Ada & Wyn, a fény formái

Eltévedt. Loreena tökéletesen tiszta útmutatása ellenére is tökéletesen eltévedt. A gigászi méretű vadnyúl pedig csak egy órát bírja, minden jel szerint, mert visszabújt a tojásába, Ada hiába kocogtatja a méretes ezüst-arany héjat. Némileg zilált külsővel csüggedten áll a fák között, haja enyhén hullámos a verítéktől és szomorúan leng a homloka körül. Ha tudta volna, még idejében visszafordul tanácsért a házakoz, amiket maga mögött hagyott. De azt hitte, tudja az utat, és nem akart visszafordulni. A tűz megtépte az erdőt is, s ha csak megtépte volna, de sávokban, hegnyi méretű foltokban fekete szénné égette. A félangyal nehezen szokott hozzá ennyi szenvedés látványához, a rémálom nem ért véget az angyal legyőzésével. Minden, ami utána maradt, meg kell küzdeniük vele, s ez sokkal fájdalmasabb és hosszadalmasabb út lesz, mint fegyvert fogni az ellenfélre és legyűrni.
Ada sok ilyet látott álmaiban, melyeket valóságnak hitt, de minden reggel arra ébredni, hogy ez itt, ez a nyomor és fájdalom, az ő valósága.... még nem élt benne annyit, hogy fel is fogja.
Végül beletörődött a helyzetébe. Bármennyire is űzte a vágy az övéi közé Északra, a Katedrális mellé, eltévedt. Régen kerülte őket, s most hogy menne hozzájuk, várnia kell. A nefilim nem volt türelmetlen, még nem tulajdoníottt túl nagy jelentőséget mindennek, de hitt a jelekben.

Néhány pillanattal később összeszedte magát, a tojást a színes tarisznyája mélyére süllyesztette, és neki látott tüzet cshiholni-rakni.
Az erdőt egy félig materiális farkas járta, néha átlátszott rajta a hold sápadt derengése. Mivel nem volt egészen evilági, nem minden érintés talált határt a formában, ha valaki megtámadta, néhány csapás, íj egyszerűen átesett rajta, míg a lény képes volt teljesen materiális énjét a fogaiba sűríteni és egy eleven állat állkapcsával harapni. Ez a farkas azt az utasítást kapta, hogy tépjen szét minden démont és élőholtat, ha a küllemén látszik, miféle, de ha nem lehet eldönteni, térjen vissza a megidézőjéhez, aztán forduljon szembe azzal, aki követi, így fedve fel a jelenlétét.
Aki így rátalál a félangyalra, az a tüze mellett találja meg, fején kendő, a szárnytövei között egy vágás húzódik, de ezt csak ritkán láthatod, mert két nagy szárnya gyakran eltakarja, s az est hűvöse miatt összehúzza magát. A tojást bűvöli, s csendben imádkozik.

Ahogyan egy-egy szökésem alkalmával az álca megkövetelte, most is női ruhákat viseltem. Kényelmetlenek voltak, semmi praktikusságot nem ismertek még csak hírből sem, ráadásul egészen csinosan álltak, apám pedig kapva kapott az alkalmon, hogy közölje, többször kellene normálisan öltözködnöm. Először is, teljesen normálisan néztem ki az öcsém kinőtt ruháiban, másodszor pedig azok, amiket anyám adott arra az esetre, amikor tényleg meg kellett jelennem a Silvernight birtokon rendezett fontos eseményeken - és nem csak azt mondtam apámnak, hogy ezzel az ürüggyel nyugodtan elmehessek arra, amerre csak akarok -, túlságosan árulkodóak voltak. Legalábbis a minőségük (és az áruk) cseppet sem lett volna összeegyeztethető vérszerinti apám keresetével és foglalkozásával. No de errefelé, távol esetleges ismerősök felbukkanásának valószínűségétől, mégis ki kezdhetett volna el azon gondolkodni, volna-e pénzem ilyen kelmékre? Főleg, hogy természetesen, örökölten úgy néztem ki, mint egy nemes sötételf. 
A Hold, akárcsak valami fehér, az erdőre vigyázó szellem, úgy szórta szét aprócska fénycsóváit, mintha megannyi átlátszó könnypatakkal siratná a Természet elhalt részeit. Gyűlöltem ilyen tájdarabokon átkelni, egyszerűen túlságosan arra a napra emlékeztetett. És arra, milyen sebezhetőek is voltunk valójában, mennyi olyan lény létezett széles e-világon, amelynek elég lett volna meglendítenie a karját, hogy tömegesen pusztuljon növény, állat, elf, ember, átkos és nem átkos egyaránt. 
Hevesen megráztam a fejem, amikor kiértem egy feketéllő, sebzett területről, mintha valamennyivel is könnyebbnek tűnt volna így kitisztítani a gondolataimat. 
Nem tudtam, pontosan merre tartok, csak mentem, bele az estébe, éjszakába, keresve valami nyugalmat, hallgatva a Természet egyenletes lélegzését, azonban most nem volt elég ennyi. Nem bírtam imádkozni, hogy végtelenségig, minduntalan magasztalt, mély tiszteletemmel körbeövezett felsőbb hatalom szüntesse meg bennem a kavargó káoszt, a folytonos vakmerő tettvágyat, ez pedig igen nagy gondot jelentett, főleg egy viszonylag tapasztalatlan utazónak, akit egyetlen rosszul fogalmazott kijelentés is kihozhat sodrából. 
Még szerencse, hogy eddig nem találkoztam senkivel. 
És mintha csak maga a Természet akarta volna kiporolni a hátsómat, amiért elmulasztottam az imádságaimat, fény gyúlt a fák közt a távolban. Sárgásvörös szemként meredt ki rám a sötét hidegből, hívogatóan erősítve fel bennem a kémkedés gondolatát, egy jó adag kíváncsisággal és újjáéledt kalandvággyal körítve. 
Körítés? Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. - céloztam a kimaradt vacsorára, de ritka pillanatok egyike volt, hogy nem érdekelt. Túlságosan tudni akartam, ki gyújtott tüzet és miért. 
Kapkodtam a lépteim, lábaim szélsebesen vittek előre, csendesen, halkan, is elővigyázatossággal. Nem ez volt az első eset, hogy ráakadtam valakire vagy valakikre az erdőben és nagyon nem szerettem volna, ha rosszul végződik a mai alkalom. 
Reccsenés, kelme-szakadás hangja. Enyhe fájdalom. 
Lenéztem, s megpillantottam a nadrágom alól előbukkanó fehér, színtelen bőrömet, amelyet egy vékony kis csíkban mélyvörösre festett a sebből kiserkent vér. Eldobtam az ágat, amely letörött és higgadtan konstatáltam, hogy a nagy igyekezetben nekimentem egy tüskés bozótnak - még jó, hogy nem Tövislénynek -, s magam elé képzeltem anyám heves fejcsóválását, amikor majd elmagyarázom neki, hogyan szakítottam ki a nadrágom. 
Ha pedig ez még nem lett volna elég, rossz irányból közelítettem a tűz felé, azonban már ha akartam volna, sem tudtam volna változtatni ezen. Éppen hogy felsejlett egy alak néhány sűrű bozót között, meglehetősen furcsán homályosan, időm sem volt megnézni magamnak, s felmérni, mégis kicsoda, micsoda, ugyanis éppen ekkor jöttem rá, hogy mitől tűnt olyan zavarosnak a látásom. 
Illetve nem is az volt zavaros, hanem az a nagy farkas átlátszó, amely éppen előttem sétált. 
Na de átlátszó? - kérdeztem magamtól, aztán végül felfogtam a veszélyt - De attól még farkas, te pedig könnyű préda! 
-Áááá... - hagyta el a számat valamiféle kiáltásnak nem nagyon nevezhető, meglepettséget tükröző, kissé ijedt hang. 
Egyetlen eddig általam ismert módon sem lehetett képes senki sem ilyesmire, így azt sem tudtam, mit kéne vele kezdenem, következésképpen egyáltalán - minden bizonnyal erősen egyoldalú - harcra kellene készülnöm vagy futni az életemért, bár végül egyiket sem választva kővé dermedtem, s nyugalmat erőltettem magamra. 
Semmin sem javít, ha megérzi a félelmed. 
Mélyeket kezdtem lélegezni, közben pedig felfogni, értelmezni, amit a bokrok mögött láttam. Mert hogy ember nem lehetett, az olyan biztos volt, mint hogy ott álltam, egy félig áttetsző, ijesztő farkassal szemben. Szárnyai voltak! Szárnyak, szárnyak, szárnyak, de még milyenek! Démonnak ilyesmi nem lehetett a birtokában, és igazság szerint az egész jelenség egyetlen elképesztően őrült gondolatot ültetett a fejembe. 
Mi van, ha Abaddón táplálgatja a tüzet és imádkozik ahhoz a... minden bizonnyal érdekes eszmefuttatásokra képes feljebbvalójához, aki engedte neki, hogy így megsértse Tünde-erdő szépségét és megannyi ártatlan életet oltson ki? Mi van, ha úgy gondolta, kicsit megtréfálja még szegény elfeket mindezek után?
Képtelenség. - tettem hozzá kicsit nyugodtabban - Ha ő volna, már réges-régen elégetett volna, amiért itt ólálkodom. Vagy rám uszította volna a farkasát.  
De akkor ki volt ő? Egy másik angyal? Esetleg félangyal, akikről még annyit sem tudtam, mégis mire képesek? Vagy nem is az, hanem démon, csak különleges szárnyakkal, mint egy régi ismerősöm? Vajon most elsöpör mérhetetlen erejével, mint egy őszi falevelet a metsző, hideg szél? És mit fog lépni a farkas? 
Lehet, hogy itt ér véget a kis kiruccanásod. - mondta egy hang a fejemben vészjóslóan. 
És én kezdtem hinni neki.

Ada felkapja a fejét a meglepett, változatos kiáltásra. A hangforrás irányába fordul, ezzel egyidejűleg a kendőt is lehúzva magáról, aztán egy másik mozdulattal a tojásra hajítja, hogy elfedje. Ha rablóbanda jár erre, nem kell azonnal tovább bátorítani őket.
- Stop! Don't move. - mondja a tündék nyelvén, s gyors, határozott léptekkel megindul.
Yaerach, a Hold angyalának farkasa elébe jön, amikor a közelükbe ér és felnéz rá.
Az égi tükör fénye csillámló folyamokban csúszik le Andromeda amúgy is ezüstös szőke haján, ahogy finoman megbillenti a fejét. Egy kislányt látnak a félangyal olvashatatlan szemei, holdcsókolta sötételfet drága ruhákban. Találkozott már a népe tagjaival, s társnőjét, a sötételfek hercegnőjét, látta már hasonlatos öltözetben, tudja, hogy a nemesség visel ilyesmit. S valljuk be, biztosan el is örökölt tőle egyet-kettőt, ha volt rá alkalom.
- Yatsa', chapes! - szól a farkasnak, ami erre elfordul tőlük és könnyű, lomha léptekkel további körökre indul, fel-feltűnik a fák törzsei között, míg végleg elveszik szem elől.
Ami a félangyalt illeti ő tógát visel, de már népei sem ismernék fel igazán az itteni változtatásokkal, a ruha a térdéig ér, derekán megkötve, hogy ne lebegjen, ha harcol, alatta testéhez simuló nadrágot, saru helyett csizmát, fölötte köpenyt.
De míg a kislánynak van alkalma megnézni őt, ő másefelé néz. Messze a gyermekszerű lány feje fölött, ott, ahol a földön ugyanolyan fények néznek vissza rá, mint az égről, ott lesz a város is, amit ugyanannak a nőnek az igyekezete alapított, aki miatt ma felismeri a leány ruháit. Lightleaf. Hát ilyen közel jár hozzá?
- I mean no harm to you. - mondja, amikor a tekintetét visszafordítja rá. Ennek ellenére egy aranyló fényű lándzsa jelenik meg a kezében és a hegyét lazán felé fordítja. - But I know your kind, I even... know one of your assassins. You are fast and quick-thinking, but it would bring you no gain to get me.
Ada rábólint, aztán ha a másik nem tesz semmi hirtelen mozdulatot ezek után lassan visszahúzza a lándzsát, az Égi Vértjét, amely a saját harcos lelkének kivetülése, és eltünteti.
- Lightleafhez tartozol? - nyújtja felé a tenyerét, hogy felsegítse. A szemét egy pillanatra sem véve le a lányról - nem becsül alá egy utazót sem.

Ne mozogjak? - gondoltam keserűen, mégis higgadtan, beletörődve a sorsomba - Későn szól, már halálra dermedtem.
Valójában ez a beletörődés már eldöntetett bennem ilyen eshetőségekre is tekintettel lévén. Tisztában voltam vele, mennyi veszélyt rejteget a nagyvilág, mennyire könnyen kihunyhat életünk fénye, mely a Természetből keletkezett és annak végtelen körforgásába is tér vissza, ha eljön az ideje.
A szárnyas idegen azonban elküldte a farkast.
Legalábbis valami hasonlót művelhetett, mert nem ugrott a torkomnak. A nyelv - ha nyelv volt -, ismeretlenül csengett a fülemnek, s egyáltalán nem hasonlított az emberek beszédéhez. Ez, és a tudat, hogy nem égtem halálra, valamelyest megnyugtatott: Legalább nem Abaddón állt előttem egy lánynak... vagy nőnek kinéző alakban. Bár magamat ismerve, ha már úgy is meg kellene halnom, azt hiszem, közöltem volna vele, nem érdekel, hogy angyal, vessen magára, feleljen tetteiért és egyetlen pillanatnyi késlekedés nélkül takarodjon fákat ültetni... Tehát két lehetőségem maradt, a furcsa démon és a félangyal, ezek közül pedig talán az elsőt zártam volna ki az áttetsző farkas miatt, amely szerencsére ekkorra már messzire került tőlem.
Igazán érdekes jelenség volt, bár nem elég sokat törődtem mások kinézetével ahhoz, hogy eldöntsem, szokatlan-e avagy sem. Az én szemem nem látott furcsaságot az öltözetében, a bőre vagy a haja színében. Egyedül a szárnyai mutatták őt - egy (karcsú) langalétát, ahogyan a mellettem magasnak mondható személyeket hívtam - olyan másnak, s a tény, hogy nem ember, tehát erőben jócskán felettük - és felettem - állt. A tekintete pedig...
Nem rád figyel. - figyelmeztetett egy hang hirtelen - Fuss el, vissza se nézz!
Nem. - hangzott egyszerűen, mégis minden teret betöltően az elmémben - A menekülés a múlté. Előre vezet csak út, hátra nem lépek.
Pedig talán jobb lett volna, ha mégis megteszem. Amit mondott és amit tett, nem fértek meg egymás mellett, és én nem akartam szórakozni a halálom óráján. Tegye meg, vagy ne tegyen semmit, főleg nem ilyesmit. Á, megvan! Paradoxon-lány, ezzel a névvel már nem is volt olyan nyomasztó a légkör, mely körbelengte és magával hozta a végzet esetleges ígéretét.
Csak néztem, amint a semmiből előbukkant fegyver olyan gyorsan tűnik el, mint ahogyan érkezett, lélegzet-visszafojtva, mintha érdekelt volna a vesztem, ha idekint halhatok meg, ennyire távol apám otthonától, már ezzel is bizonyítva, hogy többre voltam képes, mint azt szilánkokra törött lelkem láttatta velük.
Milyen nevetséges szó, végzet. Egy átkosnak jutott egyáltalán olyan?
És ha már az átkosoknál, tehát a sötételfeknél is tartottunk, nem bírtam megállni, hogy ki ne javítsam, de előtte még elfogadtam a kezét, amely valamiért meglepően anyagi volt, nem olyan megfoghatatlan, amilyennek az a farkas tűnt. A szemébe néztem, hogy érzékeltessem vele a bérgyilkos és egy otthonról elszökött, kicsit néha vakmerő, kíváncsi leány közötti különbséget, aki inkább az életet védi, mintsem kioltsa azt.
- Lightleaf? - kérdeztem meglepetten - Nem, még soha nem jártam ott.
Bár terveztem, hogy egyszer megnézem magamnak, egészen idáig nem jutottam el oda, hogy bátran neki merjek vágni ilyesminek. Túl keveset tudtam a helyről ahhoz, hogy tervezni tudjak, kérdezni meg feltűnő, sőt, gyanús lett volna a családomnak.
- I thought I don't look that creepy... - mondtam nagyon halkan, enyhén mosolyogva,  miután elengedtem a kezét, szinte hallhatatlanul, majd hangosan folytattam - My name's Wyn. What about you?
Ugyan tetszett, hogy - bár a fajtám miatt, de mégis -, ahogyan én értelmeztem, tartott tőlem, számított tőlem valamire, de úgy, hogy én tőle már nem, mert nem érdekelt, mit tesz velem és látszólag egyelőre nem is tervezett semmit, elhatároztam, hogy meggyőzöm az ellenkezőjéről. De hogy miért, ha egészen idáig ez volt minden vágyam... csak a Természet tudja.
Ha még mindig meg akar ölni, nem mindegy? Ha meg nem, hát... akkor nem tudom, mit kíván tenni velem, de az előbbit nem hagyhattam csak úgy elhangozni olyasvalaki szájából, aki nem is ismert.
- You know my kind, that's great. But You don't know Me. - jelentettem ki, egy csepp arrogancia nélkül, habár a gondolataim kissé mást tükröztek.
Bérgyilkos. Komolyan egy bérgyilkos alapján akart volna megítélni minden egyes sötételfet? Beismerem, testvéreim nagy része nem rendelkezett túl sok jó szándékkal és tulajdonsággal, ám ez nem jelentette azt, hogy mások között nem akadt olyan, akiben elhatalmasodott a rossz, ez a ragacsos, Nebelwaldnál is sötétebb, gyorsan szaporodó, fékezhetetlen romlás.
- I'm here just to travel a little, there are no other reasons... I mean, maybe one: Healing the scars of the forest. - tettem hozzá őszintén, lassan és ártalmatlanságot sugárzóan a botomra nézve.
Nem hagyom, hogy tapasztalat miatt elítéljen.

Ada végighallgatta a lányt, s megértette az egyenes szavak mögötti önérzetet. Puszta tekintetétől pironkodtak a papok, vagy dühös szégyenükben visszahúzódtak, s nem csak az emberek fiai. Úgy érezték, megítéltettek és könnyűnek találtattak. A lelkeket megmérő Muzaniach utóda nem tudta, hogy amit mond, az ok a dacra, nem tudhatta, hiszen valóban nem ismerte őt, aki Wyn-ként mutatkozott be neki. Az apró lány úgy állt előtte, a szárnyai árnyékában, mint egy néma, önérzetes felkiáltójel: még van mit tanulnod Andromeda.
De amennyire látta, Armin herceg sötételfjei számára természetes volt az árnyak közt bújkálók mestersége, mint az emberek számára a katonák és a zsoldosok, nem volt szégyen forrása, de különös becsületé sem.
Ahogy a lány, úgy Ada sem akarta, hogy félre értsék. Nem óvatlan szavakért.
- I don't judge you. - biztosítja. - That assasin was my lover. - felel egyszerűen, ahogy a lány beszélt előbb, s a szoborszerű arcon, mintha mosoly suhanna át, aztán valamiféle könnyű fájdalom. Árnyékok a sötétben, a holdfényben.  Mert elítélte a gyilkosságot, a vért, ami a kezéhez tapadt Él akarata ellenére, megsértve a legalapvetőbb Törvényt, az élet tiszteletét. De Ada megismerte a férfit és nem tudta bevégezni rajta, ami egy próféta dolga. S hogy miért árulja el? A tündék és sötételfek népének nincs dolga az övével. Szabad lelkűeknek látta őket, s mégis hűnek. Ez a lány pedig valóban ártalmatlannak tűnik rá nézve, a sorsa fonalán nyugszanak a szárnyai, a kezében van.
A kezében az élete, a kezében a keze, míg felhúzza, jobban megvizsgálja. Az egész gyermek oly fehér, olyan halovány, akárha Yaerach, a Hold, földi mása volna. Van valami, amit kedvesnek talál benne, ahogy mormog az orra alatt, és ahogy a tekintetével is vezeti az övét. A félangyal követi ezt a pillantást a bot felé az ujjai alatt.
- Druida vagy? – találgat tört angolsággal. - Holdpap? – rebbennek vissza a lány holdcsókolta arcára az aranyszín szemek.
Vajon az erdő őrzője? Még Alistair Wallace mesélt neki, amikor épp nem számoltatta, azokról a druidákról, akik lelkekké váltak, s csak a betolakodóknak jelentek meg, hogy kiűzzék őket. A lány szintén túl anyagi volt ehhez, de eszébe juttatta a komolykodó tünde mestert, s hogy mennyire nem szívesen mesélt, pedig a nefilim szemében a léte maga volt a mese. Zephyrantes hatalmas tava, a nád, a házaik, ahogy egybe nőttek a fákkal, füvekkel, s hogy a vadak úgy jártak-keltek a kerjeikben, akárha az ő otthonuk volna az a kert, s amennyire tudta, úgy is volt.
A tünde erdő mágiájának még ő sem tud sokáig ellenállni. S a lány elszántságában erő van, vajon meghajlik neki ez a varázs, hogy a céljait szolgálja?
- I was told, all that Nature needs to prevail, is time. – felel neki az utolsó, büszke kijelentésre egy bólintással.
- And that time heals all scars.
~But is there enough time?~
Az emberek világa forrong, s az álmában nem maradt egyetlen tiszta folt sem a sötétség alatt, ami Veróniát beborítja majd a sárkány után. Finoman megrázza a fejét. Nem tudhatja, hogy a lány, mennyire gondolja komolyan, amit mond. Valóban nem ismeri, és rendkívül fiatalnak tetszik.
- Hová utazol, Wyn?
Kérdi még, mielőtt elfordul, hogy visszatérjen a tűzhöz. Valóban kifejező rá a Paradoxon-lány, mert kérdez ugyan, de mintha nem várna választ, nem búcsúzott el tőle, de, hogy hátat fordít, ezzel jelzi azt is, hogy a másik szabadon elmehet, ha akar. Talán valóban kettős a lelke, ahogy emberi testén szárnyak nőnek. De a Hold lánya sem egészen az, mint aminek mutatja magát. Melyik gyermek utazik az éj leple alatt?

Jól van, megértettem. - gondoltam meglepő nyugalommal, mert valóban nem érdekelt, mi történik velem, mit tesz velem ez az idegen lány, akinek nyilvánvalóan csak egy legyintésébe került volna elvennie az életem. Vagyis érdekelt, hogyne érdekelt volna? Mindenki egyfajta vággyal született, hogy védje a saját részét a Természet körforgásának energiájából, s harc nélkül ne engedje elfolyni kezei közül, mint a száraz homokot, de az akaratom erősebbé vált a félelemnél, melyet ez a helyzet jelentett. 
Szerelem. Milyen kegyetlen, mégis csaknem mindenki erre vágyik, közöttük én is.  
Pedig ha valaki jobban belegondolt, észre kellett volna vennie, mekkora ellentmondások övezték körül ezt az érzelmet. Ahhoz képest, mekkora kincsként volt számon tartva, nem ítéltem volna jobbnak egy elnyomó egyeduralomnál, amely megbéklyóz, kiforgat magadból és olyan dolgokra kényszerít, amelyeket másként soha nem tennél meg. Kész agymosás, nem igaz? És én ennek ellenére, ennek teljes, megingathatatlan tudatában irigyeltem azt a nőt. Mert megadatott neki a boldogság egy kicsiny szikrája, amely bár múlandó, és beárnyékolta az az egyszerű szó: volt, mégis magában hordozta, hogy megtörtént, társaságom pedig élvezője, s részese volt. 
Most pedig téged bámul. - figyelmeztetett a belső hangom, én pedig viszonzásként vetettem egy pillantást a vizslató, sárga szemekre. Nem lepett meg különösebben, általában szerettek nézni, találgatni, vajon miért nézek ki így, ha a szavaim egy előrehaladottabb életkort tükröztek, s már készültem is volna megelőzni a kérdést, de amit helyette kaptam, némileg megnyugvással töltött el. 
- Holdpapnak szántak, de megtagadtam a családom akaratát és a Természetnek szenteltem az életem. - válaszoltam őszintén, legszívesebben többet is elárulva, ha tehetném, ha biztos lehetnék benne, hogy semmi köze több bérgyilkoshoz és nem pont az általa szeretett férfi volt az, aki kezet emelt a nővéremre hét évvel ezelőtt. 
Ahonnan te jössz, ott talán nincsenek fák és állatok? - gondoltam kissé meglepetten, s ezzel egyetemben elhatároztam, ha már szóba került, ismertetem hát vele az én álláspontomat, amitől azt hiszem, kevés dolgot lehetett volna személyesebbnek nevezni, főleg olyasvalaki esetében, aki egyébként sem arról volt híres, hogy mindenfélét megoszt magáról úton-útfélen. 
- These words are true like the Moon shines down upon us now. Our Holy Nature can remove all its wounds, by itself. But - there's always a but - when some selfish bastard destroys your dearly loved home, for no reason, because you've never hurt him anyway, what would you do? 
Hangom még engem is meglepett. Elég volt ennyi, felhozni ezt a témát, tökéletes érzéketlenséget tükröző álarcomon máris rés támadt. Szavaim után sárban kúszott a vérrel borított fájdalom, hogy utolérje őket és hozzáadja azt a jelentést és értelmezést, amely szívem mélyéből tört fel. Megtörtnek tűntem, ettől pedig sebezhetőnek, bár reméltem, az fog látszani a leginkább, mennyire nem értettem, miért történt ez meg velünk, itt, Tünde-erdőben. 
- I can't stand doing just nothing, when I can help make things faster instead. This - mutattam körbe végtelen szeretettel - is my home, and it got hurt so much that I can't believe. 
Lassú, megfontolt mozdulatokkal elővettem néhány apró magocskát a zsebemből. Volt ott minden, gyógynövények, fák, még mérgező létformák embriói is kicsiny, védett alakban. 
- Ezek elültetésével járulok hozzá a gyógyuláshoz. Még nem vagyok képes többre, de jobb, mint a semmi. Oda utazom, ahol kopár, megégett erdőfoltot látok, egyébként pedig amerre a Természet vezet engem. - feleltem a kérdésére, s némán néztem, amint elsétál. 
Most hirtelen visszafordul és egy végtelenül erős varázslattal kiontja a belső szerveid. - figyelmeztetett ismét a tudatom, azonban megálljt parancsoltam a pánikszításnak. Nem lesz itt semmiféle selfgyilkolás. Ha az életpazarló testvéremnek nem vágta el a torkát első adandó alkalommal, velem miért tette volna? 
- Nem mondtad meg a neved. - néztem még mindig rá, s kihasználva, hogy hátat fordít, alaposan megfigyelve tógája minden gyűrődését, szárnyainak minden tollát, halkan, nyugodtan beszélve, bármiféle ártalmasság csírájától is mentesen. Nem ismertem a félangyalokat, de mostanra a nő, lány viselkedése talán elég információt nyújtott ahhoz, hogy kicsit se szorongasson megszállott félelem. Nyilván csak átutazóval volt dolgom vagy esetleg... 
Esetleg azért kérdezget, mert Lightleaf-be tart? 
- Közel van ez a város? - kockáztattam meg egy kérdést, még mindig ugyanott állva, az imént történtekből egyáltalán semmit sem okulva, sőt, mintegy elfeledve, új kalandra éhesen, elmémben a település nyújtotta megannyi lehetőség és élmény ígéretével. Hogy nem jutott ez eddig eszembe? 
Ha nem is oda igyekszik, tudnia kell, merre találom!

Ada annyit sem tud a szerelemről, mint amit megtapasztalt belőle. Okozott neki fájdalmatés megbánást, de amennyire tudta, nem a szerelem fájt, hanem a hiánya. Mégis jobb ez így, hogy nem kérdezi, nem kapna kielégítő választ. Azt csak az az érzés adhat, az a szenvedély. De az erdőt szeretni és a harcot, az is egyfajta vágy. S Ada ezt a mély szeretet és vágyat hallgatja, amikor Wyn elmondja neki, mit keres itt.
Ha nem ő állna ott, hanem egy másik nefilim, a lány már megtanult volna szárnyak nélkül röpülni. Ada előre hajtja a fejét, úgy figyel a másik mondandójára. Abaddónt hibáztatja a tűzért, a pusztulásért? Miért is ne, hiszen gyermek még... legalábbis fehér a hangja…
Elfordul és elindul a saját tüzéhez. A fiatal druida pedig két kérdést is szegez a hátának. A félangyal nem siet a válaszokkal, úgy érzi, felelősség nehezül a szárnyaira, azért, amit látott, és amit tud, de nem tudja, hogy önthetné szavakba, hogy ne vesszen el Bábel káoszában. Összeszedi a kártyáit, az útra való ételt, mindent, amit kirakott, s a tojást is elsüllyeszti színes vászontáskája mélyére. Egyszerre nehézséget és ezzel együtt valamiféle könnyű ürességet érez belül, olyan, mint az éhség, de tudja, hogy az ereje csappant meg. A farkast fenntartani drága varázslat, még úgy is, hogy a Hold ma éjjel teljes erejével ragyog. De nem is lesz rá szükség, ha valaki a közelben ólálkodna, már régen visszatért volna Yaerach hírnöke, így viszont, hogy Lightleaf közelében vannak, leghamarabb egy őrposztot talál majd. A falvat ritka sok őr és katona őrizte, s nem csak a külső betolakodók elől. A falusiakat a külső ellenségen túl egy sokkal erősebb és ármányosabb is megtámadta minden nap. Egymás ellen hadakoztak, és végső soron önmaguk ellen.
- Nefilim Andromeda. – fordul vissza, amerről jött, s amerre a lányt hagyta. Azon a néven mutatkozik be, amelyen a tünék királynőjének is. Fejét oldalt billentve néz el a fák közé, amerre a holdcsókolta druida alakját sejti, aztán visszasétál hozzá.
- The village is right behind you.
Biztatón rábólint.
- Beautiful, isn’t it? – kérdi halkan némi késéssel, mert nem szokása megjegyzést fűzni a dolgokhoz, de látni akarja, hallani a lány reakcióját.
Wyn egy derengő kékségbe borult foltot láthat közel a lejtő lábánál, lent az erdőn túl. A kékséget végig a folyó mentén, a házak kertjeiben, ha jól megnézi, valami olyan ontja, ami nem hasonlít a tűz lobogó, meleg szikráira, hanem kísértetiesen világít, mint a sötételfek gombái, egyenletesen árasztja magából a fényt.
- It only lives here, for this place is one of its kind. – mondja anélkül, hogy konkrétabban megnevezné mi az az ‘it’, de a lány talán magától rájön.
Ha a másik megfordul és ránéz, láthatja hogy a félangyal arca most nem csak komoly, valamiféle szomorúság ül rajta és merengés.
Aztán lépések zaja hallatszik, s három alak érkezik az egyre gyengébb erejű tűzrakáshoz. Két tünde, egy férfi és egy nő, és egy ember férfi. Mindnél fegyver van, kardok és íjak, és valamiféle egyenruhát viselnek, mitn az őrök általában. Ők a fák közül szabadon láthatják őket, s a hármas is hamar felfedezi a párost, ha csak nem bújnak el a törzsek mögé.
Andromeda azonban nem úgy néz ki, mint aki rejtőzködni készül, inkább mint aki várta őket, mert hisz így is volt. Sejtette, hogy Yaerach farkasa végül felhívja magára a figyelmet valamelyik őrposztnál, s talán eljönnek értük.
Wynre néz, majd némi elgondolás után, megszólal:
- Here is our escort.
Csak az ég tudja, hogy tréfál-e, Ada nem érti a viccet. De tény, hogy elindul feléjük.
- Mutasd magad, semmi hirtelen mozdulat! – szól rá a tünde férfi, s Ada megtorpan. Jónéhány lépés választja el őket, de már látják egymást szemét.
- Nefilim Andromeda vagyok. Loreena Wildwindhez tartozom… Ő pedig hozzám. – biccent Wyn felé.
- Loreena Wildwindhez? – kérdez vissza a nő.
- Igen. – válaszol nyugodtan. - Akinek a látomása miatt itt éltek.
- A falu Amelie királynő kegyelméből jött létre.  – szól újra a nő.
- Biztos vagy benne? – fordul fele Ada és aranyszín szemei megpihennek rajta.
- Le az íjjal, Haleth, te is, Voronve, most már felismerem, ő is ott volt azok közt, akik megszabadítottak a Bramblebeasttől.
A többiek emlékezhetnek, mert valóban leeresztik a fegyvereiket.
- Bocsáss meg, nehéz időket élünk. – kéri a férfi, de Ada csak int Wynnek és megindul feléjük.
- Elkísértek minket Lightleafbe? – kérdi.
Ada most Wynre pillant azon a maga kortalan, fürkésző módján. Vajon ha vele tart, képes lesz-e neki válaszolni a kérdésére. S vajon merre vezeti a lányt a Természet?

- Pleased to meet you. - feleltem a legkisebb hazugság nélkül. 
Nefilim Andromeda... - ismételtem magamban, mintegy saját megnyugtatásomra, hogy legalább nem megint egy kelekótya, félőrült démonba botlottam, mint három-négy évvel ezelőtt. Félreértés ne essék, nem volt nekem semmi bajom Corly-val, csak valahogy jobban szerettem, ha szárnyfesztávolságnyi területén kívül tartózkodom. És hát, bele se mertem gondolni, mekkora erőfeszítésembe került volna kitérni azok elől az óriási, tollas repülő alkalmatosságok elől - amelyekre gazdájuk igazán büszke lehetett, mert valóban szépek voltak. 
Amit gazdájuk felém intézett, arra viszont én nem voltam olyan büszke, illetve inkább magamra, amiért annyira elvakított az utóbb félelembe torkollott kíváncsiság, hogy olyan nyilvánvaló dolgot, mint a távoli fények, sötétben jól látó szemeim egyáltalán észre sem vettek; nemhogy eljuthattam volna odáig, az ott - követtem Andromeda irányítását - maga Lightleaf lenne, én pedig egészen idáig itt keringtem jóformán körülötte. 
Oh, Nature, You, who keeps me alive by Your Holy Grace... Why can't I change at all? 
Hogy szép lenne? Nos, nem sokat láttam eddig belőle, de az alapján valóban nem tartottam rondának, sőt. Habár, ha régi ismerősök lettünk volna - nem, közeli, nagyon közeli barátok, hiszen senki másnak nem öntöttem volna ki a szívem -, most legszívesebben ledobtam volna az önmegtartóztatás és érzéketlenség álarcát, hogy mélyen gyökerező, végtelen, őszinte tiszteletemmel a Mindenható Természetnek, beavassam őt, hogyan lehetne csodálatosabb látvány bármi is annál, mikor esőzés után a frissen nőtt gombák közötti pókhálószövedékekbe a hajnali fagy odaragasztja a cseppeket, óvón köd-takarót vonva köré. Ettől eltekintve viszont az a furcsa kék fény kísértetiesen emlékeztetett a másik otthonomra, odahaza Nebelwaldban, ahol apámhoz intézett hazugságom tartalma szerint most is lennem kellett volna. De hát pont ezért hívták hazugságnak. 
- Egy Holdkalap-rokon? - néztem Andromeda arcára, megengedve magamnak, hogy néhány pillanat erejéig eluralkodjon rajtam a kíváncsiság. Örömöt is éreztem, hiszen most értettem meg, hogy azok a fények mind-mind élőlények - a Természet részei - voltak, s ez melegséget árasztott szét bennem, de az a kisugárzás, amely a mellettem állóból áradt, annak szöges ellentétét jelenítette meg, olyasvalamit, amit akkor éreztem magamból szivárogni, amikor próbáltam felfogni, mit is tett Abaddón az erdővel. 
Hangok. 
Kezem villámgyorsan druida botom markolatszerű díszítésére fonódott. A léptek nem állathoz tartoztak, nekem pedig igazán semmi kedvem nem volt úgy találkozni másokkal, hogy ők jönnek felém, s nem én feléjük. Valamelyest megnyugodtam, amikor rájöttem, valószínűleg valami hivatalos ügynek eleget téve járják a csapásokat, hiszen melyik rablóbandának vagy útonálló-csapatnak lett volna pénze vagy alkalma így ruházni fel a tagjait? Ez a felszínes nyugalom persze csak addig tartott, amíg tudatosult bennem, hogy a közeledő három idegen kísérőnk lesz.  
- I see... - engedtem meg magamnak egy nagyon halk, szinte elhaló megjegyzést. 
De melyik kísérő fog fegyvert arra, akit kísérnie kellene?! - tettem fel magamnak a kérdést, miközben hol Andromeda, hol a két tünde és az ember irányába néztem, latolgatva, elereszthetem-e a botom, hiszen a nefilim nem tűnt feszültnek. Való igaz, jobban belegondolva egy félangyal és egy sötételf igazán gyanúsnak tetszhetett Lightleaf határában, főleg úgy, hogy közösnek tűnő tűz mellett bukkantak rájuk. Vagyis inkább maga a félangyal jelenléte kelthetett bennük félelmet. 
- Üdv. - mondtam, ahogyan szoktam, egyszerűen és tömören, amikor Andromeda felhívta rám a figyelmet, erősen küzdve a kísértéssel, hogy kiszedjem az övemből egyetlen fegyverem. De felrótta volna nekem bárki is? Tudott volna akármelyik veroniai olyat mondani, aki örült volna, ha ismerkedés gyanánt támadó eszközöket szegeznek felé? 
- Wynnesa Silvernight. - tettem hozzá, mivel már említettem, hogy holdpapnak szánt a családom, következésképpen felesleges lett volna a valódi apám nevével takarózni. Különben is Raleigh Silvernight hivatalos gyermekeként voltam számon tartva. 
Loreena Wildwind... Loreena? 
,,Azt javaslom, hogy most térj vissza a szüleid házába. Nekem...nemsokára indulnom kell. Nekem is vissza kell térnem Loreena-hoz és Armin-hoz. Ha tényleg eljön a világvége, legalább a barátaim és a holdgyermekeim oldalán érjen utol.'' 
Vajon ugyanarról beszéltek? Crispin és most Andromeda. Ismerték egymást is? Más esetben talán megkérdeztem volna, azonban most jobb dolgom is volt ennél, bár örültem volna, ha azt mondaná, ismeri és még most is él, nem esett áldozatául a szörnyűségnek, amely Veroniára mérettetett. De erre kevés esélyt láttam, tekintve, hogy látszólag annyira gyűlölte a bérgyilkosokat a szeretője miatt. Persze nem mondtam volna, hogy én szeretem őket. Az életet szerettem és tiszteltem, amely a Természet jóvoltából beléjük költözött, és mindenki másba is. Mindenesetre, igazán érdekes volt Andromeda-hoz, rajta keresztül pedig Loreena-hoz tartozni, akit még csak annyira sem ismertem, mint a nefilim lányt. 
Mitől szabadított meg kicsoda kit? - kérdeztem ismét magamtól. Kezdett idegesíteni, hogy már megint azért nem tudok én is saját védelmemre bármit is mondani, mert annyira sem voltam tisztában a saját országomban történtekkel, mint amennyire egy poszméh értett a pókháló-szövéshez. De úgy látszott, csak én álltam így a helyzettel, mert a másik kettő egyetértően megszabadított attól a kényszertől, hogy tovább kelljen bámulnom a fegyvereiket, mint egy nyúl, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban levadászhatják. 
Most, hogy ezen végre túljutottunk, Andromeda intésére felzárkóztam mellé. Gondolom, arra volt kíváncsi, vele - velük - tartok-e. Ha már itt voltam és minden így alakult, miért is ne nézhettem volna meg magamnak azokat a kék fényeket, és mindazt, amit kivilágítottak?

Ada egy bólintással felelt a bemutatkozásra, s ezidőre hátrapillantott oldalt hajtott szárnya felett, hogy megkeresse a másik arcát, szemeit.
Nem tudhatja, miféle gondolatok kergetik egymást a lány fejében, legyen akárhány éves is a fiatal druida, miközben a völgy fölötti erdő fái között állnak, s a tüdejüket a koratavasz illatai töltik meg, tőzeg és moha. Ha Ada tudná, mire gondol a másik, kénytelen lenne igazat adni Wynnek: valami csak azért mert ritka, még nem egyedülálló, vannak megismételhetetlen hétköznapi csodák. Neki mégsem olyan közvetlen élmény a világító gombák vagy a hellenblatt levelei és virága. Egynek érzi a világával, a Világgal, de nem önmagával. Az az egység, amivel a tündék járják ezt a földet, minden fű, növény és állat között, legyen az szárnyas sas, vagy szőrme borította medve, ő ilyet nem ismer. Ő rokon a tüdejét fullasztó homokkal, a hajában játszó széllel, a tűzzel, ami megkapja, de leginkább a csillagokkal, amiknek tükröt tart a szeme, ha felnéz rájuk. Élettelen kövekkel, forró, perzselő sziklákkal érez közelséget... mert neki az volt az otthona: a puszta.
Hiába látta már, nem tudja mi az a holdkalap. Ennyire nem kiterjedt a tünde szótára, vagy a növényismerete. Wyn viszont biztosan megtudja miféle, még ha sosem ismerte annak előtte, emiatt nem is aggódik. Más viszont elfogódottá teszi, s meg is próbálná szavakba önteni, ha nem jönne az őrség.
- Persze. Az őrposztig veletek megyünk. - egyezik bele az ember férfi. - Onnan már odataláltok.
Ada rábólint és követi őket, amint Wynnesa Silvernight készen az indulásra mellé lép.
Ha rajta múlt volna, az út maradékát némaságban teszik meg, ő a gondolatai között, Wyn az egyre közeledő fények sziluettjét vizslatva. De az őrök beszédes kedvükben voltak ezen az éjjelen.
- Már nyoma sincs a töviseknek, angyal. - szólt lelkesen az ember férfi. - Az a holttest az indákon, na az nem volt semmi...
- It was sick. - adja hozzá a magáét a tündék egyike, s nehéz eldönteni az undor vagy egyfaja tartós megbabonázottság mondatja vele.
Mégis, amikor Ada rápillantott, a férfi arca úgy festett, mint akinek visszatérő rémálmai voltak az eset után. S egyszerre megtört a szótalnság, ami megülni készült rajta.
- The Bramblebeast… the demi-god of this forest was cursed to destroy Lightleaf. - magyarázza Wynnek válasz nélkül hagyva a többieket. - You know why?
- A group of druids - felel azonnal a saját kérdésére. - just like you, but with a faint heart, decided to use the forces of Nature for their own good. Just like people...
Wyn nem tudhatja mennyi merengés és szomorúság van ebben az utolsó befejezetlen mondatban. Az örök kérdés: mi teszi az embert? S miért olyan, amilyen.
De a tündék nem emberek, mégis esendőek, csak úgy, mint minden teremtmény.
-  There are those who want to contain this world and those, who want to destroy it. - folytatja, míg az őrség fülel. - Adonai, the God in the heavens, couldn't watch us destroying all that is important to Him.
- Each other. - néz rá nyomatékkal Wynre. - Do you understand why He wanted to see it rather be ceased, than let us inflict pain upon ourselves infinitely?
Mire felocsúdik a beszédéből, rájön, hogy megállt és az őrök is tiszteletteljes távolban előttük. Régen érezte ilyen elevenen a talpa alatt a leveleket és gallyakat, s a hűvös esti levegőt, ahogy a bőrén megült.
A mélységi megtöltötte a testét, mintha szétszakította volna. Túl friss volt az emlék. Átvette, eggyé vált vele, csápok tömkelege, a törékeny elméjén pedig egy könnyű zár... S a csata után a tudat, hogy bár égi angyalok leszármazottai, a népe ősei mind elbuktak, s a teremtményeket sanyargatják, a létük értelmetlen sötét, fájdalmas üresség, s nincs örömük másban csak a pusztításban. Nézni, ahogy valami szétszakad és újra összeáll, aztán újra szétszakítja és újra összeáll. Sok-sok törékeny elme és játéknak tetsző puha testek, a csontjaik nem több, mint fogpiszkáló...
S ő mindezek tetejébe, mindazok ellenére, ami volt, próféta, szembe szállt Élóhim akaratával. Mintha Wyn égetné fel az erdőt, úgy adott fegyvert Ada a fenevadnak, hogy ölje meg a sárkányt, Isten angyalát, aki Igaz ítéletet hozott Veróniára. Mert nem érdemelték meg a kegyelmet.
Nincs lélek, amelyik ne volna vétkes.
A Világnak el kellett volna pusztulnia. Erről tanúskodik minden szénné égett fa, a semminél nyomorúbb kép, amivé a városok és falvak lettek, és az a tengernyi megnyomorítot test és élet…
- But You are still alive and You have purpose. – mondja végül felfogva mit tettek Loreenával. Nem csak remény és megváltás volt megmenteni a Világot, de megannyi mag a gyűlöletre és a bizonytalanságra. Ha ebben a lányban, aki az erdőt járja és töveket és megperzselt gyökereket szökkenti szárba, megérik a bosszú, elvakítja a látszat, elhamarkodott bírálatra jut, semmissé lesz mindaz, amit az ügynek áldoztak, és a Világ nem menekült meg. Nem igazán.
Wynt magát talán váratlanul érik a félangyal szavai. Hiszen valami olyasmire rezonálnak, amit az elején mondott. Igaz, a lány kifakadása óta Abaddón ellen együtt nézték békésen a lábuk előt nyugvó falut és megtörtént a bemutatkozás is. De Adában lassan érnek a szavak, és fürgébb a tett.
Úgy néz rá, mintha most látná először ~A Te és hozzád hasonlók kezében a jövő?~.

Tövisek... Holttest az indákon. - ízlelgettem magamban a szavakat, s próbáltam kitalálni, mégis miről beszélhettek. Csak nem támadta meg a nagy, könyörtelen Tövislény egész Lightleaf népét! Habár... habár ha tettek valamit, amivel felmérgesítették, nagyon könnyen elképzelhetőnek tartottam, hogy a házak és az erdő határán növő indák rátámadtak az arra tévedőkre. De maguknak keresték a bajt, ez a véleményem nem változott, nem tudott megváltozni. Nem hiába nevelték belém, hogy kerüljem, minden helyzetben, azonban ezek szerint léteztek olyan tündék, akiknek nem volt magától értetődő a természet tisztelete? Létezett olyasvalami, ami képes lett volna ennyire elvakítani az erdő népét? 
Ám ekkor Andromeda választ adott, olyan kérdésekre, amelyeket nem megfelelően tettem fel magamban. Természetesen fogalmam sem volt róla, miért átkozták meg a Tövislényt, így örömmel fogadtam volna a magyarázatot... ha nem hangzott volna ennyire kiábrándítóan. Azon ritka pillanatok egyikét éltem meg Andromeda szavainak vége szakadtával, amikor küzdenem kellett azért, hogy csukva maradjon a szám, mert tudtam, olyan dolgok jönnének ki rajta, s rántanának magukra beszédhangokat és értelmet, amelyeknek sokkal jobb lett volna odabent maradni, még ha így égették is a torkom és a gyomrom, elmém pedig kavargott. 
Hogy lehettek képesek erre?! - szinte éreztem, hogy a dühtől vér szökik végtelenül sápatag arcomba. 
Hogyan juthatott eszükbe elárulni a Természetet, saját alantas vágyaikért?! Eddig azt hittem, teljesen szilárd meggyőződéssel biztos voltam benne, azoknak, akik egyszer bepillantást nyertek népem csodálatos, megingathatatlan erejű hitébe, meg sem fordult a fejében ekkora égbe kiáltó ellentmondás! Nem fordulhatott. Nem! 
De mégis, megtörtént. A világ, Veronia tényleg magát pusztította. Nem volt különbség egyik nép között sem. Az emberek Északra és Délre osztották egymást, s szüntelenül összecsaptak, most pedig a tündékről bizonyosodott be, hogy képesek megmérgezni a Természettől kapott erőt, rosszra használni, olyanra, amely ellent mond mindennek, amiben hittem és hiszek. 
Tehát ez az Adonai küldte Abaddónt? - kérdeztem szavak nélkül, Andromeda arcát fürkészve - Mert megelégelte azt, amit én csak most kezdtem felfogni? 
Késlekedve ugyan, de bólintottam. Megértettem, most már. És azt is, mennyire tudatlan voltam már megint. Nem akartam elhinni a helyzet súlyosságát, ám kénytelen voltam, hiszen a bizonyíték ott sötétlett Tünde-erdő minden szegletében: lángok martalékává vált darabok a Természetből. 
- Just like a mother, when her children begin to attack each other right in front of her eyes. Mine was always angry too. - tettem hozzá testbeszédemhez, teljes mértékben őszintén. 
Mert értettem, már tényleg értettem az egészet. És azt hiszem, kicsit szégyelltem is magam, ami nem volt szokásom, ahogyan az sem, hogy ennyit beszélek. Mégis folytattam, úgy éreztem, meg kell tennem, hogy mind én, mind pedig a félangyal tisztán lássuk az újfent kikristályosodott álláspontom, nem, megadásom. Ehhez viszont előbb túl kellett esnem egy olyan részen, amelyen, még mindig úgy tetszett, a fejem múlhat, ha szavaim nem kedvesek a nefilimnek. A kerek egészhez viszont vállalnom kellett ezt a kockázatot. 
- But she didn't kill us. It's the easier way to solve this painful problem. Because here - utaltam erdőnkre - and so must be out there too - mutattam ki, nagyjából abba az irányba, amerre az emberek vidékét sejtettem - live not only the guilty ones, who never ever have done anything that is good. 
Nyilván nem lehetett senki sem csak jó, ahogy teljesen rossz szándékú sem. De azt hittem, ezt Adonai tudja. Vagy már megint nem értettem valamit, valami fontosat? Továbbra is bízva benne, hogy nem érdektelen felvágást, összevissza beszélést lát belém, folytattam, mintha kísérőink ott sem lettek volna. Mintha nem vettem volna róla tudomást, hogy megállt, gyalogolva a fények felé. Nem akartam róla tudomást venni, ahogyan arról sem, hogyan nézett rám és mi volt az üzenet, amelyet aranszín tekintetéből kiolvasni véltem. 
- I don't know Adonai, neither the real reasons behind His actions. Then finally, because of you, Andromeda, I understood, why Abaddon came to Veronia. And of course, when He and Our Holy Nature want us to die, I bow my head and accept my fate. Our fate. But until this comes for us, I will fight the demons who live in mine and in every creature's soul, as I did by now. Maybe one day, before the world ends, the others will learn how to fight against their debauched desire. 
Bizakodónak kellett lennem. Nem létezhetett, hogy csak ő és - most már - én láttuk át ezt így, biztosan éltek valahol olyanok, akik szintén nem kívánták Veronia pusztulását azok miatt, akik eltévelyedtek. És abban sem hittem, hogy ők nem fordulhatnak vissza az átkozott útról, amelyet választottak. Nem lehetett ennyivel vége. 
Visszaemeltem a tekintetem Lightleaf-re. Ezúttal nem töltöttek el nosztalgiával a fények.

Az emberek és így az ő népe is atyaként néztek Adonaira, s különös volt, hogy Wyn egy anyáról beszél, de jól beszélt, közelebbivé tette a képet, mint azt a félangyal tudta volna a teremtményeit féltő és rájuk haragvó Istenről. Ada rábólintott.
S közben látta, hogy változtak a gyermekarcú druida vonásai a felismerés, a félelem, a harag és megannyi más érzelem súlya alatt. Mielőtt az ajkai szavakat formáltak volna, a tündesarj szemében már ott összpontosultak azok a hatalmas, összetett gondolatok, amelyek ennek a Világnak a menetét próbálták megfogalmazni, és a maga szerepét kimetszeni belőle. Éppen ezért a nefilim hagyta, hogy a másik beszéljen. Zavartan az őrök tanúságától, de tiszteletben tartva a pillanatot, állt és várt és figyelt.
Maga is meglepődött, amikor szúrást érzett a szíve körül, ahogy Wyn arcát Lightleafre fordította. Az az öröm és lelkesedés, az édes emlékezés most feszült, elszánt, komor valóságlátás volt a lányban. Andromeda nem akarta nézni, ahogy a fény eltompul a másik szemében. Pedig ez volt minden harcos sorsa, ha elég soká harcolt, lett lészen Él prófétája, vagy a Természet erőit támogató, a föld gyógyulásért küzdő druida. Az élet okosan volt behatárolva a halállal.
Wyn azt várta, hogy Ada lecsap rá a nézeteiért, de ez nem így történik. A nefilim társai a seregekben hamarabb haragudtak volna, főleg hogy a féltünde Adonairól beszélt, s így nem úszta volna meg sérülés nélkül, de csak az emberek közt kiáltották volna ki eretneknek, aki szenvedést érdemel vagy a véget. Ada velük ellenben túl sokat látott ahhoz, hogy újra megidézze a vértjét és ráfordítsa. Elgondolkodva nézte a másikat, aki ugyanúgy élete meg a Természet hatalmát, mint ő Élét. S amilyenn sebesen egymásnak fordulhatott volna a kettő, úgy egyikük sem kérdőjelezte meg a másik Istenét. Ada tisztelte a Természet csodáját és Wyn tiszteltni látszott Adonai akaratát. Akár egy lightleafi csoda...
Ada végül követte a másik pillantását a falu felé és ha nem is volt mosolynak nevezhető az, ami az arcára kúszott, de melegség volt benne.
Ada az őreikre pillantott.
- We can go alone since here. - bólintott feléjük. - Thank you.
- Well, it was a pelasure, - tett egy tövid meghajlást feléjük az ember férfi, míg tünde társai bólintottak. - just follow that path and than to the right side of the river to the bridge.
Ők felfelé indultak, vissza az őrposzthoz, Ada pedig a lányhoz lépett.
- Azért vagyunk még itt, mert a harc nem dőlt el. - megkeresi a másik tekintetét és próbál olyan tisztán fogalmazni, ahogy csak tud. - Az ártatlanokért és akikben van lélek...fény. - bólint rá. Aztán a szárnya rezdülésével és a feje billentésével meginvitálja Wynnesát a Lightleaf felé vezető úthoz.
- Szeretnék mutatni Neked valamit, ami érdekelhet.

Szép kis játék volt, kifejezetten minőségi reagokkal. Érdekes volt látni két ennyire eltérő világnézetű mégis hasonló jellemű karakterek találkozását. Várom a folytatást, addig pedig itt van nektek 100 tp