[Tünde frakcióküldetés] Age old mistakes

Miután még egyszer - utoljára, a szokásostól sokkalta erősebb érzelemmentességet magamra erőltetve - meggyőződtem róla, hogy a félóriás halott, Lance és Tristan pedig biztonságban vannak, visszatértem az eddigi rendszerhez: minden állatcsoporton végigmentem és a küzdelem alakulásának megfelelően megpróbáltam a lehető legkedvezőbben alakítani a harc kimenetelét. Azonban némileg nyugtalanított, hogy Crispinről semmit sem tudok, ellenben a többiekkel, így megpróbáltam madaraimat messzebbre küldeni, egészen az emberi sereg közepe felé.
Nem tartott sokáig megtalálnom egy sötételfet a páncélos ellenség tömegében. Vele szemben egy férfi állt, minden bizonnyal Demiphones... illetve már csak a holtteste, ugyanis a szeméből egy fegyver meredt ki. Pillanatnyi, vérrel, holttestekkel, belsőségekkel és az egykor még élők törött, tönkrement tárgyaitól hemzsegő csatatér látványa nyomán csupán felszínes, erőltetett nyugalmamat azonban nem várt események váltották fel. Éppen egy szarvast kerestem, amikor megláttam az indákat. Mindent beborítottak, mindent és mindenkit, s mindenhol ott is voltak, mintha egyáltalán nem most törtek volna fel a földből.
Driseog. - gondoltam megnyugodva, amikor láttam, hogy az embereket bántja.
A sikolyok - azok kiáltásai, akiket a tüskés szövevény halálra szabdalt - hozzám is elértek. Áine még mindig mellettem volt, azonban most szokatlanul egyedülinek éreztem magunkat. Mintha az emberek elmentek volna a közelünkből. Amerre csak néztem, vastag, tövises indák kanyarogtak, én pedig az iménti látvány ellenére is biztonságban éreztem magam, így, elzárva a véres, rideg valóságtól.
Biztonságban… de túlságosan drága áron.
Szörnyülködve gondoltam arra a néhány pillanatra, amikor képes voltam élvezni ezt az őrületet.
- Wyn… Ezt te csináltad? - hallottam meg Áine hangját, mielőtt még végérvényesen belesüllyedhettem volna a megannyi élet felesleges kioltásának fájdalmába, és abba, hogy nekem is közöm volt mindahhoz, amivé az erdő ezen része változott. Ha létezett veroniai pokol, minden bizonnyal ilyennek kellett lennie.
A zsongás, az elmék kavalkádja lassan szűnt meg. Kellemes érzés volt megszabadulni a terheimtől, annak ellenére, hogy megtisztelve és hasznosnak éreztem magam, hogy hozzájárulhattam az erdő megmentéséhez, úgy igazán hozzá, hála Rheo varázslatának. Hirtelen nagyon üresnek éreztem magam, végtelenül egyedül. Nem értettem, miért volt fájdalmas. Miért ez. De most igazán nem volt időm kiválogatni az emlékeket és megfogalmazni a gondolataimat. Még mindig egy csata kellős közepén álltunk.
Megingattam a fejem, némi energiát felemésztve, hogy ne lássa, mennyire meglepődtem: azon, hogy ez egyáltalán felmerült benne - az, hogy képes lennék ilyesmire -, bár talán kívülről szemlélve nem tűnt volna akkora tévedésnek. És hogy ne lássa, mennyire dühös voltam, nem csak magamra, mindenkire, akit felelőssé lehetett volna tenni azért, mert ez az egész elkezdődött.
- Nem, nem én voltam. - kezdtem, de nem tudtam, mennyit mondhatok el abból, aminek tanúja voltam, így a következőképpen folytattam - A védelmezőnk.
- A védelmezőnk? - kérdezett vissza.
Láttam rajta, hogy az említettet keresi, mégsem mutattam a tövises gyökerekre. Hiszen Driseog nem kimondottan minket védett, hanem azt, amit ő teremtett, s azért lépett velünk szövetségre Rheo által, mert tudta - látta -, hogy szeretjük azt, ami belőle fogant és közös a célunk. Legalábbis, azt hittem, közös. De az enyémek között nem szerepelt a szétzilált, már így is rémült emberek értelmetlen lemészárlása. Nem… Én hagytam volna őket elmenni, haza, a családjukhoz, a barátaikhoz, megadva nekik az esélyt, hogy elgondolkodjanak azon, ami történt, azon, amit láttak. Azon, amit tettek.
A körülöttünk lévő sűrű, áthatolhatatlan burok hirtelen nyílt szét, beengedve a thuatát, aki azonnal mosolyt villantott rám.
- Szép munka, Wyn.
Bólintottam Áine felé, aztán Rheo felé is.
- Nélküled képtelen lettem volna rá. - válaszoltam, bár éreztem, hogy arcomon átvillan egy kis egészséges büszkeség - és egy igazán halvány mosoly, bár a helyzetet inkább komolynak éreztem, mind szívben, mind pedig lélekben: gyilkolásról volt szó, akkor is, ha szörnyűséges módon összekapcsoltam a bizonyítás számomra ritka lehetőségével - Most mit kell tennünk?
A fájdalommal együtt nőtt a büszkeség, és valami olyan, amit eddig nem éreztem. Saját magam szeretete, függetlenül attól, milyen előnytelenül, milyen szánnivalóan néztem ki így, örökké egy gyermek testében ragadva. Most már nem voltam az. Ezt akartam és megkaptam. Elvállaltam a küldetést, túléltem. Bizonyítottam. Már nem számított, mit hisz rólam a családom. Nem csak azt tartottam félelmetesnek, ami történt, hanem magamat is. Még akkor is, ha kölcsönvett erőtől voltam képes azt tenni, amit kellett.
- Semmit. - felelte még mindig mosolyogva a thuata, ám aztán furcsán tekintett a mellettem álló nőre, majdhogynem úgy, mint én az öcsémre, amikor figyelmeztetni akartam, hogy fogytán a türelmem - Eleget tettetek. Már csak várjuk, hogy Driseog körbeérje a Tünde-erdőt és átröppenthesse az egészet az én földemre.
…
Mi… ?!?
Azt hittem, menten félrenyelek.
Már nem azért, mert végre oda kerültem volna, ahová tartozunk, hanem...  éppenséggel azért, mert nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel: Ott volt Corlieva, aki azt sem fogja érteni, hová lettem és miért tettem ilyet a paktum ellenére - jóllehet, ez zavart volna a legkevésbé, ha csak egy idegesítő démont veszthetek vele. Ott volt a nyomozásom Lunasa gyilkosa után, de utóbbit igazán be tudtam volna fejezni Anwnn-ban is, hiszen sötét tünde ölte meg, ebben biztos voltam. Azonban ezt egyáltalán nem értettem. Miért akarta Rheo elvenni az egész erdőt Veronia természetének egyensúlyából? Nem vette észre, hogy ezzel azon emberek sorsa, akik semmiről sem tehettek és soha nem is ártottak a tündéknek vagy az otthonuknak, megpecsételődne?
- A teljes... erdő területét? - kérdeztem, bár inkább csak tátogásnak hatott, remélve, hogy választ kapok erre a kérdésre.
Nem tudtam volna így teljes nyugalommal itt hagyni Veroniát.
- Így van. - felelte, túlságosan magabiztosan ahhoz, hogy felfogta volna, miért kérdeztem - De sajnos csak fél nap múlva tudom létrehozni a kaput, így addig várnotok kell. Gyertek, menjünk beljebb.
A tövislény része, amely védőburkot varázsolt körénk, úgy nyílt szét Rheo parancsára, mintha ő és Driseog egyek lettek volna. Emlékeztem rá, mennyire furcsa volt a kapcsolat kettejük közt, milyen szoros, milyen… páratlan. Hiszen egy istenségről beszéltünk, Rheo pedig - hiába rendelkezett huszonegyezer év tapasztalatával és hatalmas erővel - csak egy egyszerű, ősöreg druida volt Anwnn földjeiről.
Engedelmeskedtem.
Magam sem tudtam, miért ment ilyen könnyen, még úgy sem, hogy azt hiszem, végül tagja lettem a tünde különítménynek. Csak vitt a lábam, mintha figyelnem sem kellene rá, én pedig gondolkodtam, olyan gyorsan és pörögve, hogy néha már a mondatok utolsó, egyértelműnek tűnő fele beleveszett a sötétségbe. Abba, ami, mintha képes lett volna kinyúlni a tudatom határain kívülre, mindenre rátelepedett körülöttem.
Értetlenség.
Félelem.
Én tettem velük.
Sajnálom. - néztem a szerteszét rohanó rémült állatok után, akik, azt hiszem, azt sem tudták, hol vannak. Nem akartam nekik ekkora traumát okozni. Nem ilyen áron akartam megmenteni az erdőt.
A tünde seregre pillantottam, egészen kiüresedett tekintetemmel. Elpárolgott belőlem a tettvágy, s csak a szörnyű emlékek maradtak meg. Véres testek. Kicsorbult fegyverek a holtakba mélyedve. Halál. Halál mindenütt.
Választ kerestem. De még a kérdést sem tudtam volna helyesen feltenni.
Minden mást kizártam. Csak a lépteim zaja visszhangzott az elmémben, mintha most már az is olyan üressé vált volna, mint minden, aminek eddig jelentőséget, jelentést, értelmet tulajdonítottam. Hiába volt itt már a frissen megszerzett büszkeség. Súlyos önelégültségnek tűnt azok súlya alatt, amik történtek és történni készültek. Csak a fény térített magamhoz egy kicsit, az ég látványa, a felhők átlátszatlan függönyének felszakadozása nyomán keletkező világosság. Darian vihara véget ért. És azt hiszem, a csata is.
- Azért nem kell annyira sietni. Az erdő eltűnik, az emberek elmennek. Nekünk nem kell.
Amikor felfogtam, hogy Darian, aki éppen ekkor került elő egy fa mögül váratlanul, megszólalt - és hogy mit mondott -, Azonnal felocsúdtam gondolataim örvényéből. Tehát neki is feltűnt, hogy valamit itt kihagytak a számításból. Valami fontosat, olyan lényegeset, hogy semmit nem ért volna a saját magam elé állított próbatétel vége, ha ennyiben hagyom.
- Ha az erdő eltűnik, összeomlik a Természet egyensúlya egész Veronián. - jelentettem ki gyorsan - Ezt nem engedhetjük. - néztem Rheo-ra.
Hangom meglepően rövidke idő alatt nyelt magába igen nagy adag határozottságot, fogalmam sem volt, mégis honnan. Minden szó, amit kiejtettem, leplezhetetlenül tükrözte, mit gondolok, mit gondoltam végig, ameddig szótlanul sétáltunk. Reméltem, nem csak meglepően hat majd, hanem a célját is eléri ezzel.
Maradj itt és ültesd újjá. - szólt egy gondolat, amelyet egyelőre elhessegettem. Még azt sem tudtam, miért döntött így Rheo, nem értettem semmit és egyáltalán nem gondoltam volna, hogy pont olyasvalaki, mint ő, akarjon elkövetni egy ekkora méretű, végzetes hibát. És engedelmeskedni sem akartam, akármilyen felindulásból is próbált rávenni a lelkiismeretem, hogy lemondjak az átkelésről.
- Ez egy átkozott föld, Wyn. - válaszolta Rheo, túlságosan komolyan ahhoz, hogy megkíméljen az azonnali felfogástól - Nem érdemli meg a természetet. Nem érdemli meg a tündéket.
Fájni kezdett a szívem. Fájni, az, amivel a Természetben hittem, ugyanúgy, ahogy a thuatában is. Olyan erővel szorult össze a mellkasom, hogy beszélni sem tudtam, pedig lett volna mit mondanom, levetkőzve minden udvariasságot, minden gátlást, amely elzárta a valódi énemet a külvilág elől. Üvölteni akartam vele, megmondani neki, hogy téved. De a kíntól nem mozdult a nyelvem.
- Mindenki ilyen a te népedből?
Darian kérdése ártalmatlannak tűnt, de tudtam, hogy volt benne valami, amit nem láttam. Megbántam, amikor úgy döntöttem, elítélem Tristan-t. Most láttam csak be, mennyire igaza volt, én pedig mennyire vak. Követtem a thuatát, csak mert a királynőnk megmentőként mutatta be, pedig valójában összejátszottak, és elérték, hogy úgy ugráljak, ahogy nekik tetszik. Megszégyenítettek, de egyúttal meg is szégyenültek a szememben.
- Milyen?
Rheo szemeiből már csak egy egészen vékony csík látszott, ahogy Darian-t méregette. Dühös volt. Legalábbis takargatni próbálta, elfedni. Én már nem.
- Rövidlátó. Beszűkült.
- Vigyázz a szádra! - szólt vissza erélyesen.
Igen rövid életűnek bizonyult, ameddig vissza tudta fojtani.
Szinte már éreztem, ahogyan a mellkasom egyre melegebbé válik a hirtelen felszabadulni engedett dühtől. Hogy gondolhatott - hogy mondhatott - ilyet Rheo?! Neki kellett volna a legjobban értenie, hogy működik a világ. Nem is akartam hinni a fülemnek.
- Tudod, hogy a Természet minden élet fennmaradásához kell. - kezdtem, de már nem pazaroltam arra erőt, hogy legyűrjem a szavaimhoz fonódó indulatot - Itt minden el fog pusztulni. Mindenki. Azok is, akik ugyanúgy szeretik, mint te vagy én. Nem sajátíthatod ki önkényesen. Nem veheted el Veroniától azért, mert úgy látod, romlott. Sohasem romlott teljesen semmi. Nem nekem kellene ezt neked elmagyaráznom!
Az sem érdekelt volna, ha visszafelel. Az sem, ha kapok egy irdatlan nagy pofont. Ettől nagyobbat úgysem tudott volna már adni...
- Nem, Wyn. Nem neked. Neked kellene legjobban érteni. Te láttad, mit tettek az emberek. Érezted. Ez az ő földjük, az ő természetük. És mégis felégetik - miért gondolod, hogy megérdemlik az életet?
Ám mielőtt még kiejthettem volna a választ a számon, Darian megelőzött.
- Az életet nem megérdemelni kell. Az élet ott van mindenhol, és ha elveszed az vagy, ami. Gyilkos.
Rheo megvillantotta a szemeit. Minden vonásából egyetlen dolog sugárzott: támadni készült. Felemelte a kezét, bizonyára Driseog lénye felé nyúlt, mert a következő pillanatban tövises gyökerek törtek fel a földből, olyanok, amelyek az emberek seregét szedték ízekre vértengerben fürödve. Segítség reményében magam mellé néztem, hogy megvédjem Darian-t a thuata haragjától, de Áine már sehol sem volt.
Az indák a sötét tünde felé mozdultak, kérlelhetetlenül, villámgyorsan. Azt a pillanatot idézte fel bennem, amikor ugyanilyen tehetetlen voltam: az a nap jelent meg a szemeim előtt, amikor Dieter-t, az Esroniel von Himmelreich által társamként kijelölt vámpírt megsebezték. A mozgó alak, sötét hajjal, véres kardot tartva magánál, ugyanúgy támadni készült, mint most Rheo. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem volt időm pajzsként az értékes élet elé állni. Mert az övé is az volt a szememben.
Eltelt egy általam végtelenül hosszúnak érzékelt pillanat.
Azonban legnagyobb meglepődésemre Darian csak összekulcsolta a kezeit, mintha nem is törődne az ellene irányuló támadással. A nyakán és arca egyik felén húzódó furcsa jelek megint felfénylettek, mint amikor vihart korbácsolt, aztán egy megmagyarázhatatlan, vaksötét hullám áradt ki belőle a thuata irányába. Az indák élettelenül hullottak a földre, anélkül, hogy egyik is megsebezte volna a sötételfet.
Tökéletes pillanat volt arra, hogy közbeszóljak.
- Hagyjátok abba. Semmire nem vezet, ha most harcoltok. - mondtam a szokásostól mélyebben, aztán Rheo-ra néztem - Ha Darian maradni akar, az azért van, mert nem ért veled egyet, ahogyan én sem. Csalódtam benned, Rheo, és egészen idáig azt hittem, hogy ez a mondat csak fordított esetben hangozhat el. - arrafelé mutattam, ahol az emberek serege állt nemrég - Láttam, mit tesznek. De ők nem mindenki. Az is lehet, hogy nem a saját véleményüket követték. És ha mégis, én hiszek benne, hogy vannak, akik nem bántják a természetet.
Eszembe jutott az a pillanat, amikor Corly a kenyérhez kezdett beszélni, mert hallgatott rám. És ő egy démon volt, valaki olyan, akit romlottnak bélyegeztek. Aki egészen addig azt sem tudta, mit tesz, mégis meghallotta a szavam.
- Ha pedig nem elég, hát majd teszek róla. - tettem hozzá, aztán hosszasan lehunytam a szemem, hogy kicsit megnyugodjak.
Túl szép volt az a világ, amit a thuata szavai ígértek. Túl szép, hogy olyan legyen, amivel egyet tudnék érteni.
- Nem megyek veled...
Rheo nem szólt, csak felváltva nézett bennünket. Arcára bánat költözött, de már nem hittem el neki semmit. Ezek után nem.
- Csalódni kegyetlen dolog, Wyn. - szólt aztán - És mégis, úgy néz ki mindkettőnknek ez jutott. Menj akkor. Maradj itt az emberekkel. Vívd a háborúikat. Nézd, ahogy pusztítják magukat.
Elfordult tőlem, és mintha ennyivel el lehetett volna intézni, elsétált. Némán néztem utána. Teljesen némán. Lett volna még mit mondanom, de csak a harag beszélt volna belőlem, és egyébként is. Úgy tűnik, egyáltalán nem volt rá kíváncsi.
- Igen. Kegyetlen. - mormoltam lenézve egy fűszálra - De közel sem annyira, mint te...
- Bátor dolog volt, Wyn. - szólt Darian, még mielőtt belevesztem volna a gondolataimba, majd a vállamra tette a kezét.
Alig sikerült lepleznem az értetlenségem. Tudtam, hogy a családom tagjai szeretnek - legalábbis próbálnak - velem érintkezni, ahogyan azt is megmagyaráztam magamnak, hogy Rheo miért tett ilyesmit, bár visszamenőlegesen erről sem voltam képes eldönteni, őszinte szándékok vezérelték-e. De ez most vajon mit jelenthetett? Büszke volt rám, mint az apám, vagy mégis mi történt?
- Ne bánd. Veroniának szüksége van még tündékre.
Felszakadt belőlem egy sóhaj. Se szomorú, sem pedig vidám nem volt, de legalább éreztem, hogy helyesen cselekedtem. Még akkor is, ha rendkívül fájt. Még akkor is, ha le kellett mondanom néhány saját célomról.
- Nem bánom. - feleltem Dariannak, bár az elképzeléseim ellenére úgy hangzott, mint valami megbántott, dühös gyerek - De nem tudom, mit tehetnék. - itt a sötételfre néztem - Még szerencse, hogy úgy tűnik, nem vagyok egyedül.
Megint mély levegőt vettem, de megakadályoztam a sóhajt. Mennyi dolgunk lesz majd, ha Rheo tényleg kivágja Tünde-erdőt Veroniából? Egyáltalán sikerül visszaállítani az egyensúlyt?
Sikerülnie kell. A kérdést sem szabadna engednem magamnak feltenni.
- Nem, dehogy. Egyetlen tünde sincs egyedül, soha, ameddig fű van a talpa alatt és ég a feje fölött. - válaszolta - De azt hiszem jobb tovább állnunk, mielőtt a tuatha minket is magával ránt.
Remek. Már csak az hiányozna. - sóhajtottam magamban - Soha többé nem akarom látni. Nem hiszem el, hogy végig ezt tervezte, mindennek a tudatában. Ez olyan, mintha Armin Fairlight helyett hagyták volna, hogy az öcsém elvegye a posztját és vezesse a sötételfeket.
Bólintottam, és engedelmeskedtem, bár a vállam felett még egyszer visszanéztem arra, amerre Rheo eltűnt szem elől és összeszűkült tekintettel meredtem arra a pontra néhány pillanatig.
- Jó ezt hallani. - feleltem visszanézve Darian felé kicsit megkésve.
Éreztem a végtelenül mély sebet a szívemben. Mintha onnan máris kivágták volna az erdőt, a menedékemet. Megfosztottak tőle, elvették azt, ami megóvott, ami ott volt nekem akkor is, ha más nem. Tudtam, hogy vannak még erdők, ahogyan azt is, hogy már egyik sem lesz ugyanaz. Viszont ugyanúgy fog táplálni és ugyanúgy vigyázhatok rá és kutathatom, mint ezt. Sőt... akár egy teljesen újat is létrehozhatok.
- Ettől függetlenül, remélem, nem mindenki megy el vele. Rengeteg munka lesz helyrehozni egyetlen személy hibáját.
Bár jobban belegondolva nem tudtam volna róla elképzelni, hogy egyesével mindenkihez odasétál és meghallgatja a kívánságát. Rheo… számomra már nem jelentett semmit. Az a lelkesedés, amit belőle - és abból, ahogyan kezelt - nyertem, végérvényesen átváltozott csalódássá és haraggá. Wyn Silvernight pedig sosem volt olyan, aki második esélyeket osztogat.
- Én biztos nem. Nem enged. - mormolta Darian, mintha nem akarná, hogy halljam, de kötelességének érezné a válaszadást - De vannak tündék máshol. Veronia erdeiben, akik nincsenek itt. Ők segíthetnek neked.
Már nem is erőlködtem. Hagytam, hogy az a kis öröm, amit Darian mondandója jelentett, végigáramoljon a testemen és betöltsön mindent. Vannak még tündék! De ha jobban meggondoltam, talán először Hellenburgot kellett útba ejtenem, hogy szerezzek egy kis társaságot a felfedezőútjaimra. Aztán pedig remélni, hogy néha majd ismerős arcokba botlok. Itt akaratlanul is Crispin-re és Lance-re gondoltam.
Vajon most mi lehet velük? Itt maradtak volna, mint én? Tristan? Áine?
- Őket hogyhogy nem viszi magával? - kérdeztem értetlenül - Mi van itt, ami... kell neki? Miért nem törődik a többi tündével?
Megszaporáztam a lépteimet. Kellemes volt vele beszélgetni, de az erdő látványa kezdett nyomasztóvá válni a szememben, azzal egyidejűleg, hogy meg is nyugtatott, ez az ellentét pedig csak idegességet szült bennem.
- Nem tudom. Egy thuata fejébe nehéz belelátni... - mondta, ám ekkor meg kellett állnom.
Az a furcsa zöld, amely a viharidézéskor is fojtogatta, ismét erőt vett rajta. Emlékeztem, azt mondta, ’’Ne most, Naamah’’, de nem értettem, ez mit jelent. Csak néztem, ahogy összegörnyedt, anélkül, hogy bármit is tettem volna.
- Nos... - szólt ismét, szapora légvételek közepette - … azért van aki belelát. De nem fog tetszeni a válasz.
Felvontam a szemöldököm. Kicsit ijesztően festett. De én meg túl kíváncsi voltam, hogy ne kérdezzek rá. Miért is ne lettem volna? Hiszen én voltam Wyn, és mi sem lehetett volna természetesebb annál, mint hogy olyasmi érdekeljen, amihez semmi közöm.
- Miért? Ki lát a fejedbe? - aztán hozzátettem, hogy ne tűnjön annyira furcsának - Jól vagy?
- Nem fontos. - válaszolt - Jól vagyok. De azt kell mondjam... akit te Rheonak hívsz, sosem érdeklődött igazán a tündék megmentéséről. Csak a tövislényért jött erre a helyre, őt akarta megmenteni. Azt, aki hajlandó követni csak megtűri.
Megmenteni… Szép kis színjátékot talált ki. Ha nem fenyegetett volna a veszély, hogy itt ragadok - vagy az, hogy Amelie vele együtt árult el minket -, azt hiszem, visszafordultam volna, hogy figyelmeztessem a királynőt.
- Hazug. - sziszegtem - Képmutató. - aztán visszatértem az előző témához - Még szép, hogy fontos. Az életedről van szó, ami a természet része. Minden élet értékes.
Persze az udvariasság nem állhatott annak az útjába, hogy kiderítsem, mégis mi történik vele. Nem mintha együttérzést tápláltam volna iránta... vagyis, azt hiszem, igen. Na jó, valójában pontosan ezt tettem, de talán jobban érdekelt maga a dolog, ami a háttérben húzódik.
- Az őstündék már csak ilyenek.
Logikátlanok?! Hamis szavúak?! Kihasználják a bátor önkénteseket?!
- Gondoljon, amit akar. - feleltem kissé indulatosan - Semmit nem érnek, ha így látják a világot. Csak romba döntik a sajátjukat, aztán... meglehet, eltelik hosszú idő, de vissza fognak jönni, mert már nem lesz, amin uralkodjanak. Legalábbis biztosan nem lesz, ha Rheo rájön, hogy a tündék között sem mindenki akar jót a természetnek...
- Nekik mi gyöngék vagyunk. Elkorcsosultak. Legalább is eszerint a Rheo szerint biztosan. - tette hozzá, miközben olyanná vált az arca, mintha romlott ételbe harapott volna, aztán pedig sóhajtott - Ez nagyon hosszú történet, Wyn. Legyen annyi elég, hogy... nos... a testem kibérelte egy mélységi egy darabja.
Darian sóhajára felkaptam a fejem, kicsit mintha eddig nem is lettem tudatában annak, hogy mindazt, amire gondoltam, hangosan is kimondtam. Aztán... elkerekedett a szemem.
Darian kultista?!?
Alig láthatóan nyeltem egyet. Kicsit féltem. Hogyne féltem volna? Hiszen a kultisták mélységieket szolgáltak! Csápokat növesztettek, karmaik voltak - legalábbis Johnathan Wood-nak - és történetesen Raczahqel imádói egyszer már megpróbáltak a mesterük rabszolgájává tenni. Bár ezektől a kellemetlen emlékektől el kellett választanom a bennem gyökerező előítélet aprócska palántáit. Végiggondoltam, miket tett Darian. Aztán néhány percig még hallgatásba burkolózva sétáltam, mielőtt újból megszólaltam volna.
- Mit számít, mi vagy, ha helyes, amiben hiszel? - kérdeztem révetegen.
Szörnyen idegennek éreztem a fák sűrű szövevénye nélküli tájat.
- Helyesen gondolkodsz, Wyn. - érkezett tőle a válasz, miközben megint elmosolyodott - Ne aggódj, Naamah nem a legaktívabb mélységi. Végig Elatha alatt pihent, még sem érezte meg soha senki - már rajtam kívül, persze.
Helyesen gondolkodom... nos, nem mindig hiszem ezt, de azért köszönöm. - elmélkedtem.
Valóban nem értettem egyet visszamenőlegesen mindennel, amit tettem, illetve azért, amiért tettem, de hát ki értett volna? Csak az öntelt idióták. És különben is, ha hagytam volna, hogy elvakítson a félelmem, mennyivel lettem volna jobb Rheo-nál, aki csak utálatot táplált az emberek iránt, mint ahogy általában mindenki tette ezt a kultistákkal.
Azért arról se feledkezzünk el, hogy ezek szerint többnyire bárhol, bármi alatt rejtőzhetnek mélységiek…
- Rheo Mistwoods területét is magával viszi? - kérdeztem hirtelen - Ha eltűnik, mi lesz Naamah darabjával, ami benned van?
- Naamah itt marad. Elatha, Mistwoods sajnos eltűnik. De ők úgy tartják nekik így a legjobb, én meg elhiszem nekik. - válaszolta, miközben egyáltalán nem hagyta abba a mosolygást.
Sőt… egyenesen elérte a zavarba ejtő, kellemetlen, félelmetes jelzőkkel értékelhető szintet.
Bólogattam, jelezve, hogy megértettem, de nem akartam kifejteni a véleményemet. Az ő döntésük, az ő életük. Ez pedig az enyém.
De Darian arca egy pillanatra elgondolkodtatott. Vajon azért nézett így rám, mert azt akarja, hogy én is kultista legyek? Nos... nem akartam megtudni a választ. Elfogadtam őt, de nem akartam hangokat a fejembe. Nem akartam szolgálni valakit, akinek talán nem is minden véleménye lenne helyes szerintem. De minek is firtattam ezt a témát, ha szóba sem hozta?
 - De ideje eltűnnünk. Az emberek még visszatérhetnek. - tette hozzá, aztán rám irányította a tekintetét, de csak kicsivel később folytatta - Itt akarsz lenni, amikor elmennek?
- Nem. - feleltem, megacélozva a tekintetem előre nézve - Ez a fejezet lezárult. Olyan emlékeket akarok, ahol még minden a helyén áll.
Valójában azonban túl sok fájdalmat okozott volna végignéznem és nem akartam elsírni magam. Azt kizárólag akkor engedtem meg magamnak, ha senki sem figyelt. Csak még egy indokkal szolgáltam volna arra, hogy mégis éretlen gyerek vagyok.
Pedig nem. És ez után már senki sem kételkedhet bennem.
- Akkor induljunk. Van a közelben egy falu. - szólt, miközben bólintott, én pedig követtem őt.
Aztán valami megmagyarázhatatlan belső késztetéstől vezérelve hátrapillantottam a vállam felett, egészen úgy, mintha valami legbelül, mélyen emlékeztetni akart volna egy fontos részletre, amelyről egészen eddig elfeledkeztem…
…
Kitört belőlem egy hangtalan sóhaj, mialatt szapora léptekkel felzárkóztam Darian mellé. Nem volt most időm ködös, zavart, tompa elmém egy újabb rejtélyét megoldani.

Órákkal később, a Tünde-erdő kihalt, üresen csengő fái között megpendült egy húr. Egy ősi, öreg dallam egyetlen hangja remegte be a fákat és növényeket, visszapattanva minden élőről, aki csak képes volt hallani, oly' sokszor kacskaringózva végig az életen, hogy az egész erdő dalolni kezdett szinte. A táj remegett, mintha délibáb lett volna csupán, a lemenő nap fénye amely átcsillant a levelek között üde, de mégis idegen, titokzatos zöldet nyert... aztán már nem nyert semmit. Az erdő már nem az volt, ami. A büszke tölgyek, a nyírligetek, a szilfák komor ünnepélyes törzsei eltűntek, helyüket megnevezhetetlen, irtózatos fák vették át. A nap fénye már nem hatolt át az átjárhatatlan, komor és sötét erdőn, amely beterítette a valaha volt Elvenwoods és Mistwoods területét - Anwnn egy apró darabja, az idegen thuata földjének egyetlen cseppje, amely sercegve beleette magát Veronia szövetébe. Ezután már csak híre maradt annak a két nagy, büszke és gazdag királyságnak, amit úgy neveztek: a tündék népei.


"We are gone, children of men. We never should have come here. It was a choice our ancestors made, and they chose wrong. It took eight centuries to accept it, but we yield: this land of conflict and bloodshed is yours. We, the faefolk, the ones you named elves, leave this land to you. We correct our age old mistake."


Gratulálok minden játékosnak, akik befejezték a küldetést. Jutalmatok 300 TP, 3000 váltó és egy egyedi achievement:

"Echoes of the faefolk"
- Azok emlékére, akik teljesítették az Age old mistakes frakcióküldetést.
Jutalom: -