A borzalom időszakát éltük meg, amikor Abadon lesújtott ránk. Az addigi gondtalan, kamaszos kitörések egy csapásra tova tűntek, mert bár ott voltam, amikor az angyal ítéletet hirdetett felettünk, valahogy sosem hittem el, hogy ez valósággá is válhat.
Az életem nem volt soha felhőtlen, de ez……..nem volt mérhető semmihez. Mivel a tűz szinte mindent felperzselt, vagy súlyosan megrongált a Katedrálison kívül, valamiért ez súlyos lelkiismeret furdalásként telepedett a szívemre, mintha ez nem lenne igazságos.
De szerencsére ez a lelki válság nem telepedhetett rám, hiszen annyi feladat, annyi segíteni való akadt, hogy szinte minden percem be volt osztva és késő esténként holt fáradtan zuhantam be az ágyamba, néha még arra sem szánva időt, hogy levetkőzzem.
Mikor már a saját szagom is zavart, kénytelen voltam korán reggel a kútnál nekiállni kimosni a gönceimet, így a hajnali csípős levegőn egy szál alsóban vacogva sikáltam ki a zekémet, a nadrágomat és a köntösömet, hogy a reggelit ne késsem le, amikor egy fiatal novicius sietett oda hozzám.
- Jozef novícius!
- Igen? Mi van?
- Ma a Szent Brünhilda kolostorhoz kell menned, ezt üzente a rendfőnök atya. Ott most elkél pár segítő kéz.
- Itt is van munka elég, Miért pont én? Miért mindig én vagyok kipécézve – morrantam fel és közben összekoccantak a fogaim.
Na de nem, nem fogok itt cseverészni, mikor idefagyok. Különben is a Brünhildában legalább nem mogorva atyákkal kell lennem egész nap. Talán van ott pár csinos apáca is!
~ Jozef! El fogsz kárhozni egyszer! ~ tromfoltam le magam rögtön, de azért a gondolat kissé felmelegített, így gyorsan felrohantam a cellámba, kiteregettem a vizes gúnyákat és felöltöztem a tartalékba, amit az utazásokhoz használtam: Bőrrel erősített nadrág, vászon ing, erős vászon mellény.
Valószínűleg a nővéreknél fizikai munka kell majd, így nem öltöztem túl, talán az idő is megkegyelmez már nekünk és még inkább izzadni is fogok.
Most már lelkesebben indultam a Szent Brünhilda kolostorhoz.
Nem én voltam az egyetlen, aki a megsérült tetőszerkezet felújításához nyújtott segítséget.
Nem nagyon ismertem a nővérek rangsorolását, de mikor megérkeztem egy idősebb nővér, két középkorú ács mellé osztott be.
Délutánra már minden izmom sajgott és már elegem volt a sok szálkából is nem csak a tenyeremben, hanem a vállamban is, mert addigra már megszabadultam a mellénytől és az ing is csapzottan állt rajtam, engedetlen fürtjeim meg aztán tényleg szerteszét álltak.
- Jozef! – kiáltotta oda Karl, az egyik ács. – Hozd fel azt a kalapácsot. – intett az egyik farakáson pihenő szerszám felé.
~ Azt a……….Hát nem most másztam le azon a nyomorult létrán, most meg menjek vissza, mikor már remegnek a lábaim! ~ puffogtam és megragadtam a kalapács nyelét, miközben a létra alján felnéztem a dolgozó emberekre.
- Karl! Kapd el! – kiáltottam fel és emeltem is a szerszámot.
- Nee……ne dobd.... - hörrent fel a férfi, de én már nem akartam megint felmászni mikor meg is spórolhattam magamnak és természetesen dobtam.
A kalapács szép ívben repült az ács felé, de aztán az épp az előbb felhelyezett lécben megpattant és mielőtt még csak egyet pisloghattam is volna, már csak a közeledését láttam, aztán éles fájdalmat éreztem, amit felváltott a jótékony sötétség.
Az életem nem volt soha felhőtlen, de ez……..nem volt mérhető semmihez. Mivel a tűz szinte mindent felperzselt, vagy súlyosan megrongált a Katedrálison kívül, valamiért ez súlyos lelkiismeret furdalásként telepedett a szívemre, mintha ez nem lenne igazságos.
De szerencsére ez a lelki válság nem telepedhetett rám, hiszen annyi feladat, annyi segíteni való akadt, hogy szinte minden percem be volt osztva és késő esténként holt fáradtan zuhantam be az ágyamba, néha még arra sem szánva időt, hogy levetkőzzem.
Mikor már a saját szagom is zavart, kénytelen voltam korán reggel a kútnál nekiállni kimosni a gönceimet, így a hajnali csípős levegőn egy szál alsóban vacogva sikáltam ki a zekémet, a nadrágomat és a köntösömet, hogy a reggelit ne késsem le, amikor egy fiatal novicius sietett oda hozzám.
- Jozef novícius!
- Igen? Mi van?
- Ma a Szent Brünhilda kolostorhoz kell menned, ezt üzente a rendfőnök atya. Ott most elkél pár segítő kéz.
- Itt is van munka elég, Miért pont én? Miért mindig én vagyok kipécézve – morrantam fel és közben összekoccantak a fogaim.
Na de nem, nem fogok itt cseverészni, mikor idefagyok. Különben is a Brünhildában legalább nem mogorva atyákkal kell lennem egész nap. Talán van ott pár csinos apáca is!
~ Jozef! El fogsz kárhozni egyszer! ~ tromfoltam le magam rögtön, de azért a gondolat kissé felmelegített, így gyorsan felrohantam a cellámba, kiteregettem a vizes gúnyákat és felöltöztem a tartalékba, amit az utazásokhoz használtam: Bőrrel erősített nadrág, vászon ing, erős vászon mellény.
Valószínűleg a nővéreknél fizikai munka kell majd, így nem öltöztem túl, talán az idő is megkegyelmez már nekünk és még inkább izzadni is fogok.
Most már lelkesebben indultam a Szent Brünhilda kolostorhoz.
Nem én voltam az egyetlen, aki a megsérült tetőszerkezet felújításához nyújtott segítséget.
Nem nagyon ismertem a nővérek rangsorolását, de mikor megérkeztem egy idősebb nővér, két középkorú ács mellé osztott be.
Délutánra már minden izmom sajgott és már elegem volt a sok szálkából is nem csak a tenyeremben, hanem a vállamban is, mert addigra már megszabadultam a mellénytől és az ing is csapzottan állt rajtam, engedetlen fürtjeim meg aztán tényleg szerteszét álltak.
- Jozef! – kiáltotta oda Karl, az egyik ács. – Hozd fel azt a kalapácsot. – intett az egyik farakáson pihenő szerszám felé.
~ Azt a……….Hát nem most másztam le azon a nyomorult létrán, most meg menjek vissza, mikor már remegnek a lábaim! ~ puffogtam és megragadtam a kalapács nyelét, miközben a létra alján felnéztem a dolgozó emberekre.
- Karl! Kapd el! – kiáltottam fel és emeltem is a szerszámot.
- Nee……ne dobd.... - hörrent fel a férfi, de én már nem akartam megint felmászni mikor meg is spórolhattam magamnak és természetesen dobtam.
A kalapács szép ívben repült az ács felé, de aztán az épp az előbb felhelyezett lécben megpattant és mielőtt még csak egyet pisloghattam is volna, már csak a közeledését láttam, aztán éles fájdalmat éreztem, amit felváltott a jótékony sötétség.