Küldetés: Ludum finita est...

Lothar von Nebelturm · 1 Küldetés: Ludum finita est... Kedd Jún. 12, 2018 8:57 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Prológus

Füst kúszott az égre a város házai közül. A csatazaj egyre halkabb és halkabb lett. Az utcákon holttestek sorakoztak, északiak és déliek. A különös zsoldoscsapat tagjai viszont alig. Kis csapatokra oszolva meneteltek, fésülték át a város maradékát, s hezitálás nélkül mészároltak le minden katonát.
- Itt már senkit sem találtunk. – hangzott a jelentés az egyik idegen katonától.
- Helyes. Ha végeztek sorakozó a városháza előtt. – a tiszt akinek jelentettek nem más volt, mint a szőke hajú férfi, aki korábban a polgármesterrel egyezkedett.
Az egyik ház mögül egy katona figyelte őket. Alig akarta elhinni, hogy nem álmodik. A katolikusok, a protestánsok mint elestek. Azok ott nem emberek voltak, inkább egy seregnyi szörnyeteg. Kezében puskát szorongatott. Ha itt éri el a vég, legalább azt a tisztet magával rántja a pokolba. Háttal állt neki. Kizárt hogy célt tévesszen. Felemelte a fegyverét és célra tartott...
- Megállj! – mondta szigorúan. A katona megtorpant. Akárhogy erőlködött, túlságosan megrémült, hogy meghúzza a ravaszt.
A szőke hajú férfi megfordult és odasétált hozzá.
- Körbe vagy véve. – mosolygott hideg tekintettel az arcán – Könnyíts a terheden. Miért nem ölöd inkább meg magad?
A katona azt se tudta, mit csinál éppen. Mielőtt észbe kapott volna, a kultista társai bukkantak fel a házak közül, akik egész eddig mást se csináltak, csak figyelték. Az arcához emelte a fegyverét, majd hezitálás nélkül meghúzta a ravaszt. A szőke férfi idegesen sóhajtott egyet.
- Erre vesztegettem én két napot...
A városban hatalmas volt az öröm. A lakók és a polgárőrség megmaradt tagjai üdvrivalgással köszöntötték az ismét felvonuló sereget, ahogy bejelentették, a csatának vége. A polgármestert már ellátták a szükséges tanácsokkal. Mindenkit megrészegített a győzelem édes íze, a béke pillanatnyi mámora. A szabadcsapat tagjait éltették, az angyal áldását dicsőítették az emberek. A katonák pedig a díszmenetet követően szétszóródtak. A maszkos alak és a szőke hajú férfi pedig elvonultak, ki a város határára, messze a vidám tömegtől, ahol senki sem hallhatja őket.
- Gamma egy napot kért... – súgta egy hang a semmiből.
A szőke férfi a halántékához emelete a kezét.
- Két nap elegendő, hogy itt rendbe tegyük a dolgokat. A felderítők jelentettek?
- Úgy látszik a nagy nevek mozgásba lendültek. – szólt a hang.
A hír halvány mosoly csalt a kultista arcára.
- Na, ez már érdekesen hangzik. Alig várom, hogy lássam őket.
A maszkos illető fáradtan morgott egyet.
- Ne hazudozz...
Társa rá se hederített.
- Akkor két nap múlva jelentkezem. – nézett végig a meghódított városán, miközben egy széles mosollyal megvillantotta éles szemfogait...

Amelia Tewelon, Crispin Shadowbane: A Hellenburgi Zsoldosok Céhe jól felismerhető, ama legendás szekercét ábrázoló cégéréről. Nem mellesleg sörcsap is van az épületen belül. A céh a háború kitörése után egyike azon királyság belüli céheknek, mely biztosítja, hogy a különféle megbízatások eljussanak a bérelhető kardokhoz. Mint mindig most is több felkérés van meghirdetve, melyekre lehet jelentkezni (vagy ha senki sem akar, akkor a céhtanács jelöl ki rá embert). Az alábbi két felhívás kelti fel az érdeklődéseteket.

„Kíséret! Ludvig von Schafenteren báró bandériuma hiányos létszámmal a városi céh zsoldosaival kívánja feltölteni magát, indulás négy nap múlva. Úti cél: a peremvidék nyugati fele, Einburgon túl. Céljuk felkutatni és kiiktatni a vidék veszélyes szabadcsapatait. Érdeklődni a bárói rezidencián.”

„Fejvadászat! Henrik Baumenberg, eltűnt két hete, hivatalos jelentések szerint dezertált, miután kiemelt fontosságú információk birtokába jutott. Részletekért a Zsinatnál érdeklődni.”

A két küldetés mindegyike sokkal több pénzt kínál, mint a többi. Érdemes hát lecsapni rájuk. Rajtatok áll, hogy melyiket választjátok. Az első kör foglalja magába a készülődést és a feltett kérdéseket a munkaadónak, akit felkerestek.

Kristin Dalgard, Adalya Amram Ehud: A Katedrális erőinek egy részét a kiképzést követően tartalékba helyezték, hogy szükség esetén a megfelelő helyre tudják őket irányítani. Az egyházi tisztek irányítását ugyanúgy vezérkar végzi, a XII. Sixtusszal és a bíborosaival, érsekeivel, püspökeivel közreműködve. Nagyon alaposan válogatják meg, kit hova küldenek ki, mert papból nagyságrendekkel kevesebb van, mint közkatonából.
Történt azonban egy nap, hogy egy váratlan jövevény érkezett a Katedrális körüli városba. Mindketten ott tartózkodtok éppen, más-más okból, amikor meglátjátok őt. Nem más volt ő, mint egy nefilim. Kissé öreg, viharvert ábrázatú, barna hajú férfi, eltökélt arccal és tekintettel. Fehér szárnyait mereven helyben tartva sétál be az épület kapuján. A félangyalok szociális készségei azóta sem változtak, mert úgy szólal fel, mintha csak egy városi tanácsra sétált volna be.
- Dicsértessék az Úr! Élohim népének bírája, Zarakhiel szól hozzátok. – emeli magasba a kezét patetikusan – Halljátok szavam, s fogadjátok. – harsogta szigorúan – Azért vagyok itt, hogy veszélyről hozzak hírt.
Nem sok idő kell, míg pár pap odasiet hozzá, felvilágosítja, hogy hogyan történik errefelé az audiencia kérése. Elég hangosan beszélnek, hogy halljátok ti is. Mint az kiderült, a nefilim, ki állítása szerint bíra is volt a pápát keresi, vele akar tárgyalni. El is vezetik hozzá, majd sokáig nem hallani semmit róluk. Tárgyaltak egymással, semmi több, mondták a püspökök egymásnak. Aztán hogy-hogynem, még aznap kihirdetik, hogy önkénteseket várnak a pápa szolgálatába, nem más okból, minthogy a már oly sokat hallott peremvidéki szektát felkutassák. Az önkénteseket a katedrális egy kisebb termébe vezetik...ahol már nagyban folyik a tárgyalás.

Johnny Wood: A háború tombol, te pedig a város falain belül unod szét az agyad. Armaros nem kevésbé. Sok a megbízatás persze, de egyik sem kínál semmi különlegeset. Mindegyik átlagos. Tart ez egészen addig, mígnem futár érkezik hozzád egy lepecsételt levéllel. A levél nem mástól érkezett, mint a zsinatelnöktől. Izgatottan bontod hát fel.

„Békesség!

Még nem volt alkalmam gratulálni a korábbi eredményiért, Nyugat Kultistája, Johnatan. Elég bizakodó voltam aznap. Szeretném felkérni önt, hogy nyújtson segédkezet egy elég kényes helyzetben. Mondjuk úgy, az utóbbi napokban túl sokszor hallottam az igazság szót. Úgy hiszem ez az incidens akár mindkettőnk javára vállhat. Ha érdekli, várom magát még a mai nap folyamán az alsóvárosi templom pincéjében.

Esroniel von Himmelreich”

Lance Kalver, Wyn Silvernight: egy századnyi katonával meneteltek a nyugati fronton, nem más irányba, mint a Nordenfluss felé, hogy egy már elfoglalt város seregét erősítsétek meg. A város neve nem más, mint Südfalchten, egy apró kis település a folyó mentén Eichenschild és Einburg között. Messze helyezkedik a nagyobb városoktól, így fontos kiszögellés a folyó másik oldalára indított támadások megkezdéséhez. Meg is lepődtök rajta, amikor a város tornyán a Szent Veroniai Királyság lobogóját pillantjátok meg.

Gloria, Gustav Engelberg, Johannes Hagen: Einbrugtól északra nagy, kopár síkság terül el, messze a fővárostól, de annál közelebb a tengerhez. A két királyság katonái között folyamatosan kisebb összecsapások zajlottak. A déliek feltartása kulcsfontosságú ezen a területen, mert a síkságtól már szinte csak egy bakugrás a partvidékig jutni. Egy kisebb támaszpontot alakított ki a Szent Brünhilda rend, akik a csatákban megsérülteket gondozzák és felügyelik az utánpótlások szállítását. Védelmükért a vidékre kivezényelt zászlóalj utóvédje felelős. A zászlóalj nemrég nagy veszteségekkel számolt, ezért is töltötték fel pihent csapatokkal. Gustav és Hans is így kerültek behívásra. Nem sokkal a friss katonák érkezése után az utóvéd úgy dönt, szedi a sátorfáját és előrevonul egészen a nemrég stabilizált Hohenbardig, ahol a zászlóalj egyik százada lett vezényelve, hogy építsen falakat és sáncot. A város ideális helyen van, a nagy folyótól több tíz mérföldre, de elég közel, messze a frontvonaltól, de elég közel, hogy eléljen a kezük a sebesült katonákig. A főerők talán már a Nordenflusson is túl járnak fontos hát, hogy az utóvéd is kövesse őket. Így aztán ahogy nem maradt több ellátni való sebesült, a sereg kis szelete megindul, hogy elfoglalják a nekik kijelölt pozíciót.
Azonban a városba érve egyáltalán nem az a látvány fogadja az utóvédet, amire számított. A falak állnak, a sánc úgyszint ki van építve, a királyság vörös zászlaja lent az összes magasabb épületen...viszont északi katona egy szál se. A város utcáin csata nyomát lehet látni. Leégett, összedőlt házak, vérfoltok mindenütt, enyhe dögszak egy-két utcában. A városlakók ott voltak, élték mindennapi életüket, már amennyire tudták, de nem tűntek túlzottan zavarodottnak a helyzettől. A város eleve Gustavus király országába tartozott, így nem hódítóként, inkább vendégként üdvözölték a sereget. Mialatt megkezdődik a szekerekről való lerakodás a város főterére, a százados vált pár szót a helyiekkel, majd a katonákhoz fordul.
- Emberek, azonnal ki kell derítenünk mi történt az oldalsó századdal. Nem tűnhettek el csak úgy nyomtalanul. Gyerünk, szétszéledni! – ordította. Nem kicsit volt ideges, hogy egy szellemvárosba kellett bevonulnia.
A legjobb felderítőit el is küldte lovon a környékre, a többieknek pedig parancsba adta, hogy fésüljék át a várost. A sátrak és raktárak kiépítése után rá is ért az egész utóvéd, mert túl sok egyéb dolguk nem akadt, lévén egy szál sebesült katona sem volt, akit el kéne lássanak. A város fontosabb épületei, ha megsérültek is, de mind álltak, a városházától kezdve a templomon át egészen a kocsmáig. A város polgármestere, fontosabb tisztviselői, jegyzője, és minden egyéb emberkéje, akik nem katonák élnek és virulnak. Az utcákon holttestet egyáltalán nem lehetett találni, leszámítva egy nagy hullahegytől, amit a város szélén állítottak fel. Elszenesedett holttestek alkották, felismerhetetlenségig égett katonák testei. Elég eldugott helyen volt, így nem riogatta különösebben a városiakat. Ezen kívül a lakók önkénteseket is toboroztak, akik mint városőrök segítették a sereg munkáját. Általában nők, vagy olyan férfiak voltak, akik tartalékos állományban voltak, amikor ideért a háború. A kérdés tehát, vajon hova tűnhetett egy egész századnyi katona? A körötök tartalmazza mely területeken végeztek nyomozást, hogyan, milyen módszerrel, mi az amit specifikusan kerestek, illetve milyen kérdéseket tesztek fel az esetlegesen kifaggatott embereknek. Egy környi idő alatt mindenki összesen két helyszínt és embert kereshet fel.

És miközben a sűrű fellegek gyülekeznek, pletykák terjengnek világszerte. Pletykák egy szabadcsapatról, akik az igazság bajnokainak titulálták magukat. Pletykák a földre szállt angyal igéjéről. És hogy nincs semmi, ami megállíthatná őket...

Akiket skypeon várok: Lance, Wyn, Kristin, Ada
Határidő: 2018.07.06

Sok sikert mindenkinek!

Gloria · 2 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 15, 2018 3:31 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

Küldetés: Ludum finita est... Empty_bar_bleue

(9690/12000)

Ez nem olyan háború volt, mint a többi. Ahova eddig kivezényeltek, ott el tudtam dönteni, ki a rossz vagy ki a jó. Az emberek voltak a jók, az Élet és Isten harcosai, az élőholtak pedig a rosszak, a halál hírnökei. Most viszont ember ölt embert, zsoldos zsoldost, templomos keresztest, lelkész a papot, de hogy mivégre, talán már nem is tudta senki.
Összepakoltam a felszerelésemet, mikor kiadták a parancsot, hogy tovább megyünk Hohenbardig. Valójában örültem, hogy nem a semmi közepén lévő támaszponton kellett állomásoznunk tovább, hanem egy olyan városban, ahol volt legalább egy kút, ellátás, talán még raktárak és tartalékok is. A sebesülteket felsegítettük a szekerekre, mi, a gyógyítónővérek pedig gyalogosan haladtunk mellettük. A kíséretünkre sem lehetett panasz, az Egyház és a királyság friss tartalékos katonákat küldött a védelmünkre, akik még nem fáradtak bele a harcba, szemükben még ott égett a tűz, a lelkük pedig nem tört meg a rengeteg halál és vér láttán.
A városba beérve viszont éreztem a levegőben, hogy valami nem stimmelt. A levegőben halál szaga terjengett, még az ég sem kéknek látszott, inkább szomorú szürkének, az emberek pedig úgy viselkedtek, mintha nem is lett volna háború, és nem állomásozott volna egy századnyi katona a városban. Ami hiányzott az utcákról, az a nyüzsgés volt és az élet, amit a seregnek kellett volna hoznia. Bizonytalanul forgattam körbe a fejem, mígnem a százados végül elmagyarázta, hogy mi is a probléma. A katonáink eltűntek, és a város szélén lévő elszenesedett hullahegy nem volt elég magyarázat. Mit akartak, talán az elszenesedett testekből rakott mementó nem volt elég magas?
Felsóhajtottam. A testeket el kellett temetni, de az élők mindig fontosabbak voltak, mint a holtak, így előbb fel kellett állítanunk a kórházat. A nővérekkel a kocsma felé vettük az irányt.
- Ezennek a fogadó egészét lefoglaljuk és ideiglenesen ispotállyá alakítjuk! - hallottam Magdolna nővér éles hangját. Sejtettem, hogy a városlakóknak nem fog tetszeni a helyzet, de sajnos tényleg a fogadó volt a legalkalmasabb. A szobákból kórtermek, a raktárakban alkohol és étel a betegeinknek, pont amire szükségünk volt. Ameddig az erősebb markú férfiak és néhai keresztesnővérek elkezdték átalakítani a helyiséget a kocsmároshoz somfordáltam.
- Mondja, nem tartja különösnek, hogy eltűnt egy egész század? Ameddig itt voltak a katonák gyakori vendégek voltak? Illetlenül viselkedtek? - kérdeztem tőle óvatosan. Fogalmam sem volt, milyen nyomon kellett volna elindulni, de talán nem is az én dolgom volt.

Amelia Tewelon · 3 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Jún. 16, 2018 5:52 pm

Amelia Tewelon

Déli Katona

Hozzászólások száma : 276
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 6.
Tapasztalat:

(5000/6250)

Eddig mindig azzal biztattam magam, hogy soha nem köteleződtem el egyik oldal mellett sem és szabad zsoldosként vállaltam a megbízatásaimat, soha nem törődve azzal, hogy ki a Megbízó és ki fizeti a cehhet. Azonban megváltozott a világ, méghozzá majd, hogy nem a sarkaiból fordult ki és jó néhány olyan intrikába láttam bele akaratlanul is, ami egyre inkább Gustav király ellen fordított.
Nevezhetném hatodik érzéknek, vagy valami még ősibb dolognak, de nem tetszett nekem az a fazon, pedig elhiheti nekem mindenki, hogy elég közelről megismertem.
Na meg ott voltak a papok és inkvizítorok, akik szimpátiáját már rég elveszítettem és családom gyilkosainak szálai is az ő irányukba mutattak, még ha bizonyítékot a mai napig nem sikerült szereznem és talán már sosem fogok, de ezek a dolgok, mind-mind egy egy lépést jelentettek ahhoz, ami végül megtörtént és ami miatt most nem Carolusburg egyik ivójában beszélgetek a kocsmárossal, hanem egy jól ismert szekercés cégérrel jelölt Hellenburgi céh épületében koptatom a fényesre suvickolt padot és iszom a hideg sört, ami nagyon is jól esik a kinti hőség után.
Napok óta úton vagyok és a háború nem kedvez a pénztárcámnak, hiszen mindenhol az egekbe szöktek az árak. Persze ez nem csak a háború, hanem a nyomorult Abadon műve is, aki romba döntötte szinte az egész kicseszett világot.
A fentiekből is kiviláglik, hogy a hangulatom nem volt az egekben, mikor letelepedtem, de mindjárt kissé jobbá vált, amikor a cég hirdető tábláján két felhívás is megüti a szemem és gyorsan el is olvasom őket, nehogy valaki lecsapja a kezemről, bár úgy néz ki egyik sem kimondottan csak egy személyre szabott feladat, viszont kiemelten jó pénzt fizetnek érte.
Általában ez azt jelenti, hogy kiemelkedően veszélyes is.

„Kíséret! Ludvig von Schafenteren báró bandériuma hiányos létszámmal a városi céh zsoldosaival kívánja feltölteni magát, indulás négy nap múlva. Úti cél: a peremvidék nyugati fele, Einburgon túl. Céljuk felkutatni és kiiktatni a vidék veszélyes szabadcsapatait. Érdeklődni a bárói rezidencián.”

~ Hmm, hmmm! Valahogy a csapat munka mindig rosszul sül el, ráadásul a nyílt csatározás nem tartozik a kedvenceim közé, ezért nem vagyok katona, és a legutóbb sem fizetett ki egy báró. ~
A szemem a következő esélyes felhívásra siklik.
„Fejvadászat! Henrik Baumenberg, eltűnt két hete, hivatalos jelentések szerint dezertált, miután kiemelt fontosságú információk birtokába jutott. Részletekért a Zsinatnál érdeklődni.”

~ Egyéni munka, fejvadászat és a megbízó a Zsinat, akik biztos fizetők, arra a nyakam teszem. Dolgoztam már a főnöknek is, annak az Esroniel-nek és bár a lova nem lopta be magát a szívembe, de a fizetség rendben volt. ~
Azt hiszem már el is dőlt, hogy melyik mellett teszem le a voksom, nem is nagyon kell gondolkoznom, ezért magamhoz veszem a felhívást és a sörcsapot kezelő pultoshoz veszem az irányt, akitől megérdeklődöm, hogy hol is székel a Zsinat, ahol felvilágosíthatnak a részletekről.
Miután megkaptam az útbaigazítást már sokkal jobb kedvvel indulok el szállást keresni, mert már erősen kezd rám sötétedni és nincs értelme még ma a munka után járni, meg amúgy is rám fért egy pihenés, tisztálkodás, hogy elég bizalomgerjesztő legyek a Megbízóknak.
Másnap kipihenten, a fogadó cselédje által kitisztított ruhában és tisztán indultam a Zsinathoz, miután leellenőríztem a fegyvereimet és mindent megfelelőnek találtam.
Ahogy lehetőséget kaptam rá, máris feltettem a kérdéseimet, amivel remélhetőleg el tudom kezdeni ennek a Henrik Baumenberg-nek a felkutatását, bár két hét azért elég nagy idő, amire azért finoman felhívom a megbízók figyelmét is.
- Kicsoda Henrik Baumenberg? Milyen munkát végzett a seregben és milyen információhoz juthatott hozzá? Honnan tűnt el és milyen körülmények között és ki és miért gondolja, hogy dezertált?
Persze ezek az elsőnek eszembe jutott dolgok, ha többet tudok meg, annak megfelelően kérdezek tovább, ha szükséges.

Crispin Shadowbane · 4 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Jún. 17, 2018 1:55 pm

Crispin Shadowbane

Éjvándor

Hozzászólások száma : 659
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 33
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Éjvándor / Tünde druida
Szint: 10
Tapasztalat:

(14101/15000)

A lemenő nap fénye megfestette a bárányfelhők alját. Olyan volt, mint ha a horizont vérbe borult volna. Egyesek szerint ez csak visszatükröződése annak, ami a földön folyt. Ismét vérfolyók törtek utat maguknak Veronia földjén, hogy újra formázzák azt. Az utóbbi időben nem volt valami túl szerencsés az itteni élet. Kezdve a Fakó Napkelettel, a vámpírok baromkodásával, folytatva azzal, hogy ennek következményeként egy baromi nagy sárkány jelent meg és szétégette a fél világot, és innen már rövid út vezetett odáig, hogy a Tünde-erdő és Köderdő csak úgy fogta magát és puff...eltűnt! Ha még ennyi nem lett volna elég, ismét kitört a háború Észak és Dél között, véresebben és mocskosabban, mint valaha. Ismét testvér ölt testvért. Hiába, ahogy a régi mondás tartja: "Ember embernek a farkasa". És ők aztán igazán tartották magukat ehhez az ősi idiomához. Új seregek álltak talpra, kényszer sorozások, intenzív kiképzések és az új technológiák bevezetése. Mindeközben a parasztokról már megint senki sem gondoskodott, ők újból a "járulékos veszteség" listájára kerültek. Az amúgy is megtépázott földek most bőven kaptak vért. Még csak helyre se állt a világ Abaddón pusztítása után, még csak idő se volt arra, hogy learassák az első terméseket, amelyek enyhet hoztak volna az éhező tömegeknek, ismét vad pusztítás kezdődött. A parasztok csontsoványra fogytak, a megmaradt haszonállatok végzetes módon ki lettek használva s öreg, reszkető kezek fogták meg az ekék végét és húzták azokat ott, ahol a lovak és az ökrök már rég eltűntek vagy elpusztultak. A hadseregnek szüksége van a lovakra, így aztán az egészségesebb példányokat, amelyeket még nem tört meg az évtizednyi rabiga, és még rá lehetett szoktatni őket arra, hogy elviseljék a vér szagát és a fegyverek csörgését, elkobozták. Aztán, amikor épp átélték a parasztok az első sokkot, jöttek a rekvirálók a szokásos szöveggel: "A hadseregnek élelemre van szüksége, hogy jól táplált katonák védjék meg a parasztokat és a civil lakosságot az ádáz ellenség ellen!" A szöveg mindig, minden háborúban ugyanaz volt. S ahogy a hivatásosok ott parádéztak az utcákon vagy épp a frontvonalra tartottak, hirtelen megugrott az igény a zsoldosokra, akik aztán a világ összes kincséért nem kötelezték volna el magukat a reguláris erők mellett. Csak most még azok is, akik alapból nem akartak választani, két tűz közé kerültek: vagy Észak, vagy Dél. Nincs középút, nincs kibúvás. A fea népek nagy részének eltűnésével övék lett szinte az egyeduralom, a vámpírok a legutóbbi fiaskó után inkább igyekeztek visszavonulni, és csak az utóbbi időkben nyújtottak segítséget Délnek, ahol a tornyaik voltak. Én, aki alapból nem kedveltem az embereket, kénytelen voltam eladni magamat az egyik oldalnak. De ha már választanom kellett, akkor már Dél lett...végül is, az Északi katonák támadták meg az otthonunkat, és ennek közvetlen következménye volt a hatalmas kapu, amely elnyelte az otthonomat, a barátaimat, a szeretteimet...hogy helyükre valami kísértet járta valami kerüljön.
Így aztán teljesen érthető volt, hogy a zsoldosok céhének sörcsapjánál üldögéltem, miközben az ablakon kipislogva figyeltem a naplementét. Dracon békésen szuszogott a kandalló mellett, előtte egy tálkában két fehérre tisztogatott csont. A látványa először nyugtalanságot keltett azok között, akiket kénytelen voltam bajtársaimnak nevezni, de lassan megszokták őt, ahogy Draci is megbékélt a gondolattal, hogy itt már véget ért a békés vándorló élet. Ha élni akartam és megélni, akkor kénytelen voltam ide áttenni a székhelyemet. Az agyonhasznált asztalon egy kancsó bor és egy fapohár volt az egyedüli társaságom. A bor vizezett volt, tekintve, hogy spórolni kellett az ilyesmivel addig, míg újra eljön a szüret és mehet minden a borospincékbe. Feltételezhetően az új termés nagy részét úgy is a sereg fogja elkobozni magának...de őszintén szólva ez már nem is nagyon tudott érdekelni. Csak legyen meg a magam napi pia adagja és onnantól kezdve én már egy fokkal vidámabb leszek. A nap részét úgy is itt töltöttem, várva arra, hogy valami csoda történjen, vagy éppen a sült galamb repüljön be szélesre tátott számba. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Egy utolsó korty, és a bor is elfogyott. Morcosan tápászkodtam fel az asztaltól, enyhén imbolygó léptekkel. A beszélgetés hangjai elmosódottak voltak, az arcokat enyhe homály takarta, ahogy az alkohol elkezdett dolgozni a fejemben. A pulthoz lépve leraktam a korsót, és felmutatott ujjal jeleztem, hogy még egy adagot kérnék. Míg a pultos a dolgával volt elfoglalva, unalmamban a hirdetéseket kezdtek el böngészni. Az unalom lassan már megölt, de az elmúlt napokban csak teljesen érdektelen placnikat ragasztottak fel ide, olyanokat, amelyeket inkább meghagytam a nyeretlen két éveseknek. A jutalmak is annyira soványak voltak, hogy majdnem veszteséggel jöttem volna ki, ha elvállalom őket. Két új papír díszelgett most az oszlopon, a papírjuk még nem fakult meg, és csak pár zsíros ujjlenyomat jelezte, hogy az unatkozó zsoldosok szántak nekik pár kósza pillanatot. Azonban a társaság, amely a mai napon itt volt, már elkötelezte magát valamelyik feladat mellett és csak arra vártak, hogy új nap virradjon és útra kellhessenek. Leakasztottam az első papírt és szemeimet erőltetve próbáltam elolvasni alkoholmámoros fejemmel a szöveget.

Kíséret! Ludvig von Schafenteren báró bandériuma hiányos létszámmal a városi céh zsoldosaival kívánja feltölteni magát, indulás négy nap múlva. Úti cél: a peremvidék nyugati fele, Einburgon túl. Céljuk felkutatni és kiiktatni a vidék veszélyes szabadcsapatait. Érdeklődni a bárói rezidencián.

A "Kíséret" szóra már majdnem el is hajítottam a papírt, a "báró" névre meg már össze is göngyöltem volna és a kandallóba hajítottam volna. Nem voltak jó tapasztalataim a bárókkal. Viszont az már jobban felkeltette a figyelmemet, hogy valami veszélyes szabadcsapatot kellett volna kiiktatni. Az ellenérzéseket az váltotta ki, hogy csapatban kellett volna mozogni. A társaság csak lelassított és a nagy csapatokat (itt már a négyfős is nagynak számított) csak jobban felhívta magára a figyelmet, így elvesztve a meglepetés előnyét - a másik oldalon viszont lenne társaság, amely fedezi a hátamat. Egyelőre csak leraktam a papírt a pultra. A fogadós menet közben megérkezett és lerakta a korsót a pultra, mellé egy új poharat. Tele töltöttem a kis kriglit és lassan kortyolgattam belőle, majd leakasztottam a másik hirdetést.

Fejvadászat! Henrik Baumenberg eltűnt két hete, hivatalos jelentések szerint dezertált, miután kiemelt fontosságú információk birtokába jutott. Részletekért a Zsinatnál érdeklődni.

A fejvadászat már jobban testhez álló feladat lenne. Egy dezertőr, aki fontos információkkal seftelt. Ez már megérte a maga pénzét, és a jutalmat elnézve egészen fontos infók lehettek. Az egyedüli hátulütő az volt, hogy mindez két hete történt. A nyomok már kihűltek és eléggé nagy szerencse kellett ahhoz, hogy az ember vagy self csak úgy rábukkanjon a keresett személyre. A két papír között vacillálva iszogattam a boromat. Mire kifogyott az első pohár, a döntés még mindig nem született meg. A második pohár felénél aztán vissza akasztottam a "Kíséret" kezdetű felhívást és még párszor átolvastam a fejvadászatos pergament, hogy alaposan fejembe véssem minden egyes szavát.
- A maradék bort ossza szét a szomjazó szájak között, Herr Schrötter.
Biccentettem a pultos felé, miközben feltápászkodtam a pulttól. Dracon még mindig ott hortyogott a kandalló előtt. Az utóbbi időben sokat aludt, vagy az unalom vagy a depresszió miatt. Az álmai nyugtalanok voltak, most viszont békésen szuszogott. Nem volt szívem felébreszteni őt, így egyedül mentem vissza a szobámba, amely a Céh kaszárnyájában volt. A kis szobába belépve ledobtam magamat az ágyamra. Egyszerű kis alkalmatosság volt, de nem is kellett ennél több. Tenyereimbe temetve az arcomat hallgattam az utca zajait a nyitott ablakon keresztül. Kintről hideg levegő áramlott be, vacogva húztam össze magamon a köpönyegemet és enyhén remegő kézzel nyúltam az éjjeli szekrényen álló vizes kancsó felé, majd két nagy korttyal leküldtem a tartalmát. A kancsó mellett volt egy egyszerű fatálca, rajta két kis csücsöknyi kenyérrel, sajttal és egy ropogós almával. Miközben morfondíroztam, beküldtem szegényes és szerény vacsorámat. Végszóra a még mindig álmos képű, szintúgy ingatag járású Draci is megérkezett és felreppent az ágyra, majd az ölembe hajtotta a fejét és kék szemeivel méregetett engem. Szórakozva simítottam végig a fején, kicsit megvakarva a fülei tövét, amiért egy elégedett dorombolást kaptam válaszul.
- Holnap elmegyünk a Zsinathoz és megérdeklődjük, hogy miben is áll ez a munka. Aludd ki magadat picinyem.
A sárkánygyík az ágy szélére húzódott, oda, ahol már az egyszerű módon szalmával és tollakkal bélelt matrac gödrébe fészkelte be magát. Az elmúlt napokban, hetekben megszokott helye volt ez a kis rész, és a súlya maradandó nyomott hagyott benne. Holnap reggel korán akartam kelni, hogy elkapjam a Zsinat emberét, mielőtt még túlságosan nagy tömegnyomor alakulna ki az irodájában. Nem szerettem a nappali életmódot, de most, az emberek közé keveredve kénytelen voltam némineműleg alkalmazkodni a stílusukhoz. Végül feltápászkodtam az ágyról és a szekrényemhez léptem. A masszív, kétajtós alkalmatosság a szoba nagy részét elfoglalta, egyedi készítésű volt, tekintve, hogy ami itt volt alapból, az nem felelt meg az igényeimnek, így a helyét egy vastag tölgyfából készült, három zárral is ellátott tárolóegység vette át, amelyben rengeteg kampó és kisebb polc volt, hogy el tudjam rendezni a dolgaimat.
Most ezeket kezdtem el kivenni. A kampókról leakasztottam Clandestine-t és Fury-t, az előbbire rátekertem a Vengeful One névre keresztelt drágakövet, míg az utóbbiba már bele lett illesztve egy levedlett agancs, amely még mindig enyhe rémálmokat okozott nekem. Mellettük hevert Bloodbond, arra az esetre, ha sikerül megsebeznem a szemetet és követni akarom. Utoljára a rugós acélpengét pakoltam ki a széles asztalra, ezzel elintézve a fegyverlistát. Az asztalra leterítettem egy fehér selyemlapot, amely elég nagy volt ahhoz, hogy a sérülékeny ékszereket rá tudjam fektetni. Így fél perc múlva már a következő készlet volt kipakolva az asztalra: a Vonzalom Amulettje felkészülve arra, hogy nőkből kell majd információt kirángatnom; a Harag Emléke, felkészülve a lehető legrosszabb eshetőségre is. A kezemen már alapból rajta volt a gyűrű, amely Dumah léleklenyomatát tartalmazta. A szeráf az utóbbi időben igen csak hallgatag volt és nem örvendeztetett meg epés és néha túlságosan is éles meglátásaival...de a gyűrű, amelynek fejben a Stillness of Death nevet adtam legalább szépen nézett ki a maga éjfekete színével, amelyet csak a belső oldal vörössége tört meg és emelt ki. Tekintetem tovább vándorolt a Koncentráció Nyakékére, amelynek még sok hasznát vehetem a későbbiekben, csak úgy, mint az Álcaláncnak, hogy ha emberek közé kell beépülni. A Ceann an Dullahan felületén hidegen csillant meg az utolsó napsugár vörös fénye és ez a fény rávetült az Erő és kitartás szintúgy rideg felületére. Viszont annál szebben és szemkápráztatóbban verődött vissza a Töltőgyűrű és a Tárológyűrű felületéről. A Ring of the Pumpkin King undorítóan narancs, rücskös anyaga nem nagyon szarozott a nap fénnyel, az csak úgy ült ott és az ocsmány képével meredt rám. Inkább le is takartam az ékszereket, hogy ne kelljen őket bámulnom, rajtam csak Dumah gyűrűje és a Silence fülbevalóm volt, ami legalább megmentett attól, hogy halljam Dracon vagy a bajtársaim horkolását.
Az asztal maradék részét az egyéb kiegészítők foglalták el, úgy mint: Scarf of NoOne, a napszemüvegem, és a Mirror of Truth, amellyel szándékomban volt előbb kihallgatni azt a bizonyos Henrik-et, mielőtt az Örök Vadászmezőkre küldeném őt. Az előzetes rossz tapasztalatokból kiindulva (Hold Anyára, Rheo majdnem ki is belezett érte!) a Miracle of the Sacred Eve-t alaposan becsomagolva tároltam, hogy még véletlenül se kezdjen el nekem csilingelni a lehető legrosszabb alkalommal. Annál magabiztosabban nyúltam hozzá a rúnaflaskához, amellyel legalább mindig lesz [bEgy korty az egészségemre[/b]! Ha pedig ez a kis flaska kifogy, még mindig ott van Kaspar's Gift, hogy ingyen ihassak bármelyik kocsmában, feltéve, hogy ha időben elhúzom onnan a lécet, mielőtt észre vennék a turpisságot. A Hajnali Mementót, a kis plüss farkast óvatosan vittem oda Dracon-hoz és tettem be a lábai közé. A kis sárkánygyík álmában is ösztönösen átölelte a figurát, amely még mindig őrizte az illatomat. Megkapó és megható látvány volt, inkább vissza is tértem a rendszerezéshez, mielőtt még elérzékenyülök. Amennyire imádta a farkaskölyköt Draci, annyira utálta azt a lényt, amely a Wolpertinger tojásából kelt ki. Hogy ha pedig a talaj kezd túlságosan is forró lenni az én ízlésemnek, még mindig támaszkodhatok a Stellenweise-re, vagy éppen a Gyötrelem Szilánkjaira, hogy ha valakit meg kell szopatni. Végül már csak egy távcső és a Bizalom Vízuma maradt vissza, ha az alvilági körökkel kell kapcsolatba lépnem információ szerzés céljából. Aztán utoljára egy fémládába belepakoltam a következőket: egy fiolányi Gyenge gyógyital és szintúgy egy üvegnyi erős gyógyitalt, amely mellé került méeg egy élénkítő ital és egy bőrkeményítő ital is. Nem tudtam, hogy kikkel állhatok majd szembe, mert annak a baromnak tuti, hogy lesznek cimborái, de felkészültem arra, hogy varázshasználók is lehetnek, így hozzá csaptam még egy mágiaellenállás italát is, meg mellé egy tisztánlátást, amennyiben zavaró körülményekkel találkoznék menet közben. És akkor következzenek a bérgyilkosok kedvenckéi (nem mint ha sokat használtam volna őket) : éjcseppaz igazán makacs gyökerek ellen, gyengítő méreg és bódító ital a kevesebb ellenállást tanúsító, de szintúgy idegesítő kétlábú szörnyek megleckéztetésére. Az utolsó két elem pedig a következő lett: egy marógáz keverék a páncélos ellenfelek ellen és két hallucinogéngáz-keverék a tömegek megszopatására.
Mire végeztem a felszerelések összeállításával, a nap már teljesen lehanyatlott a horizont mögött, beköszöntve az éjszaka, a sötét elfek ideje. Ez mondjuk mostanában vajmi keveset jelentett számomra, de azért az ablakhoz sétálva elmélázva figyeltem ki rajta, nézegetve az egyre jobban kihaló utcákat, élvezve a Hold látványát és fényét. Végül fejemet megrázva még a szekrényből kikaptam pár váltás ruhát és két kulacsot, és ezeket is az asztalra helyeztem. Majd másnap reggel bepakolom őket. Az egész készülődés végeztével aztán ruhástul, fáradtan dőltem az ágyamba....

Reggel valamelyik szobalány-szerűség ébresztett fel, jelezve, hogy készen áll a fürdővizem, amelyet a közös fürdő helyiségekben készítettek elő. A fürdés végeztével friss gyolcsinget vettem magamra, illetve egyszerű utazónadrágot és bakancsot. Az ing fölé egyszerű zeke került, majd mentem is a közös helyiségbe, hogy megreggelizzek. A kaja most kivételesen egészen elfogadható volt és még friss tej is társult hozzá. Nem volt kedvem az italozáshoz, amely másokat is meglepett, de amikor megosztottam velük, hogy a Zsinathoz tartok egy meló ügyében, megértően bólogattak. A reggeli végeztével a szobában összekaptam Draci-t, akinek már felvittek két szelet húst, és magamra öltöttem a felszereléseimet. A táska tetejébe végül belegyömöszöltem az éjfekete ruházatomat (fekete ing, fekete mellény, fekete nadrág, fekete kesztyűk és bakancs, illetve szintúgy fekete csuklyás köpeny), a fogadóban még felvásároltam pár napra elegendő hideg élelmet és meg is indultam a Zsinat épülete felé. Az utcákon még csak most kezdett belendülni az élet. Kopogtatók mászkáltak, hogy felébresszék azokat, akik a szolgáltatásaikat megvették, álmos képű kereskedők kezdték el kipakolni szegényes portékájukat - még álmosabb képű gyerekek hatalmasakat ásítozva léptek ki az utcára, hogy elinduljanak valamelyik műhely vagy bolt felé, ahol besegítettek a szüleiknek. Csak pár katonát lehetett látni elvétve az utcán, s pár zsoldos integetett felém, akikkel az utóbbi heteket töltöttem. Egy almát rágcsálva, teli pofával integettem nekik vissza, miközben Draci-val befordultunk arra az útra, amely egyenesen a Zsinat felé vezetett. A széles úton akár két szekér is elmehetett egymás mellett úgy, hogy közöttük még gyalogosok is tudtak örvényleni. Mielőtt elértem volna az úti célomhoz, találtam egy kovácsműhelyt, ahol vételeztem még egy fenőkövet és fegyverolajat a pengéim ápolására, majd szegényebb szütyővel, de a felkészültség érzésével folytattam az utamat.
A Zsinat székhelyéhez érve gyorsan átvágtam a folyosókon, céltudatosan tartva ahhoz, akitől információt szerezhetek. Végül megtaláltam egy megfelelő alakot, aki érdeklődve fordult felém. Az utóbbi időben nem volt teljesen szokatlan, hogy kósza zsoldosok jelennek meg itt, akik Dél dicsőségéért küzdenek...vagy az én esetemben kényszerűségből érkeznek ide. Az, hogy sötét elf voltam, az ittenieket nem zavarta annyira, mint az északiakat, elfogadóbbak voltak, amely engem is meglepett, de persze nem minden déli viseltetett ilyen nyíltsággal a külhoniak felé...főleg ha azok a kihaló félben lévő fae fajhoz tartoztak. Hiába, a népesség nagy részének eltűnése súlyosan megrengette a fajtársaim és az elfek hitét és bizalmát, illetve világképét. Az erdőktől távol élők elkeseredettek voltak, hisz többségük szívesen csatlakozott volna az utolsó elvándorláshoz, de erre nem volt alkalmuk, így itt ragadtak ebben a világban, távol a megváltástól. Meghagytam őket abban a hitben, hogy oda át minden tökéletes lett volna és nem osztottam meg velük kételyeimet.
- Egy felhívás miatt érkeztem, amelyet Henrik Baumenberg-re írtak ki. A hirdetés szerint itt kell érdeklődnöm további információk iránt. A leírás szerint a fickó értékes információkkal tűnt el két hete. Mit lehet tudni a fickóról? Hol szolgált és milyen beosztásban? Lehetne beszélni a bajtársaival, akik további adatokkal szolgáltathatnak felőle? Gondolom az információk milyensége és kiléte hétpecsétes titok, nem is osztják meg velem, nem is kell. Ami kell, az az, hogy hol látták őt utoljára és merre felé haladhatott? Illetve nem ártana valami leírás róla, hogy hogyan néz ki, ismertető jegyek; milyen harci tapasztalatokkal rendelkezik, milyen fegyvereket használ. Nem ártana tudnom a legfrissebb híreket a frontvonal felől - mivel gondolom hogy az északiakhoz ment ezekkel az információkkal, így valószínűsítem hogy be kéne hatolnom az északi területekre is - csak kell egy biztos útvonal, ahol ezt megtehetem. Azt hiszem, hogy egyelőre ennyi lenne, a többi majd menet közben kiderül.

Wilhelmina von Nachtraben · 5 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 22, 2018 7:18 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Vannak olyan mondások, miszerint akkor ismerhetsz meg leginkább valakit, ha a legnagyobb fájdalmat okozod neki, amit még kibír. Akkor mutatja meg az igazi arcát. Olyan is létezik, miszerint egy háborúban derül ki igazán, kinek mi a fontos, valamint bajban ismerszik meg a jó barát. Nos, Mina kötve hitte volna, hogy valaha zsoldosnak áll, ettől a szótól még mindig feláll hátán a nemlétező szőr. Mégis ez tűnt a legkézenfekvőbb lehetőségnek. Valószínűleg ez is egy olyan eset, amivel az életüket kockáztatják. Már megszokhatták volna. De olyan rég történt ilyen, hogy... mindegy is. Nincs idő ezen gondolkodni.
Most már ne panaszkodj. Egyáltalában senki sem kényszerített erre. A saját döntésed volt. Ő pedig veled jött, mert mindenhová elkísér. De ezért sem panaszkodhatsz. Úgyis meg tudod mutatni, mire vagy képes. Egyedül is meg tudnád, de így legalább nem fogsz unatkozni. Nincsen ezzel semmi probléma.
Kicsit túlságosan sokszor kell erről győzködnie magát. Nagy lelkierőbe tellett eljönni ide, és még nagyobba, hogy azt ne egyedül tegye. Persze őrültség lett volna. Nyilván. Ő csak úgy kirándulgat a zsoldoscéhben, Damien pedig közben otthon számolgassa a napokat? Persze. De még így is büszke lehet rá, hogy neki jutott eszébe először.
Két lehetőség áll előttük. Persze még mindig ott van az is, hogy visszafordulhatnának, de ha már egyszer besétáltak ide - egy Zsoldoscéhbe -, mégis miféle tekintetekkel találkoznának kifelé menet?
Hedwig ezúttal Damien alkarvédőjén pihen, Lux, a menyét pedig elbújt Mina tincsei alatt. Na nem mintha fázna. De idegen ez a hely neki. Mina, ahogy körbenéz, megállapítja, hogy valóban. Nem illenek ide. Nem is biztos, hogy sokáig maradnak. Talán ez is egyike kétségbeesett kísérleteinek, hogy valami úton módon megtalálja önmagát. Bár ez végképp sztereotipikus.
- Nos... A fejvadászat szó elsőre elriasztott. De ha jobban belegondolunk... talán nem is biztos, hogy az illető tényleg megérdemli a halált.
- Szóval jelentkeznél egy fejvadászküldetésre, hogy megmenthesd, akit el akarnak tenni láb alól.
- N-nem, én... én csak ki akarom deríteni, mik azok a fontos inf...
- Tökéletes ötlet. - Ördögi vigyor.
Jó, akkor csak vicceltél. - Mina fintorog egyet, majd megrázza magát, mert Lux megint fészkelődni kezd a nyakán. Végül megelégeli, és inkább a kezében cipeli tovább. - Na, gyere elő... - Van számára egy táska is, de nem képes meglenni benne. Pedig még a súlya is feleződne. De ezt a menyét nem fogja fel, na meg mondjuk ő nem érzékelné...
- Szóval? Elvállaljuk?
- Ha ezzel segíthetünk valamit.. - Magunkon biztosan.
- Már csak találnunk kell valakit.

A Zsinathoz réve még mindig furcsa érzés fogja el őket, ahogy belépnek az épületbe. Kísérőként állataik még mindig velük vannak. Nagyon reméli, be lehet ide hozni állatokat. Egyelőre még nem paterolták ki őket. Mondjuk érdekes is lenne. Odakint bármi történhetne szegényekkel. Meg mondjuk felfalhat...na jó, fel nem falnák egymást, ahhoz túlságosan is összeszoktak.
Szótlanul járják a folyosókat, mígnem egy fiatalabb, és láthatóan még annyira nem kiégett ifjú meg nem érdeklődi, mi járatban is vannak. Beszámolnak arról, hogy ama bizonyos Henrik Baumenberget keresik, jobban mondva óhajtják keresni, jelentkeznének felkeresésére.

Vyrath · 6 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 22, 2018 8:23 pm

Vyrath

Kísértő

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Kísértő
Szint: 3
Tapasztalat:

(1475/2500)

A nefilimek különös népség voltak, ezt bárki tudta, aki csak rájuk nézett egyszer is. Nem futottam össze sokkal, valahogy a dolgaim mindig elkerülték a Katedrális félangyalok oltalmazására kijelölt részét, az egyedüli kapcsolatom a szent nomádokkal Andromeda kisasszony volt – de ő egy egészen sajátos személyiség volt, jóval több, mint a népének egy tagja. Voltaképpen örültem, ahogy mellettem lépkedett, miközben aranyszínű szemei elkalandoztak a Katedrális szépen, aprólékosan díszített folyosóin, az üvegmozaikokon becsillanó fény pedig az egész arcát is műremekké változtatta. Mintha egy freskó lett volna, egy csodálatos alkotás, amiből a legnagyobb művész akarata szerint ragyogtak elő a szemei, hogy koronát tegyenek a látványra. Amint tekintete az irányomba fordult sietve félrekaptam a fejem, igyekezve úgy tenni, mintha az előttünk álló különös találkozás izgalma kötne le.
Egy nefilim bíra, az őrület határán olyan dolgokról hablatyolva, amelyeket ezer egyháztudós és szóértő nem fejtett volna meg, de talán még a mágusok sem. És egy rejtélyes feladat, semelyik rendnek nem címezve, arra bízva, aki el meri vállalni. És mégis csak ketten vagyunk itt.
A terem, amelybe a bírát vitték a háború kirobbanása óta egy sokat használt és sok kegyetlenséget hallott helyiség volt eldugva a Katedrális mélyén – a stratégiai tanács székhelye. Odabentről beszéd szűrődött ki, de nem tudtam annyira erőltetni a figyelmem, hogy bármit értsek belőle.
Az ajtó egyszer csak kitárult, amire meghajtott fejjel hátrébb léptem. Egy öreg, sovány érsek nézett ki rajta és gyorsan végigfuttatta a szemét a rajtunk kívül üresen kongó folyosón.
- Maguk válaszoltak a felkérésre? - kérdezte azért reménykedve, de meg sem várta a választ. - Jöjjenek.
A teremben egy nagy asztal terpeszkedett, mögötte egy térképpel, mely Veroniát ábrázolta, megannyi színes gombostűvel, rajzzal és egyéb más figurákkal kiegészítve. Sejtésem szerint az egyházi seregek hadmozdulatainak tervezéséhez használhatták, legalább is a mostani frontvonal helyén felsorakozott rengeteg vörös-kék tű egészen visszaadta a valós helyzetet. Az asztalnál hárman ültek, az üresen maradt negyedik szék felé pedig a minket behívó érsek indult el. Középen őszentsége Sixtus atya foglalt helyet fáradt, gondterhelt és szívbe markolóan beletörődő arccal, mellette egy világi ezredes. Jobb szélen egy nyúzott, horzsolásokkal teli arcú férfi ült koszolt ruhában, de arcán vad elszántsággal. Szárnyai szürkék voltak az út porától és a túlvilági ragyogást, ami a nefilimekből általában áradt mint egy halk zsoltár elnyomta valami eszelősség.
- Megkérdezhetem, hogyan szólíthatlak titeket? - kérdezte a félangyal.
- Szentatyám, eminenciád! - hajtottam térdet a feletteseim felé, aztán meghajtott fejemet a nefilim felé fordítottam. - Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini és az Exercituum lovagja.
Andromeda kisasszony nem szokott térdhajtáshoz – és különben is, az Úr követeitől nem is várhatta el ezt senki. Mi csak azért vetettük magunkat a porba, mert emberek voltunk.
- Andromeda. - felelte egyszerűen, meghajtva a fejét.
Az ismeretlen félangyal bólintott.
- Az emberek nyelvén a nevem Zarakhiel, klánom bírája és pásztora.
A férfi szavai szebben formálódtak meg, mint a hangja. Ahogyan beszélt olyan hatása volt, mintha kiváló, első osztályú bor lötyögött volna egy ónkupában, egy kapától kérges tenyerű paraszt ujjai között.
- Szerencse, hogy ennyi idő alatt válaszolt valaki. Az idő az, aminek most leginkább szűkében vagyunk. - köszörülte meg a torkát és belekezdett a magyarázatba. - Nem tudom hogyan s miként terjed az emberek falvai közt a szóbeszéd, de hallani mostanában rémes ómeneket egy bukott szektájáról. Rémes ómeneket örömhírbe burkolva. Maguk tudnak erről valami?
Az ezredes csak komoran megrázta a fejét, az öreg érsek azonban gyanakodva vakarta meg az állát.
- Jelentések egy szóbeszédről, melyben az emberek egy "földreszállt angyal" nevét éltetik. Már a nevét is fájdalmas kiejteni, hát még hogy dicsértessék...
- Földre szállt angyal? Úgy érti eminenciád, egy mélységi? - emelkedtem fel, mivel semmi nem utalt arra, hogy ne tehetném.
- Örömhír. – ismételte meg Andromeda kisasszony elgondolkodva, de szemei teljesen más gondolatokról árulkodtak. A bírát figyelte, népének egy vezetőjét, aki most mégis idegenként szólt hozzá.
- Borzalmas, nem igaz? - vicsorgott egy pillanatra a nefilim. - Mélységi, bukott, "földreszállt angyal", hívhatjuk, ahogy akarjuk. Azonban ez még csak az árnypajzs csúcsa. Van még rosszabb is. Annak a dögnek a szektája háborúzni kezdett. Egyszerű szabadcsapatnak adják magukat ki és úgy...
- Szabadcsapat? - szólt közbe az ezredes a férfi szavába vágva, aztán bocsánatkérően köszörülte meg a torkát. - Vannak jelentések súlyos veszteségekről egyes századokban. Osztagok teljes felszívódása. És nem egy említett egy szabadcsapatot, mely a vidéket járja és az istenért nem voltak képesek a nyomukra bukkanni.
Arcára egyértelmű idegesség és mélyről bugyogó harag.
- Egy földre szállt angyal igéét hirdető szabadcsapat, akikről az a rémhír terjeng, hogy emberfeletti érővel rendelkeznek. A frontról visszatérő szerzetesek is számoltak már be hasonlókról. - tette hozzá az érsek, Sixtus atya pedig fáradtan ráncolta össze a homlokát.
- Hm....tehát nem pletyka.
- Pontosan. - helyeselt Zarakhiel bíra. - És gondolom tudják mit jelent, hogy egy mélységi szektája a frontvonalon jár...
- Ha egész szakaszok tűnnek el... - kezdtem óvatosan, miközben a szemeim előtt előkúszott az árnyékből Serene csonttörő csápjai és a puszta kiáltással rám szabadított eszelős illúziója. - Nem vagyok biztos benne, szent atyám, hogy ilyen kevesen megfelelő ellenlépést jelentenénk.
- Mit akarnak? - kérdezte Andromeda. Naív kérdés volt, de lényegre törő. Az a fajta, amelyet csak mostanában szokott feltenni.
- Nem igazán tudjuk, mik a céljaik. Minden, amit eddig elő tudtunk a mélyből ásni az annyi, hogy vándorolnak, megküzdenek a katonákkal, magukat hősnek hazudva nyerik el az ottaniak bizalmát.
Lopva körbepillantottam a három férfin, de egyikük sem tűnt úgy, mintha szólni akarna.
- A klánom tagjai már jó ideje próbálnak a nyomukra bukkanni. A nyomukat követve mindenhol nevüket hálásan örvendezve emlegető tömegeket, félig újjáépített falvakat és lemészárolt útonállókat találtunk. Nem tudom, mi lehet a céljuk. De jó nem lehet semmi olyan, aminek örülnünk kéne. Ezért van szükségem a maguk segítségére. A klánom célja felkutatni a bukott híveit, a tetteik szándékait megtalálni. Ha az igazság napvilágot lát, talán a hadsereg is hajlandó lesz határozottabb lépéseket tenni. - vetett egy szúrós pillantást az ezredesre. - A tanítványaim már elindultak az általatok Nordenflussnak hívott folyó vidékére, de kíséretre van szükségük. Ehhez keresek most igaz szívű harcosokat.
- Hogy fogjuk beérni őket? - kérdeztem időhúzásképpen a nefilim arcát vizsgálva. Valami itt határozottan nem stimmelt. Eddig is igaz szívű harcosok küzdöttek a fronton, akikből egész szakaszok estek áldozatul a kultistáknak, olybá’ mindegy volt, hány embert küldenek még. - Mellesleg, nagytiszteletű Zarakhiel bíra… miért a hadsereget kereste meg az ügyével? Miért nem a félangyalok táborait?
Andromeda kisasszonyban hasonló gondolatok játszódhattak le. Lassan megtanultam meglátni a szavai mögött húzódó hatalmas hullámokat, amik a gondolatai voltak, de néha még mindig csak a habot láttam.
- Ki küldött?
A nefilim úgy tűnt, némileg ingerültebb lett a kérdéseinktől. Összeráncolta a homlokát és merev, komortekintettel válaszolt.
- Nekem nem kifogások kellenek, eredmények, nem holmi hegyek közé menekült, vagy városokban meghúzódó táborok segítsége. Nekem siker kell, méghozzá most. - nyomta meg a mondat végét. - Én vagyok klánom vezére. Nem utasított engem a főbíra, hogy így tegyek.
Vagyis a nefilimek törzseinek semmi köze nem volt ahhoz, amit Zarakhiel bíra akart.
- Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ismerik a járást a frontvonalon. Nem olyan besavanyodott birkákra, mint a többi tábor népei.
Elismeréssel adóztam a félangyal szónoki képességeinek, ahogyan a kényelmetlen valóságot igyekezett szebb formában megfogalmazni. Sajnos azonban eleget kérdeztem meg Konradtól, hogy jól áll-e rajtam az aktuális páncél, hogy átlássak ezeken.
Az eddig komoran hallgató ezredes ekkor felegyenesedett és a saját magasából nézett le a nefilimre.
- Határozottan elutasítom, hogy a hadsereget úgy kezelje, mint holmi keresztesrendet, melyet bárhol bármikor bármilyen ostoba mesével hadba lehet hívni.
Az érsekatya is eddig bírta, ekkor felpattant a helyéről és szembefordult a katonával.
- Fékezd a nyelved, Henric. Egy szekta, mely átejti és megtéveszti az embereket veszedelmesebb ezer eretneknél.
- A csapataink teljes fronton harcban állnak a protestánsokkal! Egyetlen egy darab embert sem tudunk nélkülözni, hogy fel-alá kísérjenek kutakodó félangyalokat!
Segélykérően néztem Sixtus atyára, de ő csak megdörgölte az orrnyergét. Úgy látszik észak egyházi vezetősége csak civakodó gyermekekből állt, akik képtelenek voltak félretenni a büszkeségüket még az ehhez hasonló komoly ügyekben is. Megköszörültem a torkomat.
- A frontvonal messzebb van, mint ezeddig bármely kiküldetésem, így a Szentszék bölcsebben jár el, ha egy tapasztaltabb felderítőt nevez ki erre a feladatra. - szóltam fennhangon és meghajtottam a fejem. Andromeda kisasszony nem osztotta a véleményem.
- Én veled megyek. - szögezte le egyenest a másik szemébe nézve.
- Ezt nem maga dönti el, kisasszony. - csattant fel az ezredes a félangyalra rivallva, amitől önkénytelenül a földhöz csaptam alig megemelt bokámat. Ki volt ez a paprikajancsi, hogy így mert kiabálni egy nefilimmel? Nem is akármelyikkel, de Andromeda kisasszonnyal, akit több helyen szinte bálványoztak az erejéért és a jó szándékű segítségéért? - Nem tudunk senkit sem mellőzni, hogy ilyen ostoba feladatokat lássanak el. A hadműveleteket akár hónapokkal előre is tervezik, miért élvezzen pont EZ prioritást?! - folytatta lassan nyálat fröcsögve, végérvényesen behúzva magára a megvetésem koporsófedelét.
- Tudja maga egyáltalán, milyen következményekkel játhat, ha ez a szekta elterjed. Nem emlékszik, hány szeme és füle van Hoskekh-nek? - szállt szembe vele az érsek. Még egy utolsó, kérlelő pillantást vetettem Sixtus atyára, aki ekkor sóhajtva letette tenyerét az asztal lapjára. A pápai gyűrű koppanására mindkét férfi összerezzent.
- Elég. Most az a fő, hogy logikus konklúziót tudjunk levonni.
- Logika, mi? Elküldeni a katonáinkat ismeretlen területre, az ellenség helyett holmi útonállókkal hadakozni, akiknek harcértékéről semmi információnk, és ismeretlenek vezetése alá rendelni abszurdum! Tárgytalannak vélem ezt az ülést.
Mielőtt lábam szinte magától mozdulhatott volna, hogy az asztalhoz lépve leteremtsem a magáról sokat képzelő katonát, aki nem csak Andromeda kisasszonyt, de most Krisztus földi helytartóját is arra méltatlanul szólította meg a nefilim bíra elégedett – és egyértelmű hátsó szándékról árulkodó – mosollyal megszólalt.
- Nos igen, erről jut eszembe. Bár korábban már írtam pár levelet, de még nem sikerült megértenem a két ország egymással való viszonyát. Ha esetleg már kevésbé lennék elfoglalt, talán beszélgethetnénk arról, miért is zajlik ez a háború.
- Legyen. De csak önkénteseket. És nem akarom, hogy erről bárki mást informáljanak. Kitörne a pánik, ha a katonák megtudnák, hogy ide-oda küldözgetjük őket csak úgy meghalni.
Fogalmam sem volt, mi győzte meg az ezredest. Fogalmam sem volt ez az ellenszenves, ütnivaló képű alak mit látott Zarakhiel ajánlatában, amelytől meggondolta magát – azt azonban tisztán láttam, hogy éppen most mondta ki ránk az indulj parancsot úgy, mintha ezeddig itt sem lettünk volna.
- Az aggályaim még mindig állnak, uram. - szólaltam fel az utolsó szőt elharapva, de a férfiak mintha meg sem hallottak volna.
- Akkor azt hiszem, már nincs is mit megbeszélnünk. - bólintott a nefilim.
- Ahogy gondolja. De részletes jelentést várok az akcióról úgy, ahogy azt egy katonai különítmény is tenné. A részletekről majd informálom.
- Ez csak természetes.
Ezután mindannyian, mint akik sikeresen nyélbe ütöttek egy remek üzletet elléptek mellettünk és elhagyták a termet.
- Egek, hogy tűritek ti ezt meg..? - fordult felénk Zarakhiel, egyedüliként hátramaradva. - Számíthatok rátok? Áh, igaz is. A kisasszony talán gyengének gondolja magát. Találkozott már bukott angyal hívével?
Hogyan tűzjük meg?
Soha ilyen mély, kendőzetlen harag még nem ébredt a lelkemben. Fogaim megcsikordultak a haragos összepréseléstől, arcomon garázda mód rándult meg egy apró izom.
- Tecum principium in die virtutis tuae in splendoribus sanctorum: ex utero, ante luciferum, genui te.
„Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj!
Igen, úgy borítsa be, mint a ruha, mint az öv, amely mindig átfogja.”
Dávid király haragvó átokzsoltárának szavai úgy folytak elő a fogaim közül, mint az epe. Káromkodni nem mertem, máshogy pedig nem tudtam kifejezni a haragot, ami összeszorította a mellkasomat.
- Védelmező vagyok. Találkoztam kultistákkal, megküzdöttem Hoshekh papnőjével és éppen csak túléltem. Felderítő nem vagyok. Nem ismerem a frontot és nem ismernek a tisztek annyira, hogy kulcs lehessek a hadseregben, ami megnyitja a kért ajtókat. Így is akarja, hogy én menjek magával?
Talán kissé hevesebben fordultam a nefilim felé, mnit először akartam – amiben Andromeda felém nyújtott karjai csak megerősítenek.
- A védelmedet akarja. – mondta felemelt szárnyakkal, mint aki egy vicsorgó fenevaddal nézett farkasszemet. - Türelemmel lenni bölcs dolog.
Lehunytam a szemem. A kisasszonynak igaza volt, nem engedhettem a harag démonainak csábításának, mert az gyűlöletet szított ami szomorú volt az Úr szemében. Nem álhattam volna, ha a reám vigyázó kéz miattam lesz szomorú.
Zarakhiel arcára furcsa, semleges, semmitmondó ábrázat ült ki, aztán finoman elmosolyodott.
- Ezt már szeretem. Tudják, az egyik tanítványom annak idején megkérdezte, mi is az a gyengeség. Én ezt válaszoltam: a gyengeség egy olyan fal, amit az erényes állít magának. Tudják hogy hívják, aki nem ismeri a gyengeséget? Őrültnek...
Vagyis egyáltalán meg sem hallotta azt, amit mondtam. Szemeim fáradtan, az elkeseredéstől fátyolosan keresték Andromeda látványát és éppen sikerült elkerülnöm a kétségbeesést.
- A tanítványaim elég kevesen vannak, hogy beérjem bárki felebaráti szeretetével, aki hajlandó felajánlani. Felderítésre...és igen, védelemre egyaránt. De térjünk a tárgyra, sok kérdést kell még megválaszolnom.
Odasétált a nagy Veronia-térképhez és azon kezdett el mutogatni.
- A tanítványaim a maguk Einburg és Eicheschild névem hívott városai között kutattak, a folyó mentén. - mutatta, meglehetősen megszenvedve a két város nevének kiejtésével. - Egyelőre várnak az erősítésre. Ha találkoztak velük, ott együtt indulnak tovább, majd megközelítik a szekta vélt területét. Ezek a kultisták a városok közt vándorolnak. A maguk segítségével úgy vélem el tudnak vegyülni egy településen belül. Meg akarom tudni a céljaikat és a szándékaikat. Hogy aztán okot adhassak a vezér seregének lecsapni rájuk. A feladatuk tehát nem több, mint a tanítványaimat kísérni és kideríteni, miben mesterkednek azok a nyomorult férgek...
- Az elvegyülés sem az erősségem. A kereszteseket mindenki egy mérföldről kiszúrja. - fontam össze a karjaim a mellkasom előtt. Még mindig úgy éreztem, hogy figyelmen kívül hagynak, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Itt lépne érvénybe egy másik feladat, amivel meg akarom önöket bízni. Mint mondtam a rejtélyben érdekeltek száma...nem elég magas. Azt szeretném, hogy állítsanak az ügy mellé az ott harcoló katonák közül minél több embert. Győzzék meg őket, hogy igenis prioritásként kell fellépni az efféle veszedelmekkel szemben. Erről persze nem szükséges informálniuk senkit. - Avagy ismét igazam volt, és ketten bőven túl kevesen voltunk ahoz, hogy a front menti kultisták ügyét megoldjuk. Valahogy nem éreztem a győzelem édes ízét. - Remélem, látnak halvány reményt a sikerünkre.
Felsóhajtottam.
- Talán. Az emberek sokszor sorakoznak be a kereszt mögé, ha megfelelő ember tartja eléjük. - feleltem, aztán Andromeda kisasszonyra pillantottam, az ő véleményét várva. Szokása szerint a nefilim nem felelt, helyette csak apró, határozott bólintással támogatott. Zarakhiel látszólag ezt beleegyezésnek vette.
- Nagyszerű. Akkor sok sikert kívánok maguknak. - mondta, miközben átnyújtott egy összetekert térképet. - Ebben találja a tanítványaim jelenlegi helyét.
Az ajtó mögöttünk újra kinyílt és macskajancsi ezredes csörtetett be rajta.
- Remélem sikerült mindent megvitatni. Gondolom nem váratlan elvárás, hogy szeretném magát itt tudni. Azonnal megbeszéljük a maguk álláspontjának részleteit.
- Ez csak természetes. - felelte a nefilim, aztán ott hagytak minket.
- Kisasszony… - fordultam Andromeda felé. - … azért örülök, hogy itt van. Ha még több, magáról sokat képzelő férfi venne csak körül biztosan a kardomba dőlnék.

Johnny Wood · 7 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Jún. 24, 2018 4:23 pm

Johnny Wood

Hozzászólások száma : 348
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Dél

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 5
Tapasztalat:

(4330/5000)

War... War never changes.

Az egész világot megrázta a háború szele. A csapatok kivonultak az egykor gyönyörű mezőkre, melyeket most megtöltött a vérszag és a piros minden létező árnyalata festette át az amúgy kék és narancssárga színbe bújt harcosok testét. A fejek repkedtek, nem lehetett hallani az állatok rémült morajlását a levegőben szálló káromkodások és parancsok között. Egyszer valaki nekem azt mondta, hogy háborúban nem lehet jó döntést hozni. Csak most látom át miről is beszélt. Kezemben remegett a kard, ahogy megindult felém egy Észak javáért küzdő legény. Arcáról gonosz mosoly csillant felém és lekapta hátáról a fegyverét. Egy olyan számszeríjnak tűnő akármi volt... Talán puskának hívták, ha jól sikerült felidéznem a dolgokat. Mégpedig jól sikerült és tisztán élt bennem a kép, amikor Esroniel bemutatta déli harangszót követően ezt a pusztító szörnyeteget.
- Pusztulj, kultista! - mormolta el ismerős hangon.
Hiába próbáltam megmozdítani akármelyik tagomat, nem sikerült. Mindenem megdermedt és nem volt másra erőm, csak hányni. A földre roskadtam és kiadtam a gyomrom egész tartalmát.
Az északi elégedetten nézett végig meggyötört testemen és rámtaposott. Szinte éreztem, ahogy a gerincem behajlik az erőszakos megmozdulásra.
- Deus... - köpött egyet a tarkómra. - ... Vult!
A fegyver eldördült. Éreztem, ahogy a golyók behatolnak a koponyámba és a szemgödreimen keresztül távoznak onnan. Aztán hirtelen, ahogy elterültem holtan egy kellemes fénycsóva vonzotta magára figyelmemet.
Felriadtam. A redőny aprócska rései között sütött be a Nap. Nehezen lélegeztem és mindenemről veríték folyt. Nem az, amelyhez minden kétlábú hozzá van szokva, mivel ez jéghideg volt.
Arcon csaptam magamat. Fájt, aminek ennyire még sohasem örültem. Valóban éltem és még nem kerültem az Úr színe elé. Lucifer már vár rám, érzem...
Ahogy az öklöm hozzám ért fellazítottam és gyengéden megsimogattam az arcomat. Még élek. De nem sokáig. A háború ugyanis tényleg tombolt és a levél bármikor megérkezhetett. Üzenetet még soha nem akartam ennyire elkerülni életemben. Tudtam, hogy kiküldenek a frontra, hogy meghaljak. És mintha az égiek meghallották volna gondolataimat egy kéz ütései visszhangzottak ajtómról: Kopp, kopp.
Lehunytam vörös szemeimet. Nagy levegő, Johnny, nagy levegő.
Remegő karral nyitottam ki az ajtót. A futár állt ott, kezében valóban egy levéllel.
- A Zsinatelnök küldi! Gott mit Uns!
A Zsinatelnök? Nekem? Mégsem a frontra megyek?

„Békesség!

Még nem volt alkalmam gratulálni a korábbi eredményiért, Nyugat Kultistája, Johnatan. Elég bizakodó voltam aznap. Szeretném felkérni önt, hogy nyújtson segédkezet egy elég kényes helyzetben. Mondjuk úgy, az utóbbi napokban túl sokszor hallottam az igazság szót. Úgy hiszem ez az incidens akár mindkettőnk javára vállhat. Ha érdekli, várom magát még a mai nap folyamán az alsóvárosi templom pincéjében.

Esroniel von Himmelreich"

Nyugat kultistája? Johnatan? Tényleg ennyire nem maradt meg benne semmi? De ezek az apróságok mégsem tudtak érdekelni, mivel személyes ügyem volt Niellel.
- Armaros! Irány az alsóvárosi templom pincéje!
Rohantam ki az ajtón.

Wyn Silvernight · 8 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Jún. 25, 2018 3:08 am

Wyn Silvernight

Sötét Tünde Druida

Hozzászólások száma : 286
Join date : 2018. Jan. 13.

Karakter információ
Kaszt: Természetpap
Szint: 4.
Tapasztalat:

(2550/3750)

~ A fák nélküli város ~

Avagy Craig, a nem létező sör és azok a bizonyos mosolygó kultisták

Végül csak itt vagyunk... - tettem magamnak egy megjegyzést, amolyan szemrehányás gyanánt, elvégre egyáltalán nem ezt ígérte az a hang, amely belőlem szólt, s bennem csengett, az elmémben, amikor úgy döntöttem, nem tartok a thuatával Anwnn-ba.
Sejtettem, hogy nem tudok majd ellenállni a sereg mondhatni hívásának, és a nyilvánvaló feladatom ellenére egyenest Hellenburga rohantam. Rohantam? Ez egy kicsit túlzás, hiszen közbejött néhány dolog - például honvágytól szenvedő druida sötételf lányok és nevetgélő vámpírok, akik az éjszakában a lakótársukat táncoltatják -, de azokat leszámítva szinte kétségtelenül biztos voltam benne, mit fogok tenni ahelyett, amit tennem kellett volna. Valahogy így lehetett volna röviden megfogalmazni azt, amiért most itt sétáltam.
Pontosabban sétáltam volna, ha az előttem lévők rendre le nem cövekelnek.
Mi a fene folyik itt?
Hát, ránk nézve nagyon úgy festett, semmi jó, ugyanis akárhogyan is pislogtam, az a zászló bizony nem Délt hirdette, jelenléte pedig a városhoz tartozott, kétségbe vonhatatlanul azt sugallva: ez a terület Észak keze alatt van. A körülöttem lévők azt hiszem, már megszoktak annyira, hogy ne nézzenek furcsán, amikor lehajolok. Hogy miért tettem ilyesmit egy sereg kellős közepén? Nos, a langaléta óriások között valahogyan mégiscsak látnom kellett, mi zajlik a csapat élén, erre pedig ez volt az egyetlen kézenfekvő és kulturált lehetőség. Mégsem kérhettem meg valakit, hogy vegyen a nyakába! És nem is tettem volna ilyen merőben lealacsonyító és megsemmisítő dolgot. A főbb személyek lábai mozdultak csak, mintegy jelezvén: ez még előttük sem volt tisztázott. Sóhajtva emelkedtem fel, éppen akkor, amikor valaki félreértelmezhetetlenül felém közelítve lépett egyet. Egy utolsót, mielőtt felismertem benne Lance Kalvert, a zsoldos tündét, Crispin Shadowbane tegezbarátját.
- Na mi az, megint állatsereg lesz? - tette fel a kérdést, mintha csak régi ismerősök lettünk volna, valami olyannal a hangjában, amely arra hasonlított, ahogyan Erhard beszélt velem Hellenburgban: kedvességgel.
Biccentettem Lance felé, egyrészt, mert hirtelen ért, hogy találkoztunk, másrészt pedig, mert FIGYELT rám, a szó szoros értelmében. Mintha eddig csak az lett volna a problémája, hogy Tünde-erdőben erdőben kitakart előle a fű...
- Ha lesz lángoló kard, könnyen meglehet. - feleltem, szám szélében bujkáló mosolyfélével.
Elvégre nem minden nap találkozik a self lánya ismerős arcokkal, főleg mostanában. Abban viszont holtbiztos voltam, hogy ezúttal nem fogok senkit és semmit irányítani. Akaratlanul is megdörzsöltem a kezem, pontosan ott, ahol annak idején az a kacskaringós csomó minta foglalt helyet, egészen úgy, mint egy tetoválás, de beleborzongtam az emlékbe. Fogalmam sem volt, hogyan leszek képes így a jövőben elsajátítani azt a képességet.
Egy ember jelent meg, magasan a sereg felett, von Leuer főhadnagy. Szilárdan állt valamin, tehát gondolom, egy szekérre vagy hordóra mászhatott fel, hogy alakja mindenkinek látható legyen, onnan beszélt határozottan, ki tudja, miket, ugyanis idáig nem terjedt el szavainak teljes értelme, csak foszlányok. Az egyetlen, amit végül megértettem belőle, mindössze ennyi volt:
- Emberek, blokád alá vesszük a várost. Felmérjük az ellenség erejét és bevesszük, ha az esélyek nekünk kedveznek. Önkénteseket kérek, hogy derítsék fel a terepet.
Három lovas adta jelét a szándéknak, miszerint végrehajtják a feladatot. Könnyű páncélt viseltek, így gyorsan haladhattak és időben vissza is térhettek az összegyűjtött információval.
- Más valaki?
Hmm... felderítés.
Akaratlanul is Wade-re gondoltam, és a Tünde-erdőben töltött utolsó napomon tanultakra. Végül is megtehettem volna, sőt, az északi jelzés egyre inkább csak ellenérzéseket szült bennem. Már majdnem feltettem volna a kezem, amikor rájöttem, hogy ehhez bizony lovagolni kellene. Tisztán élt bennem a kép első - és remélhetőleg utolsó - találkozásom nyereggel és hasonlókkal, arról a napról, amikor eldöntöttem, hogy Azrael, a mélységi biztosan nem az a jótét angyalka, akinek eddig mindenki hitte. Legalábbis, nekem nem volt szimpatikus.
Lent maradt hát a kezem, kárpótlásul pedig dühös, szinte már szikrázó tekinteteket vetettem az ellenséges zászlóra.
- Erdőgyújtogatók...
Igen. Haragudtam. Még akkor is, ha csak parancsot teljesítettek.
A lovasok elnyargaltak, s velük az esély is, hogy legyőzzem, ami hátráltat és tehessek végre valamit. Mondanom sem kell, milyen arckifejezést öltöttem magamra, amikor láttam, hogy egy darabon hátrahagyják lovaikat és gyalog mennek tovább. Tényleg csak ennyit kellett volna kibírnom és ezt nem tettem meg?! De nem állhattam meg mérgelődni, hiszen vissza kellett rendeznem az álcámat, amely eltakarja, mit éreztem, továbbá pedig eleget kellett tennem táborállítási kötelezettségeimnek. Nos, nem sok minden volt, amit egy magamfajta gyermektermetű illető is elvégezhetett, így jobb híján utólag kalapáltam még egy kicsit a sátrak tartásáért felelős kicsi, földbe ütött fadarabokon és minden olyasmivel rohangáltam fel-alá, amit elbírtam. Mire észbe kaptam, a készhez közeli állapotokra hajtottam fel a fejem, illetve arra, hogy a lovasok visszatérnek a táborhoz.
- Uram - hallatszott a hangjuk határozottan és erősen, hogy a lehető legtöbb emberhez elérjen - Alázatosan jelentem, a városban alig vannak katonák. Maximum száz fő, előőrs lehetnek. Egytől egyig könnyű ruházatban, nagyszámú lóval, Tüzérség nincs velük. Az állások stabilak, de nincs katona, aki kitölthetné a lövészárkot.
A főhadnagy bólintott, aztán olyan parancsot adott, amelyen kicsit sem lepődtem meg egy jelentés után, amely tiszta, rövid győzelem ígéretét hordozta magában.
- Kitűnő. Sorakozó! Azonnal támadást indítunk.
- Na akkor hajrá, dologra!
- Az Örök Természet őrizzen meg egészségben, Lance Kalver. - viszonoztam a tünde biccentését, aztán megálltam egy pillanatra - Hmm...
Elgondolkodtam. Olyan pozíció kellett, ahonnan kellő rálátásom nyílik a dolgokra, anélkül, hogy valamelyik langaléta torony északi - vagy déli, véletlenül - halálra taposna. Semmi kedvem nem volt meghalni pont most, amikor végre úgy éreztem, cselekedhetek valami fontos ügyben, ténylegesen, megerősödve, felkészülten.
Ha elég gyors vagyok, tudnám tartani az iramot valahol. - gondoltam, itt egészen pontosan egy szélső helyzetre összpontosítva, ahol az sem lett volna gond, ha valami miatt lemaradok, és - alkalomadtán - még támadni is volt esélyem. Ugyan ódzkodtam ettől a végkifejlettől, mér nagyon régóta, és őszintén szólva attól is kirázott a hideg, hogy Lance felemlegette az állatseregem által elkövetett mészárlást, az elmúlt időszakban rá kellett jönnöm, hogy sajnos ebből áll a világ. Életek vesznek. És csak akkor lehetünk jó láncszemek a hatalmas egészben, ha szívünknek kedves célért küzdünk.
Ami részemről az emberek szemléletének megváltoztatását is magában foglalta az északiakon tervezett bosszúállás mellett.
Kürtszó jelezte az indulási parancsot, mire léptek zaja, a földön való dübörgése töltötte meg a levegőt. Hamar elértük a várost, hamarabb, mint azt valaha is gondoltam volna, mégis, ahogyan a cél - három utca - közeledett, úgy kezdtek sorakozni elmémben a kétkedő, visszakozó gondolatok. Még nem lett volna késő elmenni, hátat fordítani a csatának és visszatérni Hellenburgba, hogy a mészárlás nézése helyett inkább arról gondoskodjak, hogy minél kevesebb ilyenre legyen szükség. De nem tettem. A harag erősebb volt, s készült teljesen maga alá gyűrni.
A ritmikusan ismétlődő, ámde eredményt nem hozó, ütemes, mélyen visszhangzó, földet is megremegtető koppanások teljesen betöltötték körülöttem a levegőt. Hallottam a hozzám közel eső déli katonák lélegzését, lépteit, bár hamarosan már nem igen volt hova, mert még nem tört be a kapu.
De miért nem?
Hiszen túlerőben voltunk és teljesen szabályosnak tűnt az eljárás, feltéve, ha lehetett hinni annak, amit egyszer valahol olvastam erről. Vagy hallottam? Nem lényeges. Szépen lassan kezdett felgyülemleni bennem valamiféle idegesség, mely egybefonódott némi haraggal és az elkövetkező csata miatti izgalommal. De a kapu nem mozdult, a furcsa zajok pedig azt hiszem, kezdtek kissé megrémíteni.
Pont akkor nyilallt belém a fájó felismerés, amikor kinyílt a kapu. Pontosan akkor kúszott elő emlékeim közül a kép, amelyen Esroniel von Himmelreich egy furcsa csöves fegyvert tart a kezében, amely irdatlan hangos dörgés közepette elsül, s még a nehézpáncélt is könnyedén átszakítja. Ilyenek voltak az északiak kezében, s egyértelműen célba vették a déli sereget, aztán...
Végünk... - kapkodtam a fejem jobbra-balra, ahogy szálltak a lövedékek, mint groteszk, elmosódott madarak, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogyhogy nem találtak még el.
Hát persze... kicsi vagyok. - gondoltam némi megnyugvással, bár szinte azonnal el is fújta egy hatalmas félelemhullám. Alig voltak ellenünk, mégis úgy éreztem, máris elvesztettük ezt az ütközetet. Kivéve, ha... A seraph-jaink! Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan tudnám a legjobban támogatni a katonákat anélkül, hogy bajom esne. Bár... talán egy nagyobb vágás vagy egy kis fájdalom észhez térített volna ebből a félelemtől bódult állapotból.
Még szerencse, hogy nem rajtam múlt a védelmünk. Testem börtönéből kitekintve láttam, ahogyan pajzsok magasodnak az első sorban, hogy védjék azokat, akiknek ilyesmi nem volt a birtokában. A zaj mindent beburkolt, s furcsa visszhangot vetett a szűknek tűnő utcán végigterjedve, de lövedék nem ért el hozzám, így, amikor rájöttem, hogy tudok lélegezni és mindenem ép, hatalmas léptekkel iramodtam előre, ügyelve arra, hogy mindig legalább négy ember közé ékelődjek, mivel nem viseltem páncélt és túlságosan kitűntem volna fehérségemmel, ha valami, a seregen kívüli védőállást keresek egy-egy ház sarkán hagyott szekér vagy bármi más mögött. Különben sem akartam bujkálni. Hittem Délben és hittem az oldalszárnyban, ahogyan magamban is.
Első feladatként pedig villámgyorsan meg kellett figyelnem az ellenség támadási ritmusát, csakhogy jóformán semmit sem láttam a pajzsok felsőrészén kívül. Aztán, egyetlen pillanat erejéig, két ember között kardokat és lándzsákat láttam, mögöttük pedig...
Bármi is volt a fura cső működésének kulcsa, olyasmi elv lehetett, mint amikor a suhancok csúzlival vagy köpőcsővel játszanak. Egy idő után kifogytak a hátborzongató lövedékekből és valamilyen módon elérték, hogy a fegyverük ismét befogadjon belőlük.
Tökéletes. Tökéletesebb nem is lehetne.
Ám éppen hogy ezt végiggondoltam, hirtelen megszakadt a sereg szervezettsége, s mindenki egyetlen hatalmas masszává alakult, mint aznap Tünde-erdőben. Előrántottam a botomat és azzal verekedtem ki utat magamnak, illetve ha úgy éreztem, egy támadás hozzám is el fog érni, azonnal másik ember háta mögött kerestem menedéket. Gyűlöltem ezt a játékot, túlságosan hosszadalmas volt és veszélyes, bár inkább végigcsináltam, minthogy megidézzem azt a tövisrengeteget a saját seregem kellős közepén. Amikor valaki - vagy valami - lapockán vágott, haragos sóhajszerű hang kíséretében konstatáltam, hogy mihamarabb meg kell tudnom, védi-e valami a csöves lövészek hátát, és ha nem, mégis hogyan juthatnék oda. Azonban mindezt úgy, hogy az orromig sem láttam, rendkívül nehéz lett volna végrehajtani, így jobb híján inkább csak követtem az előttem menetelőket. Ahogyan kezdtek felbukkanni az első északi holttestek, úgy láttam meg a déli sebesülteket, s már indultam is volna hasznossá tenni magam, amikor... amikor rájöttem, hogy egy aprócska fűszálat sem találni az egész területen. Mit sem törődve tovább a csata által sugárzott feszültséggel, olyan haragra gerjedtem, hogy a korábbit ehhez képest gyengécske szellőnek tituláltam volna. Hogy történhetett ez meg velem? Miért tűnt el minden élőlény?
Az összes védőt megölték. Ezt onnan tudtam, hogy a katonáink biztosították a kaput, valamint onnan, hogy tulajdonképpen bejutottunk, s úgy sétálhattunk, hogy sehonnan sem hallottam többé csatazajt. Nem sokkal később megérkeztek a vezetők, s egyikük, Rodoft őrmester azonnal ki is osztotta a következő parancsot.
- Fésüljétek át a várost, találjátok meg a maradék katonákat!
Ahogy mindennek vége lett, úgy éreztem, csak pillanatok teltek el. Kínzó tétlenségben toporogtam a hozzám képest hatalmas emberek között és füleltem, mivel látni így már újfent nem sok mindent láttam.
Átfésülés. - gondoltam - Mintha nekem teremtették volna a feladatot.
Hogy miért? Mert nem közelharc volt, természetesen, de mégis valami olyasmi, amit könnyűszerrel végre tudtam hajtani. De ezt sosem jelentettem volna ki hangosan, így, mert megalázónak tűnt volna. Csendesen és gyorsan idéztem meg a hollómat, majd két déli mögé szegődtem, akik feltűnően célirányosan haladtak a templom irányába. Már csak meg kellett várnom, hogy odaérjünk és teljes erőbedobással rákoncentrálni Wade gondolataira, hogy megtudjam, rejtőzik-e egyáltalán valaki odabent.
Időközben többen is összeverődtek előttem, de nem bántam. Wade a vállamról figyelte a lépteiket, az utcát, a házakat, s végül a templomot, mintha azt kérdezné, neki ebben miért kell részt vennie, ha a vicces kétlábúak egyébként is megcsinálják a feladatot. Nos, bármi is volt a szándéka, visszavágásként azonnal eleresztettem, amint beléptem a templom kapuján. Nem sok ilyen épületben voltam még... talán ez számított az elsőnek, de mindegy is volt: távol állt a Természettől, pedig biztosra vettem, hogy az emberek ugyanazt imádják, akit a tündék, csak éppen máshogy hívják. Bár már megszoktam. Gyorsan prioritási sorrendbe eszkábáltam a gondolataimat és olyan csendesen, amennyire csak tudtam, követtem az előttem haladókat.
Azonban senki sem tartózkodott a templomban, egy árva lélek sem, így dolgunk - el nem - végeztével - mivel nem volt mit - elhagytuk a templomot,, Wade-nek pedig pihenőt szabtam ki, hogy jó erőben legyen, ha nagyobb szükségem lesz rá. Minél több déli katona tért vissza a kutatásból, annyi mondatfoszlányt hallottam olyasmiről, hogy sehol egy ló, de a raktárban fa és gabona áll halomszámra. Szemmel látható volt az is, hogy a legmagasabb épületeket kijavították, a kevésbé fontosabb épületek használhatóvá tételét felfüggesztették - vagy éppen elkezdték? -, mintha semmiféle harc nem történt volna a közelmúltban. A cölöpkerítést és a sáncot is újonnan készíthették. A fogadóban ugyan találtak néhány embert, de közel sem tűntek katonának. És mivel egyetlen északit sem talált senki, végül mindenkinek meg kellett jelennie a főtéren.
- Ez nem létezik, egy szál puskás sincs itt... - jelentette ki egy zsoldos hirtelen.
- Emberek, a város Hellenburgé! - közölte a főhadnagy, meglepően könnyedén, de tulajdonképpen sejtettem, hogy győztünk.
- Akiket láttunk katonák csak felderítők voltak.
- Talán... senki mást nem láttunk. Se egy szekér se semmi.
Felderítők... - gondolkodtam el mélyebben.
Akárhonnan is néztük, ők nem lettek volna képesek így átalakítani a várost, és a mozgolódásból úgy tűnt, nem csak én gondolom így.
- Igen, tisztában vagyunk vele. - folytatta a főhadnagy - Egyelőre ismerkedjenek össze a helyiekkel, mert egy darabig itt fogunk maradni. Közben szedjék ki, hová lett a seregünk. Addig meginformálom a vezérkart... - tette hozzá immár nem olyan nyugodtan.
Forgattam a szemem, igaz, csak halványan, mert tiszteltem Délt. Összeismerkedés? Minek az, ha közben hasznosabb dolgokra is fordíthatom az időmet? Ha már a város a miénk lett, úgy éreztem, tennem kell róla, hogy a hozzá tartozó természeti területegységek is a mi fennhatóságunk alatt legyenek... Valójában persze csak el akartam kicsit veszni a sok levél között és nézni, ahogy a többiek a helyüket keresgetik. Nekem ugyan nem kellett éjszakai szállás. Tudtam, hogy lesz, ha megtalálom a megfelelő fát. Így hát fogtam magam meg a botomat és elindultam egy véletlenül eszembe ötlő irányba, mintha az imént semmi fontos nem is történt volna. Mintha a csata nem is létezett volna. Zöldet akartam látni. Most.

~::0::~

A Természet legyen kegyes a kerekfülűekhez...
Tudni se akartam, mit műveltek a városiak a fákkal, de egyetlen egyet sem találtam közel s távol, végül eredménytelen kutatásom berekesztésével úgy döntöttem, meglátogatom a kocsmát és jobb híján mégis csak megpróbálok "összeismerkedni" a helyiekkel. Lance-et is ott találtam, több katonával a csapatunkból, akik - szintén értetlenül állva az ügy felett - tanakodtak megoldást keresve a rejtélyre.
- Én tudom mi történt. - csendült fel egy férfihang.
Hosszú, szőke hajú, barna szemű tündéhez tartozott, bőven magasabb termettel nálam, de jó néhány ember fölé magasodott. Arcán barátságos mosoly ült, még azt is elhittem volna, azért viselkedik így, mert Lance rokona és felismerte őt.
- Miért nem megyünk el valahova inni egy sört? - kérdezte, kétségtelenül nekünk címezve.
- Ki vagy? - cáfolt rá a zsoldos iménti gondolatomra.
Csak néztem... néztem, mintha nem volna ott semmi lényeges, pedig csak nem tudtam feldolgozoni. Nem szóltam Lance-hez, mert nem tudtam, jelenleg mennyire jól működik az érzelem-elzáró technikám és nem akartam, hogy bármiféle gyengeséget is felfedezzen rajtam. Már éppen ajánlani akartam neki, hogy ossza meg a gondolatait a fennálló helyzettel kapcsolatban - fogalmam sincs, milyen felindulásból... talán, mert ott volt, amikor az otthonom odaveszett és kissé arra emlékeztetett -, amikor azt kellett hinnem, nem látok jól. Mármint... úgy mégis, mit keresett volna itt egy fegyvertelen tünde, még megviseltebb ruhákban, mint amiket én hordtam általában?
Ezt ráértem kideríteni annak a bizonyos sörnek a társaságában, és jelenleg nem érdekeltek a részletek. Az sem, ha esetleg északi, hiszen mégiscsak tünde. Ők nem árultak volna el... Talán.
- Ide vele. - feleltem kurtán, bízva abban, hogy talán csak neki is hiányzott a fajtája nyújtotta társaság.
Az idegen még jobban elmosolyodott, amiben azért volt valami nyugtalanító.
- A nevem Craig Thorntwig. Tünde vagyok, akárcsak ti.
Hát remélem is, hogy nem olyan démon, mint Corlieva. - jelentettem ki magamban kissé aggodalmasan.
- Elnézést, nem szívesen beszélnék erről a nyílt utcán. De szerencsémre pont itt voltam, amikor az "északiak" elfoglalták a várost. - mondta, és egy furcsa mozdulatot tett az ujjaival, mintha hernyók mászását utánozná.
- Gyertek ti is, biztos érdekes lesz, amit mond. - hívta Lance a többi zsoldost, akik, mintha a tünde a felettesük lenne, szó nélkül követték - Hogy érted, hogy „északiak”? És mi történt?
Északiak... Szerintem is érdekes hangvétel.
Craig leült egy hordóra, amint a sikátorba értünk. Mindenesetre úgy döntöttem, megelőlegezem neki a szavahihetőséget és csendesen letelepedtem egy ládára, amely még rozoga állapotában is elbírta a súlyomat. Igyekeztem leplezni a kíváncsiságom, amely olyan jól sikerült - vagyis olyan sokáig lefoglalt -, hogy csak percekkel később jöttem rá, mit diktálna ilyenkor az a bizonyos illem.
- Wyn Silvernight. Igazán nem számítottam rá, hogy lesz még valaki itt közülünk. Halljuk, mi történt?
Végülis... ha fa nem volt, legalább kinyithattam a számat, hogy enyhítsem az odabent kavargó vihart. Craig olyan nyugodtan viselkedett, hogy a self lánya azt hinné, nem egy ostromolt városban találkozott össze vele, ráadásul még a kezét is felénk nyújtotta. Mintha várna valamit.
- Talán azt várjátok, hogy ingyen áruljam el?
Holy Nature, please forgive him... Fajtársak vagyunk és az otthonunk eltűnt! Ez mégis miféle magatartás?!
- Volna egy ajánlatom.
Többen is köré gyűltek, így felállt, hogy mindenki hallhassa.
- Tudjátok, elszakadtam a karavánomtól. Győzzétek meg a vezéreteket, hogy küldjön felderítőket az irányukba, akikkel el tudok utazni és biztonságosan megtalálni a társaimat. - mondta, majd hozzátette - Cserébe elmondom, kik tették ezt a várossal.
- Tehetünk egy próbát.
- A társaid... - kérdeztem annyira semleges hangsúllyal, amennyire csak tudtam - mifélék? Az elmondásod alapján nem állnak Észak mellett. De ettől még lehetnek ellenünk. Nem árulok el bajtársakat.
Azonban ennyivel még nem volt vége.
- De tudom, milyen elszakadni azoktól, akiket ismersz, szóval ha nem akarod Dél vesztét, megpróbálkozok segíteni. - zártam le a mondandómat ennyivel, miközben lazán összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, mindössze csak amolyan tartásjelzésképpen, mielőtt még valamiféle gyereknek hinne vagy hasonló.
- Milyen hűséges katona. Igazán elismerésre méltó. Akkor legyen. Elmondom, kik foglalták el a várost... vagyis, inkább hogy mik foglalták el a várost. Mert azok nem emberek voltak...ó nem...
Ez a hűséges katona mindjárt felpofoz az ilyen hangvételű kijelentéseidért... Nem az első lennél, aki kiprovokálja.
Nagy meglepődésemre azonban borúsabb arccal foglalt helyet, mint eddig és a mosolyt is száműzte.
- Inkább szörnyetegek. Pár napja még valóban a protestáns királyságé volt a város. Aztán jöttek ők. Életemben nem találkoztam még olyan harcosokat, mint azok. Olyan érzés volt, mintha csak játszanának a katonákkal. A saját szememmel láttam... hang nélkül beszéltek egymással, átláttak a falakon, földöntúli amorf szörnyeknek parancsoltak és nem egynek... nem egynek egy csáp volt a keze helyén. Pillanatok alatt legyőztek mindenkit.
A mellettem tartózkodó tünde zsoldos keze ökölbe szorult.
- Kultisták, hogy ba…romfi vigye el őket! Hol vannak most? Vagy hol lehetnek?
Nagyszerű... - gondoltam enyhe szarkazmussal miközben Lance-et hallgattam. Mintha nem találta volna a megfelelő szavakat és inkább annyiban hagyta volna a dolgot. Inkább azt kellett volna mondania: "Ó, hogy erőszakolná meg őket egy slájm!" A csirkék és a kakasok csak csípni tudtak, ami sajnos a nyálkás csápok ellen nem használt. Legszívesebben az összes kultistát Esroniel színe elé vezettem volna, hogy egyszer s mindenkorra végett vessünk ennek az őrületnek.... kivéve persze Darian Sageblood-ot, aki nemes célokban való részvétel miatt felmentést élvezett minden mocskos tett alól, amit a hozzá hasonlók elkövettek. Mint például Johnathan Wood, aki attól sem riadt vissza, hogy sikátorokban szorongassa a self állát, szinte már fenyegetőzve… hogy aztán meghívhassa ebédelni. Hmm... talán ha jobb kedvemben lettem volna, neki is megkegyelmezek.
- Szóval ezért mondtad az észak szót olyan furcsán. - vontam le a következtetést.
- Kultisták? Nem tudom mik azok a kultisták, de ha azok voltak, talán nem is akarom tudni.
Azt hittem egy pillanatra, nem tudom visszatartani a meglepődésemet és minden ki fog ülni az arcomra, amit mindenféleképpen el akartam kerülni ezzel a személlyel szemben. Jól ismertem a fajtáját, legalábbis, gondolom, arra hajtott, hogy felidegesítsen bennünket, mint egy bizonyos démon ismerősöm. Sajnos több zsoldos közel sem volt ilyen önmegtartóztatással megáldva, így körültekintve azt tapasztaltam, fogalmuk sem volt róla, mik azok a mélységiek.
- De a java még csak most jön. Miután végeztek velük, újjáépítették a várost. Adtak nekik élelmet és fát. Védműveket ástak és felhúzták az északi zászlót. Azt mondták a helyieknek, hogy észak előbb fog ideérni mint dél, és emiatt őket jobban megéri támogatni. Azt mondták a helyieknek mondják azt, hogy a katolikus sereg tette ezt. És a nép örvendezett. Elvégre a portyázó seregek elkerülik az ilyen városokat. Módszeresen bálványozták őket. Ők pedig barátságos mosollyal integetve mentek el, mielőtt az északi felderítők ideértek volna.
- Kultisták… és barátságos mosoly? - kérdeztem hitetlenkedve, a homlokomat ráncolva - Ez több, mint visszataszító. De... - néztem komolyan Craig irányába - … ez azt jelenti, hogy már egy sincs itt? Biztosan egyetlen egy sem? Elég nagy baj lenne, ha úgy kérvényezném egy kisebb egység kiküldését, hogy az északiak és a kultisták esetleg egy meglepetés támadást szerveznek kívülről, a tudtunk nélkül, hogy akkor semmisítsenek meg minket, amikor már azt hittük, miénk a város.
A mondat végeztével csendesen vártam a magyarázatot, amely - úgy tűnt - részemről önmagában fog dönteni a tünde sorsa felől.
- Oké, most komolyan, ilyen félelmetes egy kultista?
Bólintottam, bár fújtam egyet. Nem voltam én olyan biztos benne, hogy minden kultista gondolkodás nélkül gyilkol. Már csak azért sem, mert még éltem.
- Ők valami szabadcsapat voltak. Tudjátok, pár dezertőr, nincstelen, meg földjét égetett gazda, akik az igazság nevében gyilkolásznak. Illetve fosztogatnak. De ezek... ezek fegyelmezettebbek voltak, mint egy hadsereg. Azt mondták, egy "földre szállt angyal", az Omega, Medkoksh igéjét terjesztik. Többen voltak, aki velük együtt lementek, mert csatlakoztak hozzájuk. Keletre indultak. Érdekes módon... pont az én karavánom is kelet felé készül. - mondta még mindig azzal a félmosollyal, amitől falra tudtam volna mászni... meg attól is, amit mondott, és láthatóan nem én voltam az egyetlen, ugyanis több zsoldos is hátrálni kezdett.
Én nem terveztem megadni Craig-nek ezt az örömöt.
- Ne féljetek, ha olyan lennék, szerintem már halottak lennétek... - mondta nevetve, valami furcsa kisugárzással, mintha saját magán szórakozna.
- Biztos? - kérdezte Lance, szintén mosollyal, mintegy vigyorcsatába szállva a másik tündével.
- Ha az volnál, inkább megpróbálnál alattvalókat nyerni a mesterednek, ennek a...Medkoks-nak. - közöltem, kicsit sem értékelve, hogy ilyen vidám tündére akadtunk. Lance irányába pillantottam, de aztán tettem egy lépést hátrafelé.
Most először gyűlöltem otthonom és népem szeretetét, hiszen szembe szállt a saját józan eszem akaratával. De mégis... mennyi lehetett arra az esély, hogy Craig egy álruhás kultista? Sem vörös szeme, sem tetoválása nem volt látható, de még csápokat sem növesztett, és az az undorító légkör is mesze távol állt a sikátor jellegzetes hangulatától.
- Miért szakadtál el tőlük? - kérdeztem, miközben még egy lépést hátráltam, mintha menekülnék. Pedig valójában lényem tünde-része azt ordította, segítsek rajta, hiszen nincs már semmink. Csak mi egymásnak.
Már nem mintha nekem bárki is kellene. Eddig is elboldogultam egyedül.
- Higgyétek el, ezek nem keresik a harcot. Egy nyílt ütközetben veszítettek volna... - fejtette ki elég nagy hozzáértéssel - Hogy én? Nos mondjuk úgy volt valaki, akivel találkoznom kellett. Egy messzi rokon. Sajnos már nem él. De ez van. Nos mit szóltok? Beszéltek a... főnökkel, vagy hogy hívjátok?
- A sikátor viszont nem egy nyílt terep, Drága Barátom… - válaszolta Lance - Felőlem idehozhatjátok a kapitányt. De csak őt. Nem infót, hanem őt magát.
Nem...
Valami azt súgta, Craig-nek semmi köze a kultistákhoz, inkább csak a nyelve volt felvágva vagy szerette az izgalmakat, így hát generált magának egy kis felhajtást a stílusával. A híreiben ettől függetlenül nem kételkedtem: nem utalt betegség az északi sereg létszámának drámai csökkenésére és a lakosok is furcsán egyöntetűen kezelték a problémát. Egyetértettem a kapitány idehozatalával, azzal azonban, hogy nyílt ütközetben kultisták veszítsenek... hát legalább olyan kevésbé, mint amennyire sört láttam magam előtt. Mert hogy egy kortyot nem ittam, az is biztos, de ezt még nem is nehezményeztem volna.
- Ezt ti zsírozzátok le, nem akarok vele egyezkedni. Bennetek talán jobban megbízik, mint egy idegenben. - mondta feltűnően... lazán, mintha az égvilágon semmitől sem tartana.
Lance-nek azonban nyilvánvalóan most lett elege ebből a stílusból és azt hiszem, kicsit osztottam a véleményét, bár a kardjától - nem attól, amelyet kölcsönbe kapott Tristantól és lángolt, ó, nem - borsódzani kezdett a hátam.
- Hazudtál nekünk valaha? - kérdezte, de sokkal inkább a fegyverére koncentrált, amit a legkevésbé sem értettem.
De ennyi erővel rám is irányíthatta volna azt a kardot. Mennyiben lett volna különböző? Hiszen engem is nagyjából csak annyira ismert, mint ezt az idegent, mégsem vont kérdőre. Egyúttal azt hiszem, meg tudtam érteni, talán jobban is, mint mások: a kétkedés abban, ki ellenség és ki nem. Ki akar megölni, ki szórakozik csupán és ki néz teljesen hülyének. De én csendben vártam. Látni akartam a kapitány arcát, hátha abból megtudom, vannak-e információi bármi hasonlóval kapcsolatban. Egyéb esetben viszont azt hiszem, igaznak kellett tekintenem Craig szavait és a megállapodásnak megfelelően segíteni a hazajutását. De mi volt az a nagy furcsaság, ami nem hagyott nyugodni?
Kultisták, akik könnyedén leigáznak egy várost, de nyílt harcban senkivel nem tudnának végezni?
A tünde nyilvánvalóan nem értékelte a penge közelségét, mert viselkedése - igaz, csak egy hangyányit, de - megváltozott.
- Woah-woah, csak nyugi... - kezdte, de aztán látványos meglepődéssel meredt Lance tulajdonára - Ez tünde fegyver. Miféle kard ez?
- Nemes kard. - felelte a zsoldos, arcán mosoly ült, s magabiztosnak tűnt - Nos fiúk, mehetünk beszélni a kapitánnyal. Az üzlet az üzlet, ő adott infót, mi megpróbáljuk visszajuttatni a karavánjához. De semmi trükk!
Némán néztem az előttem kibontakozó... akármi is volt az. Lance megváltozott, mintha hirtelen teljes bizonyosságot nyert volna valamiről, vagy afelől, hogy bármi történjék is, ő fog nyerni. Éreztem, hogy felszalad a szemöldököm és mire észbe kaptam, már ki is csúszott a számon a mondat:
- Ez mégis mi volt...?
Úgy éreztem, sosem fogom megtudni, de nem is próbálkoztam kérdésekkel a zsoldosnál, hiszen jelenleg nagyobb gondjaim is voltak rejtélyes nemes kardoknál, főleg, hogy a saját oldalamon tudhattam, nem pedig ellenem. De a gond forrása, a kapitánnyal való beszélgetés után felgyorsultak az események, ugyanis Johannes Schmidt láthatóan sok mindent tudott a kultistákról, s parancsba adta a felderítőknek, hogy keletnek menjenek, aminek mondanom sem kell, hogy Craig örült a legjobban. A Schmidt által kijelölt felderítők egy hétnyi ellátmányt és lovakat kaptak... mi pedig egykettőre közöttük találtuk magunkat, hogy eme csodálatos lehetőségnek köszönhetően több időt tölthessünk a különös viselkedésű tündével.
Ha ennek vége, esküszöm, hogy behajtom rajtad azt a sört...

Lance Kalver · 9 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Jún. 28, 2018 12:01 am

Lance Kalver

Tünde Katona

Hozzászólások száma : 312
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Katona (zsoldos) Tünde Gárdista (Őrző)
Szint: 8. 3.
Tapasztalat:

(10170/12000)

Sok idő eltelt már a háború kezdete óta. Engem nem mozgósítottak még, egészen addig a pillanatig, amikor megérkezett az üzenet, hogy indulunk Südfalchten felé, ami egy kisebb város a Nordenfluss mentén, és már elfoglaltuk, azonban a helyőrség erősítésre szorul. Oda is értünk fennakadás nélkül, azonban mikor látótávolságba került a város, megtorpantunk látva a várt kék helyett vörösen lobogó északi zászlót. ~ Nem úgy volt, hogy a város a mienk? ~ Morfondíroztam, és úgy tűnt, hogy a tisztek is, rögtön kupaktanácsot alakítottak. Ahogy vártam a véleményt, megláttam a fehér hajú lányt, akivel együtt harcoltunk az erdőégetők ellen. A kislány láttán halványan elmosolyodtam. Odaléptem hozzá.
- Na mi az, megint állatsereg lesz? - Kérdeztem kedves hangon, ő pedig válaszul biccentett.
- Ha lesz lángoló kard, könnyen meglehet. - Felelte a szája szélén apró, felfelé irányuló kunkorodással. ~ Ha tudnád, mit tudok… ~ Vigyorogtam magamban, de kívül komoly maradtam. Közben megérkezett az egyik tiszt az utasításokkal, amit egy szekérre felállva továbbított.
- Emberek, blokád alá vesszük a várost. Felmérjük az ellenség erejét és bevesszük, ha az esélyek nekünk kedveznek. Önkénteseket kérek, hogy derítsék fel a terepet. - Alighogy ezt kimondta, három lovas már jelentkezett is a feladatra. Ránézésre is tapasztaltak voltak az ilyenekben.
- Más valaki?
Megráztam a fejem. A lovaglás nem az én műfajom volt, le nem estem róla ugyan, de meghagytam másnak a megtisztelő feladatot, gyalog meg nem tudtam volna lépést tartani velük. Minthogy más nem jelentkezett, miután a felderítők elindultak, elrendelték, hogy szedjük rendbe a tábort. ~ Mentem volna én is inkább… ~ morogtam magamban, nem igazán szerettem rendet rakni. Kelletlenül pakolásztam a dolgokat nagyjából a helyükre, mikor visszatértek a felderítők, és elkezdtek jelenteni.
- Uram! Alázatosan jelentem, a városban alig vannak katonák. Maximum száz fő, előörs lehetnek. Egytől egyik könnyű ruházatban, nagyszámú lóval, Tüzérség nincs velük. Az állások stabilak, de nincs katona, aki kitölthetné a lövészárkot.
Mondták hangosan, hogy mindenki hallja, mire a főnök bólintott.
- Kitűnő. Sorakozó! Azonnal támadást indítunk.
- Na akkor hajrá, dologra! - Mondtam. Végre egy rám szabott feladat, a felderítéssel ellentétben. Nyújtóztam egyet, és egy Wyn felé irányuló halvány biccentés után elindultam, hogy a gyalogság első sorában álljak fel. Addig jó, amíg tüzérség nincs.
- Az Örök Természet őrizzen meg egészségben, Lance Kalver. - Hallottam még fél füllel, ahogy a lány utánam szól. Halványan elmosolyodtam, nem emlékeztem egy esetre sem, amikor ehhez hasonlóan szóltak hozzám. De lehet, hogy szóltak, csak akkoriban még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, a természetet, mint olyat nem igazán tudtam imádni istenségként, noha tudtam, hogy az, ezen csak a Driseoggal való találkozásom tudott valamelyest változtatni, már gondolkoztam a dolgon, bár inkább lehetett ezt őrlődésnek nevezni. Miért hagyta, hogy a tragédia megtörténjen? Miért, ha olyan hatalmas… A gondolatból kürt zengése zökkentett ki, mire megindultunk.
- Na hajrá! - Biztattam magamat, és néhány körülöttem állót is talán, akik hallhatták. A kaput nyugalomban elértük, mikor azonban zárt ajtókra találtunk. A többiek nem teketóriáztak sokat, hozták a faltörő kost, én pedig hátrébb álltam, nehogy az útjában legyek, majd megmarkoltam a kardot a fent észlelt mozgásra. Rosszat sejtettem. Nem volt sok idő, és meg is érkezett az ostromfelszerelés, hamar meg is adta magát a kapu. ~ Nem épp erre volt berendezkedve a város ~ Mondtam magamban, ahogy a katonák szétfeszítették az utunkat álló két vaskos cölöpöt.
Sokáig nem tudtunk örülni a sikernek, mert a kapu mögött egy barikád fedezékéből már el is kezdtek lőni minket.
- Nincs tüzérség, mi?? - Kiabáltam el magam dühösen, ahogy oldalra vetettem magam. Aztán ha felpattantam, kivontam a kardomat, és próbáltam a kapu látószögéből kikerülve a falhoz közelíteni. Közben a pajzsosok előrébb nyomultak, hogy blokkolják a lövedékeket, a többiek pedig hozzám hasonlóan szélre, a kapu mellé. Láttam, ahogy egyes ellenfelek újratöltenek, mások pedig fegyvert ragadnak, és félelem nélkül megindulnak felénk, azonban a mi haderőnk se volt kifejezetten tétlen.
~ Jó, akkor nem szarakodunk ~ Gondoltam, ahogy elkezdtem benyomulni a sereggel, nem voltam kifejezetten az a magánakciózós típus. Elég gyorsan történt minden, mi elkezdtünk szétszóródni, a maradék kevés meg védő meg felénk vette az irányt, az egyikük megpróbált kettévágni, legalábbis a vízszintes, erőteljes csapásból erre következtettem.
Megpróbáltam kifelé hárítani a vágást, ezzel együtt pedig a kardot belesüllyeszteni a remélhetőleg szabad mellkasába, ez hiba nélkül sikerült is, a kardom keresztülszaladt az ellenfelemen, mintha vaj lenne.
~ Én is így gondoltam. ~ Mondtam magamban elégedetten, ahogy eldőlt a katona, és továbbindultam a többiekkel, csak mire odaértem volna, már mindenki meghalt. Elégedetten suhintottam le a vért a pengémről. Ez se volt nagy kihívás.
- Fésüljétek át a várost, találjátok meg a maradék katonákat! - Hangzott az új utasítás.
- Igenis. - Mondtam, és kerestem egy nagyobb csoportot, akikkel együtt elindulhatok. Eszem ágában se volt egy ilyen helyen egyedül menni. A sereg megindult a főtér irányába, útközben pedig azt láttam, hogy a többi helyen is gyorsan nyertünk, városiakat nem láttam sehol, csak a mi kutató csapatainkat. Többfelé széledt szét aztán a seregünk, én a fogadó felé haladó csapathoz csatlakoztam, közben nagyon odafigyelve, nehogy lesből ránk támadjanak.
- Ez nem létezik, egy szál puskás sincs itt... - Morfondírozott egy zsoldos tőlem nem messze. A fogadóban volt pár alak, de ők inkább érdeklődve figyeltek, mintsemhogy kétségbe lettek volna esve tőlünk. Gyanúval szemléltem őket: túl nyugodtak… valami bűzlik.
- Emberek, a város Hellenburgé! - Jelentette ki a minket vezető tiszt, ahogy mindenkit összehívott a főtéren. A felderítők váltottak pár szót, mire mindenki elkezdett gondolkodni. Lehet, hogy tényleg egyszerű felderítők voltak, vagy esetleg előőrs egy nagyobb sereghez, de… akkor hova tűntek a mi seregeink? Azt is hallottam, ahogy valaki felveti azt, hogy ahhoz, hogy így rendbe hozzanak egy várost, sokkal több felszerelés kell, olyan, mint ami egy hozzánk hasonló hadtestnek is van, felderítők ilyennel aligha rendelkezhetnek, márpedig ezek frissen felújított épületek.
- Igen, tisztában vagyunk vele. Egyelőre ismerkedjenek össze a helyiekkel, mert egy darabig itt fogunk maradni. Közben szedjék ki, hová lett a seregünk. Addig meginformálom a vezérkart... - Mondta gondterhelten, közben pedig a sereg elkezdett sátrakat állítani, vagy éppen házakat céloztak meg belakásra. Közben a polgármestert is elvitték kihallgatásra, az egész inkább valami komolytalan falusi zendülésnek tűnt inkább, nem ostromnak. Inkább a fogadóra irányítottam vissza a figyelmemet, hátha az ottani alakok gyanúsan kezdenek viselkedni, de semmit se láttam rajtuk. Végül feladtam, odamentem a többiekhez elmondani a fogadóbeli gyanúimat, mikor hangot hallottam.
- Én tudom, mi történt.
Rögtön odafordultam. Egy tünde volt az, nálam kicsit alacsonyabb, hosszú szőke hajjal, eléggé megviselt vándorruhában.
- Miért nem megyünk el valahova inni egy sört? - Intett magabiztosan mosolyogva. A zsoldosok eléggé visszakoztak.
Határozottan néztem rá.
- Ki vagy? - Szegeztem neki a kérdést.
- Ide vele. - Mondta az időközben hozzánk csapódott kis druidalány, de most nem értem rá vele foglalkozni.
Az illető vigyora még szélesebbre húzódott.
- A nevem Craig Thorntwig. Tünde vagyok, akárcsak ti. - Mondta, majd elindult. Várjunk csak… ő volt az egyik a kocsmában. Tudtam én, hogy valami nem tiszta! Bizalmatlanul néztem a tündére, majd intettem a többieknek.
- Gyertek ti is, biztos érdekes lesz, amit mond. - Mondtam, mielőtt elindultam utána, más lehetőség nem nagyon volt, követnünk kellett. Végül meg is érkeztünk két ház közé egy kis sikátorba, ahol leült az egyik hordóra.
- Elnézést, nem szívesen beszélnék erről a nyílt utcán. De szerencsémre pont itt voltam, amikor az "északiak" elfoglalták a várost. - Hajlította be kétszer ironikusan az ujjait. A bevezetője után egyenesen rákérdeztem.
- Hogy érted, hogy „északiak”? És mi történt?
- Wyn Silvernight. Igazán nem számítottam rá, hogy lesz még valaki itt közülünk. Halljuk, mi történt?
Mondta azalatt Wyn, tőlem a legkevésbé se zavartatva magát, és a férfi is valahogy így viszonyult a dolgokhoz, ahogy nyugodtan felénk nyújtotta a nyitott tenyerét.
- Talán azt várjátok, hogy ingyen áruljam el? Volna egy ajánlatom. - Mondta, ahogy felállt, a zsoldosok pedig még jobban körülvették. - Tudjátok, elszakadtam a karavánomtól. Győzzétek meg a vezéreteket, hogy küldjön felderítőket az irányukba, akikkel el tudok utazni és biztonságosan megtalálni a társaimat. Cserébe elmondom, kik tették ezt a várossal.
Hirtelen elkomorodtam. Nem kifejezetten azért, mert haragudtam rá, hogy kért valamit cserébe, ez volt a teljesen természetes reakció. Talán én is ezt tettem volna, vagy nem, de ezen nem tudtam gondolkodni abban a pillanatban. Elkezdtem őrlődni a könyörtelen zsoldos között, akinek csak az a fontos, hogy az ő ügye sikerüljön, és a tünde közt, aki nem akar rosszat senkinek, pláne nem a saját fajtájának. Olyan kevesen maradtunk… Elindult a kezem Fragarach felé. Ő megmondaná a választ seperc alatt, Craig pedig menne, amerre akar. Mégis… és mégis. Tündék voltunk. Vigyáznunk kellett egymásra.
- Tehetünk egy próbát. - Mondtam, tudva, hogy valószínűleg nem én leszek az, aki meg tud győzni akárkit akármiről.
- A társaid... mifélék? Az elmondásod alapján nem állnak Észak mellett. De ettől még lehetnek ellenünk. Nem árulok el bajtársakat. De tudom, milyen elszakadni azoktól, akiket ismersz, szóval ha nem akarod Dél vesztét, megpróbálkozok segíteni. - Mondta a druidalány, a karját összefonva. Én kicsit mulatságosnak gondoltam a kiállását, de nem szóltam semmit, mert neki legalább hajlandó volt a tünde válaszolni.
- Milyen hűséges katona. Igazán elismerésre méltó. Akkor legyen. Elmondom, kik foglalták el a várost... vagyis, inkább hogy mik foglalták el a várost. Mert azok nem emberek voltak...ó nem... -
Mondta, majd vett egy nagy levegőt, karba tette a kezét, visszaült, és gondterhelten, komoly arccal folytatta. - Inkább szörnyetegek. Pár napja még valóban a protestáns királyságé volt a város. Aztán jöttek ők. Életemben nem találkoztam még olyan harcosokat, mint azok. Olyan érzés volt, mintha csak játszanának a katonákkal. A saját szememmel láttam... hang nélkül beszéltek egymással, átláttak a falakon, földöntúli amorf szörnyeknek parancsoltak és nem egynek... nem egynek egy csáp volt a keze helyén. Pillanatok alatt legyőztek mindenkit.
Ökölbe szorult a kezem.
- Kultisták, hogy ba…romfi vigye el őket! - Emlékeztettem magam arra, hogy kiskorúakat nem rontunk meg.
- Hol vannak most? Vagy hol lehetnek? - Kérdeztem kicsit talán erőszakosan is.
- Szóval ezért mondtad az észak szót olyan furcsán. - Világosodott meg Wyn.
- Kultisták? Nem tudom, mik azok a kultisták, de ha azok voltak, talán nem is akarom tudni.
Mondta Craig, közben érzékeltem, hogy a zsoldosok közül többen mocorogni kezdenek, de leintettem őket. - De a java még csak most jön. Miután végeztek velük, újjáépítették a várost. Adtak nekik élelmet és fát. Védműveket ástak és felhúzták az északi zászlót. Azt mondták a helyieknek, hogy Észak előbb fog ideérni, mint Dél, és emiatt őket jobban megéri támogatni. Azt mondták a helyieknek, mondják azt, hogy a katolikus sereg tette ezt. És a nép örvendezett. Elvégre a portyázó seregek elkerülik az ilyen városokat. Módszeresen bálványozták őket. Ők pedig barátságos mosollyal integetve mentek el, mielőtt az északi felderítők ideértek volna.
- Kultisták… és barátságos mosoly? - Hitetlenkedett a kislány. - Ez több, mint visszataszító. De… ez azt jelenti, hogy már egy sincs itt? Biztosan egyetlen egy sem? Elég nagy baj lenne, ha úgy kérvényezném egy kisebb egység kiküldését, hogy az északiak és a kultisták esetleg egy meglepetés támadást szerveznek kívülről, a tudtunk nélkül, hogy akkor semmisítsenek meg minket, amikor már azt hittük, miénk a város. - Kérdezte, mielőtt válaszra várva elhallgatott, és én is kérdően néztem Craigre.
- Oké, most komolyan, ilyen félelmetes egy kultista? - Kérdezte tudatlan, már-már ostoba félmosollyal - Ők valami szabadcsapat voltak. Tudjátok, pár dezertőr, nincstelen, meg földjét égetett gazda, akik az igazság nevében gyilkolásznak. Illetve fosztogatnak. De ezek... ezek fegyelmezettebbek voltak, mint egy hadsereg. Azt mondták, egy "földre szállt angyal", az Omega, Medkoksh igéjét terjesztik. Többen voltak, aki velük együtt lementek, mert csatlakoztak hozzájuk. Keletre indultak. Érdekes módon... pont az én karavánom is kelet felé készül. - Mondta, mire több zsoldos azonnal meghátrált. Újból a kardom markolata köré fonódott a kezem, de a tartásom nyugodt maradt. Annak a vámpírnőnek… neki is volt esze. Megvolt, hiszen mennyi ideig manipulálta a hazaiakat… Ez is kezdett túl gyanús lenni.

- Ne féljetek, ha olyan lennék, szerintem már halottak lennétek... - Nevetett a vándor.
- Biztos? - Kérdeztem mosolyogva, de sokkal másabb arckifejezés volt a lelkemben. Torz harag.
- Ha az volnál, inkább megpróbálnál alattvalókat nyerni a mesterednek, ennek a...Medkoksh-nak. -Mondta a lány, mielőtt ő is meghátrált. - Miért szakadtál el tőlük? - Kérdezte tovább.
- Higgyétek el, ezek nem keresik a harcot. Egy nyílt ütközetben veszítettek volna... Hogy én? Nos mondjuk úgy volt valaki, akivel találkoznom kellett. Egy messzi rokon. Sajnos már nem él. De ez van. Nos mit szóltok? Beszéltek a... főnökkel, vagy hogy hívjátok?
- A sikátor viszont nem egy nyílt terep, Drága Barátom… - Mondtam, szándékosan megnyomva az utolsó két szót. Szikrányit se bíztam benne, de féltem, hogy ha most kardot rántok, abból nagy baj lesz. Anélkül, hogy egy pillanatra is levettem volna a szememet Craigről, hátraszóltam.
- Felőlem idehozhatjátok a kapitányt. De csak őt. Nem infót, hanem őt magát.
- Ezt ti zsírozzátok le, nem akarok vele egyezkedni. Bennetek talán jobban megbízik, mint egy idegenben. - Mondta, mielőtt kissé hátradőlt, a zsoldosok közül páran pedig helyeselni kezdtek. Már a fogaimat csikorgattam kínomban, nagyon nem tudtam mit tenni. Nem bíztam benne, egyáltalán. Megtudtunk mindent, amit tőle akartunk, miért egyezkedjünk a zsoldoskapitánnyal, hogy legyen vele akármi is? Oké, rendben, az üzlet az üzlet, ezt nálam talán kevesen gondolták erőteljesebben így, de egyszerűen összetörtem. Előrántottam Fragarachot, és rámutattam Craigre.
- Hazudtál nekünk valaha? - Kérdeztem félig őt, de inkább a kardot, a tünde pedig meg is ijedt a pengétől.
- Woah-woah, csak nyugi... Ez tünde fegyver. Miféle kard ez?
- Nem. - Rajzolódott ki a pengére, én pedig felszabadult mosollyal tettem el a kardot. Tehát nem az.
- Nemes kard. - Válaszoltam még mindig mosolyogva. Végtére a király is egyfajta nemes, nem?
- Nos fiúk, mehetünk beszélni a kapitánnyal. Az üzlet az üzlet, ő adott infót, mi megpróbáljuk visszajuttatni a karavánjához. - Majd egy pillanatnyi komorsággal visszafordultam a tündéhez. - De semmi trükk! - Mutattam rá, majd folytattam a mosolygást. Én belül voltam, úgyis meg kellett várnom, amíg a többiek elindulnak.
- Ez mégis mi volt...? - Kérdezte a lány talán tőlem, talán csak a levegőbe, de nem szándékoztam válaszolni. Nagyon furcsa volt, ki tudja, mivel jönne nekem ezután. A kapitány, meghallgatva a tündét azonnal kelet felé rendelte a felderítőket… velünk együtt.
~ Basszus, hogy azért se úszom meg ezt a rohadt lovaglást! ~ Morogtam magamban.

Tertullius · 10 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Júl. 09, 2018 1:48 am

Tertullius

Klerikus

Hozzászólások száma : 462
Join date : 2018. Feb. 11.
Tartózkodási hely : Kisbaranyaröcsögeburgi sikkasztókörút

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8
Tapasztalat:

(7500/9500)

Unottan róttam a menetelést az utánpótlást biztosító sereggel együtt. Bármennyire is nem akartam otthagyni a konkrét frontvonalat, tagadhatatlanul szükségem volt egy kis pihenésre – ez a feladat pedig tökéletes alkalomnak tűnt erre. Egy gyógyító rend megtámadása bármennyire is nagy előnyhöz juttatná a délieket – az én információim szerint – túl veszélyes húzás lenne a részükről, arról nem is beszélve, hogy a frontvonal már rég beljebb haladt.

Nem sokat maradtunk azonban egy helyben, s ahogyan megérkeztünk szinte már indultunk is tovább Hohenbardba. Szimpatikusabb, mint kint a semmi közepén, ráadásul valamelyest megközelítjük a frontvonalat is – és az sem volt utolsó, hogy városi környezetben szemlélhetem naphosszat az apácákat, és a besorozás miatt sajnos magányos maradt hölgyeket. Azt azonban nem hittem, hogy még csak konkurenciám se lesz, amikor a szoknyájuk után kajtatok, hiszen a katonák minden egyes percét kiakarják használni annak, amit nem a fronton töltenek. Itt azonban egy katonát sem találtunk, annak ellenére, hogy állomásozniuk kellene. Ami helyette fogadott azonban a nyomasztó üresség, és a halál szaga volt – nem csoda, tekintve a hullák óriási hegyét a város szélén. Mindezt persze csak azután tudtuk meg, hogy felállítottuk a sátrakat, szekereket, addig maradt az egymás közötti pletykálkodás. Aztán jött is a kissé dühödt parancs, arra nézve, hogy kerítsük elő az itt elveszett századot.
Azon túl, hogy az én kíváncsiságomat is felkeltette az ügy, végre olyan feladatot kaptam, amiben kamatoztatni tudom az eddig megszerzett képességeimet. Csodálkozva konstatáltam miközben a templom felé sétáltam, hogy egyetlen fontosabb épület sem pusztult el teljesen, hiszen ezek a stratégiai fontosságú célpontok szokták a legtöbb pusztítást elszenvedni. Miután elértem úti célomhoz, megpróbáltam megkeresni a helyi plébánost, papot, vagy bárkit, akit megtaláltam az épületben, majd rövid bemutatkozás és üdvözlés után feltettem neki a kérdéseimet.
- Hogy bírták a hívek a városban zajló csatát? Nem zargatták őket a katonák? – kezdtem kicsit távolabbról, majd kicsit közelebb is haladtam – Nem volt összetűzés a helyiek és a fegyveres erők között? Csak mert meglepő módon tűnt el az összes katona… - zárom le kérdéseim sorát. Amennyiben vonakodik a válasz alól, esetleg rájövök, hogy hazudik nem félek bevetni sem inkvizítori tekintélyemet, sem a megvesztegetés módszerét – legyen az akár úgy is, hogy üresen ígérgetek.
Miután a templomban letudtam az érdeklődést, megpróbálok valamilyen páncélkovácsot vagy boltot keresni a városban. Az volt ugyanis a gyanúm, hogy katonáink nagy része azon a kinti hegyen végezte. Hogy hogyan, azt nem tudom, de amennyiben volt egy kis esze a városiaknak, nem temették velük együtt a felszerelésüket, és most épp jó pénzért keringenek a kereskedők között, vagy épp használják fel őket arra, hogy beolvasztva új portékát készítsenek. Amint találok egy ilyen személyt, be is térek a boltjába, műhelyébe.
- Adjon’ Isten. – köszönök, majd rá is térek a kérdésekre. – Nincs valamiféle eladó páncéljuk? Bőr, nehéz páncél, minden megfelel. – jelzek, s ha kihoz vagy mutat párat, megpróbálok valamiféle felségjelzést találni rajtuk. – Gondolom a háborúnak hála bőven van nem csak alapanyag, de kereslet is. – elegyedek szóba – Bár ennyi halott katonával a város szélén nem hiszem, hogy szükség lenne bármire is a közeljövőben. Hogyan halt meg ennyi? Hogyan haltak meg ennyien? Sokkal kisebb volumenű csatára számítottam. – zártam le. Reméltem, hogy valami értelmeset is ki sikerül szednem belőle…

(Köszönöm a türelmet.)

Lothar von Nebelturm · 11 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Júl. 09, 2018 3:25 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Amelia Tewelon, Crispin Shadowbane, Wilhelmina von Nachtraben: A zsinathoz érve azonnal útbaigazítanak mindenkit, majd egy segítőkész lelkésztanonc mutatja nektek az utat, egészen egy kisebb szobáig, ahol rajtatok kívül egyelőre nem látni senkit. A szoba maga elég szerényen berendezett, ámde céljait remekül ellátja. Egy nagy asztalt látni középen, tőle nem messze egy térkép van a falra kifüggetszve, levegő bőséggel van a nagy belmagasságú szobában, s díszítés gyanánt négy fehérre meszelt oszlop személyezi a bejáratát a szobának. A kérdéseitekre minduntalan az a válasz érkezik, hogy majd megkapjátok a felvilágosítást, ha mindenkit sikerült összegyűjteni. Nem sok idő kell, hogy egy lelkész érkezzen a terembe hozzátok.

Kristin Dalgard, Adalya Amram Ehud: A Katedrális szélén egy kisebb csapat nefilim várakozik, hogy útnak induljatok. Hárman egész pontosan, és mindannyian prófétáknak vallják magukat. Vezetőjüktől eltérően hagyományos nefilim öltözéket hordanak. Saját bevallásuk szerint nem is mozogtak olyan sokat az emberek közt, amit azzal indokolnak, hogy még nem tartották őket elég képzettnek a klánbéli vének. Tulajdonképpen ez az első küldetésük a veroniai emberekkel. Egyébként elég barátságos természetű félangyalok, bár folyton folyvást a az emberi szokásokról kérdezgetnek titeket, így talán egy idő után elég idegesítő lehet. A rendkívül bizalomgerjesztő bemutatkozás után az egyikük fel is ajánlja, hogy vezeti a csapatot, mert remekül tud (az amúgy héber szöveggel ellátott) térképen kiigazodni. A következő meglepetés akkor ér titeket, amikor megpillantjátok, mit jelölt ki Zarakhiel úticélnak: a frontvonal kellős közepét...

Johnny Wood: Legnagyobb meglepetésedre egy elhagyatott kis templomban találod magad. Leginkább azért volt ennyire kihalva, mert a falai közül a legtöbb nem igazán volt meg. Konkrétan egy fal, egy fél harangtorony és az oltár egy kis része árulkodott róla, hogy itt hajdanán egy templom állt. A pincébe vezető utat emiatt nagyon könnyen meg tudod találni, ahol a meghívód már türelmetlenül vár...ám a zsinatelnöknek nyoma sincs sehol.

Lance Kalver, Wyn Silvernight: A felderítőknek adnak lovat, több napra elegendő ellátmányt, majt útnak indítják őket. Craig mutatja az utat, hogy merre látta a rejtélyes szabadcsapatot vonulni. Keletnek veszitek az irányt, mígnem egyszer csak egy karaván körvonalai rajzolódnak ki a horizonton...

Gloria: A fogadós és az éppen ott mulatozó nép nem igazán volt az ötlettől elragadtathatva, de túl sok választási lehetőségük nem volt, így bár morogva, de minden különösebb ellenállás nélkül megengedték, hogy ott rendezkedjen be a rend későbbre. Közben már javában tart a nyomozás, a katonák átfésülik az egész várost...és ez nem holmi fából faragott vastag fogú fésű, ó nem. Ez egy igazi, jó sűrű fogazású aranyozott fésű, amivel az úri hölgyek egyenesítik a hajukat. A kocsmáros és próbál segítőkész lenni (leginkább azért, mert reméli, hogy minél hamarabb visszakapja a fogadóját).
- Ó igen, voltak itt korábban harcosok. Nem egy szállt meg nálam. De aztán elmentek valahova. Itt hagyták a várost. Azt hiszem parancsot kaptak, hogy vonuljanak tovább. – hangzott az alibi pár helyeslő bólogatás keretében elég erősen elhadarva.
Nem sokkal utána azok, akiknek sikerült valamit megtudnia összegyűltek a fogadóban, ahol is megosztották Magdolna nővérrel, mit sikerült megtudniuk, ugyanis bár nem ő irányította közvetlenül a katonákat, neki volt a legmagasabb rangja az összes tiszt közül. A nyomozás ezzel folytatódna is...de nem neked, ugyanis nem sokkal ezután érkezik a hír, hogy a Fővárosból szállítmány küldtek és át kell venni. A rend téged küld ki, hogy fogadd a jövevényeket.

Johannes Hagen, Gustav Engelberg: A templom jobb állapotban van, mint a város több épülete, talán azért, mert a harcoló felek kölcsönösen igyekeznek elkerülni minden ilyen építményt. A civilek ostrom során gyakran a kápolnákban keresnek menedéket. A plébános, egy magas, fiatal férfi vörös hajjal nagyon segítőkés volt, így ahogy Johannes beszélgetésre invitálta, egy kisebb asztalhoz vetette a fal mellett, ahol kevésbé lehetett hallgatni, amit mondtak, majd válaszolt a kérdéseire.
- Én csak nemrég kerültem ide, amikor a város ismét a korona fennhatósága alá került. Addig egy másik faluban tevékenykedtem, amíg el nem vándoroltak onnan, így lettem a város nyájának pásztora. Sajnos... – nyelt egy nagyot – ha egy város gazdát cserél, rendszerint a papot is leváltják. Emiatt elég nehéz dolga van itt az embernek. Nehéz tartani a népben a hitet. De eretnekségnek semmi nyomát nem tapasztaltam. Ha meg is szállták, a város lakói tiszta szívből hittek benne, hogy a király serege ide fog érni. – csapott a mellkasára színpadiasan.
Az eltűnt katonákra válaszul nem gondolkodott egy pillanatig sem, azonnal válaszolt.
- Volt itt még korábban több szakasz harcos is. De elmentek, más dolguk akadt. Egyik napról a másikra szinte. Ha nem csal az emlékezetem, parancsba adták nekik, hogy vonuljanak tovább.
Kovácsműhelye természetesen van a városnak, nem is kicsit, egészen jól mehetett az itteni mester sora, mert szép nagy választék fogadott a boltba belépve. A kovács, egy köpcös, alacsony, de erős izomzatú alak kedélyesen köszönt.
- Adjon isten. Miben segíthetek?
A vérteken felségjelzést csak 1-2 esetben látni, északit és délit is egyaránt. Több páncél kopott volt, esetleg sérült. Hadizsákmány volt, a csatát követő guberáláskor, ehhez kétség sem fér. Jó esze lehetett a mesternek, hogy összegyűjtötte a sok értékes holmit.
- A halottak? – kérdezett vissza – Azok a protestánsok katonái voltak. Járvány tört ki. Az előző sereg, akik itt jártak és visszafoglalták a várost arra utasították az embereket, hogy gyűjtsék össze a testeket. Járvány tört ki, alig pár napja csengett le. Borzalmas volt, el sem tudja képzelni, hogy féltek a népek. – és mást nagyon nem is tudott. Ha a katonákról kérdezed, ő is pontosan ugyanazt mondja el: továbbálltak, szinte azonnal, minden hezitálás nélkül, ha minden igaz egy parancs miatt, ami előre vezényelte őket.
A táborba visszaérve aztán a fogadóban gyűlik össze a nyomozócsapat. Itt megosztotok mindent, amit tudtok, majd folytatjátok a nyomozást. Legalábbis a többi katona. Ugyanis időközben visszatértek a felderítők, akiket kiküldött a százados...vagyis ami maradt belőlük. Két ló, ennyi talál vissza a táborba. A katonák közt ragályként kezdett terjedni az aggodalom, hogy talán kísértet járja a vidéket, vagy el lett átkozva a város, vagy ki tudja. Mindenesetre a legjobb vitézek elvesztése komoly érvágás az útóvédnek, a létező leggyorsabban pótolni kell a katonákat. Johannest is kiválasztják, hogy csatlakozzon a megmaradt felderítőkhöz és induljon útnak, hogy felkutassa elődeik eltűnésének okát.

Ebben a körben mindenkit Gustav kivételével Skypeon/Discordon várok egyeztetésre. Glory, Hans, Gustav, ti természetesen mindent tudtok, amit a másik kiderített, lévén megosztottátok egymással. Ada, Gustav, tessék szépen pótolni, nem harapom le senki fejét.

Határidő: 2018.08.05

A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 29, 2018 8:56 pm-kor.

Gloria · 12 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szer. Júl. 18, 2018 3:33 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Kérdés nélkül álltam fel és követtem ki a katonákat, hogy fogadjuk az erősítést és az utánpótlást. Legalábbis reméltem, hogy erősítés is lesz, de a közeledő csapat létszáma valahogy nem erősített meg ebben a hitben. Amikor közelebb értek, akkor láttam, hogy négy nefilim közelített vékony lábú lovakon, ezek közül az egyik Androméda nővér, a velük tartó egyetlen páncélos katona pedig Kristin nővér volt. Nyakamban most is ott pihent Fényes Hildegard fátyla, amit együtt szereztünk meg, és azóta is jó szolgálatot tett. Az út közepén találkoztunk, alig negyedmérföldre a várostól.
- Laudaetur Iesus Christus, Gloria nővér. - köszöntött Kristin Dalgaard lovag, arcán szétterülő, de mégis halovány mosollyal. Olyan időket éltünk, amikor senki sem örülhetett felhőtlenül, és mindent, ami boldogságot hozhatott volna beárnyékolt a háború és a halál.
- In aethernum, amen, Kristin nővér. Androméda nővér, örülök, hogy téged is látlak, bár békésebb körülmények között találkoznánk.
Andoméda arca is felragyogott, bár a szoborszerű vonások ennél többet most sem mutattak.
- Gloria nővér. - biccentett felém, de abban a biccentésben most is mintha egy kinyilatkoztatás ereje lett volna. Talán a lényéből fakadt ez, és valahogy még így is kitűnt a többi nefilim közül.
A másik három nefilim, és a katonák is hasonló hűvös nyugalommal üdvözölték egymást. Szinte tapintható volt a feszültség és a bizalmatlanság, talán a fosztogatókról és banditákról szóló rémtörténetek miatt, akik a háború gerincén felkapaszkodva igyekeztek meggazdagodni. A katonák tisztelegtek, de utána időről időre felém sandítottak. Csupa közlegényt küldtek mellém… Bár nem volt semmilyen hivatalos katonai rangjelzésem, az Egyház szolgáit valamiért tisztekként kezelték.
- Üdvözlet. Ti felügyelitek az utazó katonákat, igaz? - tippel vidám, bár kicsit fáradt hangon az egyik félangyal. Egymagas volt velem, a haja barna volt, ahogyan a bőre is, és szárnyakat viselt, mint a nefilimek nagy része.
- Honnan értesültek róla, hogy erre tartunk? - kérdezte Kristin nővér.
Felvontam a szemöldökömet a nefilim kérdésére.
- Nem. Nem felügyelünk utazókat. A szállítmányt szeretnénk átvenni. - Majd Kristinre néztem, utánam a mellettem álló katonákra. - Nekem csak szóltak, hogy a fővárosból küldenek utánpótlást, és jöjjünk ki átvenni.
- Nem volt szó szállítmányról. - nézett az előbb megszólaló vidám félangyalra, de arany tekintetét végigfuttatta a többieken is.
A katona, aki korábban jelentett idegesen hátrált egy lépést miközben próbálta magára nem felhívni a figyelmet. A négy társa viszont emlékezhetett rá, hogy ő volt a felderítő, aki a hírt hozta, ketten közülük szúrós szemmel fordultak felé.
Kristin csak sóhajtott.
- Férfiak. - aztán felém fordult. - Sajnálom nővér, de a várt szállítmány nem mi vagyunk. Nem tud a környéken járt nefilimekről?
Én is szigorúan néztem először a katonára, aki megpróbált eltűnni.
- Herr Lutz igaz? Majd a felettese eldönti, hogy mi legyen magával. Ez itt a hadsereg, ha nem vette volna észre, több figyelmet! - szóltam rá, de ez után annyiban hagytam a dolgot. Úgy tűnt, hogy potyára küldtek ki minket... - Nem hallottam nefilimekről, bár nem is kérdeztem. Van egy elveszett osztagunk, az itteniek velük vannak elfoglalva.
A közlegény elsápadva próbált szóhoz jutni.
- El...elnézést. - nyögte, de utána jobbnak látta csendben maradni.
Egy másik nefilim lépett előre. A társánál fél fejjel volt alacsonyabb, a félangyalokra jellemző napbarnította bőrrel, de hosszabb hajú nefilim férfi volt, aki egy nagy copfban viselte a fürtjeit a háta mögé vetve. A szárnya is kisebb volt, noha ugyanolyan széles, és egy-két szürkésebb tollat is fel lehetett fedezni köztük.
- Mi vezérünket, Zarakhiel bírát képviseljük. - mondta sokkal komolyabb hangon, mint a társa. - A Fővárosból érkeztünk, hogy egy szektát kutassunk fel, akik a háborút kihasználva gyűjtenek az el...elcsi...elcsig...szóval a szegény emberek közül, akik elvesztették otthonukat. A nevem Liwet, a két társam pedig Manakel és Sealiah. Ismerik már egymást, igaz?
- Úgy tájékoztattak nem ők az első nefilimek, akik a szekta után kutatnak, Zarakhiel tanítványai már a nyomukba eredtek. Ha az itt eltűnt szakaszért is ők felelősek könnyen megeshet, hogy itt jártak. Biztosan nem hallott róluk, nővér? - tette még hozzá Kristin nővér, hogy teljesebb képet kapjak.
Bólintottam.
- Biztos, nővér. De mivel ön is velük tartott gyanítom a Szentatya áldását adta a nyomozásra. Csak mondják ezt, és senki sem fogja önöket akadályozni, a városiak sem titokzatoskodnak. Az eltűnt szakaszról azt állítják, hogy parancsot kapta, hogy álljanak odébb, de erről minket nem értesítettek. Furcsa ügy, de inkább azt gyanítom, hogy a déleik hamisították meg a parancsot. - vontam végül vállat.
- Miért hamisították meg? - kérdezte Androméda.
- Ki tudja. Talán könnyű célpontot akartak, egy várost védők nélkül. De ha a seregeinket összezavarják, az szintén helyzeti előny számukra. Ennél többet sajnos én sem értek a dologhoz. - válaszoltam.
Együtt indultunk el az úton visszafelé, bent mégiscsak biztonságosabb volt, mint az út közepén ácsorogni. A városban a nyomozás azóta befejeződött, de nem úgy tűnt, mintha bármi áttörést elértek volna. A jövevényeket Magdolna nővér fogadta a fogadóból átalakított a kórházban. Fekvőbeteget egy ideje nem hoztak be, így viszonylagos csönd volt. A katonák kint maradtak, így csak a négy nefilim, Kristin és én voltunk bent. Liwet és társai átadták a térképet Magdolna nővérnek, majd neki is felvázolták a helyzetet.
- Tehát a maguk társai követték a mélységi ivadékokat? - nézett rájuk szigorúan az idősödő apáca.
- Pár napja akadtak a nyomukra. - válaszolta Liwet kicsit bátortalanul, de Magoldna nővér mellett még az oroszlánszívűeknek is sokszor inukba szállt a bátorságuk. Bár nem látszott rajta, de igazi veterán keresztes volt, szanitéc a csatatéren, aki a leszerelése után állt be a Szent Brünhilda apácái közé, mint a legtöbben, lélekben viszont megőrizte a hadseregben eltanult fegyelmet. Én mellé telepedtem le. Tehát kultisták... Talán ők is ki akarták használni a háborút és a káoszt.
- Milyenek voltak? - kérdezte Androméda a nővért, de az értetlenül nézett vissza rá.
- Mik?
- A mélységi ivadékok.
A nővér félig szomorúan, félig megkönnyebbülten csóválta meg a fejét.
- Egy darabot nem láttunk. Ez a város olyan, mintha szellemek laknák.
A térképet elnézve aztán sikerült összevetni a nefilim firkálmányt a jóval pontosabb katonai térképpel.
- Ha jól látom, a barátaitok most valahol Joanesburg közelében lehetnek, a tőle nem messze lévő Szőkepásztor erdő északnyugati csücskében...már ha maradt még a fákból valami. - csóválta meg ismét a fejét. - A Katedrális áldását adta a kis utatokra?
- A Szentszék nem tagadta meg a segítséget Zarakhiel bírától. - feleli Kristin.
Összehúzott szemmel néztem a lovagnőre. Kristin nővér becsületes volt és őszinte, oka volt annak, hogy így fogalmazott. Nem tagadták meg a segítséget, de nem is kifejezetten támogatták.
- Az utolsó jelentések szerint Joanesburgot elfoglalták a protestánsok. Pár napja. Az erdőből ugyan könnyű szemmel tartani a várost, de nem tudom, mi vár ott rátok. Mindenesetre segítünk titeket, ahogy tudunk. - fogta rövidre Magdolna nővér, úgy tűnt kezdett elege lenni a rejtélyes eseményekből. - A lovakat le tudjátok cserélni és a készleteiteket is feltölthetitek. Gloria, te ismered őket igaz?
- Megtartanám a lovamat, köszönöm. - jelentette ki Kristin majd végigfuttatta tekintetét a térképen. - Mi a legközelebbi északi létesítmény Joannesburghoz?
- Igen, nővér. - bólintottam a felettesem kérdésre. - A félangyalokat nem tisztelik délen is? Talán beengedik magukat a protestánsok, ha megtudják milyen ügyben járnak. - néztem a három nefilimre.
- Hát ez majd ott kiderül. - vágta rá minden hezitálás nélkül Manakel, aki úgy látszik elég magabiztos volt a dolgában.
- Rendben. Legyél te a kísérőjük. - mondta nekem Magdolna nővér.- Pár embert tudunk nélkülözni, de ha túl sokan mentek, könnyebben észre fognak venni. Egy fél szakasz majd veletek tart. Így megfelel? - kérdezett vissza, mire a három nefilim bólintott.
Ezután újra a térképet kezdte nézegetni.
- Ahogy látom, mi vagyunk az utolsó előretolt utóvéd. Tőlünk délre már csak a front és a csatazaj fog várni.
- A félangyalokat talán, de északi egyháziakat nem. - húzta el a száját Kristin. - Manakiel próféta, javasolnám, hogy legyünk óvatosak. Nem jó ötlet minden terv nélkül ellenséges területre lépni.
- Biztos nem kellek ide Magdolna nővér? Nem szívesen hagynálak magadra... - és egyáltalán nem akartam ellenséges területre menni kultistákat vadászni.
Manakel megvakarta a tarkóját.
- Ez igaz... - ismerte el. - még kevesen is túl feltűnőek vagyunk. Kéne nekünk...
Ekkor előállt a harmadik nefilim, Sealiah. Manakelhez hasonló kicsit sötétebb bőrszínű nő volt, szőke hajjal, amit rövidre nyírt, hogy ne legyen útban. A szárnyai neki voltak a legnagyobbak a trióból, amiket szorosan összehúzott a hátán.
- Nekünk álruhák kellenek! - mondta lelkesen. - Vannak váltóruháink, öltözzetek be ti is nefilimnek.
- Ne félts te minket. Eltűnt a század, akiket támogatnunk kéne. Hacsak nem jár erre egy sereg hullaidéző, boldogulni fogunk. - válaszolta közben Magdolna nővér az aggályaimra, de valahogy nem nyugtatott meg. Tudtam, hogy a sikerül nem rajtam múlt, de mégis mellettük akartam lenni, a rendemmel, és szerintem itt nagyobb hasznomat is vették volna… De Magdolna nővér szavaival nem tudtam vitatkozni, de soha nem is mertem volna. Akkor sem ha azt mondja, hogy ugorjak bele egy kútba.
- Ne haragudjon, Sealiah kisasszony, de Gloria nővér és én sok mindennek ki tudjuk adni magunkat, de a félangyal nincs ezek között. Amint megnézik az arcunkat ez a terv kútba fullad.
Lehet mókás lett volna nefilimnek öltözni, de kénytelen voltam egyet érteni Kristinnel.
- Ahogy a keresztesnővér mondja. Bár ön, Kristin nővér még talán el tudná velük hitetni, de rólam ordít, hogy félig tünde vagyok.
- Talán túl furcsa. - állapította meg Androméda, akin látszott, hogy nem vetette el egyébként az ötletet. - Ha kendő volna rajtatok, nem mernék megkérdőjelezni.
Végül nem vettünk fel sem kendőt, sem álruhát, ami miatt Sealiah elég csalódott volt, de végül arra jutottam, hogy a puskám így is úgyis elárult volna. A csapat három másik északi katonával még kiegészülve indult meg az erdő felé. Mivel nem volt lovam, Kristin nővér mögé kéredzkedtem fel, szerencsére az ő hátasa elbírt mind a kettőnket, még ha ezzel le is lassultunk kicsit, és folyton nyújtózkodnom kellett, hogy kilássak mögüle.
Hosszas lovaglás után megpillanthattuk a távolban a Nordenflusst, tőle nem messze pedig az erdőt, melynek takarásában minden bizonnyal ott feküdt Joanesburg is. Az erdő - már ha lehetett annak nevezni - kopár, élettelen, elszenesedett fákkal teli pusztaság volt csupán, mely alig árulkodott arról, hogy annak idején daliás fák magaslottak végig.
Tovább haladtunk, ameddig élet nyomait nem találtuk, bár fogalmam sem volt, hogy mit is kerestünk valójában. Az erdő sarkában apró tábort vertek, mindössze három sátorral, de azok sem voltak többek, mint néhány leszúrt faág rájuk terített ponyvákkal. Egyelőre egy lelket sem láttunk a sátrakon kívül kószálni, az erdő mélyéről azonban egy alak bukkan fel. Ránézésre zsoldos lehetett de nem volt rajta sem egyenruha sem semmilyen rangjelzés, puska sem volt nála csak egy egykezes kard.
- Gloria nővér, Andromeda kiasszony, számíthatok a távolsági támogatásra? - kérdezte Kristin halkan.
- Természetesen Kristin nővér, mi a terv?
Ada csak bólintott és arcát félig felénk fordítva jelezte, hogy figyelt, legalábbis reméltem, hogy a gesztusai ezt jelentették.
A velünk utazó katonák leszálltak a lovakról és kezükbe vették a puskájukat. Közben az idegenhez még többen csatlakoztak az erdőből, egész pontosan öten, és felénk közeledtek. Biztosan távcsővel kémlelték a környéket, úgy szúrhattak ki minket.
- Baj van? - kérdezte Lewit olyan furcsán nefilimes hangsúllyal, mintha inkább kinyilatkoztatna, mint kérdezne, csak ez feleannyira sem ment jól neki, mint Andromédának.
- Így már tárgytalan. Szálljanak vissza, ha élni akarnak. - felelte Kristin határozottan, aztán megsarkantyúzta a lovát és kihúzza a kardját. - Kapaszkodjon, nővér, és ha bárhogyan közbe tud avatkozni ne habozzon.
Bólintottam, bár ezt Kristin valószínűleg nem tudta, csak annyit érezhetett, hogy szorosabban fogtam át a derekát. Fejben előkészítettem a keresztpajzs imáját, és az imát a Szűzanyához is, bármelyik is kellett.
Hátrapillantottam a félangyalokra, vajon beavatkoznak az emberek csatájába? A farkas, amit Androméda idézett meg sebesen száguldott el mellettünk, és amikor hátranéztem láttam, hogy a gazdája is utánunk ugratott a saját lován. Az ellenség gyalogosan volt, de így is próbáltak felénk futva valami roham félét kicsikarni magukból… Teljesen esélytelenül. A mi katonáink visszaszálltak a lovaikra, és a puskát a kezükben tartva igyekeztek előre nyomulni.
Majd összecsaptunk. Először a farkas kapott el egy katonát, majd mi gázoltunk el egy másikat. A ló úgy megrúgta, hogy néhány métert repült oldalra, majd elterült a földön. Egy másik déli a kardjával próbálta távoltartani magától a szellemfarkast, de nem volt ellene sok esélye. Ebben a káoszban lehetetlen volt mindenkit megvédenem. A képességeim nem voltak alkalmasak arra, hogy nyílt csatában használjam őket más emberek ellen, akik nem szentségtelen ellenfelek voltak. Elszabadult a pokol, még én is igyekeztem célra tartani a fenriremet, amennyire kapaszkodás közben ez sikerülhetett, de mielőtt elsütöttem volna a tábor felől egy újabb alak érkezett lóháton. Még le sem fékezett igazán, de máris leugrott a hátasáról.
- Várjatok! - zengett az érces női hang. - Ez csak egy félreértés.
Hangjára a kísérőink, az ellenség, de leginkább a három nefilim fordult oda döbbenten. A nő félangyal volt, bár valamennyire különbözött a társaitól. A bőre szokatlanul világos volt, majdnem olyan, mint az átlagos veroniaiaké. A haja világosszőke volt, melyet rövidre nyírva hordott mint Sealiah. Zöld ruhát viselt egy fehér inggel és egy szintén zöld köpennyel, lábán saru helyett utazásra készített bőrcsizma volt. A haját egy fekete pánttal tartotta a helyén, oldalán pedig két, hagyományos veroniai rövidkard lógott.
- Nema? - nézett rá Manakel. - Csakhogy végre megvagy.
Kristin lefékezett.
- Ismerik egymást?
Szinte megkönnyebbültem, amikor az a valaki előre lépett és a nefilimek barátként üdvözölték. Úgy tűnt, elmarad a csata.
- Valóban Nemalah, kicsodák ezek? - mutatott a minket kísérő három nefilimre az egyik déli katona, miközben a társát igyekezett felsegíteni.
- Róluk beszéltem. - állt be Nemalah a két harcoló fél közé, majd megköszörülte a torkát. - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Nemalah Lévania Gananet bat Achiel. Én... - itt habozott egy kicsit - Zarakhiel bíra tanítványa vagyok. Találtatok segítőket, úgy látom. - fordult a társai felé.
- Nem volt kicsi túra, de sikerült. - válaszolta Manakel, mire a nő megörült.
- Igen, hálás vagyok, hogy elmetetek a Fővárosig.
A Főváros neve hallatán a zsoldosok hangos zúgolódásba kezdtek. Mindegyikük fegyvert rántott, és ránk szegezte, mintha az előbb egyébként nem lett volna teljesen nyilvánvaló, hogy északiak voltunk.
- Kalorusburg? Te idehívtad az északi mocskokat? - ordította felé az egyik.
A titeket kísérő katonák is újra fegyvert szegeztek a zsoldosokra.
Kristin megrántja a lova kantárját, amitől az állat prüszkölve lépett egyet oldalra.
- Fékezd a nyelved, te zsoldos söpredék. Mit keres egy nefilim... - nézett hitetlenkedve Nemalah -ra - ... déliek között.
Androméda sem volt rest közben, de szavak helyett a tettei beszéltek. A lándzsáját a legközelebbi zsoldosra fogta, feje felett pedig megjelent a dicsfény, mint mindig mikor az egyik varázslatát készítette elő.
- Nema...tudod, most éppen...háború van. - mutatott a két sereg felé óvatosan Liwet. - Ez nem igazán volt egy jó ötlet.
A zsoldosok és az északi katonák még jobban egymásnak feszülnek, ki-ki egy lépést közelített, készen a rohamra. Viszont a nefilim lány úgy tűnt nem aggódott ennyire. Pedig kellett volna.
- Jaj, ugyan már, mintha eddig nem lett volna háború. Korábban is csináltuk ezt. Gyorsan elmagyarázom a helyzetet. - kezdett bele magabiztosan. - felvilágosítunk mindenkit, egyezséget kötünk.
Odafordult a katonák felé, majd megköszörülte a torkát ismét.
- Drága barátaim. Ilyen vészterhes időkben a legfontosabb nem elfeledni, mi is az igazi gonosz - kezdte, mintha ezt a szöveget előre megírta és megtanulta volna. - Ezek a kultisták nem tisztelnek sem Istent sem törvényt. Ha nem fogunk össze ellenük, mindannyian el fogunk bukni. Ezért mondom, hogy egyes...
Ekkor egy hangos puffanás törte meg a szónoklatot, az egyik zsoldos pedig a hasához kapott, majd összeesett. Ennyit a békéről és az egyezségről egy nagyobb gonosszal szemben. Nemah nem ismerte még az embereket eléggé.
Ugyanebben a pillanatban Kristint valami fényes találta el szemből. Bár nem láttam, de az összerándulásából ítélve biztos voltam benne, hogy megsérült, de nem súlyosan. A déliek oldalán az egyik zsoldos kezében nyitott varázskönyv volt… Arra válaszul húzhatta meg a ravaszt az egyik katonánk. A füst még szállingózott a mereven tartott gungnirja csövéből, a szemében gyűlölet és harci tűz égett.
- Nővér, önre bízhatom ezt? - kérdezte a sebére értve.
A két sereg újra egymásnak esett. A megmaradt zsoldosok és a katonák egymásnak ugrottak, lőtték, vágták egmyást ahol tudták. A három nefilim ijedten húzódott hátra, próbáltak nem harcba bocsátkozni, Nema pedig elvesztve korábbi önbizalmát rémültem fogta a fejét.
- Mi csináltok! Állj! - de itt a szava nem ért semmit.
Kristin az az égnek emeli a kardját.
- Tűz angyala, Uriel... MEGÁLLJ! - kiáltotta.
- Majd ha végeztünk. Most tudok egy jobbat. - válaszoltam neki még a sebére célozva, majd imádkozni kezdtem és az úr áldását kértem rá, remélhetőleg mielőtt használná a varázslatát. Androméda is aktiválta a varázslatát, ujjaiből kilenc fénycsóva csapott elő.
Egy pillanat alatt győzedelmeskedtünk a déli zsoldosok csapatán. A csata végeztével ijesztő csend zuhan az erdőre, a nefilimek pedig, élükön a tanítvánnyal, döbbenten álltak és bámulták a harc nyomait, a halottakat és eszméletlen sebesülteket.
- Ilyen egy háború? - néz előre Nema, akin már egyáltalán nem látszott a korábbi magabiztossága.

Wilhelmina von Nachtraben · 13 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Júl. 19, 2018 9:47 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Izgatott várakozással sorolnak be a terembe, ahonnan majd útjukra indítják őket. Az egész olyan, mintha gyerekek lennének és valamiféle versenyre jelentkeztek volna. Furcsa módon akármennyit fordult a világ helyzete az elmúlt években, most kevésbé érez félelmet a vámpírlány, mint ezelőtt. Nem mondhatni pedig, hogy oly sok mindent látott volna. Tapasztalt egy s más szörnyűséget, amik erősítettek rajta egy keveset, kíváncsisága azonban nem lappadt.
Ahogy belépnek a terembe, észreveszik,hogy nem ők voltak az elsők, valamint azt is, hogy ismét szembefutnak egy ismerős alakkal...
- Úgy látszik, a sors szeret kísérteni minket - jegyzi meg Damien iróniától csöpögő hangon. A vámpír tudja legjobban, mennyire hisz a sorsban és bármiféle eleve elrendeltségben. De ha itt van a holdcsókolt, unalmas már biztos nem lesz a feladat...
Úgy látja, hogy a többiek sem tudtak túl sok infót kiszedni a lelkésztanoncból, aki türelmesen elirányítgat mindenkit, de elég csalódott és várakozó az arcuk, így bizonnyal még nem tudnak semmi konkrétat, és egyébként sem indult el még senki sehová, így a kérdezősködést lehúzzák a prioritások listájáról.
Mina arca egyből vörösre vált, amint meglátja, hogy az újonnan Crispin névre hallgató egyén miféle társasággal múlatja az idejét. A sárkánygyík pedig láthatóan szemrevételezi - vagy inkább szagra - a hölgyeményt, megfelel-e az ízlésének...
- Nagy bunkóság lenne odasunyni az arcom szerinted? - néz a vámpír a sötételfre olyan szemekkel, hogy lehetetlen igent mondani.
- Uugyan... egy feladatra jelentkeztünk, ne álljunk csak itt a fal mellett...
Mina gondolatban elvigyorodik, majd megindul, Damien pedig óvatosan követi, ahogy a pároshoz sétál.
- Üdvözlöm ismét, Crispin, önt is, hölgyem. Meglep, hogy itt látom.
Damien udvariasan meghajtja a fejét. - Szép napot, küldetéstársak.
Megint átsuhan a fejét Loreena és Armin, talán csak azért, mert Crispinnel a múltkor szóba kerültek, és akkor is igen nagy benyomást tett rá az emlék. Mindenesetre ilyen társasággal unalomra nehezen számíthatnak. Kissé késztetése támad megjegyezni, hogy végre nem egy fürdőben találkoznak, de eme hölgyemény jelenlétében inkább tartózkodna az ilyen megjegyzésektől. Ki tudja, milyen viszonya van vele Crispinnek. A legutóbbi és az azt megelőző, vagyis első beszélgetésük alkalmával nem épp olyan képes kaptak róla, mint aki megveti az ellenkező nem társaságát, és e tekintetben most sem okoz csalódást. Nem nagyon akar közbeavatkozni, de hát no, a kíváncsiság... Meg idővel csak feltűnt volna, hogy ők is ott vannak és akkor ő szólítja meg a párost. Remélhetőleg legalábbis, hacsak a két szép szem el nem tereli figyelmét ily mértékben.
- Üdv nektek is! - méri végig őket Crispin beszélgetőtársa, majd visszanéz a holdcsókoltra. - Látom, ti ismeritek egymást. Ti is a küldetés miatt jöttetek? Úgy látom, elég népes kis csapat lesz.
- Örülök, hogy itt vagy Amy... és üdvözletem a párosnak is! - köszönti őket Crispin, kis állatkája viszont a sötétbőrűre tekintve agresszívan felborzolja tollacskáit és sziszegni kezd. Ne hasonlítanál ennyire a gazdádra... te legalább állat vagy, és teljes őszinteséggel fejezel ki mindent.
- Legalább hamar kiderülne Mina, hogy megtűr-e Draci, avagy sem. Bár megtámadni nem merne, mert a csizmám orra mélyen elmerülne abban a fehér kis sejhajában és nem örülne nagyon annak, hogy kianálizálom…
Szóval ismerik egymást. A vámpírlánynak fogalma sincs, ez miért kelt benne holmi fájdalomszerű érzéseket. Majd ugyanezek a szavak hagyják el a nő ajkait is. Mina kénytelen elmosolyodni. - Igen, amiatt. De azt ne kérdezzétek, miért, hirtelen ránk tört a halálvágy...
- Inkább úgy fogalmaznék: cselekvésvágy - pontosít Damien diplomatikusan. - Na igen. Minél kevesebb rossz a világban, annál jobb.
Az igazság harcosai, pontosan. Valahogy még sikerült eddig túlélniük ezzel a hozzáállással.
- Halálvágy, cselekvésvágy... teljesen mindegy. Hogy kijavítsuk a látszólagos ellentétet: erőt vett rajtatok a cselekvésvágy, hogy valakinek a halálvágyát elősegítsétek.
Crispin szóvicce ismét érdekes színeket idéz a páros arcán. Az análizálós.
- Először is: aggodalomra semmi ok, nem olyan páros - tisztázza Mina, maga is meglepődve, hogy ezek a szavak oly könnyeden hagyják el a száját. - Egyébként Crispin, miért gondolja, hogy ne tűrne meg ez a... - Tényleg. A sárkánygyík. Hát hogy milyen régen akart vele találkozni! - Óó, hogy te lennél az a híres! - vigyorog rá kedvesen. - Meg lehet simogatni vagy nagyon-nagyon vadállat ahhoz? - néz fel reménykedve.
- Yepp, ő az a híresen hírhedt nőhajhász... de nyugi, mint mondtam, nem merne rád támadni. Szerintem akár kezdhetjük is, nem? Ha jön valaki még később, utólag elmondjuk neki, amit tudnia érdemes.
- Egyébként kezdhetünk, hogyne, persze. Mi a dolgunk?
Nem is rest óvatosan, de hihetetlen lelkesedéssel megjelölni mancsával a hírhedt kis tüneményt. Amaz eleinte úgy tűnik, ellenkezni fog, de végül egész nyugodtan fogadja a közeledést. Mina úgy ér hozzá, mint valami ereklyéhez, minden pillanatot kiélvezve, hisz tudja, hogy azért meg kell becsülni az ilyen csodákat, hogy egy idegen... na jó, nem teljesen idegen állatja magához engedi ilyen közel. - Te jó ég. Hát még ha előszedném a zsákomban lapuló kis menyétet, mennyire lelkes lenne... - Valami mocorgást is érez a tasak mélyéről. - Ne félj, Lux, nem hagyom, hogy eledel legyen belőled!
Nyílik az ajtó és Crispinnek igaza volt, még vártak valakire, pedig nem hitték volna, hogy érkezik még valaki. A férfi sötétbarna hajjal és sűrű, rövid bajusszal rendelkezik, Hellenburg címere díszeleg mellényén, mely alatt nyilván lapul egy rendes katonapáncél is. Nem úgy fest, mint a legtöbb zsoldos, bár ők ketten se, úgyhogy ezt a legkevésbé se róhatnák fel neki.
- Üdvözlet, déli elvtárs - köszönti a sötételf az újonnan érkezőt, rápillantva páncéljára. Ez egy ilyen nap, mindenki társ. Mina is motyog egy "üdv"-öt, szemrevételezi kissé, mint minden egyes lényt a földön, de nem találja zavaróan vonzónak, úgyhogy megnyugszik.
- Az eltűnt személy ügyét jöttek elvállalni, igaz? - biccent a várakozó négyes felé. - A nevem Albert Baumenschluss, szintén az eltűnt bitang után kutatok. Korábban együtt dolgoztam Henrikkel, mielőtt felszívódott volna.
Talán Albert tudhat legtöbbet arról, akit keresnek, és láthatóan ambivalens véleménnyel van az illetőről...
- E...Amelia vagyok és igen a megbízás miatt vagyok, vagyunk itt és úgy látszik vonzó egy küldetés. - sóhajt fel Crispin kiszemeltje... na jó, talán nem a kiszemeltje. - Akkor ismeri a fickót, van ötlete miért tűnhetett e, talán vaj van a fején?
- Mi sajnos idegenek vagyunk e téren. Láttuk a hirdetést és úgy gondoltuk, szerencsét próbálunk.
- Henrik annak idején a társam volt. Egy csapatban szolgáltunk egészen a háború eleje óta. Az utolsó megbízatásunkkor sikerült nagyon fontos információkat szereznünk egy bukott angyalról és annak követőiről. De Henrik nem sokkal utána eltűnt, miután több tagunkat is harcképtelenné tette... elnézést, már így is túl sokat fecsegtem. A parancsnokom majd felvilágosít mindenkit. Már biztos elkérte az engedélyt a vezérkartól az információk kiadására.
Nem is kell várni semennyit sem, feltűnik a színen az emlegetett parancsnok, aki jóval vékonyabb, hosszabb szőke hajjal rendelkezik, amiről Mina rögtön meg is állapítja, hogy esztétikus, hóna alatt könyvet és kezében pedig néhány papírt tart összefogva, így sokkal inkább varázslós, mint katonás kinézete van Alfredhez képest. A nevük viszont hasonló. Talán pusztán Al-ként és Man-ként kellene hivatkozni rájuk.
- Gott mit uns, barátaim! Manfred von Allenburg, szolgálatotokra. Az Azúr Sas csapat tagja és persze koordinátora. Ha jól sejtem, már annyi kérdésük van, hogy alig tudják észben tartani.
Valahogy úgy. A Gott mit unsra pedig megdobban a szíve. Eldöntötte, nem fogja érdekelni, hogy ez a mondás Istent emlegeti, hiszen amit jelképez, az sokkal fontosabb. Hogy Délért harcolnak, és ezt nem csak ők gondoltak kiemelni ezek szerint... Mosolyogni kezd. Lassan úgy érzi, jól döntött és nem csak úgy beállt valamelyik oldalra némi profit reményében. Megfontolt lépés volt ez, csak nem hitt eléggé magában. De most, hogy benne van a sűrűjében, úgy úszik benne, mint egy vidra. Boldogan és felszabadultan. Mintha a világ ezzel is befogadná...
Szinte kiesik alkonyszín szemein úgy hallgatja a férfit. Bukott angyal és társai? Keres az elméjében... Szóval kultisták lesznek. Alig bírja féken tartani magát. Eszébe jut az egyetlen kultista, akivel találkozott, Jonathan. Furcsa mód a viszolygás mellett a sajnálat a második érzelem, ami elsőként beugrik...
- Mi lehetünk a... Fehér Szárny csapat? Mit gondoltok? - néz körbe kérdően a csapaton Amy. - Egyébként tényleg vannak kérdések. Például elképzelhető, hogy Henrik áruló lett?
- Hát persze, hogy egy rohadt Mélységinek is bele kell pofátlankodnia a történetbe... - kommentál az ezüsthajú.
Amy ötletén rögvest kuncogni kezd. Ő sem nagyon fél a dologtól, úgy látszik, vagy csak humorral leplezi. - Ez nagyon jó... madarak leszünk? Akkor sajnos sötétítenem kell, ugyanis van egy fekete hollóm, de csak akkor hívnám elő, ha mindenképp szükség van rá. A végén még baja esik.
- Persze egy menyétet nem féltesz...
Damien kap egy szúrós pillantást.
Crispinre villan ezek után a tekintete, elfojtatlan mosollyal. Most már nem Mélyseggi?... A fürdőházban igencsak elítélően nyilatkozott róluk, sőt, még valamelyiknek a becenevét is volt szerencséjük megtudni, melyet gyártott, bár ezeket a kifacsart szavakat nem mindig idézi fel örömmel. Felejteni viszont nehéz, főleg, hogy nagyon is keveset tud a mélységiekről, és valahol mindig is szeretett volna többet. Csak lehetőleg életben is kéne maradni. Amint viszont tovább hallgatja, kiderül, hogy...
- Nem, Amy, teljességgel kizárt, hogy áruló lett volna. Csak úgy puszta bajtársi mókából támadt a többiekre és lépett le a fontos infókkal...
Mindketten meglepve pislantanak a fakóarcú irányába. Nocsak. Szóval ilyen, amikor ideges. A szavakkal bánt, hát, ezen nem kéne meglepődniük. Viszont furcsa látni, hogy nem mindig csak mézesmázos stílusával tudja elkápráztatni a tömeget.
- Bocsi... - kér rögtön elnézést a lánytól, Mina pedig pislant párat, és elgondolkozik, vajon tőle is bocsánatot kért volna, ha őt sérti meg. A francért gondolkozik most ilyeneken?!
- Különben arra gondoltam, hogy valaki belemászott a fejébe. - érkezik a replika Amy irányából. Helyes. Végre valaki visszabeszélt neki.. el se hiszi, hogy tényleg elégtétellel tölti el a tény. Na meg irigységgel, mert nem ő volt az, aki megtette. De hát nem beszélhet csak úgy bele bárki beszélgetésébe, nemde?
Dracon, a kis fehérség viszont szintén kifejezni nemtetszését a viselkedése irányába, ugyanis lábon csapja a farkával, amin a vámpír nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon. Crispin pedig leteremti a "kis rohadék"-ot.
- Nehogy már te játsszad itt az etikatanárt te rohadék...
- Ha le tudná írni nekünk Albert kinézetét, az sokat lendítene az ügyön és azt, hogy hol történt az elválás és milyen irányba haladhatott tovább? Említve voltak a Mélyseggiek...ez tovább növeli a kockázatokat. Van tudomásunk kultista aktivitásról a front bármelyik oldalán? Ha képes volt több társát is harcképtelenné tenni, akkor igen csak jó harcosnak kellett hogy legyen. Milyen fegyvereket részesít előnyben? Hmm...hogy ha fontos információk vannak nála, azt minél előbb le akarja passzolni, vagy a saját érdekei szerint felhasználni, ha ilyen ambíciói vannak. De én inkább arra tippelnék, hogy már is vannak társai - északiak vagy kultisták.
Crispin szokása szerint bő lére ereszti mondandóját, még akkor is, amikor kérdez. Mina egyelőre próbálja felfogni a történteket. Egyébként sem hinné, hogy most lenne a feladatuk, hogy elemezzék a történetet, vagy valóban lehetséges lenne azt elméleti szinten megoldani? A parancsnoknak tán ötlete sincs, merre kéne elindulni?
Manfred bólogatva mosolyog.
- Pontosan. Most, hogy a katonáink nagy része a frontvonalon harcol, itt könnyebben tudnak a felébredt mélységiek maguknak teret hódítani. Képzeljék milyen volna, ha a démonok királysága nem lenne a szövetségesünk?
- Hogy hívják a mélységit? És... nincs a kultisták között véletlen egy Jonathan...?
Nagyon reméli, hogy nincs, nem igazán akarna mélyebbre keveredni ebben a sötét iszapban... bár valószínűleg a többi kultista csak még rosszabb nála.
Ehhez már Manfrednak elő kell vennie a papírt és onnan lesni az információkat. - A bukott nevét nem ismerjük. Ellenben a szektájának a tagjai a vidéken tevékenykedtek, sorozatosan utazókat fosztottak ki és elfogott embereket állítottak a sajátjaik közé. Gyakori dolog, általában mindig így csinálják. Amikor is lecsaptunk rájuk, találtunk egy üzenetet. Egy üzenetet egy másik szektától, messze tőlük.
- Na igen, úgy látszik, hogy a Mélységiek keveredtek egy kicsit a keselyűkkel is. Csak úgy lakmároznak a háború tetemein. Tehát a létszámuk egyre csak nő. Még az előtt kéne megállítani őket, mielőtt túlságosan is nagy erőre tennének szert. Amennyiben Északkal kakaskodnának csak, megvonnám a vállamat, intézze el a dolgot Sixtus, meg a nagy rakatnyi Ordo és a csőrikék...de így már más a tészta.
Crispinnek nyilván van tapasztalata a mélységiekkel kapcsolatban, azért ilyen komor. Kifejezéseit viszont nehéz követni. Az Ordo az lehet a Malleus vagy a Draconis, de a csőrikék? Nincs annyira otthon az északi szervezetekben. Mondjuk a déliekben sem. No a Sixtus név azért rémlik.
Hallották, milyen rémhírek jönnek a frontról?
- Nem, nem hallottam a rémhíreket. Mik azok?
- Mire gondol? Esetleg a banditákra, akik jótékonykodnak? - találgat a barna hajú lány, mire Crispin ismét elkezd találgatni.
- Hogy ha maguk mögé állítják az egyszerű népeket, akik élelemmel és szállással látják el őket, és a megmentőikként tekintenek rájuk, abból még további bonyodalmak lehetnek. Eddig a Mélységi kultisták egyedül tevékenykedtek, mindenféle támogatás nélkül. De hogy ha ezen Bukott kultusza túlságosan is erősre növi ki magát, a többiek is csatlakozni fognak, hisz egyikük sem akarná, hogy a konkurencia erőre kapjon. Elég lesz egy ilyen döggel számolni, nem kéne még több.
- Igen, ha ezzel akarnak híveket szerezni a háború sújtotta falvakban, akkor igen csak előnyben lesznek.
Kezdi zavarban érezni magát, ugyanis úgy fest, itt mindenki többet tud nála arról, mi fán terem is egy a föld alatt rejtőzködő hátsófelű valaha szent szárnyas lény.
- Ne haragudjanak, de tudja valaki, mi is a mélységik és kultistáik célja pontosan? Gondolom, ha valaha angyalok voltak, többre is vágynak, mint pusztán anyagi javakat eltulajdonítani csak úgy arra sétáló utazóktól... - igyekszik kiprovokálni valamiféle választ, ami esetleg megoldaná a misztériumot, mely már évek óta gyötri. Hogy mégis kik ők és mit akarnak? Ennyire bosszúállók lettek volna? S egyáltalán mitől bukik el egy angyal?
Al szólal meg ismét. Gondolatban már csak így hívja őket...
- És sosem gondolkodtam azon mit akarnak, mert nem igen jut el odáig az ember, hogy megkérdezze tőlük általában. - húzza el a száját Amy.
- Hogy mit akarnak? Egyesek világuralmat, mások csak szimplán szórakozni. Soha se tudod náluk megmondani... de most ez az Omega inkább csak erőt gyűjt és követőket, a tényleges célja nem áll meg a fosztogatásnál.
Erőket? Mihez? Egy bukott angyal-hadsereget akarnak létrehozni? Mi a francért toboroz mindenki seregeket? Mintha nem lenne még elég fél, aki folyton csak marja egymást. A terület, az kell mindenkinek, meg a hatalom... Minának pedig csak a béke kéne és a jólét a legtöbbek számára, de természetesen tudja, mekkora nagy ívben nevetné ki erre Veronia fele. Ha nem több.
- Ne aggódjatok, a földdel tettük egyenlővé a kis barlangjukat. Mi vagyunk a legjobbak. - Damien felvonja a szemöldökét. És a legönteltebbek is teszoi hozzá. Mi szükség van versengeni? Kétli, hogy oly sok mélységi-irtó élne Veronián. - Egy-kettő talán él, de azok alig fognak galibát okozni.
Manfred ekkor előkészít egy harmadik lapocskát.
- Valóban, létezik egy bukott angyal, aki így, a fronton csatározva szerez magának új híveket. Az ő nevét tudjuk, mert a katonái nem voltak restek elárulni mindenkinek: Medkokh, vagy ahogy a sajátjai hívják, Omega. A levél amit a másik szektának küldött, titkosírással készült, még azelőtt tűnt el vele Henrik, hogy megfejthettük volna. Így valószínű...nos...hogy elárult minket.
- Tehát áruló Henrik és az elmondottak alapján nem a kultistáknak dolgozik, hanem minden bizonnyal az északiaknak. Hát ez egy fokkal jobb.
Hát ez kezd egyre csodálatosabb lenni. Henrik kultista lett? De mi lehet annyira vonzó a mélységiekben, hogy csatlakozzanak hozzájuk? Vagy talán pusztán a rettegés az, ami hajtja őket? Már éppen nyitnák a szájukat kérdésre, amikor kopogás hallatszik az ajtón. A lelkésztanonc lép be, aki idekísérte őket.
- Elnézést, érkezett még két jelentkező.
Hát hányan lesznek még? - Áh, már vártam őket. - Szóval csak nekik nem szólt...
Két nőnemű egyed lép be. Mindketten arisztokrata kisugárzásúak, már-már meglibbentve Mina irigységét ismét. Egyikük hófehér bőrrel és világosszőke hajjal rendelkezik, melyet masnival köt össze hátul, ehhez illő éjszín, finom mintás szoknyát és sárga-vörös, felkarközépig érő felsőt hord. Meglehetősen stílusos és gyönyörű, ezt rögtön meg lehet állapítani. A csodás ruhát viszont páncél fedi, néhol tüskékkel mintázott páncél, a nő arcát pedig egy maszk takarja. Vajon miért? És amikor elmosolyodik... kivillannak éles kis fogacskái, melyek nagyon is hasonlatosak Mináéhoz.
Kísérője, talán szolgálólánya szürke egérnek tetszik mellette, elhalványul, mint csillag a telihold fényénél. Haja is fakószürke, egy része oldalt copfban, másik része fejpánttal hátrairányítva, ruhája is mosottas kék. Mintha rájuk kacsintana, ahogy végigméri őket. Úrnőjének kinéző nemesruhás hölgyeménye azonban olyan vigyorral néz körbe rajtuk, mintha fel akarná falni őket. Mina vére ösztönösen száguldani kezd ereiben.
- Remélem nem zavartunk meg semmit.
A szolgálólány-küllemű csak meghajol feléjük. Egyik társukat azonban különös mód felzaklatja a látvány. Hát valami furcsaság rejtőzik itt is a múltban...
- Ez, hogy.... Láttalak ... ezt nem élhetted túl! - kapkodja a szavakat Amy, mintha félne, talán kétségbe is lenne esve, de mindenesetre meglehetősen értetlennek látszik. Tán ő okozta azt a valamit, amit oly nehéz lehetett túlélni? - Nem dolgozhatunk vele együtt, megbízhatatlan. - közli velük. Tehát vannak tapasztalatok.
Elkerekednek a szemei. Nem kis mértékű kiakadásnak lehetnek szemtanúi. - Túlélni? Mit kellett túlélni?
- Feltételezem, Amy és a hölgy már ismerik egymást...
Valahogy ösztönösen is kirázza a hideg. Jó, egy ilyen vigyornál nincs szükség ösztönökre ahhoz, hogy kirázza a hideg, főleg, hogy ismeri, milyen hozzáállásal viszonyul a világhoz egynémely fajtársa.
- Miért ne bízhatnánk benne? Mi történt maguk között? - érdeklődik, igyekezve udvariasan tenni ezt.
Manfred nem ért egyet a felháborodott Amyvel. - Ellenkezőleg, a létező legjobb ember a feladatra.
Az ember-be rögtön bele is akarna kötni, ám megelőzik. - Ember?! Hogy én holmi... - nagy levegőt vesz, hogy kissé lenyugodjon. Valahogy mulatságos ez a forró vérmérséklet. Kicsikét tényleg olyan, mintha hasonlítana rá. Első pillantásra és gondolatra. De biztos benne, hogy ahogy halad az idő, ez igencsak meg fog változni...
- Rég láttuk egymást, kis hangya - intézi a szavakat Amyhez.
majdhogynem elsápad. Ez a nő olvassa a gondolataikat, vagy... vagy tényleg ennyire közönséges lenne a gondolkodása Minának, hogy más is hangyának nevezi néha az embereket?!... Persze csak nagy általánosságban, és nem feltétlen azokat, akikkel együtt dolgozik Sőt. Sejti, hogyha kimondaná ezen aggályait, az lenne a válasz, hogy hát mások is esznek, akkor most az is közönséges?
- Kérem úrnőm, nyugodjon le. - próbálja egyengetni az utat a racionálisabb szolgáló. Vajon mennyi türelem kellhet egy ilyen úrnőhöz? Mindennap hányszor kell elismételnie ezt a mondatot?... Az emlegetett viszont kinyújtja kezét Amy felé, ott tartja egy ideig, majd visszahúzza. Feszült csöndben várakozik mindenki, de semmi látható eredménye nincs a mozdulatnak... érdekes.
- Igazad van, Seraphina. - Simít végig a haján. Szóval ez a szolgáló neve! Hihetetlen. "Ő, aki ég." Ilyen jelentésű névvel rendelkezni egy ilyen jelenésnek... bár talán ha nem egy ilyen vámpír társaságában lenne, kevésbé tűnne fakónak. Vajon... Vajon inni is belőle szokott a hölgy, azért ilyen fakó? Ebbe nem biztos, hogy jobban bele akar gondolni. - Nem érdemelnek ennyi figyelmet. - Ó, persze. A vámpír-dekadencia. Kedve támadna vicsorogni erre a fajtársra, sőt, morogni, mint valami vadmacska. Kedve támadna nekiesni és szétkarmolni azt a díszes ruháját.... Megijed, amikor ilyen gondolatai támadnak. Túlságosan hasonlónak érzi magát nővére legrosszabb pillanataihoz...
- Elnézést, hogy bejelentés nélkül érkeztünk. - lép előre Szürkeegér. Mina észreveszi, hogy ő is elkezd neveket aggatni rájuk, akárcsak Wyn teszi azt... Elmosolyodik a gondolatra. - Van szerencsém bemutatni önöknek Flant, a Mocsárvidékről. Jómagam pedig Seraphina Scattenschtahl vagyok, az úrnő udvarhölgye.
Mintha nevük teljes kontrasztban lenne a megjelenésükkel. Ragyogó névhez ez a külső, közönséges névhez pedig az arisztokraták felsőbbrendűsége és ennek korlátlan közlése minden adott pillanatban...
Manfred elégedettnek tűnik, meglehetősen.
- Kitűnő. Biztosíthatok mindenkit, hogy megbízható embertől kaptam a tanácsot. - előrelép, és mintha csak ráragadt volna Flan... modora, úriasan hajol meg. Viszolyogtató kissé. - Maga Brünhild von Scattenschtahl képviseletében érkeztek, hogy segítsenek nekünk. Akkor neki is kezdenék, ha megengedik.
- Válogasd meg a szavaidat vérszívó! - Amy elsöprő vehemenciára óvatosságra intő. De valahogy úgy tűnik, Manfred nem lesz vevő semmiféle más ötletre a sajátján kívül.
A vérszívós szitkozódásra azért megereszt egy rosszalló pillantást, bár erősen kétli, hogy jelen helyzetben a nő figyelne rá. Szavaknak pedig nem sok értelme van. Nem őt éri itt bántás, nem mellesleg igazán kíváncsi, mi fog kiderülni...
Egy térkép kerül elő a parancsnok ruhája rejtekeiből, azon kezdi el felvázolni a tervet. Mindketten nagyban meresztik a szemüket.
- Brünhilda úrnőt ez itt elárulta, kétlem, hogy pont őt tenné meg küldöncének. Hazudik! - kiabálja szinte magánkívül Amy, nehezére esik odafigyelni a parancsnokra. Kedve mondjuk Minának sincs. Akármilyen szép a haja, összességében nem szimpatikus egyéniség...
- A titkosírás egy részét sikerült megfejtenünk. A mélységi szektája egy helyszínt jelölt meg, egy térséget valahol Einburgtól keletre, a frontvonalon. Henrik nem sokkal ezután tűnt el, így valószínű, hogy oda ment. A feladatuk tehát odamenni, és likvidálni azt a hülyét. - tette a hozzá a végét elég gondterhelten.
Mint kiderül, mégsem teljesen a semmiből kell majd dolgozniuk, sőt, a nyomozás eléggé előrehaladott. Viszont...
- Tessék?! - esik ki a szó ajkai közül. Likvidálni? - Nem teljesen erre szerződtünk...
És ha most jön a szöveg, hogy ők zsoldosok, tehát azt teszik, amit mondanak nekik, akkor harapni fog.
- Esélyt sem látnak arra, hogy diplomatikusabb módszerekkel térítsük vissza az oldalunkra Henriket? - tesz Damien egy próbálkozást.
- Már megtörtént. Amikor besoroztak minket. Nincs az az isten, hogy én valaha is megbocsássak neki. - közli Alfred komoran. Eddig elég reménytelennek tűnik. Manfredtól mindenesetre kap egy vállonveregetést.
Előkerül egy "wanted poster", egy fekete ceruzarajz egy legalábbis a rajzon fekete hajú, komoly, éles vonásokkal rendelkező fiatalemberről. Nem... Nem akar ölni, nem erre szerződött! És egyáltalán...
- Ő volna az. Fel fogják ismerni, ha meglátják.
A fehér kis tollas szörnyetegecske, alias Crispin sárkánykája sem nézi jó szemmel a vámpírnő ténykedését. Morgására odanéz Mina és látja a heves ellenszenvet az állat jól megítélő tekintetében. Jó, mondjuk Damienre is morgott, ami talán annyira nem volt jogos...
- Nyugodj meg, Dracon...ez a kedves asszony nem fog senkinek sem ártani közülünk. Ugye? - veti tekintetét nem enyhén célzatosan Flannak nevezett vámpírjukra.
- Találkozó pont lenne? Vagy egy különösen fontos hely a számukra. De ott megtaláljuk őket, vagy ha nem, akkor is információt tudunk szerezni. Tökéletes, nekem minden információ meg van, ami kell.
Crispint láthatólag nemigen bántja a tény, hogy kiderült: ahelyett, hogy meg kéne keresniük valakit, meg is kéne ölniük, legalábbis a parancsnok erre enged következtetni. Oly természetességgel fogadja ezt, mintha ebből állna az élete. Ez rémisztő.
- Amy, inkább jöjjön velünk, ahol szemmel tarthatjuk, ha valami komiszságra készülne, semmint hogy a hátunk mögött hagyjuk. Tartsd a barátaidat közel, de az ellenségeidet még közelebb - ahogy egy régi, szép mondás tartja.
- Igaz! - bólint Amy kelletlenül, majd a sárkánygyíkra mosolyog.
- Na jó, Amy, lenne szíves beszámolni, vagy felvilágosítani minket, mi alapján gondolja, hogy... a kisasszony ne lenne megbízható? - kérdi Damien, nagy levegőt véve. Crispinnek csak ennyit mond: - Nem lehetünk biztosan benne, kik az ellenségeink... - Ám ő jelenleg el van foglalva sárkánygyíkja dicséretével, aki kellő nyugalommal kezdett viszonyulni Flanhoz.
- Üüüüügyes fiú! - Legalább az is kiderült, hogy egyértelműen egy hímről beszélünk. A név alapján logikus lett volna, de ki tudja, mi alapján nevezi el egy... egy... furcsa holdcsókolt sötételf az állatkáit...?
- Majd kiderül, hogyha megtaláljuk.... Flandre Scattenschtahl a mocsárból - kezdi Amy gúnyosan. Végre, valamit talán megtudnak. - Aki elárulta családját és annak vezetőjét, aki ellopta a feketeacélt saját népétől, hogy aztán családja másik tagjára kenje, csak, hogy a hatalomvágyát kielégítse. Gondolom az álarc azért kell, hogy gyávasága jutalmát takarja. Ti döntötök. - fordul a szőke férfi felé. Pont ez a baj, hogy ők döntenek... - De én nem bízom benne és nem is engedem a hátam mögé.
- Mi sajnos nem tudunk veletek tartani. El kell végezzünk a munkánkat és levadászni a kultisták maradékát. A többi kérdésükre sajnos nem tudok választ adni. Még nekünk is nagyon kevés információ áll a rendelkezésünkre. Ahogy hallotta, találkoztak már bukott angyal szolgájával, igaz? Remélem tudják, milyen hatalom birtokában lehetnek.
- Olyan mókás, amikor a lepke sólyomnak képzeli magát... kérem, tartózkodjanak ettől... sérti a fülemet a közemberek trágár szólása. - jegyzi meg simogató-fenyegető negédes hangon a vámpír, mintha mívesen elkészített pengét karcolnának a kövön, virágillatban.
Megnevezését tekintve csak ennyit mond, meglepően letörtnek és bánatosnak tűnve: - Nem ismerek senki ilyet. Az én nevem Flan. Csak Flan. Se több se kevesebb.
Túlságosan is összecseng ez vele ismét. Mindannyiszor, mikor bemutatkozott és kellemetlennek érezte, hogy hallják a családnevét, és rettegett, hogy rákérdeznek, egy Nachtraben mégis mit keres itt...
- Na persze, én meg tünde királylány vagyok!... Volt már dolgunk kultistákkal, legaglábbis nekem és Cyne-nek.
Seraphina, azaz Szürke Egérke ismét a lényegre tér: - Akkor, indulhatunk?
- Tőlem, mehetünk, de elárulod, hogy miként vagy te a család tagja?
Cyne. Ismét ezt a nevet használta. Akkor nem emlékeztek rosszul a Cynewulfra. És ráadásul ez egy becenévnek hangzik. Crispin a múltkor jelentősen nem nyilatkozott erről a névről, nyilván a múltjába akarta zárni, de akkor ezek szerint Amy még régebbről ismerheti. Mina sóhajt egyet. Micsoda titkok vannak még itt?...
- Mehetnénk, ha végre nem csak levegőnek néznénk minden szavunk - jegyzi meg nem kissé irritáltan. - Teljes bizonyossággal tudjuk, hogy Henrik áruló? Mert amíg nem, addig nem hiszem, hogy úgy indulhatnánk a dolognak, hogy el kell tenni láb alól. Az úgynevezett ellenség sem biztos, hogy az. Ki tudja, mi végből csatlakozott a kultistákhoz, ha megtette egyáltalán és nem kényszerítették mondjuk?
Fogalma sincs, miért akarja ennyire védeni Henriket. Nem is ismeri az illetőt, de mégis, pont ezért.. nem tudja rögtön elítélni, amíg nem látta és hallotta a saját szemével. Attól tart, a csapat nem fog rá esélyt adni, hogy ez megtörténjen.
Továbbindulnak hát. Mina nagyot sóhajt, gondolatban és valójában is, attól tart, hosszú út áll előttük. Nem csak tart tőle, persze, reménykedik is benne, hogy valami újat lát és izgalmasat. Az ilyen gondolatoknál jön rá, hogy mennyire gyereknek lehetne őt nézni igazából, leszámítva rengeteg centijét és idomait egyébként belül teljesen egy kislány, és valószínűleg mindig az is marad.
Útjuk egy szekéren zajlik. Amely kissé kényelmetlenebb, mint egy fogat, amelyet megszoktak közlekedésre, vagy a lovak, de olyan sok különbség nincs, pusztán annyi, hogy többen elférnek. Bár négyüket simán be lehetne rakni a fogatba is. De nem, most nem vághatnak fel, főleg, hogy rögtön indulnak, így nem is lett volna idejük hazaugrani érte. Meg kedvük se. Minának kedve volna csak úgy elheverni valahol és aludni, de utazás közben ösztönösen is oldalra néz az utat nézi. "Landscape", mondanák a tündék. És mondják is, alkalomadtán. Fáradtan és fásultan, az időt nem mérve bámul ki világos-rózsaszínes szemein, és nézi a tájat, melyet itt-ott holttestek, csaták nyomai díszítenek, mint a romlás virágai, szaguk is beáramlik, hisz nincs semmi, ami elválassza. Az alkony színei még csodálatosabban festik hangulatosra a háború marta maradékhelyeket. Gusztustalan, undorító mocsok terül el mellettük, összekeveredve a természet gyönyörűségével. Furcsa. Ambivalens. Csak megkönnyebbülést tud érezni, hogy nem érezte vagy látta a szenvedésüket, ami bűnös öröm, de mégiscsak az, meg hogy neki nem kell szenvednie. Egyelőre.
Crispin időnként valamiféle mágiát próbál alkalmazni, legalábbis úgy tűnik. Nem tudni, mit akar keresni a holttestek között. Talán holmi értékes kincsekre vágyik? Nem lenne túl erkölcsös, de Mina nem állítaná, hogy nem lehet kinézni a holdcsókoltból az effélét. Nem nagyon talál azonban semmit.
A csendet Szürke Egér töri meg, lelkesen fordulnak oda a fejek hozzá és szegeződnek szinte anyai szavaira a szemek.
- Az eredeti nevem Seraphina Karchle. A néhai férjem, Aladrik von Scattenschtahl vérfelesége voltam. Ő mentett ki a halál torkából. Én és az úrnőm ha vér szerint nem is, de rokonok vagyunk. Én voltam a második feleség. És most özvegyként is támogatom őt.
Meglehetősen felüdítő, hogy végre hallanak valakit beszélni. Ráadásul nem is akármiről. Olyan dolgok kerülnek szóba, ami amellett, hogy kapásból egy hegyesfogú a társuk, ismét csak gyerekkort idéz... vagyis hogy két évvel ezelőtti események bármelyikét. Ugyanis sokat meséltek neki annak idején, amikor még azt hitte, normálisak a szülei. Nos, egyikük az. Ott is hagyta a másikukat, épp ezért. Máig nagyon örül, hogy megírta ezt a levelet...
Sötét és régi dolgokat idéz fel a Vérfeleség szó. Soha nem értette ezt. Nem értette, miért vállal bárki is ilyesmit, nem megalázó-e a család minden tagjának. Nem tudni, melyiküknek lehet kellemetlenebb, a valódi feleségnek vagy az embernek. Nem nagyon tudja elpalástolni együttérzéssel vegyes enyhe szörnyülködését.
Szívesen megosztaná ő is a történetét Seraphinával, elnyerte a szimpátiáját, sokkal inkább, mint úrnője, bár kissé túlságosan is behódolónak tartja. Ám nem tudja megállni, hogy néhány dolgot azért ne áruljon el.
- Részvétem. - Nem tisztázza, pontosan mi miatt, gondolhatják azt is, hogy a férj elvesztése miatt, valójában azonban a dolognak az is része, hogy már a tény miatt, hogy felajánlotta életét egy családnak, sajnálkozik. Fogalma sincs, mit tehet ez egy emberrel. - Jó, hogyha valaki olyan tetteket hajt végre, melyekkel kiérdemli a hűséget.
- Mi az a vérfeleség? - kérdi Amy, Minában pedig megrezdül az öröm és lelkesedés, hogy végre, végre valamit tud, amit megoszthat a többiekkel, figyelni fognak rá, segíthet, esélye van a sikerre! Elképesztően be tudja sózni egy ilyen apróság is... [color#006600]- És ezek szerint Flandre Aladrik első felesége volt?[/color]
Amy úgy látszik, nem leplezi a kérdéseit. Ezt mondjuk dicséretesnek tartja. Damien ráncolt homlokkal ül, valami rémlik nekik, de nincs teljesen képben. Mina kezd hát magyarázatba.
- Az az, amikor... - próbál diplomatikusan fogalmazni, tekintve, hogy az úrnő is jelen van, ami elég feszélyezővé teszi a dolgot. - Egy ember a felesége lesz a vámpírnak, úgy, hogy annak már van egy felesége a vámpírok között. Szóval lényegében két felesége van. Az ember... eléggé... korlátlan hűséggel tartozik a vámpírnak.
Szinte érzi magán Flan sütő tekintetét, de biztos benne, hogy csak odaképzeli...
Ekkor hirtelen négy csuklyás köpenyes valaki tűnik elő a bokrokból. Ajjaj. Ez szekérnél nem jelenthet túl jót. Nagyjából csak egyet jelenthet. De először beszélni... ha lehet... majd aztán védekezni, ha muszáj... Attól tart, mindenképp muszáj lesz. Valamiféle írás világít lángolón a kezükön, egy tetoválás, az angyalok nyelvén íródott, mely miatt áldja az eget, vagyis saját magát, hogy anno vette a fáradtságot elsajátítani, ha nem is a legtökéletesebb szinten és minden nyelvi hiba nélkül...
- Mi van a kezükön? - kérdez ismét Amy. Amy sokat kérdez. Ami furcsa, ugyanis Mina úgy tudta, ő kérdez sokat, de mostanában szerencsére olyan dolgokkal kerül szembe, melyekre nem kell rákérdeznie.
- Száz tű zuhataga... ez az írás... az angyalok nyelvén... - válaszol büszkén, elvörösödik kissé, ahogy dagad a keble. Minden apróságnak örülni kell, és ő meg is teszi alaposan.
- Szép jó napot a drága uraknak. Talán segíthetünk valamiben? Csak nem eltévedtek? Óh, minő balszerencse! Hellenburg abba az irányban van! A Zsinati Gárda mindig kitörő lelkesedéssel fogadja az arra tévedő szegény utazókat!
Crispinen majdnem elneveti magát, mint már oly sokszor. Nem kell félniük, amíg ez a lény mellettük van, baj nem érheti őket. Bár még nem látta harcban! Talán nem sokba keveredik ilyen poénos diplomatikus készséggel. De talán lesz lehetőség nemsokára azt is meglátni, mire képes élesben. Egyszerre akarja is meg nem is.
Az egyik a négy csuklyás közül előrelép.
- Megfáradt utazók vagyunk, had pihenhessünk meg a szekeretek.
Majd társa mellé mosolyogva:
- Cserébe elmeséljük, milyen jóságos a mi mesterünk. Egy igazi angyal... -
This is very unsettling...
Ez valami vicc. - gondolja elsőre. De egy veszélyes vicc lehet. Most komolyan kiadják magukat szegény utazóknak? Vagy... Lehetséges, hogy ténylegesen azok lennének?!... De miért... miért érzi úgy, hogy a szavak formálódnak, de nincs ereje kimondani őket? Itt valami turpisság lesz a dologban. Ami csak beindítja benne a makacsságot, és bízva abban, hogy a csapatnak csak sikerül együttes erővel legyőznie őket, ha tényleg veszélyesek... nem. Ez valami mágia lesz. Ellen kell állnia, nem szabad csak úgy engednie... hogy megbénítsák... persze, valószínűleg Jonathan is hasonló lehet. Talán vele is kellett volna végeznie akkor, amikor először találkoztak. Bár akkor egy kegyetlen gyilkos lenne. De hisz mindig azt sugározza a világ, hogy azok győznek....
- Mester? Angyal? Valamiért attól félek, bukott lesz az. - buknak ki a száján a szavak, majd hirtelen megrémül. Mégis hogy mer ő ilyet...? De hisz csak azt mondta, ami elsőre eszébejutott. De ez tényleg valami vicc. Nem volt nehéz megtalálni a kultistákat. Vagyis inkább azok találták meg őket...
- Először megtudhatnánk a mesteretek nevét? - szűri Damien a fogai közül. Sejti, hogy úgyse fog választ kapni. Felkészül, hogy a tőréhez kapjon, Mina pedig ujjaival végigsimítja Raziel-gyűrűjét... Segíts...
Flan és Seraphina lehuppannak a szekérről. Eszerint ők már harcra készülnek...
- Inkább azt meséljétek el, hol bujkál? - inkvirálja Amy, valószínűleg szintén hasonló indíttatásból. Az ő hangja is akadozik, ahogy bejelenti? - Valami... baj... van... Nyomorult kultisták! Másszatok ki a fejemből!
Szóval ilyenre képesek a kultisták? Rémülten küzd ellenük, próbál koncentrálni és visszatérni saját elméjéhez és annak egyensúlyosabb gondolataihoz...
- Áh, nem bocsi, ez a szekér túlságosan is telített... - visszakozik Crispin is. Gyorsan lemondtak a beszélgetésről, úgy látszik. Ez nem biztos, hogy jó ötlet volt.
- Éppen nemes asszonyokat kísérünk...elvileg kell itt lennie egy-kettőnek. Tényleg, barátaim, ma kin van a nemes hölgy szerepe? Én még egyszer el nem játszom, az is biztos! Jajj, ugyan már, van itt jó pár angyalka, nem kell nekünk több. Na, de akkor mi megyünk is tovább... vagy nem.
Mina inkább az utóbbira szavaz. Máskor biztosan reagált volna valamit arra, hogy mennyire tekintsék angyalnak, vagy elpirult volna, de most csak beskatulyázza az agya ezeket a mondatokat úgy, mint Crispin szokásos viccelődését, és nem törődik vele annyira. Bár jólesik. Jobban, mint egy parancsokat osztogató főnök, egy túlidegeskedő beosztott vagy ilyesmi. Érdekes egy csapat lettek, az biztos, de legalább nem unatkoznak...
- Szóval, mi lesz itt a forgatókönyv, barátaim? - érdeklődik Crispin, a forgatás viszont Amy tőrjével történik, amely lendületesen megindul a négyes felé, megkezdve a támadást. Amy biztos valamiféle zsoldosnő lehet, nem lacafacázik, csak teszi a dolgát... ejj, nem lesz ez így feltétlen jó. De nem szólhatnak bele, végtére is saját bőrük is a tét. Crispin is előkap két gyönyörűen míves kardot, Mina a szeme sarkából csak ennyit lát, Dracon pedig odafent visong. Vajon mire képes egy sárkánygyík a harcban?
Crispin is csatlakozott egy tőrrel, ellenben egyik sem ért se húst, se csontot...
- Ez nem lesz könnyű menet! - kommentál a barnahajú lány.
Meglepetésükre a vámpír szólal meg. Mármint a nemesvámpír, Flan. - Ti kultisták vagytok? - Hangjában semmi szín... Amikor a vámpír megszólal, mintha csak magát hallaná. És ez már marhára nem először fordul elő ezen a csodálatos napon, úgyhogy kezdi nagyon zavarni!... Vagy épp ellenkezőleg? És még szégyellte magát, hogy túlságosan is nyíltan kérdezett rá dolgokra.
- Ó, miből találtad ki...
Ezzel a gunyoros válasszal sajnos egyet tud érteni. Nem sok ideje tud pár szót is a kultistákról, de jelen esetben elég gyanús, hogy azok, elvégre mondjuk őket keresték. Nos, a kultisták hamarabb leltek rájuk eszerint... Nagyon reméli, egyikük sem Henrik. Nincs itt, aki felismerhetné. A francba! Lehet, hogy ő valamelyik, és most csak úgy megölik?...
Az egyik kultista nekikezdi: - Elmondom a könyvet nektek. Most mutatunk egy apró kis szertartást. Nem fog fájni...csak egy kicsit. De utána azt fogjátok kívánni bárcsa… - ám szava ekkor elakad, egy társa pedig hamarosan térdre ereszkedik. Mina is hallott valamiféle kattanást, a letérdelés előtt pedig egy hatalmas, éles robbanásszerű hangot, mire egy sikkantás el is hagyja a torkát és úgy összerándul, hogy csak Damien kezei a vállán nyugtatják meg; megszokott helyükön.
- Ez a golyót feketeacélból öntötték. Lyukat üt az átkozott testetekbe. - jelenti be mintegy magyarázatként Flan, és a Nachtraben lány csak ekkor veszi észre a kezeiben tartott füstölgő halálcsövet.
- Te nyomorult! - átkozódik a kultista. Meg tudja érteni. Az a fegyver vészesen fájdalmas, volt alkalma mindkettejüknek megtapasztalni. Hirtelen, zajos, de olyan iszonyatosan gyors, hogy lehetetlen védekezni ellene...
Feketeacél?... Mi is az a feketeacél? Korábban Amy említette, hogy a nő állítólag ezt lopta el a saját családjáról, de... Pisztoly? - Az az északiak fegyvere. - Jegyzi meg, mintegy mellékesen. De Flan mégis miért tárja ki a karját, hogy tiszta célponttá váljon? Mert ezt teszi, Seraphina pedig elbújik mögé rettegve, "Te jó ég"-felkiáltással... Tán a páncélja is megállít mindent, amit ezek a nyálkaszörnyek küldenek? Van oka viszont a félelemre a szolgálónak, uganis a bokorból még négy, botos valószínűleg kultista ugrik elő.
- Cyne! Húzódj a szekérhez! - kiáltja Amy. Mennyire védelmezi. Egészen megható. Komolyan, valami lehet közöttük? Vagy csak az, ami Cyne... Crispin és bármelyik női egyed között van?
Mina becélozza az egyikük botost és felé küld egy Éjlángot, a fejét célozva. Nem hagyhatja, hogy a többieknek bajuk essen... Direkt nem a balladai homályt választotta, fene tudja, miért, erre Crispin pont egy ahhoz teljesen hasonlatos sötét gömböt idéz meg. Mina csak néz kifelé a fejéből. Ez hihetetlen. Magában elvigyorodik. Erre még később kell tennie egy megjegyzést, majd, ha nem lesznek életveszélyben... A gömbbe lőtt lövések furcsa mozdulattal esnek ki abból. Védelem.
Amy kardja valamiféle éles, szent fénnyel kezd világítani, ami nem kicsit zavaró számára, de szerencsére a kultisták számára is... Hármuk indít támadást a nemesvámpírhölgy irányába, némelyikükből már gusztustalan csápok erednek... Most lát ilyet élőben, kultisták működését. Flan azonban nem úgy tűnik, hogy fájdalma térezne. Az egyik kultista ezt nyöszörgi társainak:
- Vigyázzatok, meg ne öljétek... őket...
Az valóban áldásos lenne, ez tény. De vajon miért mondja ezt egy ellenség?
- Csak ennyit tudtok? - közelít feléjük Flan, szemét se rebbentve, az elülső négy pedig jogosan retten meg gúnyától.
- Ne...ne közelíts! - hárítana a kultista. Komolyan félhetnek a vámpírtól. Egy másikuk ismét varázsol valamit, Mina nem teljesen érzi, hogy mit, de mocskosnak és romlottnak tűnik. A támadót meglepi, hogy nemeshölgyünk ismét nem tűnik felvenni azt, hogy meg kéne sérülnie esetleg...
- Micsoda? A földön kéne fetrengened kínodban...akkor meg hogy...?
Flan lépkedni kezdett feléjük, nevetve közölve a fenyegetést: - A saját beleiddel foglak megfojtani!
- Vissza, vissza! - varázsol rá még egyet a csáposmágus, de ez is hatástalan. Mintha csak egy falba verné az ökleit, nem használ. Mina már szinte sajnálja őket, sejtvén, miféle sors várhat majd rájuk...
Seraphina szólal meg, aki időközben két nyílpuskát vett a kezébe. Úrnőjére mutat és a csáposokkal szemez.
- Tegyetek amit csak akartok. Semmi sem fog megmenteni. Azt a nőt ott egyetlen mélységi sem képes megszólítani.
Szép immunitás. De úgy látszik, sok mindent képes túlélni, ami elvileg a halálát kéne, hogy okozza, így ezen meg se kéne lepődni. Már, ha hinni akarnak Amynek, és miért ne akarnának hinni neki?
- Amikor Flandre von Scattenschtahl-t megigézte a bukott angyal, Brünhil úrnő féktelen haragja lesújtott rá. A keserves kínok közepette egyetlen egy gondolat tartotta életben: a bosszú. És meghozta az áldozatot, mely erőt ad neki a bukottak legyőzéséhez. Eldobta a nevét, a rangját. Ő már csak Flan, senki más, a valaha élt legnagyobb vadász. Flan megtette a létező legegyszerűbb dolgot: önként lemondott az ép elméjéről. Mostmár immunis minden elmére ható varázslatra.
Mi a jó ég? Hogy mondhat le valaki az ép elméjéről? Ezt csak úgy ki lehet választani? Mina már eleve elvesztette az ép elméjét, legalábbis így érzi, akkor őrá mi a fenéért hatnak a támadások? Aljasság. Igazságtalanság.
De nem, ez valamiféle komoly mágia lehet, amely teljesen átformálta. Vadász. Igen. Emiatt lehetett az a nézés. Talán nem is érzelemmentes, csak... nem fél semmitől, és erre jó oka is van, hisz lehetetlen bántani. gyakorlatilag legyőzhetetlen. Bár... csak az elmét érő varázslatokra immunis, ezt mondta Seraphina. Talán vassal és pengével véget lehetne vetni az életének.
De miért gondolkozik ilyesmin? A Schattenschtaal egyelőre az oldalukon van, és remélhetőleg ez nem is változik. Erős. És talán nem is rossz személyiségű, talán voltaképp inkább sajnálni vagy dicsérnivaló... bár kegyetlennek kegyetlen, az biztos.
Seraphina még egyszer öntelten a kultistákra kiált egy epikus és fájdalmasan csengő mondatot: - Nem törhetitek el, ami már ripityára törött!

Crispin Shadowbane · 14 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Júl. 21, 2018 8:12 pm

Crispin Shadowbane

Éjvándor

Hozzászólások száma : 659
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 33
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Éjvándor / Tünde druida
Szint: 10
Tapasztalat:

(14101/15000)

1. rész: Az Eligazítás

A várakozásnak szerencsére nem sokkal az érkezésem után vége szakadt. Már egy ideje csak türelmetlenül mászkáltam a csarnokban, oda se figyelve a jövés-menésre, csak várva a pillanatot, amikor végre elkezdődik az egész móka. Jó lett volna már ismét kimozdulni Hellenburg-ból. Az emberek kőből épült házai, a nyomor az utcákon, az állandó tülekedés, a feszült légkör, és az állandó mocsok irritálni kezdett. A Zsoldosok bázisán is egyre feszültebbé vált a légkör, ahogy egyre több és több küldetést írtak ki, és a létszámunk állandóan ingadozni kezdett. Dracon is eléggé feszült volt mellettem - így hát rögtön le is csaptam az első megbízatásra, hogy kimozdulhassak innen. De ez a várakozás lassan az őrületbe kergetett...aztán végre úgy látszott, hogy a dolgok végre mozgásba lendülnek. Követve a hívó szót végül egy eléggé tágas terembe érkeztem, ahol egy osztagnak is lehetne akár eligazítást tartani. Azonban a helyiség most szinte üresen kongott. Tekintetemmel először a papnak vagy minek kinéző srácot mértem fel - azonban semmi fenyegetőt nem láttam benne, így tekintetem tovább is siklott. Amikor megláttam Amy-t, egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, amely szinte azonnal el is tűnt. Jó volt legalább tudni, hogy nem vadidegenekkel fogok mászkálni, hanem valaki olyannal, akivel már volt pár rázós melónk együtt és ismertük egymás taktikáját és harcmodorát ahhoz, hogy kiegészíthessük egymást.
- Üdv! Csak nem Te is ezt az utat választottad?
- Vagy ez az út választott engem?
Viszonozom a lány mosolyát egy eltúlzottan béna, sejtelmesnek induló mondattal. Igazából fogalmam sem volt, hogy miért ezekkel a szavakkal nyitottam, így inkább csak a belső vitát egy vállrándítással intéztem el, s figyeltem, ahogy Draci is régi ismerősként köszönti a zsoldoslányt, és alaposn megszaglássza. A lelkészről figyelmet sem vesz, csak tüntetőleg elfordítja a fejét.
- Szia Draci! Még nem hagytad el a vén iszákost?
~ Vén iszákos? Ki? Én? Hééé, mostanában nem is ittam annyit!~
Engedtem meg magamnak egy kis füstölgést. Persze, hogy mindenki rögtön az alkoholizálásra gondol, hogy ha rólam van szó. Vagy a túl sok szövegelésre. Vagy a kettő kombinációjára. Pedig szoktam mást is csinálni. Elvileg.
- Áh, nem merne engem elhagyni...túlságosan is hozzám nőtt ez a kis mocsok...
Dracon, az én kis drága Fehér Szellemem rögtön megérezte, hogy róla van szó, és egy pillanatra elszakította magát attól, hogy Amy lábát erőszakolja meg az orrával és felém fordulva csak a nyelvét öltögette. Óh, hogy én egyszer fel fogom nyársalni őt, és kiéhezett farkasok elé dobálom a darabkáit. Őszintén szólva, ki a franctól tanulta el ezt az idegesítő viselkedést? Igazán felnőhetne már...
- Nah, ezt az utat választottam. Csodálkozom, hogy Te is...volt ott még bőven feladat kiírás. Egy egyszerű kis karaván kísérgetés, vagy mi, gondoltam jobban feküdne neked.
- Mióta keresem a könnyebbik utat? Nekem kell a veszélyérzet, bár az a Rotmantel labor kicsit megfeküdte a gyomrom.
De őszintén csodálkoztam azon, hogy Amy is inkább a fejvadászatra jelentkezett. Bár gondolom ebben több kihívást és akciót látott, semmint egy karavánőr feladatkörében. Manapság úgy is mindannyiunk csak az újabb és újabb veszélyeket kereste, amelyek eléggé mozgalmasak és rizikósak ahhoz, hogy elfelejtsük egy időre, hogy mi zajlik Veronia többi részén. A Rotmantel laboros megjegyzésre csak elfintorodok, ahogy a nem túl kellemes emlékek előmászkálnak elmém sötét zugaiból. Nem tudom, hogy ki a franc találta ki azokat a vámpírokat, és hogy mi a fészkes fene baj van a fejükben, de határozottan a "minél messzebb kerülendő" kategóriába soroltam őket és csak imádkoztam, hogy soha többet ne kerüljek össze családjuk egyetlen tagjával sem. Lassan kezdenek felfelé kúszni a "halálosan gyűlölt" személyek listáján - és ez soha sem egészséges.
- De örülök, hogy itt vagy velünk, Amy...Eva...maradjunk az Amy-nél. Mi jóság van veled manapság?
Aztán a választ meg sem várva fordulok az eddig teljesen figyelmen kívül hagyott suhanc felé, aki fapofával hallgatta végig a beszélgetést, mint aki nagyon is próbál úgy tenni, mint ha itt sem lett volna. Jó taktika.
- És akkor csapjunk is a lovak, meg az emberek közé...vagy jön még valaki más is? Én simán el lennék veled is, akár édes kettesben....a Rottymentál barlangban is inkább csak veled tudtam összedolgozni.
- Nem mondanak semmit, csak hogy majd jön valaki.
Vonja meg Amy a vállát. És mint egy varázsszóra, nyílik az ajtó, és egy újabb páros lép be. Mivel eddig az ajtónak háttal álltam, kapásból megfordultam, hogy szemügyre vegyem frissen érkezett társainkat. Az ajtóban megjelenő párosra azonban nem számítottam volna. Rövid ideje ismerjük egymást, eléggé furcsára és zavarodottra sikerült az első - vagy inkább második - találkozásunk - de egyiküket se néztem ki annak, mint akik szívesen vállalkoztak volna egy olyan feladatra, amely egy veszélyes személy kiiktatását foglalja magában - az én részemről minél véresebbre sikerül, annál jobb. Dracon is megbámulta a frissen érkezetteket a hátsó lábaira ülve, és fejét ingatja jobbra-balra, hogy minél alaposabban felmérhesse őket.
- Úgy látszik, a Sors szeret kísérteni minket.
Nem tudtam mire vélni a sötét elf szavaiban kiülő gúnyt és iróniát. Na jó, nem volt túl felhőtlen a kapcsolatunk, azt meg kell hagyni, de ilyen szintű ellenségeskedésre azért nem nagyon számítottam volna. Lelkem mélyén feltámadt egy enyhe idegességhez és dühhöz hasonló érzés, amelyet igyekeztem lecsillapítani. Nem, nem fogok veszekedni senkivel. Nincsen nekem türelmem ahhoz, hogy mások sértett lelkivilágával foglalkozzak, vagy éppen a sajátomra pazaroljak a kelleténél több időt.
- Örülök, hogy itt vagy Amy... - fordulok a nevén nevezett lány felé, még egyszer biztosítva őt az érzéseimről, és arról, hogy legalább nem édes kettesben leszek Damien-nel...- ...és üdvözletem a párosnak is!
- Üdvözlöm ismét, Crispin, önt is, hölgyem. Meglep, hogy itt látom.
- Szép napot, küldetéstársak.
Hát, ha én próbáltam is palástolni az érzéseimet, amelyet a duó belépése okozott, Dracon már kevésbé szórakozott az ilyen dolgokkal. A vámpír lány látványára csak a farkát csóválta, mint aki örülne neki, viszont Damien-re pillantva, és az Ő gunyoros megjegyzésére reagálva csak a tollait borzolja és sziszegni kezd felé. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy "jó modorra" tanítom őt, de aztán inkább meggondoltam magam. Nem muszály feltétlenül mindenkivel jóban lenni, nem igaz?
- Nagy bunkóság lenne odasunyni az arcom szerinted?
A lány szemeiben rejtőző őszinte kérésre majdnem elmosolyodtam, de megtartottam a fapofámat.
- Legalább hamar kiderülne Mina, hogy megtűr-e Draci, avagy sem. Bár megtámadni nem merne, mert a csizmám orra mélyen elmerülne abban a fehér kis sejhajában és nem örülne nagyon annak, hogy kianalizálom.
- Üdv néktek is! Látom, Ti ismeritek egymást.
Néz rám és a Mina-Damien párosra. Csak biccentettem, jelezve, hogy az állítása és a megfigyelése helyes volt, azonban hosszasabb magyarázatot nem fűztem a dologhoz. Igen, ismertük egymást...de ez lesz az első alkalom, hogy közösen valami rázós feladatba kezdünk bele. Őszintén szólva, érdekelt, hogy hogyan viseli ez a furcsa páros a megpróbáltatásokat?
- Ti is a küldetés miatt jöttetek? Úgy látom, elég népes kis csapat lesz.
- Igen, amiatt. De azt ne kérdezzétek, miért tört hirtelen ránk a halálvágy...
- Inkább úgy fogalmaznék: cselekvésvágy.
- Na igen. Minél kevesebb rossz a világban, annál jobb.
Ehhez a megjegyzéshez inkább nem fűztem hozzá semmi olyan gunyoros választ, amely kikívánkozott belőlem. Rossz mindig is lesz a világban. Egyet elintézel, kettő jön helyette. De azért próbálkozni lehet, hogy ha egyeseknek ez az ideológiája. Az én részemről aztán az a fickó csinálhatott volna azt, amit akar, egészen addig, míg az én érdekeimet nem keresztezi és az életemet vagy a hozzám közel állók életét nem veszélyezteti. Már beleuntam abba, hogy Veronia önjelölt bosszúállója legyek...nem mint ha eddig túlságosan is úgy cselekedtem volna, de ez most teljességgel mindegy is. De jó, hogy egyesek még képesek így gondolkozni.
- Halálvágy, cselekvésvágy...teljesen mindegy. Hogy kijavítsuk a látszólagos ellentétet: erőt vett rajtatok a cselekvésvágy, hogy valakinek a halálvágyát elősegítsétek.
Adtam hát a frissen érkezetteknek egy köztes utat, egy arany közepet. Azonban a lány következő enyhe kifakadása enyhén szólva is meglep.
- Először is: aggodalomra semmi ok, nem olyan páros.
Nem értettem meg, hogy miért hangsúlyozza ki ennyire a mondanivalóját, de teljes mértékben meglepett. Egy gyors pillantást vetettem Damien felé, megnézve, hogy Őt hogy érinti ez a dolog, de az arcáról sok mindent nem tudtam kiolvasni. Viszont Mina arcának enyhe pírja már árulkodóbb volt, de egyelőre nem tudtam hova tenni - vagyis hát, elképzeléseim voltak, de azokat meg a háttérbe szorítottam, amíg teljes bizonyosságot nem szerzek a dolgokról.
- Egyébként Crispin, miért gondolja, hogy ne tűrne meg ez a ...
A leányzó szemében csillanó felismerés, és a pillanatnyi elgondolkozás biztosított arról, hogy összefűzte az információ töredékeket és végre rájött, hogy kit is tisztelhet a fehér erényöv szerepében.
- Óóó, hogy te lennél az a híres! Meg lehet simogatni, vagy nagyon-nagyon vadállat ahhoz?
- Yepp, ő az a híresen hírhedt nőhajhász...de nyugi, mint mondtam, nem merne rád támadni.
Legalábbis nagyon mertem ajánlani a rohadéknak. Azonban Draci "megemberelte" magát, és ha kissé vonakodva is, de nagy nehezen rászánja magát, hogy ismét rá aggassák a "cuki" jelzőt és még simogassák is. Őszintén szólva, szerintem fogalma sincs arról, hogy miért szeretik ennyien dögönyözni. Szerencsés flótás, annyi nőt kap meg, amennyit csak akar. Valamit igazán tanulhatnék tőle. Amíg Mina elfoglalja magát az állatsimogatással, a beszélgetés gyakorlatiasabb témák felé fordul.
- Szerintem, akár kezdhetjük is, nem? Ha jön valaki még később, utólag elmondjuk neki, amit tudnia érdemes.
- Egyébként kezdhetünk, hogyne, persze. Mi a dolgunk?
~ A lehető legbrutálisabb módon áthelyezni valakit a Fátylon Túlra, hogy a továbbiakban ott boldogítsa a többieket.~
Legalábbis remélhetőleg valami ilyesmi lesz a feladatunk. Az újabb ajtó nyitódáskor már reméltem, hogy nem egy újabb lelkes jelentkezőt sodor be a szél a terembe, hanem valakit, aki a feladattal is fog foglalkozni. A betoppanó alak képzett fegyverforgatónak tűnt, még hozzá regulárisok közül. Vagyis hát, a fene tudja, de nem tűnt felbéreltnek, a ruházata és páncélzata alapján semmikép sem - főleg, hogy azon ott díszelgett Dél címere. Na végre, kezdődik a móka!
- Az eltűnt személy ügyét jöttek elvállalni, igaz? A nevem Albert Baumenschluss
~....hogy az anyád dobná fel a talpát, aki ilyen kacifántos nevet kitalált neked...~
-...szintén az eltűnt bitang után kutatok. Korábban együtt dolgoztam Henrik-kel, mielőtt felszívódott volna.
~ Már mint mielőtt áruló lett volna? Milyen szép megfogalmazás.~
- E...Amelia vagyok és igen, a megbízás miatt vagyok, vagyunk itt és úgy látszik, vonzó egy küldetés. Akkor ismeri a fickót, van ötlete, miért tűnhetett el, talán vaj van a fején?
Észre vettem, hogy Amy először az Eva nevet akarta használni, de aztán rögtön ki is javította magát. Olyan jó érzés, hogy nem csak én egyedül igyekszek nagy néha álneveket használni. Bár az idők során már annyi felhalmozódott belőlük, hogy néha még én magam is össze zavarodok, hogy éppenséggel kivel melyiket használom. Nagy kavarodás lenne akkor, ha mindenki, akinek másképp mutatkoztam be, hirtelen megjelenne egy teremben. Le kéne szoknom erről a rossz tulajdonságról.
- Üdvözlet, déli elvtárs.
Damien köszönése enyhén meglep. Déli, az még stimmel. Elvtárs? Milyen elvekben osztoznak ők ketten? Egyáltalán, milyen elveik vannak a délieknek? A nyilvánvalókon kívül? Vagy ez valami szektás köszönés lett volna? A fene se tudja, hogy ezeknél hogyan mennek a dolgok, és hogy Damyka mennyire ismeri jól az ittenieket ahhoz, hogy csak úgy elvtársazzon mindenkit.
- Mi sajnos idegenek vagyunk e téren. Láttuk a hirdetést és úgy gondoltuk, szerencsét próbálunk.
Eh, hogy mi? Jajj, te kis naiv...azt hiszem, hogy Mina részéről itt valami súlyos félre értés lesz. Ha szavakban szeret is párbajozni, nem hinném, hogy az öldöklés annyira jó móka lenne a számára, már pedig itt arra számíthatunk. Nah, ezért már csak még jobban kíváncsivá tett, hogy mire számíthatok tőlük? Én jelenleg inkább a csendben maradást választottam, kivárom, míg rám jut a pofázás szerepe, addig hagyom a többieket érvényesülni.
- Henrik annak idején a társam volt. Egy csapatban szolgáltunk, egészen a háború eleje óta. Az utolsó megbízatásunkkor sikerült nagyon fontos információkat szereznünk egy bukott angyalról és annak követőiről. De Henrik nem sokkal utána eltűnt, miután több tagunkat is harcképtelenné tette...elnézést, már így is túl sokat fecsegtem. A parancsnokom majd felvilágosít mindenkit. Már biztos elkérte az engedélyt a vezérkartól az információk kiadására.
- Hát persze, hogy egy rohadt Mélységinek is bele kellett pofátlankodnia a történetbe...
Óóóóh, hát ez valami csodálatos! Egyszerűen éreztem! Annyira egyszerű is lett volna, hogy ha csak valami ostoba szakadárral kellett volna egyezkednünk és beleket ontanunk. De neeem, persze, hogy azok a rohadt Mélységiek is felbukkannak a színtéren. Mert nekik aztán minden buliban benne kell lenniük. Azt hiszem, hogy még sem ajánlanak annyi pénzt, amiért én ezt a munkát teljes örömmel vállalnám el...ja, és még közben jött egy újabb tag is. A teremben kezdett nagyon is túlnyomó félben lenni az emberi faj és ez némi feszültséggel töltött el. Még ki jön? Maga Rudi király? Vagy Esroniel? Netán valamelyik rokona? Ha most itt helyben betoppan Azrael, már azon se lepődök meg. A friss jövevény valószínűleg a parancsnok volt, bár nem volt olyan túlságosan katonás alakja, inkább emlékeztetett egy mágus növendékre - mint ha Theo lépett volna be, kicsivel soványabban és más hajjal.
- Gott mit uns, barátaim! Manfred von Allenburg, szolgálatukra. Az Azúr Sas csapat tagja és persze koordinátora. Ha jól sejtem, már annyi kérdésük van, hogy alig tudják észben tartani.
Na de most, őszintén, mi a franc van az emberekkel és a normális nevek használatával? Miért nem lehet teljesen egyszerűeket kitalálni, amibe nem törik be a self nyelve, mire kiejti? Nem, egyszerűen nem tudtam elképzelni. És akkor még csodálkoznak, amikor nagyjából mindenkinek beceneveket osztogatok? Nem vagyok én hülye, a nyelvemre még szükségem van, fontos része a kelléktáramnak és nem akarnám elveszíteni mindenféle nyelvtörők miatt.
- Mi lehetünk a...Fehér Szárny csapat? Mit gondoltok?
Néz először Amy Draci-ra, aztán meg ránk. Én már azon lepődök meg, hogy meglepődök a dolgokon. Draci hivatalos szerencse állatkából hamarosan átlép névadóvá is. Még mindig nem tudom megérteni, hogy mit esznek rajta ennyire? A fehér tollait? A szárnyait? Az ostoba arcberendezését? A kis méretét? Az idegesítő viselkedését? A hosszú...farkát? Nem, fogalmam sincs.
- Ez nagyon jó...madarak leszünk? Akkor sajnos sötétítenem kell, ugyanis van egy fekete hollóm, de csak akkor hívnám elő, ha mindenképp szükség van rá. A végén még baja esik.
- Persze egy menyétet nem féltesz.
A kis közjátékot egy ideges pillantás zárja le Mina részéről. Én a magam részéről nem szóltam hozzá a témához. Nem rajongtam a csapat nevekért, ahogy a csapatban dolgozásért se mindig. Egyetlen csapat volt, ahova még akár tartozhattam is volna, a Névtelen Árnyak, de az az esély már örökre elszállt, így aztán hanyagoltam is az egészet a fenébe. Inkább a feladatra koncentráltam.
- Egyébként tényleg vannak kérdések. Például elképzelhető, hogy Henrik áruló lett?
- Nem, Amy, teljességgel kizárt, hogy áruló lett volna. Csak úgy puszta bajtársi mókából támadt a többiekre és lépett le fontos infókkal...
Akármennyire is igyekeztem megállni azt, hogy ne a bunkó, cinikus stílusomat hozzam el erre a király kis megbeszélésre, a túlságosan is nagy számat azonban nem nagyon sikerült kordában tartani, így csak kicsúszott egy epétől csöpögő megjegyzés. Amelyet azonban szinte rögtön meg is bántam. Nem akartam én megsérteni Amy-t.
- Bocsi...
Folytattam is volna tovább, azonban hirtelen valami úgy a bokámra csapott, hogy azt hittem, ott ordítok fel. Lenézve azt a mocskos kis fehér dögöt láttam, aki egy ideges, szúrós pillantást vetett rám, és nagyon morcosnak tűnt. Pompás...
- Nehogy már te játsszad itt az etika tanárt, Te rohadék...
Ezek a nők túlságosan is ellágyítják őt. Kap egy kis törődést, meg simogatást, aztán már rögtön az Ő oldalukat fogja! Tőlem mennyi simogatást kapott? Na jó, meg mennyi seggbe rúgást és veszélybe sodrást. Az most mellékes. Na de akkor is. Én mindig törődtem vele - kivéve, amikor nem - és az idő nagy részében próbáltam őt óvni. Erre meg aljas módon elárul engem. Ennek még lesz foganatja.
- Ha le tudná írni nekünk Albert kinézetét, az sokat lendítene az ügyön és azt, hogy hol történt az elválás és milyen irányba haladhatott tovább? - fordultam inkább a parancsnok felé, mielőtt a fejemben keringő tervek megvalósításába kezdtem volna és az egész jelenet átvált egy sárkánygyík nevelésbe. - Említve voltak a Mélyseggiek...ez tovább növeli a kockázatot. Van tudomásunk kultista aktivitásról a front bármelyik oldalán? HA képes volt több társát is harcképtelenné tenni, akkor igen csak jó harcosnak kellett, hogy legyen.
~ Vagy nektek iszonyú nagy baromnak...~
- Milyen fegyvereket részesít előnyben? Hmmm...hogy ha fontos információk vannak nála, azt minél előbb le akarja passzolni, vagy a saját érdekei szerint felhasználni, ha ilyen ambíciói vannak. De én inkább arra tippelnék, hogy már is vannak társai - északiak, vagy kultisták.
Na ez már sokkal jobban tetszett. Amikor csak pofázok és pofázok és már majdnem úgy tűnik, mint hogy ha professzionális lennék. A gyakorlatban viszont mindig ugyanazokat a jól bevált kérdéseket ismételgetem. Úgy sincs senki sem, aki emlékezne rájuk - senki se figyel annyira a mondanivalómra.
- Hogy hívják a mélységit? És...nincs a kultisták között véletlen egy Johnathan?
Érkezett Mina felől a kérdés. Az előbbire én is kíváncsi lennék. Az utóbbi pedig...hát, csak kell több olyan Mélységi csicskának lennie, mint Johnny-nak...legalábbis, mekkora a valószínűsége, hogy Mina vele is összefutott? Ennyire csak nem kicsi ez a világ. Nagyon remélem mondjuk, hogy az az őrült félnótás nem lesz ott - na nem azért, mert félteném, vagy mert jót akarnék neki...de eh, nekem elég lesz Albert, van a francnak kedve még több kultistát éjgyilokhegyre fűzni.
- Pontosan. Most, hogy a katonáink nagy része a frontvonalon harcol, itt könnyebben tudnak a felébredt Mélységiek maguknak teret hódítani. Képzeljék, milyen volna, ha a démonok királysága nem lenne a szövetségesünk?
Oh, tényleg, milyen volna? Nem mint hogy ha én személy szerint túl sok nyomát láttam volna ennek az állítólagos szövetségnek. Sőt, szerencsére démonokat se nagyon láttam erre felé - vagy lehet, hogy igen, de nem tudtam, hogy azok. Ami most mindegy is. De mit tettek a démonok, ami megakadályozta volna, hogy a Bukottak itt toborozzanak? Nem tudtam elképzelni, és szerény véleményem szerint Manfika csak túloz....eh, lehet, hogy ez nem túl bölcs névválasztás. Bár most innen nem látok bele az orrába, de valószínűleg van ott fika is....eh, rohadjatok meg emberek a hülye neveitekkel! UTÁLLAK TITEKET!
- A bukott nevét nem ismerjük. Ellenben a szektájának tagjai a vidéken tevékenykedtek, sorozatosan utazókat fosztottak ki és elfogott embereket állítottak a sajátjaik közé. Gyakori dolog, általában mindig így csinálják. Amikor is lecsaptunk rájuk, találtunk egy üzenetet. Egy üzenetet egy másik szektától, messze tőlük. Hallották, milyen rémhírek jönnek a frontról?
Csak a fejemet ráztam a kérdésre. Nem sok mindent hallottam a frontvonal felől már egy ideje.
- Különben arra gondoltam, hogy valaki belemászott a fejébe.
~ Hát, a Mélységiek jelenlétében erre számítani lehet...~
Tettem hozzá csak úgy magamban és igyekeztem annyira bűnbánóan kinézni, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, hogy ezt sikerült-e összehoznom, de én megtettem minden tőlem telhetőt.
- Mire gondol? Esetleg a banditákra, akik jótékonykodnak?
- Na igen, úgy látszik, hogy a Mélyésgiek keveredtek egy kicsit a keselyűkkel is. Csak úgy lakmároznak a háború tetemein...Tehát a létszámuk egyre csak nő. Még azelőtt kéne megállítani őket, mielőtt túlságosan is nagy erőre tennének szert. Amennyiben Északkal kakaskodnának csak, megvonnám a vállamat, intézze el a dolgot Sixtus meg a nagy rakatnyi Ordo és a csőrikék...de így már más tészta.
Nem hinném, hogy ezek a barmok igazából figyelembe vennék a mesterségesen létre hozott határokat. Észak és Dél a Mélységiek számára vajmi keveset számít. Halandók vagyunk, kis hangyák a számukra, bábuk a sakk táblán...és még lehetne előhozakodni hasonlatokkal, a lényeg, hogy őket nem fogja érdekelni, hogy ki milyen címert visel a ruháján - csak azt, hogy egy halandó.
-Hogy ha maguk mögé állítják az egyszerű népeket, akik élelemmel és szállással látják el őket, és a megmentőikként tekintenek rájuk, abból még további bonyodalmak lehetnek. Eddig a Mélységi kultisták egyedül tevékenykedtek, mindenféle támogatás nélkül. De hogy ha ezen Bukott kultusza túlságosan is erősre növi ki magát, a többiek is csatlakozni fognak, hisz egyikük sem akarná, hogy a konkurencia erőre kapjon. Elég lesz egy ilyen döggel számolni, nem kéne még több.
- Ne haragudjanak, de tudja valaki, mi is a Mélységik és kultistáik célja pontosan? Gondolom, ha valaha angyalok voltak, többre is vágynak, mint pusztán anyagi javakat eltulajdonítani csak úgy arra sétáló utazóktól...
- Ne aggódjatok, a földdel tettük egyenlővé a kis barlangjukat. Mi vagyunk a legjobbak. Egy kettő talán él, de azok alig fognak galibát okozni.
Igyekeztem nem arcon röhögni Alfikát a fellengzős beszéde után. Nem, az Alfi nem lesz jó név neki, azt már ráragasztottam Aelfsige-re...nyugodjék békétlenségben a vén mocsok. Jajj, emberek, de nehézzé teszitek a dolgomat. Meg amúgy is, mikor lettetek ti ennyire beképzeltekk? Még hogy a legjobbak? Ugyan már....
- Valóban létezik egy bukott angyal, aki így, a fronton csatározva szerez magának új híveket.- vette át a szót Manfikusz.- Az Ő nevét tudjuk, mert a katonái nem voltak restek elárulni mindenkinek: Medkokh, avagy ahogy a sajátjai hívják: Omega. A levél amit a másik szektának küldött, titkosírással készült, még azelőtt eltűnt vele Henrik, hogy megfejthettük volna. Így valószínű...nos...hogy elárult minket.
Tehát legalább a bandita gyűjtős barom nevét ismerjük. Medkokh...na ebbe is a nyelvem fog beletörni. Medcock...mert egy igazi fasz. Azt hiszem, hogy ennél megragadok, aztán legalább lesz mit a hülye követői képébe vágni. Csodálatos, néha egyszerűen csak csodálni tudom az én kis buksimat és a névadási procedúráim sikerességét.
- Igen, ha ezzel akarnak híveket szerezni a háború sújtotta falvakban, akkor igen csak előnyben lesznek. És soha se gondolkoztam azon, mit akarnak, mert nem igen jut el odáig az ember, hogy megkérdezze tőlük általában.
- Hogy mit akarnak? Egyesek világuralmat, mások csak szimplán szórakozni. Soha se tudod náluk megmondani...de most ez az Omega inkább csak erőt gyűjt, meg követőket, a tényleges célja nem áll meg a fosztogatásnál.
Érkezett rögtön két válasz is Minuci kérdésére. Azért elgondolkoztam, hogy mi Medcock igazi célja? Egy privát hadsereg felállítása? A hadseregeket általában foglalásra szokták használni, hódításra. De mit akarna meghódítani? Annyira hülye nem lehet, hogy a maréknyi kis követőjével akármelyik királyságra is rátámadjon. Még egy vámpír család ellen is elég nagy erőt kéne felsorakoztatni. Vagy azt hiszi, hogy a végtelenségig hagyják a kis szórakozását? Netán őröket gyűjtögetne? Őrizne valamit? Vagy csak szimplán tényleg szórakozni akar? Ennek a végére kéne járni.
- Tehát áruló Henrik és az elmondottak alapján nem a kultistáknak dolgozik, hanem minden bizonnyal az északiaknak. Hát ez egy fokkal jobb.
Nem tudom, hogy Amy miért következtetett arra, hogy Henrik barátunk az északiaknak dolgozik és miért zárta ki a kultistákat. Nem láttam a fejébe, az én részemről inkább a kultisták mellett tettem volna le a voksomat. A Mélységiek nagy hazudozók. Simán felajánlhatta neki Cockfighter barátunk, hogy nagy erőt, meg hatalmat ad neki, ha őt szolgálja. De mielőtt még ezt a gondolatmenetet folytathattuk volna, az amúgy is népes színházi előadásba újabb érkezők pofátlankodtak be.
- Elnézést, érkezett még két jelentkező.
Tolta be pofáját a lelkésztanonc, aki fogadott minket és aki igen csak hamar elhúzta a csíkot. Csodás, még egy páros. Azy, ha te jössz, én esküszöm, hogy elhúzok innen a fenébe.
- Áh, már vártam őket.
A két újonnan érkezettek legfőbb tulajdonsága az volt, hogy mindketten nők voltak. Ez akár még jó hír is lehetett volna. Innen nézve a férfi-nő arány a kellemesebbik felé tolódott el. Damien és én, illetve rajtunk kívül még négy nő? Kell ennél jobb társaság egy kultista és áruló vadászatra? Damyka részéről Mina kihúzva, még Amy-re rányomulhatna, vagy a két frissen érkezőre...az esélyek egyszerűen csodásak voltak. Az egyik újonc ránézésre is kékvérűnek tűnt. A beállása, a járása, a ruházata, a testtartása, az aura, ami körbe lengte őt. A ruházata díszes volt, a legfeltűnőbb még is az a maszk volt, amely a fél arcát eltakarta - talán valami sérülést igyekezne rejtegetni? A ruháira vajmi kevés figyelmet fordítottam, csak megállapítottam, hogy szereti páncélba bugyolálni a testét, amin érthetetlen okokból kifolyólag tüskék is vannak. Amikor ránk vicsorít - ezt mosolynak nem neveztem volna - kilátszódtak az éles szemfogai is. Jajj, még egy vámpír! Pompás. Nem mint ha bajom lett volna velük, kik osztoznak az Átokban - csupán nem tudnám eldönteni, hogy vadul romantikázni akar, vagy a véremet szívni, amikor a nyakamat csókolgatja. Már ha ez bármikor is megtörtént volna. Ki tudja? A társalkodó nője első ránézésre már inkább embernek tűnik. Az egyetlen tulajdonsága, ami megragadott, az a kék szeme. Egyszerűen imádtam a kék szemeket. Bár kissé irigy voltam, hogy nem én vagyok az egyetlen menő szemszín tulajdonosa itt. Talán...ha mérget csepegtetnék a szemébe és feketévé változna? Akkor nem kéne féltékenykednem.
- Remélem, nem zavartunk meg semmit.
Hát, ettől a vigyortól, amit ránk villantott, nem nyugodtam meg teljesen. Már most szépen ellenszenves képet festett magáról. A kis Szürke Eminenciás inkább csak meghúzódott a háttérben és csak meghajolt felénk. Szegényke vajon milyen horrort élhetett át ezen vérszopó mellett? Ha már horror...Amy úgy látszik, hogy ismerte a vámpírt, és még hozzá nem is volt túlságosan jó véleménye róla. Nem tudtam, hogy mi zajlott le kettejük között a múltban, azonban ez kissé feszélyezett. Nem a tudás hiánya, hanem Amy reakciója. Megbíztam a lányban és a véleményében - már pedig az elég erős volt.
- Ez, hogy...láttalak...ezt nem élhetted túl! Nem dolgozhatunk vele együtt, megbízhatatlan.
- Túlélni? Mit kellett túlélni? Feltételezem, Amy és a hölgy már ismerik egymást. Mért ne bízhatnánk benne? Mi történt maguk között?
Na, erre én is kíváncsi lennék. Gyerünk, Amy kedves, elő a farbával.
- Ellenkezőleg, a legjobb ember a feladatra.
- Ember? Hogy én holmi....
A vámpír felháborodásán akár még el is vigyorodtam volna. Én se rajongtam volna, hogy ha leembereznek engem. Vagy ha lekormosoznak. Úgy látszik, hogy a faji büszkeség még mindig fontos szerepet játszik egyesek életében. Egy pont a furcsa vámpír javára.
- Rég láttuk egymást, kis hangya. Több kell egy kis ugrásnál, hogy engem átlökjenek a másvilágra.
- Kérem, úrnőm, nyugodjon le.
Csak a fejemet kapkodtam a jelenet láttán. Ajjaj, itt még sötét titkok kerülhetnek elő. Amy, te milyen ellenségeket szedsz össze, amikor nem figyelek oda? Azt hittem, hogy ebben a művészetben én vagyok az egyik legjobb - már mint ellenség szerzésben - erre meg a zsoldoslány felül akar engem múlni. Na szééép. Azonban amikor a vámpír a kezét nyújtja a társnőm felé, már engem is el fog az idegesség. Azonban...nem történik semmi, kicsivel később vissza is húzza azt. Viszont Amy nagyon is ideges és a fegyvere után kap - látszik rajta, hogy nem sok választja el őt attól, hogy kivonja a tokjából és ott helyben felnyársalja a vámpírt, akinek elvileg már halottnak kéne lennie. Minő drámák! Akármennyire is az érdektelent próbáltam tettetni, azért az én vérnyomásom is felszökött, és éreztem, ahogy a harci vágy elönti a testemet. Ha bármire is készül ez a vámpír, azt meg fogja bánni. Mellettem Dracon a hátát púpozta és sziszegett a támadólag fellépő nőre, a karmait kieresztve készült a rohamra. A szemében olyan lángot láttam, amelyet már régóta nem. Nagyon megkedvelhette Amy-t. Okoska.
- Válogasd meg a szavaidat, vérszívó!
- Nyugodj meg, Dracon...ez a kedves asszony nem fog senkinek sem ártani közülünk. Ugye?
Uuuu...ennek Mina nagyon nem fog örülni! Amy, ha így folytatod, ez a sápadt szépség a maga gyönyörű szemeivel fog a torkodnak esni. Normálisabb esetben két veszekedő és civakodó nő látványa még nem is zavarna - főleg, ha iszap birkózás keretében teszik, vagy csak simán vízben - de most így, küldetés előtt egymás torkának esni már nem lenne annyira vicces dolog. Vetettem még egy futó pillantást a nő felé, elég hideget és rideget, hogy biztosítsam arról: ne próbáljon meg szórakozni velünk.
- Igazad van, Seraphina. Nem érdemelnek ennyi figyelmet.
- Elnézést, hogy bejelentés nélkül érkeztünk. Van szerencsém bemutatni önöknek Flant, a Mocsárvidékről. Jómagam pedig Seraphine Schattenschtahl vagyok, az úrnő udvarhölgye.
Na ezen viszont már meglepődtem. Egy ember, aki a vámpírok nevét viseli? Ez újdonság volt számomra. Örökbe fogadták volna? Na de hogy pont vámpírok, akik annyira nagyra becsülik a vérvonal tisztaságát, hogy a fattyakkal úgy bánnak, mint holmi korcsokkal? Nem...itt megint valami olyan titok van, amelyről én semmit sem tudok. Ez a tudatlanság kezd egyre jobban idegesíteni.
- Kitűnő. Biztosíthatok mindenkit, hogy megbízható embertől kaptam tanácsot. Maga Brünhild von Schattenschtahl képviseletében érkeztek, hogy segítsenek nekünk. Akkor neki is kezdenénk, ha megengedik.
- Brünhilda úrnőt ez itt elárulta, kétlem, hogy pont őt tenné meg küldöncének. Hazudik!
Ha kettesben leszünk Amy-vel, meg kell nála érdeklődnöm, hogy mi zajlott le kettejük között a múltban, vagy hogy miknek volt a szemtanúja. Nagyon is a bögyében van ez a nő és ez nagy bajt jelenthet a számunkra is. De legalább haladunk valamerre. Manfikusz elő vett egy térképet és most azon kezdett el mutogatni. Közelebb léptem, hogy jobban megnézzem magamnak az ábrát - ami túl sokat nem mondott el a számomra. Nem sokat foglalkoztam a térképekkel, de igyekeztem úgy tenni, mint ha érteném, hogy a sok kriksz-kraksz még is, milyen szerepet szolgál.
- A titkosírás egy részét sikerült megfejtenünk. A mélységi szektája egy helyszínt jelölt meg, egy térséget valahol Einburg-tól keletre, a frontvonalon. Henrik nem sokkal ezután tűnt el, így valószínű, hogy oda ment. A feladatuk tehát odamenni és likvidálni azt a hülyét.
- Találkozó pont lenne? - tűnődtem el hangosan, a térképet bámulva, igyekezve lenyugtatni magam a fiaskó után.- Vagy egy különösen fontos hely a számukra. De ott megtaláljuk őket, vagy ha nem, akkor is információt tudunk szerezni. Tökéletes, nekem minden információm meg van, ami kell.
Manci felmutatott még egy gyorsan firkantott rajzot Henrik-ről. Alaposan memorizáltam a rajzot, hogy bármikor felismerjem ezt az átkozottat. A fejemben már különböző lehetőségeket futtattam le, hogy ha netán valamilyen módon megváltoztatta volna a kinézetét. Elképzeltem más hajstílussal, hegekkel az arcán, maszkkal...bármivel, ami hirtelen az eszembe jutott. Igyekeztem ezt a melót komolyan venni, akármennyire is nem úgy tűnt a viselkedésem alapján.
- Tessék?! Nem teljesen erre szerződtünk...
Mina kifakadására felkapom a fejemet. Mi az, hogy nem erre szerződtünk? Fejvadászat volt a feladat kiírás. Az pedig nem azt jelenti, hogy kedélyesen elcsevegünk egymással és egy jó kupa bor mellett rendezzük a nézeteltéréseinket. Ha ennyire a bögyiben van a harc, az még hátráltató tényező is lehet a számunkra.
- Esélyt sem látnak arra, hogy diplomatikusabb módszerrel térítsük vissza az oldalunkra Henriket?
Magamban a szemeimet forgattam a naiv kijelentésre. Diplomácia? Egy árulóval? Aki fontos információkkal lépett le? Aki a többiekre támadt? Aki kultistákkal szűri össze a levet? Ideje leszállni a felhők közül, drágáim. Ez nem az a világ, ahol ilyen szépen mennek a dolgok.
- Már megtörtént. Amikor besoroztak minket. Nincs az az isten, hogy én valaha is megbocsássak neki.
Fakad ki Alcika a diplomatikus kérdésre. Mancikától egy vállon veregetést kap, hogy lenyugtassa az idegeit. Szerintem egy halántékon csapás hatásosabb lenne ilyen esetben.
- Mi sajnos nem tudunk veletek tartani. El kell végeznünk a munkánkat és levadászni a kultisták maradékát. A többi kérdésükre sajnos nem tudok választ adni. Még nekünk is nagyon kevés információ áll a rendelkezésünk.re Ahogy hallottam, találkoztam már bukott angyal szolgájával, igaz? Remélem tudják, milyen hatalom birtokában lehetnek.
- Volt már dolgunk kultistákkal, legalábbis nekem és Cyne-nek.
Természetesen tudtam, hogy mire lehet számítani egy kultistától. Amit nem tudtam, hogy az újdonsült barátainktól mire is számíthatunk? Flancoska és a szolgálója csodálatos párost nyújtottak. Dracon és Amy szintúgy, amikor a kis sárkánygyík lehuppant a zsoldos elé, mint egy őrangyal...őrgyík, vagy valami kis ilyesmi. Néha egészen megható, hogyan tud viselkedni.
- Amy, inkább jöjjön velünk, ahol szemmel tarthatjuk, ha valami komiszságra készülne, semmint hogy a hátunk mögött hagyjuk. Tartsd a barátaidat közel, de az ellenségeidet még közelebb - ahogy egy régi szép mondás tartja. - fordultam a lány felé, egy pillantást vetve csak Draci-ra. - Üüüügyes fiú.
- Igaz! - érkezik Amy-től az egyetértés. Legalább Ő egyet ért velem.
Mosolyodok el. Dracon csak rám pillant és kis győzedelmesség csillan azokban az átkozott szemekben. Most igazán büszke magára.
- Na jó, Amy, lenne szíves beszámolni, vagy felvilágosítani minket, mi alapján gondolja, hogy...a kisasszony ne lenne megbízható? - érdeklődik most már Damika is Amy-től.
- Nem lehetünk biztosan benne, kik az ellenségeink...
Hát, ebben igazad van kis self barátom, de az biztos, hogy Amy-t és Flancoskát most rögtön párterápiára kéne utalni. Vagy legalábbis az utóbb emlegetett vámpírt némi illemtan órára, mert csak úgy beleröhög a tenyerébe, és gunyorosan válaszol. Jajj, hogy én mennyire imádni fogom ezt a társaságot! Csak a végére valószínűleg egy motyogó bolond leszek. Még hogy olyan jó dolog négy nővel elmenni vadászgatni? Meg a francokat! Még szerencse, hogy a hónapnak nem az a szakasza van...vagy még is? Öhmm....nem tudom, de ha igen, akkor ez még csak a bemelegítés. Oh, kérlek, csak azt ne.
- Olyan mókás, amikor a lepke sólyomnak képzelni magát...kérem, tartózkodjanak ettől...sérti a fülemet a közemberek trágár szólása.
Öhm, közemberek? Szivi...na jó, én tényleg köz "ember" voltam, na de akkor is. Még nem hallottál engem trágárkodni. De ha annyira nagyon akarod, akkor megmutathatom, hogy még is, milyen az.
- Flandre Schattenstahl a mocsárból. Aki elárulta a családját és annak vezetőjét, aki ellopta a feketeacélt saját népétől, hogy aztán családja másik tagjára kenje, csak hogy hatalomvágyát kielégítse. Gondolom az álarc azért kell, hogy gyávasága jutalmát eltakarja. Ti döntötök - de én nem bízom benne és nem is engedem a hátam mögé.
A helyzetet ismét Szeráf csajszika menti meg egy közbe szólással. Van egy olyan érzésem, hogy mire ez az egész véget ér, a lány is idegbajt fog kapni. Legalább lesz társaságom, amikor lekötözve tartanak minket, mint holmi őrülteket.
- Akkor, indulhatunk?
- Tőlem mehetünk, de elárulod, hogy mikét vagy te a család tagja?
- Mehetnénk, ha végre nem csak levegőnek néznék minden szavunk. Teljes bbizonyossággal tudjuk, hogy Henrik áruló? Mert amíg nem, addig nem hiszem, hogy úgy indulhatnánk a dolognak, hogy el kell tenni láb alól. Az úgy nevezett ellenség sem biztos, hogy az. Ki tudja, mi végből csatlakozott a kultistákhoz, ha megtette egyáltalán és nem kényszerítették mondjuk?
- Majd kiderül, ha megtaláljuk.
Halkan felsóhajtottam Mina válaszára, de nem fűztem megjegyzést a dolgokhoz. Dracon idő közben felszállt a vállamra, karmait a vállamba mélyesztve gubbasztott ott, mint egy vízköpő. Én készen álltam az indulásra, bár a többiek még itt veszekedtek egymással.
- Nem ismerek senki ilyet. Az én nevem Flan. Csak Flan. Se több, se kevesebb.
- Na persze! Én meg a tünde királylány vagyok.
Furcsa volt ez az egész helyzet. Flan, aki nem is Flan, de nem is az, akinek Amy beállítja. Vagy csak simán hazudik...vagy meg akar szabadulni a múltja ezen részétől? Nem tudtam...de most már úgy látszott, hogy legalább neki indulunk. Aminek örültem volna, egyszerűen már ki akartam szellőztetni a fejemet, és ha úton leszünk, több esélyem lesz, hogy elkerüljem a nőket, mielőtt még valami cica harc alakulna ki közöttük.

2. rész: Az Úton

És itt vagyunk! Végre úton. Nem csodálom, hogy Dracon messze a fejünk felett repdesett. Én is szívesen megtettem volna, ahelyett, hogy a szekéren döcögünk az úti célunk felé. Amennyire csak lehetett, kihasználtam az alkalmat arra, hogy elhagyjam a kis karavánunkat. Ahogy egyre távolabb kerültünk Hellenburg-tól, úgy sűrűsödtek a holttestek, a leégett mezők, falvak. Igyekeztem jó felderítőként viselkedni, és alaposan felmérni a hullákat, azonban túl sok érdemes információra nem akadtam. Mágia nyomai után is kutakodtam, azonban ez sem vezetett semmire sem. De legalább távol voltam addig is a szekértől, ami egy jó pont: az meg, hogy a többiek mit gondoltak a hulla vizsgálgatásról, az meg nem is nagyon tudott érdekelni.
Azon alkalmakkor, amikor a szekér közelében tartózkodtam, vagy éppen a batáron, bele-bele hallgattam a beszélgetésekbe, így elcsíptam pár infót arról, hogy Seraphine nem örökbe fogadott valaki volt, hanem "vérfeleség", amelyre először értetlenül pislogtam, aztán Mina adott nekünk magyarázatot arról, hogy még is, mit akar ez takarni. Hát nem mondanám azt, hogy irigyeltem a nőt - nem olyannak tűnt, mint amit irigyelni lehetne. Sőt, inkább hátborzongatóan undorító volt.

Még délelőtt volt. A nap hevesen tűzött ránk, a közelből dögszagot sodort a szél. Testek hevertek elszórtan az út menti árkokban, vagy éppen egy-kettő egy fán lógadozott, bizarr díszítést nyújtva. Egyre jobban kezdtem idegeskedni, miközben a szemüvegem oltalmát élveztem a nap káros sugarai ellen. A széljárás rosszul alakult: pont felénk sodorta az átható bűzt, amitől a gyomrom is forogni kezdett. Dracon felettünk repdesett, felderítve a terepet - vagy éppen csak élvezve a pillanatnyi szabadságot, mert őszintén szólva, nem úgy tűnt, mint aki nagyon figyelné az alatta elterülő tájat, csupán egyre magasabbra és magasabbra szállt, próbálgatva, hogy még is, milyen magasra tudna felszállni. A beszélgetés a szekéren folytatódott tovább, az ellenséges légkör is ugyanúgy megmaradt. Már vagy ötödjére ellenőríztem a felszereléseimet, a fegyvereimet, felkészülve a küldetés sikeres végrehajtására, és addig is, ki tudtam kapcsolni az agyamat és kizárni a környezetemet. Nem tudtam őszintén szólva, hogy kitől mire számíthatok? Amy, amennyiben Flancoskáról volt szó, nem tudott higgadtan és semlegesen gondolni, ami akár kompromittálhatja is az együttműködést. Mina és Damien nem lelkesedtek azért, hogy egy embert kéne eltenni láb alól, és lehet, hogy megakadályoznák azt, hogy megöljük Henrik-et, amíg nem kapnak elég bizonyítékot arra, hogy a fickó áruló lenne. Pedig infó volt bőven, ez nem is volt kétséges. Flan eléggé mogorva és agresszív volt, akiről csak úgy sütött a rideg aura. Seraphine Vérfeleség legalább higgadt volt, de nem tudhattam, hogy a nyugodt külső alatt milyen forrongó lélek lapul? Hogy ha harcra kerülne sor, vajon az a páros kinek az oldalára állna? Nem úgy tűnt a Schattenstahl nő és a szolgája, mint ha bármiféle bonyodalmat jelentene az, hogy ellenünk forduljanak, amennyiben az érdekeiket az jobban szolgálja. Abban se lehettem biztos, hogy Amy nem támadna rájuk, hogy ha csak egy halvány kis nyoma is lenne annak, hogy valamiben mesterkednek. Egyedül, mint mindig, magamban lehettem biztos. Teljesítem a feladatot, akár így, akár úgy. Ha kell, akkor egyedül. Nem kell mások segítsége - persze, mindig jól jön, de elboldogulok egyedül is. Sőt, néha a társak csak hátráltatnak. Főleg, hogy ha a rezonancia vihar is elő kerül...mert akkor igen csak nagy szívás, ha a közelemben tartózkodnak.
Éppen a borongós gondolataim voltak azok, amik elvonták a figyelmemet a környezetemről. Egy bokrokkal sűrűn benőtt útszakaszon haladtunk keresztül, amikor is négy alak ugrott elő az előbb említett növénytakaró mögül. Tudtam, hogy mire készülnek: ez egy rajtaütés. Arcukat csuklya takarta, a karjuk azonban fedetlen volt, amelyen valami tetoválás égett, de hogy mit is akart jelenteni, arról fogalmam sem volt - soha se láttam még ilyet, de nem tűnt túl bíztatónak. Amy volt az első közülünk, aki reagált. Mire felkelt a szekéren található kis lócáról, már a kardja is a kezében volt, és igen csak fenyegetően állt be.
- Mi van a kezükön?
- Száz tű zuhataga...ez az írás...az angyalok nyelvén...
Halványan hallottam csak a magyarázatot, ahogy én is felálltam és a négy tuskó felé fordultam.
- Szép jó napot a drága uraknak. Talán segíthetünk valamiben? Csak nem eltévedtek? Óh, minő balszerencse! Hellenburg abba az irányban van! - nyújtottam ki a kezemet a város irányába.- A Zsinai Gárda mindig kitörő lelkesedéssel fogadja az arra tévedő szegény utazókat!
Nem mint hogy ha szövegeléssel akartam volna elütni az időt, de legalább időt vásárolt arra, hogy felkészülhessek. A fejemben átfutottam pár lehetséges végkimenetelt. Kezem a köpenyem alá csusszant, készen arra, hogy bármikor elő ránthassam a két éjgyilokomat. Dracon is érzékelte a helyzetet, és ereszkedni kezdett a levegőből, aztán a négyes fogat felett kezdett el repkedni, tőlük biztonságos távolságban.
- Megfáradt utazók vagyunk, hadd pihenhessünk meg a szerekereken.
- Cserébe elmeséljük, milyen jóságos a mi mesterünk. Egy igazi angyal.
- Áh, nem, bocsi, ez a szekér túlságosan is telített.
Vonom meg a vállamat. Még mindig húzni akarom az időt.
- Éppen nemes asszonyokat kísérünk...elvileg kell itt lennie egy-kettőnek. - nézek Flan-ra, aki a legnemesebbnek tűnt közülünk.- Tényleg, barátaim, ma kin van a nemes hölgy szerepe? Én még egyszer el nem játszom, az is biztos! Jajj, ugyan már, van itt jó pár angyalka, nem kell nekünk több. Na de akkor mi megyünk is tovább...vagy nem.
Fejezem be a mondandómat, ahogy a többiek reakciója is megérkezik.
- Mester? Angyal? Valamiért attól félek, bukott lesz az.
Az előzőek alapján erre sajnos igen csak nagy valószínűség volt. Tehát nem is kell őket üldöznünk, csak úgy beléjük botlunk? Hogy ez szerencse-e vagy balszerencse, azt még nem tudtam így hirtelenjében el dönteni.
- Először megtudhatnánk a mesteretek nevét?
- Inkább azt meséljétek el, hol bújkál?
Óh, hogy ezek mekkora egy barmok. Valamit éreztem, mint ha valami mágia áramlott volna belőlük, de őszintén szólva, nem tudtam én mire vélni. De nagy esélyét láttam annak, hogy valamiféle agyromboló dolog akart lenni. Flancos és Szeráf viszont leugrott a szekérről, hogy szembe nézzenek a négyessel. Nem látszott rajtuk a félelem legkisebb szikrája sem, sőt, nagyon is úgy tűnt, mint hogy ha ők jelentenének fenyegetést az útonállókra. A többiek viszont ezzel ellentétben zavarodottnak tűnnek. Amy mint ha az életkedvét is elvesztette volna, aztán:
- Valami...baj...van...Nyomorult kultisták! Másszatok ki a fejemből!
- Szóval, mi lesz itt a forgatókönyv, barátaim?
A válasz a mindig is elsőként cselekvő Amy-től jön, aki habozás nélkül lendít az egyik csuklyás alak felé egy dobótőrt. Hasznos kis fegyver, kár, hogy soha se tanultam meg bánni velük. De mivel a dolog már eldöntésre került, az eddig a csuklyám alatt lapuló kezeimet előrántva csillogtatom meg Clandestine-t és Fury-t a napsütésben. Ha kultistákról van szó, akkor bizony egy felszentelt fegyver még nagy szolgálatot tehet nekünk. A válaszokat meg sem várva vetődtem le a szekér túlsó felére, a kultistáktól távolabb lévő részen. Nem akartam két tűz köré keveredni, és inkább igyekeztem a helyzetet a saját előnyömre fordítani. Közben hallom a többieket, Flancoskát főleg.
- Ti kultisták vagytok?
- Óh, miból találtad ki?
- Elmondom a könyvet nektek. Most mutatunk egy apró kis szertartást. Nem fog fájni...csak egy kicsit. De utána azt fogjátok kívánni, bárcsa...
A mocsok nem tudta befejezni a mondanivalóját. Először nem tudtam mire vélni, azonban amikor meghallottam azt a dörrenést, amitől a hideg is kirázott, már tudtam, hogy mi is lesz ez. Először a Tünde-erdőben hallottam, amikor az Ordo Draconis ellen vettük fel a harcot - lényegében a fae fajok képviselőinek jelentős része. Egy csúnya csata alakult ki...a többi pedig már történelem. De aztán azóta sajnos egyre többet hallottuk ezt a szerkezetet - még hozzá az Északiak részéről. Egy úgy nevezett "puska" vagy "pisztoly". Flan északi lenne? De hogy? Áh, ezen nem volt időm gondolkozni. De lesz miről elbeszélgetnem azzal a ribanccal.
- Ezt a golyót feketeacélból öntötték. Lyukat üt az átkozott testetekbe.
- Te nyomorult!
Hallottam a testetlen visszavágást, tekintve, hogy a szekér eltakart engem a látványtól. Mielőtt még azon gondolkozhattam volna, hogy beszállok én is a buliba, még több ilyen dög érkezett, valami botot tartva a kezükben, amiből mindenféle figyelmeztetés nélkül varázslat szállt ki. Óóóóóh, hogy az a rákosba ba....lzsamozott büdös ku...tya anyátokat! Azonnal és gondolkodás nélkül egy sötétség gömböt idéztem magam köré, hogy ne nyújtsak olyan nyílt célpontot a támadásokra. Idő közben Amy is megérkezett mellém, és felkiáltott - de nem tudtam, hogy mire is értsem azt.
- Cyne! Húzódj a szekérhez!
De legalább a lány is támadásba lendült. Láttam, ahogy a kardja felizzik, és egy olyan fénycsóvát bocsájt ki, amely hajazott arra, amivel azok a szemetek támadtak ránk. Az Ő támadása sikeres volt, ahogy gondolom a Mina-tól érkezett támogatás is, aminek hatására az egyik támadónak felgyullad a ruhája egy része és most a kezével próbálja azt eloltani. Amy fénycsóvája megvágja a másikat az oldalán. Csodálatos. Ami nem csodálatos, hogy azok a barmok szörnyeket kezdtek el idézgetni, és most azokat uszították felénk. Az egyik kultista támadás telibe talál...azonban szerencsére nem sokat érzek meg belőle. Jaa...hát, akinek van egy kis védelme az ilyenek ellen, az nyugodtabban alhat. A szekér túloldalán is csata bontakozik ki, amiből semmit sem látok, csak hallok...és érzem, ahogy valakit egy hihetetlen erős elmetámadás talál be. Szinte még én is összerezzentem tőle. De nem volt időm vele foglalkozni. A Mélységiek és a minionjaik közeledtek felénk. Ideje méltó módon üdvözölni őket!

Vyrath · 15 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Júl. 22, 2018 8:38 pm

Vyrath

Kísértő

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Kísértő
Szint: 3
Tapasztalat:

(1475/2500)

A fronton dúló csatározásokról az ember azt hinné, hogy zajosak. Ágyúdörgés, vértek csikorgása és rohamozó seregek, acélba bújt emberek és lovak mennydörgő léptei, csatakiáltások. Mégis a hely, ahová megérkeztünk a három nefilim prófétát követve néma volt, mint egy temető. A házak a távolban egy falut sejtettek, Manakel pedig határozottan biztos volt, hogy jó helyen járunk. A félangyalok rögtön a Katedrális udvarán vártak ránk, Zarakhiel bírával ellentétben olyan túlvilági bájjal és ragyogással, amelyet az ember lánya egy nefilimtől elvár. Tekintve, hogy a segítségül kapott térkép minden felirata az Angyalok Vésetével volt odavetve fakuló tintával készségesen engedtem át a vezető szerepét a magát kiváló navigátornak tartó Manakel prófétának, így napok óta az ő utasításait követve utaztam a négy félangyal gyűrűjében. Mintha ők kísértek volna engem és nem fordítva. Még mindig kényelmetlenül érzeztem magam a fronton, tekintve, hogy sosem jártam itt és mégis vezetőként kellett volna kisegítenem a félangyalokat, de a lehető legjobban igyekeztem összeszorított fogaim között eltűntetni a keserű epéhez hasonló érzést. Nem most volt az ideje a bizonytalanságnak. A falu határában kisebb csapat várt ránk, északi színeik és fegyvereik már messziről feltűntek így nyugalmat erőltettem magamra. Közelebbről megvizsgálva a szakaszt egy ismerős fátyol és egy még ismerősebb arc is feltűnt közöttük.
- Laudaetur Iesus Christus, Gloria nővér.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy az apácát a fronton találtam, de a legutóbbi kalandunk rossz emlékei kissé nehezebbé tették a magabiztos, nyugodt látszat fenntartását.
- In aethernum, amen, Kristin nővér. Androméda nővér, örülök, hogy téged is látlak, bár békésebb körülmények között találkoznánk.
Andromeda kisasszony még kissé bizonytalanul kezelte a lovát, így az szórakozottan tett egy lépést előre, ahogy gazdája mélyen megbiccentette a fejét. Különös látvány volt a félangyalt lovagolni látni, noha mélyen belül valami büszkeséghez hasonló érzés is a hatalmába kerített a haladását látva. Nem csak kardot forgatott, de lovagolt, németül beszélt és olyan lelkesen próbálta megérteni a Katedrális napirendjét, ami sok embert is megszégyenített volna.
- Gloria nővér.
Az apácát körülvevő katonák között egyetlen tiszti rangjelzés sem villant elő, így mint az egyház képviselői Gloria nővér, Andromeda kisasszony és én voltunk a feljebbvalóik, ebben a sorrendben.
- Üdvözlet. Ti felügyelitek az utazó katonákat, igaz? - szólította meg őket a három próféta szószólójaként választott Manakel, amire sok szemöldök emelkedett egyszerre a magasba.
- Honnan értesültek róla, hogy erre tartunk? - kérdeztem előrébb léptetve valamennyivel, hogy kényelmes beszélgetőtávolságban legyen Gloria nővértől. Valami súlyos félreértést éreztem, aminek jobb volt gyorsan a végére járni.
- Nem. Nem felügyelünk utazókat. A szállítmányt szeretnénk átvenni. - felelte a nefilimnek az apáca, majd gyorsan rám és a társaságára pillantott. - Nekem csak szóltak, hogy a fővárosból küldenek utánpótlást, és jöjjünk ki átvenni.
- Nem volt szó szállítmányról. - fordultak Andromeda kisasszony aranyszínű szemei a többi nefilimre, akik hasonló értetlenséggel pillantottak vissza. A fogadóbizottság egyik katonája óvatosan, nyakát féltve hátrált egy lépést - balszerencséjére azonban kifogta a Katedrális lovagjai közül azt, aki leggyakorlottabb volt a felelősség alól kibújni készülő semmirekellők észrevételében. Szerencsére nem kellett nekem mondanom semmit, két másik katona is lesújtó pillantások kereszttüzébe fogta a férfit, aki erre megtorpant és lehajtotta a fejét.
- Férfiak. - sóhajtottam, miközben sajnálkozó arccal Gloria nővér felé fordultam. - Sajnálom nővér, de a várt szállítmány nem mi vagyunk. Nem tud a környéken járt nefilimekről?
Az apáca azonban nem velem volt elfoglalva elsőként, helyette búzavirágszín szemei ólmos súlyként ültek rá a vonakodva távozó katona nyakára.
- Herr Lutz igaz? Majd a felettese eldönti, hogy mi legyen magával. Ez itt a hadsereg, ha nem vette volna észre, több figyelmet!
Ezek szerint csak felderítési hiba volt, nem pedig ellenséges hírmanipuláció. Csak egy nevetséges félreértés, katonáknak szégyenteljes, de nem okozott több kárt a kellemetlenségnél. ez volt a jobb lehetőség.
- Nem hallottam nefilimekről, bár nem is kérdeztem. Van egy elveszett osztagunk, az itteniek velük vannak elfoglalva.
Felvontam a szemöldököm, az utóbbi öt percben sokadjára, aztán megvakargattam az orrnyergemet. Kétség kívül jó helyen voltunk, Zarakhiel bíra és Vandeminek ezredes hírei egybehangzóan arról szóltak, hogy szakaszok tűntek el a mélységi híveinek munkája nyomán. Ha nem is ők tették, de a nefilimek hihették ezt és közel kellett lenniük.
Liwet, a Manakelnél valamivel fiatalabb és termetre is kisebb nefilim előre lépett.
- Mi vezérünket, Zarakhiel bírát képviseljük. A Fővárosból érkeztünk, hogy egy szektát kutassunk fel, akik a háborút kihasználva gyűjtenek az el...elcsi...elcsig...szóval a szegény emberek közül, akik elvesztették otthonukat. A nevem Liwet, a két társam pedig Manakel és Sealiah. Ismerik már egymást, igaz?
- Úgy tájékoztattak nem ők az első nefilimek, akik a szekta után kutatnak, Zarakhiel tanítványai már a nyomukba eredtek. Ha az itt eltűnt szakaszért is ők felelősek könnyen megeshet, hogy itt jártak. Biztosan nem hallott róluk, nővér? - siettem az apáca segítségére, mielőtt a sokfelé beszélő nefilimek végképp összezavarták volna. Szerencsére Gloria nővér okos volt, így nem hagyta szétcsúszni a fejében kialakult képet.
- Biztos, nővér. De mivel ön is velük tartott gyanítom a Szentatya áldását adta a nyomozásra. Csak mondják ezt, és senki sem fogja önöket akadályozni, a városiak sem titokzatoskodnak. Az eltűnt szakaszról azt állítják, hogy parancsot kapta, hogy álljanak odébb, de erről minket nem értesítettek. Furcsa ügy, de inkább azt gyanítom, hogy a déleik hamisították meg a parancsot. - vont végül vállat.
[color=goldenrod]- Miért hamisították meg? - kérdezte kis hallgatás után Andromeda kisasszony. Noha amennyi időm maradt a saját parancsaim mellett, mindet a tanítására fordítottam, de a stratégia és hadviselés nem olyan témák voltak, amelyek általában előkerültek.
- Ki tudja. Talán könnyű célpontot akartak, egy várost védők nélkül. De ha a seregeinket összezavarják, az szintén helyzeti előny számukra. Ennél többet sajnos én sem értek a dologhoz. - felelte Gloria nővér. A kis csapat ezután rendezettnek tekintette a kérdést, a nefilimek pedig határozottan indultak meg a város felé. Ilyen közelségből már látszott a hevenyészett fal, amely valamennyi védelmet nyújtott a helyieknek a csata sűrűjében, beleértve a fel-le masírozó vagy a falak árnyékában pihenő északi királyhű katonákat is. Egy-egy villanásnyi időre inkvizítorok jellegzetes láncait is sikerült megpillantanom, de mint szokásuk volt, nagy fontoskodva már tovább is siettek. Gloria nővér egy volt fogadó épületéhez vezetett minket, amelyet megtöltöttek a sebesültek és azokat ápoló gyógyítók, vezetőjük, egy élete második harmadában járó, barnából őszbe hajló hajú apáca pedig azonnal szóba elegyedett a három prófétával.
- Tehát a maguk társai követték a mélységi ivadékokat? - nézett rájuk szigorúan.
Liwet hangja koránt sem volt olyan magabiztos, mint Manakelé korábban.
- Pár napja akadtak a nyomukra.
Andromeda kisasszony szokásos szoborszerű ábrázata szóra nyílt a mélységiek említésére.
- Milyenek voltak?
- Mik? - értetlenkedett a főnővér.
- A mélységi ivadékok.
[color=deepskyblue]- Egy darabot nem láttunk. Ez a város olyan, mintha szellemek laknák. - csóválta meg szomorúság és megkönnyebbülés furcsa elegyével a fejét, miközben kiterítette maga elé a nefilimek térképét és mellé simított egy jóval naprakészebb katonai térképet.
- Ha jól látom, a barátaitok most valahol Joanesburg közelében lehetnek, a tőle nem messze lévő Szőkepásztor erdő északnyugati csücskében...már ha maradt még a fákból valami. A Katedrális áldását adta a kis utatokra?
Mivel senki nem igyekezett válaszolni, megköszörültem a torkomat. Gloria nővér kérdését szerencsére magával ragadta a korábbi beszélgetés, ezúttal viszont nem kerülgethettem tovább a kérdést. Igyekeztem elhesegetni Vandeminek ezredes és Zarakhiel bíra vitájának visszhangjait és nyugodt hangon felelni.
- A Szentszék nem tagadta meg a segítséget Zarakhiel bírától.
Ez volt a teljes igazság. Azt,h ogy ez milyen parázs vita eredménye lett végül bölcsebbnek tartottam nem részletezni.
- Az utolsó jelentések szerint Joanesburgot elfoglalták a protestánsok. Pár napja. Az erdőből ugyan könnyű szemmel tartani a várost, de nem tudom, mi vár ott rátok. Mindenesetre segítünk titeket, ahogy tudunk. - fogta rövidre a főnővér, amire hálásan bólintottam. A legkevesebb, amire most szükségünk volt a belső bizalmatlanság. - A lovakat le tudjátok cserélni és a készleteiteket is feltölthetitek. Gloria, te ismered őket igaz?
- Megtartanám a lovamat, köszönöm. - biccentettem udvariasan. Nem voltam hajlandó Fecskén kívül más lóra ülni ellenséges területen. - Mi a legközelebbi északi létesítmény Joanesburghoz?
- Igen, nővér. - felelt feljebbvalója kérdésre Gloria nővér, aztán a nefilimekre fordult a tekintete. - A félangyalokat nem tisztelik délen is? Talán beengedik magukat a protestánsok, ha megtudják milyen ügyben járnak.
- Hát, ez majd ott kiderül. - vágta rá minden hezitálás nélkül Manakel, meglepően könnyed hangon. Túl könnyeden ahhoz képest milyen helyzetben voltunk.
- Rendben. Legyél te a kísérőjük. Pár embert tudunk nélkülözni, de ha túl sokan mentek, könnyebben észre fognak venni. Egy fél szakasz majd veletek tart. Így megfelel? - fordult a Kegyelmes Szent Brünhilda rend főnővére a három félangyal felé, akik szinte egyszerre bólintottak. Valamiért úgy éreztem, hogy az ő jelenlétükben az én szerepem csupán harmadlagos volt.
- Ahogy látom, mi vagyunk az utolsó előretolt utóvéd. Tőlünk délre már csak a front és a csatazaj fog várni.
Pompás. Igazi öröm lesz portyára menni négy nefilimmel, akik azt sem tudják a háború készétel vagy csizmafaggyú.
- A félangyalokat talán, de északi egyháziakat nem. - húztam el a számat Gloria nővér kérdésére. - Manakiel próféta, javasolnám, hogy legyünk óvatosak. Nem jó ötlet minden terv nélkül ellenséges területre lépni.
- Biztos nem kellek ide, Magdolna nővér? Nem szívesen hagynálak magadra... - Az apáca hangjában mintha több lett volna a nemakarás, mint a felettese iránti aggodalom, de ezúttal nem tudtam hibáztatni.
- Ne félts te minket. Eltűnt a század, akiket támogatnunk kéne. Hacsak nem jár erre egy sereg hullaidéző, boldogulni fogunk.
Manakel nagyon emberi mozdulattal megvakarta a tarkóját.
- Ez igaz... - ismerte el. - még kevesen is túl feltűnőek vagyunk. Kéne nekünk...
Az eddig csendben hallgató harmadik nefilim, egy Sealiah nevű nő hirtelen felragyogott és lelkesedéstől átitatott szemmel fordult felénk.
- Nekünk álruhák kellenek! Vannak váltóruháink, öltözzetek be ti is nefilimnek.
- Ne haragudjon, Sealiah kisasszony… - kezdtem óvatosan, igyekezve nem letörni a gyermeki ujjongástól áradozó nefilimet. - de Gloria nővér és én sok mindennek ki tudjuk adni magunkat, de a félangyal nincs ezek között. Amint megnézik az arcunkat ez a terv kútba fullad.
- Ahogy a keresztesnővér mondja. Bár talán ön, Kristin nővér még talán el tudná velük hitetni, de rólam ordít, hogy félig tünde vagyok.
A kissé csípős „rólam pedig, hogy vikingek leszármazotta” válaszomat azonnal lenyeltem, amint felfogtam az előbbi szavakat. Újra, tüzetesebben vizsgáltam meg a nőt, sok időt szentelve a fülének, épp csak akkor szakítva el a tekintetem, amikor felém pillantott. A tündéknek köztudottan hegyes, hosszúkás füle volt, mint Jozefnek a Katedrálisban. De Jozef sötét tünde volt, és a saját szememmel csak egyszer láttam lehúzott fejjel átvágni az udvarunkon. Egan Foley is sötét tünde volt, nekem pedig fogalmam sem volt hogyna nézhettek ki a tisztavérű erdei tündék. Azt,h ogy félvér gyerekeik hogyan mutatkoztak pedig elképzelni sem tudtam.
- Talán túl furcsa. - állapította meg hosszú gondolkodás után Andromeda kisasszony. - Ha kendő volna rajtatok, nem mernék megkérdőjelezni.
Ebben talán igaza volt, azonban az ötlet még így is legfeljebb bizonytalan volt. Sealiah próféta lebiggyedő ajkai ellenére a tervet sikeresen leszavaztuk, így egy fertályóra múlva három északi katonával kiegészülve már dél felé tartottunk. Gloria nővérnek nem volt lova és a lovaglótudása sem érte el a szükséges szintet így mögém ült fel a nyeregbe, így egészen jó tepót tudtunk diktálni. Alig néhány óra volt elérni a Nordenflusst, azon túl pedig a Szőkepásztor erdőt, amely a főnővér szerint eltakarta tőlünk Joanesburgot. Az erdő mellett haladtunk, a sűrű, noha feketévé égett fák biztonságos rejtekében, amikor a távolban színes pontként sejlett fel egy tábor maradványa. Lefékeztem fecskét, és kissé megemelkedve vizsgáltam a sátrak és tábortűz aprónk tűnő alakját, a gazdáik után kutatva. Az erdő fái közül egy kardos alak botladozott elő, bármiféle felségjelzés nélkül.
[color=orangered]- Gloria nővér, Andromeda kiasszony, számíthatok a távolsági támogatásra? - kérdeztem halkan a két nőtől.
- Természetesen Kristin nővér, mi a terv?
A nefilim nem felelt szóban, csak felém fordulva bólintott, így kivontam a kardomat. A fák közül többen, onnan nézve öten csatlakoztak az elsőhöz, a velünk jött három katona pedig leszálltak a lovaikról és puskát vettek kézbe. A féltucat, zsoldosnak kinéző alak felénk kezdett közeledni, így elharapva egy káromkodást megsarkantyúztam a lovamat.
- Így már tárgytalan. Szálljanak vissza, ha élni akarnak. - kiáltottam a velünk jött katonáknak, miközben Fecske határozottan megugrott. - Kapaszkodjon, nővér, és ha bárhogyan közbe tud avatkozni ne habozzon.
Nem akartam feltétlenül legázolni őket, mivel nem láttam rajtuk semmiféle felségjelzést. Lehettek szabad zsoldosok, lehettek déliek, de lehettek a mélységit szolgáló szabadcsapat is. A célom csak az volt, hogy a roham megfélemlítő erejét kihasználva kicsikarjak belőlük egy egyértelmű kinyilvánítást a hovatartozásukat illetően. Lovam patái vadul tépték a kiszáradt és felégetett erdő hamuját, mellettünk pedig Andromeda kisasszony holdfénynek tűnő farkasa vágtatott.
A választ megkaptam: bárkik voltak is ezek nem északhoz húztak, és nem értettek a csatákhoz. Gyalog rontottak felénk, ahelyett, hogy a fák között kényszerítettek volna minket közelharcra. Az elsőnek elém kerülőt Fecske mellső térde kapta oldalba, amitől a férfi féltucat lépésnyit repülve vágódott el a földön, hatalmasat nyekkenve. Mielőtt kardommal lesújthattam volna a következőre észrevettem a felénk vágtató lovast, aki szinte lassítás nélkül vetette le magát a nyeregből. Félangyal ruhákat viselt és fehér volt, akárcsak Andromeda kisasszony.
- Várjatok! - kiáltotta érces, erőteljes női hangon. - Ez csak egy félreértés.
A hangjára az ütközet pillanatnyi időre megdermedt, mindenki a félangyal felé fordult - de leginkább a három próféta.
- Nema? - kérdezte Manakel. - Csakhogy végre megvagy.
- Ismerik egymást? - kérdeztem, közben nem véve le a szemem a zsoldosokról.
- Valóban Nemalah, kicsodák ezek? - kérdezte az egyikük, miközben igyekezett felsegíteni azt, akit Fecske odébb taszított.
- Róluk beszéltem. - felelte neki a félangyal, aztán felénk fordult és megköszörülte a torkát. - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Nemalah Lévania Gananet bat Achiel. Én Zarakhiel bíra tanítványa vagyok. Találtatok segítőket, úgy látom.
Tehát megtaláltuk az egyiket azok közül, akiket kerestünk. A kérdés csak az maradt, miért itt.
- Nem volt kicsi túra, de sikerült. - biccentett Manakel, amire Nemalah arcán boldogság terült szét.
- Igen, hálás vagyok, hogy elmetetek a Fővárosig.
Mintha kovakő ért volna acélt, sistergés támadt a zsoldosok között.
- Kalorusburg? Te idehívtad az északi mocskokat? - ordította a nefilim felé az egyik, amire a minket kísérő három katona közül az egyik azonnal fegyvert szegezett.
Megrántottam a lovam nyergét, amitől az állat prüszkölve lépett egyet oldalra. Reméltem, hogy mindkét oldal vette az üzenetet - bírjatok magatokkal.
- Fékezd a nyelved, te zsoldos söpredék. Mit keres egy nefilim... - néztem hitetlenkedve Nemalah -ra - ... déliek között.
Tisztában voltam vele, hogy a félangyalok törzseinek egy része Esroniel nyomására melléjük állt, azonban biztos voltam benne, hogy Zarakhiel nem véletlenül a Katedrálist kereste fel.
- Nema...tudod, most éppen...háború van. Ez nem igazán volt egy jó ötlet. - próbálta finoman a tudtára adni a helyzetet Manakel, amire mind a zsoldosok, mint az északi katonák közelebb léptek egymáshoz.
- Jaj, ugyan már, mintha eddig nem lett volna háború. Korábban is csináltuk ezt. Gyorsan elmagyarázom a helyzetet, felvilágosítunk mindenkit, egyezséget kötünk.
Nemalah odafordult a katonák felé, majd újfent megköszörülte a torkát.
- Drága barátaim. Ilyen vészterhes időkben a legfontosabb nem elfeledni, mi is az igazi gonosz. Ezek a kultisták nem tisztelnek sem istent sem törvényt. Ha nem fogunk össze ellenük, mindannyian el fogunk bukni. Ezért mondom, hogy egyes...
És akkor, a félangyal békeszónoklatának kellős közepén mintha a szikra elérte volna a lőporos hordót. Az egyik zsoldos felől valami éles fény vágott a szemembe, aztán fájdalom mart a vállamba. Kissé előre görnyedtem, jobbára az ijedségtől, ugyanis a seb nem volt sem mély sem nagy. Mellettem fegyver dördült, az egyik zsoldos pedig hasához kapva felbukott, ezután pedig mint a felrobbanó lőszeres szaru az egész helyzet szétvetette magát. A zsoldosok ugrásokkal próbálták elérni az északiakat, de a félóriások puskái még kettőt a pokolra küldtek még azelőtt, hogy közel értek volna, a három nefilim pedig csak riadtan táncoltatta ki a lovát az útból.
- Mi csináltok! Állj!
- Nővér, önre bízhatom ezt? - szűrtem a fogaim között a sebemhez kapva, miközben az arcom elé emeltem a kardom és kereszt alakú markolatára csókot lehelve egy gyors imát mormoltam el. Az égnek emeltem a pengét, amit szinte azonnal körbeöleltek az Úr lángjai.
- Tűz angyala, Uriel... MEGÁLLJ! - kiáltottam el magam, remélve, hogy a hangom és a kard fénye elég lesz.
- Majd ha végeztünk. Most tudok egy jobbat.
Noha Gloria nővér imájának hatására a lángok még erősebben ragyogtak fel, Andromeda kisasszony mennyei fényköréből pedig vakító sugarak csaptak elő a csastát nem sikerült megállítani. Az északiak fegyverei és lovai porba taposták a megmaradt két zsoldost, végül csak mi és egy maréknyi elkerekedett szemű nefilim maradt ott.
- Ilyen egy háború?

Tertullius · 16 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Júl. 24, 2018 5:06 pm

Tertullius

Klerikus

Hozzászólások száma : 462
Join date : 2018. Feb. 11.
Tartózkodási hely : Kisbaranyaröcsögeburgi sikkasztókörút

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8
Tapasztalat:

(7500/9500)

A fogadóban gondoltam végig azt, amire a városi kutakodásom után jutottam. A plébánost meglátogatva meglepően segítőkésznek találtam – vagy legalábbis ezt játszotta. Azonban ahogyan a sereget érintő kérdésemre válaszolt, az nagyon feltűnően hazugság volt – főleg annak a fényében, hogy szinte szóról szóra ugyanezt mondta a kovács is, akit kikérdeztem: lehetetlen, hogy a pletyka ne módosítson rajta valamit ha ez az igazság, kivéve persze hogy egy összebeszélt hazugságról van szó. Az is érdekes, hogy a pap semmit nem mondott arról a bizonyos járványról, és nem emlegette Istencsapásaként azt. Mindketten hazudtak, ezt pedig magabiztosan állítom a társaimnak is.
A felderítőink meghaltak. Déliek lettek volna? Nem hiszem, elvileg már bőven nincsenek itt, egyszerű rablók pedig nem hiszem hogy elbírtak volna a katonáinkkal. Kísértet? Dehogy, démon esetleg, de annak is kevés esélyét láttam, hogy a várossal ezt tették volna, a fajtájukat pedig biztos nem védték volna hazugsággal az emberek. Nem baj, majd jól jön az inkvizítor a háznál, ha mégis kiderül hogy másfajúval, vagy valami pokoli döggel van dolgunk. Nem ellenkezem amikor felderítőnek választanak, de nem is jelentkezem magamtól a feladatra: legyen hát így – bár szívesen kifaggattam volna néhány városlakót alaposabb körülmények között is.
A felderítőkhöz csatlakozva kiderül, hogy korábbi társaink keletre indultak el, így teszünk mi is. Az országút mentén egy félig leégett erdőig jutunk, ahol a vezetőnk megállít minket, kiosztani a parancsokat.
- Fésüljük át a terepet. Váljunk szét és hagyjuk itt a lovakat. Egy óra múlva találkozunk. Van ellenvetés?
Nem szerencsés ötlet már az elején ellenszegülni a vezetőnek, de az ötlet amit most mondott egyszerűen túl kockázatos volt ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam – semmi kedvem nem volt gyalog visszasétálni a táborba, miután ellopják tőlünk a lovainkat.
- Ha szabad lesz megjegyeznem…nem veszélyes ennyi lovat csak úgy itt hagyni? Banditák is járhatnak erre.
- Ez igaz…- mormogott a vezetőnk - Vezessük magunk mellett őket akkor.
Remélem edzett, harci lovak voltak, különben néhány vadállat az erdőben, és bottal üthetjük a nyomukat...De ha már itt tartunk azzal se értettem egyet, hogy teljesen szétszéledjünk, de ennek nem adok hangot, helyette magam mellé hívok egyet a társaim közül.
- Gyere csak velem egy pillanatra... - mondom neki, és kezdek el én is besétálni az erdőbe.
A társam készségesen szól oda.
- Igen? – mondja, majd és elindul velem az erdő felé.
- Biztonságosabb, ha együtt megyünk, ráadásul az átvizsgált terület is alig kisebb, mintha külön csinálnánk ugyanazt. Remélem nincs ellenvetésed - mondom, ám közben nem állok meg, hanem ugyanúgy haladok előre, tehát ha akar is nehezen tudna mást mondani. Ám nem is volt szükség erre a trükkre.
- Maradéktalanul egyet értek. – Örülök, hogy nem ellenkezik a másik, és szalad azonnal a tiszthez, hogy ellenszegülök a parancsoknak. Megyünk, míg egyszer csak egy barlanghoz nem érünk a leégett és épen maradt fák sűrűjében. A barlangból halvány füst szűrődik ki, de ahhoz nem elég, hogy távolról látni lehessen. Banditák vagy az eltűnt katonák egy csoportja lehet az? Esetleg egy egyszerű remete?
- Menjünk be és nézzük meg mi ez. A lovakat valahol a barlang elején próbáljuk meg kikötni a lovakat, és lassan tovább haladva próbáljuk felderíteni a helyet. Fáklyát csak akkor nyújtsunk ha már nagyon muszáj. Rendben? - szólok társamnak, az pedig némán helyesel.
Talán meg kellene várnom a többieket, de az egy óra mínusz lenne, és lehet csak néhány bandita vert itt tábort...
A barlangba belépve sötétség fogad, leszámítva egy apró pislákoló fényt, ami innen nézve minden bizonnyal tűzrakás lehet. Szerencsére pont elég fényt nyújt ahhoz, hogy eltaláljunk a forrásához. A barlang maga jellegtelen, természetvájta képződmény lehet, talán annak idején egy patak tört itt a felszínre, amíg ki nem száradt Holtestek egész hadát találjuk azonban itt. A legtöbbjük emberi csont, de van egy-két még nem csontig lerothadt hulla is. Erős dögszag árad a barlang felétől. Nem rémülök meg a hulláktól, inkább kíváncsivá tesz, hogy hogyan kerültek ide. Vadállat? Éhség? Fosztogatók? Nem tudom, de reménység szerint kideríthetjük. A tűzhöz odaérve a tűz mellett egy férfit láttok. Hogy pontosan mifélét, azt nem tudom, mert hosszú, sötét köpenyt visel. Egy botra támaszkodva ült a tűznél és valamiféle ételt főz egy edényben, amit egy nyéllel lógat a lángok fölé. Mikor odaértek, kérdő tekintettel néz fel ránk. Ezzel egyértelművé teszi, hogy elvesztettük a meglepetés erejét.
- Üdv. - köszönök neki. Egyelőre úgy döntök, hogy eltitkolom kik vagyunk, s remélem társamnak is lesz ennyi esze (meg annyi is hogy ne ellenkezzen az álnév hallatán, ha egyáltalán tudja a valódit) - Henrik vagyok. Csatlakozhatunk?
Társam velem együtt mutatkozik be:
- Alfred. – nem tudom álnév e vagy sem, de annyira nem volt hülye, hogy az enyémnél ellenkezzen. Talán még hasznát is vehetem.
Az illető vagy nagyon nem értette a kérdésemet, vagy nagyon fekete humora van, mindenesetre arcán kaján vigyorral válaszol:
- Maguk is itt akarnak lenyugodni? - vonja fel szemöldökét, miközben a hullák felé mutat. Halovány mosollyal válaszolok a poénra – ha ugyan az volt.
- Ahhoz talán még kicsit korán van. Mi itt ez a sok hulla? - telepedek le érdeklődés közben jómagam is vele szemben, de elég messze ahhoz hogy a fazék tartalmát ne tudja egyszerűen rám borítani, ha esetleg még se venne olyan jó fordulatot a beszélgetés. „Alfred” ugyanígy tesz. A férfi közben végez a főzéssel, maga mellé teszi az ételt, ami valamiféle ragu lehet, legalábbis a szaga alapján. Kész felüdülés ebben a dögszagban. Végül válaszol:
- Ki tudja, már itt voltak az erdőben, amikor idejöttem. Maguk katonák? - néz hunyorítva a fegyvereinkre.
Felesleges lett volna tagadni a dolgot. Bólintok. Ha déli lenne, már felismerte volna hogy ellenség vagyunk a fegyvereink alapján, így annak se látom értelmét eltitkolni, hogy melyik frakcióhoz tartozunk.
- Igen. Északiak vagyunk, nem rég értünk Hohenbardba. És Ön? - kérdezek vissza.
A férfi kis ideig hallgat mielőtt felelne.
- Csak vándorlok. Jobbágy voltam, amíg a háború ide nem ért és fel nem perzselték a földemet. Azóta menekülök és próbálok eljutni innen. - mondta némi hezitálással.
Szóval jobbágy. Vajon hazudik? Szemeimmel a kezét kezdem el fürkészni, hogy észreveszem e rajta a görcsöket és a földművelés jellegzetes nyomait, de semmit nem találok.
- Hohenbardban nem járt?
- De igen, onnan jövök éppen. A testek egy része is onnan van. - magyarázta, miközben nekilátott az évesnek - Nem zavar, ha szem, ugye? - teszi hozzá utólag.
Lehet csak a paranoiám miatt, de elkezd bennem egy nagyon gusztustalan feltételezés felszínre törni az étellel kapcsolatban, ahogyan a hullákat emlegeti.
- Honnan tudja, hogy a helyiek? Csak nyugodtan, jó étvágyat. - biccentek felé azért.
A férfi nyel eget, majd idegesen rázza meg a fejét.
- Hát mert az az egyetlen város a közelben. És nemrég csata zajlott le, kellett lennie menekülteknek.
Idegesnek tűnik. Vajon tart tőlünk, vagy hazudik?
- Mit látott, mikor ott járt?
Előbb értetlenül néz az idegen, majd elvigyorodva kérdezi.
- Mi, maguk nem is tudják? Betört a városba egy rablóbanda, azok szedték szét a várost. Az északiak és a déliek éppen egymással viaskodtak, amikor megcsinálták. Ezzel a két szememmel láttam. - mutat a szemei felé - De miért, történt valami?
Rablóbanda? Erről valahogy nem meséltek a városlakók.
- Miből gondolja, hogy fosztogatók voltak? – kérdezek vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.
Nyel egy nagyot mielőtt válaszolna.
- Ó, egyszerű: mert nem válogattak az áldozatok közt...vagyis de...illetve nem is tudom, ha jól láttam csak katonáknak mentek neki.
Csak katonákat támadtak meg? Ezek biztos nem rablók voltak, hanem valami mások.
- És hogy hogy eljött? Ha leölték a katonákat akkor békében ottmaradhatott volna.
- Ne zargasson engem, oda megyek, ahova akarok. - morogja agresszívebben, mint eddig. Rossz pontra érintettem, vagy csak most telt be a pohár? - Erre ment az a csapat bandita. Meg akarom nézni magamnak őket. Hogy miért csinálták ezt. - vagy valamit nagyon titkol a férfi, vagy csak simán érdeklik őket. A banditák, akik tökéletes állapotban, kifosztatlanul hagytak ott egy várost. Ez több mint fura.
Úgy látszik azonban, hogy szép szóval nem fogunk többet kihúzni ebből. Vagy mégis? A Dice mihit használva kezdem el figyelni az öreget, hátha ajánlhatunk neki valamit, amiért többet mond. Egy darabig nem érzek semmit, aztán minden oldalról elkezdek bizseregni. Mi lehet ez? Körbenézve rájövök. A holttestek. Miért kellenek neki? Ugye nem az amire gondolok? Hányinger tör rám, de visszafogom magam.
- Finom az étel? - kérdezem, készenlétben arra, hogy ha menekülni próbálna utánaugorjak.
- Az. - vágja rá kurtán - A vitéz urak miért jöttek az erdőbe?- kérdezi.
- Felderítünk. - felelek legalább olyan röviden, mint ő tette. - Miből is készült? Valami jófajta vad? - kérdezem mosolyogva.
- Őz. - mondja hezitálás nélkül - Milyen irányba. Ha esetleg nem volna gond, utazhatnánk együtt. Tudják...nem szívesen barangolok itt egyedül.
Úgy döntötök ideje kockáztatok.
- Kössünk alkut. Mi hagyjuk, hogy nyugodtan egye itt az ember raguját, Ön pedig elmond mindent amit tud, és még az eddiginél is készségesebben válaszol a kérdéseinkre. Remélem nem szükséges a további opcióiról tájékoztatnom. - nézek sokatmondóan a fegyvereinkre.
Az illető pislogott kettőt. Aztán értetlenül nézett vissza.
- Ember? Mi van? Ezt most nem értem...
Úgy tűnik tévedtem. Ettől függetlenül erről neki nem kell tudnia.
- Mit akar a holttestektől?
A férfi tekintete ekkor megváltozott. Sötét lett, mély és magabiztos. Végre sikerült megtörni – még ha ezzel óriási önbizalomlöket is járt neki. Ki lehet ez az alak? Széles vigyorral hajol előre.
- Hát nem megenni...az tegnap elég volt. - mondja, miközben még mindig nem mutatja annak jelét, hogy támadni akarna. - Egyelőre csak el akarok jutni ahhoz a bizonyos csapat...ja, banditához, már ha lehet őket annak nevezni. - szokatlanul őszintének tűnik, most, hogy lelepleztem a…titkát.
- Csapatot említett banditák helyett. Miért? Mit akar tőlük?
- Én semmit. - vonja meg a vállát, még mindig fagyos mosollyal az arcán. - Ők akartak tőlem. Be akartak engem sorozni egy...hogy is hívták..."földre szállt angyal" seregébe. El tudja ezt hinni, fergeteges.
Földre szállt angyal? Ha ez valami Abaddón szintű lenne, már tudnánk róla. Egy bukott angyal lenne? Egy mélységi? Rá kell jönnünk, de egyelőre örülök annak az információnak is, amit most megszereztem.
- Tudja pontosan merre mentek?
- Természetesen. Ez az országút kétfelé ágazik az erdőben. Ők a folyó felé mentek, egészen Joanesburg felé. Nagyon más nincs arra azon az átkelőhelyen kívül. Ugye milyen érdekes? - hajol előre nem túl bizakodó szemekkel.
Joanesburg. Még egy város. Ott is lemészárolnák az összes katonát, vagy ezúttal mást akarnak?
- Mi a céljuk?
- Hát az alapján amit csináltak, semmi kecsegtető. - mondja nem túl bizalomgerjesztően - Egyébként én is arrafelé indultam éppen el. Még mindig hajlok afelé, hogy együtt utazzunk. Veszélyes a vidék mostanság.
- Biztos szüksége van védelemre, ha be akarták sorozni magát? - mosolygok rá, majd erőltetem a kérdést. - És mi is egészen pontosan az a nem túl kecsegtető dolog?
A férfi ekkor elkomorodott. Hideg szemekkel és rezzenéstelen arccal válaszol miközben feláll.
- Nekem nem parancsol senki. Se a sereg, se a király, se egy angyal, se a csicskásai. Nos, mit mondanak? - úgy tűnik megvan mivel tudom felhúzni ha szükség van rá.
- Miért, ki maga? - kérdezem, miközben jómagam is felállok, és ha a társam leült, akkor őt is erre intem .
- Hívjatok csak nyugodtan Humnak...na persze csak ha ti is ragaszkodtok a neveitekhez. - vigyor ránk és elindul kifelé. Rájött a hazugságunkra. Kíváncsi vagyok milyen képességeknek lehet a birtokában, hogy átlátott rajtunk. Ennek ellenére nem tűnik úgy, mint akit ez zavar, sőt, tlaán attól sem lenne dühös, ha visszautasítanánk az ajánlatát – ennek ellenére újra elismétli. - Ha jöttök talán még mesélek egy-két dolgot.
Gyorsan végig gondolom a dolgot. Van még idő a találkáig, és kitudja miket tudhatunk még meg ettől a fickótól. Útközben egyszerűen meggondoljuk majd magunkat.
- Egy darabig Önnel tartunk. - nyugtázom, és óvatosan elindulok utána, ő azonban gyorsabb nálunk, és kimegy. Remélem nem tervez semmit ellenünk. Ekkor szólít meg a társam.
- Ez lenyűgöző volt, Johannes...pedig biztosra vettem, hogy semmit sem szedünk ki belőle. Hogy csinálja? – néz rám kérdően, ledöbbent tekintettel.
- Óvatosan a nevekkel, bár úgy tűnik már úgyis mindegy. Tapasztalat. - mosolygok rá önkéntelenül. Nemhiába, a dicséret mindig jólesik.
- Bocsánat… - mondja a szája elé kapva kezét, majd mindketten továbbhaladunk a kijárat felé.[/color]

Amelia Tewelon · 17 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Júl. 26, 2018 6:58 pm

Amelia Tewelon

Déli Katona

Hozzászólások száma : 276
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 6.
Tapasztalat:

(5000/6250)

A terem elég nagy, hogy egy népesebb csapat is összegyülekezzen benne, de egyelőre úgy látszik én vagyok a leggyorsabb, aki lecsapott a feladatra. Nem örülnék neki, ha sok lenne a konkurencia, ezért a lelkésztanoncot nyaggatom, aki egy asztal mögött tesz-vesz, hogy mondjon már valamit, de elég szűkszavú, legtöbbet csak mosolyog és hárít, hogy majd később, majd jön valaki, aki eligazít.
Aztán ismerős alak bukkan fel az oszlopos bejáratnál. Örülök, hogy Cyne is ezt az oldalt választotta, őt legalább ismerem, hogy milyen jól tudok vele együtt dolgozni.
- Üdv! Csak nem te is ezt az utat választottad? - lépek felé vigyorogva.
- Vagy ez az út választott engem? – kérdez vissza mosolyogva, de aztán mégis válaszol. - Nah, ezt az utat választottam. Csodálkozom, hogy Te is...volt ott még bőven feladat kiírás. Egy egyszerű kis karaván kísérgetés, vagy mi, gondoltam jobban feküdne neked. De örülök, hogy itt vagy velünk, Amy...Eva...maradjunk Amy-nél. Mi jóság van veled manapság?
Megveregetem a kis sárkánygyík kobakját, ahogy szagmintát vesz rólam.
- Szia Draci! Még nem hagytad el a vén iszákost? – aztán a gazdira nézve csak megrántom a vállam, mert tudom, hogy csak ugrat. - Mióta keresem a könnyebbik utat? Nekem kell a veszélyérzet.
- Áh, nem merne engem elhagyni...túlságosan hozzám nőtt ez a kis mocsok...-vigyorodik el Cyne, amivel kivívja a kis lény nyelvöltését. Bírom, hogy milyen kis értelmes.
- És akkor csapjunk is a lovak, meg az emberek közé...vagy jön még valaki más is? Én simán el lennék veled is akár édes kettesben....a Rottymentál barlangban is inkább csak veled tudtam összedolgozni.
- Igaz, bár a Rottmantel labor kicsit megfeküdte a gyomrom. - bólintok jelezve, hogy nem könnyű felejteni. - Nem mondanak semmit, csak, hogy majd jön valaki.
Látom belépni a furcsa párost. Egy vámpírlányt és egy sötét elf férfit, akik sutyorognak egy darabig, aztán csak oda jönnek, a férfi szólal meg először.
- Üdvözlöm ismét, Crispin, önt is, hölgyem. Meglep, hogy itt látom. – bólint. - Szép napot, küldetéstársak.
- Üdv nektek is! - nézem meg őket jobban, aztán kicsit kérdőn pillantok alkalmi társamra. - Látom ti ismeritek egymást. Ti is a küldetés miatt jöttetek? Úgy látom elég népes kis csapat lesz. Remélem a jutalom nem arányosan csökken, mert akkor lassan nem éri meg majd.
- Igen, amiatt. De azt ne kérdezzétek, miért, hirtelen ránk tört a halálvágy...- mosolyodik el a vámpírlány.
- Inkább úgy fogalmaznék: cselekvésvágy - pontosít sötét elf társa diplomatikusan.
- Na igen. Minél kevesebb rossz a világban, annál jobb.
- Örülök, hogy itt vagy Amy...- zárja be az előbbi beszélgetésünket Cyne, aztán a frissen csatlakozókhoz fordul ő is. - és üdvözletem a párosnak is!
Az izgatott Draco-ra nézve folytatja.
- Legalább hamar kiderülne Mina, hogy megtűr-e Draci, avagy sem. Bár megtámadni nem merne, mert a csizmám orra mélyen elmerülne abban a fehér kis sejhajában és nem örülne nagyon annak, hogy kianálizálom…
- Először is: aggodalomra semmi ok, nem olyan páros – pirul el láthatóan a lány, akit ezek szerint Mina-nak hívnak. - Egyébként Crispin, mirét gondolja, hogy ne tűrne meg ez a... Óó, hogy te lennél az a híres! – ömlik el arcán valami boldogságféle. - Meg lehet simogatni vagy nagyon-nagyon vadállat ahhoz?
A lelkésztanonchoz is van szava Cyne-nek:
- Szerintem akár kezdhetjük is, nem? Ha jön valaki még később, utólag elmondjuk neki, amit tudnia érdemes.
- Egyébként kezdhetünk, hogyne, persze. Mi a dolgunk? – teszi fel a kérdést Mina.
Feltűnik, hogy a vámpírlány kissé tovább tartotta a szemét Cyne-n, mint általában az emberek, de ez csak úgy átfutott rajtam, semmi közöm hozzá. És az sem véletlen, ahogy gyorsan kijavítja a sötét elfet, hogy a páros az nem páros.
A társa higgadtan kezeli a helyzetet, úgy látom ő a megfontoltabb.
Kíváncsian nézem,hogy vajon a sárkányka mit tesz majd, vajon a vámpírt is a szívébe fogadja, mint engem?
- Halálvágy, cselekvésvágy...teljesen mindegy. Hogy kijavítsuk a látszólagos ellentétet: erőt vett rajtatok a cselekvésvágy, hogy valakinek a halálvágyát elő segítsétek. – jegyzi meg bérgyilkos haverom lazán. -Yepp, ő az a híresen hírhedt nőhajhász...de nyugi, mint mondtam, nem merne rád támadni.
A sárkányka végül némi bizonytalan szimatolás után, hagyja, hogy a lány megsimogassa, aki ettől teljesen oda less.
- Te jó ég. Hát még ha előszedném a zsákomban lapuló kis menyétet, mennyire lelkes lenne... – mintha megmoccanna valami a zsákjában, ezek szerint nagy állatbarát.. - Ne félj, Lux, nem hagyom, hogy eledel legyen belőled!
Kicsit irigy vagyok, hogy Dracon mást is közel enged magához, de hát ez van.
Kisvártatva még egy ember érkezik meg a terembe, aki magára vonja a figyelmemet. Az illető láthatóan egy harcos, kardforgató, vagy legalábbis olyasféle, de nem tűnik zsoldosnak. A Királyi Szövetség egyenruháját viseli. Egyébként tipikus déli embernek tűnik. Olyan 175 magas, barna hajú és szemű férfi rövid, ámde dús bajusszal. Páncélja felett egy mellényt visel, melyen a királyság címere látható.
- Az eltűnt személy ügyét jöttek elvállalni, igaz? – biccent felénk - A nevem Albert Baumenschluss, szintén az eltűnt bitang után kutatok. Korábban együtt dolgoztam Henrikkel, mielőtt felszívódott volna.
- Ev...Amelia vagyok – válaszolok a bemutatkozásra és döntök úgy, hogy most már maradhatok az eredeti névhasználatnál, egyszerűbb így. - és igen a megbízás miatt vagyok, vagyunk itt és úgy látszik vonzó egy küldetés. - sóhajtok. - Akkor ismeri a fickót, van ötlete miért tűnhetett e, talán vaj van a fején?
- Üdvözlet, déli elvtárs – köszön megint elsőként utánam a sötét elf.
- Mi sajnos idegenek vagyunk e téren. Láttuk a hirdetést és úgy gondoltuk, szerencsét próbálunk. – biccent a vámpírlány is a férfi felé.
A katona végighallgat minket, majd felel.
- Henrik annak idején a társam volt. Egy csapatban szolgáltunk egészen a háború eleje óta. Az utolsó megbizatásunkkor sikerült nagyon fontos információkat szereznünk egy bukott angyalról és annak követőiről. De Henrik nem sokkal utána eltűnt, miután több tagunkat is harcképtelenné tette...elnézést, már így is túl sokat fecsegtem. A parancsnokom majd felvilágosít mindenkit. Már biztos elkérte az engedélyt a vezérkartól az információk kiadására.
Miközben Cyne valamit morog az orra alatt, mintha csak valami varázsszó lenne, megjelenik egy másik alak. Ő is ember, noha valamivel alacsonyabb, vézna alkatú, varázslóféle férfi lehet, szemüvegben és kicsivel hosszabb, szőke hajjal. Oldalán egy könyv lóg, illetve pár papír, amit az egyik kezében fog.
- Got mit uns, barátaim! Mamfred von Allenburg, szolgálatotokra. Az Azúr Sas csapat tagja és persze kordinátora. Ha jól sejtem, már annyi kérdésük van, hogy alig tudják észben tartani.
Ahogy Albert válaszol a kérdésemre és kezd érthető lenni, hogy mi ez a nagy felhajtás egy dezertőr felkutatása érdekében, ráadásul a saját társaira támadt, ez igen szokatlan egy régóta együtt dolgozó egység tagjától, akiket pont az összetartás miatt raknak össze a kiképzés után. De mielőtt még konkrétabb kérdéseket is feltehetnék, megjelenik az akiről minden bizonnyal beszélt, a parancsnoka.
- Mi lehetünk a......- kis sárkányra siklik a pillantásom. - Fehér Szárny csapat? Mit gondoltok? - nézek a többiekre is. - Egyébként tényleg vannak kérdések. Például elképzelhető, hogy Henrik áruló lett?
- Ez nagyon jó... madarak leszünk? – kuncog fel a vampir lány. - Akkor sajnos sötétítenem kell, ugyanis van egy fekete hollóm, de csak akkor hívnám elő, ha mindenképp szükség van rá. A végén még baja esik.
- Persze egy menyétet nem féltesz...- szúrja közbe a társa.
A csapat név legalább Mina-nál sikert arat, ami már legalább egy szavazat. És az, hogy vannak előhívható állatai.....jó tudni.
- Nem, Amy, teljességgel kizárt, hogy áruló lett volna. Csak úgy puszta bajtársi mókából támadt a többiekre és lépett le a fontos infókkal...- hallom magam mellett társam feszültnek tűnő hangját.
- Bocsi... - teszi hozzá szinte azonnal, de már elkésik, mert Dracon a labára sóz a farkával, helyettem is megfenyítve.
- Különben arra gondoltam, hogy valaki belemászott a fejébe. - vetem oda a nagyon okosnak.
- Nehogy már te játszad itt az etika tanárt te rohadék...- szisszen fel Cyne, de aztán visszatér a munkához. - Ha le tudná írni nekünk Albert kinézetét, az sokat lendítene az ügyön és azt, hogy hol történt az elválás és milyen irányba haladhatott tovább? Említve voltak a Mélyseggiek...ez tovább növeli a kockázatokat. Van tudomásunk kultista aktivitásról a front bármelyik oldalán? Ha képes volt több társát is harcképtelenné tenni, akkor igen csak jó harcosnak kellett hogy legyen. Milyen fegyvereket részesít előnyben? Hmm...hogy ha fontos információk vannak nála, azt minél előbb le akarja passzolni, vagy a saját érdekei szerint felhasználni, ha ilyen ambíciói vannak. De én inkább arra tippelnék, hogy már is vannak társai - északiak vagy kultisták.
- Hogy hívják a mélységit? És... nincs a kultisták között véletlen egy Jonathan...? – csatlakozik Mina is.
Rengeteg kérdést kap hirtelen Manfréd, de egyiket sem mondanám mellékesnek, sőt....
Cyne szereti átnevezgetni az embereket és ez alól a bukott angyalok sem kivételek, ahogy hallom.
Manfred bólogatva mosolyodik el.
- Pontosan. Most, hogy a katonáink nagy része a frontvonalon harcol, itt könnyebben tudnak a felébredt mélységiek maguknak teret hódítani. Képzeljék milyen volna, ha a démonok királysága nem lenne a szövetségesünk? - teszi hozzá az állát vakargatva.
Aztán előveszi az egyik papírját, és arról lesi le az információkat.
- A bukott nevét nem ismerjük. Ellenben a szektájának a tagjai a vidéken tevékenykedtek, sorozatosan utazókat fosztottak ki és elfogott embereket állítottak a sajátjaik közé. Gyakori dolog, általában mindig így csinálják. - olvassa tovább - Amikor is lecsaptunk rájuk, találtunk egy üzenetet. Egy üzenetet egy másik szektától, messze tőlük. Hallották, milyen rémhírek jönnek a frontról?
A Mélységiek nem tréfadolog és, ha még a szektáik is megerősödtek, akkor nem árt észnél lenni.
- Mire gondol? Esetleg a banditákra, akik jótékonykodnak? - kérdezem bizonytalanul, mert elég sok rémhír érkezik a frontról.
- Na igen, úgy látszik, hogy a Mélységiek keveredtek egy kicsit a keselyűkkel is. Csak úgy lakmároznak a háború tetemein. – hangzik Cyne komor hangja. - Tehát a létszámuk egyre csak nő. Még az előtt kéne megállítani őket, mielőtt túlságosan is nagy erőre tennének szert. Amennyiben Északkal kakaskodnának csak, megvonnám a vállamat, intézze el a dolgot Sixtus, meg a nagy rakatnyi Ordo és a csőrikék...de így már más a tészta. Nem, nem hallottam a rémhíreket. Mik azok?
Látszik, hogy az amit én felvetettem szöget ütött a fejébe.
- Hogy ha maguk mögé állítják az egyszerű népeket, akik élelemmel és szállással látják el őket, és a megmentőikként tekintenek rájuk, abból még további bonyodalmak lehetnek. Eddig a Mélységi kultisták egyedül tevékenykedtek, mindenféle támogatás nélkül. De hogy ha ezen Bukott kultusza túlságosan is erősre növi ki magát, a többiek is csatlakozni fognak, hisz egyikük sem akarná, hogy a konkurencia erőre kapjon. Elég lesz egy ilyen döggel számolni, nem kéne még több.
- Ne haragudjanak, de tudja valaki, mi is a mélységik és kultistáik célja pontosan? Gondolom, ha valaha angyalok voltak, többre is vágynak, mint pusztán anyagi javakt eltulajdonítani csak úgy arra sétáló utazóktól...- néz egyikünkről a másikra a vámpírlány kicsit értetlenül.
- Igen, ha ezzel akarnak híveket szerezni a háború sújtotta falvakban, akkor igen csak előnyben lesznek. - bólintok Cyne felvetésére, mert erre gondoltam én is. - És sosem gondolkodtam azon mit akarnak, mert nem igen jut el odáig az ember, hogy megkérdezze tőlük általában. - vágok egy grimaszt a vámpírlány kérdésére.
- Hogy mit akarnak? Egyesek világuralmat, mások csak szimplán szórakozni. Soha se tudod náluk megmondani...de most ez az Omega inkább csak erőt gyűjt és követőket, a tényleges célja nem áll meg a fosztogatásnál. – teszi hozzá Cyne is.
Ekkor Albert szólal meg.
- Ne aggódjatok, a földdel tettük egyenlővé a kis barlangjukat. Mi vagyunk a legjobbak. - hangzik nem kis öndicsérettel - Egy-kettő talán él, de azok alig fognak galibát okozni.
Albert beszólása elég nagyképűen hangzik, de aki már harcolt kultistákkal az azért tudja, hogy ez nem lehetett egyszerű.
Manfred közben elővette a harmadik papírját.
- Valóban, létezik egy bukott angyal, aki így, a fronton csatározva szerez magának új híveket. Az ő nevét tudjuk, mert a katonái nem voltak restek elárulni mindenkinek: Medkokh, vagy ahogy a sajátjai hívják, Omega. A levél amit a másik szektának küldött, titkosírással készült, még azelőtt tűnt el vele Henrik, hogy megfejthettük volna. Így valószínű...nos...hogy elárult minket. - teszi hozzá a végét ugyancsak lelombozva.
Sejtésem szerint egy ilyen összetartó csapatban csak még nagyobb érvágás, hogy valaki elfordul tőlük.
- Tehát áruló Henrik és az elmondottak alapján nem a kultistáknak dolgozik, hanem minden bizonnyal az északiaknak. Hát ez egy fokkal jobb.
Ekkor kopognak az ajtón, és a lelkésztanonc lép be rajta.
- Elnézést, érkezett még két jelentkező.
- Áh, már vártam őket. - aztán tágra nyílik az ajtó, hangos, csattanó léptek zaja szűrődik be, ahogy befordulnak.
A két jövevény egy nemes lehetett és az udvarhölgye. Ezt azonnal meg lehet mondani a ruházatukból. A nemeskisasszony elegáns mintákkal díszített, fekete szoknyát visel, egy vörös és sárka felsőrésszel, melynek ujja a felkarja közepéig ér. Szőke haja szinte világít a hófehér bőre mellett, hajkoronáját a háta mögé vetvei, s hogy az ne legyen útban, egy hímzett masnival van össze kötve. Az arcának jobb felét egy félbevágott , fekete, apró ékkövekkel díszített báli maszk takarja el, az orszárnyától egészen a homlokáig. A ruhája felett páncél fedi a törzsén, a lábszárán, a karján. A páncélokon itt-ott apró bemélyedések és tüskék vannak elhelyezve. Ahogy éles mosollyal megvillantja a szemfogait, már jól látni, hogy vámpír.
A másik, az udvarhölgy egy fakó, már-már őszen fénylő hajó lányka, jóval dísztelenebb, szürkéskék ruhában. A haja egy részét két kicsi copfban fogja össze és hordja az arca mellett, a többi részét hátul egy fejpánttal tartja egy helyben. Kék szemével élesen hunyorít egyet, ahogy szemügyre veszi a társaságot. A hátán két nyílpuska fekszik, valamint az oldalán egy válltáska. Páncélt ő nem visel a szürkéskék ruhája felett.
- Remélem nem zavartunk meg semmit. - vigyorog végig rajtunk a vámpír. Úgy nézett ránk, mint éhes farkas a prédájára, ahogy fenyegetően felénk pislog egyet.
A másik nő csak simán meghajol, ezzel üdvözölve mindenkit.
Mikor bejelentették, hogy még ketten érkeztek, már épp kezdenék kiakadni, hiszen már így is elegen voltunk, de mikor meglátom a két jövevényt, elakad a lélegzetem és láthatóan kiül az arcomra, hogy nem hiszek a szememnek.
- Ez, hogy.......Láttalak .....ezt nem élhetted túl! - nyögöm ki és az a mosoly.......kiráz a hideg. - Nem dolgozhatunk vele együtt, megbízhatatlan. - rázom a fejem egyre.
- Túlélni? Mit kellett túlélni? – kerekedik el Mina szeme. - Feltételezem, Amy és a hölgy már ismerik egymást...- veszi a lapot. - Miért ne bízhatnánk benne? Mi történt maguk között?
Manfred úgy látszik, nincs egy véleményen azonban velem.
- Ellenkezőleg, a létező legjobb ember a feladatra.
- Ember? - néz rá ingerülten a vámpír nő - Hogy én holmi... - vesz egy nagy levegőt láthatóan igyekezvén rendezni a gondolatait - Rég láttuk egymást, kis hangya. - fordul aztán felém. - Több kell egy kis ugrásnál, hogy engem átlökjenek a másvilágra.
A másik nő, az ősz hajú udvarhölgy, gyorsan előrelép.
- Kérem úrnőm, nyugodjon le.
A vámpír ekkor egy hirtelen mozdulattal kinyújtja a kezét és a tenyerét rám szegezi. Majd anélkül, hogy bármi történne, visszaejti maga mellé.
- Igazad van, Seraphina. - simított végig a haján - Nem érdemelnek ennyi figyelmet.
- Elnézést, hogy bejelentés nélkül érkeztünk. - lépett előre a szolgáló - Van szerencsém bemutatni önöknek Flant, a Mocsárvidékről. Jómagam pedig Seraphina Scattenschtahl vagyok, az úrnő udvarhölgye.
Figyelmen kívül hagyom Mina nyilvánvaló kíváncsiságát, mert le nem veszem a szemem a farkasként mosolygó Flandre-ról, aki egy percre sem tudja meghazudtolni a természetét és mindenki láthatja és hallhatja, hogy mennyire becsüli az embereket.
A kardom után kapok, amikor felém emeli a kezét és nem sok hiányzik, hogy elő is rántsam. Az udvarhölgy menti meg a helyzetet.
- Válogasd meg a szavaidat vérszívó! - morranok fel, de sikeresen visszafogom magam én is.
A sárkányka dühösen Flan-ra vicsorít, ha macska lenn biztosan felborzolná még a szőrt is a hátán.
- Nyugodj meg, Dracon...ez a kedves asszony nem fog senkinek sem ártani közülünk. Ugye? – nyugtatja a gazdája is.
Annyira meg hatódom a kis sárkányka védelmétől, hogy még a dühöm egy része is elpárolog és elkezdem használni az agyamat is.
- Igaz! - bólintok kelletlenül Cyne-nek, miközben Draco kap egy meleg mosolyt.
Manfred gyorsan át is veszi a szót.
- Kitűnő. Biztosíthatok mindenkit, hogy megbízható embertől kaptam a tanácsot. - lépett előre és hajolt meg üdvözlésképp, akár egy úrias nemes - Maga Brünhild von Scattenschtahl képviseletében érkeztek, hogy segítsenek nekünk.
Fogalmam sincs, hogy miként történhetett a dolog, de azok után, ami a Scattenschtahl-oknál történt, egyáltalán nem akarom elhinni, amit Manfréd mondott.
- Brünhilda úrnőt ez itt elárulta, kétlem, hogy pont őt tenné meg küldöncének. Hazudik!
- Akkor neki is kezdenék, ha megengedik. – folytatja a parancsnok, nyilvánvalóan nem akarva, hogy megzavarja valami is, túl akarva lenni ezen a problémán.
Elővesz egy térképet, majd azon kezd el mutogatni.
- A titkosírás egy részét sikerült megfejtenünk. A mélyésgi szektálya egy helyszínt jelölt meg, egy térséget valahol Einburgtól keletre, a frontvonalon. Henrik nem sokkal ezután tűnt el, így valószínű, hogy oda ment. A feladatuk tehát odamenni, és likvidálni azt a hülyét. – teszi hozzá a végét elég gondterhelten.
Elővesz egy rajzot is. A rajz egy fekete hajú, komoly tekintetű, huszonéves fiatalembert ábrázol határozott vonalakkal és éles ábrázattal.
- Ő volna az. Fel fogják ismerni, ha meglátják.
Alig tudok arra figyelni, hogy mit mond az Azur Sas csapat parancsnoka, de azért a végét felfogom és a képet is sikerül megnéznem.
Mereven állok és remélem, a két utólag csatlakozottal nem kell együtt mennem, bár Seraphina-val semmi bajom nincs, de mégis csak a vámpírral érkezett.
Cyne azonban alaposan megnézi magának a térképet és a képet is.
- Találkozó pont lenne? Vagy egy különösen fontos hely a számukra. De ott megtaláljuk őket, vagy ha nem, akkor is információt tudunk szerezni. Tökéletes, nekem minden információ meg van, ami kell.
Viszont Mina nem lelkesedik a parancsnok szavaiért.
- Tessék?! Nem teljesen erre szerződtünk...
- Esélyt sem látnak arra, hogy diplomatikusabb módszerekkel térítsük vissza az oldalunkra Henriket? – támogatja meg a sötét elf férfi is azonnal.
Na persze, nem is páros a páros, mi?
Albert azonnal felel Minának.
- Már megtörtént. Amikor besoroztak minket. - feleli mogorván - Nincs az az isten, hogy én valaha is megbocsássak neki.
Manfred óvatosan, vígasztalóan megveregeti a vállát.
Nem értem miért lepődik meg a vámpír lány azon, hogy az árulót ki kell iktatni és miért kérdez ostobaságot a vele lévő sötét elf. Egy ilyen háborús helyzetben nem kockáztathat senki, így biztosra kell menni. Henrik sem adná meg magát, hiszen tudja mi várna rá.
- Amy, inkább jöjjön velünk, ahol szemmel tarthatjuk, ha valami komiszságra készülne, semmint hogy a hátunk mögött hagyjuk. Tartsd a barátaidat közel, de az ellenségeidet még közelebb, ahogy egy régi, szép mondás tartja. – lép mellém Cyne és én kénytelen vagyok igazat adni neki, bár rohadtul nem szívesen.
Csak az vigasztal, hogy a kis sárkány hamarabb ugrana a vérszipóka szemének, mint, hogy az gondolná.
- Üüüüügyes fiú. - hallom Cyne halk dicséretét és erre már nekem is muszáj felkunkorítani a szám.
- Na jó, Amy, lenne szíves beszámolni, vagy felvilágosítani minket, mi alapján gondolja, hogy... a kisasszony ne lenne megbízható? – kérdezi feszülten a másik sötét elf. - Nem lehetünk biztosan benne, kik az ellenségeink...
- Flandre Scattenschtahl a mocsárból - mondom gúnyosan. - Aki elárulta családját és annak vezetőjét, aki ellopta a feketeacélt saját népétől, hogy aztán családja másik tagjára kenje, csak, hogy a hatalomvágyát kielégítse. Gondolom az álarc azért kell, hogy gyávasága jutalmát takarja. Ti döntötök. - fordulok Manfrés felé. - de én nem bízom benne és nem is engedem a hátam mögé.
Érzem a zsigereimben, hogy valami nem stimmelt ezzel a vérszívóval.
Manfred azonban folytatja, mintha a kis közjáték meg sem történne.
- Mi sajnos nem tudunk veletek tartani. El kell végezzünk a munkánkat és levadászni a kultisták maradékát. A többi kérdésükre sajnos nem tudok választ adni. Még nekünk is nagyon kevés információ áll a rendekezésünkre. Ahogy hallotta, találkoztak már bukott angyal szolgájával, igaz? Remélem tudják, milyen hatalom birtokában lehetnek.
A parancsnok szavaira csak bólintok.
- Volt már dolgunk kultistákkal, legalábbis nekem és Cyne-nek.
A szemem közben állandóan a vámpíron van. Flanre szótlanul hallgat egy darabig. Aztán az arca elé emeli a tenyerét és elkezd gúnyosan kuncogni.
- Olyan mókás, amikor a lepke sólyomnak képzeli magát...kérem, tartózkodjanak ettől...sérti a fülemet a közemberek trágár szólása. - teszi hozzá a végét már szinte suttogva.
Nagyon furcsa volt. Mintha egyszerre akarna udvarias és durva lenni. Mintha egy elegáns bálon akarna szitkozódni. A hangja lágy, nőies, elegáns, mégis olyan...fenyegető.
- Nem ismerek senki ilyet. - komorodik el egy pillanatra a vámpírnő. - Az én nevem Flan. Csak Flan. Se több se kevesebb.
Seraphina ekkor ismét közbelép.
- Akkor, indulhatunk?
A kuncogásra csak egy sötét pillantást vetek a nőre, de nem válaszolok, mert talán nem állnék jót magamért. Szerintem egyébként is őrült a némber.
- Tőlem, mehetünk, de elárulod, hogy miként vagy te a család tagja? - kérdezem meg nyiltan Seraphina-tól.
- Mehetnénk, ha végre nem csak levegőnek néznénk minden szavunk – mondja Mina és szinte látom magam előtt, ahogy toppant hozzá a lábával. - Teljes bizonyossággal tudjuk, hogy Henrik áruló? Mert amíg nem, addig nem hiszem, hogy úgy indulhatnánk a dolognak, hogy el kell tenni láb alól. Az úgynevezett ellenség sem biztos, hogy az. Ki tudja, mi végből csatlakozott a kultistákhoz, ha megtette egyáltalán és nem kényszerítették mondjuk?
Mina kérdésére Albert egy idegeset hümmög, de nem válaszol neki. Mostanra talán már rájött a lány, hogy süket fülekre talál, ha ezt feszegeti.
Nem tudom miért védi a vámpír lány annyira Henrik-et, de úgy vagyok vele, hogy ezen majd ráérek akkor agyalni, ha megtaláltuk, azért nem gondolom, hogy az olyan egyszerű lesz és egyelőre Flan felbukkanása jobban foglalkoztat. Már az is furcsa, hogy Brünhilda értesült erről az egész titkos dologról és még segítséget is küld, de hát a déli parancsnokok sem most kezdték a pályájukat, csak tudják miért engedték üket ide.
- Majd kiderül, hogyha megtaláljuk. - vonom meg a vállam Mina kérdésére.
Flan válasza meg elég nevetséges az előadott kis közjátéka után, hogy most letagadná, hogy honna ismerem. Ezt a többiek is láthatják.
- Na persze! Én meg a tünde királylány vagyok. – mondom gúnyosan.

Egy szekéren indulunk útnak a frontvonal felé. Földöntúli élmény látni, ahogy a táj egyre inkább elnéptelenedik, mígnem már friss, pár napos csaták nyomait látni az út mentén. Mindenütt csak leégett rétek, erdők, itt-ott felbukkanó dögszag, na meg persze éjszakánként a farkasok vonyítása.
Szívesebben mennék lovon, de valamiért a vezetés a szekeret részesítette előnyben. Mivel Seraphina a családi kapcsolatát firtató kérdésemre a Céhnél nem válaszolt, később már nem erőltettem.
A front egyre közeledik, így a inkább a környezetemre fordítom a figyelmem.
Mindenki nagyon csendes, de azt hiszem van mindenkinek min elgondolkoznia, főleg nekem, hogy most hogyan álljak a dolgokhoz.
Az út meglepően nyugalmasan telik. Seraphina pedig, ahogy kiérünk a városból mégis úgy dönt elmeséli a történetét.
- Az eredeti nevem Seraphina Karchle. A néhai férjem, Aladrik von Scattenschtahl vérfelesége voltam. Ő mentett ki a halál torkából. Én és az úrnőm ha vér szerint nem is, de rokonok vagyunk. Én voltam a második feleség. És most özvegyként is támogatom őt.
Amikok Seraphina beszélni kezd, meglepődök, hiszen azt gondoltam valamiért titokban akarja tartani.
- Mi az a vérfeleség? - kérdezek rá, mert soha nem hallottam még. - És ezek szerint Flandre Aladrik első felesége volt? - lepődök meg, mert valahogy nem tudtam a vérszívóra szerető hitvesként gondolni.
- Részvétem. Jó, hogyha valaki olyan tetteket hajt végre, melyekkel kiérdemli a hűséget. – néz Mina a másik lányra együttérzően, mintha tudná miről beszél az, majd felém fordul és magyarázni kezd.
- Az az, amikor... – habozik egy pillanatra, mintha ez valami feszélyező dolog lenne. - Egy ember a felesége lesz a vámpírnak, úgy, hogy annak már van egy felesége a vámpírok között. Szóval lényegében két felesége van. Az ember... eléggé... korlátlan hűséggel tartozik a vámpírnak.
Amit mond őszintén......megdöbbent. Miért köti valaki így magát egy vámpírhoz, ráadásul másodikként......ez nem is tudom......ez nekem érthetetlen. Hogy tehet egy ember ilyet?
Közben azért haladunk előre, a kietlen, kiégett, csatáktól feldúlt táj egy idő után már közömbössé teszi az embert és a szekér zötyögése is ellankasztja a figyelmet, így váratanul és amikor az út közepére négy csuklyás alak ugrik ki a bozótból. Mindegyik majdnem egyforma, csuklyás köpenyt visel. Karjukon egy izzó tetoválás ég, vörös betűkkel valami érthetetlen nyelvű szöveg, a kezükre vésve.
Máris a kezemben a kardom és úgy várom a szekéren állva, hogy mit akarnak.
- Mi van a kezükön? - kérdezem a többieket, mert nekem nem mond semmit.
- Szép jó napot a drága uraknak. Talán segíthetünk valamiben? Csak nem eltévedtek? Óh, minő balszerencse! Hellenburg abba az irányban van! - int a város felé Cyne, aki sesem megy egy kis tréfáért a szomszédba. - A Zsinati Gárda mindig kitörő lelkesedéssel fogadja az arra tévedő szegény utazókat!
Vajon miért nem gondolom, hogy meg is fogadják a jó tanácsot?
- Száz tű zuhataga... ez az írás... az angyalok nyelvén... - válaszol nekem kissé folytott hangon Mina, mert ő is értékelte társam humorát.
A négy alak azonban nem veszi a lapot és tovább közeledik felénk. Az egyik megszólal.
- Megfáradt utazók vagyunk, had pihenhessünk meg a szekeretek.
A másik mosolyogva hozzáteszi.
- Cserébe elmeséljük, milyen jóságos a mi mesterünk. Egy igazi angyal...
- Mester? Angyal? Valamiért attól félek, bukott lesz az. – leheli mellettem Mina alig hallhatóan.
- Először megtudhatnánk a mesteretek nevét? – szisszen fel társa Damien is (menet közben megtudtam a nevét).
- Áh, nem bocsi, ez a szekér túlságosan is telített... – játszik tovább Cyne. - Éppen nemes asszonyokat kísérünk...elvileg kell itt lennie egy-kettőnek. Tényleg, barátaim, ma kin van a nemes hölgy szerepe? Én még egyszer el nem játszom, az is biztos! Jajj, ugyan már, van itt jó pár angyalka, nem kell nekünk több. Na, de akkor mi megyünk is tovább....vagy nem.
Közben Mina-tól azt is megtudom, hogy az írás a fickókon az angyalok nyelvén van, így ne igen lehet kétség, hogy melyik oldalon állnak és a szavaik csak bizonyossá teszik ezt a gyanút.
- Inkább azt meséljétek el, hol bújkál? - kérdezem tőlük, de maradok a helyemen.
A vámpírnő és társa leugranak a szekérről és farkasszemet néznek az útonállókkal. Mindannyian merev, egyenes tartással állnak, a bizonytalanság legkisebb szikráját sem mutatva, akár egy igazi úrihölgy. Haha, már ha hinnék abban, hogy Flan az!
A magasság előnyt is adhat, így én egyelőre maradok a szekéren állva.
De aztán………………. leengedem a kardom a testem mellé, mert hirtelen úgy érzem, hogy minden elveszett, miért is akarnék ezekkel az emberekkel harcolni. Megrázom a fejem. Valami nincs rendben.........Körbenézek, a társaimra.
- Valami......baj....van....-ismét rázok egyet a fejemen és lassan rájövök, hogy .....- Nyomorult kultisták! Másszatok ki a fejemből! – ordítok fel, hogy mindenki hallja.
Balkézbe kapom a kardom és már röppen is egy dobótör a szélső csuklyás felé.
Felszisszenek, hát ha eddig nem volt jó a helyzet, akkor ez csak fokozódik, mivel a kultista olyan könnyedén hárítja a pengémet és lép előle félre, hogy nézni is rossz volt.
- Ez nem lesz könnyű menet!
- Ti kultisták vagytok? - kérdezi tőlük tónustalan hangon Flan.
- Ó, miből találtad ki...
Egy másik is megszólal.
- Elmondom a könyvet nektek. Most mutatunk egy apró kis szertartást. Nem fog fájni...csak egy kicsit. De utána azt fogjátok kívánni bárcsa…
Ekkor hangos kattanás halaltszik elölről. Majd egy hatalmas dörej. Az egyik kultista sietve acélkemény nyálkává változtatja a testét, majd rá egy pillanatra a mellkasát fogva térdre rogy. Ahogy előre nézek, Flandre kezében egy pisztolyt látok, melynek csövéből kanyargott elő a füst. Hezitálás nélkül lőtt és sikerült neki levadászni egy dögöt.
- Ez a golyót feketeacélból öntötték. Lyukat üt az átkozott testetekbe. - mondja a vámpír.
- Te nyomorult!
Reménykedni kezdek.......aztán elengedem ezt egy nagy sóhaj kíséretében, amikor a bokorból még több kultista bukkan fel, szám szerint négy. Többjüknél bot van csak, melyet előre szegeznek, majd a karjaikat csápokká változtatják és fényes sugárnyalábot lőnek felénk. Flan ekkor a szekér mellé lép és széttarta a karját. Mina is ekkor veti be magát.
- Te jó ég... - Seraphina ahelyett hogy fegyvert rántana, beugrik úrnője háta mögé.
Látom, hogy Cyne bajban lesz, mert a kultisták még így vakon is belelőnek a gömbbe, így inkább az ő oldalán ugrom le, de még a szekér mellett maradok, hogy fedezzem a hátam.
Mikor Seraphina felkiált, odanézek és tudom, hogy valamiért bízik benne, hogy a kitárt karú vérivő jó pajzs lesz.
- Cyne! Húzódj a szekérhez!
Bár utálom a gondolatát is, hogy Flan védjen meg, azért hülye sem vagyok, hogy a büszkeségem miatt haljak meg.
A kardom ragyogni kezdt, ahogy megtelik az angyali fénnyel és az egyik felénk közeledőre célozok vele.
Mina éjlángja betalálja és az egyik kutlistát Cyne oldalán és nyakon lövi, felgyújtva a gallérját.
A kultista a kezével próbálja a tüzet eloltani.
Én is betalálok és elég szépen megvágom vele a kultista oldalát, aki ettől hátraugrik és próbál távolságot tartani. Az oldalsó kultisták közben előhívják a mélységi szolgáikat, amiből egy mélységi harcos volt és felénk uszítotják őket.
Felkiáltok, mikor a másik oldalon a három kultista sugara telibe találja a Flandre-t.
Az elülsők is tovább közelednek, többen már csápot idéznek, és diadalittas vigyorral lesik a csatát, biztosak a győzelmükben és amennyien vannak, még igazat is adok nekik.
- Vigyázzatok, meg ne öljétek...őket... - néz előre az egyikük ledöbbenten.
Flandre azonban meg se moccant a három támadástól. Arcizma sem rendül. Olyan volt, mintha meg sem érezné. Aztán elkezd nevetni és előre lép.
Akkor már biztos vagyok benne, hogy meg sem érezte a három felé irányított varázslatot.
- Csak ennyit tudtok? - tesz még egy lépést fenyegetően a négy elülső felé, rá se hederítve, hogy a másik három őt bombázza.
- Ne...ne közelíts! - ordítotja a kutlista, majd egy másik mágiát szabadít rá.
A támadása ismét eltalálja Flant, de……... Semmi reakció.
Bár ez nekünk nagyon jó, de hihetetlen ez az egész, nem tudom nem figyelni az eseményeket, de azt hiszem nem csak én vagyok ezzel így.
- Micsoda? A földön kéne fetrengened kínodban...akkor meg hogy...?
- A saját beleiddel foglak megfojtani! - kacag fel a vámpír, ahogy megindul a négy kultista felé.
- Vissza, vissza! – kapkodva még egy varázslatot küld rá, hogy megállítsa, de nem sikerül.
Seraphine, aki időközben kezébe veszi a két nyílpuskáját diadalittasan húzza ki magát. Egyik kezével az úrnője felé mutat, miközben a fejét oldalra fordítja a kultisták felé.
- Tegyetek amit csak akartok. Semmi sem fog megmenteni. Azt a nőt ott egyetlen mélységi sem képes megszólítani.
Majd vesz egy nagy levegőt, hogy időt adjon feldolgozni a hallottakat és a csata hevében eldicsekedik vele.
- Amikor Flandre von Scattenschtahl-t megigézte a bukott angyal, Brünhil úrnő féktelen haragja lesújtott rá. A keserves kínok közepette egyetlen egy gondolat tartotta életben: a bosszú. És meghozta az áldozatot, mely erőt ad neki a bukottak legyőzéséhez.
Ismét Flan felé mutat.
- Eldobta a nevét, a rangját. Ő már csak Flan, senki más, a valaha élt legnagyobb vadász. Flan megtette a létező legegyszerűbb dolgot: önként lemondott az épp elméjéről. Mostmár immunis minden elmére ható varázslatra.
A kultisták felé néz és önelégülten rájuk rivalt.
- Nem törhetitek el, ami már ripityára törött!
Azt hiszem megkaptam a magyarázatomat, hogy mi történt Flandre-val, miután azt hittem meghalt.

Lance Kalver · 18 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Aug. 04, 2018 12:39 pm

Lance Kalver

Tünde Katona

Hozzászólások száma : 312
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Katona (zsoldos) Tünde Gárdista (Őrző)
Szint: 8. 3.
Tapasztalat:

(10170/12000)

Nem igazán örültem annak így utólag, hogy elmentünk velük, nem volt különösebben kényelmes egy katona mögött fennmaradni egy lovon. Csendesen lovagoltunk egyre csak előre, amíg végre kirajzolódott előttünk egy karavánszerű valami körvonala, legalábbis ahogy óvatosan kinéztem a katona mögül, ezt láttam. Craig azonnal előre is mutatott, jelezvén, hogy elértük, amit kerestünk. Összehúztam a szemem, hogy jobban lássak, hátha megpillantok valami gyanúsat. Hiába Fragarach, nem tudtam a tündében bízni: mi van, ha rosszul tettem fel a kérdést?
Lassanként sikerült beérni őket, lévén csak a lovaink gyorsabbak voltak, mint egy karaván. Ahogy közelebb értünk, alaposabban megvizsgáltam az igen hosszú, harminc vagy több kocsiból álló szekérsort. A legtöbbön tető díszelgett, de akadt egy-két olyan, ami egyszerű, nyitott szekér volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szállítanak, de ez most úgyse volt olyan fontos. Még közelebb menve már kiszúrtak minket, a hajtók pedig lefékezték a menetet. Melléjük érve furcsa dolgot vettem észre: mind egy szálig fajombeliek voltak. Felvontam az egyik szemöldökömet. Ezek meg? Ennyi tündét nem láttam már nagyon rég óta egy kupacban. Leszálltam a nyeregből, és odamentem, egyelőre szó nélkül. Craig hangos kiáltással lépett előre, és üdvözölte a többieket, azt a párat legalábbis, akik le mertek szállni a szekérről. Végül aztán ketten mertek ténylegesen odamenni hozzá.
- Hol a pokolban kujtorogtál? - Nézett rá az egyik, egy magas, vékony, fakó-vörös hajú nő, alig lehetett idősebb húsz évesnél, vagy talán még el se érte. A kezében botot tartott, és a ruhája is azt sugallta, hogy druidáról van szó. - Kiket hoztál?
A felderítők egyik tagja, közülünk a ránézésre legmagasabb rangú tiszt lépett előre.
- A Hellenburgi Királyi Szövetség katonái vagyunk. A nevem Horatius Malchnez. Mi kísértük el a barátját. - Mutatkozott be.
- Üdv. - Jelentette ki az időközben közelebb lopózott Wyn, miközben Craig idegesen vakarta meg a tarkóját.
- Most tudtam csak elindulni.
- Mert féltél a sötétben?
- Nem, hanem mert majdnem besoroztak a...hogy is hívtátok, kultisták? - Fordult felénk.
- Azok. - Bólintottam. - Craigtől bölcs döntés volt, hogy inkább elkerülte őket, és nem hagyta magát. Maguk viszont hogy is kerülnek ide? - Fordultam a köpenyes és a másik, kissé teltebb férfi felé. Horatius nem volt ennyire türelmes, idegesen a zsebórájára nézett, ahogy belevágott a szavamba.
- Mi teljesítettük az alku ránk eső részét. Kultista viszont még mindig egy szál se.
Mondta, mire Craig ravasz fejjel visszafordult.
- Hé, csak azt mondtam, beszélek róluk.
- De mégis egy irányba haladnak azokkal, akikről mesélt. Maguk tudnak erről? - Fordult aztán a druida felé, aki erre elsőre nem felelt semmit, aztán erőt vett magán.
- Erről inkább a karaván vezetőjével tárgyaljanak. Addig is, ugorjanak fel, nyújtsák ki kicsit a lábukat. - Mondta, majd egy intésére a szekerek lassan elindultak, majd ő is, mutatva az utat az állítólagos vezetőnek. Kérdőn Horatiusra néztem. Most mi legyen?
- Én megyek. - Közölte Wyn, aki azért egy lépés után bátortalanul hátranézett. Horatius jelzésére aztán elindultunk mégiscsak a nő után, aki az elsők közül az egyik karavánhoz vezetett minket, amin két alak ült. Az egyik egy ősz hajú, hosszú szakállú, ránézésre is sokat látott, hosszú orrú úr volt, göcsörtös sétapálcával a kezében, rajta pedig átlagos utazóruha volt, a Tünde Királyság címerével hímzett köpennyel. A másik egy szintén húsz év körüli, kölyökképű, torzonborz srác volt unott arccal. Szótlanul bólintottam az öregnek és a nálam valamivel fiatalabb forma srácnak, miközben megnéztem magamnak a jelvényét. Nem rossz, nem rossz…
- Visszatértem. - Köszönt Craig nekik is, mire az öreg vett egy nagy levegőt, majd odafordult.
- Sikerrel jártál?
Craig megcsóválta a fejét.
- Nem. Nem találtam senkit. Alighanem mind meghaltak.
A fiatalabb ekkor leugrott, és megnézett minket magának.
- És ők kicsodák?
- Ők kísértek vissza. - mutatott feléjük.
Az öreg férfi is leszállt a szekérről, majd alaposan szemügyre vett titeket. A tekintete elég fenyegetőnek tűnt, már-már ijesztőnek. Álltam a pillantását, aztán egy perc alatt eltűnt róla a gyanakvó ábrázat, és barátságosan kezet nyújtott mindenkinek, amit meglepődve ugyan, de viszonoztam.
- Akkor köszönet illet titeket. A nevem Faelar Everfree. Néhai druida mester. Ennek a karavánnak a segítője.
- Milyen feladatod volt? - Fordultam Craig felé. Az öreg pillantását álltam, majd meglepődve ugyan a gyors váltáson, de viszonoztam a kézfogást.
- Lance Kalver, aktív zephyrantesi tünde zsoldos, szolgálatára. - Noha csak szüleim révén voltam a fővárosból való, nem hazudtam, és valami azt súgta, hogy nem lenne rossz így bebiztosítani magam.
- Wyn Silvernight-Gentlesaline. - Mutatkozott be a lány, majd újból csöndben maradt.
A druida férfi bólintott, majd belekezdett a magyarázatba.
- Túlélőket. Olyan tündéket, akik itt ragadtak népem nagy kivonulása után.
- Miért akarták őket egy helyen tudni? - Kérdezett vissza Horatius azonnal. Ez a figura még nálam is gyanakvóbb volt…
- Amikor messzi rokonaink idejöttek és kaput nyitottak egy másik világba, az erdőtől távol élőknek nem volt esélyük átmenni. Amelie királynő egy lovagja, Sir Joseph Bloomglade kivonult, hogy összegyűjtse és idevezesse őket. Én, mint az ő társa indultam útnak. Sajnálatos módon azonban... nos, a kapu bezárult, mielőtt elég tündét találtunk volna. Most tovább keressük itt ragadt társainkat, hogy kimenekítsük őket a két királyság közti sivár pusztaságból. - Magyarázta Faelar. Ökölbe szorult a kezem, majd kiengedtem.
- Néped? Nem hinném, hogy a királynő rokonságában állnál. Ha azt hiszed, hogy kikiálthatod magadat uralkodónak, nagyon tévedsz. - Mondtam halkan. - És mégis hova akarjátok menekíteni őket? Mi elől akarjátok menekíteni őket? A háború mindenhol el fog érni titeket. Vagy tán a tündék nyomait kutatva Finsterwald területére? - Kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
- Miért mennének oda? Nem hiszem, hogy meghalni vágynak. - Kérdezte a lány halkan, a tünde druida pedig egy ideig meglepetten nézett, aztán látszólag megvilágosodott.
- Elnézést, sajnos a németem már ugyancsak kikopott. Úgy értettem..."my kind"...fajtárs, igen. És nem, csak egy bolond akarna király lenni királyság nélkül. De bárhol jobb, mint itt, ahol a csatákat vívják. Ha Földanya is úgy akarja, sikerült innen egy távolabbi vidékre mennünk. Talán néhány nagyobb városba, amiket falak védenek. Ott aztán majd meglátjuk, hogyan is tovább. - Mondta. A javításra bólintottam. Wynre nagyon furcsán, a szemöldökömet felvonva néztem: tényleg nem érti az iróniát? Jó, egy 12 évestől nem várhatjuk el. Horatius közben bólogatva vakargatta az állát.
- Akkor miért mennek egyenesen a frontra? - Szegezte neki a kérdést, mire elég komor ábrázat ült ki Faelar arcára.
- Egy szektát keresünk. Ugyanis félő, hogy néhány társunk összetűzésbe keveredett vele.
- Szekta? - Lepődött meg Craig, vele együtt pedig én is felkaptam a fejem.
- Hadd találjam ki: csuklyák, csápok, helyenként leginkább kis méretű, undorító, sikamlós kis lények, vagy nagyobb darab rusnyaságok, egy szóval: kultisták. Azt árulja már el nekem, hogy miért vannak a nyomukban? Ha ezek tényleg kultisták, néhány társért nem biztos, hogy ezt az egész magasztos mentőakciót kockáztatni kellene. Nem az egészet. - Nem, nem voltam jó kedvemben.
- A karmokat és a világító szemet ki ne hagyd. De a legrosszabb az az idegölő fejfájás. - Egészített ki a kis druidalány. Annyiban hagytam, nem tudtam megcáfolni, sem megerősíteni, az egyetlen csomag kultista, akivel eddig találkoztam, úgy nézett ki, ahogy leírtam. Craig is bólogatott.
- Igen, láttam én is egy furcsa csapat katonát, akikre illett a leírás... egy-két részletet leszámítva. Ugyanarra mentek, amerre mi tartunk.
Mondta, mire az öreg gondterhelten túrt a szakállába.
- Értem. Nos, erre a kérdésre könnyen tudok válaszolni. - Dobbantott egyet a földön a botjával, mire annak hegyéből egy madár mászott elő. Elegáns sólyom volt, aki egy-két szárnycsapás után gazdája vállára telepedett. - Régi jó barátom repült át a város felett. Igaz hasonlókat nem látott, csak egy szertartást. Egy furcsa meditációt. Nem tudom pontosan mit csináltak, de az egyik emberből egy nagyon idegen kisugárzás érződött. Felkavaró volt és kellemetlen, mégis olyan határozott. Több is volt belőlük a városban. Ott találta meg a mieinket, akiket a másik társunk gyűjtött össze. Egy másik druida, akivel korábban szétváltunk. Azért akarunk egyesülni, mielőtt tovább indulunk.
- Ez melyik város, azt is meg tudja mondani? - Kérdezte hirtelen a tiszt.
- Lássuk csak... azt hiszem, Joanesburg. - Mondta egy pillanat után Faelar, a város nevére Horatius pedig eléggé elgondolkodott.
- A legutolsó jelentések szerint a város az északiakhoz tartozik. - Bökte ki. A druida története nem volt számomra teljesen hihető, de konkrét panasz híján csak bólintottam.
- A legutolsó jelentések szerint Südfalchten Dél fennhatósága alatt volt. - válaszoltam Horatiusnak.
- Volt. - Mondta Wyn - Ezek szerint már nincs. Mennyi az esélye, hogy vissza tudjuk foglalni ennyi emberrel? Tekintve, hogy nem tudjuk, a kultisták támogatják-e Északot, avagy sem. - Fejtette ki.
- Oké, csak én vesztettem el a fonalat...? - Nézelődött jobbra-balra Craig, de látszólag senki nem méltatta válaszra.
- Itt valami nagyon nagy disznóság akar kikerekedni. Megyünk és megnézzük. - Jelentette ki Horatius. Sóhajtottam.
- Felőlem nézzük. - Mondtam beletörődően. Miért nem lehet egyszerűen leülni egy korsó sör mellé, és venni három levegőt? Akár vizezettel is kiegyeznék. Sok ideje tartottak már a harcok.
- Merre fekszik? - Kérdezte a fiatal sötét tünde leányzó.
- Ezen az úton, északra a folyó mellett. - mutatott előre a vörös hajú druidalány.
- Akkor azt hiszem egy ideig együtt tudunk utazni. Kérlek, foglaljatok helyet egy szekéren. Kale, mutass nekik utat. - fordult hátra Faelar, mire a csöndes fiú a kitüntetéssel a mellényén előrelépett, majd nem kifejezetten készséges arccal intett, hogy kövessük őt.
- Gyertek.
Mondta, és el is indult. Jobb híján követtem, mutatott is egy viszonylag üres szekeret. Szó nélkül, egy bólintással megköszöntem, és felültem. Fél füllel hallottam, ahogy Wyn beszélgetést kezdeményezett, de nem néztem oda, annyira nem érdekelt. Azon gondolkoztam, hogy ebből mi lehet, mi történhet ezekkel a vándor tündékkel, velünk, felderítőkkel.
- Van. - Hallottam a lány határozott kijelentését, amire már odakaptam a fejemet. - Tünde vagy. Most van ránk a legnagyobb szükség. Észak pusztítja a Természetet és senki más nincs, aki többet értene a károk helyreállításához nálunk. Nálatok. - Közben a vörös lány bedugta a ponyva alá a fejét, és felmutatta a hüvelykujját.
- Igazad van... - mondta Kale, még mindig letört hangon - Ez a feladat mindörökké a miénk lesz. - Mondta lemondóan, mire a lány valamit sutyorgott Wynnek, de nem hallottam, így csak felvont szemöldökkel néztem a minket itt hagyó srác felé. Majd Wynhez fordultam, aki éppen szintén elengedte magában a srácot.
- Ez nem teljesen így van. Nem csak a természetet pusztítja, hanem mindent, ami az útjukban áll a céljuk elérése közben. Értem, hogy neked a természet a világ, de nem árt néha kitekinteni. - Mondtam abszolút nem dorgáló hangon, hanem egyszerű tényközlésként, de mégis igyekezve valami gyengédebb hangszínt megütni.
- What the ffff… - Torpant meg, szigorúan rám nézve. - are you talking about?! MINDEN, amit látsz, amiről tudsz, hozzá tartozik, Lance Kalver. Ettől jobban kitekinteni nem lehetséges.
Azzal szigorúan ránéztem, remélve, hogy ráébred, akinek itt bármit is átgondolni kellene, hát az ő.
- Rendben, akkor te mit értesz „természet” alatt? Az erdőt, ha nem tévedek. És mik neked a települések, a tanyák, mi neked a bennük pezsgő élet? Mi neked egyáltalán a szabadság? Mi neked a fegyver? - Húztam ki a tünde motívumokkal díszített kardomat fél pillanatra, mielőtt visszalöktem a hüvelyébe. - Mi neked Ez? - Vettem elő a ruhám alól Puriel tárolóérméjét. Némi indulat vegyült a végére a hangomba, de még mindig nyugodtabb voltam, mint ő. - És engedelmeddel maradnék Lance, köszönöm. - Fűztem hozzá.
Behunyta a szemét, mint amikor az emberek lelkileg készülnének arra, hogy valami idiótával kell foglalkozniuk, és erőt gyűjtenek hozzá.
- Természet a legutolsó, legapróbb házhoz tartozó kert, amelyben család termel magának élelmet, természet a legelő nyájak messzire nyúló látképe a mezőn, természet a repedt virágcserép a felszolgálóleány városi szobájának ablakában. Tisztelem az életet, jöjjön bárhonnan is, tartozzon bárkihez. Ez is szerepel az okok között, amiért úgy döntöttem, harcolok. A harchoz fegyverek kellenek, ami nem csak hűvös fém vagy varázstárgy lehet. Szavakkal is küzdhetsz. A saját, személyes szabadságodat csak azzal vívhatod ki. Van, ahol a fegyver nem megoldás. Lance... Rendben. De jobb, ha nem kötözködsz velem. Nem félek semmitől.
Mondta, ahogy magával elégedetten újból elkezdte a tájat nézni, mintha annyira nagy szavakat mondott volna. Nagy szavakat mondott, csak alap nélkül. Nagyot sóhajtottam, és ráhagytam. Most belemehettem volna, hogy az ő nézőpontja szerinti széles értelemben vett természetet nem csak Észak, hanem Dél is pusztítja, és talán jobban, a zsoldosok mindig is hajlamosabbak voltak a szükségtelen pusztításra, mint a reguláris katonák. A kötözködésre csak felnéztem az égre. ~ Oké, hogy nem félsz semmitől, de jelzem, nem csak gyáva emberek haltak már meg túlzott nagyszájúság miatt, a fenyegetőzésről nem is beszélve. ~ Mondtam magamban, szememet forgatva. Én nem voltam kifejezetten agresszív típus, pláne nem emeltem volna kezet soha másra a saját csapatomból, főleg más, ingatagabb lelkiállapotú harcosok jártak az eszemben, akikkel összehozott életem során a balsors.
Csöndben haladtunk tovább. Mindenfelé leégett erdők, rétek, elhagyatott falvak voltak, ahogy közeledtünk a frontvonalhoz. Üresen meredtem magam elé, gondolkodva arról, hogy mi történhet, aztán egyszer csak lovasokat pillantottam meg, ahogy felénk közeledtek. A lovasok láttán azonnal felguggoltam a szekérre, és szó nélkül vártam, hogy közelebb érjenek, hátha meglátok rajtuk valami árulkodó jelet, számunkra jót vagy rosszat jelentőt. Északi páncél van rajtuk, remek. Talán húszan lehettek, tőlünk nem messze.
- Karaván állj! - Üvöltöttem gondolkodás nélkül. - Harcosok a lovasok felőli oldalon, többiek az ellenkezőn szálljanak le, nem vagyok róla meggyőződve, hogy kifejezetten békés szándékúak. - Folytattam hangosan, nem zavartatva magam azzal, hogy én itt nem voltam senki, majd akár a még mozgó szekérről is leugrottam oldalt, a kardomat kivonva. Nem nagyon figyeltek rám, noha megálltak, de a mi felderítőinken kívül nem jött mellém senki, a másik oldalra pedig csak néhányan szálltak le. A többiek nem igazán foglalkoztak azzal, hogy életben maradjanak, amit megint csak nem igazán értettem, de végtére is az ő dolguk volt. Lassan ideértek a lovasok.
- Megállni! Mi dolgotok erre? - Förmedt a hozzá legközelebb állókra a katona. ~ Már állunk, te ostoba ~ Fejtettem ki magamban a véleményem. Biztos csak berögződés volt a katona részéről, de senki nem felelt, míg oda nem ment Faelar, hogy tárgyaljon a katonával.
- Egyszerű vándorok vagyunk, semmi több. - Mondta az öreg druida, én pedig némán, feszülten figyeltem, hogy mi fog történni. Nem voltam benne biztos, hogy jó lenne, ha én megszólalnék.
- Egyenest a déliek városa felé? - Kérdezte gyanakvóan a férfi, miközben a többiek is odaértek.
- De kérem, távol álljon tőlünk, hogy csak azért menjünk arra. - Magyarázkodott Faelar, mire a katonák összenéztek, aztán az egyik bólintott.
- Értem... - Mondta, utána viszont észrevett minket. - És ők? - Tett felénk egy lépést, a puskáját lassan felemelve.
- Kérem, mi csak féltünk. Manapság sose tudhatja, mikor támadja meg egy kóbor banda, de természetesen az északi katonáktól, tudjuk jól, nem kell tartanunk. - Tettem el a kardom, és nagyon reméltem, hogy beválik. A katona viszont csak némán hallgatott. Aztán lépett egyet előre.

Lothar von Nebelturm · 19 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Aug. 07, 2018 4:22 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Amelia Tewelon, Crispin Shadowbane, Wilhelmina von Nachtraben: Flandre színre lépésével kiegyenlítődni látszanak az erőviszonyok. Ám a csatának még koránt sincs vége...

Kristin Dalgard, Adalya Amram Ehud, Gloria: Az apró kis csatateret a ti katonáitok és a nefilimek állják körbe. Hosszú némaság következett, míg feldolgozták, mi történt az erdő szélén.
- Mi majd ásunk egy sírt. – szólalt meg végül Liwet – Nem kéne egyhelyben topognunk, igaz?
A kérdésre aztán Nemának sikerült valamennyire megnefilimelnie magát, s egy bólintással jelezte egyetértését.
- Igen. Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb útnak induljunk. Kövessetek, a sátorban mindent elmagyarázok.
Takaros kis nefilim sátorhoz értek. Nem valami nagy, nem is túl tágas, viszont cserébe könnyű szállítani és utazni vele. A sátor belsejében nem is nagyon láttok semmi pár táskán, kulacson és egy-két kiterített ruhán kívül. A sátor bejárata nagy és széles volt, akár egy boltív, így anélkül látjátok mindezt, hogy be kéne hajolni.
Nema bekukkant a sátorba, ahol úgy tűnik egy lelket sem látni. Majd egyik kezét a homlokára támasztja, úgy néz felfelé, az erdő irányába. Ahogy követitek a tekintetekkel az egyik fa tetején egy alakot láttok állni. Nefilim, ennyit biztosan meg tudtok mondani, mert még onnan lentről is látszódnak a fehér, némi rozsdabarnával tarkított szárnyai. A félig leégett, egykoron délceg fa legtetején állt, s egyenes tartással kémlelte az előtte elterülő tájat, tekintetével az erdő túli várost szemlélve. Nema integet neki, amit kis idő után észre is vesz és felétek fordul.
A másik nefilim ekkor se szó se beszéd, levetette magát a ma tetejéről és elkezdett felétek zuhanni. Valahol félúton nyitotta ki a szárnyait és csapott velük egyet. A zuhanó félangyal ekkor lelassult, bucskázott egyet a levegőben, majd talppal előre ért földet, alig két méterre tőletek. Terpeszben állva támaszkodott meg, behajlítva térdeit, hogy az esésből származó lendületet csökkentse. Nem először csinál ilyen, az biztos.
A fáról hullott jövevény merőben más kisugárzást áraszt magából, mint a többi nefilim. Bár bőre átlagos színű, rozsdabarna haja is eléggé hasonlít az emberekéhez, szárnyai pedig semmiben nem különböznek az átlag félangyaltól. A ruházata viszont annál inkább. A nefilimeknél megszokott öltözéket egy sima ingre, egy egyáltalán nem bős szabású nadrágra, valamint egy pár strapabíró csizmára cserélte. Az ing felett egy mellényt viselt, rajta néhány praktikus zsebbel. Oldalán neki is fegyver függött, egy buzogány, pontosan olyan, mint amit a papok használnak.
- Üdv a fedélzeten, harcostársak! – köszönt oda széles, ravasz vigyorral az arcán – A nevem Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa. Fogadok annyi kérdésetek van, hogy alig tudjátok fejben tartani...

Johnny Wood: Hosszas lovaglás után végre sikerül ismét szagot fognotok. Egy tábort találtok az út szélén. Igaz ember egy szél sem volt benne, ám a sátrak közt csata nyomaira bukkantatok. Vérfoltok, törött fegyverek, megvágott sátrak, szétzilált tűzrakóhely. Még frissnek tűnik a nyom, amikor is Anton újabb kultistát érez a közelben. De ezúttal nem is kell sokat lopakodnotok, az említett személy ugyanis ott áll az út szélén egy mérföldkő mellett, egyenesen titeket bámulva.

Lance Kalver, Wyn Silvernight: A puskás katona előrelép, majd szemeivel titeket kezd el pásztázni...

Johannes Hagen : A csapat egy órával később ismét összegyűlik, és tanácskoznak merre is tovább. Az idegen is jött veletek, bár nem engeditek közel magatokhoz, nehogy hallgatózni próbáljon. Több csapattag is szerzett információkat. Leginkább közeli falvak és városok nevét, ahol hasonló esetekről számoltak be a helyiek, mint amit a táborhelyen is láthattak. A csapatot ismét szétosztják, ki-ki menjen a maga találta városába, nézzen körbe, hátha talál-e még valamit.

Ebben a körben mindenkit Gustav kivételével Skypeon/Discordon várok egyeztetésre. Aki nem írt tessék pótolni. Lehet pótolni egyben, több részletben, ahogy jól esik, de ne csússzunk el, mert nagoyn nehéz lesz később behozni!

Határidő: még mindig képlékeny viszont legalább 2018.08.27.

Wilhelmina von Nachtraben · 20 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Aug. 24, 2018 2:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

A kultisták bátrak, ugyanis hiába látják Flan képességeit, még így sem tántorodnak meg. Három előttük álló mélységiszolga föltartja előre a karját.
- Egynél több fegyvere is van a hatalmas angyaloknak. - jelenti be egyikük, kinek teste még ép, nem érte sem vágia, sem vágás. A kinyújtott karok átalakulnak csápokká, melyek zöldek és olyan felszínűek, akár a hínár, nyálkás és gusztustalan. Oldalt hat kultista egy mágikus kört idéz maga elé, melyen belül náluknál még gyönyörűbb képződmények jelennek meg, szinte folyó nyálkaszörnyikék, egy kétlábú magasságának úgy a feléig se érnek fel, szemük lilán világít, fogaik pedig hegyesek. Mina és Amy irányába is megindul egy, a harmadik pedig a vérhitvest célozza be, Seraphinát. Crispin irányából tűz lángol fel. Amy kevéssé esztétikus szavakat kiabál a drágalátos lényekre. Végül is meg lehet érteni. Ő olajjal önti le a pengéjét, ami szintén lángolni kezd. Hogy mindenki a tüzet irányítja...
Mina nem is tudja, hova nézzen, hova kapja a tekintetét, mindenhonnan rondaságok támadnak rájuk. A vele szemben lévő aranyos kis mocsoklény elől igyekszik elhátrálni, majd ezt, valamint az Amyt támadót megbénítani egy Utánzással, mely Raziel segítségével már nem csak egy, hanem két ellenfélre is hat. A szeráf ereje megkettőzi a lények számát, kiket megbéníthat. Damien közben két tőrét beleszúrja a Minát támadó lény fejébe, majd arcán fintorral húzza ki a csúnyaságból a fegyverét - akiből valami zöld színű trutymó folydogál- némi elégedett morgással kísérve, majd újabb célpontok után néz. Kísérővámpírjaik úgy tűnik, végre meggondolták magukat, és inkább harcolnak, mint nem.
- Sera, fegyvert! - kiáltja el magát Feketeacél úrnő, mire szolgálónője készségesen és sebesen ránt elő egyet a nyílpuskái körül, majd egy lényt le is lő a benne található tüskével gyorsan. Másik kezével a táskájából szed elő egy tekercset, melyet úrnőjének dob, ki erre rálép, ezért a tekercs felizzik, majd a vámpírt hirtelen hátralöki valami elemi erő. Hogy ez miért volt jó, jó kérdés. Társaik irányába is megindulnak a maradék ocsmányságok, szám szerint kettő.
Damien ekkor nem teljesen biztos benne, milyen szavak hagyják el a száját, vagy elhagyják-e egyáltalán, amikor egy csáp belemélyed az oldalába... Mina ijedten pillant oda, és belevakít annak a kultistának a szemébe, aki véghezvitte a támadást. - Támadd, most! - Ez nyilván Damiennek szólt és nem a másiknak...
Crispin eközben az általa formált tűzből, amivel elég jól bánik, készített elementális fegyvereket és azzal irtja a lényeket. Azazhogy próbálja, ám dárdái ezúttal nem találják el a célpontot. Hát no, mindenki hibázik néha... A tűzdárdától viszont mégis felgyullad valahogy az egyik kultista, talán a ruháját érintette meg. Ezek után a földön fetrengve próbál szabadulni a lángoktól. Komolyan nem érti, a kultisták miért nem futamodtak még meg, hiszen ennyi jó képességhasználóval szemben láthatják, hogy nincs esélyük. Amit művelnek, viszont majdnem olyan, mint a nekromancia. A vámpírnak fogalma sincs, honnan idézik ezeket a lilaszemű fogas izéket.
Amy meglepő magasságokba ugrik hirtelen, hogy onnan a levegőből lepottyanva kaszabolja kardjával az ellent. Ilyesmit használhatott annak idején Lance is, a palotában. Amy a kultista nyakába vájja fegyverét, aki védekezni próbál, ám sikertelenül.
Seraphina lelkesen dobálja a tekercseket Flannak, aki ezeket valahogy beeszközli páncélja apróbb vájataiba, majd kinyújtott kézzel mutat rá egy kultistára, s oldalra fordítja tenyerét. A tekercs megint izzani kezd, hamuvá lesz, majd a nő kezéből előtör egy tűzcsóva, eltalálva a kultista hátát.
Damien vágása nem intézte el véglegesen a kultistát. Így Mina rásegít az élő(vagy valami olyasmi)lény elhalálozásához egy újabb Éjlánggal
A többi kultista viszont sarkon fordul és menekülőre fogják, rémületükben olyan szánalmasan sikítozva, hogy ha épp levegőhöz jutna, nevetni kezdene rajtuk tiszta szívből. Na jó, talán nem annyira tisztából.
- Ooooh, you don't! - kiáltja el magát Crispin, elteszi egyik fegyverét, majd előkap egy másikat. - Amy, tartóztasd fel azt a dögöt, légy szíves!
Majd a menekülő irányába ered, hátába vágja az apró kis késecskét, melyet elővett, mely beleáll, majd ki is pottyan onnan azon nyomban. Nahát, a bosszúvágy. Pedig már épp elkezdett terjedni benne az elégedettség, hogy milyen nevetségesen fogják a lábukat és caplatnak visszafelé a kultisták. Vajon a mélységijük mit tesz velük emiatt? (Ha megérik.) Amy pedig teljesítendő a kérést, nekiindul, hogy kettévágja a mocskos lényt. Mina éjlángjától pedig lángokban áll a célzott kultista feje. Borzalom és undormány... Miért kell nekik ezt csinálniuk? Komolyan nincs más a világban, csak gyilkolás?... Szolgák voltak, szerencsétlen szolgák, győzködi magát, úgysem volt nekik valami jó az élet. A mélységitalpnyaló társai eltűnnek a magas fűben, miután inukba szállt minden bátorságuk.
Hideg-rideg vámpírboszorkányuk elővesz még egy tekercset, és egy sebesült kultista felé lép, majd a földre is rúgja lendületesen. Mellkasához vágja a tekercset, melyből kiszökken egy szikra, s a kultistán végigszalad egy adagnyi villám. Eszméletét veszti, majd kap egy rúgást még Flantól. Nem kedvelheti a fajtájukat, az tuti.
- Mindenki egyben? - érdeklődik állapotukról nálánál jóval szelídebb segítője, Seraphina.
- Ja, egyelőre egyben... - vigyorog Árnyvész, majd elkezdi dobálni a kicsi késecskét. Ezek után körbenéz a csapaton, azt vizsgálva, mennyire maradtak egyben.
- Van egy gyenge és egy erős gyógyitalom...de ennek az ügynek a vége messze van még. Ti döntötök arról, hogy mi legyen velük. - ajánlja fel, s Mina lelke megmelegszik ezekre a szavakra. Akármennyire is kibírhatatlan tud lenni mind a fellengzősségével, a poénjaival, a titkolózásával meg a világról alkotott képével, bajtársiasságban eléggé az élen jár. Vagy ez csak némely bajtársakra vonatkozik. De örül, hogy ezek közé tartozhat.
Ezek után nekilát, hogy átkutassa a halott kultistákat, talál-e náluk valami hasznosat.
-...és ha akarjuk, bármikor követni tudjuk az utolsó kultistát, aki megsérült - jelenti ki gonosz vigyorral fölnézve. Félelmetes. De valahol szép is, bár ilyenkor inkább félelmetes.
Kifújva magukat lihegnek egy sort. Mind életben, és többé-kevésbé jól... Damien némi erőlködéssel egy mosolyfélét idéz az arcára.
- Igazán köszönöm... de azt hiszem, túléltem már rosszabbakat is..- emlékszik vissza arra a rengeteg golyóra, mely egykor kilyuggatta a testét.
- Biztos? Nagyon csúnya az a vágás... - ráncolja szemöldökét aggódón a vámpír.
- Köszönöm. Megleszek. Tartalékoljuk a készleteket, amíg minden kötél nem szakad.
- Hát rendben... de.. ha nem bánjátok, én... eszegetnék egy kicsit... - Aki nem bírja a látványt, forduljon el, tenné hozzá, de mivel mind képzett és tapasztalt harcosok, ez talán nem áll fenn. Letérdepel az egyik életét vesztett kultista mellé, sóhajt egyet, majd szabaddá teszi a nyakát és beleharap... Szükség lesz az erejére.
- Itt minden rendben és ott? - kérdez vissza Seraphina irányába, Crispinnek csak ennyit mond: - Ez csak egy karcolás, nem pocsékolnék rá gyógyitalt.
- Bleh... hát ez... ez komolyan olyan, mintha kenyért kéne zabálnia a nemeseknek... penészes kenyeret... régi, romlott penészes kenyeret - motyogja maga elé fintorogva, ahogy a tömegtől elfordulva törölgeti szájáról a mélységiszolga maradékát. Nem volt egy ízletes falat, ám az ereje visszatért legalább. Fujj. Nem szereti a kultistákat... nem finomak...
Damien közben enyhén kábán, és furcsa elégtétellel nézi - meg némi viszolygással -, ahogy a csontjait is eltöri a Flan nevezetű vámpír a megmaradt kultistának. Párat rúg bele, jóval többet, mint ami szükséges lenne ahhoz, hogy a halálba küldje. Láthatóan élvezi, mintha az erőszak töltené vissza az erejét, örömét lelki abban, ahogy újabb és újabb csapásokkal teszi szinte folyékonnyá a fejet. Nyugodjon most már békében.
- Nem tudom eldönteni, hogy melyikőtök a betegebb.... - jegyzi meg Crispin sóhajtva, mire Mina elvörösödve és némileg sértődött szomorúsággal fordul felé. - Sajnálom, én... ez... csak nem akarom, hogy ne tudjak harcolni és... segíteni nektek. - Vagy maguknak. A frászt érdekli most. Sóhajt egyet. Nem szörnyeteg ő és nem igénytelen, gusztustalan valami. Ha most egy kalap alá fogják venni valakivel, aki teljesen szétverte egy kultista fejét puszta szórakozásból, akkor igencsak meg lesz sértődve...
- Ne aggódj. Semmi gond. - vigasztalja, ennél többet nem tud mondani, hisz most elsősorban a holdcsókolt elfogadására lenne szükség, nem az övére, tudja ezt a self is jól.
- Ez mire volt jó? - kérdi méltatlanul Amy a közeledő Flantól.
Az imént betegségről csacsogó Crispin ekkor nekilát meginkvizítorkodni a még életben maradt kultistájukat... nem kissé szörnyülködve hallgatják szavait. Tőrrel a kezében lép közelebb a csáposhoz. - Most azt hiszem, hogy Te és én beszélgetni fogunk, drága barátom... - susogja, immáron sárkánygyíkja társaságában. - Ha trükközni mersz, ….óh, nem, nem öllek meg, nyugi, csak megkínozlak. Ez a fegyver fel van szentelve. Tudod, hogy mit jelent ez a fajtádra nézve? Ha válaszokat adsz, talán még életben is hagylak. Ha sokat szarakodsz, akkor először a farkincádtól fosztalak meg, megetetem veled kis darabokban...a többit majd utána eldöntöm. Szóval: hajlandó vagy beszélni? Vagy inkább a társaid vérével szájat öblögető vámpírkámmal, vagy a hullagyalázó szintúgy vámpírkámmal beszélgetnél el? Netán azzal az elbűvölő hölggyel biccentek Amy felé - aki szintúgy megszeretgetne téged? Szerintem még mindig velem jársz jobban, cukorfalatkám. Tehát: beszélni vagy nem beszélni, ez itt a kérdés?
Miért van felszentelt fegyvere egy sötét tündének? Jó, sötétnek nem néz ki, de akkor is. Mi lehet ennek a története?
Nem tűnik úgy, hogy blöfföl, vagy szórakozik, sem úgy, hogy először csinálja... A csapattagok egyenkénti emlegetésénél ösztönösen is vigyorra húzódik a szája.
- Én szívesen készen állok a beszédre, ha ez a választás.
- Ha kell segítség csak szólj Cyne, bírom a csápos dögöket.........darabolni. - Haha, gondolja magában, nincs oda nagyon az ilyen poénokért... Mindenki csak kínozni szeret, hm, meg irtani. Mi lett ezzel a drága világgal? És már megint Cyne.
Fogott kultistájuk teljes kétségbeesésében hebeg-habog összevissza, komolyan sajnálnivaló teremtés.
- Nem...én nem tudok semmit! Engem csak ideküldött a mester, esküszöm! Ne csinálják, azt se tudom, merre vannak...
Szegény, szegény teremtés.
Flan felhorkant, előkap egy tekercset, ami az ő esetében nem jelent jót... fogja, és a kultista arcába vágja. Még mielőtt bárki pisszenhetne vagy moccanhatna. Az izzó lapok közül hamarosan ismét tűz lövell ki, mire egyetemesen és meghökkenten ugranak hátra, hisz idáig érzik a hőjét. Ha nem mozdulnak, biztosan megperzselte volna őket is!... A kultista halála gyors, de még van ideje néhány olyan hangot kiadni, amit valószínűleg nem fognak elfelejteni.
Miért? Miért kellett csak úgy rögtön és kegyetlenül megölni? SAJNÁLOM - üvölti-sírja-nyöszörgi lelke mélyéről.
- Egyet életben hagytatok.
- TE MÉG IS, MI A BÁNATOS BÜDÖS FASZT CSINÁLSZ?! - kiált fel Crispin, s ez az ő érzelmeinek kissé eltúlzottabb változata. Egyet tud érteni vele és sárkánykájával, aki agresszívan morog a banya irányába. Hálát ad most a sötételfnek, hogy általa sikerült megmutatnia lelke sötét ellenszenvét és fájdalmait. Hát hogy lehet itt egyetértést teremteni? Talán egy célért küzdenek, mégis annyira mások és annyira másként cselekednek...
- Ki akartam hallgatni ezt a nyomorékot, hogy ne vakon menjünk bele a csatába. A hülye őrületed és a bosszúvágyad persze, hogy ezt keresztbe húzza. Vagy mi van, talán nem is akarod, hogy megtudjuk, amit kell?
- Valóban nem tanácsos mindenit válogatás nélkül elpusztítani rögtön... - jegyzi meg, mint aprócska szellő a földrengető vihar után. De nem maradhat csendben, akármennyire is nincs jelentősége és értelme szavainak.
Amy kezeiben már ott is a kardja.
- Én megmondtam, hogy ebben a némberben nem lehet megbízni!
Ám szavaik falhoz vágott tojások erejével hatnak legfeljebb a hideg nőstényfajzatra...
- Ezek az alávaló férgek nem ismerik a igazság szót. Hazudnak, átvernek, tőrbe csalnak. Még ha segítenek akkor is csak a maguk javára teszik. -pattog elszánt dühvel. Ám az általa felsorolt tulajdonságok sajnos nem csak és nem kizárólag a kultistákra jellemzők. Akadnak ilyenek vámpírok, emberek, tündék, nekromanták, démonok között, de van olyan is, aki nem ilyen, ezt tudhatná, ha oly sok évet élt már az úrnő... - És ha mégis mondani akar valamit a mestere egyszerűen megöli a mocskos vérével, amit belé fecskendezett. Ne ássátok a magatok sírját.
Megszállott. Sok fájdalmat okozhattak neki a kultisták a múltban. Határozott és egyértelműen a maga igazában hisz, de nem akar ellenük fordulni. Csak ezt a csapattagok biztosan nem fogják belátni, különösen nem Amy, akinek múltbeli tapasztalata még mindig ismertlen számára...
Ezek után elkezdi leharapdálni a páncéljáról a ráégett húst... S még egyet belerúg a holttá gyalázott kultistába. Újból előveszi pisztolyát, egy kis szarut benne valamiféle sötét porszerű anyaggal, és babrálni kezd vele. Testét megsebezte saját tüze. Szolgálólánya azonnal el is kezdi ellátni a sebet, mellyel a test gazdája oly sokat nem törődik... A bosszú s gyűlölet erősebb benne mindennél. Nem egészséges.
- Nem örökbefogadni akartuk, hanem megtudni tőle, amit lehet és aztán a pokolba küldeni, de az őrültséged képtelen a logikus gondolkodásra. - fejti ki további véleményét Amy, és csak egyet tud érteni vele... Majd hozzájuk fordul a lány.
- Bajba fog sodorni minket, ha nem egyenesen maga öl meg a zavart fejével. És az is kérdés miért van nála az északiak fegyvere? És, hogy tudja használni?
Flan sértetten komorul el, majd elmosolyodik és büszkén felmutatja a fegyvert. - Ez sértés a Swartzjeager család számára. A barbárok fegyverei ócska szerszámok. Ez itt egy műalkotás. A mi tornyaink már jóval elfőttük ismerték ezt a fegyvert. Ezek itt egy kiváló mester, Amanda von Swartzjeager alkotásai.
Remek, egyelőre nem lett balhé. Mindenki nagyjából megértőnek mutatkozik és ez így van jól. Ám valóban, a pisztoly emlegetésekor felébred benne a vámpírbüszkeség és elmosolyodik kissé. Érdekes ötvözete ez a vámpíríjaknak és az északi technológiának.
- Szerintem egy egészen kedvelni való, szerethető csapatot toboroztak össze... - jegyzi meg komoran Crispin.
Amikor Flan a halott kultistához lépdel, újabb halottgyalázásra készül, ám az úrnő szolgájának magyarázata rávilágít arra, hogy ez pusztán gyakorlatias ok.
- A feketeacél nagyon ritka. - magyarázza szelíden a szolgálólány. - Ezért ha engedi az idő, összegyűjteni ajánlatos a lőszerünket.
- Hm. Régi idők, amikor még a nyílvesszőket kellett összeszedegeti..- jegyzi meg Damien.
- Na de akkor haladjunk tovább. Messze még az úti célunk....és hála a menekülőknek, a mocskos dögök tudják, hogy olyan utazók vannak itt, akik közül egyre nem nagyon hat a mentális támadásaik, a másikra is gyengébben...és lemészároltunk közülük párat. Elhihetitek nekem, hogy nemsokára jönnek még ide csőstül. - csipkedi meg kicsit a népet Crispin. Valóban jobb lenne itthagyni ezt a rakás rossz emléket és hullát... brrh. Fujj.
- A hírmondó azt is elárulhatta nekik, hogy nem jó velünk packázni. Nem olyan rossz egy ilyen hírnév.
- Ha meg többen jönnek, majd ők is megtapasztalják..- mondja halkan Damien, igyekezve nem tudomást venni lüktető oldalfájdalmáról.
- Kérdés milyen messzire kell szaladniuk a többiekért.
Ám a gusztustalanságnak még nincs vége, Crispin fogja és levágja az egyik halott kultista fejét, majd ruhába csavarja azt... Mina nem tudja nem bámulni némi beteg kíváncsisággal övezve. Van gusztusa, az biztos. Mina fintorogva nézi a levágott fejet. Hát gyönyörű.
- Most mi van? Ha legközelebb jön egy ilyen banda, hozzájuk vágom, hogy tudják, kivel van dolguk...
- Komolyan én vagyok a beteg?- teszi fel költői kérdését halkan, és egy mosoly villan meg az arcán. Amy biccent felé, mintegy elismerésképpen, ami elégedettséggel tölti el. Végre egy mondat, ami már jól jön ki...
- Nem hiszem, hogy pont ettől rezelne be egy kultista, viszont nekünk kellene egy véres fejjel együtt utaznunk.
- Akár sétálhatok is a szekér mellett, a fejet dobálva, ha nem akarsz vele egy szekéren utazni. De nem akarom, hogy itt fejetlenség legyen, vagy hozzá hasonlóan intek a fej felé - mi is elveszítsük a fejünket. Amúgy milyen messze is vagyunk még a célunktól? Tovább kéne állnunk és elérni azt, hogy felmérjük, még is, mi a franccal állunk szemben. - vonja meg vállát.
A kérdésre, milyen messze vannak a céljuktól, nem tudna válaszolni, tanácstalanul csóválják a fejüket. - Nem lehetünk már olyan messze. Hosszú volt az út eddig is..
- Te sosem veszted el a humorod? - csóválja meg vidáman a fejét a zsoldoslány. - Azzal, hogy húzzunk el innen viszont tökéletesen egyet értek. Nem hiszem, hogy csak úgy véletlenül támadtak meg minket.
- Egyet kell értsek. - magyarázta Seraphina, miközben leaggatta Flandreról a maradék tekercseket és visszatette a táskájába - Induljunk.
Az út tehát némán folytatódik a szekérrel. A vámpír és az emberi özvegy továbbra sem valami beszédesek, de tudtok hozzájuk szólni, veszély közel s távol sehol sem leselkedik rátok, érzékelni sem tudtok semmit.
És Crispin tényleg csak sétál a szekér mellett... hát, ez hihetetlen.
Mina Sóhajtva kászálódik vissza a zötykölődő utazóalkalmatosságra. - Hát akkor kis vérengzés után folytatódik a kirándulás... Próbál kényelmesen elhelyezkedni és várni, hogy teljen az idő. Szégyelli, amiért nem tud mihez kezdeni Damien sebével kapcsolatban. A self azt próbálja bekötözni, amennyire tudja, s az erdőséget bámulja, hátha előront abból ismét valami.
Hamarosan tanyák tűnnek fel a színen. Valamint a holdcsókolt valamiért felvágta a kezét, és a folydogáló vért nézegeti. Ez valami perverzió nála? Mert ha őt akarja idegesíteni vele, akkor...
- Szerintetek a kultisták annál a tanyánál mennyire örülnének, ha bemutatkoznánk nekik...ismét? Merthogy ott vannak....- figyeli továbbra is a kicsi kést, melyet annak idején az egyikük hátába állított. Már az egyik kultistáéba.
- Mennyien lehetnek körülbelül? - ha a mélységijük nincs a közelben, akkor a kultistákkal talán elbánnak ennyien, ennyiféle képességgel. Bízik magukban, az eddigiek fényében.
- Ha megvágok valakit ezzel a tőrrel és utána saját magamon is sebet ejtek, a vérem mindig arra felé fog esni, amerre a megvágott egyén tartózkodik...és most, a menekülő kultista ott van. A tanyánál. Tehát: fej-ezzük be ezt a fej-ezetet, nem igaz? - érkezik magyarázattal egybekötött kérdés. Így már van értelme a dolognak.
- Nos, ha befejezzük ezt a fejtelenkedést és fajtalankodást - kuncog, de óvatosan, még mielőtt Flanék őt is megküldik egy olyna szép tűzcsóvával -, és igen, jó lenne lassan befejezni. Bár először talán nem ártana rájönnünk, mielőtt nagy mészárlást csapunk, hogy ki is az a bizonyos "áruló"...
- Jó kis képesség. És honnan tudjuk, hogy nem ott van a gazdájuk? És ha ott a mélységi, akkor egy lyukas érmét sem adnék az életünkért. Mi lenn, ha a feladatunkra koncentrálnánk? Ismeritek a mondást, ha te nem piszkálod, akkor én sem piszkálom.......És őket elűztük, minek kockáztatni?
- Ezzel akármerre fut, nem tud elmenekülni. Ilyen fegyverem még nekem sincsen. - gyönyörködik a szadistavámpír is a fegyverben. Remek, most mindenki Crispin kését fogja bámulni és olvadozni érte. Csodálatos. Adhatna neki egy kicsit abból a vérből...bár... iszonyatosan rossz íze volt, azt meg kell hagyni.
- Azt hiszem egyszerűbb, ha szavazunk. Úgy igazságos lesz. - ajánlja fel a diplomatikus Seraphina.
- Csak szívességet teszünk nekik, ha megöljük őket és megszabadítjuk őket a rabszolgaságtól. Amúgy ezek a csótányok talán még a levágott tagjukból is újra tudnak nőni. Pusztuljon mind. - közli felettébb árnyalt világnézetét ismét Flan.
- A Mélységivel nem fogunk találkozni. Azok sínylődnek az angyalromokban és kövek tartják őket a helyükön. Arról tudnánk, ha kiszabadították volna a mesterüket. Nyílt terepen nagyon kicsi az esélye, hogy a tényleges döggel találkozzunk szembe. - Erre gondolt ő is. A felszínen nem lesznek mélységiek.. hála az égnek. Ha pedig a föld alá kéne menni, na ott már problémák adódnának.
- Na igen, hasznos kis ketyere, csak eléggé fájdalmas. A vérveszteség nem egy kedves része a követésnek. Na de vissza a tervhez: ha nem számolunk le velük, ellenséget hagyunk a hátunk mögött, a szekerünk pedig nem éppen az, amivel el tudnánk osonni mellettük. Ha kiakarjátok őket kerülni, akkor a szekeret elrejtjük valahol, magunkhoz vesszük, ami kell nekünk és nagy kerülővel haladunk el a tanyák mellett. Én amellett vagyunk, hogy tegyünk egy kedveskedő látogatást náluk ismét, csak előtte mérjük fel a terepet. Ebben a szolgálatotokra lehetek. Öt percig olyan láthatatlan vagyok, hogy azt se veszik észre, ha a pofájuk előtt vagyok...
A vérveszteség említésénél Damien szusszan egyet és egy halvány vigyort vehet észre az arcán, aki ránéz. Mina csak vörösödik és nyel egyet szépen csendben.
- Ez egy kiváló ötlet megint csak. Mondja, Crispin, hol tanult ennyi lenyűgöző képességet? Láthatatlan.. azért ez nem semmi.
- Na igen, én csupán sötétséget tudok idézni.. - forgatja a szemét Mina.
- Tudom, hogy jobban beleástad magad a mélységiek dolgába, így hiszek neked Cyne, de jó lenne, ha nem tévednél. - mondja Crispinnek, majd hozzá fordul Amy: - Engem nem zavar, ha sötétben kell harcolnom, látni fogom amit kell. - Hát az... nem éppen olyan sötét, amiben ő tudna látni...
A két maradék utazó is bólint.
- Akkor ezt vehetjük igennek is. - összegzi Seraphina, Flan pedig felhúzza szemöldökét.
- Ideje már. Bár talán... - néz végig rajtuk, majd a holdcsókolton megakad a szeme, és hirtelen csak úgy leugrik a szekérről. Seraphina szólal meg helyette.
- Elismerő, hogy olyan dolgokat ismernek a bukott angyalokról, amiket magam is csak Brünhild úrnő útján ismertem meg.
Úrnője is visszafordul hozzájuk.
- ....talán mégsem vagytok olyan haszontalanok, mint elsőre gondoltam.
[/color]

Amelia Tewelon · 21 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Aug. 28, 2018 7:35 pm

Amelia Tewelon

Déli Katona

Hozzászólások száma : 276
Join date : 2015. Oct. 09.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 6.
Tapasztalat:

(5000/6250)

A kultisták némileg megszeppennek a különös képességgel megáldott vámpírtól, ám aztán újra támadásba lendülnek. A három előttünk álló alak előretartja a karját.
- Egynél több fegyvere is van a hatalmas angyaloknak. - mondja az egyik, aki még nem kapott sebet.
A karjuk varázsintésre egy tekergő, zöld, olajosan fénylő csáppá változik, ami akár a kardot tartanak maguk előtt. Az oldalsó hat kultista ezalatt egy-egy mágikus kört idéz meg maga elé. A körből kisvártatva földöntúli teremtmények bukkannak elő, a mélységiek szolgái. Kocsonyás testű, nyálkás, mégis határozott mozdulatokkal mozgó, nagyjából derékig erő lények voltak világító lila szemekkel és hegyes fogakkal.
Mikor előbukkannak a lények, már nem kevéssé nőiesen káromkodok, mert ellenségeink nem, hogy fogynának, hanem szaporodnak.
A szemem sarkából látom, hogy Cyne valami tűzfalat idéz, Mina azonban mintha földbe gyökerezett volna, szerencsére társa helyette is aprítja a népet.
Én sem habozok, tudom, hogy most már be kell vetni a zsodosképességeket is és mindenképpen cél, hogy azokat a kultistákat szedjem le előbb, akik a lényeket idézzék, mert ha folytatják előbb utóbb legyűrnek minket.
Gyorsan leöntöm a pengémet az olajjal és a következő pillanatban már lángol is, aztán pedig jöhet a Sietség és a Hasítás, hogy felaprítsam az előttem állókat.
Egy gigászi suhintással kettészelem az előttem meglepően mozdulatlanul álló mélységi szolgát, aki visít egy nagyot, majd kettéválik és két darabban a földre huppan. Nem is vér volt ez, inkább valami nyákszerű, folyós zöld nedv, ami a fegyverem lángjával érintkezett. A Flambard azonban meglepően jó arra is, hogy a fegyvert tisztán tartsa ettől a trutyitól.
A szekér másik oldalán is mehet a haddelhad, mert kiabálás hallatszik, mégpedig Flandre-é. Most persze nem drukkolhatok az ellenfelének, pedig szívesen venném, ha valaki végre kitekerné a nyakát, de hát az most nekünk épp nem jönne jól. Majd máskor…….
- Sera, fegyvert!
Feltételezem, hogy Seraphina a keze alá dolgozik, vagyis reménykednem kell benne, mert nagyon nem szeretném, ha a hátamba kerülnének ezek a nyomorultak. Valami kissé megtaszít, így minden bizonnyal a vámpír valami mágiát használ, de nekem más köti le a figyelmem, a saját túlélésem. Most mindenki magára van utalva, hogy tartsa a frontot.
Egyébként úgy látszik nem volt rossz ötlet a tüzet választani, ráadásul a kardommal vagyok a legerősebb is, így máris eggyel kevesebb ocsmányság mászkál a környékünkön.
Nem hiszem azonban, hogy kényelmesen pihengethetünk és nem is, hiszen az egyik kultista máris kiszemelt magának – talán feltűnt neki, hogy unatkozom? - és felém jön.
Elég magabiztosnak látszik és én nem akarom megvárni míg maga dönti el mi lesz a következő lépése, inkább megelőzöm. Még mindig gyors vagyok, de ezt még megspékelem a Szárnyalás képességével is és hirtelen vetem magam a magasba, aztán a kultista nyakába, hogy fentről döfjem keresztül, miközben kizárom az agyamból a visítozást és az égett hús szagát.
Nem mondom, a mélységi bérenc is gyors, de most hozzám képest, ahogy fel vagyok vértezve, még sem eléggé. Szabályosan rázuhanok és odaszegezem a földhöz és ott is tartom, amíg a vonaglása el nem csitul. Éreztem, amikor megütött a csápjával, de csak most nézem meg. Semmiség. Hideg mosoly fut végig rajtam, főleg, ahogy végigsiklik a tekintetem a harcon. Még Flandre hatékonyságát is el kell ismernem, amit azokkal a tekercsekkel művel, azonban az utolsó – kinyújtott karú - mozdulat túl ismerős és most már tudom, hogy mit akart Hellenburgban csinálni velem........Nem fogom neki elfelejteni.......
- Amy, tartóztasd fel azt a dögöt légyszíves!
Cyne kiáltása kiragad a gondolataimból és még látom, ahogy a menekülők után veti magát, meghagyva nekem a "piszkos" munkát. Ezek a kis dögök mocskosan hullanak el.
De az izmaim már működésbe is lépnek és máris a lény felé száguldok, hogy két felet csináljak belőle.
Nagyon belelendültem, mert úgy szalad át a lényen a kardom, mint kés a vajon és már egyetlen ellenfél sincs az oldalunkon. Vagy halottak vagy elmenekültek és ahogy elnézem kissé lihegve, a másik oldal sem áll rosszul.
Mina éjlángja felgyújtja a kultista fejét. A többi idéző kultista az ő oldalán már menekül, s nem sokkal rá eltűnnek a magas fűben. Cyne ugyan nehezen éri el a következő kultistát, akit épp üldöz, viszont utána tudja dobni a fegyvert. Az beleáll a hátába, de ki is esik belőle. A kultista nyög egyet, megszeppenve néz hátra, de nem ostoba, lohol tovább. Flandre eközben elővesz egy tekercset az öve mellől és az előtt lévő, sebesült kultista felé lép. Az éppen csak összeszedi magát, de erre a vámpír egy erőteljes rúgással földre kényszeríti, majd a mellkasához vágja a tekercset. Abból egy apró szikra szabadul el, majd végigfut a férfin a villámcsapás, amitől ájultan roskad össze. A nő ekkor nagyot rúg bele.
- Mindenki egyben? – kérdezi közben Seraphina.
Cyne is visszafelé sétál már.
- Van egy gyenge és egy erős gyógyitalom...de ennek az ügynek a vége messze van még. Ti döntötök arról, hogy mi legyen velük. – hajol le, hogy átkutassa a holttesteket. - -...és ha akarjuk, bármikor követni tudjuk az utolsó kultistát, aki megsérült. – emeli fel vigyorogva a fejét ránk nézve.
- Itt minden rendben és ott? - válaszolom, aztán Cyne felé nemet intek a fejemmel. - Ez csak egy karcolás, nem pocskolnék rá gyógyitalt.
- Igazán köszönöm... de azt hiszem, túléltem már rosszabbakat is..- hárítja el a kínálást a vámpír társa, a sötét elf.
- Biztos? Nagyon csúnya az a vágás... – kérdez vissza társnője, láthatóan aggódva.
- Köszönöm. Megleszek. tartalékoljuk a készleteket, amíg minden kötél nem szakad.
- Hát rendben... de.. ha nem bánjátok, én... eszegetnék egy kicsit.... – sóhajt Mina és ráhajol egy halott kultista nyakára.
A vámpírlány tette már nem viszolyogtat meg, de azért nem is bámulom elég a hanghatás is, inkább eloltom a pengémet és elkezdem tisztogatni, azzal legalább lefoglalom magam.
Flandre mozdulata azonban magára vonja a figyelmem. Az előtte lévő, valószínűleg már halott vámpír köti le. Ismét rátapos a fejére….aztán megint, már hallani lehet a csont repedését, közben egyre csak ordít, mintha az még hallaná.
- Na mi van?! Hol van a mestered most?! Mond már valamit!
Nagyjából a negyedik rúgásnál a férfi koponyája megadja magát és összetörik. Áttetsző folyadék folyik ki belőle, egyenesen az őrült vámpírnő csizmájára, aki csak gúnyosan nézi.
- Undorító... - majd az arcát is megrúgja még kétszer, úgy, hogy a végére az egész arcát felismerhetetlenül összeroncsolja. Ezután áll csak fel és sétált oda. Meglepően elégedettnek tűnik, mintha derűs, felfrissült volna a undorító tettétől.
- Nem tudom eldönteni, hogy melyikőtök a betegebb....- hallom Cyne sóhajtását.
Már az épp táplálkozó vérszopót is nehéz elviselnem, de amit Flandre csinál attól felfordul a gyomrom, pedig Isten látja lelkem, nem vagyok finnyás. Ez a némber biztos, hogy nem épelméjű, mert erre csak így lehet képes, de hát én ezt már az elején megmondtam.
- Sajnálom, én... ez... csak nem akarom, hogy ne tudjak harcolni és... segíteni nektek. – emeli fel a fejét az iszogatásból elvörösödve és zavartan Mina.
- Ez mire volt jó? - nézek a közeledő őrültre, de aztán Cyne hangja visszafordít maga felé és a még életben lévő kultista felé. aki eddig meghittem sugdolózott a férfivel. Vajon eddig mit ígért neki?
- Ha trükközni mersz, ….óh, nem, nem öllek meg, nyugi, csak megkínozlak. Ez a fegyver fel van szentelve. Tudod, hogy mit jelent ez a fajtádra nézve? Ha válaszokat adsz, talán még életben is hagylak. Ha sokat szarakodsz, akkor először a farkincádtól fosztalak meg, megetetem veled kis darabokban...a többit majd utána eldöntöm. Szóval: hajlandó vagy beszélni? Vagy inkább a társaid vérével szájat öblögető vámpírkámmal, vagy a hullagyalázó szintúgy vámpírkámmal beszélgetnél el? Netán azzal az elbűvölő hölggyel, – int felém. - aki szintúgy megszeretgetne téged? Szerintem még mindig velem jársz jobban, cukorfalatkám. Tehát: beszélni vagy nem beszélni, ez itt a kérdés?
Én is hasonlókat ígérnék annak az átkozott fejének, ha a helyében lennék, ezért, hogy segítsem a munkáját, vetek egy igazán barátságos mosolyt az áldozatra, aki nem rég még a fejünkre pályázott.
- Ha kell segítség csak szólj Cyne, bírom a csápos dögöket.........darabolni.
- Én szívesen készen állok a beszédre, ha ez a választás. – mosolyog véresen Mina is a fogolyra, akinek a helyében én biztos megfogadnám Cyne tanácsát.
A kultista azt se tudja hol áll a feje, láthatóan halálra rémül, pánikba esve próbál meg mentegetőzni, miközben Flan és Sera is közelebb lépkednek.
- Nem...én nem tudok semmit! Engem csak idekülött a mester, esküszöm! Ne csinálják, azt se tudom, merre vannak...
Kezd egész jól alakulni, míg Flandre oda nem ér. Füle botját sem mozgatja a kérdésemre és ezt még el is nézném neki, de……..
Ekkor idegesen horkant egyet, aztán előkap egy tekercset, majd szétnyitja és se szó se beszéd a kultista arcába tenyerel vele. A tekercs pedig felizzik és elkezd belőle elszabadulni a mágia..
A kultista arcáról egy mozdulattal égeti le a húst, aki ordít egy keserveset, majd összeesik. Seraphina ijedten aggódva néz előre.
- Egyet életben hagytatok. - morogja Flandre.
- TE MÉG IS, MI A BÁNATOS BÜDÖS FASZT CSINÁLSZ?! – ordít fel Cyne, miközben elugrik, hogy ne érje el a tűz. - Kiakartam hallgatni ezt a nyomorékot, hogy ne vakon menjünk bele a csatába. A hülye őrületed és a bosszúvágyad persze, hogy ezt keresztbe húzza. Vagy mi van, talán nem is akarod, hogy megtudjuk, amit kell?
Dracon is dühösen vicsorog a vámpírnőre érezve gazdája idegességét.
- Valóban nem tanácsos mindenit válogatás nélkül elpusztítani rögtön... – hallatja Mina is a hangját, aki szintén gyorsan távolabb lépett még idejében.
Azt hiszem a többiek szemét is felnyitja ez végre, hogy lehet, hogy Flandre nagy erőket mozgat meg a képességével, ám az őrülete senkit nem kímél, még a társait sem. Talán nem is érdekelte, hogy mi is ott vagyunk.
A kardom már felé mozdul, ahogy ellépek kicsit a hőhullám elől.
- Én megmondtam, hogy ebben a némberben nem lehet megbízni!
Flan rezzenéstelen arccal tűri, hogy miket vágunk a fejéhez. Megvárja, amíg mindenki odaér, aztán válaszol csak.
- Ezek az alávaló férgek nem ismerik a igazság szót. Hazudnak, átvernek, tőrbe csalnak. Még ha segítenek akkor is csak a maguk javára teszik. - csattan fel, szinte harsogva. Nem kell hozzá különösebb képesség, hogy lássuk a mérhetetlen gyűlöletet, ami a lány vörös szemében izzik - És ha mégis mondani akar valamit a mestere egyszerűen megöli a mocskos vérével, amit belé fecskendezett. Ne ássátok a magatok sírját.
Flanre látszólag elég sokat tud a kultistákról annak ellenére, hogy totálisan kattant, egy könyvből sem lehetett volna szebben kiolvasni a mondatokat. Seraphina közben úrnője mellé lép, miközben az a kezére ragadt húscafatokat leharapdálja magáról, majd még egyet belerúg a kultista holttestébe, majd előveszi a korábban elsütött fegyvert, egy kis szarut, benne valami fekete porral és nekilát vele bajlódni. Ahogy innen látjátok, a tűz őt is eléggé megégetté, de nem igazán foglalkozik vele. Seraphina viszont annál inkább, azonnal el is kezdi a sebét gondozni.
Cyne, amilyen hirtelen felhorgadt, olyan gyorsan le is higgadt és bár láthatóan kiakadt a vámpírra, végül folytatja a kutatást a halottakon.
- Na de akkor haladjunk tovább. Messze még az úti célunk....és hála a menekülőknek, a mocskos dögök tudják, hogy olyan utazók vannak itt, akik közül egyre nem nagyon hat a mentális támadásaik, a másikra is gyengébben...és lemészároltunk közülük párat. Elhihetitek nekem, hogy nemsokára jönnek még ide csőstül.
- A hírmondó azt is elárulhatta nekik, hogy nem jó velünk packázni. Nem olyan rossz egy ilyen hírnév.
- Ha meg többen jönnek, majd ők is megtapasztalják..- mondja halkan Damien.
- Nem örökbefogadni akartuk, hanem megtudni tőle, amit lehet és aztán a pokolba küldeni, de az őrültséged képtelen a logikus gondolkodásra. - morrantom oda Flandre-nak hidegen és undorodva nézve mit művel és én egy percig sem sajnálom, hogy megégett.
A fegyver azonban érdekes és már láttam is ilyet, de csak északiaknál és azt hallottam, hogy még soha nem sikerült senki másnak működésre bírnia.
- Bajba fog sodorni minket, ha nem egyenesen maga öl meg a zavart fejével. - közlöm a többiekkel. - És az is kérdés miért van nála az északiak fegyvere? És, hogy tudja használni? - mondom ki hangosan is, ami felmerült bennem az előbb.
Cyne-vel meg csak egyetérteni tudtam.
- Kérdés milyen messzire kell szaladniuk a többiekért. – biccentek.
Aztán Cyne kezdi ki nálam a tűréshatárt a levágott fejjel. Persze a tekintetünk kereszttüze neki is feltűnik.
- Most mi van? Ha legközelebb jön egy ilyen banda, hozzájuk vágom, hogy tudják, kivel van dolguk...
- Nem hiszem, hogy pont ettől rezelne be egy kultista, viszont nekünk kellene egy véres fejjel együtt utaznunk.
- Komolyan én vagyok a beteg? – kérdezi MIna.
A lány szavai most találtak és ezért kapott is egy biccentést tőlem.
Flandre némi késéssel, de rám emelve komor tekintetét válaszol, és közben elmosolyodik.
- Ez sértés a Swartzjeager család számára. - válaszolja, majd felmutatja a pisztolyt - A barbárok fegyverei ócska szerszámok. Ez itt egy műalkotás. A mi tornyaink már jóval elfőttük ismerték ezt a fegyvert. Ezek itt egy kiváló mester, Amanda von Swartzjeager alkotásai.
A fene tudja, hogy igazat mond-e azzal a pisztollyal, mert a vámpírok tényleg jók az ilyenekben, de attól még egy fikarcnyit sem bízom jobban benne.
Ekkor eszébe juthat még valami, mert odasétált az korábban szétrugdosott kultistához, majd a mellkasa felé nyúl, megkeresi a lőtt sebet, és nemes egyszerűséggel kitép a húsából egy darabot, benne egy golyóval.
- A feketeacél nagyon ritka. - magyarázza kicsit nyugodtabb hangon Sera - Ezért ha engedi az idő, összegyűjteni ajánlatos a lőszerünket.
- Hm. Régi idők, amikor még a nyílvesszőket kellett összeszedegeti..- jegyzi meg Damien, mint akinél ez mindennapos.
Hát nekem Flandre-ból ennyi bőven elég és inkább Cyne morgására figyelek.
- Szerintem egy egészen kedvelni való, szerethető csapatot toboroztak össze...- ül a képére egy vigyor.
Most sírjak vagy nevessek?
- Akár sétálhatok is a szekér mellett, a fejet dobálva, ha nem akarsz vele egy szekéren utazni. De nem akarom, hogy itt fejetlenség legyen, vagy hozzá hasonlóan mi is elveszítsük a fejünket. – int a torzó felé. - Amúgy milyen messze is vagyunk még a célunktól? Tovább kéne állnunk és elérni azt, hogy felmérjük, még is, mi a franccal állunk szemben.
- Nem lehetünk már olyan messze. Hosszú volt az út eddig is.. – vonja meg a vállát Mina.
A többiek aztán csak úgy napirendre térnek Flandre dolgai felett, de hát a szívük rajta, én biztos, hogy szemmel fogom tartani és nem nagyon szeretném a hátam mögé engedni, a végén még "véletlenül" én is úgy járok, mint a kultista.
Már egy pillantást sem vesztegetek a gyűjtögető vérszívóra, de Cyne sem kap most vidám pillantást tőlem.
- Te sosem veszted el a humorod? - ingatom meg a fejem. - Azzal, hogy húzzunk el innen viszont tökéletesen egyet értek. Nem hiszem, hogy csak úgy véletlenül támadtak meg minket.
A két mocsárvidéki is helyeslően bólint.
- Egyet kell értsek. - magyarázza Seraphina, miközben leaggatja Flandre-ról a maradék tekercseket és visszateszi a táskájába - Induljunk.
- Hát akkor kis vérengzés után folytatódik a kirándulás... – kászálódik fel Mina a szekérre és elhelyezkedik sötét elf társa mellé, aki a ebét kötözi.
Én csak egy eltűnő mosollyal reagálok arra, hogy Cyne tartja a szavát és inkább a gyaloglás mellett dönt, de persze a fejről természetesen nem mond le. A szekér továbbra is olyan kényelmetlen, mint eddig, de most jól esik a lábam lógatni. Vannak elegen, akik a figyelést választják, így én a kezembe hajtom a fejem és próbálok lazítani. Beszélgetni nem nagyon van kedvem, főleg nem Flandre-val, akit legszívesebben itt hagynék a fenébe.
- Szerintetek a kultisták annál a tanyánál mennyire örülnének, ha bemutatkoznánk nekik...ismét? Mert hogy ott vannak....
Mikor Cyne megszólal, felé fordulok, hogy lássam miről beszél, aztán arra nézek, amerre mutat, a távolban felbukkanó tanyák felé, ami teljesen eltér az utirányunktól.
- Ha megvágok valakit ezzel a tőrrel és utána saját magamon is sebet ejtek, a vérem mindig arra felé fog esni, amerre a megvágott egyén tartózkodik...és most, a menekülő kultista ott van. A tanyánál. Tehát: fej-ezzük be ezt a fej-ezetet, nem igaz?
- Mennyien lehetnek körülbelül? – kérdez rá Mina és folytatja Cyne szójátékát, hallhatóan jól szórakozva. - Nos, ha befejezzük ezt a fejtelenkedést és fajtalankodást ……………és igen, jó lenne lassan befejezni. Bár először talán nem ártana rájönnünk, mielőtt nagy mészárlást csapunk, hogy ki is az a bizonyos "áruló"...
- Jó kis képesség. - ismerem el, de aztán a kétségeimet is ismertetem nem folytatva a tréfálkozást. - És honnan tudjuk, hogy nem ott van a gazdájuk? És ha ott a mélységi, akkor egy lyukas érmét sem adnék az életünkért. Mi lenn, ha a feladatunkra koncentrálnánk? Ismeritek a mondást, ha te nem piszkálod, akkor én sem piszkálom.......És őket elűztük, minek kockáztatni?
- Ezzel akármerre fut, nem tud elmenekülni. Ilyen fegyverem még nekem sincsen. – bámulja Flandre a társunk kezében lévő kis kést, mint akit megigézett.
Seraphina azért próbál hideg fejjel gondolkozni.
- Azt hiszem egyszerűbb, ha szavazunk. Úgy igazságos lesz.
- Csak szívességet teszünk nekik, ha megöljük őket és megszabadítjuk őket a rabszolgaságtól. - mondta Flandre. - Amúgy ezek a csótányok talán még a levágott tagjukból is újra tudnak nőni. Pusztuljon mind.
- A Mélységivel nem fogunk találkozni. Azok sínylődnek az angyalromokban és kövek tartják őket a helyükön. Arról tudnánk, ha kiszabadították volna a mesterüket. Nyílt terepen nagyon kicsi az esélye, hogy a tényleges döggel találkozzunk szembe. – válaszol nekem Cyne, aztán a vámpírnőre néz. - Na igen, hasznos kis ketyere, csak eléggé fájdalmas. A vérveszteség nem egy kedves része a követésnek. Na de vissza a tervhez: ha nem számolunk le velük, ellenséget hagyunk a hátunk mögött, a szekerünk pedig nem éppen az, amivel el tudnánk osonni mellettük. Ha kiakarjátok őket kerülni, akkor a szekeret elrejtjük valahol, magunkhoz vesszük, ami kell nekünk és nagy kerülővel haladunk el a tanyák mellett. Én amellett vagyunk, hogy tegyünk egy kedveskedő látogatást náluk ismét, csak előtte mérjük fel a terepet. Ebben a szolgálatotokra lehetek. Öt percig olyan láthatatlan vagyok, hogy azt se veszik észre, ha a pofájuk előtt vagyok...
- Ez egy kiváló ötlet megint csak. Mondja, Crispin, hol tanult ennyi lenyűgöző képességet? Láthatatlan.. azért ez nem semmi. – kérdezi Damien.
- Na igen, én csupán sötétséget tudok idézni.. - forgatja a szemét MIna kissé elvörösödve, mintha valaki valami zavarót mondott volna……..
Úgy látom nem szükséges szavazni, hiszen egyedül én vetettem fel, hogy esetleg hagyhatnánk őket a fenébe, de itt senkinek nem volt elég az eddig kiontott vér és még több kell.
Zsoldos vagyok és nem zavar ha harcolnom kell, de a felesleges kockázatvállalás sem a kedvencem. Viszont meg kell hajolnom a többség akarata előtt, így végül megvonom a vállam.
- Tudom, hogy jobban beleástad magad a mélységiek dolgába, így hiszek neked Cyne, de jó lenn, ha nem tévednél.
Aztán Mina felé nézek.
- Engem nem zavar, ha sötétben kell harcolnom, látni fogom amit kell. - jelzem, hogy akkor részemről is mehet, még ha nem is lelkesen.
A két maradék útitárs is bólint.
- Akkor ezt vehetjük igennek is. - mondja Sera.
Flandre felhúzza a szemöldökét.
- Ideje már. Bár talán... - néz végig rajtunk, ami egyáltalán nem tetszik nekem, majd Cyne-en akad meg a szeme.
Majd fogja magát és leugrik a szekérről. Seraphina szokásához híven utólag próbálja a vitát elsimítani azzal, hogy megmagyarázza úrnője szavait.
- Elismerő, hogy olyan dolgokat ismernek a bukott angyalokról, amiket magam is csak Brünhild úrnő útján ismertem meg.
Flandre vissza is hajol felénk egy fél mondatra.
- ....talán mégsem vagytok olyan haszontalanok, mint elsőre gondoltam.
Hogy én miért is számítottam valami hasonló megnyilvánulásra?

Gloria · 22 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Aug. 31, 2018 11:21 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Nem ismertem a félangyalok népét, csupán tálvoról figyeltem őket csöndes tisztelettel. Ez alól korábban egyedül Androméda volt a kivétel, de most láttam csak, hogy mennyire nem hasonlított a társaira, és különösen nem Araelre, aki az imént bemutatkozott. Noha mindketten fenségesek voltak a maguk módján, Ada a folyamatos hidegvérével és túlvilági bölcsességével vívta ki a közönséges emberek csodálatát, míg Arael úgy tűnt inkább az elegáns belépőket részesítette előnyben, és sokkal közvetlenebb is volt, mint amilyenre számítottam. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a csatának vége volt, csak a tábor látszott, de azt nem védték sem déliek, sem zsoldosok. A távolban barnán kanyargott az országút, ami remélhetőleg Joanesburgba vezetett.
A vezetést Kristin nővérre hagytam ismét. Bár soha nem beszéltük meg a rangsort hármunk között, valahogy nem is volt rá szükség.
- Kristin Dalgaard lovag, a Katedrálisból. - biccentett a nefilimnek. - Az egyetlen kérdésem az az, hogy mi lenne a következő lépés. Tudja a méltóságos bíra nem árult el sok részletet, csak hogy keressük meg magukat.
Szokás szerint nem tudtam leolvasni Androméda arcáról a gondolatait, de kimért, hűvös hangja sok mindent sejtetett. Hiába voltak mind nefilimek, nem borultak egymás nyakába.
- Shalom alecheim. - mondta végül.
- Dícsértessék. - köszöntem neki én is. - A nevem Glória, Könyörületes Szent Brünhilda rendjéből. - mutatkoztam be udvariasan. Kérdések... Az lett volna bőven, de a legfontosabb tényleg az volt, amit Kristin kérdezett.
Arael egyetértően csóválta meg a fejét, miközben megvakarta az állát. Végül intett egyet a kezével.
- Legjobb, ha a sátramban folytatjuk. Zarakhiel mester szűkszavú, mint forróvérű kakas a viadalon. A következő lépéshez először meg kell tudnotok, mi is a célja a klánunknak. Aztán meglátjátok.
Furcsa hasonlat volt, de talán nem beszélte egészen jól a németet. Mindenesetre mostmár valóban itt volt az ideje, hogy többet is megtudjunk a helyzetről, és az eltűnt egységekről.
A sátort a király talán szegényesnek mondta volna, de volt benne minden, ami kellett. Szénából készített ágy, egy asztal, valamint egy fogas volt benne pár ruhának. Arael az asztal mellé állt.
- A mélységi, akit követtünk elég sok bajt okozhat még. A neve Medkoksh, vagy ahogy a hívei hívják, Omega. Mit hallottatok róla?
- Hogy a hívei miatt már egész szakaszok eltűntek, tehát veszélyes. Ezen kívül semmit. - válaszolta Kristin.
- Róla még semmit. - ráztam meg a fejem. Már megint kultisták és egy mélységi... Mintha minden bokorban élt volna egy. Talán a háború őket is aktivizálta, voltak akik jobb szerettek a zavarosban halászni.
- Ennél sokkal veszélyesebbet is tettek. Én és a húgom már jó ideje követjük a nyomukat, láttuk mit művelnek.
Elővett egy térképet, majd kiterítette az asztalra. A Nordenfluss feketén kígyózott végig Veronia elnagyolt körvonalain, és be voltak jelölve a mentén található kisebb-nagyobb települések is.
- A folyó mentén haladtak előre. Faluról falura, városról városra. A városok, amiket maguk mögött hagytak, stabil házakkal, védművekkel, és elégedett lakókkal teli városok. Sejtik, miért akkora baj ez?
Kristin nővér felvonta a szemöldökét.
- Segítenek a délieknek megtartani a frontvonalat?
Androméda először a térképet vette szemügyre, majd Kristinre nézett, végül pedig rám tévedtek az arany íriszek, de nem tudtam neki igazán mit mondani. Együtt ültünk ebben a slamasztikában ismét, noha most Emilia nővér nem volt velünk.
Én is Kristinre pillantottam.
- Rosszabb. Az a terület így nem lesz se délé sem északé, a két királyság közé beépül egy sáv kultistákból. Igaz? - nézem fel a nefilimre, de az csak vállat vont.
- Ők még egy lépéssel tovább is mentek. A városok, ahol jártam, mind egy-egy királyság birtokai voltak. Fel volt húzva vagy a vörös, vagy a kék zászló. Nem tartják meg a területet, hanem átadják, majd odább állnak. A megtámogatott város erős, jól védhető helyen van minden esetben, így nem támadják meg akkora eséllyel. Ennek hála a fronton már mindenféle pletykákat hallottam egy legendás láthatatlan hadseregről, akiknek tagjai emberfeletti erővel rendelkeznek, át tudnak látni a falakon, megértik egymás gondolatait, és akit meglátogatnak, azt nem fogja letarolni a háború szele. Maguk szerint hány követőt tudott egy ilyen szekta máig toborozni?
- A kultistáknak nem szokása hízelegni. - fonta össze a karjait Kristin a mellkasa előtt. - A városoknak meg nem szokása magasztalni őket. Hogy húzhat fel északi lobogót egy város, miután kultistákkal tárgyal?
- Mire nekik a hírnév? - kérdezte Androméda, mielőtt újra a térképet kezdte volna el fixírozni.
Arael tekintete most először a beszélgetés során elkomorodott.
- Ó, a város megteszi. Megteszi, aztán azt hazudják, nem a kultisták tették. Az itteni emberek élete maga a földi pokol. Akárki bukkan fel, ha segítséget ajánl, nem utasítják el. Omega híveinek nem számít semmi, csak hogy a veroniaiak nevét bemocskolják, és a magukét éltessék. Nem nehéz, ha nem kell gondolniuk a győzelemre, vagy a taktikai fölényre, csak menni és menni. És ennek akarja a mesterem erejét venni. Zarakhiel bíra úgy véli, még egy szerzetesrend elől is könnyedén elmenekülnének, szétszélednének. Éppen ezért a terve szerint a világ jelenlegi legerősebb hadseregét akarja Medkoksh ellenségévé tenni.
Tehát minket.
- Valamit nem értek. - hunyta le a szemét Kristin. - Ha egy szerzetesrend is megfutamítja őket, hogyan képesek előadni, hogy egész hadseregnyi az erejük?
- MIért nem fordultak rögtön az Ordo Malleushoz? Vagy az éjféli őrséghez. Vagy az inkvizícióhoz... Az egyszerű katonák tehetetlenek a kultistákkal szemben, csupán felesleges áldozatok. - néztem szigorúan a nefilimre. Egy mélységi ellen aligha ért valamit a puska önmagában, ide szent erők kellettek. Isten szent ereje. A városokkal pedig még bizonyára számolni fogunk utána, ahogyan a lakosaival is. Tulajdonképpen több településnyi eretnekkel kellett szembe néznünk. Nehéz volt ilyen időkben megőrizni a hitet ezt én is tudtam, de mégis undorodtam attól, hogy voltak kik képesek voltak egy mélységihez fordulni.
- Erre úgy tudok a legegyszerűbben felelni, ha megmutatom, most hol vannak. - bökött a térképre a félangyal. - A húgom és én egész idő alatt követtük őket, várva, hogy hibát kövessenek el, túlon nyújtózzanak a takarójukon. Most megtették.
Vett egy levegőt, majd folytatta.
- Ez a város Joanesburg. Nagyobb város, mint az előzőek, stabil kőhíddal a folyó felett. Jelenleg ide fészkelték be magukat. A város kívülről elég romosnak tűnt, de kőfalak védik és a folyón át utánpótlást is szállíthatnak oda. A mesterem jól tudta, hogy mivel nem hódítanak meg egy falut sem, a két hadsereg nem fogja az erejét rájuk pazarolni. Azonban ez a város itt egy apró kapocs a folyó két fele közt. Biztos vagyok benne, ha a szekta kiirtásáért egy ilyen város bőséges jutalom.
Tovább mutogatott a térképen.
- A folyó másik oldalán alig pár mérföldre van a déliek első tábora. A folyón felfelé pedig egy nagy gát duzzasztja a folyót, így szinte sehová nem tudnak elmenekülni. Ha egy rend bevonul és keresni kezdik őket, egyszerűen tovább állnak. Ugyanis, ahogy a lovag kisasszony mondja, az erejükről vajmi kevés az információnk. Itt van szükségem az önök segítségére. Tegeződhetünk esetleg? Utálom a hivatalos hangnemet. - tette még hozzá a végén. Rengeteg indormáció volt ez, és még nem volt minden részleg egészen világos, de a kultisták észjárását megérteni egyébként is embert próbáló feladat lett volna.
- Csak hogy tisztázzuk. Az lenne a feladatunk, hogy ennyien leszámoljunk egy csapattal, akik hadseregnyi erőt tudnak elhitetni a frontvonalra eső városokkal. De valamiért mégis szétfutnak egy komolyabb haderő elől, ezért nem lehetünk többen? - próbálta Kristin összerakni a történetet. Ada is gondolkozott, összeráncolta a homlokát és az orrát is, majd egyszercsak megvilágosodott és valamit motyogott is maga elé, de nem igazán értettem.
- Be kéne szivárognunk? - kérdeztem végül.
Arael meglepetten nézett fel Kristin válaszát hallva.
- Mi? Nem, dehogy, ez egy borzalmas ötlet...akarom mondani természetesen más terveink vannak. - váltott át valamivel udvariasabb hangnemre, de úgy tűnt tényleg kényelmetlen volt neki a hivataloskodás. Rám mutatott.
- A kisasszony jó helyen puhatol. - mondta a korábbi lelkesedésével. - Látják, az egyetlen gondunk a bukott seregével, hogy nem tudjuk, az erejükről szóló legendák mekkora része igaz. Hallottunk már mindent, a repülésen át egészen a szívet összeroppantó tekintetig. Éppen ezért még ha segítséget is hívunk ellenük, nem tudunk róluk semmit. Joanesburgon jelenleg a katolikusok lobogója áll. Arra szeretném önöket megkérni, hogy jussanak be a városba és derítsék ki, mi igaz a pletykákból. Gyorsan kell cselekednünk, mert általában egy-két hétnél tovább nem maradnak sehol, s mozogni is csak kisebb csoportokban mozognak. Ezért közben levelet írunk, megadjuk a helyzetünket és a sereg, a Katedrális, meg az összes talpraesett világjáró segítségét elhozzuk. Mire a várost megostromolják már túl késő lesz megerősíteni a védelmüket, nehogy kém jusson a falak közé.
A többi nefilim közben megérkezett a sátorba némileg lelombozott, de tettrekész arccal.
- Mi sajnos nem mehetünk, egy csapat kizárólag a népünkből túl feltűnő. Talán már észrevették, hogy követjük őket, ebben sem vagyunk bizotsak. De természetesen segítséget adunk, amennyiben nem utasítják vissza.
- Tehát mi bejutunk, aztán ránk zárják az ostromgyűrűt. - állapította meg a lovagnő teljesen tárgyilagosan.- Mi lenne a segítség?
- Miből gondolod, hogy mi ott tudjuk tartani őket? - kérdezte Androméda.
Arael a zsebében kotorászott, és előhúzott egy gyűrűt.
- Ezt itt. - mutatta meg. Egyszerű, dísztelen karikagyűrű volt rézből öntve. - Egy különleges mágia lapul benne. A postagalamb, akinél a gyűrű párja van tudni fogja milyen irányba repüljön hozzátok. Ezzel üzenetet küldhetünk egy nappal a sereg érkezése előtt. A szekta nagyjából három napja vonult be a városba, így még egy jó ideig ott kell maradjanak. Ha nem fognak gyanút, rajtuk ütünk, mielőtt menekülni kezdenének.
Odasétált a többi nefilimhez, majd lendített egyet a karjával.
- És ez nem minden. Én és a társaim is örömmel megyünk az ellenség városába segédkezni. Bár nem ismerjük az itteni szokásokat, ezért nem tudjuk, melyikünknek kéne mennie. Ezt a döntést meghagyom nektek. Akik itt maradtak, gondoskodnak az üzenetekről.
- Mi van akkor, ha tényleg meg van a hatalmuk, hogy összeroppantsák egy ember szívét egy pillantással?
Ebbe bele sem akartam gondolni. Nem történhetett meg.
- Azt hiszem akkor nem apró falvakkal próbálkoznának. Régi emlékek? - kérdezett vissza barátságosan Androméda.
- Egyetlen kultistával találkoztam eddig, ő majdnem végzett velem és a mellettem küzdőkkel. - fordult Ada felé Kristin szomorú mosollyal. - Viszont egyvalami nem tiszta. Ha jól értem az a feladatunk, hogy meghatározzuk mekkora az erejük és ennek fejében hívhassanak rájuk megfelelő csapatot?
- Legyünk kultisták? - kérdezte Ada felvillanyozva.
Vállat vontam.
- Megpróbálhatjuk. Harcoltam már kultistákkal, akiket nem lehetett megmenteni, de ha olyan sokan vannak talán lesz, akit visszavezethetünk a fényre.
- Pár szabad szerzetesrendtől mindenképp segítséget fogunk kérni. A kultisták erejétől függően pedig a környező századok közül kellő számút ide kéretünk. A mesterünk intézkedik, hogy ide is jöjjenek. - válaszolt Arael.
- Hogy érti a kisasszony, hogy... - nézett kérdőan Andromédára Kristin nővér, de aztán leesett neki és bizonytalanul megvarkargatta a tarkóját. - Nos, ez is egy megoldás. Talán jobb, mint amire én gondoltam. Mindenesetre jobb, ha tudják, hogy azóta sem lettem jobb színész. - aztán Araelhez fordult. - Ha önnek kényelmesebb úgy nyugodtan tegezzen, az én neveltetésem sajnos nem engedi meg ezt az Úr angyalaival szemben.
Ada bólintott a lovagnő szavaira de aztán az arca elkomorult, és végül inkább Araelhez fordult.
- Te gyere. - jelentette ki. Vagy kinyilatkoztatta?
Rámosolyogtam Kristinre.
- Legutóbb is jól sült el. Most is megoldjuk. És természetesen engem is tegezhet, visszafelé viszont nem tudom ígérni. - mondtam Araelnek. Egyet értettem Andromédával is, hogy jó lenne ha ő legalább velünk tartana.
- Remek, remek. - örvendezett Arael, majd fellélegezett és barátságosan megpaskolta Kristin páncélját. - Akkor azt hiszem megyek én is. Liwet, addig rád hagyom a dolgok vezénylését.
Liwet elégedetten bólintott. Nema úgy nézett ki, mint aki nem megelégedve a döntéssel, mert sértődött arccal szegezte le a fejét a föld felé.
- A buzogányom miatt talán engem is papnak fognak hinni. Beszélem a Biblia nyelvét is, ha az segít valamit. - sorolta Arael. - Már csak egy dolgora van szükségünk. Kitalálni, kik is vagyunk mi, amikor bevonulunk a városba. Remélhetőleg kérdés nélkül engednek majd át minket...

Crispin Shadowbane · 23 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Szept. 01, 2018 7:10 pm

Crispin Shadowbane

Éjvándor

Hozzászólások száma : 659
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 33
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Éjvándor / Tünde druida
Szint: 10
Tapasztalat:

(14101/15000)

- Egynél több fegyvere is van a hatalmas angyaloknak.
Hallottam meg az egyik kultista papolását. Nem nagyon volt se kedvem, se időm ahhoz, hogy most ezzel a kijelentésük igazságtartalmának megcáfolásával vagy megerősítésével foglalatoskodjak, csak reméltem, hogy Flan és a többiek leszámolnak velük, ugyanis ezen az oldalon a dolgok kezdtek eléggé begyorsulni. Mielőtt még bármit tehettünk volna, idézőkörök jelentek meg a földön a Bukott szolgái előtt, amiből még több förmedvény sorjázott elő. Nem mondtam volna azt, hogy túlságosan örülök az események ilyen jellegű alakulásának. Már magukban ezek a hülye mocskok is elég sok fejfájást okozhattak nekünk, de ahol egy kultista van, ott nemsokára megjelennek az ilyenek is. Még emlékszem az első találkozásomra az idézettjeikkel, még az Északi Pusztaság legészakibb angyalromjánál történtekkor. Azokat a rákszerű izéket elég nehéz elfelejteni. Itt rögtön három is kibukott a körökből és tétovázás nélkül vetették be magukat az általam kreált sötétségbe. Óh, hogy rohadjatok meg, ez így nagyon nem lesz ám vicces. Visszamenjetek, baszki!
De ezek nem voltak olyan hangulatban, hogy bárhova is visszamenjenek. Idegesen vicsorodtam el a közeledő dögök látványára. Clandestine körül szinte már kérdezés nélkül is lángok csaptak fel, ahogy a bennem buzgó mágia a felszínre csapott. Itt nem kellett túlságosan sokat gondolkoznom azon, hogy még is, milyen indíttatásból engedjek teret a folyton bennem fortyogó haragnak és miképpen manifesztáljam. A Mélységiektől is a szolgáiktól mindig is dühös leszek. A lángok nemsokára egy alacsony lángfal formájában manifesztálódtak a dögök előtt, hogy feltartóztassák az előre nyomulásukat, és hogy egyáltalán megtudjam azt, hogy vajon rájuk miképpen is hat a mesterségesen előidézett forróság. Sajnos edidg még nem volt alkalmam rajtuk kipróbálni, és most se volt a legjobb alkalom.
Amy nem nagyon szórakozik ilyenekkel. Ő a zsoldosok, a tapasztalt kardforgatók magabiztosságával és céltudatosságával ront előre, menet közben borítva lángba a kardját. A látványon egy pillanatra elgondolkoztam: vajon tudnám-e én irányítani a lángokat, amelyeket a kardján gyújtott meg? És ha igen, azt mennyire lehetne harc közben használni? Eléggé ütős kombinációkat tudnánk még ebből összehozni. Na majd ha lesz pár nyugodt percünk, táborveréskor rákérdezek nála erre, addig is, bőven van még mit tennünk. A hangok alapján a többiek is nagyban azon voltak, hogy ledarálják az ellenfeleinket és nem akartam őket cserbenhagyni. Na meg, ha kultista vagdosásról van szó, szerintem a dolgot rajtam kívül egyedül Flan élvezi jobban. Meg kell hagyni, az a nő aztán nem szórakozik, ha brutalitásról van szó, és valamiért nagyon is bögyében vannak ezek a cuki kis fajzatok ahhoz, hogy gondolkozás nélkül vágja szét a fejüket. Cuki egy nőszemély. Ahogy hallom, már valami fegyverért ordibál, sőt, mint ha egy ponton még el is repült volna mellettem, miközben a mágia kavargásától a fejem lüktetni kezdett, de nem volt most az ideje annak, hogy sokat aggodalmaskodjak. A jelek szerint az idézett szolgák - már amelyiküket Amy életben hagyta, vagy Mina nem bénított le - féltek a tűztől és megtorpantak előtte. Nem hagyhattam nekik, hogy kiheverjék a borzalmakat, amelyeket a lángokban látnak, a tettek mezejére léptem. Főleg, hogy egy kultista megindult felém, így arra is felkészültem, hogy a támadásaikat védjem.
A tűz, amely egyelőre egy választó vonalat képez közöttem és a felénk tartó kultisták, de még inkább a szolgáik között, a továbbiakban is hasznomra válhat még. Kinyúltam a mágiáért, éreztem, ahogy a tűz szinte hívogat magához. A bömbölő lángnyelvekben a saját haragomat láttam. A tűz ropogásában egy pillanatra Abaddón hangját hallottam. A vörös nyelvek megfestették a tájat maguk körül, miközben fegyverek csattogása, pár sikoly és a Halál undorító szaga áradt. Ráhangolódtam hát a tűzre, éreztem, ahogy az életre kel a parancsomra és nemsokára tűzdárdaként manifesztálódtak. Félelmetes volt ilyen erőt a kezeim között tartani, megzabolázni azt, amit másoknak nem nagyon sikerült. Kontrollálni azt, amely végig kísérte a történelmünket, az első percektől fakadóan, ahogy valószínűleg az őseink egye tűz mellett üldögélve rettegték az éjszakai borzalmait, a ragadozókat...és most ide jutottunk. A gondolat némileg részegítő volt, ahogy az idézett fegyverek reppentek. De valami félrecsúszhatott a tervben, a gondolataim elkalandoztak, a fókuszom megváltozott, még ha egy pillanatra is, de megpillantottam a kultistákat a szörnyek vonalán túl...és a mágia, amit az elmém irányított, az utolsó pillanatban célt változtatott, annak ellenére, hogy nem ez volt a tudatos tervem. A lándzsa reppent...és telibe talált egy kultistát.
A férfi sikolyai újabb dallamot adtak abba az őrült kakafóniába, amely itt kelt életre. Egy pillanatra feltámadt a szél, megborzolva a hajamat, a ruháimat, az idő mint ha egy pillanatra lelassult volna. A Nap sugarai aranyos fénybe vonták a környezetet, megcsillantak a fű harmatain, amibe most az égő kultista akart belehemperegni. Egy idézett szörny szétesett, ahogy az azt irányító elme feladta a szolgálatot. Amy, ahogy egy halott vagy legalábbis haldokló ellenség teste felett áll. Mina és Damien kooperációja. Acélkék szemeim egyik látványosságról a másikra ugranak ebben a furcsa, időtlen világban, ahogy az éltető erő, a harc hevében termelődő eufórikus érzés szétáramlik a testemben. A hatalmak és az erők csatája. Tűz. Szél. Pusztítás. Kardok és mágia. Idézés. Rombolás. Az elme megmarcangolása. Égett szőr kesernyés bűze, a felhólyagzódó bőr undorító, gyomorforgató látványa. A szél egy halk sóhaj kíséretében eláll, s az idő érzékelésem is visszatér. Nem sok ellenség maradt és azok is, akik még túlélték ezt a mészárlást, inkább menekülőre fogták, nem törődve a többiekkel, nem törődve azzal, hogy hátba támadjuk őket, hogy üldözni fogjuk őket. Féltették az életét és damn, ahogy végig néztem a jeleneten, ezt egyáltalán nem csodáltam. Azonban a harci őrület némileg magával ragadott, ahogy felrémlett előttem az angyalrom képe...ahogy a földön feküdtünk és felettünk kultisták álltak és tárgyaltak a sorsunkról, a professzor holtteste a székben, gúnyos kifigurázásaként az életének...az aranybánya Milingen-ben, Erborosh a Dornburg-toronyban, Egregoros vagy ki a fene Eichenschild alatt. A képek összefolytak egy közös ellenségbe, és az most az irháját féltve rohant el.
- Ooooh, you don't!
Ordítottam el magamat. Egyrészt meg akartam őket semmisíteni, az írmagjukat is kiírtani ezeknek a förmedvényeknek, amelyek egy Bukott Angyalt szolgálnak, és akiknek a cimborái oly' sok szenvedést okoztak. Másrészt, ha elmenekülnek, figyelmeztetik a többieket, bár jó eséllyel a Mesterük ezt amúgy is megtenné. A kezeim önkéntelenül is mozdultak, ahogy Fury-t az oldalamra akasztottam és egy pillanatra megtorpanva előkaptam Bloodbound-ot. Nem hagyhattam, hogy elmeneküljenek, de ha nem is sikerül most megállítani őket, követni még mindig tudjuk majd.
- Amy, tartóztasd fel azt a dögöt, légyszives!
Kiáltottam a társamnak, hátha az idézett szolga nem menekülne a gazdáival, inkább a visszavonulásukat fedezné. Rohantam, ahogy csak bírtam. De tudtam, hogy nem fogom őket beérni. Megközelíteni, azt meg tudom, de egy idő után lefutnak, vagy túlságosan eltávolodok a többiektől és visszafordulnak, hogy végezzenek a rájuk akaszkodó kullanccsal. A kezem kicsapódott, az abban tartott tőr pedig hangos suhogással repült tovább. Egy halk, tompa csattanás, ahogy beállt az egyik menekülő hátába, azonban a rázkódástól szinte azonnal ki is esett. A sebesült egy pillanatra visszanézett, a szemében talán döbbenet vagy félelem csillant fel, aztán már rohant is tovább. Halkan elkáromkodtam magamat, majd felkaptam a fegyveremet. A vér rajta volt, a sebet megejtette, és csak ennyi volt a lényeg. Visszafordultam a többiek felé, végig nézve a mészárlás helyén. Flan valamit ügyködött még egy utolsó kultistával, igazából ezen a ponton nem tudott már érdekelni.
- Mindenki egyben?
- Itt minden rendben, és ott? - hallom Amy kérdését is, ahogy feltápászkodik az ellenfele mellől, mellkasa enyhén hullámzik, ahogy levegőért kapkod.
- Ja, egyelőre egyben...
Válaszoltam Sera-nak, ahogy a káromkodás elhaltával elégedett vigyor terült szét az arcomon. Feldobtam Bloodbound-ot, aztán elkaptam és egy ideig még eljátszadoztam a tőrrel, ahogy a gondolataim egymást hajkurászták. Ezek a kis rohadékok azt hitték, hogy gyenge utazókkal, kereskedőkkel, vagy csak egyszerű vándorokkal futnak össze. Valamiféle szertartást akartak elvégezni...rajtunk, vagy legalábbis mi lettünk volna az alapanyag hozzá. A Mesterük az, akiről már hallottunk Hellenburg-ban (legalábbis nagyon valószínű). Feladták volna azt, hogy embereket toborozzanak a seregükbe, vagy pedig éppen így bővítenék a saját soraikat? Nem tudtam, a válaszok egyelőre várattak magukra. De nem felejthettük el az eredeti küldetésünket sem: levadászni az árulót. A szálak egy idő után, egy ponton össze fognak futni, ezt éreztem. Annak a mocsadéknak köze van ezekhez a rohadékokhoz - de akármennyire is élveztem a Mélységi követőinek gyilkolászását, egy egész kultusszal, ami lényegében egy rohadt hadsereg, még én se szálltam volna szembe. Annyit nem ér meg a dolog. De ezen majd ráérünk később is aggódni. Visszamentem a többiekhez, hogy felmérjem a helyzetet. Damien sérült, ahogy Amy is. Ez így nagyon nem lesz jó.
- Van egy gyenge és egy erős gyógyitalom...de ennek az ügynek a vége messze van még. Ti döntötök arról, hogy mi legyen velük.
Ajánlottam fel a szolgálataimat, vagy legalábbis a felszerelésem egy részét. A sérültek lelassítanak minket és elvonják a figyelmünket. Veszélyes vidéken kelünk át, ahol minden lépésünkre figyelni kell.
- Igazán köszönöm...de azt hiszem, hogy túléltem már rosszabbat is...
- Biztos? Nagyon csúnya az a vágás...
Látszik Mina-n, hogy aggódik a társa miatt és ez nem is volt annyira meglepő. Engem is aggasztott az a mély vágás, ha nem látják el, a seb el fog fertőződni, és akkor már a gyógyital sem fog segíteni. Ki kéne legalább égetni a sebet, ha már a gyógyitalt nem fogadja el, de én nem tudtam, hogy azt hogyan is kell, csak láttam a kirurgusoktól, amikor a déliekkel tartottam csatába. De ha nem, hát nem...
- Köszönöm. Megleszek, tartalékoljuk a készleteket, amíg minden kötél nem szakad.
- Hát rendben...de .. hanem bánjátok, én...eszegetnék egy kicsit.
Nem tetszett az, ahogy Mina kissé akadozva ejti ki a szavakat, mint aki szégyellené, hogy mit fog tenni, vagy akinek magának se fűlik hozzá a foga ehhez. De sejtettem én is, hogy nem valami gyermekeknek szánt mesekönyvbe illő dolog fog itt történni, és amennyire ismertem a vámpírokat, ők a vérrel frissítették fel magukat. Sejtettem, hogy mi fog jönni.
- Ez csak egy karcolás, nem pocsékolnék rá gyógyitalt. - rázza meg Ő is a fejét. Ha nem, hát akkor tényleg nem.
Mivel ez a történet lezajlott, neki kezdtem annak, amit most per pillanat a prioritási lista elejére tettem. Átkutatni a holttesteket, használható felszerelések, iratok, bármi után kutatva, amely még később hasznunkra válhat. Bár senki se lenne olyan barom, hogy egy térképet cipeljen magával, ahol kényelmesen be vannak jelölve a rejtekhelyeik, vagy egy írást arról, hogy mik is a terveik, na de még létezik a világon olyan dolog is, mint a szerencse, bár egyre kevésbé hittem benne.A testek kutakodása közben egy pillanatra felnézek, elégedetten vizsgálva ismét Bloodbound-ot.
-...és ha akarjuk, bármikor követni tudjuk az utolsó kultistát, aki megsérült.
Miközben én a hullafosztogatás évszázados intézményét és hagyományait ápolom, láthatom a többieket. Mina, ahogy a kultista vérét iszogatja és az arckifejezése alapján mindez nem annyira ízletes...és Flan, ahogy az egyik ellenség felett állva csak rugdossa a szerencsétlen fejét. Egy. Kettő. Három...
- Na mi van?! Hol van a mestered most?! Mondj már valamit!
Az őrület hangjai. Egy pillanatra felrémlett egy fiatalabb Flandre, ahogy kultisták veszik körül, ahogy megkínozzák őt újra és újra, egy sötét pincében...ahogy az elméje széthasad, és nem marad benne más, csak az őrület, a kegyetlenség, a kínzó fájdalom és harag. A vágy, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, akinek köze van a Mélységiekhez...hogy megbosszulja azt, ahogy erőszakot tettek rajta - nem a testén, de az elméjén. Még egy rúgás. A koponya reccsenése, ahogy a csontok utat engednek a bakancsnak, és pépes masszába tömörülnek. A szem kifolyása, az agyvelő szétspriccelése, a vér kibuggyanása. Gyomorforgató látvány volt...
- Nem tudom eldönteni, melyikőtök a betegebb...
Sóhajtottam fel, ahogy a vámpír vérszívása és a kultista fejének szisztematikus szétrombolását egy időben láthattam. Bár a voksomat Flan mellett tettem volna le, hisz az legalább nem egy fajból akadó gyengeség leküzdését szolgálta, csupán az őrület kiteljesedését. Az a gúnyos pillantás, a vicsor az arcán. Nem szeretnék vele tengelyt akasztani.
- Undorító...
Sziszegi. Az a derűs arc, az elégedettség, ami ezt követte, még gyomorforgatóbb volt. Veronia, te még is, milyen szörnyszülötteket hozol a világra? Azt hiszem, hogy akkor én is kivegyem a részemet ebből az őrületből, így az utolsó, még életben maradt kultistához lépek, aki olyan szépen felgyulladt a támadásom során. Nem sok maradt neki se vissza, de annyi még biztos van benne, hogy válaszokat tudjon adni.
- Most azt hiszem, hogy Te és én beszélgetni fogunk, drága barátom... - guggolok le a férfi mellé, ahogy Clandestine-t lerakom mellé a földre. Csak biccentek egyet Dracon felé, ahogy megjelent Ő is a csata végeztével.
- Ha trükközni mersz...óh, nem, nem öllek meg, nyugi, csak megkínozlak. Ez a fegyver fel van szentelve. Tudod, hogy mit jelent ez a fajtádra nézve? Ha válaszokat adsz, talán még életben is hagylak. Ha sokat szarakodsz, akkor először a farkincádtól fosztalak meg, megetetem veled kis darabokban....a többit majd utána eldöntöm. Szóval: hajlandó vagy beszélni? Vagy inkább a társaid vérével száját öblögető vámpírkámmal, vagy a hullagyalázó szintúgy vámpírkámmal beszélgetnél el? Netán azzal az elbűvölő hölggyel, aki szintúgy megszeretgetne téged? - biccentek Amy felé, hogy tudja, kiről is van szó. - Szerintem még mindig velem jársz jobban, cukorfalatkám. Tehát: beszélni vagy nem beszélni, ez itt a kérdés?
Mina arcán az emlegetésére egy kis vigyor jelenik meg. Ez a hozzáállás már tetszik. Halványan emlékszem, mint ha csacsogott volna valamit, a vérivásra tett megjegyzésemre, azonban annyira el voltam foglalva más dolgokkal, hogy csak elsuhant a fülem mellett. Utólag kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem figyeltem rá eléggé, pedig megérdemelte volna...de most más kötötte le a figyelmemet.
- Én szívesen készen állok a beszédre, ha ez a választás.
- Ha kell segítség, csak szólj Cyne, bírom a csápos dögöket...darabolni.
Csatlakozik a mókához Amy is. Imádom ezeket a nőket. Több időt kéne velük töltenem, van egy olyan érzésem. Persze, hogy ez megtette a hatását. A szerencsétlen fajankó, aki felett most a csapat tornyosult, valószínűleg a nadrágját is telibe tojta, ahogy hebegett és habogott, próbálva menteni azt, amit meg se lehetett már menteni. A helyében én már lehet, hogy rég elájultam volna a félelemtől.
- Nem...én nem tudok semmit! Engem csak ide küldött a mester, esküszöm! Ne csinálják, azt se tudom, merre vannak...
Jól van, ebből már tudunk dolgozni. Még egy kis puhítás, és úgy fog dalolni, mint egy rohadt énekes madár. Azonban a terveink, mint mindig, semmissé válnak, amikor egy őrült, idegbeteg némber feltűnik...de ezt a némbert magunkkal hoztuk, és Flan névre hallgatott, aki köszönte szépen, de nem kért ebből az egészből. Mielőtt még bármit tehettem volna, a fickó képébe tolt egy tekercset. A szemem elkerekedett, ahogy felugrottam és menekülőre fogtam. Nemsokára iszonytató hőség áradt szét, ahogy a tűzcsóva kicsapott a rúnatekercsből és konkrétan leolvasztotta a húst a fickó csontjairól. Egy utolsó, éles sikoly, ahogy üdvözölte a halált...aztán semmi. Csak csend.
- Egyet életben hagyhatok.
- TE MÉG IS, MI A BÁNATOS BÜDÖS FASZT CSINÁLSZ?!
Ordítottam el magam, ahogy sikerrel túltettem magam az első döbbeneten és azon a tudaton, hogy majdnem én is megégtem. A dühöm ismét feltámadt, éreztem, ahogy a tűz elő akar törni belőlem. Megérdemelné ez a büdös ribanc, óh, de hogy még mennyire megérdemelné! Csak egy csettintés...egy tűzgolyó, bele abba az ocsmány képébe, le a torkán, meg az összes létező és nem létező testnyílásán. A tűz egy hirtelen fellángolás után parázslássá "szelidült" - de én magam nem annyira nyugodtam le.
- Kiakartam hallgatni ezt a nyomorékot, hogy ne vakon menjünk bele a csatába. A hülye őrületed és a bosszúvágyad persze, hogy ezt keresztbe húzza. VAgy mi van, talán nem is akarod, hogy megtudjuk, amit kell?
Nem akartam elhinni azt, hogy a kultistákkal dolgozik együtt. Pedig valljuk be, most eléggé úgy viselkedett. Máskülönben miért nyírta volna ki azt, aki még információval szolgáltathatott nekünk? Vagy tényleg ennyire őrült lenne? Dracon vicsorgott mellettem, ahogy átragadt rá is a hangulatom. Túlságosan össze voltunk hangolva ahhoz, hogy ne érezze azt a dühöt, amit én is. Minél hamarabb meg kell tudnom, hogy mi a franc van ezzel az ostoba, hülye vámpírral. Hallgatnunk kellett volna Amy-re, amikor azt mondta, hogy ne bízzunk meg benne. Óh, Hold Anyára, Amy, nagyon sajnálom. Meg kell tőle szabadulnunk - már mint Flantól - hogy ha túl akarjuk ezt élni.
- Valóban nem tanácsos mindenkit válogatás nélkül elpusztítani rögtön...
- Én megmondtam, hogy ebben a némberben nem lehet megbízni! - csattant fel Amy is, ahogy a kardját szegezi a vámpírra. A helyzet nagyon könnyel eldurvulhat itt. A büdös bánatos fenébe már!
- Ezek az alávaló férgek nem ismerik az igazság szót. Hazudnak, átvernek, tőrbe csalnak. Még ha segítenek, akkor is csak a maguk javára teszik. És ha még is mondani akar valamit, a mestere egyszerűen megöli a kocsmos vérével, amit belé fecskendezett. Ne ássátok a magatok sírját.
- Nem örökbe fogadni akartuk, hanem megtudni tőle, amit lehet és aztán a pokolba küldeni, de az őrültséged képtelen a logikus gondolkodásra.
Az utolsó szavakat már szinte visítja Flan. Hazudnak. Ahogy neki is hazudtak? Átvernek és tőrbe csalnak? Milyen sötét múltad van ezekkel a kultistákkal Flandre, aki nem is Flandre? Nem tudtam a válaszokat, és egyelőre inkább bármiféle sejtésem is volt, vagy következtetésem, azt megtartottam magamnak. Amy kifakadása tteljesen logikus volt, de tudtam, hogy Flan ezt még válaszra se fogja méltatni. Ő elmondta a maga véleményét, innentől kezdve magasról tojt bárki máséra. Elfordítottam a fejemet, ahogy Flan elkezdte tisztogatni magát és inkább a kultisták fosztogatását folytattam. A veszekedés elhalt, de nem ez volt az utolsó, ebben teljes mértékben biztos voltam. Előhalásztam a táskámból két üres flaskát, amelyeket a fene se tudja, hogy miért tartottam magamnál és tele mertem őket az idézett szolgák vérével, bár hogy mi haszna lesz a későbbiekben, arról fogalmam sincs, de nem árt ha van, ha másért nem, hát trófeának. Két kultista vérével ugyanígy csináltam, jó lesz az még festéknek vagy tintának, ha valahol véres üzenetet akarok hagyni. Találtam némi élelmet náluk. Nem sokat, de ahhoz elegendőt, hogy talán egy napig kihúzzam belőle, vagy ha megosztozunk, valamennyire csitítsuk későbbiekben az éhségünket. A plusz kaja mindig jól jön. Ami fegyvert találok, azokat pedig már rakom is a szekérre. Amint végeztem, felkeltem a földről és végig néztem a többieken.
- Na de akkor haladjunk tovább. Messze még az úti célunk...és hála a menekülőknek, a mocskos dögök tudják, hogy olyan utazók vannak itt, akik közül egyre nem nagyon hat a mentális támadásaik, a másikra is gyengébben...és lemészároltunk közülük párat. Elhihetitek nekem, hogy nemsokára jönnek még ide csőstül...
- A hírmondó azt is elárulhatta nekik, hogy nem jó velünk packázni. Nem olyan rossz egy ilyen hírnév.
- Ha meg többen jönnek, majd ők is megtapasztalják.
Legalábbis annak lenne értelme. Nem hagyhatják, hogy egy kultista gyilkolászó társaság szabadon bóklásszon a területükön. Előbb vagy utóbb ismét találkozni fogunk velük, és már jó előre féltem attól, hogy mi is fog akkor történni. Amikor Amy egy újabb problémát vet fel, felkaptam a fejemet. Ez a kérdés engem is érdekelne.
- Bajba fog sodorni minket, ha nem egyenesen maga öl meg a zavart fejével. És az is kérdés, miért van nála az északiak fegyvere? És, hogy tudja használni?
- Ez sértés a Schwartzjäger család számára. - komorodik el az emlegetett idegbajos, ahogy felmutatta a pisztolyát.- A barbárok fegyverei ócska szerszámok. Ez itt egy műalkotás. A mi tornyaink már jóval előttük ismerték ezt a fegyvert. Ezek itt egy kiváló mester, Amanda von Schwarzjäger alkotásai.
Tehát nem az északiak újdonsült fegyverei közül tart egyet magánál. Nem tudtam se igazolni, se megcáfolni a későbbi állításait, miszerint vámpír fegyverekről van szó, hisz annyira nem ártottam bele magamat a témába. A gondolat ettől függetlenül még aggasztó volt, és az aggályaimat sehogy se tudta csillapítani az öntelt magyarázkodása. Aztán...hát, ez nem volt életem legszebb pillanata, sem a legszebb tette, de ha már akkora fejetlenség volt itt, nem árt azt még egy szinttel tovább vinni. Clandestine pengéje éles volt. Eléggé éles ahhoz, hogy átvágja az épségben maradt testű kultista nyakán a bőrt, áthatoljon a csigolyák között és a túloldalon bukkanjon ki, maga mögött hagyva egy levágott fejet. Undorító látvány volt, mondjuk, azt meg kell hagyni.
- Komolyan én vagyok a beteg? - hallom meg halkan Mina irónikus kérdését, amit egy halvány mosoly követ.
- Most mi van? Ha legközelebb jön egy ilyen banda, hozzájuk vágom, hogy tudják, kivel van dolguk.
- Kérdés, milyen messze kell szaladniuk a többiekért... - gondolkozott el Amy, és szemmel láthatólag a fejes ügyködésem nem nagyon nyerte el a tetszését.- Nem hiszem, hogy pont ettől rezelne be egy kultista, viszont nekünk kellene egy véres fejjel együtt utaznunk.
- Akár sétálhatok is a szekér mellett, a fejet dobálva, ha nem akarsz vele egy szekéren utazni. De nem akarom, hogy itt fejetlenség legyen, vagy hozzá hasonlóan mi is elveszítsük a fejezetet. Amúgy milyen messze is vagyunk még a célunktól? Tovább kéne állnunk és elérni azt, hogy felmérjük, még is, mi a franccal állunk szembe.
Na jó, igazából semmiféle racionális oka nem volt arra, hogy levágjam a mocsok fejét...csupán egyszerűen jól esett. Akármennyire is nem csíptem az embereket, az öreg prof a maga módján eléggé szórakoztató volt és amit a testével tettek oly' sok hónappal ezelőtt, mély nyomokat hagyott bennem. Na meg, ők se kíméltek volna meg minket, és ha ezek a barmok tényleg a Pokolra jutnak, vagy hova, hát akkor legalább még egy utolsó hullagyalázás belefér, én úgy se kerülök velük egy verembe - rám egy másik túlvilág vár, legalábbis remélem, mert ha nem, akkor most szopattam meg magamat nagyon csúnyán...vagy csak éppenséggel az öreg Sátán bácsi jovális mosollyal és hátba veregetéssel fogad engem. Meg szerintem Flan-t is, aki az elesettek testében turkál, és húscafatokat szed ki belőlük. Pont, amikor azt hinné a kedves utazó, hogy az undorítóságok sora véget ér. Sera viszont gyorsan magyarázatot is ad az úrnője tetteire.
- A fekete acél nagyon ritka. Ezért ha engedi az idő, összegyűjteni ajánlatos a lőszerünket.
- Szerintem egy egészen kedvelni való, szerethető csapatot toboroztak össze...
A hangomból csak úgy sütött az irónia és a gúny, ahogy egy keserű vigyor terült szét az arcomon. Ha valaha is megakarják mintázni a borult elméjű társaság mintaképét, elég csak ezt a jelenetet megfesteni. Bár még így se érjük el jó eséllyel egy-két Rotmantel szintjét, de azért eléggé igyekezzük behozni a lemaradásunkat, ha így folytatjuk tovább, még akár sikerülhet is.
- Hm. A régi szép idők, amikor még a nyílvesszőket kellett összeszedegetni.
Damien megjegyzése halvány mosolyt csalt az arcomra. A technológia fejlődik, a barbárság a régi marad - ez már csak így megy, drága barátaim...és Flan.
- Te sose veszted el a humorod? - Amy kérdésére csak egy vállvonással feleltem.- Azzal, hogy húzzunk el innen, viszont tökéletesen egyet értek. Nem hiszem, hogy csak úgy véletlenül támadtak meg minket.
- Nem lehetünk már olyan messze. Hosszú volt az út eddig is...
- Egyet kell értsek. Induljunk.

És ezzel kezdetét vette az út egy újabb szakasza. Miután napirendre tértünk az itt lezajlott események felett - ki jobban, ki kevésbé - ismét porzott utánunk az út. Én, az ígéretemhez híven a szekér mellett haladtam tovább, egyik kezemben a kultista fejével, a másikat pedig kicsit megvágtam a tőrrel. Komor arccal figyeltem hogy merre hullanak a vércseppek. Nem akartam, hogy még egyszer csak úgy rajtunk üssenek és nem ártott volna tudni, hogy még is, merre is található ezeknek a mocskoknak a rejtekhelye?
- Hát akkor kis vérengzés után folytatódik tovább a kirándulás.
Ennyi volt az összes beszélgetés, ami közöttünk lezajlott. Flan és a társa némán üldögélt a szekéren, Damien a sebét próbálta bekötözni tessék-lássék módon, Mina kényelmetlenül fészkelődött az üléseken, Amy lazítani próbált. A közösen átélt borzalmak mindannyiunkat elnémítottak és senkinek se volt kedve beszélgetni, amelyet teljes mértékben megértettem. Két vércsepp között folyamatosan járattam az agyamat. A fő problémák: Flan és vele együtt Amy, és a kettejük kapcsolata. Az Áruló, akit le kéne vadásznunk. A kultisták és az, hogy hol is tartózkodhatnak? A gondolatok kaotikusan áramlottak a fejemben, próbálva egy közös pontot találni, ahol összekapcsolódnak. Viszont az egyik kérdésre nemsokára választ fogunk találni. Főleg azért, mert némi baktatás után a vércseppek iránya, amelyek eddig előre mutattak, megváltozott, és éles kanyart vettek. Tekintetemmel követtem az irányt és a távolban megláttam pár tanyát és a hozzájuk kapcsolódó épületet. Tehát itt bujkálnak ezek a kis mocskos dögök.
- Szerintetek a kultisták annál a tanyánál mennyire örülnének, ha bemutatkoznánk nekik...ismét? Mert hogy ott vannak...
Meglóbálom a kezemben Bloodbound-ot, aztán a további értetlenkedés kedvéért elmagyarázom nekik, hogy mi is történt.
- Ha megvágok valakit ezzel a tőrrel és utána saját magamon is sebet ejtek, a vérem mindig arra felé fog esni, amerre a megvágott egyén tartózkodik...és most, a menekülő kultista ott van. A tanyánál. Tehát: fej-ezzük be ezt a fej-ezetet, nem igaz?
- Mennyien lehetnek körülbelül? Nos, ha befejezzük ezt a fejetlenkedést és fajtalankodást...és igen, jó lenne lassan befejezni. Bár először nem ártana rájönnünk, mielőtt nagy mészárlást csapunk, hogy ki is az a bizonyos "áruló".
Mina hanghordozásából kiveszem, hogy még mindig nem hiszi el, hogy Henrik tényleg áruló lett volna. Nem tudom, hogy a lány miért ennyire szkeptikus...de ahogy észre vettem, mindenkiben megakarja látni a jót és a lehetőséget, hogy meg lehet őket menteni. Én már rég lemondtam az ilyenekről, és a bűnöket amúgy is csak a vérrel lehet lemosni.
- Jó kis képesség - hallom Amy elismerő szavait. Hát igen, meg van a maga haszna ennek a tőrnek.- És honnan tudjuk, hogy nem ott van a gazdájuk? ÉS ha ott a Mélységi, akkor egy lyukas érmét sem adnék az életünkért. Mi lenne, ha a feladatunkra koncentrálnánk? Ismeritek a mondást, ha Te nem piszkálod, akkor én sem piszkálom...És őket elűztük, minek kockáztatni?
- Ezzel akármerre fut, nem tud elmenekülni. Ilyen fegyverem még nekem sincsen.
Majdnem hogy visszarettenek, ahogy Flan megigézett szemekkel bámulja a tőrt. Ez sokkal ijesztőbb, mint amikor dühöng. Meg amúgy is, mióta tud mosolyogni ez a némber? Azonnal hagyjad abba a vigyorgást, baszki, mielőtt szívrohamot kapok, aztán egy gyászoló sárkánygyíkot kapsz a képedbe, hogy rohadjon el az életed. De inkább ezt hangosan nem mondtam ki, csak igyekeztem a távolságot tartani a vérszomjas vámpírtól.
[color:7964= a07a5]- Azt hiszem egyszerűbb, ha szavazunk. Úgy igazságos lesz.
- Csak szívességet teszünk nekik, ha megöljük őket és megszabadítjuk őket a rabszolgaságtól. Amúgy ezek a csótányok talán még a levágott tagjukból is újra tudnak nőni. Pusztuljon mind.
Ki gondolta volna, hogy Flan rögtön lecsap az ötletre?
- A Mélységivel nem fogunk találkozni. Azok sínylődnek az angyalromokban és kövek tartják őket a helyükön. Arról tudnánk, ha kiszabadították volna a mesterüket. Nyílt terepen nagyon kicsi az esélye, hogy a tényleges döggel találkozzunk.
Legalábbis nagyon remélem. De ha Ada-nak igaza van, akkor az angyalromok ezzel a célzattal épültek. Mindegyik Bukott egy-egy ilyenben kuksol, és Erborosh óta tudjuk, hogy a kövek tartják őket pórázon. A véleményem szerint meg még ezt a Mélységit nem szabadították ki. Egyrészt, akkor a kultisták erősebbek lettek volna és sokkal önteltebbek, bátrabbak...másrészt van egy olyan érzésem, hogy a sereget azért toborozzák, az embereket azért állítják a hátuk mögé, hogy egy szilárd bázist építsenek ki, amivel kiszabadíthatják a dögöt. Vagy a katonák egész sora valamiféle áldozat, rituálé részesei lesznek...egy olyan szertartásé, mint amibe minket is bele akartak rángatni. Nem, egyelőre Medkokh vagy ki a franc még szépen szunnyad a börtönében és teljes hatalmának csak egy részéhez fér hozzá. Jobb is ez így.
- Na igen, hasznos kis ketyere, csak eléggé fájdalmas - folytatom tovább, a Bloodbound-ra célozta. - A vérveszteség nem egy kedves része a követésnek. Na de vissza a tervhez: ha nem számolunk le velük, ellenséget hagyunk a hátunk mögött, a szekerünk pedig nem éppen az, amivel el tudnánk osonni mellettük. Ha ki akarjátok őket kerülni, akkor a szekeret elrejtjük valahol, magunkhoz vesszük, ami kell nekünk és nagy kerülővel haladunk el a tanyák mellett. Én amellett vagyok, hogy tegyünk egy kedveskedő látogatást náluk ismét, csak előtte mérjük fel a terepet. Ebben a szolgálatotokra lehetek. Öt percig olyan láthatatlan vagyok, hogy azt se veszik észre, ha a pofájuk előtt vagyok...
- Ez egy kiváló ötlet megint csak. Mondja, Crispin, hol tanult ennyi lenyűgöző képességet? Láthatatlan...azért ez nem semmi.
- Na igen, én csupán sötétséget tudok idézni...
Hogy hol tanultam? Hát...szakmai ártalom, fogalmazzunk úgy. De a kérdésre most nem adtam érdemi választ. Vannak titkok, amelyeket inkább megtartok magamnak, így is túl sokat tudnak már rólam.
- Tudom, hogy jobban beleástad magad a mélységiek dolgába, így hiszek neked Cyne, de jó lenne, ha nem tévednél.
Amy szavaira kissé kiráz a hideg. Na tessék, most jön az a rész, ahol vakon belevezetem a többieket a veszedelembe. Hidd el, Amy, én kívánom a legjobban, hogy nem tévedek...és hogy a belém vetett bizalmad nem lesz hiábavaló. Legközelebb inkább kussban kéne maradnom, mielőtt a meggondolatlanságommal másokat is veszélybe sodrok.
- Engem nem zavar, ha sötétben kell harcolnom, látni fogom, amit kell.
Amy is velünk tart...nem hagytunk neki igazából más választást. Vagy itt marad egyedül, vagy jön velünk. Tudtam, hallottam és éreztem, hogy nem szívesen teszi meg mindezt. Hálás voltam neki a támogatásáért, még ha most kétes érzelmek is kötöttek hozzá.
- Akkor ezt vehetjük igennek is.
- Ideje már. Bár talán...
Flan szavai megakadtak. Na most meg megint mibe fog belekötni? Azt hittem, hogy Ő lesz az első, aki már ugrik is le a szekérről és rohan egyenesen a tanyának, mindenféle stratégiát és taktikát mellőzve. Amikor a szeme megakad rajtam, nyelek egy nagyot. A francért hívom fel magamra mindig a figyelmet? Főleg az ilyenekét? Még hogy ha nem egy szadista állat lenne, nem is lenne bajom azzal, hogy a csajszi tekintete elkalandozik rajtam. A fene tudja, egy próbát megérne vele...ha más nem, egy rövidke éjszaka erejéig. De így? Kösz, de inkább kihagynám. A csajszika leugrik a szekérről, a mondatát félbe hagyva. Na most mi van? Sera készségesen válaszol helyette.
- Elismerő, hogy olyan dolgokat ismernek a bukott angyalokról, amiket magam is csak Brünhild úrnő útján ismertem meg.
-...talán még sem vagytok olyan haszontalanok, mint elsőre gondoltam.
Öhhhm....köszi?

Vyrath · 24 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Szept. 03, 2018 7:42 pm

Vyrath

Kísértő

Hozzászólások száma : 219
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Kísértő
Szint: 3
Tapasztalat:

(1475/2500)

A látóterembe beúszott egy a velünk érkezett északi katonák közül, én pedig lehunytam a szemem és készültem a büntetés minden terhe ellenére kardot döfni a mellkasukba. Kinek képzelték ezek magukat? Kitől kaptak parancsot a támadásra, ki kérte, hogy gázolják le a déli zsoldosokat nefilimek jelenlétében?
Ez nem egy hadsereg volt, ez egy csapat felértékelt bandita.
- Mi majd ásunk egy sírt. – szólalt meg végül a nefilim Liwet, aztán Nemaliah felé fordult. – Nem kéne egyhelyben topognunk, igaz?
A lány nagyot nyelve bólintott.
- Igen. Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb útnak induljunk. Kövessetek, a sátorban mindent elmagyarázok.
Nem jártam még a nefilimek sátorvárosaiban így sosem láttam még nomád sátrat, de amennyire fel tudtam mérni nem sokban különbözött egy katonai sátortól. Egyszerű, koszolható és gyorsan össze- és szétszerelhető. Nemaliah reakciójából ítélve az egyszerű székeken és fekvőhelyeken kívül valaki másnak is lennie kellett volna a ponyva alatt, azonban a félhomályon kívül senki nem fogadott minket. A félangyal áthaladt a sátron, meg sem állva a túloldalig és szemét tenyerével védve a nap sugaraitól egy szemközti, félig leégett jegenye csúcsa felé nézett. A fa egyik ágán egy sokadik nefilim állt, szárnyait széttárva egyensúlyozott a mondvacsinált kilátón és az erdő túloldala felé nézett elmélyülten. Nemaliah széles mozdulatokkal integetni kezdett, mielőtt a férfi észrevette, aki erre egy fél lovagrend újoncaihoz mérhető bizonyítási vággyal levetette magát a fáról. A szemem sem rebbent, ahogy félúton széttárt szárnyai lassították az esését, a bukfencre, amivel elénk érkezett pedig csak a szemem forgattam. A keresztények legnagyobb erénye az alázat – a félangyalból ez látszólag teljesen hiányzott.
- Üdv a fedélzeten, harcostársak! – vigyorodott el és egy pillanatig el is gondolkodtam rajta, hogy egy valódi félangyal állt-e előttem. De annak kellett lennie, már csak a szárnyak miatt is. – A nevem Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa. Fogadok annyi kérdésetek van, hogy alig tudjátok fejben tartani...
Ez lehetett az oka alig palástolt magabiztosságának. Arael jobban hasonlított a nefilimek harcosaira – ahogy Andromeda kisasszony nevezte őket, próféták – ráadásul a szedett-vetett tábor rangidőseként feltételezhetően a bíra hiányában a vezetőjük is lehetett.
- Kristin Dalgaard lovag, a Katedrálisból. - biccentettem felé katonásan. Ha ő nem ragaszkodott a formalitásokhoz, úgy én sem. - Az egyetlen kérdésem az az, hogy mi lenne a következő lépés. Tudja a méltóságos bíra nem árult el sok részletet, csak hogy keressük meg magukat.
- Shalom alecheim. - köszönt Andromeda is kimérten, alig villanásnyi gondolkodás után. Más talán észre se vette volna, de én láttam a jeleket. A nefilimnek valami nem volt az ínyére való.
- Dícsértessék. - csatlakozott a sorba Gloria nővér is. - A nevem Glória, Könyörületes Szent Brünhilda rendjéből. - mutatkoztam be udvariasan. Kérdések... Az lenne bőven, de a legfontosabb tényleg az volt, amit Kristin kérdezett.
Az apostol egyetértően csóválta a fejét, miközben megvakarja az állát. Sosem láttam még borostás félangyalt, de most kíváncsi lettem rá.
- Legjobb, ha a sátramban folytatjuk. Zarakhiel mester szűkszavú, mint forróvérű kakas a viadalon. A következő lépéshez először meg kell tudnotok, mi is a célja a klánunknak. Aztán meglátjátok.
A nefilim Arael a sátor láthatóan helyben csinált asztala mellé sétált, aztán mint a háború súlyától szenvedő tábornokok ránehézkedett és felénk fordult.
- A mélységi, akit követtünk elég sok bajt okozhat még. A neve Medkoksh, vagy ahogy a hívei hívják, Omega. Mit hallottatok róla?
Omega. Görög betű, annak ellenére, hogy az óterrai bölcsek nyelvét azonban csak az orvosdoktorok használták, még az egyház is alig.
- Hogy a hívei miatt már egész szakaszok eltűntek, tehát veszélyes. Ezen kívül semmit.
- Róla még semmit. - rázta meg a fejét Gloria nővér, Andromeda kisasszony pedig szokásos módján hallgatott. Sok ember tanulhatott volna tőle – amikor nincs mondanivalód a csönd néha többet mond.
- Ennél sokkal veszélyesebbet is tettek. Én és a húgom már jó ideje követjük a nyomukat, láttuk mit művelnek.
Arael próféta elővett egy térképet és szétterítette az asztalon. Úgy tűnt ez a küldetés a térképek körül forgott.
- A folyó mentén haladtak előre. Faluról falura, városról városra. A városok, amiket maguk mögött hagytak, stabil házakkal, védművekkel, és elégedett lakókkal teli városok. Sejtik, miért akkora baj ez?
Felvontam a szemöldököm, és igyekeztem megállni, hogy a kétkedő arckifejezésem elárulja a véleményem. Elsőre úgy hangzott, hogy ezek a kultisták többet tettek az emberekért, mint a hadsereg, de biztos voltam benne, hogy valami csapda rejlett a jótékonyság mögött. A kultisták nem voltak adományozó fajta.
- Segítenek a délieknek megtartani a frontvonalat?
Gloria nővér kökényszínű szemei felém fordultak.
- Rosszabb. Az a terület így nem lesz se délé sem északé, a két királyság közé beépül egy sáv kultistákból. Igaz?
Arael végighallgatott mindenkit. Majd vállat vont.
- Ők még egy lépéssel tovább is mentek. A városok, ahol jártam, mind egy-egy királyság birtokai voltak. Fel volt húzva vagy a vörös, vagy a kék zászló. Nem tartják meg a területet, hanem átadják, majd odább állnak. A megtámogatott város erős, jól védhető helyen van minden esetben, így nem támadják meg akkora eséllyel. Ennek hála a fronton már mindenféle pletykákat hallottam egy legendás láthatatlan hadseregről, akiknek tagjai emberfeletti erővel rendelkeznek, át tudnak látni a falakon, megértik egymás gondolatait, és akit meglátogatnak, azt nem fogja letarolni a háború szele. Maguk szerint hány követőt tudott egy ilyen szekta máig toborozni?
Így már végképp nem értettem mi a probléma. Nem tűnt úgy, mintha követőket toboroznának, ha mindig átadták a városokat, ráadásul szinte a háború menetébe sem szóltak bele.
- A kultistáknak nem szokása hízelegni. - fontam össze a karjaim a mellvértemen. - A városoknak meg nem szokása magasztalni őket. Hogy húzhat fel északi lobogót egy város, miután kultistákkal tárgyal?
- Mire nekik a hírnév? - Andromeda kisasszony kérdése is jogos volt. Ha csak városról városra jártak, anélkül, hogy maguk közé állították volna a lakosságot azzal nem értek el semmit. Legalább is szinte semmit.
Arael tekintete elkomorodott, talán most először a beszélgetés során.
- Ó, a város megteszi. Megteszi, aztán azt hazudják, nem a kultisták tették. Az itteni emberek élete maga a földi pokol. Akárki bukkan fel, ha segítséget ajánl, nem utasítják el. Omega híveinek nem számít semmi, csak hogy a veroniaiak nevét bemocskolják, és a magukét éltessék. Nem nehéz, ha nem kell gondolniuk a győzelemre, vagy a taktikai fölényre, csak menni és menni. És ennek akarja a mesterem erejét venni. Zarakhiel bíra úgy véli, még egy szerzetesrend elől is könnyedén elmenekülnének, szétszélednének. Éppen ezért a terve szerint a világ jelenlegi legerősebb hadseregét akarja Medkoksh ellenségévé tenni.
A mi seregünket. Zarakhiel bíra nyitott ajtókon kopogtatott, az északi királyság igaz keresztényeinek ellensége volt minden bukott angyal.
Az egésznek akkor volt csupán értelme, ha délé viszont nem. Akárkinek adják is a várost, dél örülni fog az új erődítményének, észak pedig haragra gerjed a kultisták jelenléte miatt. De ezt sem tartottam valószínűnek, tekintve, hogy lassan minden északi katona hallott az okkultista rendről.
- Valamit nem értek. - hunytam le a szemem. - Ha egy szerzetesrend is megfutamítja őket, hogyan képesek előadni, hogy egész hadseregnyi az erejük?
Gloria nővérnek is hasonló gondolatok járhattak a fejében, nálam azonban jóval okosabb volt és lépésekkel előrébb járt.
- Miért nem fordultak rögtön az Ordo Malleushoz? Vagy az éjféli őrséghez. Vagy az inkvizícióhoz... Az egyszerű katonák tehetetlenek a kultistákkal szemben, csupán felesleges áldozatok.
- Erre úgy tudok a legegyszerűbben felelni, ha megmutatom, most hol vannak. A húgom és én egész idő alatt követtük őket, várva, hogy hibát kövessenek el, túlon nyújtózzanak a takarójukon. Most megtették.
Vett egy levegőt, majd folytatta.
- Ez a város Joanesburg. Nagyobb város, mint az előzőek, stabil kőhíddal a folyó felett. Jelenleg ide fészkelték be magukat. A város kívülről elég romosnak tűnt, de kőfalak védik és a folyón át utánpótlást is szállíthatnak oda. A mesterem jól tudta, hogy mivel nem hódítanak meg egy falut sem, a két hadsereg nem fogja az erejét rájuk pazarolni. Azonban ez a város itt egy apró kapocs a folyó két fele közt. Biztos vagyok benne, ha a szekta kiirtásáért egy ilyen város bőséges jutalom.
Egyelőre nem tűnt túl bőséges magyarázatnak, sokkal inkább egy alku akart lenni. Csináljuk, amit mondanak és kapunk érte egy várost, ami áthidalja a Nordenflusst.
- A folyó másik oldalán alig pár mérföldre van a déliek első tábora. A folyón felfelé pedig egy nagy gát duzzasztja a folyót, így szinte sehová nem tudnak elmenekülni. Ha egy rend bevonul és keresni kezdik őket, egyszerűen tovább állnak. Ugyanis, ahogy a lovag kisasszony mondja, az erejükről vajmi kevés az információnk. Itt van szükségem az önök segítségére. - rázta meg a fejét kényelmetlenül. - Tegeződhetünk esetleg? Utálom a hivatalos hangnemet.
- Csak hogy tisztázzuk. Az lenne a feladatunk, hogy ennyien leszámoljunk egy csapattal, akik hadseregnyi erőt tudnak elhitetni a frontvonalra eső városokkal. De valamiért mégis szétfutnak egy komolyabb haderő elől, ezért nem lehetünk többen? - próbáltam összerakni a kirakós darabjait, ha más nem erővel, ugyanis makacsul nem akartak összeállni.
Arael meglepődötten nézett fel a térképbámulásból és rám emelte elkerekedett szemeit.
- Mi? Nem, dehogy, ez egy borzalmas ötlet...akarom mondani természetesen más terveink vannak. - finomított a hangnemén a férfi tekintve, hogy egyikünktől sme kapott választ a tegezésre.
- Be kéne szivárognunk?
- A kisasszony jó helyen puhatol. Látják, az egyetlen gondunk a bukott seregével, hogy nem tudjuk, az erejükről szóló legendák mekkora része igaz. Hallottunk már mindent, a repülésen át egészen a szívet összeroppantó tekintetig. Éppen ezért még ha segítséget is hívunk ellenük, nem tudunk róluk semmit. Joanesburgon jelenleg a katolikusok lobogója áll. Arra szeretném önöket megkérni, hogy jussanak be a városba és derítsék ki, mi igaz a pletykákból. Gyorsan kell cselekednünk, mert általában egy-két hétnél tovább nem maradnak sehol, s mozogni is csak kisebb csoportokban mozognak. Ezért közben levelet írunk, megadjuk a helyzetünket és a sereg, a Katedrális, meg az összes talpraesett világjáró segítségét elhozzuk. Mire a várost megostromolják már túl késő lesz megerősíteni a védelmüket, nehogy kém jusson a falak közé.
Arael próféta körbenézett a sátorban csoportosuló, fáradt de határozott nefilim arcokra.
- Mi sajnos nem mehetünk, egy csapat kizárólag a népünkből túl feltűnő. Talán már észrevették, hogy követjük őket, ebben sem vagyunk bizotsak. De természetesen segítséget adunk, amennyniben nem utasítják vissza.
- Tehát mi bejutunk, aztán ránk zárják az ostromgyűrűt. - Teljesen természetes hangon mondtam ezeket, hozzá voltam szokva az életem kockáztatásához. Kétszeresen lesz gazdag az, aki az Úrért harcol. - Mi lenne a segítség?
- Miből gondolod, hogy mi ott tudjuk tartani őket? - kérdezte Andromeda kisasszony.
Arael a mellényén található számtalan zseb egyikében kezdett kotorászni, míg elő nem húzott egy meglepően egyszerű gyűrűt.
- Ezt itt. Egy különleges mágia lapul benne. A postagalamb, akinél a gyűrű párja van tudni fogja milyen irányba repüljön hozzátok. Ezzel üzenetet küldhetünk egy nappal a sereg érkezése előtt. A szekta nagyjából három napja vonult be a városba, így még egy jó ideig ott kell maradjanak. Ha nem fognak gyanút, rajtuk ütünk, mielőtt menekülni kezdenének.
A rangidős odasétált a többi nefilimhez, majd lendített egyet a karjával, egy személyben beszélve összes társa helyett. Ő lehetett a helyi Konrad.
- És ez nem minden. Én és a társaim is örömmel megyünk az ellenség városába segédkezni. Bár nem ismerjük az itteni szokásokat, ezért nem tudjuk, melyikünknek kéne mennie. Ezt a döntést meghagyom nektek. Akik itt maradtak, gondoskodnak az üzenetekről.
- Mi van akkor, ha tényleg meg van a hatalmuk, hogy összeroppantsák egy ember szívét egy pillantással? - kérdeztem sztoikus nyugalommal. A terv szép és jó volt, de az én elképzelésemben csak egy módszer volt képes teljes bizonyossággal megállapítani valaki erejét – ha szembenéztünk vele és rákényszerítettük, hogy használja.
- Azt hiszem akkor nem apró falvakkal próbálkoznának. Régi emlékek? - felelte Arael barátságosan, ellentmondva önmagának. Kezdtem úgy érezni, hogy a félangyalok valami fontosat nem mondanak el nekünk.
- Egyetlen kultistával találkoztam eddig, ő majdnem végzett velem és a mellettem küzdőkkel. - fordultam Andromeda kisasszony felé szomorú mosollyal. - Viszont egyvalami nem tiszta. Ha jól értem az a feladatunk, hogy meghatározzuk mekkora az erejük és ennek fejében hívhassanak rájuk megfelelő csapatot?
- Legyünk kultisták? – kérdezte az ezüsthajú nefilim, olvadt bronz szemei pedig mintha visszatükrözték volna Fényes Hildegard sírját.
Gloria nővér vállat vont.
- Megpróbálhatjuk. Harcoltam már kultistákkal, akiket nem lehetett megmenteni, de ha olyan sokan vannak talán lesz akit visszavezethetünk a fényre.
- Pár szabad szerzetesrendtől mindenképp segítséget fogunk kérni. - szólt közbe Arael. - A kultisták erejétől függően pedig a környező századok közül kellő számút ide kéretünk. A mesterünk intézkedik, hogy ide is jöjjenek.
~A mesterük hosszú könyörgéssel két önkéntes ide küldését érte el. ~ forgattam meg a szemem gondolatban, de igyekeztem nem kimutatni ténylegesen is a hitetlenségemet. Végül is az Úr angyalainak voltak leszármazottjai, akár értettem a terveiket, akár nem.
- Hogy érti a kisasszony, hogy... - fordultam inkább Andromeda felé, mielőtt tudatosult volna bennem a „Legyünk kultisták” jelentése. Pont úgy, ahogy protestánsok is lettünk. - Nos, ez is egy megoldás. Talán jobb, mint amire én gondoltam. Mindenesetre jobb, ha tudják, hogy azóta sem lettem jobb színész. - Araelhez fordultam és úgy döntöttem könnyítek a kényelmetlenségén. - Ha önnek kényelmesebb úgy nyugodtan tegezzen, az én neveltetésem sajnos nem engedi meg ezt az Úr angyalaival szemben.
Andromeda kisasszony mintha vezér lenne helyettük is, az erőszak leghalványabb jele nélkül de mégis ellenkezést nem tűrően mutatott a férfi mellkasára.
- Te gyere.
Gloria nővér rám mosolygott, tőlem azonban csak egy szerény fintorra futotta.
- Legutóbb is jól sült el. Most is megoldjuk. És természetesen engem is tegezhet, visszafelé viszont nem tudom ígérni.
- Remek, remek. - örvendezett Arael, majd fellélegezett és barátságosan megpaskolta a páncélomat. Előre tudtam, hogy ez egy remek utazás lesz. - Akkor azt hiszem megyek én is. Liwet, addig rád hagyom a dolgok vezénylését.
Liwet bólintott, Nemaliah pedig ugyanolyan meglepetten sütötte le a szemét,a hogy én néztem a prófétára. Biztosra vettem, hogy a lány lesz a következő a rangsorban.
- A buzogányom miatt talán engem is papnak fognak hinni. Beszélem a Biblia nyelvét is, ha az segít valamit. Már csak egy dolgora van szükségünk. Kitalálni, kik is vagyunk mi, amikor bevonulunk a városba. Remélhetőleg kérdés nélkül engednek majd át minket...

Lance Kalver · 25 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szer. Szept. 05, 2018 6:17 pm

Lance Kalver

Tünde Katona

Hozzászólások száma : 312
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Katona (zsoldos) Tünde Gárdista (Őrző)
Szint: 8. 3.
Tapasztalat:

(10170/12000)

A katona már épp megszólalt volna, amikor egy másik hangot hallottam meg.
- Várj! - Kiáltotta valaki a szekerek felől. Odanéztem, Kale volt. [color=greenyellow]- Ha békén hagyjátok a karavánt, el tudunk titeket látni élelemmel. -[] Kezdett bele. A szemem sarkából láttam, hogy a tündék erre megrezzentek. Megértettem őket, éppen a túlélésüket kockáztatják. Bár így is megvolt, hogy golyó, vagy éhhalál, nehezen jöhettek volna ki belőle jobban. Ennek ellenére némák maradtak. Mindeközben Wyn előmászott a szekér alól, és csatlakozott hozzánk. Lapos pillantást vetettem rá, de nem szóltam semmit egyelőre.
A katonák vezetője hosszabb némaság után végül válaszolt.
- És ezek, akik felsorakoztak mellettetek? - Mutatott felénk. [color=red] - Ti is a tündékkel vagytok? -[] Kérdezte kissé mogorván.
- Csak egy irányba megyünk. - Nyögte ki a lány félénken. [color=#4DDE3A]- A katona bácsik keresnek valakiket. -[] Mondta, majd mögém menekült, hogy onnan nézelődjön. Még magasabbra szaladt a szemöldököm, de a katonák perpillanat nagyobb veszélyt jelentettek.
- Mi csak a karavánt kísérjük. - Néztem a katona szemébe. Egy darabig tétovázott, de aztán vállat vont.
- Ahogy érzitek. - Intett a puskájával. - Na, usgyi le a szekérről és hagyjátok itt. Mehettek, amerre jónak látszik.
Jelentette ki hidegen, érdektelenül. A közeli tündéken láttam, hogy az izmaik megfeszülnek, és vicsorognak, de még mindig nem tettek semmit.
- Van a birtokomban pár értékesebb tárgy is. Azokat is szívesen odaadom. - Próbálta tovább tolni az alkudozást a fiú.
- Helyes. - Felelt még mindig faarccal a katona, úgy tűnik, nem hatotta meg igazán. Hárman megelégelték a várakozást a tündék közül, például a vörös hajú druidalány is odaugrott, a botját előreszegezve, míg a másik kettő kardot, illetve íjat szorongatott.
- El innen! - mondta a lány lényegretörően.
- Myra… morgott rá Kale.
- Nem érdekel, mit mondasz, akkor sem fogom hagyni, hogy ezt tegyék.
- Ez parancs! - vágott vissza a fiú.
- Akkor átkozz ki érte, de megteszem... - hangzott a szilárd elhatározású válasz. Ekkor a mögöttem bujkáló lány előrelépett mögülem.
- Nem tehetitek ezt. NEM égethettek erdőket, NEM pusztíthattok állatokat és növényeket SENKINEK a parancsára! És még valami. Dél az ellenségetek, nem a tündék. Hagyjátok őket elmenni. - Fakadt ki. Gondolatban a fejemet fogtam. Nagyon komolyan akarja ez a kölyök venni magát, csak azt felejti állandóan, hogy őt nem lehet komolyan venni. De mit tudtam vele csinálni? Max annyit, hogy karon ragadtam, és visszarántottam magam mögé. A katonák felnevettek. - Ez óriási! Mindjárt hátast dobok... na jó, elég a mókából. - Mondta és célzásra emelte a fegyverét.
- Tudod kit röhögj ki még egyszer, eretnek! - Tört ki a rendkívül önérzetes kislányból. - Egy nap még félni fogod az igazam és meghallgatni, amit mondok! - de mielőtt folytathatta volna, vagy a katona lőhetett volna, hangos morgás szakította félbe mindkettőjüket. - Bár úgy néz ki, azt nem éred meg. - Mondta Wyn önelégülten, ahogy az öreg druida, aki egész idáig csendben figyelt, előrelépett, és a botjával némán intett egyet a katonák felé. Ekkor mindenhonnan, az út mellől, a szekerek mögül, de még a fák közül is farkasok kezdtek torz vicsorral kimászni, így közeledve az északi katonák felé. Meglepetésemre a tündék egyáltalán nem zavartatták magukat, és néhány pillanat múlva megértettem, miért. Faelarnak kellett küldenie a farkasokat, más magyarázat nem lehetett arra, hogy velünk nem törődtek.
- Ez a vidék tele van kóborló, veszett vadállatokkal. Nem nehéz őket egy helyre gyűjteni. - Mondta a druida mester nyugodtan. - Nem érdekel, mi dolgotok van a vándorokkal, de nem engedem, hogy a családunkat bántalmazzátok! - Emelte fel most a hangját, és valahogy sokkal erőteljesebbnek és magabiztosabbnak hatott. Rögtön felbátorodtam, és kivontam a kardomat, majd le is guggoltam, hogy az esetlegesen felém kóborló töltényeket kikerülhessem. Lassan elkezdtem közeledni a katonákhoz, akik félelmükben összerezzentek.
- Mi a fene ez? - Kérdezték, a vén druida pedig nem is habozott nekik válaszolni.
- Ez itt a büszke tündenép hatalma. Nem kenyerünk a háború. Nem jelentünk veszélyt senkire. De nem vagyunk védtelenek. És ha valaki megfenyeget minket, tudunk harcolni. Tűnjetek el! Nem bántunk titeket. - Fejezte be, a katonák pedig minden további nélkül, sietősen távoztak, utánuk pedig az állatok is.
- Hát ezek ritka puhapöcsök voltak… - Mondtam magam elé, könnyedebben, mint ahogy éreztem magam. Biccentettem az öregnek.
- Köszönjük. - Mondtam. - És most hogyan tovább?
- Ha erősítéssel jönnek vissza, szétrúgjuk a "puha pöcsüket", egyébként pedig kerítsük elő a kultistákat, elvégre azért vagyunk itt... - Úgy tűnik, meghallotta, amit mondtam. Egyre kevésbé feszélyezett az, hogy egy kölyök eltanulja ezt a beszédet.
- Egyébként valóban, köszönjük. - Hajolt meg Faelar felé, az öreg druida pedig hálásan bólintott.
- Ugyan, semmiség. Természetes, hogy két útitárs egymást próbálja meg védelmezni. - Mondta, majd el is vonult, hogy megnyugtassa azokat, akiket felzaklattak a történések. Kale viszont nem vette ilyen könnyen a dolgot.
- Az öreg túl melegszívű, hogy kimondja. De ha lehet, tartsátok meg magatoknak a háborútokat. Van elég bajunk így is. - Mondta hidegen, majd elfordult, és a többi tündére nézett. - Gyerünk, indulás. Veszélyes sokáig itt maradni. - Azzal ott is hagyott, csak az a néhány harcos tünde és a druidalány maradt ott.
- Elég nehéz lehet nektek a seregben szolgálni. - Törte meg végül Myra a csendet.
- Ha folyton csak elvonulnék, soha nem tudnék értelmet verni az eretnekek fejébe. - Válaszolt, aztán egy lélegzetvétel után folytatta. - Mindkét oldalon vannak. De Dél eszméi legalább elfogadhatóak a számomra, így ezen az oldalon állok, valójában azonban csak egyvalakién. Nature guide us. Nem lesz több értelmetlen pusztítás, amerre megyek. - Aztán sokatmondóan Kale irányába nézett. - De elveszett lélek sem.
De kis ambiciózus a gyerek. Csak tudnám, hogy gondolja ezeket a magasztos dolgokat végbevinni. Annyira jó abban, hogy a száját járassa, de vajon miért? És miért nem látja be, hogy leginkább nevetségessé teszi magát, amíg nincsenek a szavai alátámasztva?
- Szokható. Én harcolok, mióta tudom, melyik végét kell megfogni a kardnak, noha zsoldos voltam többnyire, a sereg pedig egy fokkal kötöttebb, de hé, így legalább tartozom valahova. Ez is valami. - Vontam vállat, a lány pedig kifejtette a saját véleményét.
- Azt hiszem ez a legjobb, amit tehetünk. Valahogy túlélni ebben a világban. - Mondta, ahogy nyögött egy nagyot, majd közelebb lépett. - Nézzétek el Kale-nek, kérlek. Amióta az apja meghalt, felelősnek érzi magát a tündékért, és bár nem vallja be, a stressz lassan kikészíti. Tényleg csak a karaván érdekeit tartja szem előtt.
- A sajátjait is kellene. Ha csak búslakodik, nem tud cselekedni. Muszáj lesz életet rázni bele valahogy. - Jegyezte meg Wyn halkan.
- Csak azt tudnám, miért akar mindig mindenki a saját nyakába akasztani minden elérhető terhet… - Bukott ki belőlem, talán értetlenség volt, talán csak a fásultság tette. - Mind tündék vagyunk. Ha annyit teszünk, hogy magunk körül rendet rakunk, sokkal többet adunk a közösségnek, mintha megpróbálnánk az egész nagy minden javára cselekedni. Pláne ha valaki ilyen fiatal… - Mondtam olyan hangerővel, hogy csak a körülöttem álló két lány hallja, miközben Kale felé néztem.
- Ő más. - Kezdte a lány szomorú hangon. Persze, mindig mindenki más… - Az ő apjának hála vagyunk mind itt. Az apja, a néhai Joseph Bloomglade indította útjára az expedíciót. Céltudatos vezető volt, határozott és erős. De túl sok tündét akart megmenteni, így a kapu bezárult, mire elindultunk volna vissza. Kale az egyetlen fiaként az ő örököse és rangban a legnagyobb köztünk. A többiek Sir Bloomglade-et látják benne, ő pedig folyton folyvást meg akar magának felelni. - Fejtette ki. Nekem azonban ezúttal könnyebb dolgom volt, Wyn kimondta, ami eszembe jutott.
- Ezt nem értem. A saját életét csak ő irányítja. Nem gyakorolhat felette hatalmat még az apja árnyéka sem. Nem veszik észre, hogy ezzel az elvárósdival csak börtönbe zárják a fiút?
- Miért vennék? Szerintem még ő maga sem veszi észre a nagy kötelességtudat miatt. - Kontráztam.
- Igen, egyszer én is azt hittem. De Sir Bloomglade utat mutatott nekem. Azóta segítem a karavánunkat. Egy nagyobb célért. Kimenekítjük az itt rekedt társainkat és új otthont alapítunk egy békésebb vidéken, messze a fronttól. Kitartok Kale mellett, akármilyen nehéz is legyen. Tudom, nehéz lehet megérteni, de világ életemben makacs voltam, mint az öszvér. - Mondta Myra, aztán a végén nevetett egyet.
- Ha elvonulunk, semmiben sem változtatunk az emberek hozzáállásán felénk. És ha megtesszük, hagyjuk őket szabadon pusztítani a Természet értékeit. Ez kicsit sem zavar titeket? - Kérdezte a kislány komolyan, én pedig feszülten figyeltem, mi fog kisülni ebből. A vörös druidalány láthatólag elsőre feldühödött, szinte tüzet fújt… Talán szó szerint is. Csak egy villanás volt, semmi több, nem lehettem biztos.
- Talán... de előtte fontosabb dolgom is van. És amúgy sem... vagyunk harcosok. Csak egyszerű tündék a lángoló pokolban. - Fejezte be, majd ő se bírta tovább, és elment. Csak sóhajtottam rá. A nevét is alig tudjuk, de az már biztos, hogy igencsak vakbuzgó, és könnyen lehet, hogy ebbe fog belebukni. Éppen kezdtem gondolkodni, hogy tényleg ilyen rossz társaság lennénk-e, hogy mindenki itt hagy, de Faelar közben visszatért hozzánk. Odanéztem, ahol eddig volt, és láttam, hogy már mindenki útra kész.
- Kérlek, elnézést, hogy beavatkoztam a harcotokba. Nem akartam, hogy szükségtelenül baja essen a népünknek. Élvezzétek továbbra is a vendégszeretetünket. Biztosíthatlak, hogy ritkán találkozunk ilyen mérges katonákkal. Nem is értem, miért dühödtek be ennyire. - Szabadkozott. Ránéztem.
- „A mi harcunk”? Itt nincs olyan, hogy „Az én harcom” vagy a „te harcod”. Ez egy nagyon nagyképű gondolat ezekben az időkben. Amint valaki önző módon kezd el acsarkodni mindenkivel, mindenki elveszett. - Mondtam., ő pedig meglepetten nézett rám, végül pedig elismerően bólintott.
- Valóban. Ezt megjegyzem. Bölcs vagy, Lance Kalver. Ezt az adottságodat ne veszítsd el. Eljön még a nap, amikor jó hasznát veszed. - Mondta. Kimérten bólintottam. ~ A háború sok mindent megváltoztat mindenkiben. Korábban érünk, az elménk sokkal korábban vénül, mint a testünk. Ezt szívesen elpasszolnám.~ Gondoltam, de inkább nem mondtam semmit. Nem esett jól úgy beszélni állandóan, mint egy vén bölcs, aki sokat látott, ezért jó tanácsokat ad a falusiaknak, amik beválnak, ők pedig ezért nagy tiszteletben tartják őt. Egy katona voltam, akinek nem a beszéd volt a fő feladata, én pedig azt akartam teljesíteni. De azt nagyon...

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Küldetés: Ludum finita est...

1 Küldetés: Ludum finita est... Kedd Jún. 12, 2018 8:57 pm

Lothar von Nebelturm

2 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 15, 2018 3:31 pm

Gloria

3 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Jún. 16, 2018 5:52 pm

Amelia Tewelon

4 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Jún. 17, 2018 1:55 pm

Crispin Shadowbane

5 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 22, 2018 7:18 pm

Wilhelmina von Nachtraben

6 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Jún. 22, 2018 8:23 pm

Vyrath

7 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Jún. 24, 2018 4:23 pm

Johnny Wood

8 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Jún. 25, 2018 3:08 am

Wyn Silvernight

9 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Jún. 28, 2018 12:01 am

Lance Kalver

10 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Júl. 09, 2018 1:48 am

Tertullius

11 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Júl. 09, 2018 3:25 pm

Lothar von Nebelturm

12 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szer. Júl. 18, 2018 3:33 pm

Gloria

13 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Júl. 19, 2018 9:47 pm

Wilhelmina von Nachtraben

14 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Júl. 21, 2018 8:12 pm

Crispin Shadowbane

15 Re: Küldetés: Ludum finita est... Vas. Júl. 22, 2018 8:38 pm

Vyrath

16 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Júl. 24, 2018 5:06 pm

Tertullius

17 Re: Küldetés: Ludum finita est... Csüt. Júl. 26, 2018 6:58 pm

Amelia Tewelon

18 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Aug. 04, 2018 12:39 pm

Lance Kalver

19 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Aug. 07, 2018 4:22 pm

Lothar von Nebelturm

20 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Aug. 24, 2018 2:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

21 Re: Küldetés: Ludum finita est... Kedd Aug. 28, 2018 7:35 pm

Amelia Tewelon

22 Re: Küldetés: Ludum finita est... Pént. Aug. 31, 2018 11:21 pm

Gloria

23 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szomb. Szept. 01, 2018 7:10 pm

Crispin Shadowbane

24 Re: Küldetés: Ludum finita est... Hétf. Szept. 03, 2018 7:42 pm

Vyrath

25 Re: Küldetés: Ludum finita est... Szer. Szept. 05, 2018 6:17 pm

Lance Kalver

26 Re: Küldetés: Ludum finita est...

Ajánlott tartalom