[Dieter&Johannes] Ez is csak üzlet...

Johannes kíváncsian ült a székében. Kezében félig teli pohár, az asztalon pedig egy üveg alig megkezdett vörösbor, valamint egy másik pohár, ez azonban üresen. Az asztal túlsó oldalán szék foglalt helyett, amögött pedig a bejárati ajtó. Az inkvizítor Isabelle lakásában várta leendő megrendelőjét. Merthogy kuncsaftot várt. Maga is elcsodálkozott ezen, eddig sehol nem reklámozta hobbiját – ami az ékszerkészítés és az ahhoz kapcsolatos dolgok voltak – , és beszélni is csak nagyon keveseknek beszélt arról, hogy néha-néha ezzel is foglalkozik. A nő szólt neki, hogy keresik, azt azonban nem tudta megmondani, hogy ki, és azt sem, hogy mit akar, az üzenetből csak az volt az egyértelmű, hogy Johannesre, mint ékszerészre van szüksége. Ahogyan végig gondolta az esetet, egyre kíváncsibb lett: honnan tudott róla? Miért pont őt kereste meg? Vagy egyáltalán ki ez az ember, hogy így megtalálta, és összetudta kötni Isabellel?
Nem bírt ezekkel a kérdésekkel,  a bizonytalanság pedig csak nyugtalanította, így hát nem is elmélkedett rajtuk tovább. Helyette inkább a jelenlegi helyzetét gondolta végig: hazai pályán van. Bármit is akar tőle az idegen – ha ugyan az lesz – , baj esetén nem csak ő mozog otthonosabban a házban, de Isabelle is a szomszéd szobában várja a dolgok fejleményét. Talán kíváncsiságból, talán aggodalomból volt ilyen makacs, de bármennyire próbálta meggyőzni, hogy menjen el addig máshová, ameddig lefolytatja az üzletet, csak arra tudta rávenni, hogy a szomszéd szobában várja ki a végét -  ha nem történik baj. Ha pedig az alkudozás és ajánlgatás közben nem alakulnának jól a dolgok, elég kicsi az esély arra, hogy Johannes kérése bent tartaná a nőt. Vele pedig még az inkvizítor is félt volna egyedül szembeszállni a saját házában: csak az Isten és Isabell tudta, hogy a falakon sorakozó flaskák sokasága milyen mérgeket vagy vegyszereket tartalmazott, a férfi pedig nem volt kíváncsi az egészségre gyakorolt hatásukra – legalábbis nem a saját bőrén.

Épp egy korty borral a számban meredtem az ajtóra, amikor az kitárult. Szerencsém volt, hogy érkeztem lenyelni az italt, mielőtt az agyam felfoghatta volna, amit látok, különben nagy lett volna az esélye, hogy kiköpöm. Tagadhatatlanul egy vámpír állt előttem. Láttam már a fajtájukat eddigi életem során többször is, nem ez lepett meg. A fővárosba viszont csak ritkán merészkedtek, a legtöbbször már csak a hullájukat volt lehetőségem szemügyre venni. Átkozottunk tehát vagy diplomáciai mentességet élvezett, vagy nagyon ügyesen rejtőzködött. Ahogy tekintetem végigfutott rajta, megfogalmaztam a harmadik lehetőséget is önmagamban: egyszerűen legyőzte a támadóit. Kinézete ugyanis zilált volt, és elég volt ránézni, hogy az emberfia megállapítsa róla mennyire szenved. Nem volt ebben semmi meglepődni való, ez volt errefelé a vámpírok sorsa. Ha nem hivatalos személy kapta el őket, akkor az egyszerű emberek tökéletes példáját mutatták be annak, hogy milyen könnyen össze tudnak fogni az ellen, akit együtt utálnak. Az ellenszenvet, amit a városiakból kiválthatott csak tetézte a köpenye. Vörös volt, tehát egyértelműen a Rotmantel családból származott. Nem hiszem, hogy lett volna bárki, aki önszántából vesz magára ekkora bélyeget, hiszen a Rotmanteleket – teljesen érthető okból – még jobban utálták az emberek, mint fajtársaikat. Jómagam sem szívleltem őket különösebben, bár egyik családot sem. Ez alól talán csak Neulanderek élveztek kivételt. Diplomáciai képességük egyszerűen annyira bravúros volt, hogy ahányszor belegondoltam a történeteikbe, csak a csodálat tudott úrrá lenni rajtam. Sokadjára is élvezet olvasni, vagy hallani, amit egy-egy tanácskozás alkalmával képesek kijátszani.
Rotmantel. Ha emlékeim nem csalnak, az emberek kínzásán túl az orvosláshoz értenek kitűnően. Ez kizárja annak a lehetőségét, hogy Isabelle-hez jött volna egy összevarrásra. Ő lenne tehát az akire várok?  Minden bizonnyal. Így már mindjárt más szemmel vizsgáltam. Csak ekkor tűnt fel a furcsa varrásnyom az arcán. Nem tudom meghatározni, hogy pontosan mi az, de mintha két különböző bőr lenne összevarrva. Nyugodtan legeltettem rajta a szememet, nem igazán törődve azzal, hogy mire gondolhat. Időközben ugyanis aggodalmam is eloszlott. A vámpír fáradt volt és sebesült. Ebből több következtetést is levonhattam. Egyrészről nem hiszem, hogy képes lenne huzamosabban harcolni. Másrészről pedig az, hogy ilyen küzdelmekbe keveredett, bizonyította sem túlságosan hatalmas nem lehet, sem társadalmi szinten nem állhat olyan magaslatokban, hogy megtudja akadályozni az csürhe spontán lincselési kísérleteit. Ezekhez, mintegy grátiszként csatlakozott az ütőkártyám: szüksége volt rám. Szüksége volt a tudásomra, a tehetségemre, az ügyességemre. Nem tudom mire, de kellettem neki.
Magabiztosan dőltem hátra a székben. Ő a vendég, ő az, aki akar valamit. Itt az ideje tehát hogy bemutatkozzon, és elmondja mit akar.

Meghajlására felálltam, s az asztalon keresztül nyújtottam kezet neki. Nem csak az illem miatt tettem ezt, de az is érdekelt, hogy a háta mögé rejtett karjai a testbeszédéről árulkodnak, vagy rejtegetni próbál vele valamit. „Tájékoztattak”. Legszívesebben azonnal visszakérdeztem volna, hogy ki tájékoztatta, de korainak éreztem még a kérdést. Ehelyett biccentettem, mikor a nevemet említette. Semmi értelme nem lett volna már titkolóznom.
- Megtalálta. Önben kit tisztelhetek? – tettem fel az evidens kérdést, amennyiben nem viszonozta volna a bemutatkozást. Székembe visszaülve intek neki, hogy foglaljon csak helyet nyugodtan. A házról nem kívántam nyilatkozni: megtudta magát védeni (sőt, volt, aki megvédje), de nem éreztem úgy, hogy jó ötlet lenne mindenféle vámpírokkal megosztanom, hogy itt él a kedvenc hollódoktorom, így ha felteszi a házról a kérdését egyszerűen ignorálom. Úgy döntöttem, átveszem a kezdeményező szerepét.
- Mit kíván rendelni tőlem? – vágtam egyenesen a közepébe. Persze nem hagytam figyelmen kívül, hogy vámpír, de az üzlet az üzlet. Természetesen olyan ajánlattal kell előállnia, ami miatt megéri nem elvitetnem az inkvizícióval, de bízom benne, hogy ezzel ő is tisztában van. Ha pedig nem, az alkudozás során majd tisztázom. A kérdés kerülgetésével sem tétováztam: legyen meg mit akar, aztán ameddig a részleteket beszéljük meg, jöhet a többi.

Szinte érezni lehetett, ahogyan a vámpír mohó és feszült pillantásokat vet a vörösborra. Alig várta, hogy végre ízlelhesse. Ennek ellenére várt, nem kapkodott, fizikailag semmi jelét nem adta annak, hogy nem tudna ellenállni mohóságának – amiért egyébként elnézést is kért.
- Csak nyugodtan. A fájdalom…nagy úr. – nyugtáztam egy apró mosollyal, amit annak vehet aminek akar – részemről annak volt bizonyítéka, hogy ennek a kijelentésnek a valóságát különösen is jól tudom inkvizítorként. Ahogyan részletezni kezdi rendelésének okát és részleteit, székemben hatra dőlve és boromat kortyolgatva jelzem a vámpíron nyugvó pillantásommal, hogy figyelek mondandójára.
Protézisek. A fogalom megvan, pótolni szoktak vele testrészeket, de ennél mélyebben nem értettem az orvosláshoz, nem tudtam miként és hogyan csinálják. Szerencsére a vámpír magyarázattal is kísérte mondandóját, így egy apró bólintással nyugtázhattam kérdését.
Kapok az alkalmon, miszerint akadálytalanul vizsgálhattam szemeimmel sérült kezét. Nem festett túl jól, bár kifejezetten érdekes összhangban volt az arcával. Kíváncsi voltam magának varrta-e össze – ha igen, úgy kifejezetten ügyes lehetett a szakmájában. Gátolt izmok, irritált idegek. Utóbbiról annyit tudtam, hogy ahol sok van, ott érdemes fájdalmat okozni: jobban fogja érezni a célpont - egy öreg inkvizítortól hallottam egyszer, de pontosan azóta se tudtam hova tenni a dolgot. Mindazonáltal nem éreztem úgy, hogy csekély ismereteim akadályoznának az általa kért csont-utánzatok elkészítésében, hiszen azok nagy valószínűséggel nem lehetnek sem kisebbek, sem bonyolultabbak, mint az ékszerek. Ha pedig egy Rotmantel azt mondja, hogy platinával a testében képes lesz élni, akkor én reménykedem benne, hogy igaza van – legalább addig, ameddig tartozását felém letudja.
- Amennyiben tud platinát szerezni, és asszisztál a darabkák elkészítésében azok alakjának pontos körülírásával, úgy kétséget kizáróan el tudom készíteni a kért árut. Mindazonáltal, az ügy kényessége és speciális volta az árat is tükrözni fogja, nem csak annak mennyiségében, hanem mivoltában is.
Most, hogy már teljesen a markomban éreztem mind az üzletet, mind az eddigi kapcsolatunkat, úgy éreztem ideje más kitekintést is tennünk a beszélgetésünkben.
- Mondja csak, doktor úr…milyen érzés az, amikor az orvost gyógyítják, főleg úgy, hogy az illető – már megbocsásson – egy Rotmantel vámpír? – csapok bele egy témába, puszta kíváncsiságból annak irányába, hogy miként fogja fogadni: mind azt, hogy családjáról, vámpír voltáról kérdezem, mind azt, hogy kilépek a pusztán üzleti keretéből a találkozásunknak.

Csöndesen hallgatom végig a férfi szavait, nem reagálva rájuk még akkor sem amikor láthatóan szünetet hagyott, hogy erre lehetőséget teremtsen. Nem volt szándékomban azonban megszólalni, ameddig nem voltam minden információnak a birtokában. Azt sem engedhettem meg magamnak, hogy a vér látványának említésére elmosolyodjam - túl árulkodó lett volna. Vajon mást is tudott rólam, azon túl, hogy ékszerész? A közvetítője lehetetlenség, hogy ennél többet tudjon, ha pedig valamilyen más forrásból jutott volna hozzá, nagy valószínűséggel felhozta volna tárgyalási alapnak. Nem, ennél talán okosabb, nem tette volna meg, nehogy veszélybe sodorja magát, vagy azt, hogy lesz aki elvégezze a feladatot. Az ahogyan az árról beszél, az eddiginél is nyomatékosabbá teszi a munka sürgősségét és nyomatékosságát.
A munka. Biztos voltam benne, hogy eltudom készíteni, hiszen ezzel nagyjából azt mondta, hogy végtelen lehetőségem van újra és újra próbálkozni a platinával, egészen addig, ameddig tökéletes nem lesz.
- Valóban sebezhetetlen lenne? Hisz…olyan sokan halnak meg, akár orvos mellett is, legyen az tehetséges jó. Az, hogy Önt is sebesülve látják, talán jobban emlékezteti őket a halandóságukra. Amihez ugyan tudnék még egy kis időt hozzácsapni egy-egy ügyes kéz által, ám előbb utóbb, úgyis utoléri őket az, ami mindenkit. – kezdek bele egy gondolatmenetbe. Szerettem volna rákérdezni arra, hogy a családja nem e tud segíteni a jelenlegi problémáján (vagy legalább fájdalmát enyhíteni), de túl nagy ugrás lett volna innen. Az mindenesetre, hogy ilyen őszintén válaszolt az előző kérdésemre, bizakodásra adott okot a további beszélgetést illetően. Ideje volt azonban visszatérni az üzletre.
- Kimerem jelenteni, hogy képes vagyok teljesíteni a kérését. Így tehát azt is mondhatom, hogy az üzlet áll. – töltök magamnak újra a borból, majd kínálom meg őt is, miközben beszélek, majd, ha elfogadja, egy koccintással kívánom megpecsételni az alkunkat – a kézfogást érthető okokból inkább hanyagolnám most. Csak miután jelet veszem annak, hogy ő is lezártnak tekinti az alku részleteit, kezdem el felsorolni azt, hogy mit várok tőle. – Három egyszerű kérésem lenne Ön felé, fizetség gyanánt. Mint mondta, Rotmantel, sőt, ha jól értem aktívan gyakorolja is az orvoslás művészetét. Az első kérésem az, hogy adja át tudományát, egy…jó barátomnak – próbálom keresni a megfelelő kifejezést, ám végül úgy döntök most megteszi ez is – Nem kell aggódnia, ő maga is otthonosan mozog ezekben a kérdésekben, sőt, kifejezetten tehetségesnek mondható. Egy azok közül, akiket a köznép hollódoktornak nevez. Ha pedig már felmerült a személye: szíves örömest segít a beavatkozás során felmerülő problémák megoldásában is. Úgy hiszem jól fog jönni egy segítő kéz. – mosolyodom el én is a szóhasználatom leleményességén. – A második kérésem az, hogy bármilyen körülmény között is találkozunk ezután, nem árthat nekem, semmilyen úton vagy módon. Ne vegye rossz néven, mindössze nem tudhatom mit hoz a jövő. Az utolsó pedig mindössze annyi, hogy tartozik nekem egy…mondjuk úgy szívességgel. Egyszer talán majd én is kérek Öntől valamit, és bízva úriember voltában hiszem, hogy amennyiben képes rá, teljesíteni fogja.
Költségesen dolgoztam, ám nem hagyhattam veszendőbe egy ilyen lehetőséget – különben is mesterember voltam, azok már csak ilyenek. Nem mintha olyan lehetetlen lett volna kijátszani ezeket a kéréseket: az utolsó kettőre egyszerűen azt mondhatja majd, hogy nem. Vámpírról volt szó, nem vártam sokat, ám ha már az elsőt teljesíti – amit teljesíteni tud majd minden bizonnyal, hiszen Isabell tisztában lesz azzal, hogy érdemi tudást ad e át neki -, megtérül az üzlet: szívesen adok néhány órát az időmből azért, hogy túléljek egy olyan sérülést, amit kedvenc doktornőm emberi tudásra alapozva képtelen lett volna begyógyítani.

A férfi meglepően értelmesen és logikusan válaszolt arra, amit mondtam (bár mit várunk az okoskodó Rotmantelektől), és nem volt rest a saját véleményét sem belefűzni. Egyáltalán nem tartott tőlem, és az sem viselte meg látszólag, hogy egy város közepén ül és beszélget egy alakkal, akiről csak annyit tud, hogy ékszerész. Érdekes, annak ellenére, hogy vámpír és az életét kockáztatja minden egyes perccel amit itt tölt, nem próbálja rövidre zárni a mondókáját és siettetni az üzletet. Sok dolog állhat ennek a hátterében, ha nem egy Rotmantel lenne, talán még azt is feltételezném, hogy egyszerűen úriember, így azonban képtelen vagyok egyelőre állást foglalni ebben. Mindenesetre folytatom a gondolatmenetet.
- Veszélyes játék ez. Még ha az elején tudja is az orvos, hogy nem mindenható, csak azt hiszik róla, egy idő után talán önmaga is elhiszi. Onnantól pedig nagyon bizony nagyon tud fájni az esés… - utalok itt most csak halványan rá. Nem volt célom az, hogy provokáljam, remélem nem is érem ezt el, mindössze kíváncsi voltam arra, hogyan vélekedik arról, amikor a hazugságot már az is elhiszi, aki hazudta.
A pohár összekoccanásánál végigfutott rajtam a gondolat, hogy ez túl egyszerűen ment. Tisztában voltam azzal, mennyire vágyik a segítségre, és arra is, hogy nem igazán van választása, de ahogyan ő is mondta, ezek a kérések szélsőségesek voltak. Amint elkezdte azonban a kitételeit sorolni, máris láttam, hogy miért: bármennyire is fogalmaztam meg jól a kéréseimet, tudod rajtuk úgy fordítani, hogy csúnyán lekorlátozza azokat az eshetőségeket, amikor teljesítenie kell őket. Ügyesen lavírozott a szavak között úgy, hogy kompromisszum kompromisszum legyen és ne a kéréseimet módosítsa. Kénytelen vagyok tehát bólintani rá. Intelligens volt, meg kell hagynom. Fattyú. Lehet hogy van köze az arcán lévő sebhelyhez? Egyenlőre reakció nélkül hagyom.
- Ezt Ő és Önök ketten majd eldöntik majd. Nem igazán értek sem az orvosláshoz, sem a tanulásának útjához. – ismétlem meg önmagamat, újfent kortyolva a boromból. – Ez esetben, öröm Önnel üzletet kötni. – mosolyodom el.
Szokták mondani, hogy akkor sikeres az üzlet, ha mindkét fél boldogan áll fel az asztaltól, és bármennyire is nem értettem ezzel egyet, be kell vallanom, hogy most így történt. Sem a vámpírnak nem volt oka panaszra – hiszen megkapta, amit akart, és ahogy nézem az elveivel sem kellett szembe mennie érte – , míg jómagam is úgy érzem eleget nyertem az egyességeken.