[Magánjáték] Atyáink vétke megbocsáttatik?

Az angyallal történt találkozás egy olyan élmény volt, ami igen csak mély nyomokat hagyott bennem. Miután kijutottam a barlangból azt hittem a nehezén túl vagyok, de ez nem volt igaz és ez több feszültséggel telt nap után kezdett rajtam megmutatkozni.
A pimaszos vigyor elhalt az arcomról és sokkal mogorvább lettem, a szokatlan csendesség sem volt rám jellemző. A tanulás sem ment, figyelmem elkalandozott. Eddig sem álltak tőlem messze a mások kárára elkövetett csínyek, de most ezek helyett durva vitákba keveredtem és több megrovást és pálcát kaptam, mint az utóbbi évben összesen.
Én magam sem tudtam mi bajom, csak azt éreztem, hogy nem bírok a bőrömben maradni, mintha valami viszketegség kapott volna el.
Egy valami volt csak, ami valamelyest féken tartott és ez a Norven atyával való éves megmérkőzés volt, a kardpárbaj, ami már hagyománnyá vált. Mindig nagyon vártam és sokat gyakoroltam rá, mert minden alkalommal azt gondoltam: na most! Most én fogok győzni! De eddig nem sikerült, jó, ha pár ütésváltás erejéig kitartottam, igaz egyre hosszabb volt ez az idő, de minden alkalommal a vereségemmel végződött.
Most még jobban vártam ezt az alkalmat és soha jobban nem voltam benne biztos, hogy most megfogom, hiszen előző nap törekké aprítottam a gyakorló szalmabábut, míg a felügyelő atya egy kijózanító nyaklevessel meg nem állított.
~ Még gyakorolni sem lehet! ~ fortyogtam magamban, miközben az utolsó tányérokat mostam el a kihalt konyhában.
A megmérettetés feszültsége nem hagyott aludni, pedig tudtam, hogy jobb lenne kipihenten kiállni az atya ellen, hogy a legjobb formámat hozzam.
Aznap reggel ragyogó napsütés árasztotta el a gyakorló udvart, ezért csak egy vászoninget húztam a szövetnadrág mellé, majd leellenőriztem makulátlan kardomat és aztán őrülten dobogó szívvel – ami minden alkalommal így volt – lesétáltam a pályára, ott várakoztam.
Tudtam, hogy akármennyi teendője is van az atyának, ezt a napot sosem véti el, viszont már nézőközönségünk alig akadt, hiszen senki nem volt kíváncsi az újra és újra elszenvedett vereségemre, már fogadásokat sem kötöttek titokban.
Ettől függetlenül mégis idegesebb voltam a kelleténél. Ide-oda járkáltam, amíg vártam és egyre mérgesebb lettem magamra.
- Olyan sokat gyakoroltam, hogy ma biztos én leszek a győztes. Különben is miért kéne idegesnek lennem azért mert vele vívok meg, nem is akkora szám ez. – dünnyögtem magamban egészen, amíg meg nem láttam közeledni.
Gondolataimban azonnal felmerült, amit Anaiel mutatott róla és ez vörösebbre festette az arcomon a bőrt, még ha ez messziről nem is látszott vagy betudható volt az izgatottságomnak.
Nagyot nyeltem és megpróbáltam elhessegetni ezt az emléket, mert még nem tudtam mit kezdjek vele, ezért inkább megforgattam az egykezes kardot magam előtt, hogy látszólag bemelegítsem a csuklómat.
- Dicsértessék atyám! Szép reggel ez a győzelemre! - szólaltam meg kissé rekedten.

A mai nap a fiamé.
Már amikor kiharcolta magának a kiváltságot, hogy megmérkőzhessen velem, akkor is biztos voltam benne, hogy soha nem fog elfelejteni megjelenni majd: Jozef hajlamos dolgokat már-már vallásos odaadással kezelni, és ebben az ünnepélyességre való hajlamában sokkal inkább üt az emberekre, mint a sötételfekre. A lelkesedése is inkább egy emberé - eddig minden egyes évben elvertem rajta a port, és bár időközben megnőtt, ügyessége és ereje pedig sokat fejlődött, tapasztalatnak még mindig igencsak híján van.
Ez ma még elég, hogy ne legyen ellenfél nekem, de mindketten tudjuk, hogy a mérleg nyelve előbb-utóbb át fog billenni.

Ingujjban vágok át a néptelen udvaron; sextára harangoznak, a Katedrális legtöbb lakója éppen a refektóriumba vagy a templomba tart, a dolgozók pedig átülnek az árnyékba. A levegő még nem forró, de a Napnak már ereje van: amikor nem felhők úsznak át előtte, hunyorogni kényszeríti az embert.
Messziről látom Jozefet a gyakorlótér homokján: déli napsütéstől koronázott sötét alakja nagyobbnak látszik, mint amikor utoljára láttam. Régi emlék: az elmúlt egy évben már ő sem tartózkodott folyamatosan itthon, s ha láttam is, nem sok időnk akadt beszélgetni. Amikor először láttam, vézna, kicsi kölyök volt, de azóta sok idő telt el, belőle pedig szálfatermetű, vállas férfi lett. Egy kicsit énrám hasonlít, de jó három hüvelyknyivel magasabbra nőtt; mellkasa és válla szélesebb az enyémnél, s csak a tartása kamaszos bizonytalansága mutatja gyerekesebbnek, máskülönben olyan ifjú daliának látszana, mint egy fővárosi lovaskapitány.
Kardot lóbál maga előtt, amikor a közelébe érek: felém fordul és egyből érződik rajta valami különös, kényelmetlen feszültség, amely elüt az elmúlt évek lelkes izgalmától. Ha régen is beszéltem vele, akkor is úgy ismerem a fiút, mint a saját tenyeremet. Azonnal látom, hogy az arcára valami megmagyarázhatatlan, változékony indulat ül ki - mély hangja, ahogy köszönt, egy kissé hamisan cseng.
Félrebillentett fejjel hallgatom, aztán biccentek, az arcát fürkészve.
- Mindörökké ámen, fiam - jegyzem meg félmosollyal. - Elkészültél-e?
Formális kérdés: ha Jozef a fejébe vesz valamit, két perc múlva lélekben már olyannyira készen áll rá, mintha egész addigi életében csak erre gyakorolt volna. Olyan makacsul fogja a a kardját, mint amikor először megengedtem neki, hogy válasszon. Leemelek egyet a gyakorlókardok közül én is, és végigmérem őt az izmos lábától a szokatlanul égő tekintetéig: az, hogy fél szemmel figyeljem, mire készül, már nem elég ellene.
Ő az erősebb.
Használnom kell a fejemet.

~ Nagy levegő! Megtanultad uralni az indulataidat és a szükséges légzéstechnikát, hogy higgadj maradj! ~ figyelmeztetem magam újból és újból, ahogy meglátom a hajszálpontos időben megjelenő atyát.
Ha nem lennék ilyen feszült, bizonyára el is mosolyodnék, ahogy kényelmes tempóban közeledik, mert el tudom képzelni, hogy egy cseppet sem aggódik, teljesen bizonyos magában, hogy ismét elveri rajtam a port. De most nem tudok ezen mosolyogni.
Nem csak azért, mert most már nem vagyok az az izgága kölyök, akit csak a hév vezérelt, az akarat, hogy megmutassa nevelőjének, hogy túlnő rajta, hanem mert – akármennyire is szeretném – nem hagynak nyugodni a fejemben keringő képek és gondolatok.
Míg a gyakorló kardokat tartó állványhoz lép, hogy válasszon egyet közülük én többször is megrázom a fejem, hogy kitisztítsam az agyamat, különben igen csak rövid párbajnak lesznek tanúi, akik épp a pihenő idejüket töltik és néha felénk pislantanak. Persze ez őket nem lepné meg, de én a mai napra terveztem, hogy megfordítom a hagyományt.
Minden amulettem a nyakamban van, mert a Nap különben legyengítene, így is próbálok oldalra helyezkedni, hogy ne tűzzön majd a szemembe, de vagyok annyira lovagias, hogy azt sem akarom, Norven püspök kerüljön ez által hátrányos helyzetbe. Nem ezzel akarok nyerni.
Én csak akkor érzékelem a magasságunkban keletkezett változást, mikor megáll velem szemben. Tényleg régen találkoztunk és nekem nem tűnt fel eddig, hogy közben mennyit nőttem hozzá képest.
Újabb mély levegő, hiszen éreztem, ahogy vörös szeme szinte izzik. Nyugalom!
Ám a természetemet nehéz megszelídíteni, pedig most olyasvalakiről van szó, akire kölyök korom óta felnézek és tisztelek. Utálom, amikor a hangom kicsit megbicsaklik, bár talán nem feltűnően.
- Ennél felkészültebb már nem is lehetnék! – bólintottam és akármennyire feszített már a tettvágy, azért tudtam, hogy illik megköszönnöm, hogy nem felejtette el ezt a napot, még püspöki bokros teendői ellenére sem. – Köszönöm, hogy eljöttél, atyám. – tisztelegtem neki a kardommal. – Kezdhetjük? – Emeltem magam elé a pengét, ami már majdnem önálló életre kelt a kezemben.
Éreztem, ahogy a fokozott izgalom szétáramlik a testemben és az erő szinte szétvetett.
Ha azt mondta vagy jelezte készen van, már meg is indultam felé, hogy intenzív, erőteljes csapásokkal kényszerítsem védekezésre. Több volt ebben a támadásban puszta „gyakorlásnál”, valószínű, hogy ha elérem komoly sebeket tépett volna rajta.
Arcomon komoly elhatározást és koncentrációt láthatott, ha volt ideje rám nézni , de a szememben megbántottság és vád lángja lobogott.
- Ma……Én…..Győzni…..Jöttem! – tettem hozzá, minden csapáshoz összeszorított fogakkal.

Magamban elmosolyodom, ahogy oldalt helyezkedik a Napnak.
A saját kárán tanulhatta meg, hogy az én bevett módszereim közé tartozik a fénynek háttal fordulni; aki nem ocsúdik időben, annak jelentős hátránnyal kell számolnia. Ő könyörületesebb nálam; ha elfogadom a helyzetét és hozzá igazodom, akkor sem fog káprázni a szemem.
Kíváncsi vagyok, az évek múlásával megtartja-e ezt a könyörületességét.
Az arcán feszült figyelem ül, megmerevítve amúgy is éles vonásait, de nem ez az, ami furcsának hat. Nem ez az egyetlen dolog, amely lerí a képéről, hanem valami sokkal nyersebb, forróbban izzó érzelem – harag? félelem? nem tudom eldönteni.
És van más is. Nem ez a meghatározhatatlan indulat, hanem amögött még valami.
Biccentek, enyhe hunyorgással tanulmányozva a görcsös feszültségről árulkodó vállát és nyakát. A mosolyom eltűnt, a kutakodó figyelmesség kifejezésének adva át a helyét.
- Ne köszönd – szólok nyugodt hangon. – Kiérdemelted.

A kérdésére bólintás a felelet, de még vissza sem emeltem az állam, és a fiú már előttem van: olyan erővel sújt le, mintha tüzelőt hasogatna. Meglepetten táncolok hátra a közvetlen közeléből, felrántva a kezem fegyverestül, hogy a gyakorlópenge csapását elhárítsam: az acélok nagyot csattannak egymáson, s az ütés erejét az ízületeimben érzem.
Jozeftől, ahogy minden edzőpartnere, magam is megszoktam, hogy tántoríthatatlanul nyomul előre, ilyen őrjöngő vadságot azonban még sohasem tanúsított. Olyan ádázul támad, mintha a fejemet akarná venni, és nekem minden fürgeségemre szükségem van, ha nem akarom az ütései teljes erejét felfogni minden egyes mozdulattal.
Öt perce sem kezdtük el, és már érzem az első verítékcseppet leszaladni az oldalamon.
Megütközve pillantok rá, amikor van egy szívdobbanásnyi időm levegőt venni: vonásain zabolátlan düh honol, haragos vörös szemei mintha nem is engem látnának, hanem a patás Ördögöt.
- Ma… Én… Győzni… Jöttem! – vicsorogja, fémesőt zúdítva rám minden egyes lépéssel.

Megmagyarázhatatlan dühe gépiessé teszi, a légzését figyelve érzem a támadásai ütemét a levegőben és felveszem a diktált ritmust, együtt mozogva ővele. Kitérek, aztán megint; hárított csapásai túl nagy terhet rónak a csuklómra, így legtöbbször hagyom, hogy a saját kardom élén csússzon meg az övé.
Hagynom kell, hogy kifárassza magát. Ő az erősebb, de a fürgébb még mindig én vagyok.
Fegyelmeznem kell magam, hogy ne vágjak vissza neki; aki dühös, minden alkalmat megragad, hogy táplálja a haragját, új és új erőt merítve belőle.
Akármi is a gondja, majd én megtanítom neki, hogy rossz ötlet arra bíznia magát.

Most már magamra is mérges vagyok, mert látom az atyán, hogy valami felkeltette velem kapcsolatban a figyelmét. A szemei kicsit összeszűkülnek és fürkésző pillantása szinte a vesémbe lát. Nem hiába olyan jó inkvizítor én meg ostobán nem tudom visszafogni az érzelmeimet, bár azt nem tudhatja, hogy mi az igazi bajom, gondolhatja azt is, hogy a mai párbaj miatt vagyok ideges.
Aztán minden eddigi visszatartott feszültség kirobban belőlem, épp csak megvárva, hogy nyugtázza, felkészült, de aztán máris nekiugrom.
Megvillan a szemem, ahogy hátrálni kezd, hiszen tudom, hogy megleptem a hevességemmel, de hiába feszül minden erőm egy-egy ütésbe a bennem lévő harag egy cseppet sem enyhül, még úgy sem, hogy látom védekezni kényszerül az atya.
Szinte nem is érzem a karomba nyilalló fájdalmat, amit az erőteljes ütések sorozata ró a csuklóm és a vállam izületeire.
Csak arra koncentrálok, hogy elérjem, hogy megsebezzem és kihirdesse, hogy én győztem, hogy jobb vagyok, hogy már felnőttem és megbízhat bennem……megbízhat………, ahogy én is benne……….
Újból egy lecsúszott ütés, majdnem elvisz a lendület, de még időben korrigálok és rájövök, hogy mire játszik. Ki akar fárasztani és ha így folytatom, be is jön a terve, de nem adom fel. ma nem…..
- Hogy tehetted….ATYA….., hogy tehetted! Láttam! – most oldalról vágok oda. – A saját szemmel láttam! - török ki.
Ha hárította, akkor felülről csapok le.
- Egy férjes asszonnyal…….a TEMPLOMBAN!
A kardlappal, most a lábát próbálom kiütni alóla.
Na tessék! Csak kijött! Pedig nem akartam! De muszáj a tudomására hoznom, hogy tudom, ha most, hát most!

Jozef soha nem volt jó kardforgató.
Persze, rengeteg más elfnél és embernél így is jobb: nem lehet tőle elvitatni, hogy gyors és erős, vagy hogy ügyes és bátor. Ettől azonban még nem lesz jó. Hiányzik belőle az a hidegvérű elemzőkészség és megfigyelésre való hajlam, amely a valódi bajnokokat jellemzi: a jó harcos nem csak kitűnően ért a küzdelemhez, de arra is képes, hogy harc közben megváltoztassa a stílusát az ellenfeléhez igazítva.
A fiúnak szerencséje van: ez a tehetség bennem sincs meg.
Világéletemben tapasztalatból és találékonyságból építkeztem – az, hogy verekedés közben járatni tudom az agyam, mit kellene tennem, pusztán annak a következménye, hogy soha nem szerettem küzdeni.
Én a hatékony, egyenlőtlen és gyors megoldások embere vagyok. A biztosnál is biztosabb sikeré.
A legtöbb esetben azon töprengek, hogyan vethetnék véget egy összecsapásnak minél előbb.
Ez alól talán a Jozeffel vívott küzdelmeim az egyetlen kivételek; ő az, aki többé-kevésbé sportszerű párbajt igényel. Sohasem tudtam rájönni, honnét vette a fejébe, hogy nagy harcos vagyok, akit legyőzni dicsőség lesz, furcsa módon mégsem változott ez a véleménye az évek alatt sem; itt vagyunk hát a gyakorlótér homokján megint, és én összehúzott szemmel, kis ívű mozdulatokkal állom a sarat ellene.
Nem nagyon könnyű.
A lábamat használom a legtöbbet. A felsőtestem kissé oldalvást fordítom felé, hogy a célpontját a lehető legkisebbé tegyem: a vállam nem olyan széles és erős, mint az övé, de szemből a segítségére volna. A szívverésem kezdeti, nem túl gyors ütemét mély lélegzetvételekkel tartom egyenletesen, mintha nem is harcolni, hanem énekelni készülnék; a fiam erőteljes, egyre gyorsuló támadásai a szemén látszanak.
A szemén, amely minden mozdulattal lángot vet.

Aztán ez a tűz kibukik belőle.
Egy pillanatra félrebillentem a fejem, hogy felfogjam, mit mond: ahogy beszél, újult erővel sújt le és nekem oldalra kell rántanom a kardot, hogy ne találjon el a bordáimon. A csapás iszonyú erejét érzem a karomban.
Félrecsavarom magam az útjából. A támadásai szélviharában alig értem, amit mond.
Fölkapom a kardom féloldalasan, hogy elcsúsztassam az övét. A csuklóm úgy fáj, hogy minden ütésnél csillagokat látok.
Döbbenten nézek rá egy pillanatig, amely a harc hevében hosszúnak érződik.
- Mi az ördögről beszélsz? – ráncolom a szemöldököm értetlenül. A légzésemről megfeledkezem, az pedig észrevétlenül felületes, szapora lihegéssé silányul; hátraugrom, de nem elég gyorsan, s a csizmám kemény sarkába akadó kardja egy pillanatra megtántorít.
Az egyensúlyomért küzdve fordulok megint oldalt.
A szívem a tüdőmmel együtt lüktet, most már szaporán. Veríték folyik le az ingem és a nadrágom alatt. A hasamat hidegnek, az izmaimat forrónak érzem.

Mi a fene történhetett Jozeffel, amiről nem tudok? Valami felháborította, de képtelenség, hogy igaz lehessen: idestova huszonkét év telt el, mióta Eschivát utoljára láttam.
Pontosabban szólva két hét. De arról semmit sem tudhat.
És ha mégis… miért keverne ide egy templomot?
Az egésznek semmi értelme.
Megforgatom a kezemben a kardot: átnedvesedett bőrmarkolata nyekereg a mozdulattól, a tenyerem nyersen sajog. A Holtmezei Csata óta nem volt részem komoly vívásban, és az régen volt.
Mi van, ha mégis valami mást tudott meg?
De honnét?
Zavarodottan nézek rá, egy teljes pillanatig megfeledkezve a fegyveres harcról.
- Mi az ördögről beszélsz, Jozef. Valamit láttál a Katedrálisban?
Észre sem veszem, hogy magamat ismétlem.

~ Jozef……össze…..kéne…..szedned…..magad……végy…..példát…..az……atyáról! ~
Az ütésekkel egyidejűleg az értelem halvány nyoma próbálta felütni magát a fejemben, hiszen azért nem volt hiábavaló az a sok gyakorlás, vér, verejték, amit azért volt, hogy jobbá tegyem magam a kard használatában és ne kössem magam csak a buzogányhoz, mint a legtöbb pap.
~ Na és mi mindenben kéne még példát vennem róla? ~ vágtam rá saját gondolataimra, ami újabb vad csapást és pengevonallá szorított ajkakat eredményezett.
Szemem le sem vettem arról a férfiról, akit az angyal vagyis a „lenyomata” által mutatottak ellenére is úgy szerettem, mint soha nem ismert apámat. Igaz Anaiel sem azt akarta elérni, hogy megutáljam, vagy elforduljak tőle, hanem csak, hogy…..ne csodáljam, mint egy tévedhetetlen lényt. Tiszteljem atyámként……..tiszteljem…….
Hiába segített még a harag az emésztetlen titok miatt, azonban egy centivel sem kerültem közelebb az atyához, aki hidegvérűen és látszólag fáradhatatlanul, minden rutinját kihasználva hárította eddig minden próbálkozásomat.
Aztán, bár egyáltalán nem előre elgondolva, mégis kibillentem az egyensúlyából minden tekintetben, mikor kiszakad belőlem az eddig mérgező kelésként növekvő titok és ezzel láthatóan megleptem, ami mindennél jobban bizonyította számomra, hogy igaz a történet.
Persze az is lehetett, hogy pont azért lepődött meg, mert az egész puszta kitaláció, de ez valahogy most fel sem merült bennem. Anaiel előtt ez lett volna az első, de most……..a fordítottja volt igaz.
Egy pillanatra én is megállok, ahogy igyekszik visszanyerni az egyensúlyát, amit az előző mozdulatom és a vádjaim okoztak és izzó szemeim az értetlenül rám pillantó tekintetébe fúrom, ahogy ziháló lélegzettel most már megállíthatatlanul folytatom, mintha egy gát szakadt volna át.
- Nem ördög, hanem éppen, hogy angyal révén és nem, nem ott, de egy templomban láttalak atyám, ahogy épp egy…….nővel kufircoltál az oltár előtt, egy FÉRJES asszonnyal, akinek férje nem messze tőletek bőszen …..imádkozott.
Az utolsó szónál újabb váratlan csapást mérek a válla magasságában, de magam sem értve magamat, még most is a kard tompább felével, mintha
~ Mért védem még mindig? Megérdemelné……megérdemelné! ~ zokogtam befelé, siratva naiv ártatlanságomat, elvesztett szerelmemet……
- Hogy tehetted ezt atyám? Nem értem, hogy nem sújtott le rád az úr, hogy hihetem akkor azt, hogy rám, ránk akkor odafigyel, hogy nekem követnem kell ezt a hitet…..követnem kell……TÉGED!….- kiáltottam egyre homályosabb tekintettel, miközben ismét meglendítettem a kardom, de az a földbe csapódott mellette én meg lihegve görnyedtem rá.

Ahogy megtántorodom, hirtelen megtorpan; egy emberként hagyjuk abba a küzdelmet, énrajtam zavarodottság, őrajta változó indulatok tükröződnek. Az izmaim zsibonganak, a szívem kalapál, a szám száraz - a hátamon és az oldalamon patakokban folyik a veríték. Ha nem állt volna meg, még az is lehet, hogy eltalál... azzal a hévvel, ahogyan eddig támadott, megnézhetném magam. Ehelyett fogvicsorgatva, remegve bámul: az én tekintetemben tükröződő tanácstalanság alighanem csak még tovább bőszíti.

'Egy templomban láttalak egy férjes asszonnyal.'
A szavaira akkorát dobban a szívem, hogy csaknem kiszakad a helyéről. Amit mond, csak igaz lehet, noha a körülmények, amelyeket a szavai sugallnak, minden magyarázatot nélkülöznek. Átfut rajtam a szégyen, ahogy hidegrázás szokott, ha az ember télen fölkel az ágyából éjszaka; küzdök az arcomba igyekvő vér ellen, megfeledkezve arról, hogy a verekedéstől zilált külsőmön amúgy sem látszana meg semmi.
A vonásait figyelem, a vádtól sötét tekintetét; százféle válasz kergeti egymást a fejemben és csak távolról érzékelem a hirtelen ütést, ahogy a gyakorlókard teljes erejéből vállon talál, összenyomva az ízületet a mélyén futó ideggel, hogy egyszerre a nyakamtól az ujjam hegyéig fájdalmasan elzsibbadok. A fogásom enged; a markolatot akkor sem érezném, ha még a kezemben volna. A szemem előtt, Jozef arca körül színpompás fénygörbék élénk gyűrűi lobbannak fel.
Kavargó gyomorral bámulok az isteni ítéletre, amely őbenne öltött testet.

'Nem tudom.'
Ez az a válasz, amely a leginkább felkívánkozik belőlem; ha kimondanám, alighanem a legigazabb feleletem volna életemben. Nem tudom, Jozef: nem tudom, miért őrzött meg az Isten ilyen sokáig, hogy miért hagyja, hogy újra és újra elkövessem ugyanazokat a bűnöket; nem tudom, miért sújtott halállal annyi embert, miközben én az Egyházának ranglétráján emelkedtem egyre feljebb.
És azt sem tudom, miért adott nekem téged ilyen hosszú időre, amikor elhagytam, azután pedig majdnem megölettem a saját fiamat.
Aztán eszembe jut Eschiva, akinek, holott kevesebb a bűne énnálam, a vezeklése mégis súlyosabb; a hiánya úgy fáj, hogy legszívesebben folytatnám a verekedést, számon kérném a kölykön, hogy merészeli a szememre hányni azt a keveset.
Mit tudsz te erről, te senkiházi taknyos!
Mit tudsz énrólam!

- Ki kérte, hogy kövess engem! - kiabálok rá. A szemem mögött forróságot érzek, az ingem a mellemre tapadt a verítéktől. A kezem ökölbe szorítom, hogy ne remegjen, és ha még nálam lenne a kard, most a földre vágnám a lába elé. A vállam, ahol eltalált, élesen sajog, de a legjobban mégis a szívem fáj.
Mit tettem ezekkel az emberekkel?
Nem bírom elviselni a csalódottságát; nem csak őt árultam el, hanem mindent és mindenkit, aki csak fontos volt valaha. A félelem a naptól, amikor majd mind így néznek rám, vaskézzel fojtogat.
Soha életemben nem voltam még ilyen rémült és haragos.
- Nem vagyok szent, sem apostol, aki rászolgált volna! - folytatom dühösen. - Nem vagyok az istenverte példaképed.
A bennem tomboló harag ellenére is keserűséget érzek. A bocsánatát kellene kérnem, de a helyében soha nem bocsátanék meg; a csalódás, amit érez, legalább annyira fáj, mint amennyire az, hogy a saját hibámból veszítem el.
A lábai elé ejtett kardra pillantok a földön. A karom még mindig fáj.
- Te győztél, Jozef. Férfi vagy. Viselkedj is úgy.
Rá is mérgesen fordulok el, de magamra még inkább.
Az ő hibája, hogy ennyire beleélte magát, hogy én valami nagy hős vagyok, akire érdemes felnézni.
Szóltam, hogy ne akarjon olyan lenni, mint én. Sose mondtam, hogy igaza van, amikor értem rajong.
De akkor miért érzem magam ilyen rosszul?
Zsibbadtan vágok át a kerítés felé a szétrúgott homokon, hátra se pillantva.

Most, hogy kirobbant belőlem az eddig fojtogató vád, a belső vívódás, amiről szinte nem is tudtam, annyira igyekeztem elnyomni és magamban megoldani a dolgot, felmenteni a bűnök alól, rájöttem, hogy ez keserítette meg az Anaiellel való találkozás óta az éjszakáimat, ez nyomta rá bélyegét a lelkemre és fúrta egyre mélyebbre magát, mint valami lerázhatatlan, csimpaszkodó féreg.
Az utolsó ütéssel, amit az ernyedten csüngő vállára mértem, ez a tályogként bennem lévő seb kifakadt és most szinte megkönnyebbülten ziháltam fel, bár a válasz, amire vártam, még sok mindent jelenthetett, talán azt is, hogy miként tekintsek újólag az előttem álló férfira.
Őszintén szólva magam sem tudtam, hogy mit szeretnék hallani azok után, amit az angyalmás megmutatott. Beismerést, tagadást, dühöt, önvádat vagy szégyent? Nem tudom………
Azt hiszem lelkem mélyén már elfogadtam a dolgokat és csak …….őszinteséget akartam, hiszen a dühöm jó része azzal az utolsó ütéssel elpárolgott, vele az az erő is, ami lehetővé tette, hogy majd, hogy nem végig hajszoljam a gyakorlópályán.
Várok…….várom a választ a tőle megszokott heves reakciós, de csak tágra nyíló, rám szegeződő tekintetével találkozom, ami még mindig döbbentnek tűnik, aztán mintha több féle érzelem futna át rajta, legutoljára harag, amit bár jól ismerek, de velem szemben ritkán használta.
Végig futnak rajtam az emlékek és az, hogy hiába volt sokszor szigorú, követelő és vasmarkú velem, de sosem volt felém……..haragos.
Tekintetem szinte könyörög, hogy mondjon már valamit, mikor aztán kitör szinte visszahökölök az indulata erejétől, a haragos testbeszédtől.
Most én vagyok az, akit ledöbbentenek a szavai, mintha minden szó egy-egy ütés lenne a mellkasomon.
Hogy mondhat ilyet! Hát ki lehetett volna a példaképem? Ki mentett meg nem csak azoktól, akik sokáig nem tudtak elfogadni egy kormost, hanem még saját magamtól is? Hogy ne csináljak semmi őrültséget, hogy megbékéljek a sorsommal?
És igen, talán rosszul esett, hogy rá kellett jönnöm ős is csak egy esendő ember, de nekem akkor is ő volt az aki apám helyett apám volt.
IGEN! Mindezek ellenére csak most döbbentem rá, hogy nekem csak ez a fontos! Nem a piedeszta, nem a papi esküje, hanem az, ahogy minden hibája ellenére velem bánt, hiszen most is itt van, hogy egy buta kölyök, buta kérésének eleget tegyen!
Lassan enyhült a mellkasomon a nyomás és bár folyt az arcomon a víz, már úgy éreztem meg tudok szólalni ismét.
- Nem! – szóltam utána először halkan, ahogy hátat fordított és menni készült. – NEM! Nem hagyhatsz itt így. Fogd meg a kardod és fejezzük be, ahogy illik. – kiáltottam már hangosan. – Nem ettől fogom férfinek érezni magam, hanem, hogyha úgy is bánsz velem és ha akarod, ha nem, mindig…..MINDIG TE leszel az, akinek meg akarok felelni, ahogy apámnak meg akarnék. – csuklott meg a hangom és annak ellenére, hogy megfogadtam erős leszek, most mégis könnyek csorogtak az arcomon, de nem érdekelt, csak meredtem a hátára.

Nagyon sajnálom, hogy ez végül nem lett befejezve, pedig végig figyelemmel követtem. Érdekes lett volna, ha ez után a harc után végül Nor és Jozef leül megbeszélni az élet dolgait. De sebaj! Egy püspköt elfogyasztottál Jozef, most itt van neked a második Johannes személyében, mert inkvizitor püspökökből sose elég! Persze ha eleged lenne belőlük... hupsz az egy másik énem.

Lezáratlan játékért 100 tp-t tudok megítélni. Reméljük egyszer még viszontlátjuk Nort.