Ahogy vetsz, úgy aratsz [Gloria és Jozef]

A borzalom időszakát éltük meg, amikor Abadon lesújtott ránk. Az addigi gondtalan, kamaszos kitörések egy csapásra tova tűntek, mert bár ott voltam, amikor az angyal ítéletet hirdetett felettünk, valahogy sosem hittem el, hogy ez valósággá is válhat.
Az életem nem volt soha felhőtlen, de ez……..nem volt mérhető semmihez. Mivel a tűz szinte mindent felperzselt, vagy súlyosan megrongált a Katedrálison kívül, valamiért ez súlyos lelkiismeret furdalásként telepedett a szívemre, mintha ez nem lenne igazságos.
De szerencsére ez a lelki válság nem telepedhetett rám, hiszen annyi feladat, annyi segíteni való akadt, hogy szinte minden percem be volt osztva és késő esténként holt fáradtan zuhantam be az ágyamba, néha még arra sem szánva időt, hogy levetkőzzem.
Mikor már a saját szagom is zavart, kénytelen voltam korán reggel a kútnál nekiállni kimosni a gönceimet, így a hajnali csípős levegőn egy szál alsóban vacogva sikáltam ki a zekémet, a nadrágomat és a köntösömet, hogy a reggelit ne késsem le, amikor egy fiatal novicius sietett oda hozzám.
- Jozef novícius!
- Igen? Mi van?
- Ma a Szent Brünhilda kolostorhoz kell menned, ezt üzente a rendfőnök atya. Ott most elkél pár segítő kéz.
- Itt is van munka elég, Miért pont én? Miért mindig én vagyok kipécézve – morrantam fel és közben összekoccantak a fogaim.
Na de nem, nem fogok itt cseverészni, mikor idefagyok. Különben is a Brünhildában legalább nem mogorva atyákkal kell lennem egész nap. Talán van ott pár csinos apáca is!
~ Jozef! El fogsz kárhozni egyszer! ~ tromfoltam le magam rögtön, de azért a gondolat kissé felmelegített, így gyorsan felrohantam a cellámba, kiteregettem a vizes gúnyákat és felöltöztem a tartalékba, amit az utazásokhoz használtam: Bőrrel erősített nadrág, vászon ing, erős vászon mellény.
Valószínűleg a nővéreknél fizikai munka kell majd, így nem öltöztem túl, talán az idő is megkegyelmez már nekünk és még inkább izzadni is fogok.
Most már lelkesebben indultam a Szent Brünhilda kolostorhoz.
Nem én voltam az egyetlen, aki a megsérült tetőszerkezet felújításához nyújtott segítséget.
Nem nagyon ismertem a nővérek rangsorolását, de mikor megérkeztem egy idősebb nővér, két középkorú ács mellé osztott be.
Délutánra már minden izmom sajgott és már elegem volt a sok szálkából is nem csak a tenyeremben, hanem a vállamban is, mert addigra már megszabadultam a mellénytől és az ing is csapzottan állt rajtam, engedetlen fürtjeim meg aztán tényleg szerteszét álltak.
- Jozef! – kiáltotta oda Karl, az egyik ács. – Hozd fel azt a kalapácsot. – intett az egyik farakáson pihenő szerszám felé.
~ Azt a……….Hát nem most másztam le azon a nyomorult létrán, most meg menjek vissza, mikor már remegnek a lábaim! ~ puffogtam és megragadtam a kalapács nyelét, miközben a létra alján felnéztem a dolgozó emberekre.
- Karl! Kapd el! – kiáltottam fel és emeltem is a szerszámot.
- Nee……ne dobd.... - hörrent fel a férfi, de én már nem akartam megint felmászni mikor meg is spórolhattam magamnak és természetesen dobtam.
A kalapács szép ívben repült az ács felé, de aztán az épp az előbb felhelyezett lécben megpattant és mielőtt még csak egyet pisloghattam is volna, már csak a közeledését láttam, aztán éles fájdalmat éreztem, amit felváltott a jótékony sötétség.

Szinte már el sem hittem, hogy valaha megkezdődnek a munkálatok. Már kezdtem megszokni, hogy a kolostor, ami az elmúlt években az otthonom volt romos lett és huzatos a félig hiányzó tetőtől és néhány leomlott faltól, hogy majd lassan, talán évtizedek alatt kőről kőre rendbehozzuk, de már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt. Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy a sárkány után már semmi sem volt olyan, mint előtte, és nem is lehetett. Mélyen hittem benne, hogy okkal jött el, hogy számot vessünk magunkkal és felhagyjunk az Úrnak nem tetsző cselekedetekkel.
Szépen hangzott… A gyakorlat viszont merőben más volt. A tűz után, a hamu alatt a búza csírázni kezdett, az eső feláztatta a földet (és jobb, ha nem említjük azt a hatalmas rohanást, amikor a különböző kódexeket és feljegyzéseket lóhalálában csomagoltuk össze és vittük le a pincébe, hogy a lyukakon befolyó víz ne tegyen kárt bennük), és megérkeztek a munkások is, hogy visszaállítsák a kolostor régi fényét. Vagy legalább teljesen használhatóvá tegyék az épületet.
Jórészt az Egyház emberei voltak, de bőven láttam ismerős arcokat, olyanokat, akiket egykor ápoltunk, vagy súlyos sérülésekből és betegségekből segítettünk nekik felépíteni. Volt olyan nővér, akinek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, és hálát adtunk Istennek, hogy megmutatta: létezett még hála és emberi jóság. Talán ez volt az, ami miatt végül megkegyelmezett a világnak. Mi pedig mi mást tehettünk volna, azon kívül, ami erőnkből telt? Nem tudtuk megmozdítani a hatalmas palánkokat, vagy bokáig érő szoknyában megmászni a tetőt, de nem is engedték.
„Ez férfimunka, nővérek.” - mondták, mi pedig hálásak voltunk, hogy ezt a terhet levették a vállunkról. Ennek ellenére mindent megpróbáltunk megtenni, hogy megkönnyítsük a dolgukat. Engem erre az időre a konyhába osztottak be. A hatalmas kondérban harminc embernek elég ragu rotyogott, a télen levágott három birka közül még maradt kettő, és egy felet belefőztünk, hogy a hús erőt adjon. Szerencsére az éléskamrában volt még, amivel megetethettük őket, és egyikünk sem tette fel a kérdést, hogy ha most mindent odaadunk nekünk mi marad az új termésig. Meg kellett osztanunk, amink volt. Nem számoltam, hányadik paszternákot karikáztam fel a leveshez, amikor egy fiú lihegve rontott be a konyhába.
- Nővérek! Egy fiú megsérült! Valaki jöjjön gyorsan!
A konyhán dolgozó Helga és a másik három nővér egy emberként nézett rám. Nem én voltam a rangidős, sőt, nem is én voltam a legtapasztaltabb gyógyító, nem igazán értettem még az alkímiához, hogy az egyszerű gyógyteákból és füvekből hogyan lesz végül varázslatos bűvital, de nagyon igyekeztem, és úgy tűnt azt, aki szorgosan és odaadóan szolgált, azt megáldotta az Úr is, megajándékozva az Ő szent erejével.
Letettem a konyhakést, és megtöröltem a kezem a kötényembe, majd bólintottam a fiúnak, és kimentem az építési területre.
- Én mondtam neki, hogy ne dobja fel a kalapácsot… - morogta az egyik ács a kisebb seregletben, akik egy ájult sötét tünde fiú köré gyűltek. Egyik íves szemöldököm felszaladt a homlokomra. Láttam már sötét tündét, Carolusburgban, de itt igen különös látványnak számítottak. Utat engedtek nekem, hogy le tudjak guggolni. Úgy tűnt, csak elájult, de a kalapács ütötte sebből szivárgott a vér, bordóra, majd az alvadáskor barnára festve a fehér tincseket.
- Ismeri valaki a fiút? - kérdeztem a körülöttünk állóktól, majd az egyikük jelentkezett, mint valami jó kisdiák.
- Igen nővér, ő Jozef novícius, a katedrálisból!
Novícius… Tehát egy sötét tünde, aki Istent szolgálta. Az Úr útjai kifürkészhetetlennek.
- Segítsenek behozni, kérem…
Ketten fogták meg a kis papnövendéket, és a vezetésemmel a rendházhoz tartozó apró ispotályunk egyikében fektették le. A Szent Brünhilda rend számos ilyen ispotályt működtetett, egyet itt, egyet a katedrálisnál, a legnagyobbat pedig a Fővárosban, de voltak nővéreink kisebb városokban, sőt, még Eichenschildben is.
A többiek visszamentek, így pedig már volt alkalmam közelebbről is megvizsgálni a sebet. Nem volt súlyos, a koponya nem tört be, amiért mind hálát adhattunk, de valószínűnek tartottam, hogy megrepedt. Hoztam vizet, és feloldottam benne néhány port, hogy fertőtleníteni tudjam a sebet, de a haja újra és újra az utamba állt, és a vérzés sem akart elmúlni. A fejbőrön rengeteg nagyobb ér futott, és ettől az apró sebek is elképesztően tudtak vérezni. Felsóhajtottam, majd a tenyerem Jozef fejére helyeztem.
- Mennyei atyám, add kölcsön szent erődet, hogy ez a fiú tovább szoltálhasson téged… - kezdtem bele a gyógyító imába. Igazából fogalmam sem volt, egy sötét tündére hogyan hat a szentség. Elméletileg nem égette őket, mint a vámpírokat (különben ez a fiú sem lehetett volna pap), de nem voltam benne biztos, hogy nem okozok-e vele fájdalmat neki…

Először a hangok kezdtek visszatérni, vagyis ütemes dobolás vagy valamiféle lüktetés, ami lassan vette át a hatalmat az agyamban és ez kezdte beindítani a gondolataimat is. Igaz ez fájdalommal járt, ami először majdnem megfutamított, hogy maradjak a jóleső sötétségben, de makacs természetem végül felül kerekedett ebben a játszmában is. Így lüktetés ide, vagy oda kényszerítettem magam, hogy próbáljak rájönni mi van velem.
Az egyre élesedő fájdalom forrása a homlokom vagy a fejem búbja lehetett, de mielőtt erőlködni kezdtem volna, hogy rájöjjek ennek okára, valami hideg és csípős simított végig a fájdalom forrásán, amitől nyöszörögni kezdtem, mert jó lett volna megszabadulni tőle, de úgy éreztem, hogy nem tudok megmozdulni sem. Ettől kitört a káosz a fejemben és képtelen voltam egy épkézláb gondolatot is kipréselni magamból. Talán fogságba estem és lekötöztek, vagy harcoltam és valami leszorít, ami megakadályozza a mozgásomat.
De azt már éreztem, hogy nem a földön fekszem és már csak az volt hátra, hogy kinyissam a szemem és végre kiderítsem hol vagyok és miért, de a szemhéjam olyan nehéz volt, mintha ólomból lett volna.
Ekkor egy puha és meleg kéz érintését éreztem meg ott, ahol az előbb még égető érzés okozott kellemetlenséget. Lágy, dallamos hang jutott el a fülemhez és most már nem okozott nehézséget megértenem, hogy valaki imádkozik mellettem.
~ Mégis csak megsérülhettem? És ilyen súlyos? És kié lehet ez a kedves, csengő hang? ~
Akárki is volt az a kezét szilárdan a fájdalom forrásán tartotta, ami először enyhítette az csípés fájdalmát, de aztán kellemetlen szúró érzés váltotta fel, ami tenyere forróságával arányosan egyre intenzívebb lett, ami terjedni kezdett testem minden tája felé.
Ennek következtében azt először észre sem vettem, hogy a kopácsolás megszűnt a fejemben, mert mocorogni kezdtem, hogy a szúrás elmúljon, majd hirtelen az ólmosság eltűnt a szemeimről és tágra nyílt pupillám egy fölém hajló gyönyörű angyal arcát pillantotta meg maga előtt.
- Meghaltam? A mennyben vagyok? – szaladt ki a számon, amit szokásomhoz híven sosem tudok kordában tartani. – Te vagy az őrangyalom? - néztem rá rajongó tekintettel.
És bár szívesen éltem volna még az életemet, ha ilyen társaságom lehet a mennyországban, akkor annyira nem is bántam, hogy földi létemet elhagytam.

A sötétszürke vonások fájdalmas grimaszba torzultak, a kicserepesedett ajkakat egy halk nyögés hagyta el. Jozef határozottan ébredezett az ájulásból, ami részben jó volt, hiszen azt jelentette, hogy nem sérült meg szemnek nem látható módokon, ám az én dolgom még mindig könnyebb volt, hogyha eszméletlen beteget gyógyítottam. Nem okozhattam nekik fájdalmat, nem nyöszörögtek kínok között, és nem tettek fel kérdéseket…. Bár így én sem kérdezhettem semmit, ami esetleg fontos lett volna. Az ájultak egy másik, álomvilágban, vagy puha, fekete sötétségben lebegtek erre az időre, és nem kellett foglalkozniuk semmivel.
Szerencsére az imát be tudtam fejezni, és mire elhangzott az „ámen”, addigra nyoma sem volt a sebnek a fehér tincsek között, csupán az alvadt vért kellett majd kimosni belőle. Reméltem, hogy ezek után nem lesz senki, aki leesik a tetőről, vagy odaszögeli a kezét a gerendához… De ha mégis, hát azokat is ugyanígy meg fogjuk gyógyítani, én és a többiek.
Jozef lassan nyitotta ki a szemét, és emelte rám rubinvörös tekintetét, hogy találkozhasson az én kékjeimmel. Angyal… Szerettem volna keserűen felhorkantani. Nem ő volt az első, se nem az utolsó, aki annak látott a betegágya mellett, pedig nemrég kiderült, hogy egy valódi angyal cseppet sem tűnt sem embernek sem barátságosnak. Persze ki tudja hány féle angyal volt a mennyekben? Lehetett közöttük hatalmas szörnyeteg, mint a sárkány volt, tűnhettek apró gyermekeknek, vagy fénylő páncélú harcosoknak, mint Szent Mihály arkangyal… Talán volt közöttük hozzám hasonlatos is.
- Még nem, Jozef novícius. - mosolyogtam rá türelmesen. - Az Úrnak még tervei vannak veled, így a kalapács csak megrepesztette a koponyád, nem törte be, most a Szent Brünhilda kolostor egyik ispotályában vagy. Az én nevem Gloria nővér.
Mindig ugyan azokat kérdezték. Hol vannak, mi történt velük és ki vagyok én, ezért megkönnyítettem a dolgát és előre válaszoltam neki minderre. Kicsit közelebb hajoltam, és még egyszer tüzetesen megnéztem a seb helyét. Elégedetten mosolyodtam el.
- Teljesen begyógyult, de kérlek még ne ugorj fel… Csak a sebet tüntettem el, de agyrázkódásod még lehet. - dőltem hátra, de ugrásra készen, hogy esetleg visszanyomjam az ágyra, ha nagyon ugrálni akart.

Egyelőre minden töprengő gondolat kicsusszant a fejemből, ahogy azokat a csodás kék szemeket meglátom. Valahogy természetes, hogy az ébredésem előtti történések hiánya és a fájdalmas emlékek azt juttatják elsőre eszembe, amit szinte gyermekkorom óta a fejembe véstek nap, mint nap.
De egy pillanatra azért átsuhannak rajtam némi kétségek, mert úgy rémlett, hogy akármennyire igyekeztem korábban, mégsem voltam az, akit csak úgy minden kérdés és hezitálás nélkül Szent Péter átengedne a mennyek kapuján.
Tényleg…..biztos, hogy a sötét elfeket beengedik? Ezen még sosem gondolkoztam.
De közben az aggódva fölém hajoló lány elmosolyodik és beszélni kezd, amire nem árt odafigyelnem, bár a mondandója első része valahogy mégis az erősíti meg először, hogy meghaltam, hiszen tudta a nevem és az Urat emlegette, de aztán……….
- Óóóó…a fé….khmm….akarom mondani a végtelen jóságos Úr! Megkímélte ostoba, semmirekellő életemet. – futott arcomba a vér, hogy majdnem elkáromkodtam magam egy nővér jelenlétében, aki volt oly jószívű ezek szerint, hogy ápolt és imádkozott értem.
Mikor összehúztam a szemöldököm, hogy emlékezzek a velem történtekre, fájdalom hullámzott át rajtam, amitől viszont kifutott a vér az arcomból és vettem egy mély levegőt, de legalább most már eszembe jutott, hogy mit csináltam.
- Az én hibám volt Gloria nővér! – sóhajtottam boldogtalanul. – A restségem és a felelőtlenségem megint elnyerte a jutalmát.
Szemem tágra nyílt, ahogy egész közel hajolt hozzám, mert hirtelen azt gondoltam, hogy meg akar csó…….
~ JOZEF!!! Neked tényleg baj van az agyaddal! ~
Természetesen csak a sérülésemet vizsgálta meg figyelmes szemekkel, de még zavaromban is eljutott félig-meddig a fülemig, hogy….eltüntette a sebet…..
- Akkor azért volt az a furcsa, szúró érzés. – bukott ki a számon önkéntelenül, mint aki megvilágosodott, de már legszívesebben szájon is vágtam volna magam, mert egyáltalán nem akartam megbántani, mikor ő csak segíteni akart. – De, - könyököltem fel sietve, hogy visszapróbáljam csinálni, - de, egyáltalán ……nem volt annyira rossz és én köszönöm, hogy egyáltalán időt szakí……….Óóóó, istenem, azt……hiszem……hányni ….rosszul……vagyok….- fordult meg velem a világ és a gyomrom tartalma sokkal gyorsabban közeledett a torkom felé, mint, hogy …..
~ Mély levegő Jozef, mély levegő! Nem hányhatod le ezt a kedves nővért!!!! ~
Görcsösen nyeldekeltem és izzadtan fohászkodtam. Végül…..sikerült és erőtlenül hanyatlottam hátra.
- Jól vagyok…..jól vagyok! Bocsánat Gloria nővér. Sosem hallgatok az okos szóra. – mosolyodtam el bocsánatkérően és némileg magyarázkodóan.

Jozef szabadkozása és a zavara határozottan szórakoztatott. A Blumenfeld-birtok lovászára emlékeztetett, aki mindig nagyon igyekezett, hogy amikor Clara hugommal ki akartunk lovagolni a mezőre, akkor a lehető legjobban szerszámozza fel a hátasainkat… És úgy izgult, hogy folyton elszúrta és újra kellett kezdenie. Kegyetlenül kihasználtuk a kamasz zavarát, szándékosan illegettünk magunkat előtte, amiért utána anyám jól össze is szidott minket, főleg engem. Szerencsére már rég kinőttem az ilyen játszadozásokból, és nem is lett volna méltó egy felszentelt apácához.
- Semmi baj. - próbáltam nyugtatni, hogy nem mondott semmi rosszat. Számítottam rá, hogy talán nem lesz neki kellemes. - Az átok nem mindig… - kezdtem volna el magyarázni, amikor láttam, hogy a sötétszürke bőr egészen hamuszínűvé sápadt, talán náluk olyan lehetett ez, mint mikor a betegek elzöldültek. Felpattantam, és ameddig ő harcolt, hogy a gyomrában tartsa annak tartalmát, én gyorsan kerítettem egy tiszta ágytálat és az ölébe tettem. Legalább nem kente össze a ruháját, de még az lett volna a kisebbik gond. Nem akartam belegondolni, mennyire szégyellte volna, ha elhányja magát előttem, de a teste reakcióiról nem tehetett.
- Tessék. Ha ki kell jönnie, akkor jobb, ha kijön. És semmi baj, lehet az is, hogy a varázslat utóhatása. Ne haragudj, lehet, hogy anélkül is meg tudtam volna oldani, egy gyógyító itallal, vagy akár még az sem feltétlenül kellett volna… - beharaptam az ajkam. Mindig azt tanították, hogy csak akkor nyúljak a szent erőkhöz, ha feltétlenül muszáj volt, én viszont hajlamos voltam sokkal súlyosabbnak ítélni egy sérülést, mint valójában volt, és mindig biztosra akartam menni, hogy tökéletesen meggyógyítom a betegeimet. Utólag persze gyakran láttam, hogy nem feltétlenül kellett volna az Úr segítségét kérnem, és már megint túlzásokba estem, lehettem volna alázatosabb, de eddig még úgy tűnt nem hibáztam akkorát, hogy Isten megtagadja tőlem a további segítséget.
- Szóval lehet, hogy mindketten elszúrtuk. Megijedtem, hogy betört a fejed, és túl sok volt a vér ahhoz, hogy jól lássak… - sütöttem le a tekintetem. - Kérsz egy pohár vizet? Kis teát? A leves még fő…
Nem értettem, miért vagyok zavarban. Nem szoktam meg, hogy ennyire kényelmetlenül érezzék magukat a betegeim a társaságomban, és úgy éreztem, kezd átragadni. Meg akartam nyugtatni Jozefet, hogy nincs semmi gond, és csak a saját érdekében kértem, hogy ne legyen izgága, de engem az se zavart volna, ha lehányja a ruhámat, vagy összevérez, vagy bármi ilyesmi.
- És természetes, hogy segítünk… Hiszen azért dolgozol te is, hogy rendbe hozd az otthonunk.

Már attól is borzasztó ostobának éreztem magam, hogy itt kell engem egy nővérnek ápolnia és ráadásul tudja, hogy a saját bénaságom volt az oka, hogy majdnem sikerült betörnöm azt a konok fejem. Persze nem ez lett volna az első sérülésem, amit vagy én magam okoztam a hebrencskedésemmel, vagy azok a fiúk, akik rajtam próbálgatták ökleiket és otromba tréfáikat, mert én lógtam ki a legjobban a sorból.
Azonban azt még elképzelni sem akartam, hogy az ebédemet épp e jóságos nővér előtt ürítsem a földre, ha egyáltalán sikerült addigra annyira felkecmeregni, hogy ne az ágyat vagy a ruhámat tiszteljem meg vele.
A verejték végigszánkázott a halántékomon, mire sikerült visszatuszkolnom a görcsös érzést a nyelőcsövemből a gyomromba és kissé megkönnyebbülve vettem pár mély lélegzetet.
Egy mélyebb tál ekkorra már a takarómon volt, hála Gloria nővér gyors reakciójának, de bőszen reméltem, hogy nem lesz rá már szükség.
- Óóó, ne szabadkozzon nővér, ez ne hiszem, hogy a mágiával volt összefüggésben, valószínűleg megint az én hibám volt, hiszen szólt, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, én meg elszédültem, ahogy az előbb fel akartam ülni.
Még csak az kellett volna, hogy azt gondolja, hogy rosszat tett nekem, pedig még ilyen gyorsan soha nem gyógyított meg senki, már alig éreztem valamit a fejem kóválygásán kívül.
- Örülök, hogy nem kell egy kötéssel a fejemen visszatérnem a rendházba, mert akkor azt is el kéne mondanom, hogy mi történt és akkor az lenne a minimum büntetésem, hogy nem jöhetek ide többet, amit nagyon sajnálnék, mert ez sokkal érdekesebb, mint a rendházi feladataim ~ ami legtöbbször takarításból és mosogatásból áll, mert sosem férek a bőrömbe ~.
Na persze, ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Azt a ki kellemetlenséget bőven megérte. – bizonygattam.
Most, hogy a szédülésem kissé alábbhagyott, már jobban meg tudtam nézni a nővért, aki nagyon fiatal volt még, talán velem egykorú.
Szőke, dús haja, és szinte világító kék, kissé vágott szeme, nagyon egyedivé és angyalivá tette az arcát és mikor kissé oldalra fordult, megláttam kissé csúcsosabb fülét is. Ő is félvér lenne, hiszen egyebekben teljesen embernek tűnt.
Ám ha az is volt, mivel valamelyik őse erdei elf lehetett, messze nem kellett azokkal az előítéletekkel megküzdeni valószínűleg, mint nekem
- Igen, köszönöm, ha nem nagy fáradtság, egy kis teát kérnék. És köszönöm, hogy ezt mondod, ám azt gondolom, lehet, hogy inkább örülnek, hogy nem a Katedrálisnál rontom a levegőt. Pedig mostanában nem csináltam semmit. Csak akkor lélegeznek fel, ha Norven atya rajtam tartja a szemét vagy épp el tudnak küldeni, mint most is, hogy máshol „lábatlankodjak”. – húztam el a szám.
Ezt majdnem egyszuszra daráltam el. Ahogy egyre jobban éreztem magam, úgy jött vissza a beszélőkém.
- És te Gloria nővér? Jól érzed itt magad? Nagyon tehetséges vagy ilyen fiatalon. Már nem is érzek semmit. – tapogatom meg a sérülés hűlt helyét, bár a vér kezdi összetapasztani a mindig szanaszét álló hajam.

Egy következtetést azonnal le tudtam vonni: a fiú rengeteget beszélt. Ritkán lehetett találkozni ilyen őszinteséggel, ekkora nyíltsággal még a papok között is, és ez kölcsönzött Jozefnek egy olyan naív kisugárzást, ami már csak a gyermekekre volt jellemző. De nem azt mondja Krisztus, hogy akik olyanná lesznek ismét, mint a gyermekek, szelídek és kedvesek, azok jutnak be a mennyek országába? Sok papot mondanak előítéletesnek, főleg itt északon. Az inkvizíció nem tesz fel sok kérdést, mielőtt máglyára vetne egy démont vagy egy boszorkányt, az Ordo Malleus még kevesebbet, és sokszor a vámpírok is hasonló módon végzik. Mindenki gyanús, aki nem olyan mint ők, és méginkább azok, akik valamilyen módon magukon viselik az Úr átkát. S lám, pont egy sötét tünde lelke mutatkozik a majdnem fekete bőre alatt olyannak, mint amilyennek a Teremtő látni szeretne minket.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy senki sem olyan valójában, mint amilyennek mutatta magát. Még én sem, hiszen bár kevesen, de voltak, akik tudták, hogy messze nem csak Isten iránti szeretetemből vonultam zárdába, és bár igyekeztem maradéktalanul ellátni a feladataimat és buzgón imádkozni, még magam sem tudtam mennyi ebből valóban őszinte, és nem használom-e valójában arra, hogy elaltassam a saját bűntudatomat. A tehetség, amit Jozef is felemlegetett áldásnak tűnt, mégis tudtam, hogy Isten próbára tesz vele, hogy vajon elegendő alázat és szerénység szorult-e belém ahhoz, hogy valóban méltó legyek az erejére. És sokszor, mint most is bebizonyosodott, hogy ezen a próbán hajlamos vagyok újra és újra elbukni, ezeket a bukásokat pedig nagyon jól megmagyarázni magamnak. Isten előtt viszont nem léteztek titkok és magyarázatok, ő egyenesen a szívünkbe látott.
Az elkalandozott gondolataimat igyekeztem visszaterelni a beszélő Jozefhez, aki minden erejével igyekezett megnyugtatni, hogy tényleg segítettem, és ezáltal sikerül elkerülnie a büntetést a szeleburdiságáért.
- Ezek szerint valóban nagyon buzgón követed Krisztus lábnyomát, ha előbb szívesebben vagy ács, mint novícius. - nevettem fel, utalva megváltónk kétkezi munkájára. Ugyanakkor értettem is őt. Valamit megjavítani, alkotni, otthont építeni a legnemesebb és legszentebb munka volt, amit el tudtam képzelni. A teára bólintottam. Nem volt nagy fáradtság, meleg vizem pedig már volt is, így egy perc sem kellett, hogy leöntsem a kamillából és kakukkfűből álló gyógynövénykeveréket, és egy bögrében a fiú elé tegyem.
- Norven atya? - kérdeztem vissza csodálkozva. Sokat hallom a Norven Kather nevet a rendházban, hála a priorisszának, de nem voltam benne biztos, hogy ugyan arra gondoltunk. - Institoris püspökről beszélsz? Tudod-e, hogy ő finanszírozta a rendház felújítását?
Amikor találkoztam vele, már akkor is tudtam, hogy több van mögötte, mint amit mutatott magából, de azt álmomban sem hittem volna, hogy egy sötét tünde novícius támogatója lenne, főleg hogy mégiscsak a Sacra Institutio püspöke volt. Az az ember volt az eddigi legnagyobb rejtély, amivel valaha találkoztam.
Jozef kérdése viszont őszintén meglepett. Még senki sem kérdezte, hogy jól érzem-e magam a rendben, hiszem Isten szolgálata nem arra való, hogy közben feltétlenül jól érezzük magunkat. Mit lehetett válaszolni erre a kérdésre egyáltalán? Belegondolva nem volt rossz sorom itt. Sokat dolgoztam, de ennek inkább örültem, a munkán kívüli időmet pedig imádság és olvasás töltötte ki, ahogy mindenki másnak.
- Nem igazán értem a kérdésed. - kezdtem óvatosan. - Jó sorom van a kolostorban, dolgozunk, imádkozunk… Bár az angyal tüze óta éjt nappallá téve dolgoztunk a sebesültek ellátásán, szerencsére, mint ahogy most te is megtapasztalhattad, Isten velünk van és vezeti a kezünk.
Visszagondolva a saját mondataimra, rettenetesen hangoztak. Közhely volt mind, de képtelen voltam többet vagy személyesebbet kipréselni magamból.

A szokásos szószátyárságom előjön, ahogy egyre jobban leszek és csak arra figyelek fel, hogy a nővér csendes derűvel hallgat. Olyan gyorsan hallgatok el, hogy majdnem elharapom a nyelvem, mert nem akarom, hogy azt higgye csak egy nagyszájú kölyök vagyok, azt meg főleg nem, hogy ezt másnak is elmondja, mert az biztos, hogy akkor eljut Norven püspök fülébe, ha már így is pár pletykás nem kürtölte szét.
Nyugtalan gondolataimból Gloria nővér rángat ki, aki vidáman felnevet és rájövök, hogy tényleg nem mutattam valami nagy áhítatot, ami akár rossz színben is feltüntethetett volna, de szerencsére úgy látszott nem megrovóan mondta.
- Nem úgy értettem……- vörösödtem el, - csak a felügyelő atya nem olyan megbocsátó, mint itt a nővérek, ha valami zűrbe keveredem. – rántottam meg a vállam végül én is elkuncogva magam.
Megköszöntem a teát és nagyokat fújva a bögrébe, kortyolgattam.
Önkéntelenül az ég felé emeltem a szemem, amikor olyan módon mondta vissza Atyám nevét, ahogy általában mindenki, aki meghallotta.
- Ja, igen, róla. – mondtam megadóan. – És hallottam valami szóbeszédet róla, de nem ezért kerültem ide. De, - körbe néztem, hogy nincs e más is a környéken, aki meghallhatja, - de elárulok neked egy titkot, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek.
Ha eleget tette a kérésemnek, akkor tovább beszéltem.
- Tudod ő nem olyan kőszívű, vagy kegyetlen, mint aminek hiszik. Engem is ő vett a szárnyai alá, amikor mindenki csak a kormost látta bennem. És mikor elszöktem, megkeresett és megmentette az életem.
Talán a lány kedvessége és segítőkészsége, vagy a még ki nem hevert sokk volt az oka, hogy kiteregettem a múltam egy részét, de inkább az is dolgozott bennem, hogy neki is elmondhatom, mennyire félreismerik az atyát.
Bár már másként tekintettem rá azok után, amit az angyal mutatott nekem. Már nem vakhittel követtem volna még a tűzön is át, hanem szeretetből és tiszteletből.
Most rajtam volt a vigyorgás sora, ahogy láthatóan megleptem a kérdésemmel, amire……….sablonos, de kitérő választ adott. Érdekes.
- Persze, ezt én is tudom……de én arra kérdeztem rá, hogy jól érzed-e magad nővérként? Tudom, hogy most nagy szükség van a gyógyításokra, de te nem akarsz …..többet csinálni néha? – néztem el a távolba elrévedve, mintha a jövőmet akarnám firtatni. – Bocsánat Gloria nővér, - kaptam aztán észbe, - nem akartam kényelmetlen kérdést feltenni. – Gondolod, most már felkelhetek? – kezdtem fészkelődni, már így is többet voltam vízszintesbe, mint szerettem volna. – És kérhetek még valamit? – néztem rá zavarban. – Lehet, hogy ne említsd meg az atyák előtt a….történteket? – emeltem a fejemhez a kezem, jelezve, mire gondolok. – Nem azt kérem, hogy hazudj, csak……..ha nem kérdezik, ne említsd….

Halványan elmosolyodtam, ahogy a püspökről beszélt. Nehéz lehetett egy félelmetes ember keze alatt nevelkedni, ugyanakkor, a szemfülesek kiszúrhatják Institoris kemény tekintete mögött a melegséget, hogy ott valami több van egy kegyetlen, már-már lélektelen inkvizítornál. És lám, itt volt ez a különös fiú, Isten talán legfurcsább szolgája mind közül, és pont ő volt az, akinél az igazság rejtőzött. Eddig sem láttam őt rossz embernek, félelmetesnek igen, de nem rossznak, de Jozef csak megerősítette a feltevésem.
- Nem mondom el senkinek, ha nem szeretnéd. A Szent Brünhildánál nem kell bizonygatnod, hogy nincs kőből a szíve. Ő volt az egyetlen, aki kitárta az ajtót, amikor mindenki más becsapta előttünk, ráadásul Corona von Reinburg priorissza különösen kedveli. Még ha úgy is mutatja ki, hogy néha borsot tör az orra alá. - kuncogtam. A rendfőnöknő különcsége sokakt megbotránkoztatott már az egyházban, a nemtörődömsége, hogy még misén is ziláltan jelent meg, hogy szabadszájú volt, de a tehetségét és a hozzáértését soha sem firtatta senki. Ha pedig a művészetek nyelvén beszéltek, akkor tökéletesen megértették egymást a püspökkel. Nem tudom milyen hallgatag szövetség volt ez, de egyértelműen érezhető volt. Erről én igazából nem sokat tudtam. Nem tartoztam a priorissza kedvencei közé, mert már csak attól a haját tépte, amikor meglátta, hogy állt a kezemben az ecset, és a veterán keresztes nővérek közé sem tartoztam, akik a rend gerincét alkották.
Jozef kérdése pedig még ebben a gondolatmenetben is húsba vágott. A szabadkozására először csak megráztam a fejemet. Nem kényelmetlen volt, valójában nem volt semmi titkolni valóm, vagy ami miatt nem akartam válaszolni. Egyszerűen az volt kínos, hogy nem tudtam a válaszokat olyan égető kérdésekre, amikkel egyébként az utolsó utcagyerek is tisztában van.
- Nem kényelmetlen dolgot kérdeztél, csak nehezet. - kezdtem ismét lassan, beszéd közben próbálva összekaparni a gondolataimat. - Főnemesi családból jöttem, és a habos ruhaujjak és a száz alsószoknya világa után megszokni, hogy egy kemény priccsen alszom, hogy egyetlen cipőm van és hogy csöpög a tető elég nehéz. - mosolyodtam el keserűen. Még csak öt éve volt, de mégis mintha az egy egészen másik élet lett volna. - Amennyit itt és most a rendben tudok tenni, vagy amennyit csak a sárkány pusztítása óta tettem több, mint kisasszony-életem egészében. Így valójában el sem tudom képzelni, hogy mi lehetne még ennél is több, vagy ha más, akkor olyan aminek értelme is van.
Végül sikerült megfogalmaznom, amit még magam sem gondoltam át eddig soha. Hogy ez boldoggá tett-e, nem tudtam, de a nővérek szerint az Urat szolgálni, és részesülni a kegyelmében a legnagyobb boldogság volt, ami érhetett bennünket. Egyelőre pedig beértem ezzel, még úgy is, hogy valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ez még kevés. Ez még nem az. Talán velem volt a baj, és az összes csoda ellenére sem volt elég erős a hitem.
Amikor a fiú megkérdezte felülhet-e bólintottam.
- Igen, de lassan. Tényleg lassan! - mondtam szigorúan. - És szerencsédre nem tartozok elszámolással az atyáknak, hogy mivel töltöm a napom. Amit nem tudnak az nem fáj nekik… Meg nekünk sem.
Segítettem neki felülni, majd töltöttem még egy kis teát, hiszen a folyadékbevitel ilyenkor különösen fontos volt. A tapasztalat azt mutatta, hogy hamarabb gyógyulnak a beteget, ha eleget isznak.
- De ha már kényelmetlen kérdések… Megkérdezhetem, hogy szólított meg téged az Úr? Hogy miért döntöttél úgy, hogy neki ajánlod az életed?

Az én szám széle is felkunkorodott, mikor Gloria a megnyugtatásom érdekében megemlítette a priorisszát, akit én magam is láttam Norven atyával, amikor a kápolnát festette ki és igen csak nem mindennapi látvány volt a kissé imbolygó, kapatos nővér, bár ezt soha senki nem mondta volna a szemébe.
Nekem különösen melengető volt látni, hogy azért a Katedrálison belül sem minden tökéletes és nem csak a novíciusok rúghatnak ki a hámból. Igaz Corona von Reinburg priorissza biztos nem kapott pálcát érte.
Fogadott atyám arcáról is le lehetett olvasni – más aki tudott olvasni benne, - hogy bizony neki is kedvére való volt a rendfőnök asszony, a munkájáról pedig mindig ódákat tudott beszélni.
Aztán a kis vidámságot rögtön sikerült a nagy számmal elrontani, amikor olyan személyes dolgot találtam kérdezni, ami talán nem volt a kedvére, de aztán láthatta rajtam a megkönnyebbülést, amikor elkezdett beszélni, bár nyilvánvaló volt, hogy váratlanul érte a kérdés és komolyan is vette, mert elgondolkozott.
Nagy szemeket meresztettem, mikor kiderül, hogy nemes kisasszony volt, nem is kicsit, de mintha ez nem töltötte volna el örömmel, amit nem igazán értettem. Miért rossz, ha valaki gazdag? És miért vállalja, hogy majdnem koldus szegényen éljen?
Értettem, amit mondott, de valahogy még sem. Gyógyítani és segíteni az embereken biztos nagyon jó dolog, ám kétségeim merültek fel, hogy, ha én vagyok a helyében, akkor most itt lennék-e.
De hát tudom, hogy nagyon sokan vannak, akik sokkal elhivatottabbak az Úr szolgálatában, mint én.
Ettől kicsit kényelmetlenül kezdtem érezni magam.
Ahogy engedélyt adott a felülésre meg is tettem, de szófogadóan, mereven, mint aki karót nyelt, nem akartam még egy rosszullétet megkockáztatni.
- Köszönöm! Igaz, amit nem tudnak az nem fáj, főleg nekem nem!– villant meg a szemembe a jókedv, ahogy megígérte, nem árulkodik ügyetlenkedésemről.
A kérdésére megrántottam a vállam. Már nem fájt a dolog, az emlékek már nem okoztak a gyomromban űrt, hiszen sok év telt már el és már egy ideje elköteleztem magam a rend és egy bizonyos személy mellett.
- Nem én terveztem így. Talált gyerek voltam és a családfő egy idő után úgy döntött nem érem meg a hidegvizet és szárazkenyeret, ami a disznók mellett még megmaradt. A faluban ahol lakott, nem örültek egy kormosnak..... - ereszkedett meg önkéntelenül is a vállam. - Még örülhettem is, hogy nem agyonütött, mint egy rühes macskát, hanem vette a fáradtságot és elvitt a rendházba. Igazából az lett az otthonom és csak ezt az életet ismerem, bár igazából csak akkor békéltem meg ezzel, amikor Norven atya „kezelésbe” vett.
Sok minden eszembe jutott, míg Gloria-nak meséltem, főleg a legelső találkozásunk, ami még mindig megborzongatott. Mennyire be voltam tojva! Aztán meg azért borzongtam meg, mert eszembe jutott az első közös vadászat és ajándék. Ez volt, ami leginkább itt tartott-
- Az ő elhivatottsága végül irányt mutatott, ezért tartottam ki. – fejeztem be egy kis mosollyal.
- Elárulod, hogy miért hagytad ott?......Tudod…….a szép ruhákat,….a jólétet? Talán téged megszólított az Úr? – kíváncsiságomat nem tudtam visszafogni és szavaimba egy kis értetlenség is megbújt.
Én nem ismertem mást, de ő………….

Vegyes érzelmek suhantak át Jozef arcán a beszámolómra. Nem tudom, mit gondolhatott eddig az apácákról, hogy honnan jöttünk vagy kik voltunk, mielőtt az egyház kötelékébe kerültünk volna, de úgy tűnt megleptem… Pedig az én történetem mindennapos volt, minden apácarendben. Mondhatni dugig voltak a zárdák kisasszonyokkal, akik házasság elől menekültek, vagy már nem jutott a családjuknak elég pénz az ötödik lány hozományára is. Jöttek persze máshonnan is, voltak, akiket valóban megszólított az Úr, de hogy mennyien lehettek ők valójában, azt nem tudhattam.
Aztán amikor a fiú elkezdett mesélni megértettem. Voltaképpen mindent megértettem vele kapcsolatban, ami eddig nem állt össze. Már tényleg az is csoda volt, hogy egyáltalán befogadták őt, és utána az is, hogy a templomba került, majd hogy a püspök a szárnyai alá vette… Az Úr áldása végig kísérte Jozefet eddigi életén, ebben egészen biztos voltam. Az előéletét nézve pedig azt is megértettem miért nézett rám az imént olyan furcsán. A nyomorból nézve az Egyház is fényűzés volt, az én korábbi életem pedig elképzelhetetlen magasságokat jelenthetett a számára, amire mindenki vágyott… És ez igaz is volt. Mindenki jobb életet akart, a szegények gazdagok akartak lenni a gazdagok meg még gazdagabbak. Kívülről nem látszottak annak az életnek az árnyoldalai, csak azokat nyomasztotta, akik beleszülettek. Az ember, és egyébiránt minden más faj is kapzsi volt, és soha nem egészen elégedett azzal, ami megadatott nekik.
- Nem akartam sebeket feltépni. De így már értem, és köszönöm a nyíltságod.
Ócskának éreztem ezeket a szavakat, de most valóban igaz volt. Számos történetet hallgattam már végig a betegágyak mellett, mert sokszor csak arra vágytak, hogy valakinek beszélhessenek az életükről, ám messze Jozefé volt a legszomorúbb eddig. - Örülök, hogy végül jóra fordultak a dolgok, és hogy Isten végig szemmel tartotta a sorsodat. - mosolyogtam rá végül. Hittem benne, hogy ő is jó helyen van, ahova az Úr szánta, ahogyan engem Magdolna nővér szavai erősítettek meg ebben, mikor kiöntöttem neki a lelkem. Nem is volt annyira rég.
A fiú kérdése pedig egyenesen következett az eddigiekből, így végül nem is ért meglepetésként. Sose tudtam, vajon szégyellnem kellene-e a történetemet… Azt hiszem, a lelkem mélyén szégyelltem, koszosnak és ide nem illőnek tartottam magam miatta, hogy sem akkor, sem azóta nem éreztem azt a bizonyos érintést, azt a jól eső meleg bizonyosságot, aminek el kellett volna töltenie a szolgálat közben. Tettem a dolgom, imádkoztam, ahogy elő volt írva, és hittem is, teljes szívemmel, de ez a hit nem volt igazán személyes. Mióta pedig a sárkány lecsapott mindez a hit és szeretet Isten felé átcsapott egy bizonyítási vágyba, hogy megmutassam neki, nem csak ő érdemes a mi hitünkre, hanem mi is az övére. Lehetetlen küldetés volt, de valahol el kellett kezdeni. Egyesével, egyedi lelkekkel, hiszen, ha egyet meg lehet menteni, meg lehet menteni mindet és talán egész Veroniát is. Ám messzire kalandoztam.
- Mindennek van világos és árnyoldala is. - csóváltam meg a fejem, ezzel előre választ is adva a lényegi kérdésére. - Abban a társadalmi rétegben a lánygyermeknek egy útja van, az pedig a minél előnyösebb házasság, ezzel pedig mind tisztában vagyunk. Ez a szép ruhák, a kényelem és a csillogás ára. Le kell élni az életünket valaki olyannal, akik a szüleink választanak nekünk, puszta érdekből. Rettenetesnek hangzik, de kislány korunk óta erre készítenek fel minket, és hogy utána majd a férjünk mellett helyt álljunk az úri körök intrikáiban. A szüleim a kezemért kaptak egy közepes ajánlatot, amit azonnal el is fogadtak. Nem hibáztatom őket, hogy úgy gondolták, egy féltünde fattyú esetében nem érdemes jobbra várni, az pedig hogy én mit gondolok nem érdekelt senkit. Ugyanakkor ha megszökök, szégyent hoznék a fejükre, és a nevükre, amit soha nem akartam. A nevelőapám jó ember, és én örökké hálás leszek neki azért, hogy elvette az anyám a körülmények ellenére, és a sajátjaként nevelt. Soha nem hoznék szégyent rá azzal, hogy megszökök, az Egyház pedig tökéletes alternatíva volt. Még ők voltak hálásak ezért az igen tiszteletreméltó döntésért, a rend pedig a tekintélyes hozományomért, ami így rájuk szállt. Egyedül a kérőm maradt hoppon. - nevettem fel. - De nem bántam meg. Itt senkit sem érdekel az igazi származásom, és jó érzés, ha olyanért becsülnek amit magamnak vívtam ki. Aki egyszer látja a halálból megmentett ember arcát, azt a hálát, az többé nem tudna visszamenni.
Bő lére eresztettem a történetemet, de úgy éreztem kell a háttér ahhoz, hogy Jozef megérthesse, mi is történt. Az arcát fürkésztem, hogy vajon milyen érzelmek suhannak át rajta. Nagyon kifejező volt, és az, hogy nem kellett gondolkoznom a mögöttes véleményén, kifejezetten nyugtatóan hatott rám.

Ismét megvontam a vállam, bár nem tiszteletlenségből, hanem mert már tényleg nem váltott ki belőlem olyan hevesebb érzelmeket, mint régen. Már nem voltam gyerek, még ha sokan gondolták, hogy nem nőtt be a fejem lágya és volt épp elég időm eltöprengeni azon, hogy mit is nyerhetnék azzal, hogy ha elmegyek, ha a hátam mögött hagyom a sokszor ugyan gyötrelmes, de mégis csak tapasztalattal teli életet.
Armin herceg és Lory hercegné révén megismertem a fajtámat, így már nem kellett kisfiús ábrándokba hajszolni magam, hogy milyen lenn közöttük élni. A szüleim vagy meghaltak, vagy maguktól dobtak el, így az ő hajkurászásuk is a múltam részévé vált, semmit nem változtatott volna valószínűleg az életemen, ha megtudom kik ők. Igazat mondtam Gloria nővérnek, ha nem is könnyen adtam meg magam, ez az élet vált természetessé számomra, több mint egy évtized után, már a képem is megszokták a környéken. Hová akartam volna menni?
- Azt hiszem igazad van nővér. – bólintottam a szavaira, miután ezek a gondoltok átfutottak rajtam. – Bár szeretett néha a fülemnél fogva megrángatn, akár felszentelt követői által is. – vigyorodtam el.
Az biztos, hogy sosem leszek az az igazi fanatikusan ájtatos lélek, de a hit meg van bennem és az is, hogy ne csak imával, hanem tevőlegesen küzdjek érte.
A szédelgésem már elmúlt és kezdtem úgy érezni magam, mint a kalapács és a fejem találkozása előtt, a kíváncsiságom is visszatért, ezért figyelmesen hallgattam Gloria történetét, aki nem tagadta meg tőlem, hogy beavasson abba, miként választotta ezt az életet a világi fényűzés helyett.
Sosem gondoltam bele, hogy a gazdagok élete sem fenékig tejfel, főleg ha még lánynak is születik, de hallva elbeszélését egyre kevésbé furcsállottam a választását. Hiába a pompa, amikor a társadalmi elvárások és a félvérség bélyege kísérti az ember életét. Én aztán meg tudtam érteni min ment keresztül.
És végül én is Norven atya miatt hagytam fel a szökdöséssel és dacos ellenszegülésekkel, bár a kínos tréfák kiagyalásától még nem minden esetben tudtam eltekinteni.
Ha nem is úgy érintette meg az Úr a nővért, ahogy a vallási iratokban szeretnek rá hivatkozni, az biztos, hogy az elhivatottság nem hiányzik belőle és a Rend csak nyert vele, hogy sorai között tudhatja.
- Te nagyon jó ember vagy nővérem. – érintettem meg a kezét barátságosan. – Mert ha a kényszer mutatta is meg ide az utat, az emberek megsegítése a szívedből jön és az Úr bizonyára látja ezt, ezért adja neked hozzá az erejét. Én csak köszönettel tartozom érte. – érintem meg a már jóformán teljesen meggyógyult sebet. – Ha valaha is szükséged van egy lelkes védelmezőre, ne felejtsd el, hogy bármikor a rendelkezésedre állok, csak üzenj Jozef Strandgut novíciusnak, bár talán már nem sokáig leszek az. Előbb vagy utóbb felszentelnek. – szélesedett meg a mosolyom, igaz valószínűleg az atyák addig húzzák ezt, amig csak lehet.
- De azt hiszem nem heverészhetek itt már, mert a végén nem kapok vacsorát. Az, aki nem dolgozik, ne is egyék szólást, van aki szigorúan betartja. – álltam fel és a kinti kopácsolás felé intettem. – Az Úr vigyázza a lépteidet és segítse a munkádat Glória nővér. – köszöntem el tőle és ha nem állított meg, akkor visszatértem a munkához, szívembe fogadva még egy csodás személyt.

Összerezzentem egy picit, amikor barátságosan hozzámért. Nem voltam hozzászokva az ilyesféle érintéshez, az emberekhez akkor nyúltam, ha gyógyítottam őket, a többi nővérrel pedig kifejezetten kerültem a testi kontaktust, és szerencsére ők sem erőltették azt. A kedves szavai viszont kifejezetten jól estek. Emiatt a hála miatt csináltam és… Igen. Azt akartam, hogy jó embernek tartsanak, még ha én magamat nem is feltétlenül tartom annak. Ellenben Jozefnek abban igaza volt, hogy van, aki még saját magunknál is jobban ismert minket. Ahogy a fiú mosolygó arcát néztem, mintha a lelkemet védő falak apró repedésein befolyt volna a Fény, és szépen lassan elkezdte beborogatni a kétségekkel feltépkedett sebeimet. Érdekes, hogy néhány kedves és végtelenül őszinte mondat mi mindent meg tud változtatni!
- Egyszer el fog jönni a felszentelésed napja, és kiváló pap leszel. Az Egyháznak és a világnak ilyen fényes lelkekre van szüksége, mint amilyen a tiéd, ezekben a sötét időkben. - mondtam neki én is búcsúzóul. Nem akartam tovább tartóztatni, hiszen éppen a gyors gyógyulás volt az erőm egyik legnagyobb előnye.
- Ha csak feleannyira vigyázza majd az én lépteimet, mint a tiédet már hálás lehetek. - mosolyogtam rá. - De azért… Egy kicsit próbálj meg magadra is vigyázni.
Búcsút intettem a fiúnak, és amint a kamaszos alakja eltűnt az udvaron nekiálltam rendet rakni.

//köszönöm a játékot!//

Ez egy rendkívül aranyos játéknak indult aztán egy igen komoly, mégis valami érdekes módon ilyen állandó boldogságtól körbelengett eszmefuttatás lett. Érdekes volt látni a két karkater hozzáállását az egyházi pályához, főképp hogy voltaképpen mennyire hasonlóak a teljesen ellentétes háttér ellenére is.

Mindkettőtök jutalma 100 TP