[Magánjáték] A híd állandó, csak a folyó változik

Ilyenkor, tavasz vége felé már rövidek az éjszakák.
A földet érő napfény ez egyszer - valódi ritkaság - talpon talál engem. Mikor először a szemembe tűz, a határszélen, bizonyos Strafen és Marneberg települések között járok éppen; ez alatt egy rövid és tömzsi, púpos hátú kőhíd értendő. Az építmény első ránézésre is szembetűnő szélessége lehetővé teszi, hogy két ökrös szekér is elférjen rajta egymás mellett, alatta keskeny, megtévesztőn lusta sodrú folyó tart Nyugatnak. Nem nagy folyó; ha van is neve, az engem ezidáig elkerült.

Ámde Strafen és Marneberg nem egyszerű szomszédok. Előbbi Észak, utóbbi Dél fennhatósága alá tartozik. A két királyság a térképnek e pontján karnyújtásnyira sincsen egymástól - olyan közel esnek a maguk oldaláról mindketten a tömzsi kőhídhoz, hogy a két bódéból, amely a Harag Napja előtt a hídpénz szedésére állott imitt és amott, emelt hangon akár társalogni is lehetett egymással, ha az ember bírta az ordítást. Azt mondják, ez néha meg is esett, mert a környéken mindig kiváló volt a bor.
Aztán az a bizonyos nap eltüntette a fából ácsolt bódékat, a házak és melléképületek jelentős részét, a környező erdőt, ligeteket és megművelt földeket pedig feketére perzselte. A híd mindennek ellenére megmaradt. Nyilván azért, mert kőből épült, ám a dolgot a nevenincs folyó mindkét partján élők az Úr jelének vették, s az elmúlt két évben valódi, testvéri összetartásban igyekeztek visszaépíteni lerombolt életüket.
Nagyon jól szolgálja őket ez az elhatározás, gondolom elismeréssel, ahogy a marnebergi oldalon lelépek a híd szürke kőkockáiról. A két település, bár magán viseli még az őrjöngő pusztítás nyomait, mostanában inkább az újjászületés friss szépségét hordozza: friss szalma, friss fűrészpor, új vászon illatát érezni mindenütt, a késő tavasz legyőzhetetlen, élettel teli zöldje és aranyló világossága pedig szinte el is feledteti az emberrel, mekkora is a nyomorúság még mindig Veronia-szerte.
Akkora a nyugalom, hogy még a lovam se hiányzik.

Mert Strafenbe azért lóháton érkeztem a Katedrálisból, tegnapelőtt. Nem hivatali minőségben, és bajban is volnék, ha abban küldtek volna: mindent elkövettem, amit csak feltűnés nélkül elkövethettem, hogy semmi szükség ne legyen rám Pünkösdkor odahaza... vagy másutt. Kevés is az esélye, hogy fölismerjenek, mert hátrahagytam a hivatalom jelvényeit egytől egyig, csak a két pecsétgyűrű lapul a zekém mellébe varrott zsebben, azoktól kényelmetlen lett volna megválnom. Máskülönben elvesznék az utcai sokaságban, ha ugyan volna sokaság ilyen korán Marneberg széles, döngölt földű főutcáján.
Ceremónia nélkül érkezem meg a vásártérre, amelybe a valódi koránkelők, a kereskedők rég életet leheltek. Ha jobban megnézne bárki, feltűnhetne, hogy bár nem viselek pompás öltözéket, a szabóm nem közönséges fércmunkákban utazik - térdig érő csizmámon bronzból valók a kapcsok, bokában pedig selyemfényű csíkot koptatott mindkettőre a sarkantyú keresztszíja. Sötétszürke nadrágot húztam és ugyanolyan zekét, mindkettőn fakózöld a zsinórozás - egyébiránt világosszürke batisztinget viselek, ezúttal a várhatóan verőfényes időjárás kedvéért mellény vagy bármi más nélkül. Az utamat ráérősen veszem az egyik szélső asztal felé, ahol a délelőtt folyamán ücsörögni szándékozom. Nem tart fel senki és én helyet foglalok, elnyújtóztatva a lábaimat a deszkák alatt. Kérés nélkül is reggelivel kínálnak, ahogy az a piacokon szokás: gyümölcsök és kenyér még szűk esztendőben is jutna, ám Húsvét óta mindenütt egy kissé bővebb a választék, s mivel nem sietek sehová, engedem magamra tukmálni, ami a napindító lendülettől barátságos fickó eszébe jut. Mit bánom én ez egyszer, mit raknak elém és mennyi pénzt kérnek érte...! Elnézek a főutca hosszában, a gyengéd fénypászmák sugarai közt járó-kelő kora reggeli sziluettek közt válogatva. Mellettem idővel a legtöbben úgyis elhaladnak majd.
Legalábbis ha elsétálnak a templomig.

Kevesen vannak azok, akiket barátként tartok számon, de Norbert van Haanrade mindenképpen közéjük tartozik. Egyike azoknak a templomosoknak, akiknek általában Hellenburg az állomáshelye. A csatamezőn még nem volt alkalmunk ugyan bajtársként küzdeni, de sok mindent megéltünk már együtt ennek ellenére, s igazáság szerint kedveltem is a fiút jó természete miatt. Noha kevéssé vagyok jó ilyesmiben, észrevettem már, miként pillant Hildére, és bár tudom, hogy hajlamos vagyok túlságosan félteni a lányt, derék fiúként ismertem meg Norbertet, akinek helyén van a szíve. Őt még el is tudnám képzelni mellette. Persze a fiú famíliája is olyasmi volt, amit el is képzel az ember, ha ideális családra gondol. A kisebbik fiú maga is az egyház szolgálatában áll, mint lelkész. Hébe-hóba szoktam látni és csupán csak jót hallani róla, éles eszű és a szolgálatban odaadó. Frank van Haanrade, Hellenburg bírója egy tisztességes és igazán remek férfiú, erős, határozott kézfogással, tiszta tekintettel és kiváló modorral, magas beosztása látszólag nem fertőzte meg személyiségét. Felesége, Eschiva pedig maga a megtestesült “derék asszony” a Szentírás lapjairól, akiről a bölcs Salamon király ír, akire joggal lehet büszke a férje. Bármibe is fog bele, siker koronázza, bölcsen szól, igazgatja a háztartást és igazi otthont teremt a családjának. Nem egy alkalommal látta vendégül Hildét is és engem is, mint fia barátait, s bár nekem magamnak nem adatott meg ilyesfajta meghitt családi légkör odahaza, mégsem irigyeltem ezt sosem Norberttől – mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam és sosem vártak viszonzást érte.
Nem szoktam ehhez hozzá.

A Pünkösd ünnepét megelőző héten egy ilyen napon, mikor meghívásuknak tettünk eleget Hildével együtt, az ebédet követő beszélgetés alkalmával említést tett a ház úrnője abbéli szándékáról, hogy egy régi barátnőjéhez Marnebergbe látogasson, mivel nehéz helyzetben van és szeretné támogatni őt. Ezzel éppenséggel nem is lett volna baj, de a bíró hallani sem akart róla, mivelhogy Marneberg Észak felé, egész pontosan a határnál fekszik, s az utóbbi években kiváltképp veszélyessé vált az utazás, még hadinépnek is, nemhogy asszonynak egymagában. Látva átsuhanni a csalódottságot Frau van Haanrade arcán, örömmel ajánlottam fel a bírónak, hogy szívesen elkísérem a feleségét Marnebergbe, mivel Pünkösdkor ezúttal nem vagyok szolgálatban. Eredetileg ugyan Buchenbergbe szerettem volna ellátogatni, de úgy gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amellyel Norbert családjának meghálálhatom a sok kedvességet. Így már Herr van Haanrade elégedett mosollyal mond igent felesége kérésére.

Az út szerencsére eseménytelenül telt, a Pünkösd előtti napon érkeztünk meg Marnebergbe, ahol Adelheid von Blauberg otthona is áll. Magas, fehérfalú kúria virágoskerttel és belső udvarán szökőkúttal, mégsem hivalkodó, s ebből is látszik, hogy a család mindig is nemes volt, nem hirtelen pottyant ölükbe a gazdagság. Ízlést elvégre nem lehet pénzért vásárolni. Kényelmes szállást kaptunk az épület nyugati szárnyában, ahol kijárás nyílik a kertre. Az éjjel rendkívül hasznosnak bizonyult ez, ugyanis sokáig nem tudtam elaludni, s minekutána fel kellett kelnem neszezést hallva, s mire újból lehajthattam volna a fejem, már nehezebb volt elaludni, akkor jutott csak eszembe, hogy milyen csodákra is képes az éjszakai hűs levegő.

Ennek ellenére a nyomasztó érzés azonban másnap korán reggel sem hagy nyugodni, ahogy felébredek, a nappal egyidőben. Talán sosem fogom már levetni ezt a szokást, annyira belém ivódott a Wolfskrugban töltött évek alatt. Úgy döntök tehát, hogy inkább megnézem világosban is Marneberget, hiszen már igencsak kezdett szürkülni, mikor átléptük a határát, s akkor már nem volt erre lehetőségem, elvégre nem illett volna vendéglátónkat megvárakoztatni ilyesmivel.
Nem túl nehéz kiigazodni az utcákon, s mint szinte mindenhol, a település belseje felé haladva könnyű megtalálni a főutcát, amely a a vásártérre vezet, s a templom felé. Elvéteni sem lehet az irányt. Magamba szívom a friss levegőt, s látva a lakókat és a kereskedőket forgolódni a maguk dolgában, egy pillanatra mosoly szökik az arcomra. Buchenberget juttatja eszembe.
És Wolfskrugot.
Van, amit az ember soha nem felejt el, mindegy, milyen nagyon akarja.