[Magánjáték] - Csupán csak üzlet

Késő este csengett az ajtócsengő. Két köpenyes alak lépett be a boltba. Arcukat mélyen csuklyájuk mögé rejtették, úgy léptek oda a pulthoz. Egyikük kezében egy nagy papírtekersz volt, egy elegáns, piros madzaggal átkötve. A másik oldalán egy táska függött. Türelmesen kivárták, amíg az eladó meg nem érkezett, hogy fogadja őket. Este volt, de valamiért nem tűntek fáradtnak. Az egyikük ekkor leemelte a csuklyáját, majd egy bájos mosoly keretében megvillantotta a szemfogait. Fiatal, húszas évei elején járó lány lehetett, fekete hajjal és vörös szemekkel. Vámpír létére elég sok ékszert viselt, s a páncélja is meglepően díszes volt, noha megmaradt a jóízlés keretein belül. Arca üres volt és semmitmondó. Mosolya ellenére egyetlen érzelmet sem lehetett leolvasni róla.
- Úgy hallottam más munkákat is vállalsz. - mondta, majd előrántotta a tekercset és kihajtotta.
A tekercs egy arcképet ábrázolt, mellette egy térképrészlet rajzával, mely az Észak-királyság egy részére mutatott. A képen egy a lánynál valamivel fiatalabb fiú képe volt látható. A másik alak ekkor a táskájához nyúlt, majd előrántott onnan egy kisebb zacskót, s felnyitotta. Váltó volt benne, nem olyan eget rengetően sok, de azért elég tisztes menyniség.
- Úgy tudom, nem szerettek kérdezni. Ez itt az előleg. Ő a célpontod. Az idő nem számít.
A másik, akinél a táska közben hátralépett.
- Találd meg. És végezz vele.



Gerard hatalmas tüsszentése törte meg a toronyban uralkodó csendet, miközben éppen az egyik könyve mellé írt széljegyzetet.
- No mi az, megfáztál? - válaszolta az amulett démona.
- A tudásdémonok olyat nem tudnak. Eltompítaná az elménket. - vonta le Gerard a gyors következtetést.
- Igen...ez nem holmi ragály volt. Ez egy jel! - mondta egy ismerő hang a hátuk mögül.
Klaus volt az teljes valójában. Éppen egy stóc papírt hozott vissza, melyeket rajzol voltak. Olvasni ugyan nem tudott, de attól még kedvelte a művészeteket.
- Ja, persze...jel. Jel arra, hogy éjszaka csukjam be az ablakot. - nevetett nagyot. Ám valójában igenis elgondolkodott rajta. Klaus érzékei ritkán szoktak hazudni.

-----------------------------------
PS.: Az NJK-kat, illetve dolgokat, amiket megtudhatok (esetleg a vámpírok esetét kiegészítően) rád hagynám.

Apró kis falu állt valahol a westerwaldi erdő mellett. ár utcás, apró takaros házakkal bélelt település. Lakói többnyire parasztok vagy mesteremberek voltak, egy részük csak nemrég költözött ide. A falu mögött ott magaslottak az erdő fái, valahol a sűrű lombok között egy kilátóval. A torony utazók régi jó barátja volt, irányjelző épület arra az esetre, ha eltévednének. Jelenleg ott lakott Gerard is. Ám hogy mindennapi teendőit végezze, időről időre ki kellett bújnia az erdőből. A falusiak úgy ismerték őt, mint a lakatosmester legénye, aki éppen vándorútját tölti, mielőtt megkapná a mester címe maga is.
Gerard éppen az egyik utcasarki kocsmában ült és unatkozott. Egy szekér várt rá a falu határán, általában arra szokták ő és a többi vele együtt lakó felkapolni, amit itt beszereztek. Szokásához híven ő végzett először, így aztán sok más dolga nem maradt, mint várni és leskelődni. Néha ez jól is jött, mert az erdő közepén nehezen értesül az ember bármiféle pletykáról, hírről. Most is ott ült, és kedélyesen beszélgetett a mellette iszogató férfiról. A férfi történetesen kereskedő volt, aki már elég sok vidéket látott, így tudott egyet s mást mesélni. Az ilyen emberekkel öröm beszélgetni egy tudásdémonnak.

Nagyot derült, ahogy egy idegen toppant be a kicsit, szürke kocsmába, s olyan parádét csapott, amilyen a carolusburgi felső gyűrű bárdjai is megirigyelnének. Ahogy egy fogadást próbált rásózni a vendégekre, sóhajtó mosollyal az arcán fordult el tőle. Kedve lett volna beszállni, mindig is szerette az izgalmakat és a szerencsejátékot, de az ilyen olcsó trükköknek nem volt fanatikusa. Nem szerette, ha a bolondját járatják vele. Egy biztos, az ürgének volt sütnivalója.
A kocsma népe némi meglepettséggel, nevetéssel, vagy éppen untatott morgással fogadta a lelkes idegent. Gerard egy óvatos pillantással gondolkozott el. Nem tűnt idevalósinak a különös kedélyű sötét tünde. Sőt, nem is tűnt olyannak, aki valahol a közelben lakik. Alighanem vándorol. Talán ő hallott valami érdekeset. A démon magabiztosan állt fel a helyéről. Amilyen beszédes kedvében volt a sötét tünde, egykettőre szóra fogja bírni. Kényelmes léptekkel sétált oda a pult mellé, kért még egy kupa vizet és fordult oda az idegenhez.
- Udvari bolond voltál te, komám, hogy ilyen jókat tudsz nevettetni? - szólította meg egy halvány, kacagó mosollyal az arcán.

Egy pillanatra elgondolkodott,a amikor a másik a nevét kérdezte. Mit is kéne erre most felelnie? Ő most Gedeon Adramelech La'Domiel volt, a démonok leendő hadvezére, és küldetésen vett rész. Nagy feladat állt előtte. De mégis, ez az ember nem tűnt harcosnak, démonnak, vagy egyáltalán bárkinek, akivel dolga lenne. Miért is lett volna bármi oda rá, hogy azt a nevet használja. Így aztán kezet nyújtott, majd bemutatkozott.
- Lawrenz. Gerard D. Lawrenz. - mondta határozottan, egy halvány mosolyt megeresztve - Nagyon örvendek a találkozásnak. Rég nem találkoztam éjerdei tündével, ezen a vidéken meg pláne kevesen vannak. - mondta, ahogy eszébe jutott a sok régi emlék, amiket még a köderdőben edzve szerzett.

~ Minden rendben van vele? - gondolta magában Gerard.
Valóigaz, hogy Aggadón érkezése komoly károkat mért a terményekre, beleértve a szőlőskerteket is...kerek két éve.
- Nos igen. a sárkány tombolása óta beletelt egy kis időbe, míg újraélesztették a földeket. Bár az óta már kétszer szüreteltek. - mondta kicsit megzavarodva.
Jó hosszú kocsmatúra lehetett, gondolta magában ismét a démon, ha majdnem két évig tartott.
- Azóta...nem is...csináltál semmi mást? - nézett rá csodálkozva. Valóban volt egy-két elvetemült alak a sötét tündék közt, akik képesek voltak nap huszonnégy órájában részegek maradni de ez, ez egy olyan szint volt, amit még Gerard sem mert elképzelni. Ő, aki egy fél kupa bortól elkezd szédülni bele sem gondolt, hogy valaki ilyenre lenne képes.

- Mutasd csak, biztos tudok valamit kezdeni vele. - csapott az asztalra Gerard, ahogy elvette a papírt. Óvatosan helyet foglalt, előrehajolt, majd megvizsgálta a papírt. Átlagos tekercs pergamennek tűnt, s nem volt olyan jellege, mintha megbűvölték volna. Nekilátott hát kitekerni, hogy szemügyre vegye.
Ám hamar lekonyultak az ajkai, ahogy megpillantotta a saját arcképét a papíroson. Nem volt nehéz felismernie magát, azóta nem sokat öregedett. Valamennyit vénült ugyan a képe, hála azoknak az időknek, amíg a talizmánját nem viselte, de megmaradt annak aki volt: a lelkes ifjú bőrébe bújt ördögnek. Mire észbe kapott, a másik már érte kapott. Csapda volt! Gerard előrenyújtotta a csak most kapott észbe, hogy ez a valaki jól ismeri őt. Mi több, minden bizonnyal az egész kocsmatúra csak egy mese volt, hogy a közelébe férkőzhessen.
Gerard gyorsan gondolkodott. Apró varázsigét mormolt el, mire a szék ahol ül megmozdult. A mágia, akár a jól megtermett, részeg béreslegény rúgta meg, s taszította el a pulttól, rajta Gerarddal. A szét a lökéstől hátraesett, a démon pedig lebucskázott a róla. A kocsmában mindenki meglepetten rezdült össze. Nem igazán értették, mit néznek, csak annyit tudta, egy jó kis tartalmas bunyó van kialakulóban.
A démon gurult egyet erőtlenül a földön, mielőtt megállt volna. A tőr még így is megkapta, egy szép kis vágást ejtve az oldalán. A fegyvert észre sem vette, amikor varázsolt. Ez az ember beszélyes volt, már most látta. Sokkal ravaszabb, mint amilyennek mutatta magát. Ironikus volt. Gerard is hasonló módon harcolt világ életében. Egyik kezével a két lába közé támasztott, ahogy megpróbált stabilan megmaradni a padlózaton guggolva. Csalafinta ellenfél volt ez.
- Nem te vagy az első orvgyilkos, aki utánam merészkedett. És nem is te leszel az utolsó. - mondta magabiztosan, ahogy a fejét finoman oldalra biccentette.
Ám valójában nem volt közel sem ilyen magabiztos.
~ Ez nem jó. A varázskönyvem a zsebemben lapul. Ha előveszel, megint lehetősége adódik támadni. Így alig tudok pár varázslatot bevetni ellene... - most viszont védekezni kényszerült, amíg kellően össze nem szedte magát. Meglepetten mosolygott, amikor azt látta, hogy a másik is hátrált - Mi a fene...túlságosan egy rugóra jár az agyunk. - gondolta magában

Most már biztos volt benne, ellenfele ravaszabb volt, mint amilyennek tettette magát. Gerard okosan tette, hogy nem becsülte alá. Érdekes próbálkozás volt ez, látta is a zavarodottságot, kétséget a helyiek szemében. Ám nem hagyta, hogy ez kizökkentse. Ha bizonytalannak mutatja magát, azzal csak alátámasztja azt, amivel megvádolták.
- Ennél elmésebb vádat kell kikoholnod. Jó ismerősöm még a város papja is. - vágott neki vissza. Őt nem érdekelte, ha elállják az útját. Egy percig sem gondolt a menekülésre. Azzal csak az ő esélyei romlanának, nap mint nap attól félve, mikor szúrják álmában le.
Most Gerardon volt a sor, hogy cselhez folyamodjon. Egyik kezével a kabátjába nyúlt és előhúzta a varázskönyvet, hogy ezzel elhitesse az ellenfelével, védtelen. Ha a titokzatos sötét tünde úgy dönt, nekitámad, a Telekinézisével egy közeli széket oldalról nekivág, hogy meglepje vele és jó erősen odavágjon neki.

Idegesen hőkölt hátra, ahogy meglátta, ellenfele nem habozott, azonnal támadást indított. voltak Gerardnak reményei, hogy legalább egy kis hezitálásra tudja késztetni, de tévedett. Nem csak ravasz volt, de kellően tapasztalt is, hogy ne veszítse el a harc közepén a hidegvérét.
Gerard maga elé emelte varázskönyvét, módszeresen pajzsnak használva, ahogy a tőr nekivágódott, majd egy fürge döféssel kötötte egybe a lapjait. A démon idegesen dobta a szétvágott fegyver a földre, miközben kettőt lépett a kapott lendülettől hátra. Ha kihúzná a tőrt a könyvéből, még használható lenne, de kétszer ugyanazt a cselt egész biztosan nem fogja tudni ez ellen a titokzatos sötét tünde ellen bevetni.
- Sötét tünde létedre érdekes akcentussal beszéled a nyelvet. - válaszolta neki Gerard nem más nyelven, mint tündéül. Remekül beszélte a nyelvüket, hála a temérdek időnek, amit eltöltött velük. Fenyegetés is volt ez egyben. Gerard azt üzente, jól ismeri a tündenép művészeteit.
A könyve nélkül maradva, a démon nekilátott egy egyszerűbb varázslatnak. Olyannak, amit emlékezetből is kellő gyorsasággal fel tudott idézni. Hamarosan megsokszorozta magát. Egy ábrándképet teremve úgy látszott, Gerard osztódásnak indult, akár a fa ágai. Kisvártatva nem egy állt Livingstone-nal szemben, hanem négy egyforma Gerard. A fogadóban többen hőköltek hátra a verekedőktől. Nem akartak belekeveredni, de még mindig nem tudták, igazat mondott-e az idegen, vagy sem. Legtöbbjük nyugodt volt. Így, hogy Gerard látszólag nem akart elmenekülni, semmit sem vétenek azáltal, ha az ajtó közelében maradnak és várnak.

Felettébb érdekes volt. Az idegen bérgyilkos a csata kellős közepén meghúzta a félig meginogott korsót, hogy igyon belőle. Gerard idegesen nézte, ahogy jóízűen kóstolt bele az édes nedűbe. A harc kellős közepén még iszogatni volt kedve. Egész biztos volt benne, csak azért csinálta, hogy a figyelmét elterelje.
Ahogy a korsó repült felé, Gerard előrenyújtotta a kezét. Eszében sem volt kitérni előle. Ezek után, ahogyan a becsületébe mert gázolni. Meg fogja bosszulni, mégpedig azzal, hogy demonstrálja, micsoda hatalmas fölényben is van. Az idegen helyesen tippelt, s a démon nem fáradt a mozgással, amikor a róla mintázott ábrándképeket alkotta. Újból megacélozta gondolatait, hogy lökéshullámot keltsem a felé dobott kancsóban. Azonban ezúttal nem ütötte félre azt. Helyette arra használta fel a varázslatát, hogy lelassítsa a korsót. Miután sokat vesztett lendületéből, egy kézzel könnyedén elkapta azt. Ezzel demonstrálta, nem elég hogy nagy erejű mágiáknak parancsol, képest azt mesteri szinten irányítani is. Gyakorlott mágus volt, aki sok időt töltött a mágia tanulmányozásával, s nem rest ezt előnyére használni. Intésére pedig láss csodát valóban megtorpant a levegőben a korsó, lelassult, s végül Gerard gond nélkül el tudta kapni.
- Nem ingyen készítik ám ezeket a korsókat. - élcelődött vele, ahogy óvatosan letette azt a földre, majd visszagurította felé. A három hamis Gerard csak állt és bámulta a sötét tündék, tekintetüket egyre csak rá szegezve.
Gerard türelmetlenül lépett közelebb.
- Nem sok harcost láttam eddig a csata közepén vedelni. - jegyezte meg - Vajon mi vehetett rá egy ilyen különleges harcost, hogy az életemre akarjon törni? - mosolyodott el, ahogy egyre csak próbált belőle valami indulatot kiváltani.


/Teljesen megfeledkeztem a varázslatról. Itt van ni:

Név: Telekinézis
Típus: Bűbáj (1/kör)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: A tudásdémon árnymágiával erőhatást alakít ki egy legfeljebb három méterre lévő tárgyon, egy erős dobás erejével röptetve egy általa meghatározott irányba.//