~ A fák nélküli város ~
Avagy Craig, a nem létező sör és azok a bizonyos mosolygó kultisták
Végül csak itt vagyunk... - tettem magamnak egy megjegyzést, amolyan szemrehányás gyanánt, elvégre egyáltalán nem ezt ígérte az a hang, amely belőlem szólt, s bennem csengett, az elmémben, amikor úgy döntöttem, nem tartok a thuatával Anwnn-ba.
Sejtettem, hogy nem tudok majd ellenállni a sereg mondhatni hívásának, és a nyilvánvaló feladatom ellenére egyenest Hellenburga rohantam. Rohantam? Ez egy kicsit túlzás, hiszen közbejött néhány dolog - például honvágytól szenvedő druida sötételf lányok és nevetgélő vámpírok, akik az éjszakában a lakótársukat táncoltatják -, de azokat leszámítva szinte kétségtelenül biztos voltam benne, mit
fogok tenni ahelyett, amit tennem
kellett volna. Valahogy így lehetett volna röviden megfogalmazni azt, amiért most itt sétáltam.
Pontosabban sétáltam volna, ha az előttem lévők rendre le nem cövekelnek.
Mi a fene folyik itt?Hát, ránk nézve nagyon úgy festett, semmi jó, ugyanis akárhogyan is pislogtam, az a zászló bizony nem Délt hirdette, jelenléte pedig a városhoz tartozott, kétségbe vonhatatlanul azt sugallva: ez a terület Észak keze alatt van. A körülöttem lévők azt hiszem, már megszoktak annyira, hogy ne nézzenek furcsán, amikor lehajolok. Hogy miért tettem ilyesmit egy sereg kellős közepén? Nos, a langaléta óriások között valahogyan mégiscsak látnom kellett, mi zajlik a csapat élén, erre pedig ez volt az egyetlen kézenfekvő és kulturált lehetőség. Mégsem kérhettem meg valakit, hogy vegyen a nyakába! És nem is tettem volna ilyen merőben lealacsonyító és megsemmisítő dolgot. A főbb személyek lábai mozdultak csak, mintegy jelezvén: ez még előttük sem volt tisztázott. Sóhajtva emelkedtem fel, éppen akkor, amikor valaki félreértelmezhetetlenül felém közelítve lépett egyet. Egy utolsót, mielőtt felismertem benne Lance Kalvert, a zsoldos tündét, Crispin Shadowbane tegezbarátját.
- Na mi az, megint állatsereg lesz? - tette fel a kérdést, mintha csak régi ismerősök lettünk volna, valami olyannal a hangjában, amely arra hasonlított, ahogyan Erhard beszélt velem Hellenburgban: kedvességgel.
Biccentettem Lance felé, egyrészt, mert hirtelen ért, hogy találkoztunk, másrészt pedig, mert FIGYELT rám, a szó szoros értelmében. Mintha eddig csak az lett volna a problémája, hogy Tünde-erdőben erdőben kitakart előle a fű...
- Ha lesz lángoló kard, könnyen meglehet. - feleltem, szám szélében bujkáló mosolyfélével.
Elvégre nem minden nap találkozik a self lánya ismerős arcokkal, főleg mostanában. Abban viszont holtbiztos voltam, hogy ezúttal nem fogok senkit és semmit irányítani. Akaratlanul is megdörzsöltem a kezem, pontosan ott, ahol annak idején az a kacskaringós csomó minta foglalt helyet, egészen úgy, mint egy tetoválás, de beleborzongtam az emlékbe. Fogalmam sem volt, hogyan leszek képes így a jövőben elsajátítani azt a képességet.
Egy ember jelent meg, magasan a sereg felett, von Leuer főhadnagy. Szilárdan állt valamin, tehát gondolom, egy szekérre vagy hordóra mászhatott fel, hogy alakja mindenkinek látható legyen, onnan beszélt határozottan, ki tudja, miket, ugyanis idáig nem terjedt el szavainak teljes értelme, csak foszlányok. Az egyetlen, amit végül megértettem belőle, mindössze ennyi volt:
- Emberek, blokád alá vesszük a várost. Felmérjük az ellenség erejét és bevesszük, ha az esélyek nekünk kedveznek. Önkénteseket kérek, hogy derítsék fel a terepet.Három lovas adta jelét a szándéknak, miszerint végrehajtják a feladatot. Könnyű páncélt viseltek, így gyorsan haladhattak és időben vissza is térhettek az összegyűjtött információval.
- Más valaki?Hmm... felderítés.Akaratlanul is Wade-re gondoltam, és a Tünde-erdőben töltött utolsó napomon tanultakra. Végül is megtehettem volna, sőt, az északi jelzés egyre inkább csak ellenérzéseket szült bennem. Már majdnem feltettem volna a kezem, amikor rájöttem, hogy ehhez bizony lovagolni kellene. Tisztán élt bennem a kép első - és remélhetőleg utolsó - találkozásom nyereggel és hasonlókkal, arról a napról, amikor eldöntöttem, hogy Azrael, a mélységi biztosan nem az a jótét angyalka, akinek eddig mindenki hitte. Legalábbis, nekem nem volt szimpatikus.
Lent maradt hát a kezem, kárpótlásul pedig dühös, szinte már szikrázó tekinteteket vetettem az ellenséges zászlóra.
- Erdőgyújtogatók...Igen. Haragudtam. Még akkor is, ha csak parancsot teljesítettek.
A lovasok elnyargaltak, s velük az esély is, hogy legyőzzem, ami hátráltat és tehessek végre valamit. Mondanom sem kell, milyen arckifejezést öltöttem magamra, amikor láttam, hogy egy darabon hátrahagyják lovaikat és gyalog mennek tovább. Tényleg csak ennyit kellett volna kibírnom és ezt nem tettem meg?! De nem állhattam meg mérgelődni, hiszen vissza kellett rendeznem az álcámat, amely eltakarja, mit éreztem, továbbá pedig eleget kellett tennem táborállítási kötelezettségeimnek. Nos, nem sok minden volt, amit egy magamfajta gyermektermetű illető is elvégezhetett, így jobb híján utólag kalapáltam még egy kicsit a sátrak tartásáért felelős kicsi, földbe ütött fadarabokon és minden olyasmivel rohangáltam fel-alá, amit elbírtam. Mire észbe kaptam, a készhez közeli állapotokra hajtottam fel a fejem, illetve arra, hogy a lovasok visszatérnek a táborhoz.
- Uram - hallatszott a hangjuk határozottan és erősen, hogy a lehető legtöbb emberhez elérjen -
Alázatosan jelentem, a városban alig vannak katonák. Maximum száz fő, előőrs lehetnek. Egytől egyig könnyű ruházatban, nagyszámú lóval, Tüzérség nincs velük. Az állások stabilak, de nincs katona, aki kitölthetné a lövészárkot.A főhadnagy bólintott, aztán olyan parancsot adott, amelyen kicsit sem lepődtem meg egy jelentés után, amely tiszta, rövid győzelem ígéretét hordozta magában.
- Kitűnő. Sorakozó! Azonnal támadást indítunk.- Na akkor hajrá, dologra!- Az Örök Természet őrizzen meg egészségben, Lance Kalver. - viszonoztam a tünde biccentését, aztán megálltam egy pillanatra -
Hmm...Elgondolkodtam. Olyan pozíció kellett, ahonnan kellő rálátásom nyílik a dolgokra, anélkül, hogy valamelyik langaléta torony északi - vagy déli, véletlenül - halálra taposna. Semmi kedvem nem volt meghalni pont most, amikor végre úgy éreztem, cselekedhetek valami fontos ügyben, ténylegesen, megerősödve, felkészülten.
Ha elég gyors vagyok, tudnám tartani az iramot valahol. - gondoltam, itt egészen pontosan egy szélső helyzetre összpontosítva, ahol az sem lett volna gond, ha valami miatt lemaradok, és - alkalomadtán - még támadni is volt esélyem. Ugyan ódzkodtam ettől a végkifejlettől, mér nagyon régóta, és őszintén szólva attól is kirázott a hideg, hogy Lance felemlegette az állatseregem által elkövetett mészárlást, az elmúlt időszakban rá kellett jönnöm, hogy sajnos ebből áll a világ. Életek vesznek. És csak akkor lehetünk jó láncszemek a hatalmas egészben, ha szívünknek kedves célért küzdünk.
Ami részemről az emberek szemléletének megváltoztatását is magában foglalta az északiakon tervezett bosszúállás mellett.
Kürtszó jelezte az indulási parancsot, mire léptek zaja, a földön való dübörgése töltötte meg a levegőt. Hamar elértük a várost, hamarabb, mint azt valaha is gondoltam volna, mégis, ahogyan a cél - három utca - közeledett, úgy kezdtek sorakozni elmémben a kétkedő, visszakozó gondolatok. Még nem lett volna késő elmenni, hátat fordítani a csatának és visszatérni Hellenburgba, hogy a mészárlás nézése helyett inkább arról gondoskodjak, hogy minél kevesebb ilyenre legyen szükség. De nem tettem. A harag erősebb volt, s készült teljesen maga alá gyűrni.
A ritmikusan ismétlődő, ámde eredményt nem hozó, ütemes, mélyen visszhangzó, földet is megremegtető koppanások teljesen betöltötték körülöttem a levegőt. Hallottam a hozzám közel eső déli katonák lélegzését, lépteit, bár hamarosan már nem igen volt hova, mert még nem tört be a kapu.
De miért nem?Hiszen túlerőben voltunk és teljesen szabályosnak tűnt az eljárás, feltéve, ha lehetett hinni annak, amit egyszer valahol olvastam erről. Vagy hallottam? Nem lényeges. Szépen lassan kezdett felgyülemleni bennem valamiféle idegesség, mely egybefonódott némi haraggal és az elkövetkező csata miatti izgalommal. De a kapu nem mozdult, a furcsa zajok pedig azt hiszem, kezdtek kissé megrémíteni.
Pont akkor nyilallt belém a fájó felismerés, amikor kinyílt a kapu. Pontosan akkor kúszott elő emlékeim közül a kép, amelyen Esroniel von Himmelreich egy furcsa csöves fegyvert tart a kezében, amely irdatlan hangos dörgés közepette elsül, s még a nehézpáncélt is könnyedén átszakítja. Ilyenek voltak az északiak kezében, s egyértelműen célba vették a déli sereget, aztán...
Végünk... - kapkodtam a fejem jobbra-balra, ahogy szálltak a lövedékek, mint groteszk, elmosódott madarak, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogyhogy nem találtak még el.
Hát persze... kicsi vagyok. - gondoltam némi megnyugvással, bár szinte azonnal el is fújta egy hatalmas félelemhullám. Alig voltak ellenünk, mégis úgy éreztem, máris elvesztettük ezt az ütközetet. Kivéve, ha... A seraph-jaink! Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan tudnám a legjobban támogatni a katonákat anélkül, hogy bajom esne. Bár... talán egy nagyobb vágás vagy egy kis fájdalom észhez térített volna ebből a félelemtől bódult állapotból.
Még szerencse, hogy nem rajtam múlt a védelmünk. Testem börtönéből kitekintve láttam, ahogyan pajzsok magasodnak az első sorban, hogy védjék azokat, akiknek ilyesmi nem volt a birtokában. A zaj mindent beburkolt, s furcsa visszhangot vetett a szűknek tűnő utcán végigterjedve, de lövedék nem ért el hozzám, így, amikor rájöttem, hogy tudok lélegezni és mindenem ép, hatalmas léptekkel iramodtam előre, ügyelve arra, hogy mindig legalább négy ember közé ékelődjek, mivel nem viseltem páncélt és túlságosan kitűntem volna fehérségemmel, ha valami, a seregen kívüli védőállást keresek egy-egy ház sarkán hagyott szekér vagy bármi más mögött. Különben sem akartam bujkálni. Hittem Délben és hittem az oldalszárnyban, ahogyan magamban is.
Első feladatként pedig villámgyorsan meg kellett figyelnem az ellenség támadási ritmusát, csakhogy jóformán semmit sem láttam a pajzsok felsőrészén kívül. Aztán, egyetlen pillanat erejéig, két ember között kardokat és lándzsákat láttam, mögöttük pedig...
Bármi is volt a fura cső működésének kulcsa, olyasmi elv lehetett, mint amikor a suhancok csúzlival vagy köpőcsővel játszanak. Egy idő után kifogytak a hátborzongató lövedékekből és valamilyen módon elérték, hogy a fegyverük ismét befogadjon belőlük.
Tökéletes. Tökéletesebb nem is lehetne.Ám éppen hogy ezt végiggondoltam, hirtelen megszakadt a sereg szervezettsége, s mindenki egyetlen hatalmas masszává alakult, mint aznap Tünde-erdőben. Előrántottam a botomat és azzal verekedtem ki utat magamnak, illetve ha úgy éreztem, egy támadás hozzám is el fog érni, azonnal másik ember háta mögött kerestem menedéket. Gyűlöltem ezt a játékot, túlságosan hosszadalmas volt és veszélyes, bár inkább végigcsináltam, minthogy megidézzem azt a tövisrengeteget a saját seregem kellős közepén. Amikor valaki - vagy valami - lapockán vágott, haragos sóhajszerű hang kíséretében konstatáltam, hogy mihamarabb meg kell tudnom, védi-e valami a csöves lövészek hátát, és ha nem, mégis hogyan juthatnék oda. Azonban mindezt úgy, hogy az orromig sem láttam, rendkívül nehéz lett volna végrehajtani, így jobb híján inkább csak követtem az előttem menetelőket. Ahogyan kezdtek felbukkanni az első északi holttestek, úgy láttam meg a déli sebesülteket, s már indultam is volna hasznossá tenni magam, amikor... amikor rájöttem, hogy egy aprócska fűszálat sem találni az egész területen. Mit sem törődve tovább a csata által sugárzott feszültséggel, olyan haragra gerjedtem, hogy a korábbit ehhez képest gyengécske szellőnek tituláltam volna. Hogy történhetett ez meg velem? Miért tűnt el minden élőlény?
Az összes védőt megölték. Ezt onnan tudtam, hogy a katonáink biztosították a kaput, valamint onnan, hogy tulajdonképpen bejutottunk, s úgy sétálhattunk, hogy sehonnan sem hallottam többé csatazajt. Nem sokkal később megérkeztek a vezetők, s egyikük, Rodoft őrmester azonnal ki is osztotta a következő parancsot.
- Fésüljétek át a várost, találjátok meg a maradék katonákat!Ahogy mindennek vége lett, úgy éreztem, csak pillanatok teltek el. Kínzó tétlenségben toporogtam a hozzám képest hatalmas emberek között és füleltem, mivel látni így már újfent nem sok mindent láttam.
Átfésülés. - gondoltam -
Mintha nekem teremtették volna a feladatot.Hogy miért? Mert nem közelharc volt, természetesen, de mégis valami olyasmi, amit könnyűszerrel végre tudtam hajtani. De ezt sosem jelentettem volna ki hangosan, így, mert megalázónak tűnt volna. Csendesen és gyorsan idéztem meg a hollómat, majd két déli mögé szegődtem, akik feltűnően célirányosan haladtak a templom irányába. Már csak meg kellett várnom, hogy odaérjünk és teljes erőbedobással rákoncentrálni Wade gondolataira, hogy megtudjam, rejtőzik-e egyáltalán valaki odabent.
Időközben többen is összeverődtek előttem, de nem bántam. Wade a vállamról figyelte a lépteiket, az utcát, a házakat, s végül a templomot, mintha azt kérdezné, neki ebben miért kell részt vennie, ha a vicces kétlábúak egyébként is megcsinálják a feladatot. Nos, bármi is volt a szándéka, visszavágásként azonnal eleresztettem, amint beléptem a templom kapuján. Nem sok ilyen épületben voltam még... talán ez számított az elsőnek, de mindegy is volt: távol állt a Természettől, pedig biztosra vettem, hogy az emberek ugyanazt imádják, akit a tündék, csak éppen máshogy hívják. Bár már megszoktam. Gyorsan prioritási sorrendbe eszkábáltam a gondolataimat és olyan csendesen, amennyire csak tudtam, követtem az előttem haladókat.
Azonban senki sem tartózkodott a templomban, egy árva lélek sem, így dolgunk - el nem - végeztével - mivel nem volt mit - elhagytuk a templomot,, Wade-nek pedig pihenőt szabtam ki, hogy jó erőben legyen, ha nagyobb szükségem lesz rá. Minél több déli katona tért vissza a kutatásból, annyi mondatfoszlányt hallottam olyasmiről, hogy sehol egy ló, de a raktárban fa és gabona áll halomszámra. Szemmel látható volt az is, hogy a legmagasabb épületeket kijavították, a kevésbé fontosabb épületek használhatóvá tételét felfüggesztették - vagy éppen elkezdték? -, mintha semmiféle harc nem történt volna a közelmúltban. A cölöpkerítést és a sáncot is újonnan készíthették. A fogadóban ugyan találtak néhány embert, de közel sem tűntek katonának. És mivel egyetlen északit sem talált senki, végül mindenkinek meg kellett jelennie a főtéren.
- Ez nem létezik, egy szál puskás sincs itt... - jelentette ki egy zsoldos hirtelen.
- Emberek, a város Hellenburgé! - közölte a főhadnagy, meglepően könnyedén, de tulajdonképpen sejtettem, hogy győztünk.
- Akiket láttunk katonák csak felderítők voltak.- Talán... senki mást nem láttunk. Se egy szekér se semmi.Felderítők... - gondolkodtam el mélyebben.
Akárhonnan is néztük, ők nem lettek volna képesek így átalakítani a várost, és a mozgolódásból úgy tűnt, nem csak én gondolom így.
- Igen, tisztában vagyunk vele. - folytatta a főhadnagy -
Egyelőre ismerkedjenek össze a helyiekkel, mert egy darabig itt fogunk maradni. Közben szedjék ki, hová lett a seregünk. Addig meginformálom a vezérkart... - tette hozzá immár nem olyan nyugodtan.
Forgattam a szemem, igaz, csak halványan, mert tiszteltem Délt. Összeismerkedés? Minek az, ha közben hasznosabb dolgokra is fordíthatom az időmet? Ha már a város a miénk lett, úgy éreztem, tennem kell róla, hogy a hozzá tartozó természeti területegységek is a mi fennhatóságunk alatt legyenek... Valójában persze csak el akartam kicsit veszni a sok levél között és nézni, ahogy a többiek a helyüket keresgetik. Nekem ugyan nem kellett éjszakai szállás. Tudtam, hogy lesz, ha megtalálom a megfelelő fát. Így hát fogtam magam meg a botomat és elindultam egy véletlenül eszembe ötlő irányba, mintha az imént semmi fontos nem is történt volna. Mintha a csata nem is létezett volna. Zöldet akartam látni. Most.
~::0::~
A Természet legyen kegyes a kerekfülűekhez...Tudni se akartam, mit műveltek a városiak a fákkal, de egyetlen egyet sem találtam közel s távol, végül eredménytelen kutatásom berekesztésével úgy döntöttem, meglátogatom a kocsmát és jobb híján mégis csak megpróbálok "összeismerkedni" a helyiekkel. Lance-et is ott találtam, több katonával a csapatunkból, akik - szintén értetlenül állva az ügy felett - tanakodtak megoldást keresve a rejtélyre.
- Én tudom mi történt. - csendült fel egy férfihang.
Hosszú, szőke hajú, barna szemű tündéhez tartozott, bőven magasabb termettel nálam, de jó néhány ember fölé magasodott. Arcán barátságos mosoly ült, még azt is elhittem volna, azért viselkedik így, mert Lance rokona és felismerte őt.
- Miért nem megyünk el valahova inni egy sört? - kérdezte, kétségtelenül nekünk címezve.
- Ki vagy? - cáfolt rá a zsoldos iménti gondolatomra.
Csak néztem... néztem, mintha nem volna ott semmi lényeges, pedig csak nem tudtam feldolgozoni. Nem szóltam Lance-hez, mert nem tudtam, jelenleg mennyire jól működik az érzelem-elzáró technikám és nem akartam, hogy bármiféle gyengeséget is felfedezzen rajtam. Már éppen ajánlani akartam neki, hogy ossza meg a gondolatait a fennálló helyzettel kapcsolatban - fogalmam sincs, milyen felindulásból... talán, mert ott volt, amikor az otthonom odaveszett és kissé arra emlékeztetett -, amikor azt kellett hinnem, nem látok jól. Mármint... úgy mégis, mit keresett volna itt egy fegyvertelen tünde, még megviseltebb ruhákban, mint amiket én hordtam általában?
Ezt ráértem kideríteni annak a bizonyos sörnek a társaságában, és jelenleg nem érdekeltek a részletek. Az sem, ha esetleg északi, hiszen mégiscsak tünde. Ők nem árultak volna el... Talán.
- Ide vele. - feleltem kurtán, bízva abban, hogy talán csak neki is hiányzott a fajtája nyújtotta társaság.
Az idegen még jobban elmosolyodott, amiben azért volt valami nyugtalanító.
- A nevem Craig Thorntwig. Tünde vagyok, akárcsak ti.Hát remélem is, hogy nem olyan démon, mint Corlieva. - jelentettem ki magamban kissé aggodalmasan.
- Elnézést, nem szívesen beszélnék erről a nyílt utcán. De szerencsémre pont itt voltam, amikor az "északiak" elfoglalták a várost. - mondta, és egy furcsa mozdulatot tett az ujjaival, mintha hernyók mászását utánozná.
- Gyertek ti is, biztos érdekes lesz, amit mond. - hívta Lance a többi zsoldost, akik, mintha a tünde a felettesük lenne, szó nélkül követték - Hogy érted, hogy „északiak”? És mi történt?
Északiak... Szerintem is érdekes hangvétel.Craig leült egy hordóra, amint a sikátorba értünk. Mindenesetre úgy döntöttem, megelőlegezem neki a szavahihetőséget és csendesen letelepedtem egy ládára, amely még rozoga állapotában is elbírta a súlyomat. Igyekeztem leplezni a kíváncsiságom, amely olyan jól sikerült - vagyis olyan sokáig lefoglalt -, hogy csak percekkel később jöttem rá, mit diktálna ilyenkor az a bizonyos illem.
- Wyn Silvernight. Igazán nem számítottam rá, hogy lesz még valaki itt közülünk. Halljuk, mi történt?Végülis... ha fa nem volt, legalább kinyithattam a számat, hogy enyhítsem az odabent kavargó vihart. Craig olyan nyugodtan viselkedett, hogy a self lánya azt hinné, nem egy ostromolt városban találkozott össze vele, ráadásul még a kezét is felénk nyújtotta. Mintha várna valamit.
- Talán azt várjátok, hogy ingyen áruljam el? Holy Nature, please forgive him... Fajtársak vagyunk és az otthonunk eltűnt! Ez mégis miféle magatartás?!- Volna egy ajánlatom.Többen is köré gyűltek, így felállt, hogy mindenki hallhassa.
- Tudjátok, elszakadtam a karavánomtól. Győzzétek meg a vezéreteket, hogy küldjön felderítőket az irányukba, akikkel el tudok utazni és biztonságosan megtalálni a társaimat. - mondta, majd hozzátette -
Cserébe elmondom, kik tették ezt a várossal.- Tehetünk egy próbát.- A társaid... - kérdeztem annyira semleges hangsúllyal, amennyire csak tudtam -
mifélék? Az elmondásod alapján nem állnak Észak mellett. De ettől még lehetnek ellenünk. Nem árulok el bajtársakat.Azonban ennyivel még nem volt vége.
- De tudom, milyen elszakadni azoktól, akiket ismersz, szóval ha nem akarod Dél vesztét, megpróbálkozok segíteni. - zártam le a mondandómat ennyivel, miközben lazán összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, mindössze csak amolyan tartásjelzésképpen, mielőtt még valamiféle gyereknek hinne vagy hasonló.
- Milyen hűséges katona. Igazán elismerésre méltó. Akkor legyen. Elmondom, kik foglalták el a várost... vagyis, inkább hogy mik foglalták el a várost. Mert azok nem emberek voltak...ó nem...Ez a hűséges katona mindjárt felpofoz az ilyen hangvételű kijelentéseidért... Nem az első lennél, aki kiprovokálja.Nagy meglepődésemre azonban borúsabb arccal foglalt helyet, mint eddig és a mosolyt is száműzte.
- Inkább szörnyetegek. Pár napja még valóban a protestáns királyságé volt a város. Aztán jöttek ők. Életemben nem találkoztam még olyan harcosokat, mint azok. Olyan érzés volt, mintha csak játszanának a katonákkal. A saját szememmel láttam... hang nélkül beszéltek egymással, átláttak a falakon, földöntúli amorf szörnyeknek parancsoltak és nem egynek... nem egynek egy csáp volt a keze helyén. Pillanatok alatt legyőztek mindenkit.A mellettem tartózkodó tünde zsoldos keze ökölbe szorult.
- Kultisták, hogy ba…romfi vigye el őket! Hol vannak most? Vagy hol lehetnek?
Nagyszerű... - gondoltam enyhe szarkazmussal miközben Lance-et hallgattam. Mintha nem találta volna a megfelelő szavakat és inkább annyiban hagyta volna a dolgot. Inkább azt kellett volna mondania: "
Ó, hogy erőszakolná meg őket egy slájm!" A csirkék és a kakasok csak csípni tudtak, ami sajnos a nyálkás csápok ellen nem használt. Legszívesebben az összes kultistát Esroniel színe elé vezettem volna, hogy egyszer s mindenkorra végett vessünk ennek az őrületnek.... kivéve persze Darian Sageblood-ot, aki nemes célokban való részvétel miatt felmentést élvezett minden mocskos tett alól, amit a hozzá hasonlók elkövettek. Mint például Johnathan Wood, aki attól sem riadt vissza, hogy sikátorokban szorongassa a self állát, szinte már fenyegetőzve… hogy aztán meghívhassa ebédelni. Hmm... talán ha jobb kedvemben lettem volna, neki is megkegyelmezek.
- Szóval ezért mondtad az észak szót olyan furcsán. - vontam le a következtetést.
- Kultisták? Nem tudom mik azok a kultisták, de ha azok voltak, talán nem is akarom tudni.Azt hittem egy pillanatra, nem tudom visszatartani a meglepődésemet és minden ki fog ülni az arcomra, amit mindenféleképpen el akartam kerülni ezzel a személlyel szemben. Jól ismertem a fajtáját, legalábbis, gondolom, arra hajtott, hogy felidegesítsen bennünket, mint egy bizonyos démon ismerősöm. Sajnos több zsoldos közel sem volt ilyen önmegtartóztatással megáldva, így körültekintve azt tapasztaltam, fogalmuk sem volt róla, mik azok a mélységiek.
- De a java még csak most jön. Miután végeztek velük, újjáépítették a várost. Adtak nekik élelmet és fát. Védműveket ástak és felhúzták az északi zászlót. Azt mondták a helyieknek, hogy észak előbb fog ideérni mint dél, és emiatt őket jobban megéri támogatni. Azt mondták a helyieknek mondják azt, hogy a katolikus sereg tette ezt. És a nép örvendezett. Elvégre a portyázó seregek elkerülik az ilyen városokat. Módszeresen bálványozták őket. Ők pedig barátságos mosollyal integetve mentek el, mielőtt az északi felderítők ideértek volna.
- Kultisták… és barátságos mosoly? - kérdeztem hitetlenkedve, a homlokomat ráncolva -
Ez több, mint visszataszító. De... - néztem komolyan Craig irányába -
… ez azt jelenti, hogy már egy sincs itt? Biztosan egyetlen egy sem? Elég nagy baj lenne, ha úgy kérvényezném egy kisebb egység kiküldését, hogy az északiak és a kultisták esetleg egy meglepetés támadást szerveznek kívülről, a tudtunk nélkül, hogy akkor semmisítsenek meg minket, amikor már azt hittük, miénk a város.A mondat végeztével csendesen vártam a magyarázatot, amely - úgy tűnt - részemről önmagában fog dönteni a tünde sorsa felől.
- Oké, most komolyan, ilyen félelmetes egy kultista?Bólintottam, bár fújtam egyet. Nem voltam én olyan biztos benne, hogy minden kultista gondolkodás nélkül gyilkol. Már csak azért sem, mert még éltem.
- Ők valami szabadcsapat voltak. Tudjátok, pár dezertőr, nincstelen, meg földjét égetett gazda, akik az igazság nevében gyilkolásznak. Illetve fosztogatnak. De ezek... ezek fegyelmezettebbek voltak, mint egy hadsereg. Azt mondták, egy "földre szállt angyal", az Omega, Medkoksh igéjét terjesztik. Többen voltak, aki velük együtt lementek, mert csatlakoztak hozzájuk. Keletre indultak. Érdekes módon... pont az én karavánom is kelet felé készül. - mondta még mindig azzal a félmosollyal, amitől falra tudtam volna mászni... meg attól is, amit mondott, és láthatóan nem én voltam az egyetlen, ugyanis több zsoldos is hátrálni kezdett.
Én nem terveztem megadni Craig-nek ezt az örömöt.
- Ne féljetek, ha olyan lennék, szerintem már halottak lennétek... - mondta nevetve, valami furcsa kisugárzással, mintha saját magán szórakozna.
- Biztos? - kérdezte Lance, szintén mosollyal, mintegy vigyorcsatába szállva a másik tündével.
- Ha az volnál, inkább megpróbálnál alattvalókat nyerni a mesterednek, ennek a...Medkoks-nak. - közöltem, kicsit sem értékelve, hogy ilyen vidám tündére akadtunk. Lance irányába pillantottam, de aztán tettem egy lépést hátrafelé.
Most először gyűlöltem otthonom és népem szeretetét, hiszen szembe szállt a saját józan eszem akaratával. De mégis... mennyi lehetett arra az esély, hogy Craig egy álruhás kultista? Sem vörös szeme, sem tetoválása nem volt látható, de még csápokat sem növesztett, és az az undorító légkör is mesze távol állt a sikátor jellegzetes hangulatától.
- Miért szakadtál el tőlük? - kérdeztem, miközben még egy lépést hátráltam, mintha menekülnék. Pedig valójában lényem tünde-része azt ordította, segítsek rajta, hiszen nincs már semmink. Csak mi egymásnak.
Már nem mintha nekem bárki is kellene. Eddig is elboldogultam egyedül.- Higgyétek el, ezek nem keresik a harcot. Egy nyílt ütközetben veszítettek volna... - fejtette ki elég nagy hozzáértéssel -
Hogy én? Nos mondjuk úgy volt valaki, akivel találkoznom kellett. Egy messzi rokon. Sajnos már nem él. De ez van. Nos mit szóltok? Beszéltek a... főnökkel, vagy hogy hívjátok?- A sikátor viszont nem egy nyílt terep, Drága Barátom… - válaszolta Lance - Felőlem idehozhatjátok a kapitányt. De csak őt. Nem infót, hanem őt magát.
Nem...Valami azt súgta, Craig-nek semmi köze a kultistákhoz, inkább csak a nyelve volt felvágva vagy szerette az izgalmakat, így hát generált magának egy kis felhajtást a stílusával. A híreiben ettől függetlenül nem kételkedtem: nem utalt betegség az északi sereg létszámának drámai csökkenésére és a lakosok is furcsán egyöntetűen kezelték a problémát. Egyetértettem a kapitány idehozatalával, azzal azonban, hogy nyílt ütközetben kultisták veszítsenek... hát legalább olyan kevésbé, mint amennyire sört láttam magam előtt. Mert hogy egy kortyot nem ittam, az is biztos, de ezt még nem is nehezményeztem volna.
- Ezt ti zsírozzátok le, nem akarok vele egyezkedni. Bennetek talán jobban megbízik, mint egy idegenben. - mondta feltűnően... lazán, mintha az égvilágon semmitől sem tartana.
Lance-nek azonban nyilvánvalóan most lett elege ebből a stílusból és azt hiszem, kicsit osztottam a véleményét, bár a kardjától - nem attól, amelyet kölcsönbe kapott Tristantól és lángolt, ó, nem - borsódzani kezdett a hátam.
- Hazudtál nekünk valaha? - kérdezte, de sokkal inkább a fegyverére koncentrált, amit a legkevésbé sem értettem.
De ennyi erővel rám is irányíthatta volna azt a kardot. Mennyiben lett volna különböző? Hiszen engem is nagyjából csak annyira ismert, mint ezt az idegent, mégsem vont kérdőre. Egyúttal azt hiszem, meg tudtam érteni, talán jobban is, mint mások: a kétkedés abban, ki ellenség és ki nem. Ki akar megölni, ki szórakozik csupán és ki néz teljesen hülyének. De én csendben vártam. Látni akartam a kapitány arcát, hátha abból megtudom, vannak-e információi bármi hasonlóval kapcsolatban. Egyéb esetben viszont azt hiszem, igaznak kellett tekintenem Craig szavait és a megállapodásnak megfelelően segíteni a hazajutását. De mi volt az a nagy furcsaság, ami nem hagyott nyugodni?
Kultisták, akik könnyedén leigáznak egy várost, de nyílt harcban senkivel nem tudnának végezni?A tünde nyilvánvalóan nem értékelte a penge közelségét, mert viselkedése - igaz, csak egy hangyányit, de - megváltozott.
- Woah-woah, csak nyugi... - kezdte, de aztán látványos meglepődéssel meredt Lance tulajdonára -
Ez tünde fegyver. Miféle kard ez?- Nemes kard. - felelte a zsoldos, arcán mosoly ült, s magabiztosnak tűnt -
Nos fiúk, mehetünk beszélni a kapitánnyal. Az üzlet az üzlet, ő adott infót, mi megpróbáljuk visszajuttatni a karavánjához. De semmi trükk!Némán néztem az előttem kibontakozó... akármi is volt az. Lance megváltozott, mintha hirtelen teljes bizonyosságot nyert volna valamiről, vagy afelől, hogy bármi történjék is, ő fog nyerni. Éreztem, hogy felszalad a szemöldököm és mire észbe kaptam, már ki is csúszott a számon a mondat:
- Ez mégis mi volt...?Úgy éreztem, sosem fogom megtudni, de nem is próbálkoztam kérdésekkel a zsoldosnál, hiszen jelenleg nagyobb gondjaim is voltak rejtélyes nemes kardoknál, főleg, hogy a saját oldalamon tudhattam, nem pedig ellenem. De a gond forrása, a kapitánnyal való beszélgetés után felgyorsultak az események, ugyanis Johannes Schmidt láthatóan sok mindent tudott a kultistákról, s parancsba adta a felderítőknek, hogy keletnek menjenek, aminek mondanom sem kell, hogy Craig örült a legjobban. A Schmidt által kijelölt felderítők egy hétnyi ellátmányt és lovakat kaptak... mi pedig egykettőre közöttük találtuk magunkat, hogy eme csodálatos lehetőségnek köszönhetően több időt tölthessünk a különös viselkedésű tündével.
Ha ennek vége, esküszöm, hogy behajtom rajtad azt a sört...
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
