Ada & Wyn, a fény virágai

Ahogy lefelé haladnak a domboldalban, előttük egyre tisztábban kivehető a völgy és mindaz, amit rejt: a kacskaringós folyó, a két embertemplom, egyiken kereszt, másikon kakas. Előttük a folyó túlpartján fák csodálatos egységéből emelt kör, melyet Wyn azonnal fel kell, hogy ismerjen, mert nem akármilyen fák köre az, druidák gondozták a gyökereiket, druidák növesztették ágaikat, a lombok a druidák szentélyét rejtik. A gondolatban meghúzott, elnyújtott négyszög másik csúcsán kúpos tetejű apró épület bújik meg fentebb, mely elüt az emberek házaitól, a kocsma és a faluháza szerkezetétől. A kupolán körben ablakok, ma éjjel a feléjük eső rész veri vissza a Hold kerek arcának fényét a holddruidák szentélyéről. Wyn talán lassan megérti már, miért találta a nefilim különlegesnek a települést, nincs egyetlen más olyan hely sem Verónián, ahol a négy vallás és minden fajuk együtt élne. Talán ez is csak egy álom, s valójában az is. Törékeny fajta, de valóra vált.
Egyetlen lakos sem jár az utcákon, ha van is ilyen kései járókelő, azt csak közelebbről láthatják meg, ahogy a faluszéli elhagyatott, megroppant kunyhókat sem lehet azonnal kivenni a sötétség puha leple alatt. A pusztítást, ami a Bramblebeast után maradt, és a házakat, melyeket Abaddón feltűntekor hagytak el a menekülők, emberek, sötéttündék és tündék egyaránt. De még elég ház ablakában ég gyertyaláng ahhoz, hogy tudva levő legyen, a falu él és foggal-körömmel őrzi azt a békét, amiért létre jött.
Ada csendben, céltudatosan megy lefelé, most nem gondol azzal, miért van itt, vagy hogy került ide. Ezen már régen nem gondolkodik, elfogadta, hogy Adonai úgy él a lépteivel, mintha a sajátjai volnának. De Wyn érdekli, a lány, aki miatt ma nem mehet haza, aki miatt Loreena szörny-nyula letért az útról és egyenesen ide hozta. Andromeda néha felé fordul, s a tekintete elidőzik a hófehér keretbe vont sápadt arcon, míg le nem érnek a folyóig, mely a falutól elválassza őket. Akkor aztán feltárja magát az egyenletes, kékes derengés forrása, amitől az éjszaka sosem fekete itt.
Kék levelű, derékig érő bokrok keretezik a folyómedret, ameddig a szem ellát. Virágok bimbóznak rajtuk mindenütt, ha majd kihajtanak, a pollenjük el fogja borítani a vizet, egyetlen fényes, kék sávvá változtatva azt.
- Ez nem gomba. - állapítja meg Ada most már nagy bölcsen fejét apróra megrázva, miközben ezüstös tincsei körbetáncolják a homlokát. - Ez a lightleaf, vagy hellenblatt, az emberek nyelvén. - magyarázza, s most már az is nyilvánvalóvá válik, miért e növényről kapta a nevét a falu: a csodálatos, kéklő bokor ott van mindenütt, minden ház kertjében, a domb oldalában, a folyó körül. De csak itt, Lightleafben.
Ada hagyja, hadd vizsgálja meg Wyn, mielőtt tovább mennének, részéről a fogadó felé.

Már néhányszor előfordult ugyan, hogy azt vártam, rám támadnak vagy megölnek és nem történt semmi, mégis, valamiért úgy éreztem, ez volt messze a legkellemesebb csalódás, ami az elmúlt időszakban ért. Természetesen nem állt szándékomban ezután Adonai-hoz imádkozni, de talán már kevésbé leltem magamban hajlamot arra, hogy Abaddón tetteit szidjam.
Azért az erdőért még mindig haragszom, ő aztán tényleg nem vétett semmit. - tettem hozzá gondolatban, de még ennek ellenére is, azt hiszem, inkább megkönnyebbülésben, majdnem boldogságban úszkált a lelkem, mint abban, hogy rádöbbentem, mennyire rideg a valóság.
Azt eddig is tudtam, most csak éppen egy újabb, fontosabb elemmel gazdagodott a látképem. Már nem csak gyilkolás miatti idétlen, gyermeki harag tombolt bennem az értetlenség mellett, mert igenis megértettem valamit, valami olyat, ami rávilágított több tényre is. 
Egy: Valóban nem csak egy istenség létezik Veronián.
Ez pedig azért volt fontos, mert valószínűleg mindegyik hatással lehetett mindenkire, kiindulva abból, hogy Abaddón nem csak az embereket bántotta. Egyenlően sújtott le minden népre, mert a világban folyó szörnyűségekért mindannyian felelősséggel tartoztunk. Tudtunk róla, mégsem csináltunk semmit annak érdekében, hogy változtassunk. Pedig a bűnök halmozódnak és egyre csak nagyobbá növi ki magát a káosz. Túl kellett lépnem a sajátjaim és úgy általánosságban az élet védelmén, ha ezt meg akartam érteni. És azt hiszem, talán sikerült.
Kettő: Az összefogás nem lehetetlen.
Mindössze csak a kétlábú népek butaságából ered, hogy nem tudunk megegyezni, szívjuk egymás és a sajátjaink vérét, döntünk mások élete, sorsa felett úgy, hogy bele sem gondolunk. De vegyük példának azt, amit az imént tapasztaltam. Egyszerű, akár ide nem illőnek is titulálható példa volt, de akkor is példa. Az őröknek dolguk volt, Lightleaf védelme, mégis felajánlották a kíséretüket két idegennek, két olyan idegennek, akik közül az egyik vallása merőben eltért a két tündéétől, ráadásul megfordulhatott volna a fejükben, hogy Andromeda hazudik vagy tervez valamit, visszaélve Loreena Wildwind nevével. De valahonnan bizalmat merítettek velünk szemben.
Három: A türelem, megértés mind-mind csak akarat kérdése.
Ezt az is alátámasztotta, ahogyan Andromeda velem viselkedett. Nyers voltam vele, meggondolatlan, tiszteletlen az Istenével szemben, pedig én sem szerettem, ha szidják azt, amiben hiszek, ha nem értenek meg. Merem állítani, ha valaki, akkor én sok mindenkinél jobban tudtam, mennyire rossz érzés ezt nap mint nap elszenvedni, mégis pont én műveltem ezt. Ráadásul még a bocsánatkérés sem tartozott az erősségeim közé, sem pedig más olyan cselekvések, amiktől az ember, vagy sötételf tekintélye és büszkesége is csorbulást szenved, úgyhogy csak annyit tehettem, hogy csendes vizsgálódásommal és töretlen figyelmemmel próbálom vele tudatni: sajnálom, amennyire tőlem telik.
Négy, mert ez is ide kívánkozik: A hibák beismeréséhez is az kell.
Ó igen, és azt is hiba lett volna kifelejteni, hogy a kísérők távozni készültek, és felettébb butának, értéktelennek, szégyenteljesnek tűntem volna, ha csak úgy szó nélkül hagyom őket elmenni. A szégyenteljesség pedig majdnem olyan rossz volt, mint egy folt a becsületemen, még akkor is, ha - jobb ötlet és tapasztalat híján - csak annyit tehettem ellene, hogy megismétlem, amit a nefilim mondott.
- Thank you.
Sokáig néztem a semmit, ami közöttünk és az erdő között termett úgy, hogy a kíséretünk elhagyott bennünket. Nem féltem. Az erdőben sosem féltem és biztosra vettem, hogy ha eddig nem szúrt át a különös fegyverével, a nefilim ezután sem fogja megtenni. Lassan, hamvaiból felépülő, újult lelkesedéssel vetettem bele magam az előttünk álló rengetegrészletbe, olyannyira, hogy észre sem vettem, amikor Andromeda szólt hozzám. Megráztam a fejem. Nem értettem, mire gondol, azon kívül, hogy talán a Bramblebeast támadásának maradtak nyomai. 
Az ártatlanok, és akikben maradt fé... - ismételtem magamban, de mire a végére értem volna, a kezem magától lendült a homlokomhoz, alapos csattanás kíséretében. Saját magam képtelen voltam kibogozni azt, amire én utaltam nem is olyan régen - Nagyszerű. Te aztán tudod, hogyan kell bemutatkozni.
Leplezetlen kíváncsisággal fordultam felé, hogy megpróbáljak olvasni az aranyló szempárban. Vajon azért jött, hogy olyasmit tegyen, amire utaltam? Nem éreztem ide illőnek megkérdezni, csak elárultam volna a türelmetlenségemet, pedig tudtam várni. Legalábbis ki kellett bírnom, higgadtan, szépen lassan, fokról fokra megérteni mindent, még mielőtt megint félrevezetném magam elhamarkodott következtetések gyártásával, ahogyan Abaddónnal kapcsolatban is tettem.
- Veled tartok. - feleltem olyan higgadtan, amennyire csak tudtam, pedig a hívogató kék fények és a település megismerésének ígérete miatt már így is alig tudtam megmaradni a bőrömben. Talán látszott is, bár reméltem, hogy nem túlzottan.
Elhatározásomat megerősítendően megszaporáztam a lépteimet.

Ahogyan szépen lassan minden lépéssel egyre több mindent fedett fel magából Lightleaf, úgy áradt szét minden testrészemben az energia, a haladás- és tettvágy, mintha valamiféle elrontott tudásdémon lettem volna. De hát mit is várhattam volna magamtól, ha egyszerűen úgy éreztem, az épületek... nem, maga Lightleaf összhangja már innen is éppen azt testesíti meg, amit még annál is jobban szerettem volna, mint kideríteni, ki a nővérem gyilkosa: békét. Egyetértést, harcnélküliséget a népek között. Nem mindent értetem, amire az épületek utaltak, azt mégis felismertem, hogy többféle templom van, több hagyománynak és vallásnak megfelelően. Persze kétség sem fért hozzá, melyik rész tetszett nekem a legjobban.
Lightleaf magán viselt néhány jelet, amelyek emlékeket idéztek fel bennem, főként a nagy tűzről, de azok megléte is csak azt erősítette, van itt valami, valami olyan, ami összetartást idéz elő, emiatt pedig a népesség is fennmarad. Bár tudtam volna, mi lehet az! Úgy szedtem a lépteimet, mintha üldöznének. Üldözött is valami: meg akartam tudni, mi árasztja magából azt a fényt, amely annyira hasonlított gyermekkorom örökös sötétségének egyetlen átvilágítójához, a Holdkalaphoz. Azon gondolkodtam, vajon miféle gomba lehet és hogyan képes itt megélni, holott a világító fajták sokkal inkább kedvelték Nebelwald homályosan derengő feketeségét.
És olyannyira gondolkodtam, hogy ha nem figyelek, egyenesen belesétálok a folyóba.
Amikor magamban konstatáltam, hogy elkerültem a veszélyt, újból visszatértem a fényforrás elemzéséhez, szégyenszemre arról is megfeledkezve, hogy nem vagyok egyedül. De mit tehettem volna? Az időm nagy részében nem volt mellettem senki.
Teljesen megfeledkeztem az érzéketlenség-álarcomról, leplezetlen, végtelenségig eltöltő érdeklődéssel és csodálattal néztem a fénylő virágokat, mint egy kisgyermek, aki meglátta élete legszebb játékát a szobájában. Majd' szétvetett a rajongás és tetőtől talpig eltöltött az a hosszú, küzdelmes séták megerőltetésétől és finom, meleg ételek nélkülözésétől megfosztó könnyű, meleg és lágy feloldozás, amit egyszerűbben megfogalmazva csak a Természet iránti, szívem legmélyebb részéből származó mérhetetlen szeretetemnek hívtam.
- Gyönyörűséges. - mondtam, csak későn észrevéve, hogy úgy beszélek, mint egy holdkóros.
Nem csoda hát, hogy innen a település neve. Egy - túl rövidnek ítélt - percig még néztem az élet csodálatos, fénylő köntösbe öltöztetett formáját, amíg rávettem magam, hogy újból elinduljak, és aztán meg is torpanjak, mivel fogalmam sem volt, hová tartunk és miért.
- Nem túl forgalmas ilyenkor. - jegyeztem meg röviden, de a lightleaf-fel való megismerkedés mámorában úszkálva - De talán van valaki, aki útba igazíthat, ha te sem ismered ki magad itt. - tettem hozzá, remélve, hogy talán ez nem számított tolakodónak, vagy micsodának, de ahhoz elég elveszettséget tartalmazott, hogy Andromeda még több szó kimondása nélkül is rájöjjön, ötletem sem volt, hogyan tovább.
Minden kihaltnak tűnt, elvégre este volt, hacsak nem éjszaka. Csak kék és sárgás fények jelezték, hogy tényleg laknak itt, meg az a szürke árnyék, amelyik elsuhant két kisebb ház között, éppen csak egy pillanatra.
- Talán ő... - mondtam, arra az esetre, ha Andromedának sincsen semmi ötlete.

Csatt.
A kis fej és kéz számottevő hangon adták hírül találkozásukat. Egy bagoly méltatlankodva felhuhogott és valami hosszú bevetődött a bokorba - hogy szőrös volt-e a teste, avagy sikamlós bőrű, az már sosem derül ki, nem maradt utána más csak a megzizzenő fűcsomó, ami eddig a rejteke volt. A félangyal is megütközött a heves gesztuson, de mivel Wynnesa lendületesen haladt tovább, nem akadt fenn rajta. A lány inkább lelkesnek tűnt, mint sebesültnek, s biztosította róla, hogy elkíséri a félangyalt. Ada nem tudhatta a gondolatok miféle táptalajon bomlottak ki az elméjében és a lelkében, mindenesetre úgy találta, jobb lesz nem kutakodni a dolgok logikája felől.
Ha tudta volna sem tehetett volna mást, mint amire készült, mert amire készült, a lányon múlott.
Egyre gyorsabb léptekkel haladtak lefelé, ahogy a lejtő is egyre meredekebbé vált, a végén ugrani is kellett egy picit, s bár ő viselt tollakat, mellette a tünde-lány szabályosan repülni látszott. Miután pedig elérték a kék derengés bokorba oltott forrását, Wyn úgy festett, mint aki maga is bármelyik pillanatban világítani kezd.
Most még inkább gyermeknek tűnt fel az aranyszín szemek tükrében. Mint egy tündér, úgy csodálta a kis virágokat, s a mosolya kerekebb volt a teliholdnál. Egy pillanatra a nefilim is megfeledkezett arról a tűnődő komolyságról, mely a sajátja volt. Mint két holdkóros, a lelkük nevetett a bokrok előtt.
Adát elfeledtette, elvonta a figyelmét arról, amit valójában mondani akart, amiért elhívta magával. Hogy a virág legnagyobb csodája nem a szépsége, még csak nem is a fénye, amit vélhetőleg az itt élő teremtmények fényéből kölcsönöz, hanem ...
- Mögém. - szólt halkan, de annál határozottabban.
A harcos tapasztalata és ösztöne tudta, hogy ami ártatlan járókelő lehet, a szürke árny, túlságosan lopva suhant ahhoz, hogy jószándékkal járjon egy ilyen védett helyen. S az sem volt jó jel, hogy egyetlen városőr sem mutatta magát ilyen közel a faluhatárhoz. Már meg kellett volna látniuk őket, értük kellett volna, hogy jöjjenek, hiszen a tejbőrű Wyn örömteli jövés-menése minden volt csak nem feltűnés mentes. Ő pedig maga is ritka jelenség volt méretes szárnyai és ezüstös haja révén.
- Jöjj. - szinte csak formálta a szavakat, s utoljára nézett hátra, bízott benne, hogy a lány tartja a lépést és mögötte marad.
A folyón híd vezetett át, keskeny, kecses mestermunka, de még ott sem, a határ legtágabb pontján sem állította meg őket senki sem. A túlparton kezdődtek az első házak, s nem sokkal beljebb surrant el az az alak is, akitől Wyn az eligazítást várta. Innen azonban hallani lehetett, hogy, ha eddig egyedül is volt, az a pillanat elmúlt. Halk neszezés szűrődött ki a sarok mögül, ahol lehettek vagy hárman, négyen is. Aztán még ketten csatlakoztak hozzájuk a falu belseje felől, és akkor mind elindultak egyik kerttől a másikig, a sikátoron át, ahol Andromeda és Wynnesa is álltak.
Férfiak voltak, de hogy emberek-e vagy tündék, nehéz lett volna megmondani, bár alkatuk alapján inkább az előbbi. Földművelésre való eszközök voltak náluk, de az egyik markában kivehető volt egy kard markolata a hozzá tartozó éllel. Egy nő is tartozott hozzájuk - rövid botot szorongatott és az ölelésében egy tégelyt. Ez a tartó kicsuklott a fogásából, és ahogy a földet elérte, kinyílt. Az alakok megtorpantak és fojtottan káromkodtak, miközben a tégely teteje a nefilim felé gurult, s félúton előttük megállt.
Wyn még láthatta, a Hold fényében, hogy a henger-forma dobozban a kenőcsös anyag pont olyan színű volt, mint a lightleaf, aztán Ada kinyújtotta a kezét, és hátra söpört vele.
Vagy a karja, vagy a szárnya, de az egyik biztosan a falhoz szorítja a tünde lányt, ha az eddig mögötte maradt.

Andromeda, a nelfilim lány hangja éppen elég olyan dolgot hordozott magában, amitől rájöttem, nem csak a levegőbe beszélte a szándékát, miszerint húzódjak mögé. És valójában, ha jobban belegondoltam, bármilyen másik település esetében azt mondtam volna, milyen furcsa, hogy ekkora csendben egyedül mászkál az az árnyalak.
- Something's wrong with this... - suttogtam, miközben teljesítettem a félangyal kérését, egyrészt, mert nem állt szándékomban megöletni magam azzal, hogy nem hallgatok rá és bajba sodrom magunkat, másrészt pedig abban reménykedtem, hátha többet megtudhatok arról, ami itt folyt éppen a szemünk előtt.
Mert biztosra vettem, hogy Lightleaf nem néptelenedett el.
Ahhoz túl sok a fény.
És itt nem azokra a gyönyörűséges virágokra gondoltam.
Addig néztem az alakot, amíg el nem tűnt szem elől, közben a lábaimat pakolgattam át a hídon, annyira csendesen, amennyire tőlem futotta, de a csizmám talpa így is tompán dobogott. Néhány lépés után megelégeltem a dolgot: nem kockáztathattam ennyit sem, hiszen most nem voltam egyedül, és meglehetősen távol állt tőlem, hogy a saját hibám miatt más életekre is veszélyt hozzak, főleg nem egy olyan fontos és értékes életre, mint Andromedáé.
Az övé határozottan az. És még a Természetet sem sérti meg.
Így gondoltam abból következtetve, amennyit megtudtam róla és ahogy figyeltem.
Tehát két elegáns mozdulattal lehúztam a csizmáimat és ott is hagytam őket a hídon, félig annak a reményében, hogy később visszamehetek érte, de ha nem is, elterelésnek legalább jó lesz majd. Különben sem bántam a ruhadaraboktól való megszabadulást, sőt, egészen természetközelinek tartottam azt az állapotot. De persze lakott területen nem műveltem ilyesmit, kizárólag a szobámban és meditálás közben.
Csupasz talpaim sokkal kevésbé csaptak zajt, és ideje is volt a nesztelenségnek, ugyanis hangokat hallottam egy sarok mögül... pontosabban onnan, ahol az előbbi alak eltűnt. Nem tudtam, miféle állatok merészkedtek be általában Lightleaf területére, de igazán kevés esélyt láttam rá, hogy azokat a hangokat nem két lábon járók okozzák.
Hallgattam még egy darabig, mire felfedeztem, hogy bizony közelednek távolodás helyett. Hamarosan már látni is lehetett őket: csupa férfi, társaságukban egyetlen nővel, akinél botot láttam. Talán druida lehetett, de életemben nem hallottam még olyanról, aki ennyire rövid eszközt használt. Logikátlannak tartottam, ám nem foglalkoztam vele túlságosan, hiszen lehet, hogy nem is druida volt, hanem földművelő, mint a többi idegen. Az kötötte le a figyelmem, ami még nála volt a botja mellett: egy edény-szerű tárgy, amely, mintha csak arra várt volna, hogy rá irányítsam a tekintetem, elszabadult az asszony kezéből. Amikor feltárult a belseje, megmutatva világító tartalmát, egyszerre kíváncsiság és rettenetes harag lett úrrá rajtam.
Letépték azokat a szépséges virágokat és valami lightleaf-fényhez hasonló kencét csináltak belőlük, ami alapjában véve nem lett volna probléma, de biztos voltam benne, hogy az embernek kinéző alakoknak eszükbe sem jutott hálát adni a növényeknek azért, amit elvettek.
- Unbelievable! - sziszegtem fojtottan Andromeda háta mögött, annyira halkan, hogy csak ő hallhatta - How dare they?!
Ám mielőtt folytathattam volna, a nefilim hátrakapott, lendületének és szárnyának ereje pedig elragadott és éreztem, ahogyan a vállam és a combom találkozik a fallal. Nem fájt, de még ha fájt is volna, sem törődtem volna vele, mikor olyan felháborító dolog szemtanúja voltam, amit egykönnyen nem fogok elfelejteni nekik, akárkik is legyenek.
Igyekeztem valahogyan kilátni a védelmező - más indokot nem láttam arra, amit tett - félangyal válla felett, de túl alacsony voltam és a szárnyak sem javítottak sokat a helyzeten. Éreztem, hogy gyűlik bennem a harag, ám mellette kérdések is fogalmazódtak.
- For the Unbreakable Rules of Holy Nature, what is that? - kérdeztem az ezüst hajú lánytól, most már hangosabban.
Teljesen kizártnak tartottam, hogy két, az éj sötétjéből ennyire elütő valakit ne vegyenek észre - Do you think they are planning to attack us?