//Külön köszönet a mesélő végtelen türelmének és mindenki toleranciájának.//
I.
Háború. A szó menthetetlenül egy másik világ partraszállásával kapcsolódott össze benne. Amikor Loreenával derékig vízben gázoltak és fülsiketítő dörrenések és fütyülések között vértócsák foltozták a tenger sós, ideges hullámait, amikor az ordításokból szinte magán érezte milyen, ha a bőr egy csípős lövedék nyomán felszakad és úgy buggyan ki belőle a hús, mint áldozati kecskéből a belsőségek, akkor még nem tudta, hogy a vascsövet, ami halált köp, egyszer ő is szorongatni fogja. A kezébe adják a másik kisebbel együtt, ha elfogadja, és kimérten, de tényszerűen értesítik, hogy mint Észak szövetségese, köteles megvédeni ezt a földet, ezeket az embereket, ezt az Egyházat, és ezeket a székeket. Mert ugye egyházszék van meg, meg Őszentsége, s ezek nem ugyanolyan székek, mint amikben a protestáns papok ülnek, akik amúgy is hamis próféták, s először merült fel benne, hogy ő akkor vajon micsoda, s miért tűrik meg, ha neki széke sincs, s ha van is a főpapnak, az is biztosan sárga kőből faragott, egészen más, mint ami itt számít. Akkor miért? Bebugyolála a pisztolyát és arra gondolt, hogy ő maga is csak egy fegyver, ahogy minden ember, akit háborúba küldenek. Adom, ő talán tudott volna válaszolni a kérdéseire, de a háború lovasa akkor még nem tudott az emberek fenyegetéséről, vagy nem mondta el neki.
Sratégiai tanács széke.
A félangyal a rá jellemző szoborszerű nyugalommal emésztette ezt a megnevezést, amíg Kristin Angelika mellett lépdelt a Katedrális folyosóin. Egy más világ képei, formái és színei vetültek az arcára, de az árnyékok között ő is odavalónak tűnt. Ada megnézte őket és tűnődő komoran odabólintott - egyik angyal szobor a másiknak. Amióta a nefilimek megérkeztek, ezek a faragványok és képek is még inkább megszaporodtak, a kövér kis puttókat nyúlánk, embermagas alakok váltották fel újra. A műremekek mozdulatlanul tűrték a nézését, nem úgy a lovagnő, aki valamiért ma nem viszonozta a Andromeda hosszú, lélekbelátó pillantásait.
Mélyen elrejtve a Katedrális bensejében volt a tanács, ami elé a bírát vitték. A bíra, egy kissé öreg, viharvert ábrázatú, barna hajú férfi volt, eltökélt arccal és tekintettel Fehér szárnyait mereven helyben tartva sétált be a főépület kapuján, amikor Ada meglátta. Mint minden társa, ő is tudta, hogy ez a férfi újonnan jött, s megállt, hogy megnézze magának. Vajon hírt hoz-e, vagy hírért jött? A főpap küldte, vagy maga Él?
Eddig habozott, és várt, de nem küldték ki. Most maga ment a dolgok elébe azzal, hogy idejártul a tanács elé. Ha maga előtt még nem is tisztázta, de érezte már, hogy az emberek dolga most sem volt az övé. Ha bele kell, hogy folyjon a csatározásaikba, az nem azért lesz, mert az első sorba jelentkezik a frontvonalon. Félig ember volt, így volt szabad akarata, s félig angyal, így sosem kellett letérnie az igaz útról, mert hisz minden őszinte út igaz volt. Ennek a tudatnak a bizonyosságában, amit Azrael óta nem feledhetett, várt. És végül, amikor egy űzött nefilim bíra a pápa elé járult, a kártyák is kiadták végre az akasztott embert és a tornyot. Ideje volt újra megszületni.
De ahhoz előbb háborúzni kellett.
A szék egy zárt helyiségben tartózkodott, a beszélgetés számára megfejthetetlen foszlányokban szűrődött ki, s ahogy Ada leolvasta a lovagnő arcáról, ezzel nem volt egyedül.
Az ajtó egyszer csak kitárult, s egy öreg, sovány érsek nézett ki rajta és gyorsan végigfuttatta a szemét a rajtunk kívül üresen kongó folyosón.
- Maguk válaszoltak a felkérésre? - tette fel a költői kérdést a kis csapattól - Jöjjenek.
A teremben egy nagy asztal állt, mögötte egy térképpel, mely Veroniát ábrázolta, megannyi színes gombostűvel, rajzzal és egyéb más figurákkal kiegészítve, amiket Ada annak előtte még sosem látott, de sejtette, hogy a háború sajátos jelrendszere. Az asztalnál négy ember ült, ők alkották a széket: Az elsőben a pápát ismerte fel, a másodikban pedig Julius érseket. De a harmadikat sosem látta még, és a ruházata alapján nem is csodálkozhatott, hiszen az ezredes nem volt egyházi személy, és bár látásból ismerte, a nevére nem emlékezett.
- Szentatyám, eminenciád!- hajtott térdet a lovagnő, míg Ada csak végignézett rajtuk és a fejét egy mélyebb, a szokottnál hosszabb bólintásba hajtotta.
Negyedikként pedig ott volt ő, a nefilim bíra a kapuból.
- Megkérdezhetem, hogyan szólíthatlak titeket? - kérdezte a félangyal elég érdekes hangsúlyozással.- - Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini és az Exercituum lovagja. – fordult felé Kristin Angelika.
- Andromeda. – felelt ő is a fajtársnak. Az alig láthatta a szemében felvillanó félelmet. Hiába, hogy már rég nem volt valódi oka rá, megszokta a távolságtartást és a számkivetettséget.
Az ismeretlen félangyal bólint egyet. Komoly, sok csataát átélt tekintete találkozott az övékével, ahogy nekifogott ismét a bemutatkozásnak.
- Az emberek nyelvén a nevem Zarakhiel, klánom bírája és pásztora – mondta egészen egyszerűen. A hangja mély volt, enyhén érces, és dinamikus, mely mellőzött minden szünetet a mondaton belül. Néha úgy tűnt, mintha kissé hadarna. De a tiszteletparancsoló, komoly hangnem mégsem veszett ki belőle ott volt, még ha kicsi más módon is.
- Szerencse, hogy ennyi idő alatt válaszolt valaki. Az idő az, aminek most leginkább szűkében vagyunk. - köszörülte meg a torkát és belekezdett a magyarázatba - Nem tudom hogyan s miként terjed az emberek falvai közt a szóbeszéd, de hallani mostanában rémes ómeneket egy bukott szektájáról. Rémes ómeneket örömhírbe burkolva. Maguk tudnak erről valami?
Az ezredes csak komoran megrázta a fejét. Őt nem érdeklik holmi pletykák, neki a protestánsokkal kell foglalkoznia. Az érsek úr ellenben egyetértően vakarta meg az állát.
- Jelentések egy szóbeszédről, melyben az emberek egy "földreszállt angyal" nevét éltetik. Már a nevét is fájdalmas kiejteni, hát még hogy dicsértessék...
- Földre szállt angyal? Úgy érti eminenciád, egy mélységi? - emelkedett fel a lovagnő, Ada tudta, hogy bár nem jelezték, hogy ne tehetné, mégis merészségnek hathatott a részéről egy ilyen szék előtt.
Adának más első gondolatja támadt. Mivel a helyzet hasonló volt az ő helyzetéhez, ha valaki valóban a saját elvei szerint értelmezte Élt, akár ő is szervezhetett volna sereget a gershomra ítélt gondolatok köré, s ő, Ada is szentül hitte, hogy amit tesz, nem lehet ellentétes azzal, amit Él akart. Másrészt miről érulkodik, ha egy nefilim angyalnak nevezi magát?
- Örömhír. - ismételte Ada és megnézte magának a bírát. Se izmos nem volt, se nem szikár, a karjain apróbb sérülések, lehetett volna harcos is, mégsem tűnt annak, a külseje nem árult el róla sokat.
-Borzalmas, nem igaz? - vicsorgott egy pillanatra a nefilim. - Mélységi, bukott, "földreszállt angyal", hívhatjuk ahogy akarjuk. Azonban ez még csak a árnypajzs csúcsa. Van még rosszabb is. Annak a dögnek a szektája háborúzni kezdett. Egyszerű szabadcsapatnak adják magukat ki és úgy...
- Szabadcsapat? - szólt közbe az ezredes. S valamiért feszengeni kezdett és megköszörülte a torkát, de Ada nem értett ezekhez a nüanszokhoz.
- Vannak jelentések súlyos veszteségekről egyes századokban. – folytatta tovább egyre belehevültebben a bíra, valüszínűleg ő sem értelmezte a közbeszólás helyességét vagy helytelenségét, csak egyre inkább felbőszült a szóba. -Osztagok teljes felszívódása. És nem egy említett egy szabadcsapatot, mely a vidéket járja és az istenért nem voltak képesek a nyomukra bukkanni. - vicsorgott idegesen.
- Egy földre szállt angyal igéét hirdető szabadcsapat, akikről az a rémhír terjeng, hogy emberfeletti érővel rendelkeznek. - összegezte Julius érsek - A frontról visszatérő szerzetesek is számoltak már be hasonlókról.
Sixtus pápa ekkor először szólalt meg.
- Khm....tehát nem pletyka... - mondta viharvert ábrázattal.
- Pontosan. - helyeselt Zarakhiel bíra. - És gondolom tudják mit jelent, hogy egy mélységi szektája a frontvonalon jár...
Adát itt vesztették volna el, ám ekkor a jól ismert női hang a férfiszékek között, Kristin Angelikáé, újra összpontosította a figyelmét arra, ami rájuk vonatkozott.
- Ha egész szakaszok tűnnek el... - kezdte óvatosan - Nem vagyok biztos benne, szent atyám, hogy ilyen kevesen megfelelő ellenlépést jelentenénk.
- Mit akarnak? – kérdezte felbátorodva Andromeda. Naív kérdés volt, de lényegre törő. Az a fajta, amelyet csak mostanában szokott feltenni.
Mindenki feszülten figyelt egy pillanatig.
- Nem igazán tudjuk, mik a céljaik. Minden, amit eddig elő tudtunk a mélyből ásni az annyi, hogy vándorolnak, megküzdenek a katonákkal, magukat hősnek hazudva nyerik el az ottaniak bizalmát.
A hallgatás nem tört meg, ők emésztették a hallottakat, de a szék úgy tűnt, más valamit emészt, a döntést.
- A klánom tagjai már jóideje próbálnak a nyomukra bukkani. – folytatta Zarakhiel, mintha érezte volna, hogy még nem győzte meg őket. -A nyomukat követve mindenhol nevüket hálásan örvendezve emlegető tömegeket, félig újjáépített falvakat és lemészárolt útonállókat találtunk. Nem tudom mi lehet a céljuk. De jó nem lehet semmi olyan, aminek örülnünk kéne. Ezért van szükségem a maguk segítségére. A klánom célja felkutatni a bukott híveit, a tetteik szándékait megtalálni. Ha az igazság napvilágot lát, talán a hadsereg is hajlandó lesz határozottabb lépéseket tenni. - vetett egy szúrós pillantást az ezredesre. - A tanítványim már elindultak az általatok Nordenflussnak hívott folyó vidékére, de kíséretre van szükségük. Ehhez keresek most igaz szivű harcosokat.
- Hogy fogjuk beérni őket? – kérdezte Kristin Angelika, és Ada most először azóta, hogy elindultak, az arcán érezte a tekintetét. - Mellesleg, nagytiszteletű Zarakhiel bíra… miért a hadsereget kereste meg az ügyével? Miért nem a félangyalok táborait?
Valóban. A többi klán tagja nagy boldogsággal és vehemenciával sújtott volna le az árulókra. Bár nefilim nem öl nefilimet, de azt, aki szégyent hoz, azt meg kell büntetni. S azt sem értette, miért baj az, ha védik a népet a katonáktól? A háború háború, de a garázdákat meg kell büntetni.
- Ki küldött? - kérdezte őt. A főpap tette volna? Valóban a mélységiek irányítják, hogy kinevettessék a félangyalokat és összezilálják az embereket, további káoszt hozva? Rájuk illene, és mégsem.
Ada nem talált irányt a szavakban.
Zarakhiel bírát pedig felingerelték. A hírnök összeráncolta a homlokát és merev, komor tekintettel válaszolt.
- Nekem nem kifogások kellenek, eredmények, nem holmi hegyek közé menekült, vagy városokban meghúzódó táborok segítsége. Nekem siker kell, méghozzá most. - nyomta meg a mondat végét - Én vagyok klánom vezére. Nem utasított engem a főbíra, hogy így tegyek.
A klánja vezére? Szóval a családja feje, aki önként adta magát az önjelölt angyalok felkutatására. Vajon miért tenné ezt, aki a följükön békében, gazdagságban és kényelemben élhet? Androméda újfent gyanúval tekintett rá, de a külseje továbbra sem árulta el. Csak a szavai.
- Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ismerik a járást a frontvonalon. Nem olyan besavanyodott birkákra, mint a többi tábor népei.
Az ezredes haragosan felállt.
- Határozottan elutasítom, hogy a hadsereget úgy kezelje, mint holmi keresztesrendet, melyet bárhol bármikor bármilyen ostoba mesével hadba lehet hívni.
- Fékezd a nyelved, Henric. – állt talpra az érsek is, egyedül a papa ült a helyén mintegy magába roskadva. Ada nem értette ezt. - Egy szekta, mely átejti és megtéveszti az embereket veszedelmesebb ezer eretneknél.
- A csapataink teljes fronton harcban állnak a protestánsokkal! Egyetlen egy darab embert sem tudunk nélkülözni, hogy fel-alá kísérjenek kutakodó félangyalokat! - Sixtus pápa idegesen megdörzsölte az orrnyergét, de nem szólt többet.
Nem csak Androméda előtt állt tisztán az Egyház főpapjának tehetetlensége, Kristin Angelika is segélykérőn meredt rá, s hogy az nem avatkozott közbe többet, a lovagnő megköszörülte a torkát.
- A frontvonal messzebb van, mint ezeddig bármely kiküldetésem, így a Szentszék bölcsebben jár el, ha egy tapasztaltabb felderítőt nevez ki erre a feladatra. - szólt fennhangon és meghajtotta a fejét megadva a tiszteletet.
Ada hosszú idők óta először érezte, hogy a szíve és a lelke külön utakon járnak, és hogy mégis ezt kell cselekednie. A lovagnő mestere volt a kardforgatásban és felnézett rá a harcokban, de látni akarta a seregeket, tudni, mit akar az, aki pásztornak és bírának mondja magát, és családfőként átkelt a Nagy Hegyen.
- Én veled megyek. - szögezte le egyenest a másik szemébe nézve.
- Ezt nem maga dönti el, kisasszony. - csattant fel az ezredes, s Ada egy pillanatra összerezzent. - Nem tudunk senkit sem mellőzni, hogy ilyen ostoba feladatokat lássanak el. A hadműveleteket akár hónapokkal előre is tervezik, miért élvezzen pont EZ prioritást?!
- Tudja maga egyáltalán, milyen következményekkel játhat, ha ez a szekta elterjed. Nem emlékszik, hány szeme és füle van Hoskekh-nek? – szegült szembe Julius érsek.
- Elég. – szólalt meg végül a papa is. Elég, visszhangozta Ada lelke. - Most az a fő, hogy logikus konklúciót tudjunk levonni.
- Logika, mi? Elküldeni a katonáinkat ismeretlen területre, az ellenség helyett holmi útonállókkal hadakozni, akiknek harcértékéről semmi információnk, és ismeretlenek vezetése alá rendelni abszurdum! Tárgytalannak vélem ezt az ülést. - érvelt határozotta az ezredes.
- Nos igen, erről jut eszembe. – szólt közbe Zarakhiel bíra, mint aki végig erre várt. - Bár korábban már írtam pár levelet, de még nem sikerült megértenem a két ország egymással való viszonyát. Ha esetleg már kevésbé lennék elfoglalt, talán beszélgethetnénk arról, miért is zajlik ez a háború. - mondta különös hangsúllyal.
Ada ezúttal értette miről beszél. Népét sokkolta a háború fellángolása. Amióta a harcok elkezdődtek, több klán a hegyek közé menekült vissza, próbáltak távol maradni, mások délen, a városokban kerestek menedéket. Voltak, akik állást foglaltak és bevonultak a seregbe, de egyelőre csak páran. Zarakhiel ajánlata tetszett az ezredesnek. Újra elkezdett gondolkodni. A főbíró, Gedeon eddig egy követtel sem volt hajlandó tárgyalni. Nem egy helyen a pillanat hevében már ellenségként kezelték a félangyalokat, északiak és déliek egyaránt.
- Legyen. De csak önkénteseket. És nem akarom, hogy erről bárki mást informáljanak. Kitörne a pánik, ha a katonák megtudnák, hogy ide-oda küldözgetjük őket csak úgy meghalni. - és persze ha a nefilimmel kötött alku mégse lenne olyan kifizetődő, annak ő inná meg a levét.
Sem Ada, sem a lovagnő nem értették, mi győzte meg az ezredest, de meggyőzte valami. Kristin Angelika a sorok között olvasott, a próféta pusztán a megváltozott hangulatot érzékelte, s hogy nem meredt rá ellenségesen többé, inkább mintegy mérlegelve a lehetőségeket, a saját gondolatai közé merült.
Aludj csak. – gondolta a nefilim.
- Az aggályaim még mindig állnak, uram. - szólalt fel a lovagnő, de a szék süket volt a szavára.
- Akkor azt hiszem, már nincs is mit megbeszélnünk. - bólintott Zarakhiel.
- Ahogy gondolja. De részletes jelentést várok az akcióról úgy, ahogy azt egy katonai különítmény is tenné. A részletekről majd informálom. – zárta le az ezredes.
- Ez csak természetes.
Mindannyian elhagyták a termet, egy szó nélkül, mintha a próféta és a lovagnő itt sem lettek volna. Ada nem ütközött meg rajta, hogy a kinyilatkoztatások után magukra hagyják őt, de a lovagnő várt valamire, és ezt érezte a félangyal is. Nem volt rendjén, ahogy ezt a küldetést kezelték.
- Egek, hogy tűritek ti ezt meg..? - fordult feléjük Zarakhiel, egyedüliként hátramaradva. - Számíthatok rátok? Áh, igaz is. A kisasszony talán gyengének gondolja magát. Találkozott már bukott angyal hívével?
A levegő megváltozott a folyosón körülöttük, s Kristin Angelika egyébként hűséges szemei olyan haragról árulkodtak, ami vetekedett a sárkány szemében égő tűzzel, míg Veróniára a lágokat szórta.
- Tecum principium in die virtutis tuae in splendoribus sanctorum: ex utero, ante luciferum, genui te.
„Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj!
Igen, úgy borítsa be, mint a ruha, mint az öv, amely mindig átfogja.”
A latin szavak, mint egy átok folytak közé és a nefilim közé, Ada kész volt felvonni az Égi Vértet.
- Védelmező vagyok. Találkoztam kultistákkal, megküzdöttem Hoshekh papnőjével és éppen csak túléltem. Felderítő nem vagyok. Nem ismerem a frontot és nem ismernek a tisztek annyira, hogy kulcs lehessek a hadseregben, ami megnyitja a kért ajtókat. Így is akarja, hogy én menjek magával?
Szárnyait önkéntelen félig kitárva Ada a lovag felé fordult, mielőtt Zarakhiel bármit is mondhatott volna. A kezeit maga elé emelte, mintha elkapni, visszatartani akarná, miközben megkereste a szemét. Ezekben a pillanatokban, s talán először azóta, hogy ismerte, meggyőződése volt, hogy ez az út elvezeti őket a válaszaikhoz. Most nem az égi kísérő volt a lovagnő mögött, s onnan őrizte, hanem a hírnök, aki elsimítja a habokat, hogy tisztán lásson a hős.
- A védelmedet akarja. - mondta még mindig megemelt szárnyakkal, enyhén felborzolt tollakkal.
- Türelemmel lenni bölcs dolog. - a szavakat a bíró felé, a bíróhoz is intézte, de elsősorban Angelikának szóltak. Talán, olyasmit tudhatnak meg ebből a helyzetből, ami még fontos lehetett mindnyájuknak, az embereknek és Északnak, bármennyire is szította őt a kíváncsiság a népéből való családfő lépései iránt.
Míg Kristin Angelika megadón lecsukta a szemeit, Zarakhiel arcára furcsa, semleges, semmitmondó ábrázat ült ki, aztán finoman elmosolyodott.
- Ezt már szeretem. Tudják, az egyik tanítványom annak idején megkérdezte, mi is az a gyengeség. Én ezt válaszoltam: a gyengeség egy olyan fal, amit az erényes állít magának. Tudják hogy hívják, aki nem ismeri a gyengeséget? Őrültnek...
Ada csak halványan, épp hogy megrázta szőke ezüst fejét, amikor újra magán érezte a lovagnő elkeseredett, fátyolos tekintetét. Nem volt érdemes vitába szállni a nefilim bírával, mert az süket volt, s talán vak is.
- A tanítványaim elég kevesen vannak, hogy beérjem bárki felebaráti szeretetével, aki hajlandó felajánlani. Felderítésre...és igen, védelemre egyaránt. De térjünk a tárgyra, sok kérdést kell még megválaszolnom.
Odasétált a nagy Veronia-térképhez és azon kezdett el mutogatni.
- A tanítványaim a maguk Einburg és Eicheschild névem hívott városai között kutattak, a folyó mentén. - mutatta, meglehetősen megszenvedve a két város nevének kiejtésével. - Egyelőre várnak az erősítésre. Ha találkoztak velük, ott együtt indulnak tovább, majd megközelítik a szekta vélt területét. Ezek a kultisták a városok közt vándorolnak. A maguk segítségével úgy vélem el tudnak vegyülni egy településen belül. Meg akarom tudni a céljaikat és a szándékaikat. Hogy aztán okot adhassak a vezér seregének lecsapni rájuk. A feladatuk tehát nem több, mint a tanítványaimat kísérni és kideríteni, miben mesterkednek azok a nyomorult férgek...
- Az elvegyülés sem az erősségem. A kereszteseket mindenki egy mérföldről kiszúrja. – vetette ellen Kristin Angelika immáron nyugodt hangon, a mellén keresztbe font karokkal.
- Itt lépne érvénybe egy másik feladat, amivel meg akarom önöket bízni. – fűzte tovább töretlenül a bíra. - Mint mondtam a rejtélyben érdekeltek száma...nem elég magas. Azt szeretném, hogy állítsanak az ügy mellé az ott harcoló katonák közül minél több embert. Győzzék meg őket, hogy igenis prioritásként kell fellépni az efféle veszedelmekkel szemben. Erről persze nem szükséges informálniuk senkit. Remélem, látnak halvány reményt a sikerünkre.
Kristin Angelika felsóhajtott. Ez nem a küldetés volt, amire egy lovag szívesen jelentkezett, de a bíra miatt még csak nyugodt szívvel sem vállalhatták. Az egyszerre tudott túl sokat, s túl keveset, tőlük pedig olyasmit várt el, ami nem csak feladatnak nem volt egyszerű, de gondolatnak sem.
- Talán. Az emberek sokszor sorakoznak be a kereszt mögé, ha megfelelő ember tartja eléjük. – próbálkozott a nővér, s Ada ebből tudta, hogy ha nem is szívesen, de elfogadta a feladatot. Ő épp csak aprót bólintott.
- Nagyszerű. – örvendezett a bíra. - Akkor sok sikert kívánok maguknak. - mondta, miközben átnyújtott a lovagnőnek egy összetekert térképet. - Ebben találja a tanítványaim jelenlegi helyét.
Az ajtó mögöttünk újra kinyílt ekkor, és az ezredes jött be rajta újra. A modora pattogó volt és úgy nézett ki, mint aki rettenetesen siet.
- Remélem sikerült mindent megvitatni. Gondolom nem váratlan elvárás, hogy szeretném magát itt tudni. Azonnal megbeszéljük a maguk álláspontjának részleteit.
- Ez csak természetes. - felelte Zarakhiel és magukra hagyta őket.
Magukra, és mindarra, amit a székkel töltött feszült fél óra hozott. Ada homloka mögött egymást kergették a gondolatok, s a benyomások, de a szíve nyugodt volt, érezte, hogy a türelmetlenség és a harag, amit az emberek és a bíra keltettek benne és a lovagnőben, célravezetőek lesznek, ha nem adják meg magukat nekik.
- Kisasszony… - fordult felé Kristin Angelika, kizökkentve az elmerüléséből. - … azért örülök, hogy itt van. Ha még több, magáról sokat képzelő férfi venne csak körül, biztosan a kardomba dőlnék.
A félangyal ránézett és elmosolyodott. A szívét repdeső öröm töltötte el.
II.
A Katedrális szélén egy kisebb csapat nefilim várt rájuk, hogy útnak induljanak. Ada kerek szemekkel méregette az Északon még sosem látott társait. Hárman voltak egész pontosan, és mindannyian prófétáknak vallották magukat, ami külön felkeltette a lelkében nyugvó harcos érdeklődését. Vezetőjüktől eltérően hagyományos nefilim öltözéket hordtak. Saját bevallásuk szerint nem is mozogtak olyan sokat az emberek közt, amit azzal indokoltak, hogy még nem tartották őket elég képzettnek a családbeli vének. Tulajdonképpen ez volt az első küldetésük a veroniai emberekkel, s erről mi sem tanúskodott jobban, hogy közös útjuk alatt folyton folyvást az emberekről és szokásaikról faggatták őket. Ada megértette, miért teszik, s talán tetszelgett is a tapasztalt utazó képében, bár amikor ezt magában felismerte, egy időre mély hallgatásba merült. De nem a szégyen miatt, vagy mert elunta volna őket. Fájó ponton érintette a szerep, amit sosem játszhatott: a nővérét. Ám mindez mellékessé vált, amikor az útitársak felfedték, hogy őt és a lovagnőt egyenesen a frontvonal közepére vezetik…
Nagyjából kora délutánra járhatott az idő, amikor az úton katonákkal akadtak össze, s köztük egy csuhás nővérrel, akinek eltéveszthetetlen aranyló szőke haja tünde ősök öröksége, s mind a félangyal, mind Kristin Angelika pontosán tudták, kihez tartozik ez az örökség a közel holtakat életre keltő áldással együtt. A nyakában most is ott pihent Fényes Hildegard fátyla, amit együtt szereztek meg.
- Laudaetur Iesus Christus, Gloria nővér. - köszöntötte elsőként Kristin Angelika, s Ada először látott az arcán valami bizonytalan mosolyfélét, azóta, hogy elindultak, s mintha tükre volna, a frontvonal és a küldetés nyomasztó hangulata után kicsit feldereng benne egyfajta béke. Úgy hitte, nem hiába találkoztak újfent, s ez biztonságérzettel töltötte el.
- Glória nővér. - biccentett egy nagyot ő is.
- In aethernum, amen, Kristin nővér. Androméda nővér, örülök, hogy téged is látlak, bár békésebb körülmények között találkoznánk.
A bírától származó három nefilim, Manakel, Sealiah és Liwet, valamint a katonák is hasonló kedéllyel üdvözölték egymást. Megkönnyebbülés volt, hogy barátságos csapatokkal futnak össze, s nem az ellenséggel.
- Üdvözlet. Ti felügyelitek az utazó katonákat, igaz? - tippelt vidám, utazástól kissé megfáradt arccal Manakel, hármuk közül a legmerészebb.
- Honnan értesültek róla, hogy erre tartunk? - érdeklődött a lovagnő. Tudtukkal ketten vállalkoztak erre a küldetésre, külön a háború fő céljaitól, meglepő volt, hogy a nővér mégis mintegy várta a jöttüket.
- Nem. Nem felügyelünk utazókat. A szállítmányt szeretnénk átvenni. - felelt felvont szemöldökkel a gyógyító előbb Manakelnek, majd a lovagnőre nézett:
- Nekem csak szóltak, hogy a fővárosból küldenek utánpótlást, és jöjjünk ki átvenni.
- Nem volt szó szállítmányról. - mondta Ada, miután megállapította magukról, hogy ők biztos nem azok. Tekintete körbevillant népe képviselőin, ők azonban nem nem árulták el, hogy másként tudnák.
Ellenben az egyik katona, mint akit tetten értek, lassan hátrálni kezdett, míg társai szúrós szemmel fordultak felé.
- Herr Lutz igaz? - a gyógyító követte a tekintetüket, s az ő pillantása hordozta a legtöbb szemrehányást. - Majd a felettese eldönti, hogy mi legyen magával. Ez itt a hadsereg, ha nem vette volna észre, több figyelmet! - szóltam rá, de ez után annyiban hagytam a dolgot. Úgy tűnt, hogy potyára küldtek ki minket...
- Férfiak. - sóhajtott fel Kristin Angelika, amint megértette, hogy a katona félre informálta az apácát. - Sajnálom nővér, de a várt szállítmány nem mi vagyunk. Nem tud a környéken járt nefilimekről?
- Nem hallottam nefilimekről, bár nem is kérdeztem. Van egy elveszett osztagunk, az itteniek velük vannak elfoglalva.
Ekkor az egyik nefilim, Liwet lépett előre. Ő maga társánál fél fejjel alacsonyabb volt, átlagos túnussal bíró bőrű, de hosszabb hajú nefilim férfi, aki egy nagy copfban viselte a haját a háta mögé vetve. A szárnya is kisebb volt, noha ugyanolyan széles, s egy-két szürkésebb tollat is fel lehetett fedezni köztük. Minden jel szerint úgy ítélte, hogy eljött a beszédük ideje.
- Mi vezérünket, Zarakhiel bírát képviseljük. A Fővárosból érkeztünk, hogy egy szektát kutassunk fel, akik a háborút kihasználva gyűjtenek az el...elcsi...elcsig...szóval a szegény emberek közül, akik elvesztették otthonukat. A nevem Liwet, a két társam pedig Manakel és Sealiah. Ismerik már egymást, igaz?
Kristin Angelika kivárta, míg a nefilim befejezi, akkor fordult magyarázólag a gyógyító felé:
- Úgy tájékoztattak nem ők az első nefilimek, akik a szekta után kutatnak, Zarakhiel tanítványai már a nyomukba eredtek. Ha az itt eltűnt szakaszért is ők felelősek könnyen megeshet, hogy itt jártak. Biztosan nem hallott róluk, nővér?
Glória nővér rábólintott.
- Biztos, nővér. De mivel ön is velük tartott gyanítom a Szentatya áldását adta a nyomozásra. Csak mondják ezt, és senki sem fogja önöket akadályozni, a városiak sem titokzatoskodnak. Az eltűnt szakaszról azt állítják, hogy parancsot kapta, hogy álljanak odébb, de erről minket nem értesítettek. Furcsa ügy, de inkább azt gyanítom, hogy a déleik hamisították meg a parancsot. - vont végül vállat.
Míg az eshetőségeket vitatták, Ada régi szokása szerint magába fordult, s hagyta, hogy a benyomásai elragadják. Könnyű volt rásütni valakikre a szekta szót. Ada lelkében, mint egy nyitott ajtó, amiről senki sem beszél, élt a gondolat, hogy az önmagukat igazságtevőnek kikiáltó nefilimeket nem feltétlenül a mélység szította fel, vagy férleértelmezett tanok. Az elvakultságukban így is hinni tudott, de ha csak azokra sújtottak le és azokra, akik háborúznak, nem egyezik-e a szándékuk az ő meggyőződésével?
Ada nem tartotta a háborút emberek kezébe való dolognak. Ítélkezés volt ítélkezés után, s nem követte a tíz parancsolatot.
- Miért hamisították meg? - kérdezte Glória nővért, mikor újra előbukkant a gondoaltfolyam végén, hisz nem értett a háborúhoz.
- Ki tudja. - felelte a gyógyító. - Talán könnyű célpontot akartak, egy várost védők nélkül. De ha a seregeinket összezavarják, az szintén helyzeti előny számukra. Ennél többet sajnos én sem értek a dologhoz.
Glória nővér és kísérete a közeli városba vezette őket, aminek Hohenbard volt a neve. Az egykori fogadó előtt fehér lepedők száradtak, gyolcsok, és egy kézzel tolható szekérféleség, amin a betegeket hordozták. Ezen a helyen már egy ideje senki nem itta a sört, ha csak a nővérek nem gurítottak le időnként egy-egy korsóval. A kocsma kórházként szolgált, s Ada másodjára látott épületet ilyen funkcióval.
- Tehát a maguk társai követték a mélységi ivadékokat? - nézett rájuk szigorúan Magdolna nővér a Szent Brünhilda rendből, aki először az ablakból leste meg őket, majd az ajtóban elébük állt.
A három nefilim közül Liwet válaszolt, némileg elbátortalanodva:
- Pár napja akadtak a nyomukra.
A nővér végül beengedte őket, s mind leültek az egyik asztal köré.
- Milyenek voltak? - kérdi Ada ezúttal Magdolna nővért a kórházban, értve a mélységi ivadékokra.
Az idősebb nővér értetlenül nézett vissza.
- Mik?
- A mélységi ivadékok.
Magdolna nővér félig szomorúan, félig megkönnyebbülten csóválta meg a fejét:
- Egy darabot nem láttunk. Ez a város olyan, mintha szellemek laknák.
Aztán a térképnek szentelte figyelmét.
- Ha jól látom, a barátaitok most valahol Joanesburg közelében lehetnek, a tőle nem messze lévő Szőkepásztor erdő északnyugati csücskében...már ha maradt még a fákból valami. - csóválta meg ismét a fejét - A Katedrális áldását adta a kis utatokra?
- A Szentszék nem tagadta meg a segítséget Zarakhiel bírától. - felelte Kristin Angelika a teljes igazságnak megfelelően.
- Az utolsó jelentések szerint Joanesburgot elfoglalták a protestánsok. – folytatta a nővér. - Pár napja. Az erdőből ugyan könnyű szemmel tartani a várost, de nem tudom, mi vár ott rátok. Mindenesetre segítünk titeket, ahogy tudunk. - fogta rövidre, mert már kezdett elege lenni a rejtélyes eseményekből - A lovakat le tudjátok cserélni és a készleteiteket is feltölthetitek. Gloria, te ismered őket igaz?
- Igen, nővér. – bólintott a kérdésre a gyógyító.
- Megtartanám a lovamat, köszönöm. – utasította el a felajánlást a lovagnő udvariasan, ezután a térképet futja végig. - Mi a legközelebbi északi létesítmény Joannesburghoz?
- Ahogy látom, mi vagyunk az utolsó előretolt utóvéd. – válaszolt Magdolna nővér a térkép fölé hajolva. - Tőlünk délre már csak a front és a csatazaj fog várni.
Ugyanúgy ahogy a gyanúk, remények, a félelem is egy nyitott, de elhanyagolt ajtófél mögött bújt meg, és ahogy a nővér a német csatazaj szót megropogtatta, a fátyol az ajtó előtt meglibbent. Ada nem a harctól félt, hanem a háború zaja volt idegen a számára, s amennyit belőle látott abban a jövőbeli háborúban, amit ugyanígy robbanásokat köpő csövekkel vívtak, az nem volt se méltó, se igazságos. Nyomorúság volt a neve.
- A félangyalokat nem tisztelik délen is? Talán beengedik magukat a protestánsok, ha megtudják milyen ügyben járnak. – vetette közbe Glória és végignézett a három nefilimen.
- Hát ez majd ott kiderül. - vágta rá minden hezitálás nélkül Manakel, aki úgy látszik elég magabiztos volt a dolgában.
Magdolna nővér aztán meghozta a döntést.
- Rendben. Legyél te a kísérőjük. Pár embert tudunk nélkülözni, de ha túl sokan mentek, könnyebben észre fognak venni. Egy fél szakasz majd veletek tart. Így megfelel? - kérdezett vissza, mire a három nefilim bólintott.
- A félangyalokat talán, de északi egyháziakat nem. - húzta el a száját Kristin. - Manakiel próféta, javasolnám, hogy legyünk óvatosak. Nem jó ötlet minden terv nélkül ellenséges területre lépni.
- Biztos nem kellek ide Magdolna nővér? Nem szívesen hagynálak magadra... – ellenkezett Glória.
- Ne félts te minket. – legyintett Magdolna nővér a fiatal gyógyító ajánlkozására. - Eltűnt a század, akiket támogatnunk kéne. Hacsak nem jár erre egy sereg hullaidéző, boldogulni fogunk.
Manakel eközben megvakarta a tarkóját.
- Ez igaz... - ismerte el - még kevesen is túl feltűnőek vagyunk. Kéne nekünk...
Ekkor előállt a harmadik nefilim, Sealiah. Manakelhez hasonló kicsit sötétebb bőrszínű nő volt, szőke hajjal, amit rövidre nyírt, hogy ne legyen útban.
- Nekünk álruhák kellenek! - mondta lelkesen - Vannak váltóruháink, öltözzetek be ti is nefilimnek. - mondta az ötletet, ami abszurditása ellenére elég gyakori volt az északiak körében.
- Ne haragudjon, Sealiah kisasszony, de Gloria nővér és én sok mindennek ki tudjuk adni magunkat, de a félangyal nincs ezek között. Amint megnézik az arcunkat ez a terv kútba fullad.
- Ahogy a keresztesnővér mondja. Bár talán ön, Kristin nővér még talán el tudná velük hitetni, de rólam ordít, hogy félig tünde vagyok.
- Talán túl furcsa. – állapította meg. – De ha kendő volna rajtatok, nem mernék megkérdőjelezni. – merengett el az ötlet fölött és megnézte magának Sealiaht, de végül be kellett látniuk, hogy adott körülményekközött hamarabb válhattak homoksivataggá, mint hogy egy ilyen veszélyes terv húrjait tovább feszítsék.
Nem pihentek, még nem jött el az ideje, s talán egyikük sem tudovv olna nyugodtan ülni, amíg valami nyomra nem akadtak. Három katona kísérte el őket, így összesen kilencen meneteltek az elhagyatott utak, elnéptelenedett falvak között, míg hosszú, hosszú lovaglás után, a távolban végre megpillantották a nordenfluss habjait. Tőle nem messze pedig az erdőt, melynek takarásában minden bizonnyal ott húzódott Joanesburg is. Az erdő sajnos olyan volt, mint amilyenre számítottatok: kopár, élettelen, elszenesedett fákkal teli puszta, mely alig árulkodott arról, hogy annak idején daliás fák magaslottak benne végig.
Az erdő szélén végül megtalálták a számításukat: kis tábort, mindössze három faágon átvetett ponyva alkotta sátorral, s első ránézésre néptelenül. Mint Ada történeteiben, ahogy a hősök elérik az ellenség táborát, akkor lép elő a magányos kardos, s nekik vigyázni kell, hogy magukra ne vonják a figyelmét. A félangyal elszégyellte magát, amikor rájött, hogy egy meséhez hasonlította, ami a valóság volt. S ők ezt az embert megtámadni készültek, mert más királynak esküdött hűséget.
- Gloria nővér, Andromeda kiasszony, számíthatok a távolsági támogatásra? - kérdezte Kristin Angelika halkan. A nővér a lovagnő mögött ült, s folyamatos nyújtózkodásban volt, hogy kilásson a nálánál magasabb nő mögül.
Végül egyikük sem öltözött át, a puskáik,a felszerelésük, így is elárulta volna őket.
- Természetesen Kristin nővér, mi a terv? – biztosította a keresztest és Ada is rábólintott, fejét felé fordítva jelezte, hogy figyel.
Míg ők lovaikat visszafogva vártak, a velük utazó katonák leszálltak lovaikról és a kezükbe vették a puskáik. A kardos idegenhez pedig még többen, egészen pontosan öten, csatlakoztak valahonnan az erdő mélyéből.
- Baj van? - kérdezte Lewit, inkább kijelentő hangsúllyal megnyomva a modnatot. Elég költőinek érezte a kérdést.
Baj volt. Az ellenség észrevette őket, hiábavaló let volna minden tervezgetés.
- Így már tárgytalan. – válaszolt a nefilimnek Kristin Angelika. - Szálljanak vissza, ha élni akarnak. - mondta határozottan, aztán megsarkantyúzta a lovát és kihúzta a kardját. - Kapaszkodjon, nővér, és ha bárhogyan közbe tud avatkozni ne habozzon.
Itt volt hát. Le kell rohanniuk. Soha még ilyen tisztán nem látta maga előtt, mennyire téves az ő, a népe, jelenlétük ezeknek a csatáknak a színterén, s mégsem állt meg. Lovát indulásra bírta, a galopp vágtába csapott át, ő pedig a bukottak közül Yaerach erejét hívta. A Hold farkasa még a lovasok előtt vetette magát a csatába és megharapta, azt, aki az útjába került.
Összecsaptak. Vadul rohanó katonák a tábor felől és az ő katonáik a lovakra visszappattanva. Kristin Angelika lova nekirontott az első katonának, az oldalt repült pár métert és elterült a földön. Ahogy melléjük ért, Ada hallotta a gyógyító egyenletes, dallamos mormolását. Aki nem tudta, hogy imát mond, azt hihette átkoz.
A tábor felől a gyalogos katonák mögött egy lovas is előtört az erdőből. Nem tudtak külön törődni vele, bár észre vették, csak várhattak. Ada előre tartotta a Kezébe idézett Égi Vértet, ám ekkor a lovas rájuk kiáltott:
- Várjatok! - zengett a szava az erdőn át elég érces női hangon - Ez csak egy félreértés.
Hangjára mindannyianodafordultak, de valódi döbbenttel a három nefilim. Az illető úgyszintén félangyal volt, bár kicsit másmilyen, mint a társai. Az ő bőre szokatlanul világos volt, majdnem olyan, mint az átlagos veroniaiaké. Világosszőke haja volt neki, melyet rövidre nyírva hordott. A ruházata hasonlított és el is tért a nefilimekétől annyiban, hogy saru helyett hosszú utakra alkalmas csizmát viselt. Zöld ruhát egy fehét inggel és egy szintén zöld köpennyel. A haját egy fekete pánttal tartotta helyben. Oldalán két kard lógott, hagyományos veroniai kardok voltak. A három nefilim kísérő pedig látszólat ismerte.
- Nema? - nézett előre Manakel - Csakhogy végre megvagy.
- Ismerik egymást? – fékezte meg a lovát Kristin Angelika a szárnyas hármashoz intézve szavait. Ada ekkor fogta csak fel, hogy már semmiféle farkast nem tartott fel, Nema szavára elengedte.
Félangyal nem öl félangyalt. S ez ismerte az embereket, akik nekik támadtak. Az Égi Vért ugyan még a kezében volt, de várt, várta a magyarázatot.
- Valóban Nemalah, kicsodák ezek? - mutatott rájuk az egyik katona, miközben a társát igyekezett felsegíteni.
- Róluk beszéltem. - állt be közéjük, majd megköszörülte a torkát - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Nemalah Lévania Gananet bat Achiel. Én... - itt habozott egy kicsit - Zarakhiel bíra tanítványa vagyok. Találtatok segítőket, úgy látom. - fordult a társai felé.
Manakel emelkedett szóra:
- Nem volt kicsi túra, de sikerült.
- Igen, hálás vagyok, hogy elmentetek a Fővárosig. – hálálkodott az újonnan érkezett.
A település hallatán viszont a zsoldosok hangos zúgolódásba kezdtek. Mindegyikük fegyvert rántott, és újra nekik szegezte.
- Kalorusburg? Te idehívtad az északi mocskokat? - ordította felé az egyik.
Erre az őket kísérő katonák is reflexből fegyvert szegeztek a zsoldosokra. A levegőben újra tapinthatóvá vált a csaták heve és feszültsége. Düh és elvakultság.
Kristin Angelika megrántotta a lova nyergét, amitől az állat prüszkölve lépett egyet oldalra:
- Fékezd a nyelved, te zsoldos söpredék. Mit keres egy nefilim... - nézett hitetlenkedve Nemalah -ra - ... déliek között.
Ada elsápadt, nem értette Angelika felindultságát, hiszen a népe tagjai szabadon szétszéledtek Verónia földjén még mielőtt a háború kitört, ezt neki is tudnia kellett… De közben fenyegették őket, s így ő I rámarkolt a lándzsára, feje fölött megjelent a dicsfény, ami az angyali mágiát kísérte, ha életre hívta a mélységiektől. S kész volt fényt szórni rájuk, megégetni a szemüket, ha támadnak. Bár nehéz volt így, hogy a lovát is alig bírta fogni - nem volt az csatamén, ő pedig nem volt gyakorlott lovas -, azért megnefilimezte magát.
- Nema...tudod, most éppen...háború van. - mutatott a két sereg felé óvatosan Liwet. - Ez nem igazán volt egy jó ötlet.
A zsoldosok és Észak katonái még jobban egymásnak feszültek, ki-ki egy lépést közelített, készen a rohamra. Viszont a nefilim lány nem aggódott ennyire.
- Jaj, ugyan már, mintha eddig nem lett volna háború. Korábban is csináltuk ezt. Gyorsan elmagyarázom a helyzetet - kezdett bele magabiztosan - felvilágosítunk mindenkit, egyezséget kötünk.
Odafordult a katonák felé, majd megközörülte a torkát ismét.
- Drága barátaim. Ilyen vészterhes időkben a legfontosabb nem elfeledni, mi is az igazi gonosz - mondta úgy, mintha valami előre betanult szöveget adna vissza - Ezek a kultisták nem tisztelnek sem istent sem törvényt. Ha nem fogunk össze ellenük, mindannyian el fogunk bukni. Ezért mondom, hogy egyes...
És ekkor egy hangos puffanás törte meg a szónoklatot. Az egyik zsoldos a hasákoz kapott, majd szinte mozdulatlan lassan, mint egy képen, összeesett. Ugyanebben a pillanatban Kristinn Angelikát egy fényes tárgy találta el szemből, áthatolt a páncélján és belemart, igaz nem túl mélyen a húsába. A déliek oldalán az egyik zsoldos kezében nyitott varázskönyv volt, s mire ezt felgoták volna, arra válaszul puska dörült el mellettük, s füst szállt fel a mereven tartott fegyver csövéből.
A szemekben gyűlölet és harag.
Egymásnak esett a két tábor, a három nefilim pedig ijedten húzódott hátra, próbáltak nem harcba bocsátkozni. Nema pedig elvesztve korábbi önbizalmát rémültem fogta a fejét.
- Mi csináltok! Állj!
A délieknek esélyük sem volt a jobban feszerelt, túlerőben lévő és lovakon vágtázó északiakkal szemben.
- Nővér, önre bízhatom ezt? – fordult Angelika Glóriához a páncélján ütött sebbel, aztán az égnek emelte a kardját és kiáltott:
- Tűz angyala, Uriel... MEGÁLLJ!
Ezzel egy időben Andromeda vakító szikrákat szórt szét, kilencet, a Dél oldalán harcoló katonák, de a sajátjaik felé is.
Késő volt minden.
- Ilyen egy háború? - nézett előre Nema, teljesen magába omolva. S Ada vele osztozott az érzésben.
III.
A csatatéren nincs dicsőség.
A csatatéren nincsenek székek.
- Mi majd ásunk egy sírt. – szólalt meg Liwet – Nem kéne egyhelyben topognunk, igaz?
Nema rábólintott, így Ada nem érezte szükségét. Épp csak sejtette a mozdulatot, minden, mintha a messzeségben szólt volna, Liwet hangja, és a csatatéren átfutó gyönge szellő. A gyomrában nehéz kő feküdt, de nem volt különösebben rosszul. A harc az harc. De közben érezte, hogy ez nem egészen az volt. Megtámadták, visszatámadott, elütötte őket, félre söpörte, a földnek szögezte. Átdöfte. Egyet ölt csak meg, de akár tízet is leteríthetett volna. A fiatal nő érezte, hogy ezt is a háború teszi: nem számítanak a számok. Nem számít mennyi lélek, mennyi test és mennyi élet. Az az egy akár tíz, akár száz is lehetett volna.
Nem számított.
- Igen. Mondta Nema. - Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb útnak induljunk. Kövessetek, a sátorban mindent elmagyarázok.
A sátor a kisebbik fajta volt, viszont cserébe könnyű volt szállítani és utazni vele. A belsejében mindössze pár táska, kulacs és egy-két kiterített ruha feküdt. Ellenben a bejárata nagy és széles volt, akár egy boltív, így anélkül láthatták meg mindezt, hogy be kellett volna hajolniuk.
Nema bekukkantott a sátorba, ahol úgy tűnt egy lelket sem látni, majd egyik kezét a homlokára támasztotta, úgy nézett felfelé, az erdő felé. Ada nem értette mit néz, ahogy egyikük sem, mert lassan mind követték a tekintetükkel az irányt, s hamar egészen különös látványban volt részük. Mint egy nagy, délceg bagoly, vagy emberbe oltott sólyom, a leégett fa legtetején, valószerűtlen magasan, egy szárnyas alak állt. Első pillantásra meg sem lehetett különböztetni egy szörnytől, vagy egy démontól, ám Nemaliah intett neki, s az alak a mélybe vetette magát.
Ada amúgy szoborszerű arcán lassan, jól kivehetően kirajzolódot egyfajta ellenérzés, a megdöbbennés és a rosszallás már-már hitetlenkedéssel párosuló egyvelege, miközben az alak az utolsó pillanatban kitárta a szárnyait és nem verte be az orrát. Ada sosem találkozott még bukórepülésben közlekedő nefilimmel. Sőt, repülő nefilimmel is alig. Akiket valaha az övéinek mondott, többre becsülték magukat annál, hogy mutatványokat hajtsanak végre, aki képes is volt rá, nem fektetett rá akkor súlyt, hogy nagy fák tetejéről ugrálni legyen képes vele.
- Üdv a fedélzeten, harcostársak! – köszönt oda széles, ravasz vigyorral az arcán a facsúcsról érkező – A nevem Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa. Fogadok annyi kérdésetek van, hogy alig tudjátok fejben tartani...
- Kristin Dalgaard lovag, a Katedrálisból. - hangzott fel Kristin Angelika hangja, míg egy biccentéssel nyugtázta a nefilim megérkeztét. - Az egyetlen kérdésem az az, hogy mi lenne a következő lépés. Tudja a méltóságos bíra nem árult el sok részletet, csak hogy keressük meg magukat.
- Dícsértessék. - köszönt neki a gyógyító is.. - A nevem Glória, Könyörületes Szent Brünhilda rendjéből. - mutatkozott be udvariasan.
Míg tartott a bemutatkozás, Ada meredten figyelte a másikat, a ruháit, a haját, jellegtelen arcát, barnával foltozott szárnyait. Egész formájában, nem csak a ruháiban különbözött midnattól, amit a lány eddig félangyalnak tudott. Másságában egyedül túlzó elbizakodottsága volt ismerős, amivel a többi népek fiaihoz és lányaihoz fordult, de egyúttal meglepte, hogy még a fajtársainak sem adta meg a tiszteletet. Ki volt ő, Arael, Zarakhiel bíra első tanítványa vagy kinek tartotta magát, hogy így nézett le rájuk? Andromeda maga sem tudta volna megmondani, mi zavarta jobban a másikban, fesztelen modora, túlzó stílusa, az otthonossága, amivel ebben az emberi háború tépdelte világban mozgott, vagy a gúnya, amit magán viselt. Magának sem tudta volna megfogalmazni, így gondolatban a buzogányra fogta.
Csak nézésének intenzitása árulta el egy darabig, hogy ő is szólni kívánt, látható volt, szinte tapinthatóak a torkára forrott szavak. Végül ő is rábólintott, s annyit tett hozzá kimérten:
- Shalom alecheim.
Arael nem felelt neki, a fejét csóválta és az állát vakarta, Kristin Angelika szavai nyilván elgondolkodtatták. Végül a kezével intett feléjük.
- Legjobb, ha a sátramban folytatjuk. Zarakhiel mester szűkszavú, mint forróvérű kakas a viadalon. A következő lépéshez először meg kell tudnotok, mi is a célja a klánunknak. Aztán meglátjátok. - mondta úgy, mintha tudta volna miket mondott el a mestere nekik, s miket hallgatott el.
- Hogy a hívei miatt már egész szakaszok eltűntek, tehát veszélyes. Ezen kívül semmit. - tisztázta magukat a lovagnő, miközben körbe állták Arael asztalát.
- A mélységi, akit követtünk elég sok bajt okozhat még. - folytatta a nefilim. - A neve Medkoksh, vagy ahogy a hívei hívják, Omega. Mit hallottatok róla?
- Róla még semmit. - rázta meg a fejét Kristin Angelika, Ada s a gyógyító némán várták hová vezet a beszéd.
- Ennél sokkal veszélyesebbet is tettek. - utalt vissza a szakaszok eltűnésére Arael, miközben elővett és az asztalra kiterített egy, a Nordenfluss környékét ábrázoló térképet. - Én és a húgom már jó ideje követjük a nyomukat, láttuk mit művelnek. A folyó mentén haladtak előre. Faluról falura, városról városra. A városok, amiket maguk mögött hagytak, stabil házakkal, védművekkel, és elégedett lakókkal teli városok. Sejtik, miért akkora baj ez?
Ada szemei eddig Araelt pásztázták, s a szavait hallgatta, figyelmét végül mégis a térkép nyerte meg magának. A pontok, amelyek vonallá álltak össze Észak és Dél között, de ő nem gondolt rögtön az ellenségre. Azok ellenére, ami történt, minden egyes összecsapással kevéssé érezte a másságukat. Öltek, de ő is ölt. A háború nem követte a prófétálás szabályait, s az okok, amiért ezt tették, nem álltak meg Él lábai előtt. Bár Él segítette a népe ellenségeit, de ők mind a népe voltak. Ezért sem volt képes úgy gondolkodni, mint Kristin Angelika vagy akár Glória nővér.
- Segítenek a délieknek megtartani a frontvonalat?
A lovagnő kérdésére felvette a fejét és rápillantott, de csak hogy leaolvassa az arcáról az érzéseket, amik ezt a kérdést követték, aztán a gyógyítóra pillantott. Olyanok voltak neki, mint iránytű a sötétben. És a sötét a háború volt. Ők pedig ember lévén ingatag, mágnessel kibillentett tűk, de a legbiztosabbak, amiket ismert.
- Rosszabb. - sejtette meg Gloria, s pillantást váltott a két nővér. - Az a terület így nem lesz se délé sem északé, a két királyság közé beépül egy sáv kultistákból. Igaz?
Arael mindössze vállat vont a fölfedezésre, neki volt ideje és módja kifigyelni a következményeket.
- Ők még egy lépéssel tovább is mentek. A városok, ahol jártam, mind egy-egy királyság birtokai voltak. Fel volt húzva vagy a vörös, vagy a kék zászló. Nem tartják meg a területet, hanem átadják, majd odább állnak. A megtámogatott város erős, jól védhető helyen van minden esetben, így nem támadják meg akkora eséllyel. Ennek hála a fronton már mindenféle pletykákat hallottam egy legendás láthatatlan hadseregről, akiknek tagjai emberfeletti erővel rendelkeznek, át tudnak látni a falakon, megértik egymás gondolatait, és akit meglátogatnak, azt nem fogja letarolni a háború szele. Maguk szerint hány követőt tudott egy ilyen szekta máig toborozni?
- A kultistáknak nem szokása hízelegni. - fonta össze a karjait Kristin a mellkasa előtt. - A városoknak meg nem szokása magasztalni őket. Hogy húzhat fel északi lobogót egy város, miután kultistákkal tárgyal?
- Mire nekik a hírnév? - bökte ki Ada is, de érződött, hogy lemaradt egy szó, amit maga sem tudott megfogalmazni: Az _ilyen_ hírnév. Az olyan hírnév, ami semmi mellett nem áll, amiből hiányzott Él… Amikor felfedezte, hogy gondolatban még mindig egy új üzenet hordozóiként gondolt az ellenségükre, s nem mint kultistákra, inkább lehajtotta a fejét, s szemeit, melyek előtt a kártyáira rajzolt szimbólumok sokasága pergett a képzeletében, a térképre emelte. Így nem látta Arael elkomorodó tekintetét, csak a hangján érezte az indulatot:
- Ó, a város megteszi. Megteszi, aztán azt hazudják, nem a kultisták tették. Az itteni emberek élete maga a földi pokol. Akárki bukkan fel, ha segítséget ajánl, nem utasítják el. Omega híveinek nem számít semmi, csak hogy a veroniaiak nevét bemocskolják, és a magukét éltessék. Nem nehéz, ha nem kell gondolniuk a győzelemre, vagy a taktikai fölényre, csak menni és menni. És ennek akarja a mesterem erejét venni. Zarakhiel bíra úgy véli, még egy szerzetesrend elől is könnyedén elmenekülnének, szétszélednének. Éppen ezért a terve szerint a világ jelenlegi legerősebb hadseregét akarja Medkoksh ellenségévé tenni. - utalt itt az északi seregre.
- Valamit nem értek. - hunyta le a szemét Kristin. - Ha egy szerzetesrend is megfutamítja őket, hogyan képesek előadni, hogy egész hadseregnyi az erejük?
- Miért nem fordultak rögtön az Ordo Malleushoz? Vagy az éjféli őrséghez. Vagy az inkvizícióhoz... Az egyszerű katonák tehetetlenek a kultistákkal szemben, csupán felesleges áldozatok. - tudakolta Hlória nővér is.
- Erre úgy tudok a legegyszerűbben felelni, ha megmutatom, most hol vannak. - bökött a térképre Arael, s Ada kirebbent a beszéd és a saját gondolatok alkotta szövevényből. - A húgom és én egész idő alatt követtük őket, várva, hogy hibát kövessenek el, túlon nyújtózzanak a takarójukon. Most megtették.
A nefilim vett egy levegőt, s úgy folytatta a részlets magyarázatot:
- Ez a város Joanesburg. Nagyobb város, mint az előzőek, stabil kőhíddal a folyó felett. Jelenleg ide fészkelték be magukat. A város kívülről elég romosnak tűnt, de kőfalak védik és a folyón át utánpótlást is szállíthatnak oda. A mesterem jól tudta, hogy mivel nem hódítanak meg egy falut sem, a két hadsereg nem fogja az erejét rájuk pazarolni. Azonban ez a város itt egy apró kapocs a folyó két fele közt. Biztos vagyok benne, ha a szekta kiirtásáért egy ilyen város bőséges jutalom.
Tovább mutogatott a térképen.
- A folyó másik oldalán alig pár mérföldre van a déliek első tábora. A folyón felfelé pedig egy nagy gát duzzasztja a folyót, így szinte sehová nem tudnak elmenekülni. Ha egy rend bevonul és keresni kezdik őket, egyszerűen tovább állnak. Ugyanis, ahogy a lovag kisasszony mondja, az erejükről vajmi kevés az információnk. Itt van szükségem az önök segítségére. - rázza meg a fejét, amjd még hozzáteszi - Tegeződhetünk esetleg? Utálom a hivatalos hangnemet.
- Csak hogy tisztázzuk. Az lenne a feladatunk, hogy ennyien leszámoljunk egy csapattal, akik hadseregnyi erőt tudnak elhitetni a frontvonalra eső városokkal. De valamiért mégis szétfutnak egy komolyabb haderő elől, ezért nem lehetünk többen? - vetette fel a lovagnő. Ada pedig az orrnyerge ráncolásával igyekezett követni a Kristin Angelika által összefoglalt helyzet kanyarait.
- Be kéne szivárognunk? - tudakolta Glória nővér, immáron mindhárom szempár Araelre szegeződött.
- Mi? Nem, dehogy, ez egy borzalmas ötlet...akarom mondani természetesen más terveink vannak. - mentegetőzött a lovagnőnek, aztán Glóriára mutatott:
- A kisasszony jó helyen puhatol. - mondta ismét fellelkesült, élénk arccal - Látják, az egyetlen gondunk a bukott seregével, hogy nem tudjuk, az erejükről szóló legendák mekkora része igaz. Hallottunk már mindent, a repülésen át egészen a szívet összeroppantó tekintetig. Éppen ezért még ha segítséget is hívunk ellenük, nem tudunk róluk semmit. Joanesburgon jelenleg a katolikusok lobogója áll. Arra szeretném önöket megkérni, hogy jussanak be a városba és derítsék ki, mi igaz a pletykákból. Gyorsan kell cselekednünk, mert általában egy-két hétnél tovább nem maradnak sehol, s mozogni is csak kisebb csoportokban mozognak. Ezért közben levelet írunk, megadjuk a helyzetünket és a sereg, a Katedrális, meg az összes talpraesett világjáró segítségét elhozzuk. Mire a várost megostromolják már túl késő lesz megerősíteni a védelmüket, nehogy kém jusson a falak közé.
A többi nefilim mindeközben megérkezett a sátorba némileg lelombozott, de tettrekész arccal.
- Mi sajnos nem mehetünk, egy csapat kizárólag a népünkből túl feltűnő. Talán már észrevették, hogy követjük őket, ebben sem vagyunk bizotsak. De természetesen segítséget adunk, amenyniben nem utasítják vissza.
- Tehát mi bejutunk, aztán ránk zárják az ostromgyűrűt. - állapítja meg Kristin ellenkezés nélkül, csupán tényközlésképpen. - Mi lenne a segítség?
- Miből gondolod, hogy mi ott tudjuk tartani őket? - vetette közbe Ada is.
Arael elkezdett a zsebében kotorászni, végül aztán egy gyűrűn akadt meg a szeme.
- Ezt itt. - vette elő az egyszerű, dísztelen, rézből öntött karikagyűrűt. - Egy különleges mágia lapul benne. A postagalamb, akinél a gyűrű párja van tudni fogja milyen irányba repüljön hozzátok. Ezzel üzenetet küldhetünk egy nappal a sereg érkezése előtt. A szekta nagyjából három napja vonult be a városba, így még egy jó ideig ott kell maradjanak. Ha nem fognak gyanút, rajtuk ütünk, mielőtt menekülni kezdenének.
Arael odasétált a többi nefilimhez, majd lendített egyet a karjával.
- És ez nem minden. Én és a társaim is örömmel megyünk az ellenség városába segédkezni. Bár nem ismerjük az itteni szokásokat, ezért nem tudjuk, melyikünknek kéne mennie. Ezt a döntést meghagyom nektek. Akik itt maradtak, gondoskodnak az üzenetekről.
- Mi van akkor, ha tényleg meg van a hatalmuk, hogy összeroppantsák egy ember szívét egy pillantással? - vetette fel Glória nővér is. Ahogy Ada, úgy ő sem volt meggyőződve róla, hogy a terv elégséges, illetve, hogy elegendő információ birtokában indulnak útnak. Ha valóban mélységi kultistáival kellett szembe nézniük, valójában soha senki sem mondhatta meg nekik, mit várhatnak.
A nefilimek erősen elgondolkodtak. Arael válaszolt végül, ő szinte hezitálás nélkül, kcisit elmélázva:
- Azt hiszem akkor nem apró falvakkal próbálkoznának. Régi emlékek? - kérdezett vissza szándka szerint barátságosan.
- Egyetlen kultistával találkoztam eddig, ő majdnem végzett velem és a mellettem küzdőkkel. - fordult Kristin Angelika Ada felé szomorú mosollyal, s a lányban felvillant egy rémes délután képe egy aranybánya bejárata fölött, s hogy azt hitte, akkor és ott meg fognak halni. - Viszont egyvalami nem tiszta. Ha jól értem az a feladatunk, hogy meghatározzuk mekkora az erejük és ennek fejében hívhassanak rájuk megfelelő csapatot?
- Megpróbálhatjuk. - vont vállat Glória nővér a terv egészére. - Harcoltam már kultistákkal, akiket nem lehetett megmenteni, de ha olyan sokan vannak talán lesz akit visszavezethetünk a fényre.
Arael elégedett lehetett, mert a belépőjéből ismert emelkedett stílusban szólt újra:
- Pár szabad szerzetesrendtől mindenképp segítséget fogunk kérni. A kultisták erejétől függően pedig a környező századok közül kellő számút ide kéretünk. A mesterünk intézkedik, hogy ide is jöjjenek.
- Legyünk kultisták? - kapcsolódott fel egy újabb menóra-láng Ada lángelméjében, ahogy végig nézett társain. A veróniai cosplay megteremtői is lehettek volna ők hárman, Angelikával és Glória nővérrel, Emília tizedesről nem is beszélve, ha létezett volna efféle műfaj ebben az átkos-áldott világukban. De persze, az nem lett volna olyan egyszerű játék, így a gondolat hamvába halt.
- Hogy érti a kisasszony, hogy... - nézett Kristin Angelika kérdőan Adára, de aztán nyilván megértette mire céloz, mert bizonytalanul megvarkargatta a tarkóját. - Nos, ez is egy megoldás. Talán jobb, mint amire én gondoltam. Mindenesetre jobb, ha tudják, hogy azóta sem lettem jobb színész. - vetette ellen tapintatosan, aztán Araelhez fordult. - Ha önnek kényelmesebb úgy nyugodtan tegezzen, az én neveltetésem sajnos nem engedi meg ezt az Úr angyalaival szemben.
- Legutóbb is jól sült el. - mosolygott Glória nővér bátorítóan a lovagra. - Most is megoldjuk. És természetesen engem is tegezhet, visszafelé viszont nem tudom ígérni.
- Te gyere. - bólintott Ada is. Kért, parancsolt, mondta... nem lehetett eldönteni, és nem is számított. Ha mást nem is, ennyit azonban Arael is megértett a szakadár Muzania leszármazottjának sajátos szűkszavú közbeszólásaiból.
- Remek, remek. - örvendezett a repülő tanítvány, majd fellélegezett és megpaskolta barátsága jeléül Kristin Angelika páncélját - Akkor azt hiszem megyek én is. Liwet, addig rád hagyom a dolgok vezénylését.
- A buzogányom miatt talán engem is papnak fognak hinni. Beszélem a Biblia nyelvét is, ha az segít valamit. - sorolta Arael - Már csak egy dolgora van szükségünk. Kitalálni, kik is vagyunk mi, amikor bevonulunk a városba. Remélhetőleg kérdés nélkül engednek majd át minket…
S e reményben mind a négyen egyként osztoztak.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
