[Magánjáték]Et fólium eius non défluet

A püspöki palota fogadótermének ajtajában toporogtam. Ötödszörre simítottam le egyszerű szürke ruhámat, és igazítottam meg a hajamat. A sok aranydísz, puha szőnyeg és színezett ablakok között toprongyos koldusnak éreztem magam… De végülis az is voltam, hiszen pénzért könyörögni jöttem el a püspökhöz.
Nagy levegőt vettem, és kinéztem az ablakon. Az üvegen táncot jártak a márciusi eső apró vízcseppjei, mintha csak gúnyolódnának a korábbi hatalmas tűzzel, amit a sárkány hozott. Mennyi ideje is volt már? Nem tudtam, a napok és az éjszakák egészen összefolytak. Több munkánk volt, mint valaha, több volt a sérült, több lett a szegény, a temetők pedig megteltek. Hiába vette körül a Katedrálist a sárkány tűzgyűrűvel, a Fővárost nem kímélte, és még a közelében álló rendház teteje is megsínylette a pusztítást. A melléképületek fatetői teljesen leégtek, de a cserepek sem nyújtottak mindenhol elég védelmet. Szent Brünhilda kolostora súlyosan megrongálódott, noha lakható volt, mindenképp helyre kellett hozni a károkat. Mellesleg én sem akartam tovább egy szobán osztozni Rebekka nővérrel, akinek a hálókamrája az érintett részen volt.
Először a támogatóinkat kerestük fel, de mindenhol zárt ajtókba ütköztünk. Nincs pénz. Nekik is kell, pont a tűz miatt. A sárkány leégette a földeket, legelőket, kastélyokat. Mindenki ugyan azzal a problémával küzdött, mint mi, már csak a pápa őszentsége volt hátra, mikor Corona priorissza előállt a csodálatos ötlettel.
”Kérjünk Kathertől! Dúskál a pénzben, ráadásul elég ha kölcsön ad, én meg majd festek neki még pár kápolnát!”
A legutóbbi alkalom végső soron jól sült el. A nevünk ismert lett, a főtisztelendő pedig nem volt többé feszült amiatt, hogy rossz bor került a kupájába, és még részegebb volt, mint általában lenni szokott. Amikor viszont közölte, hogy most menjek én, mert mindenki másnak sok dolga van úgy ért, mintha nyakon öntött volna egy vödör jeges vízzel. Nekem tán nem vette hasznomat? Nem-e voltam egyike a keveseknek, akik képes volt a halál mezsgyéjéről is visszahozni embereket, meggyógyítani az Úr erejével olyanokat is, akikről mások már lemondtak?
”Maga amúgy is ilyen csiricsáré helyen született! Ne féljen szót fog érteni a püspökkel, nem annyira félelmetes! És legalább lesz egy este, amikor alszik is, ahelyett, hogy az ispotályt járná.”
Még hogy nem volt félelmetes! Nem hiszem, hogy volt olyan lélek a Kegyelmes Isten Egyházában, aki ne hallott volna még Norven Katherről, vagy újabban Institoris püspökről, akit a déliek csak Boszorkánypöröly néven emlegettek… Az úton végig jegyzeteltem. Számba vettem, miket akarok elmondani, mivel akarok érvelni. Majd egyszerűen összegyűrtem a papírt egy galacsinná és kezdtem előlről, egészen addig ismételgetve ezt a ciklust, ameddig meg nem érkeztem a püspöki palotába.
Erik von Blumenfeld kastélya ehhez a pompához képest parasztháznak tűnt csupán, pedig a nevelőapám adott a fényűző otthonra, főleg azért, hogy lenyűgözze a szomszédos nemeseket egy-egy összejövetel alkalmával. A szám is tátva maradt, majd eszembe jutott, hogy ezt nem illik. Szerencsére már két nappal ezelőtt előre küldtünk egy futárt, hogy a rend egy képviselője audienciát kér a püspökúrtól, így legalább számított rám, és nem kellett megbirkóznom a hívatlan vendégeknek járó fancsali fintorokkal.
Lassan vettem még egy mély levegőt, és lassan ki is fújtam. Az inas egy hallba vezetett, hogy ott várjam meg a püspökurat, de nem mertem leülni, ameddig nem kínáltak helyjel. Még sosem kellett semmit elintéznem egyedül, ilyen fontos dolgokat pedig főleg nem. Melegem volt, és mégis remegtem belül.
Meg tudod csinálni, Nelli. Menni fog.

Esik az eső.
Olyan megbabonázva ácsorgok az erkély félrevont, súlyos bársonyfüggönyei előtt, mintha odakint még mindig Abaddón hatalmas alakja vetne árnyékot a Katedrálisra: most, hogy az idő ennyire nyomorúságos, az épületek megrongálódott vázain dolgozó mesteremberek is tető alá húzódtak, magára hagyva az összeroncsolt tájat. Az összkép rendkívül lehangoló, énrám mégsincs hatással - valójában, bár arrafelé nézek, nem a kilátás van előttem.
Tartozom Darion Kardenalnak, mégsem cselekednék újra másképp, és bár a Hellenburgba vezető úton százszor is megfogadtam, hogy egyetlen pillantás elég lesz, mostanra már tudom, hogy nincs az a mennyiség, amellyel megelégednék őbelőle.
Egyáltalán, ha...
- Excellenciás uram, Gloria nővér megérkezett - hasít a gondolataim közé egy fiatal férfihang, én pedig összerezzenek, mint akit rajtakaptak valami nagy szégyenletességen.
Hevesen dobogó szívvel fordulok el az ablaktól, és megköszörülöm a torkom.
- Megyek, fogadom. A társalgóban - intek válaszul, közben a gondolataim közt kutakodva, hogy vajon miért is kereshet a nővér. Esküdni mernék, hogy szóltak róla, mégis...
Felsóhajtok.
Bajba fogsz keveredni, Kather fiam. Nyakig.

Mindössze pár percbe telik átvágni a folyosón a hallba. Magam előtt látom a helyiséget, mintha világéletemben itt éltem volna. Két ajtó között kandalló ásít, amelyben most is lobog a tűz: a palota vastag kőfalai tavasszal még bőven ontják magukból a hideget, így Húsvétig soha nem adok parancsot a fűtés elhagyására. A kémény legfelső köveit a sárkány dühe lepofozta a helyéről, ám hamar helyrehozták a tetőn esett károk egy részével együtt - a palota viszonylag kevéssé sérült meg, a hozzá tartozó istállóból azonban egyetlen kő sem maradt.
Hat lovat veszítettem és két lovászt, szemben, a Főkatedrálisban pedig iszonyú volt a pusztítás - két harang leszakadt, zuhantában pozdorjává zúzva a lépcsőket és tornyokat, végül huszonnégy lábnyi mély lyukat ütve a padozatba. Az egyik a sekrestyés ifjú unokaöccsére zuhant, akin éppen a takarítás sora volt - azt mondják, szegény fiú tucatnyi irányba fröccsent szét az oldalhajóban.
Iszonyatos halál.
Nem velük, a halottainkkal kellett volna inkább foglalkoznod eddig is?, reccsenek saját magamra egyből, de mielőtt válaszolhatnék a lelkiismeretemnek, elérem a küszöböt és belépve megpillantom az apácát, aki csakis Gloria nővér lehet.
Milyen fiatal. Ez az első gondolatom.
Hála az Úrnak, amiért megkímélte. Ez a második. A Könyörületes Szent Brünhilda apácái szent feladatok közt a legszentebbet végezték, mióta csak léteztek. Az irgalom az ő fegyverük. Biccentek a jövevénynek.
- Laudetur, leányom. Örömmel látom, hogy nem sérültél meg.

A püspök léptei puhák voltak, amire rásegített a vastag szőnyeg, és a tűz ropogása, amik elfedték a hangokat, így a köszöntésére összerezzentem, és úgy fordultam meg, mint az őzsuta, aki meghallotta a vadász közeledését. Institoris püspök talán ötven felé közeledhetett, arca markáns volt, fiatalon minden bizonnyal jóképűnek számíthatott, ám inkább inkvizitorként vált hírhedtté, aki ott volt a világ fontos történéseinél. Legalábbis így mondták, amikor nyúlfarknyi kutatómunkát végeztem, hogy tudjam hova is jövök, és mire készüljek.
A vonásairól a tekintetem azonban hamar a szemeire siklottak. Azt mondják, a szem a lélek tükre volt, és számtalan dolgot lehetett kiolvasni belőle, amit gyermekként mindig úgy képzeltem, mint a gondolatolvasást, és csak később jöttem rá, hogy inkább érzések és hangulatok bújtak meg a változatos színű íriszek mögött. A szem olyat is elárult, amit a száj nem akart vagy nem is tudott. A püspök szemében most gondterheltséget láttam, kételyeket, amik valójában mindenki tekintetében ott voltak, akik az Urat szolgálták. Minden megváltozott és mindent újra kellett gondolnunk. Isten végül megkímélt minket a pusztulástól, de komoly figyelmeztetést kaptunk, hogy valamit rosszul csináltunk, irányt kellett változtatnunk, ha a következő tűzben nem akartunk valóban mind elégni. Hogy ez csak a saját lelkünkre vonatkozott-e vagy az egész egyházra, nem tudhattam. Talán mindkettőre, és úgy tűnt a tizenöt évvel ezelőtti reformáció sem hozta meg azt a változást, hogy elkerüljük a sárkányt. Akiket érdekelt a világ sorsa, vagy a szeretteik sorsa, azok most mind azon gondolkoztak, hogy merre tovább innen? Ez volt a priorissza szemében, és ezt láttam Institoris püspökében is.
- In aethernum, atyám. Az Úr megóvott a tűzben, hogy ápolhassam azokat, akik nem voltak ennyire szerencsések. Szerencsére a rend apácái mind viszonylagos épségben vészelték át az ítéletet.
Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy nem kellett hosszas csevegést folytatnom, mielőtt rátérhettem volna jöttöm valódi okára. Így, hogy ő hozta szóba a tüzet, nem tűnt annyira erőltetettnek és kétségbeesettnek a mondandóm, pedig tartottam tőle.
- Bár ugyanezt elmondhatnám Szent Brünhilda rendházáról is. De idefelé jövet láttam, hogy a katedrális és a püspöki palotához tartozó épületek sem maradtak maradéktalanul épek. - kezdtem neki óvatosan. A legideálisabb az lett volna, ha magától ajánlja fel a segítségét, de nem reménykedhettem ekkora nagylelkűségben, főleg ameddig a saját portáján is volt mit megjavítania.

Az apáca riadtan néz fel rám - hogy vajon a személyemhez fűződő pletykák és történetek, a rangom vagy a hirtelen felbukkanásom ijesztette-e meg, nem tudhatom, mindenesetre így még ifjabbnak látszik, mint amilyen. Csodálattal nézem egy percig: szép gyermek lehetett és most, éppen csak a felnőttkorba lépve is megtartott valamit a fiatal lányok puhaságából. Bájos az arca, termete sudár, de nem délceg - elképesztő erőt rejtegethet, ha képes helyt állni a csaták hátsó soraiban, ahol rendje tagjainak haldoklók egész súlyát kell viselnie sokszor. Alig idősebb Jozefnél.
Keserű bűntudatot érzek, pont, mint amikor Norbertet láttam fegyverben. Hány gyermek fog a mi háborúnkban elesni? Von Himmelreich és én, mi húsz éve élünk így, meg Augustinus, Sixtus és van Tassel is, sőt, a megnyomorított, ronccsá tett Corona von Reinburg: végtelen hosszú a sor. De ezek az ifjak...
Hol voltam én, amikor annyi idős voltam, mint Gloria nővér?
Szégyellném a választ, ha hangosan kellene kimondanom.

Hümmögök a szavára.
- Abaddón haragja nem kímélt egyetlen épületet sem. A lovagteremben leszakadt a nagy vascsillár - szegény Rudolf, a legkisebb inasom két törött lábbal fekszik az ispotályban.
Megcsóválom a fejem.
- A sárkány tüze felégette a gabona- és rozsföldek legnagyobb részét és számos éléstárat. Szűk esztendőnek nézünk elébe, nővér.
Az intézőm elég szemfüles volt, hogy készleteket kezdjen felvásárolni, afelől azonban elképzelésem sincs, micsoda magasságokba fog szökni a gabona ára az elkövetkezendő hónapokban. Keményen kell dolgozniuk az embereknek, hogy ebből a kietlen tájból legalább egy nyomorúságos aratás és szüret legyen őszre.
Felsóhajtok.
- Kér egy kis bort? Közben elmesélheti, mi járatban van nálam.

Tehát a katedrális is. A sárkány direkt nem pusztította el az Úr házát, de figyelmeztette annak lakóit is, hogy lenne hatalma hozzá. Rosszabb is lehetett volna, hiszen ha egyenesen ránk céloz az tűzzel nem lett volna egyetlen pap, egyetlen apáca és egyetlen szolga sem, aki nem égett volna szenessé, a veteményesek finom, szürke hamuvá. Az a lábtörés, amit a püspök említett semmi volt ahhoz képest, amit Carolusburgban láttam. Sok láb és sok kar volt menthetetlen, sok arc és torzult el véglegesen, és még ők érezhették magukat szerencsésnek. Előbb utóbb el fognak minket lepni a nyomorék koldusok, akik bádogbögréiket felénk tartva könyörögnek majd alamizsnáért, de nekünk sem lesz több. Ennek fényében micsoda önzőség volt részünkről épületekre pénzt szánni, ahelyett, hogy várva a jobb időket addig meghúztuk volna magunkat?
- Ha gondolja atyám, megnézhetem a lovászát. Az idevezető út alatt nem találkoztam senkivel, akinek szüksége lett volna rám, és két törött láb már nem fog ki rajtam.
Légy alázatos. Ne pazarold az úr erejét, csak akkor használd ha tényleg kell és nincs más út. - így tanították. A csontok beforrnak, a sebek behegednek, csakhogy még a gyarló test hibát vét, heges lesz, vagy sánta, az Isten szent ereje mindig tökéletes. Nem éreztem pazarlásnak, ha megakadályoztam, hogy egy fiú mindkét lábára lesántuljon. - Örömömre szolgálna, ha segíthetnék. - tettem még hozzá a biztonság kedvéért.
Ismét kinéztem az ablakon. Már sehol sem láttam a sárga és vörös fényeket. Minden elcsendesült, mindent elmosott az eső. A föld meggyógyul. Szerettem a föld és az eső illatát, az otthonomra emlékeztetett, bár a vonzalmam a természet szépségei iránt betudható volt az ereimben csörgedező tünde vérnek is. Hét bő esztendőt követ hét szűk esztendő, mind József történetében.
- A szűk esztendőben a legkönnyebb böjtölni, és önvizsgálatot tartani, hogy miért nem volt kegyes az Úr a vetéshez és a földműveshez. Talán pont ez az, amire most a világnak szüksége van. Számvetésre és bűnbánatra, de míg húsvétkor minden visszatér a megszokott kerékvágásba, most a tűz remélhetőleg felemésztette azokat az ösvényeket. - válaszoltam félhangosan. Nem szándékoztam kioktatni egy püspököt, neki mindezeket sokkal jobban kellett tudnia mint nekem, és mélyebben átlátnia. Mi és az egyszerű emberek pedig csak annyit tehettünk, hogy még keményebben dolgoztunk, mint eddig.
- Csak egy keveset, köszönöm.- bólintottam a felajánlására, majd amikor töltött nekem, elvettem a sötétvörös nedűvel töltött kupát. Nem szerettem különösen a bort, sem semmilyen alkoholt, de hogyha a feljebb valója kínálja az ember lányának, akkor faragatlanság lett volna visszautasítani. Anyám mindig azt tanította, hogy elég, ha csak megnedvesítem vele az ajkaimat, és talán két kortyot ha iszom belőle, majd hagyjam ott, akkor is ha még félig van, mert nincs rosszabb annál, mintha egy nemeshölgy közönséges utcalány szintjére alacsonyodik.
Hogy miért érkeztem, az viszont már kényes kérdés volt, de elkerülhetetlen.
- Ahogy atyám is mondta, a tűz nem kímélt egyetlen épületet sem, és ez alól Szent Brünhilda kolostora sem kivétel. A tető számos helyen megrongálódott a főépületen is, néhány szárny teljesen használhatatlan, mi pedig éjt-nappallá téve dolgozunk, hogy az embereken segítsünk. - kicsit talán drámaibban hangozhattam, mint akartam, de végülis nem volt a szavaimban hazugság. - Sajnos a támogatóink bezárták az ajtókat előttünk, de nem neheztelünk ezért. Corona priorissza ötlete volt, hogy mielőtt még közvetlenül Őszentségéhez mennénk segítségért, előbb beszéljünk önnel. Sajnos arra nem tudok válaszolni, miért nem ő maga jött. Tudom, hogy dolgozott már a rend néhány tehetséges lányával és a priorisszával magával a szentélyén, így talán azt reméltük, hogy… Hogy újabb munkákért cserébe talán tudna minket támogatni, hogy rendbehozzuk a rendházat.
Kész! Elmondtam! Visszagondolva talán lehetett volna még jobban, de összességében elégedett voltam a csak félig rögtönzött kis beszédemmel. Minden benne volt, ami kellett, persze ez nem garantálta, hogy segíteni is fog…

- Ha éppen nem tartom fel ezzel - biccentek az ajánlatára. - A fiú hálás lesz, de biztosan van elég dolga őkívüle is, nővér.
Szegény kölyköt éppúgy sajnálom, mint bárki mást, de semmi jogom nincsen a saját cselédeimet előretolni az ispotályosok időrendjében. Ők a sebesülés súlyossága szerint látják el a rászorulókat és bizonyos vagyok afelől, hogy egy törött lábnál jóval súlyosabb munkájuk is akad elég.

A válaszára, ha fiatalabb volnék, felvonnám a szemöldököm: jámborabb, mint amilyennek látszik és sokkal jámborabb énnálam. Ahogyan Veronia kinéz, valóban nagyon könnyű lesz az idén böjtölni... és azok, akik nem olyan gazdagok, mint amilyen a Könyörületes Szent Brünhilda vagy a Hivatal, hamar a férgek lakomájává fognak válni a télen. Láttam már ilyet: harmincéves lehettem, amikor két éven át sorban elverte a gabonát a jég. Nyomorúságos látvány volt a világ és aki életben maradt, annak arra sem volt pénze, hogy a papnak adja temetésre. Amikorra az idő megjavult és eljött az első igazi tavasz, az emberek magukat és egymást fogták be az eke elé, mert az ökröket és a lovakat régen felfalták már.
Én magam is megfutottam két határmenti faluból, ahová egy boszorkány miatt küldtek ki: az elsőből még lóháton, de a másodikból már gyalog és még szerencsésnek mondhattam magam, hogy a csizmámat, amely borjúbőrből készült, éppen csak le nem rágta a lábamról a megvadult csőcselék.
Az emberek olyanok voltak, mint egy őrjöngő farkasfalka.
Erős kétségeim vannak afelől, hogy miután elszöktem a késeik elől, önvizsgálatba merültek volna, ám Gloria nővér alighanem csak igyekszik a dolog jó oldalát nézni, nekem pedig semmi kedvem letörni ifjonti derűlátását.

Behívhatnám az inast, hogy töltsön a fiatal apácának és nekem, ez azonban olyasmi, amihez csak ritkán van türelmem: cseléd nélkül Gloria nővér tiszte volna, ám ezúttal semmi kedvem a protokollal bajlódni. Valami kétségkívül foglalkoztatja, mert moccanás nélkül nézi végig, ahogy öntök az italból a kupájába. Ez máskor talán sértené a büszkeségem, most azonban szórakoztat, mert a pimasz von Reinburgra emlékeztet valamelyest.
Mit vártam a Szent Brünhildától?
A szám belséjét rágva, magamnak hümmögve hallgatom a leányt, csendesen latolgatva, vajon mit forgathat a fejében a csavaros eszű priorissza. Miért jött éppen éhozzám? Nem állok éppen fösvény ember hírében, de bolond módjára sem szórom a pénzt és éppen most, hogy Veronia egycsapásra elszegényedett, ilyen merészséggel előállni...
Egy pillanatig szúrósan vizsgálgatom a jövevény halvány arcát.
Ámde nem fog örökké tartani az éhínség. Én pedig gazdag ember vagyok. Nagy hálára számíthat, aki olyankor bőkezű, amikor mindenki más szűkmarkú; azt alighanem Corona von Reinburg is tudja, hogy puszta szívjóságból nem fogok a rendelkezésére bocsátani egy kisebb vagyont. Ha pedig így van, akkor vagy be akar csapni, vagy pedig kész állni a reá eső viszonzást, amikor eljön az ideje.
Annyira már ismer, hogy tudja: engem nem ajánlatos átverni.
Egy újabb hosszú pillanat után enyhítek a vizsgálódásomon, és lágyan biccentek Gloria felé.
- Beszélek a kőművessel és az áccsal, akik az épületet fogják javítani. De előbb látnom kell, miről van szó.
Leteszem a kupám az asztalra.
- Elkísér, nővér?

- Nem tart fel. - vágtam rá azonnal a szabadkozására, majd lesütöttem a szemeimet. Nem kellett volna szégyellnem a túlbuzgóságot, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy csak azért csinálom, mert kellett a támogatása. - A priorissza a mai napra felmentett a szolgálat alól, és nem akar látni az ispotályban. Így időm éppen van, és nem szeretnék elmenni senki mellett, akin segíthetnék. - vallottam be. Kínosan kerültem a pillantását, nehogy ítéletet lássak benne. Tartottam a püspöktől, mint mindenki más, akinek volt egy kis ép esze, ugyanakkor nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, feladat nélkül, mikor pont most volt a legnagyobb szükség ránk. Mi lennék úgy, ha nem akkor vetném be minden erőmet, akár ájulásig, amikor szükség van rá?
A püspök gondolkozott, de amikor végül megszólalt szinte alig hittem el, amit mondott. Már rögtön az ácsot emlegette és a kőművest… Ez azt jelentette hát, hogy sikerült? Ennyire egyszerűen? Nem is tudtam, mire számítottam. Talán hosszabb győzködésre, hogy megkérdezi mit adunk cserébe, alkudozásra... Bár megtörténhetett, hogy ez a része a dolognak még hátra volt. Nem voltam rutinos tárgyaló, valójában az volt az első, éppen ezért fogalmam sem volt, hogy hogyan működött az ilyesmi. Ahhoz pedig túl korán zárdába vonultam, hogy teljes egészében lássam a nemesi világ intrikáit, ahol minden egyes kimondott szóra figyelni kellett. Anyám csupán lassan, morzsákat elhintve kezdte meg a felkészítésemet az életre, amit nekem szánt, de a döntésemmel keresztül húztam a számításait. Ez a dolog már a húgaimra várt.
Institoris, vagy Norven Kather atya ahogyan régen hívták pedig egészen különös ember volt, már-már megfejthetetlen a számomra. Hozzászoktam az egyszerű emberek gondolkodásához, egyesek nyíltságából, elszór információkból pedig egészen sokat le lehetett szűrni, de ő… Valami egészen más volt. A tekintete temérdek tapasztalatról árulkodott, egyszerre volt benne keménység, a legmélyén mégis valami melegség. Persze megeshetett, hogy csak túl sokat próbáltam belelátni, ilyen magas hivatalokban pedig az ember már nem engedhette meg magának a luxust, hogy olvasni lehessen benne.
Ezek után pedig a kérésére sem mondhattam nemet.
- Ez csak teljesen természetes. A rendem igazán hálás már most a nagylelkűségéért, atyám.
Rögtön fel is álltam, hogy a részemről már indulhatunk is.
- Ha útba esik, akkor esetleg a fiúra is ránéznék…

Vagy félénk a nővér, vagy nagyon tetszik neki a szőnyeg.
A mozdulatát követve magam is letekintek egy szórakozott pillanatig: a talpunk alatt tekergő, patyolattiszta vörös-arany minták alighanem bárkit lekötnének, mégis az az érzésem, Gloria soror esetében inkább félénkségről lehet szó.
Biccentek, jelezve, hogy beadom a derekam.
- Köszönöm, nővér.
Cseppnyi szünet következik, én pedig hagyom, hogy megeméssze az elhangzottakat: a szemöldököm derűs rezzenése elárulna egy olyan ember előtt, aki jobban ismer, a rám olyannyira nem jellemző türelem azonban még tart.
Fölemelem az állam, amely egyszerre gőgös, kihívó és megnyerő gesztus a részemről – jelen esetben alighanem a vendégem is pontosan érzi, hogy nagyvonalú mosolyom kísérője csupán.
Széles mozdulattal az ajtó felé intek.
- Kérem, soror – jegyzem meg, mint aki elhárítja a hálálkodását, holott alighanem a Katedrális utolsó inasa is pontosan tudja, milyen hiú ember vagyok. – Ráér akkor hálásnak lenniök, ha már segítettem.

Kilépünk az ajtón, és már megtettünk jó néhány yardot a folyosó hűvös gránitkockáin, mire biccentek, megvárva, hogy a nővér mellém érjen.
- Odalent van az ispotályban. Útba esik.
A Katedrális udvarát ugyan kiszárította és megkeményítette a sárkány tüze, az azóta sürgölődő emberek és állatok azonban híg, barátságtalan posvánnyá dagasztották. A reverendám lila hímzésű szegélyét megemelve lavírozok a palotámtól az ispotály árnyakkal teli kapuja felé, közben át-átsandítva a sétálótársamra.
- Mióta szolgál a Katedrálisban, nővér? – érdeklődöm, igyekezve semleges hangnemet megütni.
Nem sokan tudják be könnyed társalgásnak, ha én teszek fel nekik kérdéseket.

Nagyot szippantottam a nyirkos tavaszi levegőből ahogy kiértünk. Az udvar nem ma nyújtotta a legszebb pompáját, de kezdtem úgy érezni, hogy a püspöki palota falai mázsás súllyal nyomnak össze, és roppantják el a csontjaimat. Eszembe jutott egy emlék, egy szoros ölelés, amibe a szörnyeteg zárt, hogy összetörjön… Nem is. Nem emlék. Csak egy túlságosan élénk rémálom.
Én is megemeltem kicsit a szoknyám alját, hogy ne sározzam össze. Persze az én egyszerű, szürke gyapjúruhám értéke meg sem közelítette a püspök díszes reverendáját, ha valakinek csak két ruhája volt (egy nyári és egy téli), akkor az aktuális éppen olyan értékes volt a szemében, mint a legdrágább kelme. Még nem volt elég meleg, hogy a bőrből varrt cipőmet kényelmes topánkára váltsam, de az legalább bírta a gyűrődést minden terepen. Nem volt szép… De a szép ruhák és cipők olyan világi hívságok voltak, amiket egy apáca nem engedhetett meg magának.
- Lassan öt éve, atyám. A Holtmezei csata előtt néhány hónappal érkeztem. - az a csata sok mindent megváltoztatott. A politikai helyzetet, hisz a közös ellenség láttán Észak és Dél félre tudta tenni a torzsalkodást, de épp akkora hatással volt rengeteg ember szívére is a trauma, amit ott átéltek. A pletykák pedig, hogy Institoris püspök különös szerepet töltött be ebben az egészben, és hogy a néhai Károly király az ő karjaiban halt meg, hozzám is eljutottak, még ha a gyógyítók sátrából nem is láttam az eseményeket a saját szememmel. De nem is akartam. Bőven elég volt annyi is, amennyi hozzánk eljutott.
A püspök kérdése viszont cseppet sem feszélyezett. Egy magas rangú inkvizitorról általában a kihallgatások jutnak az emberek eszébe, főleg, ha még kérdeznek is, ugyanakkor jelenleg illett velem társalognia, én viszont nem faggathattam őt. - Kicsit idősebben kerültem a Szent Brünhildához, mint az apácák általában szoktak, de szabad akaratomból csatlakoztam. - tettem hozzá, bár nem tudtam miért… Talán igyekeztem egy picit jobb színben feltüntetni magam, vagy csak folytatni a beszélgetést, ameddig oda nem értünk az ispotályhoz. Szerencsére nem volt messze.

A balzsamos tavaszi levegő, amelyből alighanem ő is nagyot szippant a fénybe érve, most az átlagos virág-és napfényillatnál is többet hordoz. Újonnan vágott fát és fűrészport, sülő kenyeret érezni benne, friss szalmát és nádat, amelyet a megsemmisült melléképületek újjáépítéséhez használnak fel szekérszámra.
Amíg mi a lelkünk megmentésén borongunk, az egyszerű emberek máris azon dolgoznak, hogy visszakapjuk, amit elveszítettünk.

Jelentőségteljes pillantással fordulok felé egy pillanatra, mikor meghallom a válaszát.
A Holtmezei csata.
Ahol Őfelségét meggyilkolta a Sötét Apostol.
- Ott volt a csatában is, nővér?
A lelkiismeretem máig ólomsúllyal nyomja a király utolsó gyónásának meghamisítása. Én vagyok az oka, hogy Gustavhoz sohasem juthatott el az apja bocsánatkérése… és annak is, hogy a néhai Károly teste - ahelyett, hogy márványkoporsóban nyugodna ősei közt - mára már csak egy marék hamu. Az Ítélet Napján felelni fogok még a lelke előtt ezért.
- Szabad akaratból, akárcsak én – jegyzem meg, mert úgy érzem, mintha szégyellene valamit. – Nem mindennapi ilyen felelősségvállalás egy ifjú úrhölgy részéről.
Egy hosszú szívdobbanásnyi ideig hallgatok, aztán végigmérem újra, mintha eddig elfelejtettem volna megjegyezni a külsejét. A kapuban járunk már, mire rámosolygok megint.
- Ön bátor.
Ez tetszik nekem.

Bólintottam a püspök kérdésére. Tudtam, hogy ő részt vett aktívan a csatában, ahogy mindenki más is tudta az egész Katedrálisban, sőt, talán egész Északon is.
- Ott voltam, atyám, noha nem a csata hevében, hanem hátul, a gyógyítók sátrában, ahova a sebesülteket vitték.
Vér. Sikítozás. Törő csontok, száguldó tűk és cérnák. Nyögések. És halál, rengeteg halál… Még mindig álmodtam vele néhanapján, azzal a pokoli nappal, bár lehet csak órákig tartott. Azt mondják, vannak események, amik annyira beleégnek a lélekbe, hogy örökre megváltoztatják azt. Ha ez igaz volt, hát az enyémbe az a csata égetett máig sajgó hegeket.
- Igyekeztem hasznára lenni a gyógyító nővéreknek, amennyire tudtam. - tettem még hozzá, hiszen abban az időben még nem értettem az igazi gyógyításhoz, mondhatni menet közben képeztek ki. Hihetetlen, milyen gyorsan képes volt tanulni és alkalmazkodni az ember nagy nyomás alatt.
A dícséretére viszont lesütöttem a szemem. Nem érdemeltem meg a dícséretet, hisz akkor, amikor meghoztam a döntést, az apáca lét volt a gyáva választás. De hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy ez nem járt megpróbáltatásokkal, és végülis nem töltött el jó érzéssel, hogy képes lettem cselekedni, változást hozni Isten erejével de a saját eltökéletségemmel és kitartásommal. Hogy nem rohantam sírva haza, hanem álltam a sarat, akármi is jött, ahogyan azt egy úrinőnek és egyben egy apácának kellett. Hogy emellett bátor voltam-e, abban még mindig nem voltam biztos. Csak igyekeztem helyt állni, ha már itt voltam.
- Megkérdezhetem, hogy a püspökúrból hogyan lett pap? Miért döntött így? Már ha nem tartja illetlennek a kérdésem, mert abban az esetben szeretném elnézését kérni.
Valójában illetlen volt. Nem szabadott faggatni egy püspököt, de nem is várhattam el tőle, hogy végig fenntartsa a beszélgetést. Természetesen ha azt láttam rajta, hogy kényelmetlenül érinti az ilyesmi, akkor lakatot teszek a számra, és tartózkodom a kíváncsiskodástól.

Felvont szemöldökkel fordulok felé a kérdésre, ahogy megérkezünk az ispotály kapujához; szokatlan kérdés és magam is érzem, hogy bizonyára nem véletlenül éppen ez jutott eszébe.
Az Úr nem felejt.
- Úrfi voltam én is - felelem egy félmosollyal -, noha nem annyira, mint maga. Volt egy bátyám is.
Felrémlik előttem a fiatal Willem képe: mintha száz éve láttam volna utoljára. Akkor még fiatalok voltunk, és egyáltalán nem hasonlítottuk egymásra. Nem úgy, mint a Kísértet-szigeteken, amikor még Hilde von Nebeturm is egyből észrevette, immár mennyire emlékeztetek a fivéremre.
- Ha az embernek van bátyja, sok mindent eldönthet saját maga. Én pap lettem - fűzöm hozzá a vállam felett, ahogy megindulunk a folyosón a terem felé, ahol alacsony ágyakon a sárkány látogatásakor megsérültek tucatjai fekszenek. Nincs messze; egyetlen kanyar csak az első ötven yard után. - Huszonegy éves voltam. Ennek majdnem huszonhét éve.

Megérkezünk a jókora tölgyfaajtó elé: egyszárnyú csak és tárva-nyitva áll, odabent meleget árasztó parázstartók állnak, hogy a falakból áradó hideg ne nehezítse a betegek fájdalmainak elviselését. Ott fekszik a kölyök a két törött lábával - alszik, vagy talán kábító főzetet itattak vele a gyógyítók. Megállok az ajtó mellett, belül.
- Ő az. Úgy ordított, amikor megsérült, hogy egészen megvadította a lovakat. A holtakat is fölverte volna, ha el nem ájul előbb.

Enyhén megemelkedett a szemöldököm, amikor a nemesi származásomra utalt, mert úgy emlékeztem, hogy nem említettem neki. Nem szoktam, hacsak nem kérdeznek rá, noha az avatott szemek számára feltűnhet, hogy másképp ültem, másképp ettem, mint azok, akik a zárda előtt parasztlányok voltak. Nem tudtam, hogy a püspök is nemesi származású volt, de így végülis könnyedén kiszúrhatta. Inkvizitorként a munkájához tartozott, hogy minden apró részletre figyeljen.
A magyarázatra bólintottam, noha pont arra nem adott választ, amire valóban kíváncsi voltam. Az első fiú örökölte a birtokot, a második fiú szabadon választhatott a tiszteletre méltó szakmák közül, és éppen ezért Institoris püspök is választhatott volna számtalan lehetőség közül. Állhatott volna ügyvédbojtárnak, hivatalnoknak, katonának, ám ő mégis a szent hivatal mellett döntött, és ennek az okára lettem volna kíváncsi. Ám azért is hálás lehettem, hogy egyáltalán válaszolt, nem lett volna illendő tovább faggatnom, vagy rávilágítanom erre az apróságra. Talán szándékosan tért ki a valódi válaszadás elől.
- Az első fiú örökli a földet, egyet kap a királyság katonának, egyet pedig az egyház papnak. Az én öccseimmel sincs ez másképp, noha közülük senki sem választotta a klérust. A család is és az egyház is elégedett volt annyival, hogy én zárdába vonultam. - folytattam a csevegést, semlegesen, nem bökve rá esetleges kínos kérdésekre.
Beléptünk az ispotályba, a püspök pedig odavezetett a lovászához. Békésen aludt a máktejtől akár egy gyermek.
- Nagy fájdalmai lehettek. - válaszoltam egyetértően, majd leguggoltam a fiú mellé. A lábai sínbe voltak téve, azt legalább szakszerűen csinálták, de onnantól kezdve Isten kegyelmére volt bízva, hogy lábra tud-e még állni valaha. Hálát adtam a tényért, hogy nem volt magánál. Elkezdtem kibontani a kötést. Látnom kellett, hogy a csont a helyén volt-e, de legalábbis végigtapogatnom. A szent erő csupán a test természetes regenerációját gyorsította fel, de ennél többre nem volt képes.
- Megtenné, atyám, hogy lefogatja a vállait? Meg kell néznem, hogy a csont a helyén van-e, de ha felébred a fájdalomtól és elkezd kapálózni, akkor nagyobb kárt teszek mint hasznot.
Nem vártam el, hogy ő maga csinálja, és nekem voltaképp mindegy volt, ki az, aki a helyén tartja a fiút. Ha maga akarta ezt megtenni, az is jó volt, a lényeg, hogy erős férfi legyen az. Ez után végigtapogattam a sípcsontokat. A jobb két helyen is el volt törve, de legalább a helyén volt, a bal viszont néhány hajszálnyival el volt csúszva. Lehunytam a szemem és felsóhajtottam.
- Helyre kell tennem. Alig látszik, de ha így gyógyítom meg sánta marad. Tartsák erősen.
Utáltam csontot a helyére húzni. Sosem éreztem magam elég erősnek, és mindig a teljes súlyomat bele kellett tennem a mozdulatba. Megámasztottam magam a fiú térde alatt az ágynak szegezve a lábának felső felét, a másik karommal pedig a bokájánál öleltem magamhoz.
Egy… kettő… három.
Háromnál hátrahúztam a teljes jobb felem, vele a fiú lábát, és szinte éreztem, hogy a csont a helyére kattan. Valahonnan a távolból hallottam, hogy a gyerek üvölt, de nem törődtem vele. Ha minden üvöltéssel, minden fájdalommal törődök, amit a betegeimnek okozok a gyorsabb gyógyulás érdekében, akkor a saját lelkiismeretem bénított volna meg. Ez után kezdtem bele a gyógyító imába. Csupán tíz másodperc volt az egész, de hallottam, ahogyan a fiú zihálása először lelassult, majd teljesen megnyugodott, végül pedig döbbenten nézett rám.
- Most pedig, ahogy Krisztus urunk mondta: Kelj fel, és járj! Csak hogy lássuk, hogy sikerült. - mosolyogtam rá a gyermekre, majd ha felállt, a püspökre pillantottam. Én végeztem itt, hacsak ő nem szeretett volna még valamit. - Köszönöm, hogy tettünk egy kitérőt, és rabolhattam a drága idejét. Megmutatom a rendházat.

A nővér kis töprengés után felel, mint aki meghányta-vetette magában a dolgokat.
- Az első fiú örökli a földet, egyet kap a királyság katonának, egyet pedig az egyház papnak - jelenti ki. Igaza van: majd' mindenki eszerint a bevett szokás szerint él, és biztos vagyok benne, hogy ha lett volna családi birtokunk, az most Willemé volna... amíg ki nem átkozzák nekromancia űzéséért.
Biccentek a válaszára, és hagyom, hogy a csevegésben szünet álljon be. Nem az ő hibája: észrevétlen kérdezett olyasmire, amit nemigen vagyok hajlandó fejtegetni. Meg kell elégednie ennyi társalgással, és meg is teszi, meglehetős eleganciával viselve a cseppnyi hallgatást.

A kölyök, Heinrich, tenyeres-talpas kamaszfiú, azonban így kiterítve, fehér arccal inkább ifjabbnak látszik a koránál. Figyelem Gloria sorort, ahogy szemügyre veszi őt, és egy pillanatra elismeréssel adózom neki, mert meg sem rezdül a látványtól; szakértő szemmel vizsgálja a két sebesült lábat, amely számomra csupán annak tűnik, ami: fájdalomforrásnak.
Azt tudom, hogyan kell így eltörni egy sípcsontot, és azt is, hogy pontosan mennyire fáj: amolyan határértéknek számít, némelyek sokkos állapotba kerülnek tőle, de van, aki csak ordít és szitkozódik, ugyanakkor az elméje elég tiszta marad ahhoz, hogy kérdésekre feleljen. Hanem kettőt... kettőt az én szememben sohasem volt értelme eltörni. Felesleges vérfürdő; aki az egyik lábát feláldozza, az feláldozza a másikat is. Legtöbb esetben sokkal célravezetőbb valamely más tagját választani az illetőnek.
A gondolataimból a nővér hangja szakít ki.
- Megtenné, atyám, hogy lefogatja a vállait? Meg kell néznem, hogy a csont a helyén van-e, de ha felébred a fájdalomtól és elkezd kapálózni, akkor nagyobb kárt teszek mint hasznot.
Döbbenten nézek rá egy pillanatig: soha nem vettem részt gyógyításban még és az, hogy ilyesmiben számít rám, sokkal inkább meglep, mint az, hogy nem fél az esetleges dölyfös reakciómtól.
Tanácstalanságot érzek.
Hol foghatnám meg a kölyköt egyáltalán? Ha fájdalmában felugrik, kifejeli legalább három fogamat; ha esetleg nem tartom meg, leesik a szalmaágyról és a fél sípcsontja az apáca kezében marad. Meg aztán, mi fog történni, ha valami más baja is van? Teszem azt, megrepedt a válla. Nem vagyok benne biztos, hogy csak a lábán sérült meg...
Hanem azért mégsem tűnhetek elveszettnek Gloria nővér előtt, így határozottan biccentek és teljes súlyomat beleadva lefogom a fiú vállát. A fogaim összeszorítom - ha valami balul üt ki, megnézhetjük magunkat.
Miért nem képes kivárni a nővér, amíg az ispotályosok elvégzik a dolgukat? Nagyon remélem, hogy csak a támogatás iránti vágy hajtja ennyire.

Hirtelen történik az egész: a soror mozdul, minden erejével belefekszik a rántásba, a tenyerem alatti kőkemény izmok görcsösen kidagadnak és az ifjú ember úgy ordít az égboltot eltakaró koszos deszkamennyezetre, mintha egyenest az Úrhoz kiabálna. Mire elhalkul, úgy érzem, a fejemben egy egész füzér harangot kongatnak. A halántékomban finoman lüktet egy ér.
Elengedem a fiút, aki kábán bámul rám. Alighanem nem hisz a szemének.
Én se tenném. Intek neki az állammal, mielőtt térdre hullana, hogy hálálkodni kezdjen.
- Most pedig, ahogy Krisztus urunk mondta: Kelj fel, és járj! Csak hogy lássuk, hogy sikerült - szól Gloria egy mosollyal, amely beragyogja a vonásait. Heinrich kissé tétován bólint, aztán lábra áll. Figyelem, ahogy lépked; látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, kinek hálálkodjék elébb.
Ügyet sem vetek rá, ő pedig soha nem merne csak úgy megszólítani engem. Látjuk még egymást a lovaknál, ha kiheverte ezt.
A nővért hallgatom.
- Köszönöm, hogy tettünk egy kitérőt - szól éppen -, és rabolhattam a drága idejét. Megmutatom a rendházat.
- Ha felmérték már a kárt, örömest vetek egy pillantást a feljegyzésre - felelem, kilépve a folyosóra, hogy aztán ott megvárjam őt. - Vagy netalán maga is ért az építkezéshez? Bizonyára van oka, ha egy ilyen tehetséget küld a priorissza anya énhozzám, amikor ennyi dolguk akad.

Nem gondoltam, hogy ő maga fogja teljesíteni a kérésemet. Institoris püspök újra és újra ámulatba ejtett, de nem volt időm a tátani a szám, hiszen a fiúnak szüksége volt rám. Az egész nem tartott tovább néhány percnél, de azok a percek mindig örökkévalóságnak tűnnek. Az üvöltés, az ima és a koncenctráció mind bele vannak zárva egy végtelen pillanatba, majd pedig hirtelen illantak el, mintha csak egy szellő söpörte volna őket tova. Mi pedig újfent kint álltunk a folyosón, tovább a rendház felé. A kérdésére, hogy értek-e az építkezéshez, először összehúzott szemmel néztem fel rá, majd felnevettem. Ügyesen becsomagolt dicséret volt, pont olyan, mint ahogyan Corona priorissza tette, amikor elküldött magától. Kezdtem érteni, miért jöttek ki olyan jól.
- A priorissza végtelen bölcsességében jó ötletnek tartotta, hogy megajándékoz egy szabadnappal. De mivel a szabadnapomon is dolgoznék, ezért úgy döntött, hogy akkor ad valamilyen változatos feladatot, amivel legalább mára megszabadulhat tőlem. - válaszoltam a püspöknek vidáman. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, mit kezdtem volna egy szabadnappal, nemhogy szükség idején, de egyébként sem. A családom messze élt, barátaim nem voltak a renden kívül, és még csak hobbim sem volt, amivel elüthettem volna az időt. Így legalább hasznossá tettem magam, mint gyógyító, vagy mint ápoló, esetleg gyógyszereket kevertem, vagy takarítottam, mikor mire volt szükség. Belegondolva ez igencsak szánalmas dolog volt.
- Így a válaszom, nem, nem értek az építészethez, pedig bizonyára érdekes és sok odafigyelést igénylő szakma. De sajnos elég tehetségtelen rajzoló vagyok, épületeket sem tudnék tervezni, és Corona priorissza is majdnem sírva fakadt amikor ecsetet látott a kezemben. Nem örömében. - magyaráztam, elkerülve az újabb kínos csendet. - Úgy tudom még nem készült részletes kárfelmérés. Aki ilyesmivel foglalkozik, az oda megy először ahol megfizetik…

Megnéz magának, aztán nevet.
A nevetése végigvisszhangzik a hosszú, tömzsi kőfalak közé szorított folyosón: felüdülés lehet egy olyan házban, ahol síráshoz és könyörgéshez szoktak inkább. Sajátos félmosollyal fogadom.
- Ez rá vall – szúrom be udvariasan, noha nem ismerem olyan közelről a priorisszát, hogysem a megjegyzés valóban helytálló legyen.
Annyiban azonban bizonyos vagyok, hogy az öreg lovagnak megvan a magához való esze: alighanem volt rá valamiféle nyomós indoka, hogy a választása éppen Gloria nővérre essék, ám ez olyasmi lehetett, amelyet nem mondott ki hangosan – vagy éppenséggel olyasmi, amit a nővér egyáltalán nem óhajt megosztani hozzám hasonló idegenekkel.
Ha így van, nem hibáztatom. A Katedrálisban a falnak is füle van.
- A priorissza válogatós, ha művészekről van szó – bólogatok egyetértőn. A legtöbb ember nem tud úgy festeni, hogy az a rendfőnöknőnek megfeleljen, és ami azt illeti, Gloria soror akármennyire tehetségtelen, énnálam aligha lehet rosszabb. Nem való, hogy ezért bármennyire is elítéljem. – Az épület javításához mégis szükség lesz szakértőre, különben magam is tanácstalanul állok a helyzet előtt. De ha csak ezen múlik, hajlandó vagyok a felmérést is megelőlegezni…
Röviden felpillantok, szemügyre véve a környező épületeket.
- Hanem előbb nézzük meg. Maga mit gondol?

Corona priorissza válogatósságára csak egyetértően bólogatni tudtam. Ugyanakkor, ha valakinek lehetősége volt a legjobbat kihozni a tálentumából, akkor Isten ellen való vétek lett volna nem úgy tenni, márpedig a Szent Brünhilda rend főnöknője olyan tehetséggel rendelkezett, ami kevés művésznek adatott meg. Bár keresztesként megsérült, és a fél oldala használhatatlanná vált, így tudott igazán kiteljesedni abban, amit a mennyek neki szántak. Bármennyire fájdalmasnak látszott, mégis gyönyörű formája volt ez a kegyelemnek.
- Válogatós, de így születnek csodák az ecsete nyomán. Hiszen ön egész kápolnát beborítő freskókat rendelt tőle, amik pont így lettek egészen tökéletesek. - mivel a priorissza alá tartoztam, volt olyan szerencsém, hogy lássam a kész művet, és képtelen voltam nem áhítattal beszélni róla. Minden egyes ecsetvonás csodálatos volt a maga nemében, és látnoknak kellett lennie annak, aki már a tervezéskor látta a fejében az egész képet.
Hamarosan odaértünk a rendházhoz. Reménykedtem benne, hogy a püspök a kárfelmérést is elintézi, noha fogalmam sem volt, mi volt a menete az ilyesminek. Logikusnak tűnt, hogy a mesterembereknek tudniuk kellett, hogy mit kell megcsinálni, ahhoz mennyi építő anyag kell, és hozzávetőlegesen meddig fog tartani. Institoris atya kérdésére egy pillanatig értetlenül pislogtam rá. Miről mit gondolok?
- Azt, hogy lehetett volna rosszabb is. - kezdtem, és úgy döntöttem feltételezem, hogy a rendház állapotára gondol. - A sárkány levitte a cserepeket egy szobányi részen, ugyanakkor körülötte még nagyobb rész omlott be amikor meggyengült és végül ketté is tört a tartógerenda. Szerintem a beszakadt rész körül is ki kéne őket cserélni, de ezt majd az ács megmondja. A beszakadt tetőnél a fal is megrongálódott, a lyuk amit ki kell pótolni nem nagy, épp hoz átférek rajta, a repedések körülötte azok, amik aggasztóak. - foglaltam össze. A baj nem is az volt igazán, ahogy most állt a helyzet, persze az se volt rózsás, de sajnos úgy láttuk a nővérekkel, hogy bármelyik pillanatban tovább romolhatott.

A dicséretére biccentek.
- Bevallom, hogy a priorissza anya túlszárnyalta az elképzeléseimet.
Ez igaz: bár a borért, amellyel lefizettem, keservesen megszenvedtem akkor, mégis megérte minden egyes perc, amelyet a hajszolásával töltöttem. A Főkatedrális főgondnoka megbűnhődött, amiért szembe merészelt velem szállni, a freskó elkészült és azóta gallonszámra ömlik az arany a püspöki kincstárba – arról nem is szólva, hogy közben kiszabadítottam az Éjféli Őrség eltűnt inkvizítorát az elméjét uraló mélységi fogságából.
Ha Corona von Reinburg nem volna menthetetlenül iszákos, mindez nem történt volna meg.

A Könyörületes Szent Brünhilda nem a legnyomorúságosabb épület, amelyet Abaddón haragja hátrahagyott, ám kétségkívül a legszerencsétlenebbek között van anyagi helyzetét tekintve: az emberek szeretik az apácákat és szívesen adakoznak nekik, ám ők sokkal inkább látnak el egyházon belüli feladatokat, elvágva magukat ettől a nagyszerű jövedelemforrástól.
A fejemet fölvetve veszem szemügyre a rendházat.

Lehetne sokkal rosszabb is.
Ahogy Gloria nővér mondja, pár helyiség felett lyuk tátong a tetőn, mellette a cserepek szanaszéjjel zúzva, elsodorva borítják a környező néhány négyzetlábat; a fal a támgerendák lábainál beomlott, természetesen befelé, mintha csúfolódni akarna a javítási munkálatokat végzők erőfeszítésein. Kerek lyuk, mindenfelé repedések tarkítják.
A kőműves nagy eséllyel vissza akarja majd bontani derékmagasságig.
Hümmögve járom körbe a rendházat, ügyet sem vetve a csizmám, a hajam és a reverendám belepő porra.
- Nem néz ki olyan rosszul, de alighanem sok munka lesz vele – csóválom a fejem hunyorogva. – Szerencséjük, hogy nem a kápolnák felől rongálódott meg.
Egy pillanatig még szemlélődöm csípőre tett kézzel, mintha magam is ács vagy kőműves volnék; magam elé képzelem a hosszú szálfákat a tetőhöz és az állványzathoz, az alapanyagok és szerszámok halmait, tucatnyi embert és a malteros ládát, amelybe majd vakolókanállal tervrajzokat karcolnak egymásnak.
Az apácára pillantok.
- Gloria nővér, kérem, hogy ürítse ki az épület érintett részeit és csoportosítson át mindent ennek megfelelően. Elküldök az építőmesterért. Ha végzett, küldje fel hozzám… vagy kísérje, ha úgy tetszik. Ahogy jónak látja. Ön lesz a segítségem, ha már a priorissza megbízta.

Az épület után tekintetem a püspökre tévedt. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhatott, és hogy vajon mi lesz a véleménye az épületről. Szörnyű lett volna, ha a látvány miatt vissza vonta volna a támogatását. Nem tudtam, honnantól vehettem a segítségét valódi ígéretnek… Nem akartam csalódást okozni a priorisszának és a nővéreknek. Bólintottam Institoris atya kérésére.
- Mindent megteszek. Köszönöm.
Mondhattam volna, hogy lekötelez, elkezdhettem volna hálálkodni, de tudtam, hogy meg fogjuk fizetni még ennek az árát, ráadásul itt nem személyesen rólam volt szó, hanem az egész Szent Brünhilda rendről. Bár a férfi azt mondta, én leszek a segítségére, nem akartam átvenni a priorissza szerepét. Nehéz volt pontos utasítások nélkül tudni, hogy mit tehettem és mit kellett megtennem az udvariasság szellemében.
Ideinglenes búcsút intettem a püspökúrnak és azonnal munkához is láttam, a többi nővér segítségével. Kiürítettük a kérdéses szobákat, és mindenkinek kerestünk egy ideiglenes szobatársat is, majd biztonságba helyeztük az iratokat. A nővérek gondolkoztak, hogy a bútorok vajon maradhattak-e a helyükön, de számomra a kiürítés azt jelentette, hogy semmi sem maradhatott ott, csak a padló és az üres falak. A székek és az asztalok átkerültek a kis ebédlőbe, az iratok Corona priorissza szobájába, a gyertyatartókat elszórtuk a folyosón. Mire megjött az építő mester már majdnem végeztünk mindennel.
Mivel név szerint engem keresett, ezért úgy illett, hogy neki is én mutattam meg a károkat, ahogyan korábban a püspöknek. A gyomromba gombóc ült, a torkom szorongatott, hogy véletlenül elrontok valamit, és még a nővérek is furcsán néztek rám… Ólomsúllyal nyomta a vállam a felelősség, hogy éppen az otthonunk forgott kockán, pedig valószínűleg ennyire nem volt vészes a helyzet, csak a pillanat hevében érződött úgy. Mindezt egyetlen szemrebbenéssel sem árultam el, csak belülről készült összeroppantani. Amikor már hozzászoktam egy féle nyomáshoz, ami tényleg élet és halál kérdése volt, akkor jött egy másik, ismeretlen stressz, ami újra majdnem ledöntött a lábamról.
A mester hümmögött, és jegyzetelt, néha rajzolt is, amiből ki tudtam venni a fal egy-egy részletét. Végtelen percek teltek el így, mire végül megszólalt.
- Azt hiszem mindent számításba vettem Glória nővér. Önnek adjam oda a kalkulációimat?
Gyorsan fejet ráztam.
- Ne. Institoris püspökatya kérte, hogy kísérjem fel önt hozzá, amikor végeztünk. Így ha nem bánja…
Az építő bólintott, majd egymás mellett kínos csöndben sétáltunk vissza a püspöki palotához. Nem tudom a férfi egyáltalán rám mert-e nézni, de megszólítani semmiképp sem, és én sem erőlködtem. Először a püspök, utána ő, még sosem csináltam ilyet, és mindezzel magamra lettem hagyva… A fa törzse teher alatt vastagabbra és ellenállóbbra nő… Azt hiszem volt egy ilyen tünde mondás. Megvártam, hogy az inas ismételten bejelentsen minket.

Bár nem vagyok jelen, mégis tudom, Gloria nővér hogyan haladt az elmúlt napokban a Szent Brünhilda épületével.
A lovászfiú, aki váratlan gyorsasággal két lábát kapta vissza a nővértől, tagadja, de szemlátomást gyengéden érez a megmentője iránt; cseppet sem hibáztatom érte és, hogy a háláját legalább kissé kiélhesse az apácák felé, megengedtem neki, hogy azt a pár lovat, amely őhozzájuk tartozik, néhány hétig ellássa az enyémek mellett.
A kölyök boldog, mert hallhatott az imádottjáról minden nap, én pedig elégedett vagyok - Gloria soror kitűnően alkalmas arra, hogy megszervezze a rendház életét, ha muszáj. Úgy tűnik, veleszületett érzéke van az efféléhez, ez pedig még jól jöhet, ha a priorisszának helyettesekre lesz szüksége.
Az ifjú nővér, ha nem is vezéregyéniség, remek logikájú ember. Szépen teljesítette a merő kíváncsiságból reá osztott feladatot.

Félmosollyal pillantok fel az asztalomon heverő papírokból, amikor az inas bebocsátja.
- Gloria nővér - üdvözlöm derűsen. - Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Hátradőlök a széken, jelezve, hogy immáron az övé a figyelmem.
- Hadd hallom, hogy érzik magukat a Szent Brünhilda apácái?

A püspök irodája sem volt kevésbé fényűző, mint a palotája többi része. Az építőmesterrel feszengve ácsorogtunk egymás mellett, mikor az inas bebocsájtott minket, csakhogy ezt a feszengést Institoris atya íróasztala előtt folytathassuk. Udvariasan vártam meg a köszöntését, és hogy befejezze még annak az utolsó egy mondatnak az elolvasását, amit a kezében lévő papírra vetettek.
- Mindörökké ámen. - viszonoztam a köszönését. - Szűkösen, atyám. Kiürítettük a kérdéses részeket és a környéküket is, hogy semmi se állhasson a kőművesek útjába, amikor elkezdik a munkát. És szeretném megköszönni, hogy elküldte hozzánk a lovászát, ritkán látni ilyen lelkes munkaerőt.
Eljutott a fülembe is, hogy a fiú, akit meggyógyítottam gyakran érdeklődött felőlem, éppen ezért én annál jobban kerültem az istállót. Nem lehettem biztos benne, hogy milyen reményeket táplált, de a legjobb az volt, ha a legapróbb, legszárazabb magot sem tápláltam, ha nem akartam, hogy szárba szökkenjen. Az, hogy segítsek, hogy meggyógyítsam a munkám része volt, sem több sem kevesebb, és biztos voltam benne, hogy most akármilyen megmentőnek is lát egy képzeletbeli piedesztálon, ez hamar megfakul majd, végül pedig eltűnik. A püspök nagylelkűségét viszont meg kellett hálálni, akkor is ha részünkről kéretlen volt.
- Otto mester pedig elkészült a tervekkel. - biccentettem a mellettem álló férfi felé, mire az sapkáját markolászva előre lépett, és csöndesen átnyújtott az atyának három tekercset, melyek közül kettőn a tervrajzok szerepeltek, a harmadikon pedig a kimutatás, hogy mindez a felújítás mennyibe fog kerülni. Megtippelni sem tudtam, hogy a rajta szereplő összeg vajon építészeti körökben soknak számított-e vagy kevésnek.

Biccentek a két jövevénynek.
- Büszke lehet a munkájára, nővér - fogadom a szerénységét egy elnéző mosollyal. - Azt hallottam, hogy remekül megállta a helyét, pedig biztosan mélyvízbe dobtam a felhatalmazással.
Jobb kézzel intem közelebb a férfit, aki csakis az építőmester lehetett: a kezében szorongatott tervrajzokat alighanem cementbe rajzolta vakolókanállal, hogy aztán valaki átmásolja neki papírra. Vajon azért, nehogy megharagítson azzal, hogy le kell fáradnom odáig megtekinteni őket?
A kedvükért azért megtettem volna, az elővigyázatosságuk azonban újabb mosolyra késztet.
- A fiú kérte, hogy hadd hálálja meg valahogy a jóságát - teszem hozzá a pergamen széle felett, Gloriára pillantva. - Nem akartam a lelkiismerete útjába állni.

Hümmögve bújom a tekercseket egy rövid ideig. Gyorsan olvasok: mindig sokkal jobban ment, mint az írás, amelynek formai követelményeivel gyakran meggyűlt a bajom. A szavakkal általában semmi gondom, de a betűk...
'Mi ez az éktelen macskakaparás, úrfi? Az embernek kifolyik a szeme!'
Mióta megtehetem, gyakran diktálok, ami miatt a kezem inai bőven elszoktak a tollszártól. Hamar fáradok betűvetés közben - az alkarom keserves görcsökbe merevedik tőle -, rajzolni pedig sohasem tudtam, így az építész pontos, arányos tervei egy kissé gyönyörködtetnek.
A számai kevésbé, de nagyjából erre számítottam. Összeszűkített szemmel figyelem, ahogyan a sapkáját gyűrögeti, gyűrűs mutatóujjam az ajkam ütögeti szórakozottan.
Aztán a tekercset az asztalra fektetem, ahol annak rendje s módja szerint feltekeredik kétfelől. Ez a legtöbbször idegesít, most azonban nem. Most Ottót és Gloriát nézem.
- Lássatok hozzá, mester uram- mondom végül, a székem vastag karfáira támaszkodva, hogy fölkelnék. Kinyújtózom, kiélvezve a hátam és a vállam ropogását - halk pattanással még a szegycsontom is helyezkedik valamennyit a mellemben. Nem szeretek asztalnál görnyedni, ezt azonban - nem úgy, mint az írást - nem lehet sehová sem áthárítani.
- A bérüket megkapják az intézőmtől, Godfrey atyától. A munkások hetente, a mesterek kéthetente. Ebédelni ebédelhetnek a Könyörületes Szent Brünhilda refektóriumában, a nővérek után. Férfinak tilos megzavarni őket az étkezésben és az az alatt zajló felolvasásban, ahogy bármely más teendőjükben is. Ha meghallom, hogy ilyesmi történt, megkeserülik. Téged megteszlek első mesternek. Gond esetén forduljanak tehozzád, te pedig Gloria sororhoz. Világos voltam? Jó.

A figyelmem a meghajló férfiról átfordul a nővérre, aki csöndesen álldogálva hallgatott egészen idáig.
- Gloria nővér - kezdem, jelezve, hogy ha szeretne, közelebb is léphet - Mivel olyan rátermettnek bizonyult és a jóindulatomat is magának volt bátorsága fölszítani, úgy döntöttem, megtartom a vezető beosztásában. Kérem, hogy felügyelje a munkálatokat a végükig és igyekezzen a legjobb tudása szerint irányítani ezeket az embereket; Otto mester ránézésre érti a dolgát, így a rendház dolgában adhat neki kezet. Az írást a pecséttel még ma megkapja; az intézőm tudni fogja, hol keresse, ha lejár a hét.
Egy pillanatra megállok, kissé hanyagul támaszkodva az asztalomnak háttal.
- Kérdezhet, ha szeretne.

Türelmesen vártam, hogy a püspök végignézze a jelentést és a terveket. Nagyon kifejező arca volt, és elég sokáig tudtam volna figyelni, hogy néhol rándul egyet az ajkának a jobb sarka, megint máskor a szeme körüli halovány szarkalábak húzódnak összébb. Gondolkozás közben a mutatóujjával dobolt az ajkain, talán megnyugtatta a gyűrűje hűvössége. Érdekes volt, hogy egy ember mennyi apró gesztusból, lepkeszárnnyi rezdülésekből állt össze. Bizonyára rajtam is fel lehetett volna fedezni ilyesmit… Vajon észrevette egy ember, amikor így vizsgálgatták? Legnagyobb szerencsémre Institoris atya eléggé beletemetkezett az olvasásba. És végül… Megtörtént a csoda. Lássanak hozzá. Bérek… Ügyintézés. Szinte el sem tudtam hinni, hogy ez most valóban megtörtént, tényleg megkapjuk a támogatást, és a Szent Brünhilda rendház újjáépülhet a sárkány támadása után, és végre begyógyulnak a sebei. Mostmár minden rendben lesz. Legalábbis ezt hittem, ameddig a fülemet meg nem ütötte egy újabb utasítás:
Gond esetén forduljanak tehozzád, te pedig Gloria sororhoz.
Megvártam, ameddig befejezi a püspök a mondandóját és hozzám fordult, hogy tiltakozni kezdjek, de még az előtt magához ragadta az irányítást, mielőtt nagy levegőt vehettem volna. Pontosan tudhatta, hogy mit akartam mondani, hogy meg fogom kérdőjelezni a döntését, vagy egyenesen visszautasítani a megtisztelő feladatot. Ahogyan viszont beszélt, egyszerűen képtelenség volt ellentmondani neki. A megbízása nem kérés volt, hanem parancs gyönyörű aranypapírba csomagolva.
Kérdések… Ezernyi kérdés rohant meg, de csak egy volt elég hangos hozzá, hogy kibukjon belőlem.
- Mi történik velem, ha hibázok? Ha elfelejtek valamit, vagy valamire nem tudok válaszolni, vagy ha a mester nem talál meg mert az ispotályban vagyok?
Ezer meg egy lehetőség rémlett fel előttem, büntetések sora, de ami még rosszabb volt az a bűntudat, hogy esetleg újra beomlik a tető csak ebben az esetben én leszek felelősségre vonva, nem Abaddón és nem Veronia egésze a bűneikért.

A nővér, bár udvariasan kordában tartja a vonásait, még így is döbbentnek és kissé megszeppentnek tűnik: ahhoz képest, milyen jól feltalálja magát, egy kicsit túlságosan is szerény. Alighanem abban reménykedett, hogy megkér engem, ugyan segítenék, majd dolgavégeztével boldogan távozik - nekem azonban mások az elképzeléseim.
Corona von Reinburgnak, ha segítséget akar, nem elég megtérítenie a kölcsönt: a pénz maga csak egy részlet. A teendők, amelyek körülveszik, ugyancsak őt és az ő embereit kell terheljék; abba ugyan beleegyeztem, hogy fizessek az épületért, abba azonban nem, hogy magam futkározzak és szervezkedjek is az építkezés körül.
Ráadásképpen Gloria nővér éppen olyannak tűnik, akire ráfér egy lecke önismeretből. Sokkal többre képes, mint amit magáról gondol, ez a két tény pedig úgy illik egymáshoz, mint tejszín a lépes mézhez.
Arról nem is szólva, hogy a ravasz priorissza alighanem maga is ezzel a hátsó szándékkal küldte éppen őt.

- Mi történik velem, ha hibázok? - szegezi nekem fürgén, amely arról árulkodik, hogy a felelősség egy kissé megriasztotta. - Ha elfelejtek valamit, vagy valamire nem tudok válaszolni, vagy ha a mester nem talál meg mert az ispotályban vagyok?
Rövid ideig tanulmányozom a fiatal arcot, mindennemű bosszúság nélkül. Biccentek; a félelmei részben jogosak. Mind így tanulunk bele az irányításba.
- Mint a munkálatok főfelügyelője és döntéshozója, jogában áll kinevezni egy, vagy akár több köztes beosztású segítőt - felelem. - Ha ügyesen választ, kaphat tőlük tanácsot, rájuk bízhat kisebb döntéseket és meghagyhatja nekik, hogy jegyzőkönyvbe vegyék a panaszokat és kérdéseket, amíg ön nem elérhető. Ez nem egyszerű - ismernie kell hozzá a társait - és ha énrám hallgat, ezek az emberek legföljebb ketten lesznek. Ha úgy érzi, nem tud dönteni vagy attól tart, a döntés meghozatala olyasmit kíván, ami önben nincs meg, nővér, természetesen fordulhat tanácsért bárkihez. Ez nincs megtiltva. Ajánlom Corona von Reinburg priorisszát, ha az építkezésről, Godfrey atyát vagy jómagam, ha anyagiakról van szó.
Egy pillanatra megint végignézek rajta.
Lehetséges, hogy túl sokat várok el tőle egyszerre?
Aztán a gondolat tovaillan: borzasztóan nagy kárt nem okozhat és sosem kezdheti elég korán megtanulni, hogyan fogadjon egy olyan feladatot, amely emberek megítélésével, megregulázásával és irányításával jár. Nem lesz könnyű dolga, de ha valóban olyan ügyes, amennyire gondolom, meg fog vele birkózni. Legalább a váltók előteremtése nem az ő vállát nyomja.
- Más egyéb?

Türelmesen hallgattam a püspököt megrágva minden egyes szót, végigjátszva minden lehetőséget. Az ő szájából annyira egyszerűnek tűnt, mintha nem is kellett volna értenem az építészethez, vagy mintha az én szemem elegendő lett volna, hogy megítéljem a mesterek jó munkát végeztek-e, és be fog-e omlani a frissen elkészült fal a következő felhőszakadáskor.
Persze Institoris atya is kimondta, segítséget kérni nem tilos. De vajon ildomos-e? Ha rám bíztak egy feladatot vajon mennyire megalázó vert kutyaként visszamenni a ház oltalmazó melegébe és bevallani, hogy nem sikerült egyedül megoldanom? A helyettesek választása muszáj volt, és csak remélni mertem, hogy találok két olyan nővért, akik valamennyire jártasak az építészetben, vagy legalább egy parasztház építésénél jelen voltak már. Nem lesz ugyanaz, mintha kastélyt építenének, vagy jelen esetben rendházat, de messze több lesz annál, mint amit én meg tudtam állapítani. A fejemben már pörgettem is végig a zárda névsorát, mikor a püspök végül befejezte.
- Más egyéb?
Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja türelmes és atyai volt-e, vagy inkább fáradt, hogy egy fiatal, éppen csak felnőtt lány bizonytalanságait kellett hallgatnia. Nem tudott megnyugtatni, nem mondhatta nekem azt, amit az apám mondott ilyenkor:
Menni fog Nelli, meg tudod csinálni.
Hiszen a felettesem volt, és mostmár a szponzorunk. Végképp nem várhattam el tőle még azt is, hogy a lelki világom pesztrálja. Boldogulnom kellett, és nekem kellett kiválasztanom, hogy ebben kik legyenek a segítségemre. Bár a kérdésre nem válaszolt, hogy ha mégis hibázok és leomlik a Szent Brünhilda rendház fala mi lesz velem, de már nem tartottam jó ötletnek ismét feltenni ezt a kérdést. Minden szava mögött ott volt, hogy ez nincs a lehetőségek között.
- Nincs más. Köszönöm atyám a nagylelkűségét. Biztos vagyok benne, hogy a rendem meg fogja hálálni, hogy ön volt az egyetlen, aki a szükségben segített. Remélem, ha készen lesz megnézi, hogy jó helyre került a befektetése. - ha pedig nem volt más az ő részéről sem, úgy búcsút mondtam neki, és a mesteremberrel együtt elhagytuk a püspöki palotát. Először a priorisszának kellett jelentenem a fejleményeket, utána pedig megmondani a nővéreknek, hogy ne felejtsék el a püspök nevét imába foglalni.