Gloria nővér

Név: Cornelia „Gloria” von Blumenfeld
Nem: Nő
Kor: 19
Faj: Féltünde
Kaszt: Apáca
Frakció: a Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza, Könyörületes Szent Brünhilda Gyógyító Rend (Egyház, Északi Királyság)

Kinézet: Ritkán nézek tükörbe. Nem mintha gyűlölném a saját arcomat látni, csupán annyi munkával lát el a rendem, hogy nincs időm a világi hívságokkal foglalkozni. Sokszor még megfésülni sem tudom hátközépig érő szőke hajam, legtöbbször lazán befonom és csak a hátam mögé dobom, hogy minél kevesebbet zavarjon.
Persze volt idő, amikor ez másképp volt. A Blumenfeld kastélyban különös szépségnek tartottak, hála az ereimben csörgedező tünde vérnek, ami keveredve ember anyám örökségével a szemnek egészen tetszetős látványban nyilvánult meg. Az átlagosnál kicsit magasabb vagyok, ám testalkatom kifejezetten törékeny, emlékszem, amikor első alkalommal rám adták a láncinget alig bírtam el, és bár egyáltalán nem akarok, valószínűleg nem is lennék képes a kötelezően kiutalt buzogányommal akkorát sújtani, hogy csontot törjek. A bőröm fehér, mint az alabástrom, de a hidegben gyorsan kipirul, ahogyan az apró de hegyes orrom is, így legalább véletlenül sem tévesztenek össze az Úr átkozott gyermekeivel. A tünde származás a vonásaimon kívül legjobban talán a szemeimen látszik, amik pont olyan mandulavágásúak, és élénk kékben ragyognak, mint nekik, a fülem vége pedig egészen kicsit, de mégiscsak elkeskenyedik.
Régen szerettem a szép ruhákat, kéket, lilát, sárgát, a bársonyt, a csipkéket, de a rendben mindezt a hétköznapokban egyszerű, dísztelen galambszürke ruhára cseréltem, az apácák szintén szürke kendőjével. A csatatér mellett erre veszem rá a láncinget, a váll és az alkarvédőket, hogyha betörnének a sátorba ne én legyen az első, akit megölnek. Fegyvert szinte sosem látni nálam, csak amikor kifejezetten rám szólnak, hogy legyen kéznél a buzogány… De nincs rá szükségem. Hiszem, hogy Isten megsegíti a hozzá hűeket, és kölcsön adja az erejét a szükség óráján.

Jellem: Emlékszem egy lányra. Ez a lány vidám volt és élettel teli, mindennél jobban szerette az otthonát és a körülötte lévő dombokat, még akkor is, ha többet esett az eső, mint amennyit nem. Szerette a vár mögött csordogáló kis patakot, a madarakat, amik a szökőkútban fürödtek, és órákig tudta volna nézni az abrakot rágcsáló lovakat. Emlékszem egy lányra, aki hitt abban, hogy minden gyönyörű pusztán azért mert létezik, és aki a végletekig hálás volt az Úrnak amiért ilyen világot teremtett nekik. Ez a lány szerette a zenét, és a zsoltároskönyv felét ismerte fejből, vasárnaponként angyali hangon, átszellemülten énekelt a helyi templomban, és a bálokon, amiket az anyja rendezett. Végtelenül szerette a családját, az anyját, a hat féltestvérét, és még a nevelőapját is, aki annak ellenére volt jó hozzá, hogy nem az ő magjából született. Ez a lány naív volt, ostoba és gyenge. Ezért meg kellett halnia.
Most itt vagyok én, akit a haldoklók nővérnek hívnak, egyszerű szolgája csupán az Úrnak és az Egyháznak. Fogom a kezüket, és elmondom nekik, hogy az Úr helyet készített számukra maga mellett, hogy a halál nem végleges mert mind feltámadnak majd az utolsó napon. Elmondom nekik, hogy a szenvedés hamarosan véget ér, és akiken látom, hogy még nem érkezett ez a haláluk órája, azokat biztosítom, hogy Istennek még tervei vannak velük. Mindnek ugyan azt mondom el, mert nincs más, amit mondhatnék, akkor is, ha ez hazugság. Isten már nem hitt bennünk, hiszen elküldte az angyalát, hogy elégessen mindannyiunkat. Már nem volt többé terve Veroniával. Honnan tudnám, elhagyott-e minket, honnan tudnám, hogy akár az igazaknak, akár a bűnösöknek van-e még hely az Ő oldalán? De ezt mondom nekik, mert ezt várják tőlem. Az ezredik halálhörgés után, az ezredik könyörgés után, az ezredik fájdalmas sikoly után is csak ugyan azok a szavak jönnek az ajkamra, a kezeim ugyan azokat a mozdulatokat végzik. Vág. Varr. Töröl. Szorít. Fűrészel. Szolgál. Már nem maradt más, csak a szolgálat. Minden nap, minden éjjel, szolgálni Istent, és könyörögni, hogy bocsásson meg nekünk. Elhagyhattam volna őt, mikor lemondott rólunk, de azzal csak megerősítettük volna a döntését. Sokak hite Istenben vajon visszaadhatja az ő hitét bennünk?

Előtörténet:

Confiteor Deo et beatae Mariae semper virgini,
et beato Michaeli archangelo et beato Iohanni baptistae…

A holdfény végigömlött az oltáron, táncolva a felállított aranykereszten, a horgolt, fehér oltárkendőn, hogy végül megállapodjon az aprócska rózsafüzéren, amit minden éjjel szorongattam. A tizennegyedik születésnapomra kaptam a nevelőapámtól, értékes darab volt, gyönyörű tökéletesre csiszolt, apró gránátkövekből. Nem volt ajándék, aminek ennél jobban örültem volna, pedig nem szűkölködtem semmiben.
- Már megint itt térdepelsz, leányom? - hallottam a hátam mögül, Magdolna nővér hangját. A nővér vett a szárnyai alá, amikor beléptem a rendbe, és anyám helyett anyám volt az elmúlt négy évben, még ha olyasmiket is kellett tennem a parancsára, amik azóta is kísértenek.
- Nem tudok aludni, nővér, s mi hasznosabbat tehetnék ezen az órán, minthogy imádkozok? - válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
- Valóban, Gloria nővér, a legtöbb, amit ebben a rendházban éjjel tehet, az az ima.
Mellém térdelt és összekulcsolta a kezét. Ahogy néztem a holdfényben fürdő arcát, elgondolkodtam, vajon mennyi idős lehetett? Régen biztosan azt gondoltam volna, talán már hatvan is elmúlt, de amiket látott, az alapján mostmár közelebb gondoltam a negyvenhez. Sosem mertem volna rákérdezni.
- Békés, nem igaz nővér? Az éjszaka csöndes, innen nem hallani sem farkasokat, sem puskaropogást, ahogyan a sérültek nyögéseit sem. Becsülje meg ezt az éjszakát, mert nem sok hasonlóban lesz része.
- Igenis, Magdolna nővér. - sütöttem le a tekintetemet, a rózsafüzért fixírozva. Egy ideig mindketten hallgattunk, majd, amikor épp erőt vettem magamon, hogy újra kezdjem az iménti imát, a nővér megint megszólalt.
- Sosem értettem magát, Gloria nővér. Nem kérdezzük meg, ki miért dönt úgy, hogy életét Istennek áldozza, de nem úgy tűnt, mintha magának nem lett volna választása. A keze puha még. Olyan kéz, ami sosem fogott sarlót vagy kapát, inkább tűt és fonalat, vagy könyveket, hiszen nem nekünk kellett megtanítani olvasni sem.
Tovább néztem a rózsafüzért.
- Holnap indulunk, tisztelendő nővér? - kérdeztem tőle halkan.
- Holnap, hajnalban.
- Akkor talán nem árt gyónnom. Sose lehet tudni.

…peccavi visu, auditu, gustu, odoratu et tactu,
et moribus, vitiis meis malis…

Az édesanyám egy kisnemes legidősebb leánya volt, apró, de termékeny földterülettel, a Fővárostól délre. A nagyapám meghalt von Himmelreich lázadásakor, így a családot anyám öccse vezette tovább. A nevelőapám gyermekkoruk óta szerelmes volt belé, de anyám ügyet sem vetett rá. Mindig keveset beszélt a vér szerinti apámról, annyit tudok csupán, egy tünde utazó szállt meg náluk, és néhány hétig maradt is, hogy milyen ügyből, anyám nem tudta. Azt mondta elvarázsolta, hogy idegen volt, különleges, és a végén az istállóban a sármja ledöntötte a lábáról. Mire megtudta, hogy teherbe esett tőle, a férfi már régen messze járt. Talán még él valahol, valószínűleg, de fogalma sincs a létezésemről, én pedig sosem éreztem magamban sürgetést, hogy felkutassam.
A család szégyenfoltja voltam, egy törvénytelen gyermek, aki mivel egyértelműen féltünde még csak el sem lehetett ismertetni… De anyám akkor sem vált meg tőlem, amiért örökké hálás leszek neki. A nevelőapám, Erik von Blumenfeld ennek ellenére is feleségül akarta venni, így hát anyám hozzáment. Azt hiszem azért, mert tudta, sosem lesz így már senki más, aki elfogadná őt, és engem is. A nevelőapám akkorra már a Blumenfeld birtok ura volt, így mi is odaköltöztünk. Boldog gyermekkorom volt ott. Még hat féltestvérem született, két húgom és négy öcsém, és hálásak lehetünk Istennek, hogy öten még mindig életben vannak. Sosem szenvedtünk hiányt semmiben, sem ételben, sem ruhában, később pedig házitanítókat is fogadtak mellénk. Persze nekünk, lányoknak teljesen mást tanítottak, mint az öcséimnek, de odafigyeltek, hogy valamennyire mi is tanultak legyünk, és megálljuk a helyünket egy-egy birtok úrnőjeként is akár.
Blumenfeld földjei leginkább legelők, de a sok esőtől a fű dús és sötétzöld, ötszáz marhánk és ötszáz juhunk van, öt falu, és a nyugati erdőségek egy része is hozzánk tartozik. Anyám imádott lakomákat szervezni, de voltak zenés estjeink, és évente egyszer valamelyik bál szervezésének sora is ránk esett, ahol összegyűlt az összes fiatal és idős, hogy kipletykálják a helyi ügyeket. Tizenöt lehettem, amikor egy ilyen bálon szemet vetett rám az egyik szomszédos birtok öreg, özvegy ura, és ajánlatot tett a nevelőapámnak. Akkor hallottam őt és anyámat először veszekedni.
- Értsd meg, Gisella, ez a legjobb esélye!
- Nem adom a lányomat egy potrohos vénemberhez, nem és nem! - sírta az anyám. Nem is tudom láttam-e azelőtt sírni. Én a behúzott ajtó mellett álltam a homályban, de már nem emlékszem, eredetileg miért kerestem meg őket.
- Akkor kihez? Azt hiszed kelleni fog bárkinek? Bármilyen szép elég ránézni, és azonnal látják, hogy törvénytelen gyerek. A jó hírű családok nem szennyezik be a vérvonalukat!
Hát ennek láttak engem az emberek. Egy piszoknak. Valaminek, amit ugyan megtűrnek, a sajátjai talán szeretnek, de megpróbáltak az első alkalmas kérőnek lepasszolni, mert rettegtek, hogy nem lesz másik. Az anyám végül beleegyezett a házasságomba Sturmgrad báróval.
Aznap éjjel sírva rohantam a templomba. Nem akartam férjhez menni. Vagyis de, egyszer igen, hiszen melyik kislány nem álmodik arról, hogy egyszer eljön érte a herceg fehér lovon, rögtön egymásba szeretnek, és az majd feleségül veszi? Hiába próbálta anyám belém súlykolni, hogy a házasság nem azonos a szerelemmel, hogy van, amit meg kell tennünk másokért, az egyik fülemen bement, a másikon ki. Hőskölteményekbe illő románcról álmodoztam, és ebbe az álomba nem illett bele egy öreg özvegy egy félig romos, viharos kastéllyal. Emlékszem, aznap éjjel pont olyan volt a Hold, mint most. A rózsaablak szépsége meg sem közelítette a katedrálisét, de akkor semmi sem tűnt magasztosabbnak, vigasztalóbbnak. Órákig tudtam volna bámulni. Sok minden kavargott a fejemben. Nem akartam férjhez menni, de nem akartam teher sem lenni a szüleimnek, vénlány maradni, akit kinéznek az úri körökben. Meggyónom önnek, anyám, nem azért kértem a felvételemet a rendbe, mert úgy éreztem, Isten szolgálatra hívott el. Azért kértem a felvételem mert menekültem, és mert ezen az úton nem hogy nem hoztam szégyent senki fejére, de még örömkönnyeket is láttam a szüleim arcán. Hány leány lehet itt olyan, mint én? Hiszen a történetemben egyáltalán nincsen semmi különleges…

… peccavi visu, auditu, gustu, odoratu et tactu,
et moribus, vitiis meis malis…

Emlékszem a hozományomat a nevelőapám az Egyháznak adta adományként. Akkor láttam utoljára őt is, és anyámat is, noha akkor még nem tudtam, hogy nem fogok hazalátogatni. Fogalmam sem volt, hogy amikor felvételt kértem a rendbe mire vállalkoztam. Úgy gondoltam, dolgozni fogok majd a rend földjein, olvasni a Bibliát és mormolni a rózsafüzért, és ezzel az élettel teljesen ki voltam békülve. Egész életemben Krisztus urunk igéje szerint neveltek, teljes szívemből szerettem őt, mi baj történhetett velem, ha egyike leszek a menyasszonyainak?
Emlékszik, négy évvel ezelőtt Magdolna nővér? Egy hónapja voltam itt talán, mikor elindultunk északnak a pusztaföldre. Minden pillanata azoknak a pokoli óráknak úgy van itt előttem, mintha ma reggel történt volna. Egymás után hozták be a sebesülteket, én pedig akkor láttam ilyesmit először. A legtöbb sérülés addig az volt, hogy valamelyik lovász eltörte a lábát, mikor egy megijedt ló rátaposott. El sem tudtam képzelni addig annyi vért, azt a szagot… Azt sem tudtam hová kapjam a fejemet. Ha akkor nem vesz a szárnyai alá nővér nem is tudtam, mit tegyek. Nem hallottam mást, csak a parancsait. Vizet. Kötszert. Gyógyitalt. Fejszét. Oda-vissza rohangáltam a sátorban és a gyógyító sátrak között, miközben alig kaptam levegőt a bűztől, és majdnem összeestem a láncing súlya alatt. A csata odakint már réges-rég véget ért, és mi még mindig ott voltunk, bár egyre ritkábban hoztak új sérültet. Ott láttam egy embert először meghalni.
Emlékszem rá, az ilyesmi mindenki elméjébe beleég, kitörölhetetlenül, örökre. Fekete hajába már ősz szálak vegyültek, és bajusza volt, az arca pedig már barázdás. Tudtam, hogy meg fog halni, és ő is tudta, de nem félt. Barna szeme volt, és folyamatosan az arcomat nézte. Könyörgött, hogy ne hagyjam magára, nem akart egyedül meghalni. Az utolsó percig az ágya mellett ültem. Kérte, hogy ne sírjak, mert tudja, hogy azokat, akik a jó ügyért haltak meg, Isten maga mellé emeli, márpedig ők odakint a gonosszal harcoltak, az élet seregei a holtak serege ellen. Ha valaki az életét adja ebben a harcban, akkor csak a Menyországba kerülhet. Nekem kellett volna vigasztalnom őt, cserébe ő vigasztalt engem. Néhány óra alatt végül a teste feladta, és meghalt, de minden szava ott cseng a fülemben a mély baritonján. Sosem tudtam meg a nevét, de azt mondta van egy lánya, aki korom béli lehetett. Talán ezért tudta, mit kellett mondania.
Utána még sokan jöttek. Sok haldokló, és sok halott, és mindnek elmondtam, amit az az egy ember mondott nekem. Láttam az arcukon a megkönnyebbülést, és az utolsó pillanatban a megnyugvást, bár azt hiszem nem értették, miért zokogtam, miközben olyan csodálatos dolgokról beszéltem. Nagyon nehéz megfogalmazni, Magdolna nővér, hogy mit éreztem akkor. Talán mindent egyszerre. Hálás voltam Istennek, hogy ilyen terhes órán is érezhettem a kegyelmét, de dühös is voltam rá, hogy olyan világban éltünk, ahol ennyi szörnyűség megtörténhetett. Sírtam a halottakért, és egyenként gyászoltam őket, eleinte de a sokadiknál azt vettem észre, hogy már nem látom őket egyenként. Nem emlékeztem minden arcra, nem tudtam felidézni, hogy mit melyikük mondott. Annak volt nyílt hasi sebe, amelyiknek a karolusburgi bankár volt a felesége, vagy annak, aki két éve kifogta a díjnyertes pisztrángot a Nordenflusson? A halottak és a sebesültek egyetlen, arctalan masszává váltak.
Még sokáig volt rémálmom utána, de a következő csata pont olyan volt, mintha újra az elsőt élném át. Hová is mentünk? Áhh, igen, akkor támogattuk a Déliek seregét a nekromanták ellen. Sosem gondoltam volna, hogy valaha olyan messzire vonulunk… De ott voltunk, és minden kezdődött előlről. Akkor már idősebb voltam, és emlékszik, nővért, hogy akkor már komolyabb munkákat bízott rám. Pánikba estem, amikor egyedül össze kellett varrnom az elsőt, de belejöttem. Pirosat a piroshoz, kéket a kékhez, fehéret a fehérhez… Amikor először le kellett vágnom egy katona lábát már annyira kimerült voltam, hogy nem is tudtam mit csinálok. A negyedik élénkítő ital után már azokat sem számoltam, csak talpon akartam maradni. Sokkal nehezebb volt, noha akkor már velem volt Isten szent ereje, és az ő kegyelméből volt, akit ez az erő meg tudott gyógyítani. Nem tudom, irigyeltem-e a nővéreket, akik már csak ápolták a sérülteket, mint én fent, Holtmezőn… Erre már nem emlékszem.
Aztán elém tettek egy fiút. Emlékszem, rögtön észrevettem, mikor feltették az asztalra, hogy fiatalabb volt nálam néhány évvel, de csak akkor ismertem fel benne Jorg öcsémet, mikor az arca fölé hajoltam. A nevemet hörögte. Cornelia… Cornelia… A sebéből bűz áradt, néhány beletört élőholt karmot láttam. A májából ömlött a vér, a bordái szét voltak törve. Mindent megtettem, ami erőmből telt, hogy meggyógyítsam. Minden szent erőt, amit kaptam, minden gyógyitalt… Ahogy bármelyik másik betegemért tettem volna. Ott feküdt előttem az öcsém, de csak egy pillanat erejéig érintette meg a lelkemet. Egyet pislogtam, és pont ugyan olyanná vált, mint az összes többi sebesült. A karjaimban halt meg, de nem írtam meg a szüleimnek, hogy ott voltam vele az utolsó pillanatig.
És végül most. Mikor lángba borult a világ rettegtem. Mikor láttam az Úr angyalát dühöngő sárkány képében azt hittem, eljött a Végítélet, de mégis itt vagyunk. Még rendesen meg sem bánhattam a bűneimet, nem készülhettem fel a halálra mert jöttek, és ezúttal már nem kellett kiosztani mit csináljak. Tudtam a feladatomat, mint egy gólem. Felvettem a láncingem, előkészítettem az üvegcséket, a fűrészt, a cérnát a tűt, a gézt a vásznat a vizet, és megállás nélkül, ameddig össze nem estem, ápoltam azokat, akik megégtek a tűzben. Meggyógyítottam annyit, amennyi az erőmből és az égi kegyelemből tellett. Meggyóntattam azokat, akik még utoljára el akarták mondani a bűneiket, és feladtam az utolsó kenetet, hátha volt még esély az üdvösségre. De már nem tudom, nővér, hogy van-e esélyünk rá. Így most imádkozok, hiszen mindenki a maga módján küzd. Corona priorissza is küzdött, amikor elment azzal a különös tünde nővel, és mik lennének mi, az Ő rendjének lányai, ha nem követnénk a példáját? Kihasználom ezt a pár órát, ameddig elölről kezdődik a földi pokol, hátha meghallgat az Úr, és elhiszi, hogy vannak még Veronián lelkek, akik méltók az ő szeretetére, és hogy higgye el ő is, hogy aki még él, annak a lelkét meg lehet menteni.

…Precor beatam Mariam semper virginem et omnibus sanctis
et isti sancti et te pater,
orare et intercedere pro me peccatore Dominum nostrum Ies. Christum.

Magdolna nővér sokáig bámulta az arcomat. Fogalmam sem volt, hogy volt-e értelme bárminek, amit mondtam. Hogy át tudom-e valaha adni bárkinek azt, hogy mit éreztem akkor. De nem az volt a legrosszabb. Sosem hittem volna, hogy a fájdalmas nyögéseknél és az üvöltésnél rosszabb a csend. Amikor a saját elmém játsza vissza ezeket a képeket újra és újra. Amikor járkálok fel alá a rendházban, de valójában nem találom a helyem sehol. A mellettem térdelő apáca végül felsóhajtott.
- Abban igaza van, Gloria nővér, hogy az Úrnak terve van mindannyiunkkal. Talán azt hiszi, nem érezte az ő hívását, nem érezte, ahogy eltöltötte a kegyelem, de én hiszem, hogy Isten a születésétől kezdve azt rendelte magának, hogy most itt legyen, közöttünk. Minden, a fogantatásától kezdve az összes esemény ebbe az egyetlen irányba terelte. És mikor végre idekerült, maga úgy szolgálta, olyan alázattal, ahogy egyikünk sem. Ott van, ahol lennie kell nővér.
A nő felállt, majd megfordult, és köszönés nélkül magamra hagyott.
Ott vagyok, ahol lennem kell.
- Fiat voluntas tua…


//Loreena Wildwind helyére szeretném, megörökölve a fél tapasztalati pontját, ami így 6380, és teljes vagyonát, ami 45025 váltó//

Azt hiszem párszor már kifejtettem a véleményem, de legyen valami nyoma is így leírom megint.
Az írásmódod még mindig nagyon jó, könnyen olvasható és könnyen átélhető, minden apró és meglehetősen sötéten realista részlet úgy jön át, ahogy annak lennie kell. A háború nyomorúsága taszító, az ott dolgozó apácák lelkére nehezedő súly az olvasót is nyomasztja, így ez kifogástalan.
A karaktered is érdekes üde friss levegő a sok hatalmas harcos és misztikus varázsló között. Főképp tényleg a dolog realitása tetszik, már amennyire egy fantasy világban lehet valami reális.

Na de elég a szócséplésből, az előtörténetet elfogadom!
Készítsd el az adatlapodat, jó játékot az új karakterrel!

Személyes passzív: Miserere nobis
Leírás: Gloria a frontszolgálat alatt nem csak ellenállóvá vált a másokat lehengerlő gyötrelmek látványára, de képes volt segítséget nyújtani ilyen állapotok között. Éppen ezért nem csak rajta hatnak 30%-al kevésbé a lelki nyugalmát megzavaró hatások (értsd őrjítés, elmezúzás, de az illúzió vagy kultista rémálom nem), hanem ezt a képességet fél percre képes átadni bárkinek, aki Gloria segítő vagy gyógyítő varázslatának célpontjává válik.

5-ös szintű passzív:

Név: Gloria in modestia
Leírás: A legnagyobb keresztény erény az alázat. Ha Gloria alázatosan használja képességeit, vagyis húsz mádopercig nem használ varázslatot a következő gyógyító vagy támogató képessége +30%-os hatást fog elérni.

Kezdő képesség:
Név: Sacra lux / Szent fény
Szint: 1.
Ár: Papok/Apácák kezdéskor ingyen megkapják, 1000 váltó
Leírás: Egy nagyon egyszerű ima, egy fénysugár csap le az égből, mely égési sérüléseket okoz az ellenfélen. Démonok, vámpírok és élőholtak ellen többet sebez, protestánsok ellen viszont szinte semmit.