. - helyeseltem a saját gondolataimat, miközben leeresztettem a kezem - Sok mindenre képes vagyok, a Természet iránti szeretetemből szerzem az energiát a tovább haladáshoz, nem vagyok rossz úton.
És nem is voltam.
Hamarosan egy rókapár jelent meg két sűrű bozótos között, kisvártatva pedig követte őket három fiatal sakál. A fák ágait, amelyek a fejünk fölé magasodtak, hirtelen foglalták el a madarak: két éjjelibagoly - bár fogalmam sem volt róla, hogyan voltak képesek nappal felfigyelni rám - és egy feltűnően nagy és öreg varjú.
Ekkor valamiféle elégedettség öntött el. Nem önimádat, annyira azért nem mentem messzire... mindössze valami olyasmi áradt szét bennem, hogy segíthetek, jó célért küzdhetek és mindezt azért, mert Rheo alkalmasnak talált arra, hogy részese legyek egy ilyen megtiszteltetésnek.
A szám széle nagyon halvány mosolyra húzódott, ahogyan ismét Rheo-ra néztem és hagytam, hogy a hideg esőcseppek ritmikus koppanásának hangja leveleken, fatörzseken és a fejemen betöltse a teret, amely körülvett. Aztán… szép lassan ráeszméltem, hogy még nincs vége. Továbbra is csatlakoztak hozzám, ragadozómadarak, akik könnyű táplálék reményében maradtak itt a tűz területén; hatalmas, szerteszét ágazó agancsú szarvasbikák, akik a zsenge fűre gondoltak, amelyet elpusztítottak az emberek; farkasok, akik közül néhányan már egyébként is egy-egy magányos kétlábú megtámadását tervezték; de még medvék is jöttek, mind-mind felém… - hozzám.
Azt hiszem, meglepődtem saját magamon. Vagy talán inkább azon, hogyan maradhattak ők itt a tűzben ennyi ideig - noha Darian esője miatt talán már nem volt olyan nagy a baj. Szememet alaposan körbejártattam, s amikor megláttam a hatalmas villámcsapást, kérdőn Rheo-ra néztem.
- Velem jössz?
A dörgés olyan hatalmas volt, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Csengett a fülem, de mindent kiszorított az érzékelések hirtelen növekvő, majdhogynem káoszos halmaza. Nekiláttam hát gyorsan újra rendet tenni közöttük, közben pedig már fel is emeltem a botomat és a jelzett irányba mutattam vele, mire az állatsereglet azonnal mozgásba lendült a cél felé.
Az én parancsomra.
- Én itt maradok, felkészülök Driseog fogadására amint Demiphones elesik. - válaszolta Rheo - De te menj, Wyn. Tombolj, érezd magad élőnek! Érezd magad tündének! - mosolyogta, én pedig hevesen biccentettem a thuatának, aztán futásnak eredtem a többiek után. Nem tudom, mennyi ideig tartott odaérnem, ahogyan azt sem, milyen gyorsan szaladtam, de nem éreztem tehernek a szapora légzést, sokkal inkább éreztette velem, hogy élek - élek -, ahogyan Rheo is mondta.
Az emberek sokan voltak... mind-mind olyan csövet tartott magánál, amiből láng tört elő. Elborzasztott és rettentően feldühített, amíg rá nem jöttem, hogy Darian esője nem enged nekik pusztítani. Két fa közt álltam meg, messze a valódi ütközettől, bőven elegendő teret hagyva Lance-nek a harchoz és Crispin-nek a behatoláshoz, valamint Tristan-nak is, akin ekkor már ott volt a páncél - legalábbis csak most vettem észre. 
Ahogyan azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül.
Nyílhegyek hasították a levegőt, sikoltva hullottak alá észvesztő sebességgel, hogy megritkítsák az emberek újra és újra kiegészülő sorait. Nem kellett sokat várni és fülelni, hamarosan egy egész tünde sereg bukkant fel a fák között, amit egy ősz hajú férfi vezetett. Heves intéssel előre tartottam a botomat az emberek serege felé, ügyelve rá, hogy lehetőleg senkit ne találjanak el a tündék nyilai. Wade eközben még mindig felettem repdesett, talán védeni akart, de nem voltam benne biztos.
- Attack! Break their ranks, sons and daughters of the fae. For your queen! - kiáltotta a tündék vezetője.
- Ez lehetett a segítség, amiről a druida beszélt. - jegyezte meg Tristan, amit éppen csak hallottam abban a kaotikus, szörnyűséges felfordulásban, amely…meg kell hagyni, valahol gyönyörű is volt.
- Ezt nevezem én erősítésnek. - vigyorogtam, miközben szerencsésnek éreztem magam, hogy ennek az egésznek a részese lehetek. 
Igazán részese. Egy védelmező. Az erdőé.
- EZAZ, HOGY BASSZÁTOK MEG! - kiáltotta a zsoldos, aki, a hanghordozásából úgy tűnt, osztozik az érzéseinkben.
Fegyver csörrent, páncél horpadt, beazonosíthatatlan dolgok repkedtek szerteszét, és még innen is látni lehetett, hogy minden lassan, komótosan vörösbe kezdett burkolózni. Éreztem a vér szagát. Éreztem a behatolók bűzét, a jelenlétük és fegyvereik keltette ijedtséget, amelyet minduntalan felülírt a parancsom: támadjatok! Védjétek meg az erdőt, az otthonunkat!
Sebek… Hol a fejük fölé, hol maguk körül hadonászó emberek. Félnek. Véreznek.
Erő és vadság, amely a csapásokat viszi be. Minden egyszerre mozog, amíg betartom a sorrendet és időben reagálok a szorult helyzetekre. Amennyiben nem…
Fájdalom. Hideg fém hatol a húsba. Rúgnak. Taposnak. Szörnyűség. Kegyetlenség. Halál…
A legfiatalabb rókám utoljára meglendítette karmait a fegyverét belé mártó ember lábai felé, azután elméje kidobott magából, olyan hirtelenséggel, hogy egész testemben megrázkódtam.
Nem. Nem ölhetitek meg őket!
Legszívesebben én is beléjük karmoltam-téptem volna, hogy bosszút álljak, de tudtam, hogy nem volnék rá képes és sokkalta fontosabb dolgom volt itt maradni irányítóként. Ahogy pedig átvettem az uralmat lelkesedésem, izgalmam, tettrekészségem és a beléjük vegyülő harag, fájdalom, félelem és keserűség felett, egyre inkább élveztem a helyzetem. Minden egyes mozdulat, amit az állataim vittek véghez, olyan volt, mintha én tettem volna. Éreztem, ténylegesen, a szó szoros értelmében.
Boldog voltam, a támadó sereg ellenére is boldog és kiáltani akartam.
Egyedül az szabott gátat ennek, hogy elárulhattam volna a helyzetem az embereknek, és ha levágnak, hősi halált halnék ugyan, de az állatok minden bizonnyal elmenekülnének, cserben hagyva társaimat, akik ebben a pillanatban is derekasan küzdöttek győzelmünkért.
Előre! - kiáltottam gondolatban - A tündékért! Tünde erdőért!
Ahogy a botomat előre tartva igyekeztem mindent kézben tartani és nem elveszteni a fejem, amikor belegondoltam, hányan fognak még meghalni, míg vége nem lesz, arra lettem figyelmes, hogy egy különösen gyors ember katona célirányosan felém közeledik, fegyverét egyenesen rám szegezve, amelynek végén egy kés pengéjéhez hasonló dolog ült, mintha a tűzokádó szerszám egyben egy dárda is volna.
Meg akar ölni... - villant át az agyamon, s egyszeriben ledermedtem. Jegesnek éreztem mindenem, pedig ennek a csatának tényleg volt heve: égett a tűz, mindenki küzdött, minden mozgott és a fejemben egyre csak áramlottak az állatok érzései.
Én mégis... most mégis úgy láttam a közeledőt, mint egy sötét, vérszomjas árnyat, mint egy ölni készülő, irgalmatlan fenevadat, akinek betévedtem a területére... 
Mintha a bérgyilkos volna, aki Lunasával is végzett.
A szél olyan hirtelen érkezett meg a kecsesen elém libbenő női alakkal együtt, mintha ez az egész csak egy álom volna. A vékony, rugalmas testű sötételf könnyűszerrel kicselezte a támadómat.
- Te vagy ennek a rohamnak az arkdruidája, akit Wynnek hívnak? - kérdezte, amikor végzett.
- Köszönöm. - feleltem neki röviden, aztán elkerekedett a szemem. Arkdruida? Én?! - Igen, én vagyok Wyn. - feleltem, amikor rájöttem, hogy nem volna valami jó ötlet késlekedni - És benned kit tisztelhetek?
Furcsa, milyen könnyen megy a kommunikáció, ha egy nagy jelentőségű esemény forgatagában találom magam... De ez jó. Élvezem.
Remélem, büszke leszel rám, Rheo. És nem csak te. Nem fogok csalódást okozni.
Fogak csattantak egy fedetlen karon, belemartak a meleg, gőzölgő, izzadt húsba és tépték, őrült erővel tépték. A lendülettől gazdájuk - egy szürke farkas - minduntalan hátra vetődött, aztán előre, hátra, előre… az ember ordítása sértette a fülét, s elkeveredett a fémek, lábak, mancsok, paták és szárnyak hangjával.
A szörnyű ízű szövetcafattal burkolt kar egy lendítéssel repült ki a farkas szájából, vérrel telespriccelve mindent, amely felett elhaladt.
- A nevem Áine Stormshadow. Serpentsbloom harcosainak vezetője vagyok, az erdő legmélyebb részéről. - válaszolta a nő - Kaptunk hírt egy tünde lovagtól, hogy bajban vagytok, és a fiú, aki a vihart kavarja, azt mondta, téged keresselek. Koncentrálj az állatokra, én megvédelek téged.
Bólintottam, aztán gyorsan körbetekintettem. Egyelőre talán nem jött felém senki, így hát folytatni kezdtem az állatok irányítását. A tűz és az emberek még mindig mélyen gyökerező félelemmel töltötték el őket, én viszont nem tápláltam irányukban mást, csak haragot. Feldühített, hogy az az egyetlen katona képes volt jóformán a semmivel kibillenteni az egyensúlyomból és rákényszeríteni, hogy rettegjek.
Hogy úgy érezzem, az én karomat is letépték…
- Ne légy velük könyörületes, Áine. - szóltam - Aki magától nem ismeri fel, hogy tisztelni kell az erdőt, az nem változik meg. - azzal még hevesebb csatára fogtam az irányításom alatt álló állatsereget, ismét belerévedve gondolataik örvényébe és elveszve bennük, egészen úgy, hogy m ár azt sem tudtam, hol kezdődnek ők és hol végződöm én.
Csont roppant. Tollak hullottak szerteszét. Fogyott a levegő. Az ember szorította a madár testét, amely néhány pillanattal ezelőtt még a feje felett körözött, azt az utasítást teljesítve, hogy a nyakat és a fejet támadja meg. De az ember megfogta… megfosztotta a tollaitól. Aztán összetörte a bordáit.
Nem! Ezért megfizettek!
Hatalmas karmok… a férfi hosszúkás feje úgy terült el közöttük, mintha csak egy almát fognék. Könnyű célpont. Még egyszer!
És a medve lesújtott. De célt tévesztett.
Megint a fém hidegje és a fájdalom, amelybe beleborzongok… az ember egyik társa megvédte őt.
Vicsorogva megráztam a fejem. Még egyszer! Még egyszer! Nem győzhetnek!
A pillanat tört része alatt történt minden. Bele sem gondoltam. Az indulataim, mint egy harmadik kéz, irányították az enyéimet, amely a medvének adta a parancsokat. És mire észbe kaphattam volna, a kócos, barna hajú férfi nyakának melege találkozott a hatalmas karmokkal, vér serkent…
És a fej oldalra dőlt.
Megölte.
Nem. Megöltem.
A dőlő testen lépett át, újabb ellenségre várva. Megzavarodtam, ő pedig négy lábra ereszkedett.
Nagyon halk, kínzó, sóhajszerű hang szakadt fel belőlem. Nem értem, miért… De mégis. Nem akartam felfogni. Nem akartam elfogadni. Én adtam parancsba, én feleltem érte, én tehettem arról, hogy megtörtént. Én akartam, hogy megtörténjen.
Gyilkos vagyok.
Olyanná váltam, mint az, aki megölte Lunasát. Embert öltem. Nem a saját kezeimmel, de megtettem. Vért ontottam. Kioltottam egy életet. Gyereket tettem apátlanná, feleséget özveggyé. Megint megráztam a fejem. Fogaim megcsikordultak az erő alatt, amellyel összeszorítottam az állkapcsom. Nem tudtam eltörölni ezt a tettet, de nem is volt időm, hogy mélyebben elgondolkodjak felette. Ez volt a harcok menete, ezt kellett tennie azoknak, akik ma itt küzdöttek. Még több vér hullt, végtagok szakadtak, testek dőltek, fegyverek koppantak, állatok szenvedtek a parancsaim alatt. A csata szörnyű volt. Szörnyű… de szükséges.
A végén már nem is érdekelt. Folyamatosan kértem a Természetet, bocsásson meg a hasztalanul elvett életekért. És folyamatosan osztottam az ítéletem az emberek seregére. Volt, akit agancs öklelt. Volt, akit széles láb taposott halálra. Volt, akit széttéptek a farkasok, és volt olyan is, akinek segédkeztem a megölésében.
Hogy honnan volt erőm hozzá?
Hullottak a tündék. Hullottak, akik védték az erdőt és a benne élőket. Szúrták, ütötték őket, aztán a testükön lépkedtek. Meghaltak. Mozdulatlan végtagjaikból, üveges tekintetükből eltávozott a lélek. Olyanok kezétől estek el, akik nem tiszteltek semmit és tüzet gyújtottak. Azt hitték, Abaddónt játszhatnak… Vajon, ha jobban igyekeztem volna, meg tudtam volna őket menteni?
Léptek. Közelről. 
Ismét veszélyben voltam. Ezúttal ketten támadtak rám, bizonyára rájöttek, hol állomásozom. Rendíthetetlenül gázoltak át az útjukban lévő tetemeken, aztán bokrokon, hogy elérjenek. De a karcsú női alak azonnal megállította őket. Támadni sem maradt idejük.
Áine furcsa volt.
Nem rossz értelemben, inkább lenyűgöző. Úgy olvasztotta össze a testét az akaratával és az erejével, mintha ő maga lenne az a szél, ő maga vágna, ütne és támadna vele. Mintha nem volna teste.
És ha már a testnél tartottunk, nem emlékeztem, hogy erdei egereket is bevettem a soraimba. Már ha egyáltalán erdei egerek voltak, ugyanis ízlelték a szagokat, és legjobb tudomásom szerint arra nem képesek a rágcsálók. De minek is kellene nekik ilyen képesség, mikor ott az orruk és ott vannak a hatalmas, éles metszőfogaik. És ha ez még nem okozott volna elég fejtörést, bekúszott a látóterembe egy másik perspektíva... sokkal hatalmasabb. Elmondhatatlanul lehetetlen.
Melyik állat lenne képes úgy kidönteni fákat, mintha csak egy neveletlen kölyök taposná el az útjába kerülő rovarokat? A haragja... mert az volt, ebben egészen biztos voltam, hasonlított az enyémre, majdhogynem táplálta azt. Egyre dühösebb lettem, ha őt figyeltem.
De nem ragadhattam le nála. Muszáj volt mindent beleadnom és mindenhová elérnem lelki szemeimmel, hogy tudjam, mi a következő lépés. Egészen olyan volt, mintha a saját lépéseimet kellene meghatároznom a harcmezőn, amely egyszerre volt ijesztő és nagyszerű. Na de mik lehettek azok az alacsony valamik?
A szagok ízlelése... ez olyan tulajdonság volt, amit általában hüllők birtokoltak, de tisztán emlékeztem, hogy élő egyed nem maradt a tűz közelében. És az az óriás... akármi?
Szégyenszemre azt sem tudtam, mire gondoljak, egyúttal egyre izgatottabbá is váltam, persze némi hálás pillantást csepegtetve itt-ott Áine felé, aki végig engem védett. És itt jöttem rá, hogy talán baj van.
- Jön valami nagy. - jeleztem, mivel a kis hüllőszerű jelenségektől nem számítottam nagy meglepetésre - El is taposhat minket. Nem tudom, mi lehet és azt sem, hogyan vagyok képes érzékelni. Nem ismerek ilyen állatot.
Nem tudtam, mit tegyek. Magabiztos voltam, kézben tartottam a helyzetet, de mégis úgy éreztem, valami nincs rendjén, még akkor sem, ha ezt a képességet Rheo kölcsönözte nekem és ki tudja, valójában mire volt képes. Ám alighogy eljutottam ennek szavakba foglalásáig az elmémben, miközben továbbra is irányítottam hol itt, hol ott, kapkodva, mint egy őrült, mégis teljesen nyugodtan, mintha természetes lenne, hogy több személy vagyok és az ellenségek összessége úgy áramlik a sok szem előtt, mint egy vérszomjas, fémfényű tenger; megjelentek Áine társai. Legalábbis a bőr-ruházatukból és mozgásukból ítélve nem lehettek mások. Velük együtt pedig megoldódott a rágcsáló-hüllő rejtélye is: kígyók, de még mekkorák! És úgy viselkedtek, mint a tündék háziállatai. Elámultam, bár csak egy pillanatra engedte a sok kép, szín, szag és érzelem.
Megint jött egy. Sötét, fülig érő haja volt, szinte tajtékzott a dühtől. Hogy azért-e, mert meglátta a társai holttestét egyetlen nő körül, nem tudtam meg, ugyanis a sötételf szempillantás alatt orrba rúgta. A széltől, amely a mozdulatot kísérte, arrébb repült, s a katona szemei azonnal lecsukódtak.
- Jól tudom mi jön. Mi úgy hívjuk... - kezdett bele Áine mosolyogva.
Agyarai voltak és vastag, szürke bőre. Az útjába kerülő tündék úgy tértek ki előle, mint egy apró madárraj a vadászó héja elől, a hatalmas teremtmény mégsem támadta meg őket.
- ...holdagyar. Épp időben, Seán. - kiáltotta oda Áine a hatalmas állat hátán ülő férfinek, aki hozzá hasonló ruhákat viselt és éppen akkor ugrott le az említett állat hátáról, egyenesen mellénk - Ő a férjem. majd később elmagyarázom. Most dolgunk van.
Holdagyar.... hmmm...
Életemben nem láttam még ilyen lényt és nem is hallottam róla. Óriási erős lábaival úgy tapodta az erdőt, mintha egy vihar tépdesné ki a fákat. Mégsem ártott nekünk, tündéknek, az erdő népének. Biccentettem Seán felé. Csak ennyire futotta most tőlem. Persze nem mintha máskor különösebb örömmel és lelkesedéssel vetettem volna bee magam az ismerkedés gyönyöreibe. De mindegy is... Karmok alatt szakadó fűszálak, ugrásoktól és elterelő csapásoktól keletkező széllökések és a kerekfülűek idegen bűze töltötte be elmémet a fém és a tűz sárgás, csillogó fényénél, mintha egyszerre több különböző könyvet olvasnék. Láttam - éreztem -, ki esik el, láttam - éreztem - a mozgásukat, láttam, hogy Crispin már sehol sincs és láttam - éreztem -, hogy Lance derekasan küzd.
És láttam egy hatalmas árnyat a vihar tomboló sötétjében. Sokkal nagyobbat, mint az emberek katonái. Olyan magas volt, hogy felért volna egy háztetőt. Hatalmas, kemény, lapos eszköz volt nála, amelyet a madaraim kemény szárnynak hívtak. Pajzs. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem és visszatértem a saját elmémhez.
- A félóriás... - nyögtem két irányítás között, sokkal inkább mérgesen, mint fáradtan.
Újabb ellenség közelített. Egy robusztus, szőke férfi, vastag szemöldöke alól metsző szigorral nézett végig rajtunk. Áine azonban neki sem hagyott időt többre. Utolsó rúgása közben, mintha más valakit is várna még, elnézett egy irányba, aztán visszafordult felém és a férje felé.
- A társatok bajban van, druida. Ha van az irányításod alatt bármi, aminek szárnya van itt az ideje besegíteni. Seán, van itt valahol egy kardforgató tünde lángoló karddal, segíts neki átjutni!
A férfi rettenetesen gyorsan tűnt el. Időm sem volt felmérni a csata állását annyi irányítás és taktikázás közepette. Megpróbáltam felszabadítani a ragadozó madaraimat, de valahol mindig nagyobb szükségüket láttam, valami mindig előbbre való volt annál, hogy elhívjam őket onnan.
Szemgolyó a csőrben. Egy kibelezett tünde. Egy ordítozó ember.
Nem számíthattam most rájuk.
Megkerestem a baglyokat. Huhogva csapdostak az emberek felett, aztán amikor elfáradtak, felültek a fákra és a nyakukat forgatták, ijesztő hangokkal igyekezve felhívni magukra a figyelmet. Az öreg varjú egy ember sisakjával volt elfoglalva, amikor ráleltem, de azonnal felfigyelt rám. Így küldtem el hármójukat a félóriáshoz és Tristanhoz, remélve, a hatalmas test nem fogja egyetlen csapással félresöpörni őket. A nagyobb, sötétebb bagoly támadott először: megpróbálta meghúzni az óriás haját vagy elérni a bőrét, mialatt a társa sebes siklást tervezett megkísérelni. A varjamnak inkább azt a feladatot adtam, hogy a féltünde hátát védje, ha úgy adódik. Muszáj volt előbb tapasztalatot szereznem, hogyan küzd az a hatalmas emberszerű lény.
Mindeközben a többi állatra is figyelnem kellett. Józan ésszel beláthatólag már réges-régen iszonyatos fejfájással kellett volna küzdenem. Legalábbis úgy gondoltam, ez fog bekövetkezni, de feltűnően természetesnek éreztem a helyzetem... nem. Magam. Az egész lényem úgy viselkedett, mintha beleolvadt volna a dolgok folyásába.
- Két bagoly és egy varjú. - mormoltam, amennyire csak vissza tudtam küzdeni magam a saját elmémhez és a saját számhoz - És Wade. - mutattam magam fölé egy gyors és nagyon apró botlendítéssel - Elküldöm őt is, ha kell, de egyelőre nem tudom, hogyan reagál az óriás. Mindjárt kiderül...
A hatalmas kétlábú forgott, de a baglyok követték. Követniük kellett, különben Tristan-nak baja esik. Minden maradék energiámmal őket irányítottam, de úgy tűt, mintha a félóriás tudomást sem venne róluk. Annyit sem értem a szemében, hogy ellenségei közé soroljon.
Egy férfi mártotta hosszú, éles, szilárd, vágni képes tollát a hatalmas ellenfél térdébe. Tristan. Fellélegeztem, ám alighogy megtettem, rá kellett eszmélnem, mennyire nem volt sikeres a támadás: a félóriás kirántotta magából a vérrel szennyezett fémtollat- ami-úgy-működött-mint-egy-karom, és a lapos-kemény-széles-tolltalan-szárnyával jókora ütést mért Tristanra. A félvér elrepült, nyekkent egyet a földön, és nem mozdult.
A látottak néhány pillanatig teljesen ledermesztettek. Azt hittem, Tristan meghalt az én hibámból, s már éreztem magamban a feltörekvő dühöt, kétségbeesést, döbbenetet és bűntudatot, így hálát adtam a Természetnek, illetve Driseognak, amiért még lélegzett. Vagy talán azért kellett volna, mert meg tudtam őrizni a nyugalmam, hogy észrevegyem? A megkönnyebbülést azonban pillanatok alatt váltotta fel a mélységesen mélyen gyökerező, színtiszta harag.
- Ha még egyszer kezet emelsz Tristanra.... - morogtam magamon kívül, de nem fejeztem be.
Pontosan tudtam, mekkora előnyre tettem szert azzal, hogy azt hitte, az állataim ártalmatlanok. Itt volt az idő, hogy a szemét célozzam. Ki is adtam a parancsot, néhány másikkal egyetemben, amelyek a szokásosan, más-más, kevésbé ismétlődő mintázatban követték egymást és a négylábúaknak szóltak.
Vágták őket a fémek, ütötték őket a csövek, de kitartottak, még ha sokan ki is estek a soraik közül.
Nature, please forgive me… I am destroying the life You made… Even if it’s the only way to protect You…
Amint végeztem, és kissé összeszedtem magam, vissza kellett tértem az óriás figyeléséhez. Sosem éreztem még ekkora feszültséget magamon eluralkodni. Ha hibázom, lehet, hogy a félóriás megöli Tristant. Én pedig - a nemrég történtek kuszasága ellenére is - egyáltalán nem akartam ezt a végkifejletet. A bajtársamnak tekintettem a férfit, egyenlőnek Rheo-val, Crispin-nel, Lance-szel, Darian-nal és saját magammal. Akármiről is beszélt a thuata, akármi is történt a múltban, a félvér most nem az embereknek segédkezett. Az életét kockáztatta, hogy megmentse az erdőt.
Vajon mégis lehetséges valakit jobb belátásra téríteni?
Nem most volt itt az ideje, hogy kiderítsem. Valaki… valaki felbukkant és kardjával a félóriás másik térdét támadta.
A szemét... a szemét... - szuggeráltam, és nagyon erősen koncentráltam, a madaraim érzéseiben fellelhető szemén keresztül látva, hogy Lance az, aki közel merészkedett, reménykedve benne, hogy ezúttal tényleg sikerül elvonnom a hatalmas lény figyelmét annyi ideig, hogy a zsoldos sikerrel járjon.
Muszáj sikerülnie. Különben ő..., és Tristan...
Szárny rebbent, az izmok ritmikusan, eszeveszett sebességgel dolgoztak benne. Éreztem a bagoly heves, kapkodó légvételeit, éreztem, ahogyan gyorsul, éreztem, hogy célra tart… egyenesen a félóriás arcába, hogy elérje, amire utasítottam. Egyetlen pillanat, egy pislogásnál is rövidebb, és a hatalmas ellenfél szemgolyója elejtett pohár tartalmaként buggyant ki eddigi helyéről. Azonban, én is éreztem fájdalmat. Tollak szálltak, tollak voltak a hatalmas, ökölbe szorított kézfejbe börtönözve. A megsebzett félóriás a baglyom után kapott, de célt tévesztett. Bizonyára nem látott már olyan jól fél szemmel.
A zaklatott baglyot néhány percnyi ágnyugalomra ítéltem, a másik két állatot pedig egy időre elirányítottam az óriástól. Kicsit távolabbról, mozdulatlanságból, a pár tollát vesztett bagoly rendeződő érzései közül hámoztam ki, hogy nem esett semmi bajuk. Vad haragom azonban ismét furcsa gondolatokat akart rám erőltetni. Olyanokat, amelyeket még mindig nem tartottam teljesen helyesnek: meg kell ölni a félóriást. Való igaz, Demiphones halálát már igen-igen kívántam, de vajon az emberei tényleg tehettek arról, ami itt történt? A választ egy korábbi, saját magamtól idézett mondat adta meg. Ők nem értékelik a természetet, nem tisztelik az életet és ha nem végzünk velük, ők fognak velünk és egész Tünde erdővel.
Igen… - igyekeztem kizárni elmémből minden hátráltató tényezőt. Ráértem akkor felelni a tetteimért magamnak, ha itt már végeztünk - Ha másképp gondolnák, már régen letették volna a fegyvert, hogy ne kelljen ártaniuk nekünk.
Az ág magasságából különös látványként terült el alattam a csatatér. Minden más alak elhomályosult, szabálytalanul mozgó foltként táncolt, egyedül a félóriás, a zsoldos és a félvér hármasa vált ki a káoszból. A hatalmas ellenség térdéből kard állt ki, s már nem is tűnt olyan hatalmasnak, ahogy térdre esett. De még mindig volt benne erő, még mindig árasztotta magából azt, amitől a madaram félt. A madaram, de bíznom kellett abban, hogy a két harcos innen már megbirkózik vele. Körülöttük furcsa alakú levelekként hevertek a tollak a véres talajon.
- A féltünde jól van. - jelentettem ki Áine felé fordulva - A zsoldos a segítségére sietett. A félóriás lába megsérült, talán már nem jelent veszélyt. - tettem hozzá, miközben félig a sötételfet figyeltem, félig pedig egy rókát irányítottam, akit hárman próbáltak meg leszúrni egyszerre.
Neszezés hallatszott, én pedig akaratlanul is kitaszítottam magam a róka elméjéből. Egy férfi rohant felém, teljesen ép páncélzatban, csupán a csöves fegyvere végén lévő szúró lándzsahegy nem volt egészben, ám még így is halálos sebet ehetett vele ejteni. Lehetett volna, ha Áine nem vette volna észre, hogy közelít.
- Jól van, de a csatának még nincs vége. Tarts ki, druida. Az erdőért. - mondta, miközben az ellenség felé rohant, s egyenesen szabályos hátraszaltóval egybe kötött rúgással állon találta a támadót, akinek sisakja tompa fémpendüléssel repült le a fejéről, s szállt magasra, egészen át az egybefolyó halottak, fegyverek és harcolók végeláthatatlan, hangos és sűrű tömege felett - Ezt a hercegnőtöktől lestem el néhány napja. - tette hozzá, és elmosolyodott.
Talán ő képes volt kizárni az őt elemésztő gondolatokat. Talán küzdenie sem kellett velük. Vagy talán látta, hogy én éppen azt teszem, és a mosolya volt az, amellyel megpróbált erőt önteni belém. De az is lehet, hogy mindössze ő is csak egy furcsa kislányt látott maga előtt, akire muszáj volt mosolyognia.
Azon kaptam magam, hogy a szám széle felfelé húzódik, miközben visszanézek rá, azután újfent hagytam, hogy elnyeljen a tudatok tengere.
Tristan támadott, gyors egymásutánban próbált döfni az éles végű csöves fegyverrel, ám mindhiába. A félóriás úgy tépte ki a kezéből az ezközt, mint édesanya a kést egy kisgyermek aprócska ujjai közül. Elhajította, aztán minden erejét beleadva megpróbált talpra állni, de a térdét ért sérülés miatt képtelen volt használni a lábát. Tristan, mintha csak erre várt volna, azonnal Lance mellett termett és megfogta a kard markolatát.
A féltünde furcsa tüzet csinált a fémtollán, olyat, mint amiben az erdő égett, de a semmiből. A hatalmas alak végtagja folyni kezdett, mint a patakok, amelyekben halak úsztak és vízi növények hullámzottak.
Tristan ekkor kirántotta a kardját az óriásból, majd ugyanazzal a lendülettel ellensége mellkasába fúrta azt. A térdelő szájából vér folyt, aztán eldőlt, mint azok, akiknek a tünde sereg rendíthetetlen tagjai kioltották az életét, vagy azok, akiket az emberek szúrtak le… A félóriás meghalt, én pedig fáradtan és megkönnyebbülten, ámde szűnni nem akaró feszültséggel tértem vissza saját elmémhez, hogy vessek egy pillantást arra a két közeledő, páncélos alakra, akik voltak olyan ostobák, hogy az Áine körül heverő katonák látványa ellenére mégis megpróbáltak eljutni hozzám…
…mielőtt a vihar erejű széllel kísért rúgások őket is társaik sorsára ítélték.

Ahogy kifújtam magam, és próbáltam betájolni a fülcsengés közepette, hogy hol is vagyok, láttam félrenézve, ahogy Crispin megnyeri a saját küzdelmét: a pengéje akadálytalanul szaladt bele az ember szemébe, mint kés a forró vajba. Ahogy a férfi teste elvágódott, egy pillanatra mintha csönd támadt volna, aztán hirtelen elszabadult a pokol. A föld mélyéről dübörgés hallatszott. ~ Mintha ezt már hallottam volna valahol…~ Gondoltam, és nem tévedtem: a föld pillanatok múlva megrepedt, a tövislény indái feltörtek olyan erővel és élettel, hogy ha nem tudtam volna, hogy ez maga az élő természet, akkor is kitalálom. A vastag, tövises indák körbetekeredtek az embereken, akik hangos halálsikolyokkal fogadták a közeledő véget, a csontjaik pedig csak úgy ropogtak. Ilyen máskor is történt már, csak nem növénnyel történt, hanem kővel. Kirázott a hideg. A halál mindig is fegyverek formájában, halandók által kiszolgálva jött el a környezetemben, és nehezen fogadtam el, hogy egy felsőbb valaki is bele tud szólni a küzdelmekbe, ha akar. Aztán hirtelen csend lett, és sötét: az indák körülfogtak engem és Tristant, átláthatatlan falat képezve. Oldalra nézve annyit tudtam kivenni, hogy Tristan kapaszkodik a kardjába, és igyekszik nem kétségbe esni. Rátettem a kezem az övére.
- Driseog alkuja az volt, hogy ha eltesszük Dempihonest láb alól, megvédelmez mindenkit, aki hajlandó elfogadni őt. - Habár én is féltem, és nagyon aggódtam, komolyan néztem a szemébe. - Te meg tudod ezt tenni? - Kérdeztem.
- Elfogadni? A tövislényt? Ne röhögtess. - Vigyorodik el Tristan eszelősen, én pedig elvettem a kezem. Úgy tűnik, ez nem fog segíteni. Az indák mozogni kezdtek, a fal megnyílt, és Rheo lépett be.
- Meg ne próbáld még egyszer, félvér patkány. - Mondta összeszűkült szemmel, ahogy meglátta Tristan kardját. Felcsattantam.
- Na jó, mondjátok el végre, mi ez az egész! - Nagyon untam, hogy látszólag ok nélkül utálkoznak, és tudni akartam, mi a hiszti tárgya.
- Mit gondolsz, mi lenne? Ez a fattyú egy lépéssel tovább ment abban az átokban, amit ti is viseltek azzal, hogy felerészben már az Idegen Isten korcsai közé tartozik. - Mondta Rheo ijesztően mosolyogva. - És szerinted ő mennyire tehet arról, hogy ilyen? - Kérdeztem Rheótól hasonló hidegséggel, csak az én arcomról a mosoly hiányzott. - Amennyire tudom, azon munkálkodott eddig, hogy az erdőt kitakarítsuk az emberektől. Újra kérdezem, mi a bajod egy fanatikus sértettségén kívül? - Kérdeztem.
- Én nem mentem sehová. Az apám egy kegyetlen féreg volt, pont olyan fanatikus, mint te, boszorkány. Akkor sem mennék veletek sehová, ha kérnéd. Most pedig engedj el, mielőtt felgyújtom a drágalátos istenedet. - Vicsorgott, és felé fordultam, hogy lenyugtassam, de késő volt, Rheo már cselekedett: Az indák kirántották Tristant.
- Kotródj innen. - Közölte fagyosan.
- Várj már! Válasz nem fog érkezni? - Kérdeztem.
- Fanatikus... - Vett fel Rheo egy sokkal gőgösebb tartást, ahogy mögöttünk visszazárultak az indák. - Úgy beszélsz, mint ők. Nincs semmi jogod védeni egy korcsot. Ember. Félig, egészben, mindegy. Alávaló és utálni való. - Mondta, szinte köpve.
- Támaszd alá. - Néztem a szemébe. Kedveltem Tristant, nem hagytam, hogy így beszéljen róla, pláne azok után, hogy ennyi mindent tett az erdőért. Egy gúnyos, egyben értetlen nevetést hallottam.
- Kinek képzeled te magad, hogy engem számon kérj?
- Egy egyszerű tündének, aki viszont nem szereti, ha csak úgy megmondják neki, mit csináljon, vagy hogy érezzen mások iránt, anélkül, hogy értelmét adnák. - Válaszoltam rezignáltan. - Ha nem akarod a szádat jártatni, ne jártasd, de akkor ne is várd, hogy egyetértsek veled. - Válaszoltam tárgyilagosan, olyan hangnemben, mintha egy bunkó felbérlővel beszélnék.
- Egy egyszerű tünde... És engem kinek képzelsz, hogy ilyen hangot engedsz meg magadnak? - Mosolygott fenyegetően. Megijedtem tőle egy kicsit, de a hangnemmel ellentétben nem engedhettem meg magamnak, hogy most hunyászkodjak meg. Tünde voltam, tünde becsülettel, egy ilyennek nem fogok fejet hajtani.
- Nem az számít, ki vagy. Nem, amikor egyszerű elvakultságból bántasz ok nélkül olyanokat, akik semmi rosszat nem tettek. - Nyeltem nagyokat. Ez nagyon kockázatos volt már, de nem léphettem vissza. Ekkor a tövisek hirtelen körbeölelték a félig növény tündét, és mintha egyesültek volna, Rheo maga pedig sokkal ijesztőbb formát vett fel, nekem pedig hirtelen az az érzésem támadt, hogy nagyobb veszélyben vagyok, mint gondoltam.
- Nem számít, azt mondod, fiú? Én vagyok Anwnn Banríon Ard, Mór-Ríoghain ní Danu. Én vagyok minden tündérvérűek királynője. Épp most mentettem meg az egész népedet, és te mégis így mersz beszélni velem.
A tartásom abban a pillanatban megtört. Vesztettem. Lehajtottam a fejem, és úgy folytattam halkan.
- Semmilyen cím nem jogosít fel arra, hogy ártatlanokat bánts, csak azért, mert valamilyennek születtek. Valaki megítélésében egyetlen dolgot kellene nézni, azt, hogy ő maga életében mit csinált. de ha Felséged ezt nem látja be a trónjáról, úgy én nem tehetek semmit, hiszen a Királynő biztosan jobban tudja. De arra is emlékeztetném Felségedet, hogy ha ez az úgynevezett „félvér korcs” nincsen, talán minden máshogy alakul. Talán Demiphones még mindig élne. Talán Driseog még a lightleafi druida fogságában lenne. - Mondtam, és tovább hajtottam kicsivel a fejemet. Én befejeztem. Rheo felhorkant, talán sértettségből, talán más okból, aztán előrelendítette a kezét, a tövisfarkasok pedig nagy lendülettel lefejelték a mellkasomat. A tüskék ugyan szúrósak voltak, de maga az ütés erősebb volt, olyan lendülettel vágódtak nekem, hogy hátrarepültem, egyenesen kibucskázva a mögöttem szétnyíló indák között, és egy nagy nyekkenéssel földet értem.
- Akkor maradj az ártatlan embereiddel, fiú. Veronia mocska már beléd itta magát. - Mondta a királynő. Remegve tápászkodtam fel. Engem legtöbbször nem tiszteltek az emberek, csak egy egyszerű zsoldos voltam, akit le kell szarni, aztán kifizetni, utána pedig megint tenni a fejére. Megszoktam, hogy lekezelnek. De ez sok volt. Még egy királynőtől is. Kihúztam magam.
- Nem is kérnék a maga földjéből. Ahol maga uralkodik, ott nem lehet más, csak üresség, és fertő. Nem hiába mondta Titánia: Anwnn az éjszaka kertjénél fonódik össze a tündérsíkokkal. Aki ilyen öntelt, az csak sötétbe borult birodalmat vezethet. - Fordultam hátra, mintegy végszóra, ahogy Rheo megrovó tekintetét eltakarták az indák. Körülnéztem: mindenhol tövisrengeteg volt, ami most kezdett visszahúzódni, elhagyva az emberek holttesteit, de a tündék tetemeit nem láttam sehol.  Furcsán csodálatos volt az egész látvány, ekkor azonban eszembe jutott valami. ~ Tristan ~ Villant át az agyamon, és elkezdtem vadul keresni a szememmel. Hol lehet? Meg is találtam nagyjából húszlépésnyire, ahogy a hátán feküdt az elázott földön, keze a tarkója alatt, mintha csak egy kellemes nyári napon nem akadt volna jobb dolga a sütkérezésnél.
- Te nem mentél velük, Lance? - Kérdezte elmerengve.
Csuromvizesen, egy kisebb nyögés kíséretében letelepedtem mellé.
- Miért mentem volna? Nincs miért. És egyébként is egy gőgös idióta az a nő, hiába uralkodó. Azt hiszem, nem akarnék az ő országában lenni.
- Uralkodó? - Vonta fel a szemét a féltünde. - Bár, mi más lenne. - Aztán egy pillanatra csöndben maradt, a felhők között átsütő nap pedig most még jobban megmutatta a tövislény által okozott hegeit.
- Elegem van, Lance. - Szólalt meg.
- Nekem is. Miről is beszélünk? - Kérdeztem érdeklődve.
- Sosem jellemezhet a saját személyem. Az apám fia vagyok. Félvér vagyok. A tövislény egy áldozata vagyok. Sose voltam még csak Tristan. - Mondta szinte elkeseredve. Hátradőltem mellé a fűbe.
- Ha ez számít valamit, épp azt mondtam a nőnek, hogy te csak Te vagy, elsődlegesen nem félvér, vagy „apád fia”. - Mondtam neki. Felnevetett, lassan és fájdalmasan ugyan, de legalább látszólag őszintén, és felült.
- Menjünk, keressük meg kik maradnak itt. Aztán tűnjünk innen, mielőtt az emberek visszatérnek.
Bólintottam, felálltam, aztán kezet nyújtottam neki, hogy segítsek.
- Menjünk, kíváncsi vagyok.