Azonnali játék: Szikra a lőporos hordóban

V.I.SZ. (Veroniai Időszámítás Szerint) 820-as írunk. A háború máglyája, mely eddig csak halvány fénnyel parázslott, most ismét életre kelt, s elkezdte falni az őt tápláló farönköket. Aligkezdődött el, az emberek máris úgy emlegetik: A nagy veroniai háború. A világot magával ragadta a vér és a győzelem mámorító illata. Mindenki csatába száll, legyen a győzelem szívügye, vagy csupán csak céljainak érdeke. Mielőtt észbe kaptak volna, a népek már mint kardot rántani készültek.
A két emberi királyság közül az egyik oldalán harcoltok ti is. De hogy pontosan ki hogyan jutott a hadsereg berkeibe, azt még homály fedi. Mindkét királyságban lezajlott a toborzás, a protestánsoknál magukhoz rendelték az összes felbérelhető zsoldost, Gustav országában felfegyverezték a hadsereget, míg a Sisakos Király seregének krémje magán viselhette az angyalok áldását. A két királyság a jelentős átalakulások ellenére megmaradt az, ami. Mindkét országnak megvan a maga szépsége, és a maga árnyoldala. Ott van például a katolikus egyház, aki kénytelen volt a hadsereg alárendeltjévé válni a háború miatt. Vagy a legendás déli erkölcs, a hellenburgi királyságot átszövő puritanizmus és a szigorú törvények. Vagy a tündék újdonsült helyzete, a félangyal klánok megosztottsága.
A feladat adott: megmutatni, hogyan keveredett a kalandor az egyik királyság közelébe, miért csatlakozott hozzájuk, hogyan lett a szerkezet része. Hogyan adtak puskát a kezébe, hogyan választották ki, hogy angyallenyomatot hordozzon. Hogyan zajlott a kiképzés és hogyan szerezte meg azokat a bónuszokat, amiket most magával a csatába visz. Hogyan éli meg a háborús helyzettel járó nehézségeket és nem utolsó sorban, hogyan éli a mindennapjait egy királyságban, ami háborút vív.


Jutalom: 150 TP
Határidő: 2018.07.10

"Don't walk away when the world is burning" - Poets of the Fall: Carnival of Rust

Drága Anyukám!

Tudom, mennyire abszurd, amit művelek. De nem volt jobb ötletem. Azon gondolkozom, hogy kiveszem a részem a háborúból, de nem ezért írok. Ha valaha eljut hozzád ez a levél, kérlek, válaszolj. Tudni akarom, mi van veled. Nem bánom, ha haragszol, vagy utálsz, vagy akármi, csak annyit mondj, hogy rendben vagy-e. Épségben akarlak tudni. Ha tehetek valamit érted, add tudtomra. Nem tudom, miért most, és nem tudom, az eddigi hónapokban miért nem jutott eszembe, hogy felajánljam a segítségem. Remélem, megérted, miért tettem, amit tettem. Meglehetősen felelőtlen lépés volt, de nem bántam meg, leszámítva, hogy téged otthagytalak. Menekülés volt, de jó helyre találtam, jó emberek vesznek körül. Meg nem csak emberek, hanem egy sötételf is. Rengeteget tanultam.
Egy Schnellbach nevű kis falut keress, Hellenburgtól délre, úgy másfél nap lovon. Valóban, van két lovam is. És egy hintó. Egyszer talán elmesélem, hogyan szereztük. Kérlek, csak... mondd meg, hogy jól vagy.

Mina

V. I. SZ. 820.
Egy kis, elhagyatott facsoport, mivel erdőnek nem nagyon nevezhető

Napokon, heteken át kerestem az erőt, hogy megtegyem a következő lépést. Nem különösebben értettem, mi állt az utamban pontosan, azonban hatalmas súllyal rendelkezett, amely még hihetetlenebbé tette a tényt, hogy végül
egyetlen magányos papírdarabka adta meg a végső lökést. 

Milyen szépen ír. 
Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a levelet, megszabadítva Hedwiget, Wilhelmina von Nachtraben hollóját a terhétől. Fogalmam sem volt róla, mégis hogyan talált meg, kivéve, ha Wade-hez igyekezett vagy... esetleg valamilyen módon betanították arra, hogy egy-egy jelhez más-más úticélt kössön, így lehetővé téve a hatékony kommunikációt több különböző pont között. Nem tudtam, mit és hogyan csinált Mina, csak azt, hogy erre Wade minden bizonnyal nem lenne képes. Vagy igen? Az éj legmélyebb sötétjébe burkolózott madarat figyeltem, ahogy az imént érkezettet fürkészte, mint egy rég nem látott kedves ismerőst. Elszakítottam róluk a tekintetem, egyenesen a hátitáskámra, amelyben akkora káosz vert tanyát, mintha egész néhai szobám felfordulását belegyömöszöltem volna, forgatva és forgatva a levelet, végül fújtam egyet és hátravetettem magam a zsurló- és papsajttengerben. 
Mi juttatott idáig? 
Már jóval előttük tudtam, hová kellene mennem. Hellenburgba. Igaz, nem egészen a Zsoldosok Céhébe tartottam volna, legalábbis lakni biztosan nem, mert az első egy hétben megőrültem volna, annyi biztos. Hallottam már arról, hogy léteznek női katonák, látni is láttam nem is egyet, bár mind közül Skadi von Himmelreich volt a legijesztőbb - és egyben legkövetendőbb példa is, ha tenni is akartam valamit, nem csak elhatározni magam a fejemben, aztán odaérve teljesen mást csinálni, ahogy az lenni is szokott, ha nem éppen kedvemre valót kellett volna végrehajtanom. És hát mit ne mondjak, a harc most már egyáltalán nem volt az. Eddig sem repestem az örömtől, ha meghallottam vagy megláttam, hogy mások ezt művelik, de könnyebben szemet hunytam felette, még úgy is, hogy saját eszméim némileg helytelenítették. Az ő problémájuk, mondtam mindig, rendezzék is le aképpen. Ám ahogy haladt előre az idő, úgy kristályosodott ki mindinkább hozzáállásom mindahhoz, amit addig majdhogynem legyintve elhessegettem, mintha nem is létezne. És mi volt az az addig? A szörnyűséges nap, amikor minden meghasonlott előttem: Tünde-erdő és Nebelwald veszte. 
Óriási sóhajjal jeleztem magamnak, hogy semmi kedvem megint erről gondolkodni. Lezárult, nem tehettem ellene semmit, ahogyan most sem, elfogadtam, új életet kezdtem, úgyhogy igazán nem kellett volna mindent feleleveníteni. Jól emlékeztem, hogy jártam, amikor mégis engedtem a kísértésnek. Schnellbach falujában történt, illetve egyszer annak távoli határában, és egyik alkalommal sem lett különösképpen jó vége, szóval ezúttal nem terveztem ezt megismételni. Különben is, sokkal sürgetőbb dilemmával kellett szembe néznem: Írjak egyáltalán válaszlevelet? Kellene írnom? Nyilván kellett volna, ha az illemszabályokat néztem, de azokat felettébb gyűlöltem, és nem terveztem kivételt tenni ezzel a sötét tündével mindössze ezen okok miatt. Ami a személyes indítékaimat illette, az már más kérdés volt. Úgy, még mindig fekve kezdtem valamiféle papír és íróeszköz után kutatni a táskámban, az eget kémlelve közben, amely tiszta volt ugyan, de ellepte a rengeteg bárányfelhő, így semmit sem láthattam már a makulátlan kékségből. Volt valahol egy aprócska üveg tintám, hiszen még mindig vezettem a naplómat, de mintha úgy rémlett volna, kifogyott. Persze, hogy pont most kellett, miért is jutott volna eszembe venni valahol, ugyan már! Kezem nekikoccant az üvegnek a táska aljában. Valóban üresnek tűnt, ám kivéve és fedelét letekerve megmutatta magát az értékes fekete folyadék. Vettem volna? Nem, az teljesen kizárt, biztosan nem szereztem be, úgyhogy ennek az üvegnek régebbről kellett odabent maradnia, ami azt jelentette, ideje lesz lassan kipucolni ott mindent, mielőtt még valami fontosat és drágát felejtek el leltárba venni. Tehát, fogtam magam, és igazán megviselt küllemű, de tökéletesen működő, korábbi szórakozásomnak áldozatául esett - azaz összefestett - lúdtollamat és azon voltam, hogy a lehető legsimább felületet keressem meg azon a rönkön, amely szinte asztalként állt három megcsonkított fa között. Talán a közelben tanya lehetett és gyújtóst vittek? Mindenesetre gyorsan hálát adtam a szolgáltatásaikért, majd kiterítettem egy igazán kevés gyűrődést tartalmazó, viszonylag szép papírt, és fogalmazni kezdtem. Fogalmazni? Valójában csak annyit véstem fel, hogy "Kedves Dami", felkiáltójel és en nélkül, ugyanis instabil, széthordott táskám éppen akkor adta meg magát, jobban mondva inkább fel a pozícióját, amibe helyeztem, és minden, ami legfelül volt benne, egyenest kiesett, s természetesen egy italos flaskának kinéző dolog el is találta a tintatartót, amelynek - reflexeimnek hála szerencsére csak igen kevés - tartalma eláztatta a papírt. Mit volt mit tenni, mérgemben kiborítottam az egész táskát a fűbe, újabb papír után kutatva, azonban nem tartottam többet magamnál, minden bizonnyal elhasználtam valamihez, így viszont nem volt mire levelet írnom. 
- Kivéve, ha... - nyúltam egy régi, kopott, aprócska könyv után, amely minden oldalán egy-egy könnyű receptet tartalmazott.  
Nagyon öreg anyaga ellenére egészen jól bírta, hogy ide-oda hurcolom. Minden késlekedést mellőzve kerestem hát egy olyan oldalt, amelyet nem terített be mindenütt a szöveg, majd amikor végre ráakadtam egyre, határozott mozdulattal tépni kezdtem egy nagyobbacska fecnit. 




Sehogyan sem mértem az időt, még homokórát sem hordtam magamnál, hogy egyáltalán nagyjábóli fogalmam legyen róla, így hát kénytelen voltam éhségem mértéke szerint betájolni a napszakokat, ami saját magamat jól ismerve, egész megbízhatóan működött, ennek eredményeképpen pedig biztos lehettem benne, hogy jó egy órát felölelt a levélírás procedúrája. Már nem mintha hosszúra sikeredett volna, inkább magamat próbáltam megóvni attól a szégyentől, hogy ne lehessen kibogozni, mégis mit akartam a papírra vetni. Már nem mintha így egyéb eredmény született volna, egészen megerőltető volt végigbogarászni a sorokat, de legalább valamennyivel szebb volt a szokottnál. Valamennyivel? Egyenesen szépnek számított a szokásos írásomhoz képest. Jóllehet, harmadik olvasásra erős késztetést éreztem, hogy kihúzzam azt a bizonyos sort, amiről fogalmam sem volt, mégis hogyan került oda, de tartottam magam ahhoz, amit Damien elkezdett. Mindent úgy hagytam, ahogy először sikerült papírra vetnem és semmit sem firkáltam át. Végül aztán hatalmas gondolkodások közepette mégiscsak Wade lábához rögzítettem a levelet, és Hedwig után küldtem őt, reménykedve, hogy nem valami hibás címen köt ki a kis irományom... Végül is, jó irányba indult, é az elméjében is igazán élénken élt egy afféle vágyszerű érzelem, hogy újra láthassa a másik hollót. 
Tehát egyedül maradtam, tintától fekete kézzel, üres gyomorral, szerteszét heverő holmitenger kellős közepén, egyre csak az eget és a fákat bámulva, mintha egyszeriben minden cselekvéshez elhagyott volna az erőm. Aztán, ki tudja, hány perc elteltével, mint az évelő növények hajtottak ki hagymájukból, úgy keltem én is életre, újult erővel, elhatározással s lelkesedéssel célom iránt. Szeltem a levegőt, amely a fülemben süvített, számoltam a guggolásokat, megtanultam nyújtás közben meditálni, és a napok múlásával még csíkokat is szereztem a hasfalamra. Rákényszerítettem magam, hogy minél gyorsabban képes legyek fára mászni, fedezékbe vonulni, és mire úgy éreztem, teljesen készen állok, már egyáltalán nem ódzkodtam attól, amire készülök. Volt egy tervem, amelyet néhány órányi alapos kutatómunka előzött meg... 

V. I. SZ. 820.
Hellenburg
 
Sokszor nem várt dolgok történnek velünk. Legtöbbször csalódunk másokban, ám ritkán... nagyon ritkán jó érzéssel tölt el, amikor mások elismerik azt, ami valójában benned lakozik.

- Neved? - érkezett a kissé unott, rideg kérdés attól a terpeszben álló, rövidre nyírt barna hajú, félszemű férfitól, aki nyilván nem az iratok rendezésének élt minden egyes percében, abból az unottságból következtetve. 
- Wyn Silvernight. 
Az óriási ember nézett egy darabig, aztán firkált valamit a fatáblán tárolt papírjára. Egy afféle előtér kellős közepén ácsorgott, körülötte asztalok és zsoldosok foglaltak helyet, akik közül azért akadtak páran, akik nem tudtak a saját dolgukra figyelni. 
- Mi van, Albrecht, megjött az új mosogatófiú? - kérdezte egyikük, öblös hangon, valamiféle földöntúli vidámsággal, na meg persze egy csipetnyi humorral, ugyanis körülötte rendre nevetni kezdtek. 
Rajtam... 
- Természetpap vagyok. - feleltem szárazon, egyáltalán nem érezve késztetést, hogy a fiú jelzővel vitatkozzam. 
Épp ellenkezőleg. Kutatómunkám nagy részét a déli erkölcsök szélesebb körű ismerete, valamint a zsoldosok szokásai tették ki, így javarészt nem a könyvtárban olvasgattam, sokkal inkább Hellenburg utcáin sétáltam, s igyekeztem idomulni a város szemléletéhez. Ennek megfelelően minél hamarabb be kellett szereznem egy bő nadrágot, mielőtt még valamiféle öltözködési rendőr fel nem találja emelni az ingemet, amit Méregszemtől tulajdonítottam el, tekintve, hogy a hölgyek öltözködésének akkor sem tudtam volna megfelelni, ha nem lett volna más lehetőségem. Na persze a hölgy zsoldosok más kategóriába tartoztak, de volt itt valami, amit én ugyan nem akartam még egyszer átélni, Hellenburg és szigorú szemlélet ide vagy oda. Ezek az emberek, tündék, de főként emberek javarészt férfiak voltak, és zsoldosok, ki tudja, honnan és ki tudja, mit tettek volna velem, ha rájönnek, hogy lány vagyok... nő. Úgyhogy kihasználtam azt az apró kis megoldókulcsot, miszerint teljes nevem, a Wynnesa általam használt becézési formája, a Wyn voltaképpen férfinév. 
- Aha... - közölte Albrecht és ismét jegyzetelni kezdett - Ilyenünk még nem nagyon van. - itt eléggé lehajolt, hogy a szemembe nézhessen - Mit tudsz, fiú? 
- Fazekat mosni nem hiszem. - röhögött közbe egy harmadik - Lehúzza a kezét a mosogatórongy! 
Erre már nagyobb hahota tört ki, mire Albrecht is kuncogni kezdett, de aztán megköszörülte a torkát. Nyilvánvalóan nem riaszthatott el egy jelentkezőt ilyesmivel, főként nem ilyen téren szükségben szenvedő időkben. Hagyta, hadd nevessék ki magukat a társai, de közben folyamatosan engem nézett, mintha valami nem volna számára elég világos. Én ezzel ellentétben teljesen természetesen nyúltam az övemben pihenő botomhoz, hogy kivegyem, s megsuhogtassam a levegőben, hátha attól a gyönyörű kidolgozástól majd abbahagyják azt az óriási ricsajt. Nos, nem hagyták abba, helyette inkább egyre több és több szem tapadt rám, mígnem a legelső felszólaló mellett ülő hosszú, fekete hajú figura, azzal a hosszú, vörös sebhellyel az arcán felszólalt: 
- Hozott magával egy díszes fogpiszkálót. 
Erre persze újra felzendült a kacagás, talán még hangosabban is, mint eddig, és már Albrecht sem tudott annyira ellenállni az egésznek. A szemeit törölgette, aztán írt még néhány szót arra a rejtélyes papírra, majd arrébb lépett és mintha intett volna valakinek, azt magyarázva, hogy vezesse körbe az újoncot. 


Bár viszonylag kicsi sarokszoba volt, így is hatan szorongtunk benne, ami éppenséggel nem is lett volna annyira kellemetlen, ugyanis igyekeztem nappal bent tartózkodni, amikor lakótársaim, Hackett Fischer - a nehézpáncélos, szőke emberférfi -, Dietrich Blumenblatt - a kopasz, tőrös fickó, aki sosem viselt zoknit a bal lábán -, Volker Kuno Sessler - a vörös hajú, nyurga fiú, aki rendszerint valami furcsa, kopott pajzzsal járkált fel-alá -, Bernard Furtwängler - a középkorú, csendes, azonban borzalmasan sokat láb alatt lévő szintén nehézpáncélos -, valamint Konrad Fuhr - akiről semmi érdekeset nem lehetett mondani, azon kívül, hogy minden héten más nővel mászkál -, a közelébe sem jöttek a szállásnak. Hogy miért mondtam mégis, hogy szorongtunk? Nos, rendszerint hetente legalább egyszer mind részegek voltak, ami azt jelentette, hogy sem naplót írni, sem egyszerűen feküdni, sem pedig olvasni nem tudtam, hogy az alvásról ne is beszéljünk, úgyhogy azt hiszem a harmadik hét után szokásommá vált kimászni az ablakhoz közel gyökeret vert diófára, majd visszazárni azt, s vele együtt az irritáló hangokat is megszüntetni. Jóformán azon a fán éltem, oda vonszoltam ki a takarómat és a párnámat is, de az ég egy adta világon senkit sem zavart... egészen addig, amíg pont akkor nem találtak meg, amikor sürgősen szükség lett volna a segítségemre. 
- Hé! - hallottam valami kiabálást odalentről, amely azonnal kirepítette a szememből az álmot - Tündefiú! 
Tulajdonképpen nem lepett meg a dolog, maga a hívás, ugyanis egy idő után azok, akik hajlandóak voltak észrevenni, rájöttek, hogy jobban járnak velem, mintha az apróbb felszíni sérüléseket hagyják maguktól meggyógyulni, elvégre ilyesmikhez nem hívtak orvost. Mondhatni, afféle virágát élte az egyik varázslatom, azon kívül, hogy rendszerint be is osztottak egy-két csapatba, amikor üresedés támadt vagy éppen nem volt megfelelő emberük a feladatokra. A logikus oldalát kellett néznem a dolgoknak: egyrészt bizonyíthattam, hogy a "Mosogatófiú" bizony ilyeneket is tud, másrészt pedig, távolsági katonaként képes voltam gyakorolni azokat a képességeket is, amiket eddig sehol sem volt alkalmam. Nem mondtam volna, hogy nagy dolgokat vittem véghez, de nem is az volt a célom. Nem az eszeveszett küzdelem. A hetek múlásával, jól emlékszem, olyanok is voltak, akik nem jó pillanataimban próbáltak szólni valami olyasmit, ami nem tetszett különösebben. Nos, olyankor kaptak egy kisebb leckét abból, amit a druida-lét jelentett számomra, és bár nem hallgattak el, sőt, egyesek csak jobban evettek, mégis voltak, akik - úgy éreztem - függtek a szavaimon és meglátták valódi értelmüket. Többnyire ezektől az emberektől próbáltam megérdeklődni, hallottak-e Wilhelmináról és Damienről, akik a Zsoldosok Céhének tagjai, és ha igen, hol laktak. De nem tudtak választ adni, így meg kellett maradnom abban a hitben, hogy Damien megkapta a levelemet és várja a napot, amikor újra találkozhatunk. 
Azonban addig a napig még történt valami, valami olyasmi, amire ilyen erős önérzet birtokában sem számítottam volna. 
- Mosogatófiú! - hallottam egy kopogtatást ezúttal a nap kellős közepén - azaz délben -, s álmosan törölgettem meg az arcom, hogy leszedjem róla a nyálat. 
Tántorogva másztam oda az ajtóhoz, hogy kinyissam, mindössze egy felsőben - abban, amit még Méregszemtől tulajdonítottam el, és amelyet csak akkor hordtam, ha nagyon szükséges volt, nehogy elillanjon belőle a sötételf jellegzetes aromája, és részben Mináé is -, valamint egy elnyűtt, de még nem lyukas zokniban. 
- Mit akarsz? - kérdeztem, talán joggal kérdőn, mivel olyasvalaki állt az ajtóban, akivel egyáltalán nem érintkeztem soha. 
- Keresnek téged. Öltözz. 
- Kik keresnek? - bukott ki belőlem, afféle régen kért reménysugárként, mintha biztos lennék benne, hogy azt fogja mondani, "A sötét tünde és a vámpír." 
De nem, ezúttal tévedtem, és a csalódásom hamarost meglepődésbe fordult át az előttem álló fiatal fiút szemlélve. Valami küldönc lehetett, kopott ruháját és zilált haját elnézve. 
- Gyerünk már! - sürgetett furcsa vigyorral az arcán, ami egyáltalán nem volt gúnyos - Olyanban lesz részed, amit egyesek szerint megérdemelsz. 


Valahogy így kerültem ide, ebbe a terembe, teljesen tiszta, rendezett öltözetben, hátul egyszerűen összefogott hajjal és fényesre suvickolt csizmával, hogy tiszteletemet tegyem egy különösen érdekesen öltözött ember előtt. Vagyis jobban mondva talán csak azért tűnt érdekesnek, mert senki sem viselte Hellenburg színeit a Zsoldosok Céhén belül. 
Wait... Hellenburg színei? 
- Wyn Silvernight? - kért megerősítést a feltehetőleg középkorú férfi, miközben intett annak a fiúnak, aki értem jött, hogy nyisson ki egy díszdobozkát. 
- Igen, uram. - feleltem röviden. 
A férfi be sem mutatkozott, egyszerűen csak a sötétkék díszdoboz után nyúlt és kiemelt belőle valamit. Fénylett. Az úr megforgatta a kezei között, aztán ünnepélyes mozdulattal felém nyújtotta azt. 
Mire ez a nagy felhajtás? Tudom, hogy léteznek Seraphok és aki megérdemli, kap egy sajátot. Legalábbis, ezt mondják. Most... meg kéne lepődnöm? 
Legalábbis sejtettem, hogy létezik ilyen, és azt is tudtam, hogy jól csinálom, amit csinálok, azon már igazán nem csodálkoztam, hogy behívtak ide... na jó, valójában igen, de nem akartam kimutatni, úgyhogy szoborarccal néztem rá, amíg végül fel nem fogtam, hogy ki kellene nyújtanom a kezemet felé. Aztán beletette azt a fényes valamit. Úgy nézett ki, mint egy gyűrű vagy medál, csak éppen a megfelelő méretű kör hiányzott róla, helyette pedig mindössze egy kis, szögletes hurok foglalt helyet a hátoldalán. 
- Ez Netzach, az örökkévalóság szeráfjának lenyomata, ebbe a brossba foglalva. Hellenburg vezetősége neked ítélte, mert eddigi tetteid alapján megérdemelted. 

Netzach nem szólalt meg. Legalábbis azonnal nem. Nyilván, angyal lévén... azaz hogy lenyomat lévén tudta, mikor nem akarok zavaró tényezőt a helyzetemet illetően, jóllehet, azért felhívta magára a figyelmet, amikor úgy vélte, eléggé nyugodt vagyok, azaz egyedül, a kis fám tetején, távol mindenkitől, akit tehernek éreztem volna. Azt hiszem, leginkább egy fiatal férfi hangjához hasonlított az övé, enyhén túl mély csengéssel, rögtön tisztázva csak a hanglejtésével, hogy sok mindent látott és átélt már, így sok mindent megért és nem fog feleslegesen beszélni, ebben biztos voltam. Szerettem volna azt mondani, figyeltem rá teljes elmémmel, de akkor hazudnék... valójában lélekben már teljesen máshol jártam. Valahol, ahol nem voltam egyedül.

Békés délelőttnek indult az is. Mindenki a földszinten ült az asztalnál, reggelizett, olvasott, pipázgatott, vagy éppen azon vitatkozott a másikkal ki nyerné meg a csatát hangerőben: egy sikítószellem, vagy Linda a faluból, aki kitalálta, hogy muzsikusnak áll. A mindennapi idill egészen addig a tíz percig tartott, amíg Gerard le nem suhant a lépcsőn, derűs arccal az asztalra csapva.
- Barátaim, elhatároztam merre indulunk tovább. Beállunk a seregbe! – mondta fellelkesült mosollyal.
Mindenki értetlenül bámult. Senki sem tudott megszólalni.
- Te reggeliztél ma Ger...? – kérdezte Leo, mintha azt hinné, álmodik.
- Nem, komolyan beszelek. –támasztotta alá érvekkel – Mindenhol a háborúról beszélnek. Járják a vidéket a toborzótisztek. Még előttük lépnünk kell, ha nem akarunk pórul járni.
Még mindig nem jutott szóhoz senki. A legutolsó dolog volt, amit Gerardról el bírtak volna képzelni, hogy azt szorgalmazza álljanak be a seregbe.
- Néha nem ártana reggelizned, Ger... – vonta le a tünde a következtetést.



Apró kis város terült el a nyugati erdőségtől délre. Nem a legbékésebb területe az országnak, lévén az elmúlt években közel volt a frontvonalhoz. Az ilyen városokban számtalan zsoldos tanyázik, akiket időnként felbérelnek portyázásra, nagyobb csatákhoz. Az Egyenes Sarló és Sivító Kapa is egy ilyen zsoldoscsapat volt, nevüket onnan kapták, hogy alapító tagjaik saját szerszámaikat olvasztották be fegyvernek, amikor a reformáció kitörésekor felperzselték a katonák a földjeiket. Ők voltak a legközelebbi vándor zsoldoscsapat, akiket Maria el tudott érni. Meg is örült, hogy bár némi noszogatás után, de hajlandóak voltak vele beszélni, amikor is nagy nyereséget ígért nekik. A zsoldoskapitány elég ideges is volt emiatt. Ott várt Mariára a fogadó ajtajában. Azonnal felismerte a páncéljáról és arról az összetéveszthetetlen kisugárzásáról.
- Jónapot...vagyis helló...akarom mondani üdvözletem asszonyom...virá...kisasszony! – lépett oda a vámpír lány elé, majd a karjait a törzséhez szorította, mert fogalma sem volt róla, kezet kéne-e nyújtania, vagy meghajolni, vagy kezet csókolni, vagy bármi egyéb, amit az úrinép szokott ilyenkor csinálni.
~ Te jó ég, Maria fél perc alatt puhára fogja főzni...szerencsétlen. – nézett előre sajnálkozva a démon víziója.
De kivételesen nem ez történt. A máskor agresszív és könyörtelen vámpír lány olyan barátságosnak tűnt, mint a pap, akihez gyónni ültél be.
- Ugyan, a Maria is megteszi. – köszönt neki egy kisebb pukedlizéssel.
A zsoldos összeszedte a magabiztosságát, megköszörülte a torkát.
- Értem. Induljunk is, úgy hiszem még sok mindent meg kell beszélnünk.
A város elég nagy volt hozzá, hogy bárki fel tudjon szívódni feltűnésmentesen. A zsoldosok is így tettek, bár időről időre összejártak, amíg nem érkezett újabb megbízatás, próbáltak minél jobban elvegyülni a helyiek közt. Maria nem is látott a kapitányon kívül mást, amikor besétált az egyik táborba beszélni vele. Merthogy ezért jött. Nem más indokkal, mint hogy csatlakozzanak a zsoldoscsapathoz.
- Valaki világosítson fel, miért is csináljuk ezt? – mondta Leo, miután magukra maradtak az utcán.
Aleena kajánul elvigyorodik.
- Hé, tudok egy viccet. A pokolfajzat, a dezertőr, a szökevény, az eretnek és a szemétlakó sétálnak az utcán...
- El kell ismernem, ez egész jó volt...de kihagytál engem!
Erre aztán mind elkezdtek nevetni.
- De ez valóban egy aggasztó tény. Egyikünknek sincs túl jó előélete.
El valóban elgondolkodtató volt. Mert eddig még egyszer sem jelentett gondot.
- És tényleg! Hogy lehet, hogy még egyszer sem tűnt fel senkinek?
- Mert kint lakunk a semmi közepén, naná hogy nem vett minket észre senki.
- Nem sokáig lesz az semmi közepe, ha a katonai körzeteket véglegesen felállítják.
- Mondjuk csodálkozom, hogy mindezt bevállalod ahelyett, hogy csak simán elrejtőznénk egy kevésbé könnyen megtalálható helyen. – Aleenának sem teljesen állt össze még a kép a fejében.
- Nem az üldöztetés az, amitől annyira aggódom. Én nem akarok egyhelyben ülni. Az új kor kezdetét vette és ott kell lennem, hogy formára szabjam.
- Hát persze. A föld egy nagy csatatérré lesz...
Ez volt az a szikra, melyet Klaus az első találkozásukkor látott. A szikra, mely azok szemében égett, kik nagy tettekre hivatottak. Egy percig sem aludt ki a démon szemeiből, és több kell egy egyszerű háborúnál, hogy elsötétítse.
- Ahol civilként szinte képtelenség bárhova is eljutni.
- Bezony, de katonaként ha ügyesen kevered a kártyát, akár még meg is jutalmaznak érte.
Gerard bár nem vallotta be, Liától vette az ötletet. Annak idején ő is beépült a király seregébe. Emiatt nem is volt nehéz előállnia egy tervvel. Az első fázist Maria már teljesítette is, bár ő ezt még nem tudta. Éppen azon volt, hogy a kapitánnyal viaskodjon.
- Nem engedem. – csapott az asztalra. Úgy tűnt, ha üzletről van szó, visszanyeri magabiztossága egy részét.
- Három perccel ezelőtt is csak ennyit tudott mondani.
[color=#00cc00]- Hozzánk nem lehet csak úgy besétálni, mint egy útszéli kocsmába. Az én embereim hadviselt, elszánt nincstelenek, akiknek ne volt hova menniük. Nem fogunk magunk közé engedni pár suhancot, akik katonásdit akarnak játszani, csak mert nőtt egy szál szőr a mellkasukon.
- Ó, még ha ilyen derűs volna a helyzet. – mondta hirtelen a semmiből Gerard, akinek évek óta egy szőrszál sem jelent meg sehol a bőrén. És igencsak bosszús volt miatta.
Ő és a többiek éppen akkor sétáltak be a fogadó ajtaján. Még sikerült elcsípniük a beszélgetés végét. Abból a fél mondatból meg is tudták, hányadán áll a tárgyalás. A kedves kapitány már koránt sem tűnt olyan kezes báránynak, mint azelőtt. Sőt, kifejezetten ellenséges ábrázata volt neki.
- Ó, remek, pont jókor. Legalább nem kell megismételnem magam.
Maria összeráncolta a homlokát.
- Utoljára mondom, jól járna velünk.
- Utoljára mondom, ez nem játszótér, hanem csatatér!
Gerard előre lépett.
- Na ne mondja. Akkor miért nem párbajozunk egyet? Maguk és mi.
- Hogy...mi? Ti velünk, ez egy rossz vicc akar lenni?
- Ha győznek, egy szó nélkül távozunk. Ha veszítenek, el kell ismerniük a teljesítményünket. – vonta meg a vállát a démon titokzatos, halvány mosollyal az arcán.
Kis idő telt el, mire bárki újra megszólalt volna.
- Tudod mit, suhanc, igazad van. Nyelvetek forogjon a kardotok helyett.
Mindenki meredt tekintettel nézett előre.
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
~Ilyen könnyen bevált...?
Mielőtt elindultak volna, Gerard már vázolta a tervét Mariának. „Jópofizással nem megyünk semmire, hergeld fel, hogy mérgében meg akarjon minket leckéztetni és adjon egy esélyt az érvényesülésre.”, ez volt a nagy terve. Ördögi volt. És pontosan úgy sült el, ahogy eltervezte. Maria képességei azalatt az egy év alatt csak még tovább fejlődtek.
A várostól nem messze, egy ideiglenes gyakorlótéren rendezték meg a kis viadalt. Odagyűlt a zsoldoscsapat apraja-nagyja, no meg persze mindenki, aki unatkozott és szeretett volna egy kis izgalmat látni.
- Uraim, egy az egy elleni küzdelmek lesznek, ha ez megfelel.
- Több mint tökéletes. – mondta az egyetlen tagja a csapatnak, aki nem tudott harcolni.
- Essünk rajta túl...te, tünde, gyere te. – szólította Leot, aki a legerősebbnek tűnt az egész csapatból. Ha őt elgyepálják, talán a többiek kezdve is elmegy az egésztől, és hazamennek, ezt gondolta a kapitány.
Leo ellenfele egy nyalka legény volt, magas, szikár, borostás arcú, vörös hajú zsoldos. Kardot használt, akárcsak a néhai tünde őrző.
- Gyerünk már. – támaszkodott fegyverére a jövendőbeli zsoldostárs.
- Csak egy pillanat... – mondta a tünde, majd bemelegítés gyanánt nyújtott egy keveset, majd alaposan szemügyre vette a kört, ahol párbajozni fognak – Mostmár készen állok! – vetette le magáról a kabátját.
Leo hosszú gúnyája alatt négy kardhüvely lapult meg. Ezt már korábban észrevették, amikor találkoztak, de nem tulajdonítottak neki túl sok jelentőséget. Leonak mindig is furcsa gondolatai voltak, ez már igazán nem oszt, nem szoroz. A két plusz hüvely üresen áll.
- Zsonglőrködni fogsz? Részemről rendben. – rántott fegyvert.
Hangos csattanás kísérte, ahogy a két fél egymásnak ugrott. Leonál egy kard volt, a másik kezét szabadon hagyta.
- Jól figyelj... – vigyorgott rá a tünde, majd átvette a fegyvert a másik kezébe.
Ellenfele azonnal alapállást váltott és hárította az ellenkező irányból érkező csapást. Nem próbálta leplezni, ugyancsak meglepte ez a mozdulat.
~ Nem is rossz. Ezt nem lehet a vásáron összeszedni...na jó, fejezzük végre be.
Újra támadott, érezhetően nagyobb erővel. Mágiát szabadított fel, ami megnövelte a sebességét. Kis ideig úgy tűnt, Leo nem lesz képes vele lépést tartani. Nem hagyta ő azt annyiban, mit számított neki, hogy ellenfele gyorsabb nála. Penge pengén csattant, ahogy Leo ismét hátrálni kényszerült egy lépést. De nem adta fel. Neki két fegyvere volt. Védekezés helyett döfött egyet. A másik zsoldos igaz hárított, de könnyedén felpöckölte Leo kardját az égbe, és még ugyanazzal a mozdulattal vissza tudott támadni. De a tünde csak erre várt. Erősen rámarkolt kardja markolatára. A penge éle halvány fénnyel izzani kezdett. A többiek nem hittek a szemüknek.
- Nocsak. Ez...mi?
- Ez a Force fo Nature. Pedig azt hittem nem képes használni...
A fényes ívvel együtt mozgó kard újult erővel készült lecsapni a zsoldosra. De ő is elég tünde harcost látott már, hogy tudja hogyan kell egy ilyen kikerülni. Nem hátrafelé lépett, hiszen ez a támadás egyenes irányban halad előre, helyette oldalra lépett, úgy kerülte ki. Igaz nem sok kellett. Leo csapása egy arasznyira a vállától zúgott le.
- Itt a vége! – rontott neki újra.
És Leo oldalra lépett.
~Hát, tényleg vége.
A zsoldos ekkor vette észre, ahogy elsuhant mellette, kilépett a párbajra kijelölt gyűrűn. Elhagyta a harcteret, így Leo győzött. A többi zsoldos derűsen sugdolózott. „Magában számolta a lépéseit, így tudta, mikor éri el a mező szélét”, így mondogatták neki. A kapitány ugyancsak vakarta a fejét.
- Te, kislány! – bökött Aleena felé – Te következel.
Ezúttal biztosra ment és kiválasztotta a leggyengébbnek kinézőt közülük. Az ellenfele sem akármilyen harcos volt. Remek fegyverfogató, aki úgy zsonglőrködött a lándzsával, akár a várási mutatványos. Aleena rövid kardjának sok esélye nem volt ellene. Ez mondjuk önmagában nem volt elég, hogy eltántorítsa.
- Jól figyelj... – nézett rá kihívóan. Ha más nem is, az az alaptalan magabiztossága megmaradt neki.
Aleena támadott. Gyors volt és pontos, mint a legtöbb inkvizítor, de könnyedén távolságtartásra kényszerítette ellenfele a majd két méteres lándzsával. De ő ismét támadott. Nem törődött vele, ha esetleg teret enged a másiknak megkarcolnia. Úgy tűnt nagyon felelőtlen. De Gerard mégis elégedetten bólogatott.
~Az inkvizítorok elképesztően halálos ellenfelek. De ugyanakkor magukat védeni szinte képtelenek. A legjobb védekezés a támadás, így tanítják nekik.
Aleena sorra mérte a csapásokat, amiket a másik rendre hárított is. Jó öt percnyi kézitusát követően tudott csak támadható pontot találni rajta, miután nagyot suhintott felfelé, ellenfele oldalról próbálta meg elérni, nem döféssel, hanem a lándzsa oldalsó élével, hogy megvágja. Az inkvizítor lány kardja magasan az ég felé meredt. A másik kezét emelte ellenben a magasba.
Hangosat csattant a fegyver, ahogy az inkvizítor nemes egyszerűséggel rámarkolt a hegyére. Mindenki fájdalmasan sziszegve lépett hátra. Szinte érezték, ahogy a lándzsa belemélyed a tenyerébe és leszakítja a húsát. Aztán mindenki értetlenül nézett előre. Nem tudták, mi volt az a fémes csattanás.
- Elkaptalak. – lendítette meg újra a kardját Aleena
Ekkor vették észre, hogyan sikerült a lándzsát megállítania. Aleena a tenyere köré tekerte a láncot, amit használt, úgy hárította vele a támadást. Most pedig semmi sem állíthatta meg, hogy a kardjával lecsapjon. Jól látta ezt a kapitány is, mert azonnal odaszólt nekik.
- Ennyi elég lesz.
A többiek elégedetten bólogattak. Bár Aleena harca nem tartott olyan sokáig, mint Leoé, elismerésre méltó volt. Az ő állóképessége talán még Gerardénál is gyengébb, így neki egy gyorsan lezárt küzdelem az ideális.
~ Erre nem számítottam, hogy képes lesz ennyire a saját stílusát erőltetnie az ellenfelére. – bólogatott láthatatlan démon illúziója.
Ekkor előállt egy másik zsoldos. Öregebb volt a társainál, bölcsnek és tapasztaltnak tartották. Még egy utolsót szippantotta  pipájába, majd Gerardra mutatott.
- Rajtad a sor, fiam. Add bele minden erődet!
Gerard értetlenül mutatott magára.
- Rajtam? Nekem megfelel. - lépett be a ringbe nyugodtan. Valójában azonban nagyon is izgatott volt.
[color=#0066ff]~Ezaz! Végre eljött az én időm. Megmutatom mit tudok!
~Csak aztán óvatosan, mert otthagyhatod a fogad. Ez az ipse nem tűnik olyan zöldfülűnek, mint a másik kettő.
Az öreg zsoldos fegyvere egy kard volt. Gerard maga egyelőre fegyvertelenül állt elé.
- Részemről indulhatunk is.
Bólintottak és nekiindultak egymásnak. Ám a démon nem sokkal utána megtorpant, majd elkezdett varázsolni. A kezéből lángoló kötelek törtek elő, egyenesen a másik felé kígyózva. Ellenfele persze könnyedén miszlikbe aprította őket. Rögtön utána érkezett a következő varázslat, hat darab lebegő tüske, sebesen szálva, akár a nyílvessző. A férfi ezeket is ki tudta kerülni, s sikerült alig két lépésnyire kerülni a démonhoz.
Gerard ekkor összetörte a két varázslatát. A bal öklére a lángot, a jobb öklére pedig az árnyakat gyűjtötte össze. A két üstököst nekidobta a zsoldosnak, aki némileg megzavarodott a támadástól, bár sikerült elkerülnie, de kihátrált. A többi zsoldos csak fejét forgatva nézett ide-oda. A legtöbbjük már valószínűleg elvérzett volna. Maria eddig ugyan nem említette, de a zsoldoscsapat nem tartozik a híresebbek közé. Mi több, eléggé alantas pozícióban vannak. A tagjaik nagy része csupán csak földönfutó, aki a jobb megélhetés reményében csatlakozott. Elég nehéz dolga is volt, hogy felhergelje a kapitányt, hogy tegye próbára őket. A mostani csata viszont elsőrangú ütközet volt. Gerard újabb pecséteket hívott elő, már a Pehelykönnyedséget is előkészítette. A két fél ismét felkészült, hogy egymásnak ugorjanak…
- Elég lesz. - mondta a zsoldos higgadtan és elrakta a kardját.
Mindenki sóbálvánnyá dermedt. Szerencsétlen Gerard jól hoppon maradt. Pedig ez még semmi sem volt.
- Nincs semmi kedvem most megrokkanni. - fordult meg - Kapitány úr. Nem tudom, miféle szerzetek, de akkor voltak ők tudatlan kölkök, amikor én koszorúslány. Ezek itt háborút megjárt harcosok, egytől egyig.
A kapitány nagyot sóhajtott.
- Neked elhiszem...akkor azt hiszem, az egyezség az egyezség.
Nagy volt az öröm aznap a táborban, amikor is taggá avatták az új jövevényeket. Leginkább Klaus örült, akinek a kisujját sem kellett mozdítania. Kérdezték is, hogy ő vele mi lesz, de csak lepisszegte őket, mondván egy szót se a kapitánynak. Nincs is édesebb győzelem annál, amit úgy értél el, hogy nem csináltál semmit.
- Nagynéném mondja mindig ezt: “Fiam, jól jegyezd meg: jó úton haladsz a gazdagság felé, ha már azzal is meglepsz másokat, hogy nem csinálsz semmit”.
A zsoldosok elismerően helyeseltek, mert ez bizony nagy igazság. Közben a kapitány odahívott mindenkit egy kis szobába. Mariával befejezték a papírmunkát, s ezennel hivatalosan is a csapat részei lettek.
- Hagylak kicsit beszélgetni. - mondta a kapitány és kivonult.
A csapat magára maradt.
- Hát, készen vagyunk.
- Ez volt a nagy terv?
- A lényeg még csak most jön. Maria, mutasd meg!
A vámpír készséges mosollyal színpadiasan meghajolt, majd kiterítette a papírjaikat az asztalon. Mindenki értetlenül nézett.
- Ezek...mi vagyunk?
A papírokon öt ismeretlen ember adatai álltak. Születési hely, korábbi munkák, korábbi lakhely, hozzátartozók, korábbi szolgálati eredmények, mind-mind aláírva és hitelesítve a zosldoscsapat által, melyet a zsoldosok céhe is elfogadott.
- Új személyazonosság.
- Ha ideér a háború, márpedig ide fog az érni, mindenkit be fognak sorozni. A zsoldosokat is. Akkor pedig mi is a sereg részei leszünk. Azokat, akiknek vanna papírjaik, nem vizsgálják meg annyira. És a korábbi szakaszok később a seregben is jó eséllyel együtt maradnak. Ezek a friss bajtársak adnak nekünk alibit. A sereg részei leszünk, elérünk néhány eredményt, tartalékba helyeznek minket jutalom gyanánk, onnantól pedig egy-két hamisított paranccsal bárhova el tudunk majd jutni, ahol a kedves katonáink állomásoznak.
- Nevet egyiken se látok...
[color=#ffffff]- Áh igen, azt gondoltam kitalálnunk magunknak. Én maradok a sajátomnál, a Neulander klán soha az életbe nem fog rám találni. Minden kapcsolatot megszakítottak a királysággal.
- Azt hiszem én tudom! Leonard Mistwarden. - húzta ki magát elégedetten.
Kínos csend ülte meg a termet.
- Hát ez...
- Tündés. - fogta Klaus rövidre.
- Annyi elég. Nem kelt feltűnést, és nekünk pont az kell.
- Azt hiszem nekem is megvan. Etelia Schüller. - csatlakozott Leonardhoz Aleena is, majd aláírta a dokumentumot.
- Klaus, te?
- Én maradok a magam nevénél. Attól nő az ember rosszhíre, ha egy nevet használ.
- Végül is...hé, én tudom: Loren Sonne!
[color=#0066ff]- Kétlem, hogy a királyságnak volna kísértet alakulata...de akkor eszerint már csak én maradtam. Hm...legyen a nevem...Jeremias. Jeremias G. Klebersen.
A többiek minden erejüket felhasználva próbálták magukba fojtani a röhögést, miközben Gerard aláírta a papírt.
- Mi van? - nézett rájuk.
- Semmi, semmi. - azon a ponton elgondolkodtak, milyen nevet adna Gerard a gyerekének, ha lenne neki. Talán jobb is, hogy még nem derült ki.

Nem sok időbe telt, hogy bekövetkezzen, amire számítottak. A bajtársaiknak persze egy szót sem szóltak róla, a kapitánynak már így is elég gyanús volt egy csapat tapasztalt harcos, akik a semmiből felbukkanva be akartak közéjük állni. Arra tippelt, hogy szökevények a másik királyságból, akik így akarják tisztára mosni a nevüket. Látott már korábban ilyet. De amikor az északi hadsereg puskákkal a hátukon beállított a városba és bejelentette, hogy mostantól egy katonai körzet részei lesznek, elég hangosan kezdtek el a lakók hüledezni. A zsoldosoknak sem volt természetesen menekvés, bár többnyire hangtalanul tűrték, hogy nyilvántartásba vegyék őket és elküldjék kiképzésre. Még mindig jobb volt, mint törvényen kívülinek számítani. A zsoldoscsapatok esetében a toborzás sokkal gyorsabban lezajlott, lévén a legtöbb egy-egy céh tagja volt, ahol nyilvántartást vezettek a tagok képzettségéről és tapasztalatairól. Így történt hát, hogy a démon, a dezertőr, a szökevény, az eretnek és a sehonnai a kiképzőtáborban találta magát anélkül, hogy bárki megvizsgálta volna őket. A papírjaik szerint ők csak megélhetésből kardot ragadó harcosok voltak.
- Tudjátok, hiányozni fog ez a hely. Megszoktam itt. - búslakodott Lia illúziója egy asztal tetején ülve, miközben a torony aljában gyülekeztek és pakolták össze mindent, amit a kiképzőtáborba magukkal akartak vinni.
- Nekem mondod. Most tettünk rendbe. Kárbaveszett munka…
- Na, azért nem egy évre tűnünk el.
Klausnak majd kiugrott a szeme, amikor meglátta Leot. Nagyon alaposan átgondolták a seregbe vonulást, még az is eszükbe jutott, hogy esetleg valaki felismeri őket. Jártak már északon, nem is egyszer. Mindannyian (Klaust leszámítva persze) új külsőt öltöttek magukra. Leora rá sem lehetett ismerni. A normálistól eltérően hosszú haja volt neki, ami összefogott és a háta mögé vetett. Kivette a füléből is a piercingeket, lecserélte az ingjét újabb, kevésbé tépett darabra, új csizmát húzott, ami ugyan kevésbé volt alkalmas erdei terepen való közlekedésre, de nem is tűnt ki vele annyira a tömegből, és a hosszú zöld kabátját is lecserélte egy szimpla, minta nélküli felsőrészre. Egyedül a szivárványszinű övét hagyta magát. Azt nem volt hajlandó levenni.
- Rád se lehet ismerni... - Leo olyan volt, mint bármelyik tünde, aki a pusztára tévedt. Annak idején még azért vett fel másmilyen kinézetet, mert elege lett az erdei közösség szürkeségéből. Most viszont könnyedén be fog tudni olvadni a többi menekült elf közé - Hogy nőtt meg a hajad?
- Ez? - emelte le a fejéről - Ez csak egy paróka.
Aleenának valamivel egyszerűbb dolga volt, csak le kellett szednie magáról azokat a jegyeket, amik arról árulkodtak, hogy hajdanán inkvizítor volt. A láncát összetekerte és az övére akasztotta, a tömjénezőt, ami nála volt elrakta. Jobban belegondolva még egyszer sem vette elő, nem is értette, miért volt még mindig nála. A kardját kénytelen volt lecserélni egy másikra. Fájt is a szíve miatta, de a hajdani rendjének címere ott díszelgett a markolatán. A hajviseletét ő is megváltoztatta, levágta egy részét, majd a maradékot összefonta egy kontyba, feltűzte és átkötötte egy szalaggal. Aztán lecserélte a szalagot egy madzagra, mert az jobban illett a zsoldosként besorozott közkatonához.
- Ti annak idején tanultatok hasonlókat, nem?
- Ja, az enyém volt az ötlet. De igen, valahányszor ellenséges területre mentünk, ezt kellett csinálni. Etelia Schüller már évek óta ezekről a jegyekről ismerhető fel. - vigyorgott rájuk, miközben megpördült, hogy a többiek is megcsodálhassák, milyen gyakorlott az álcázásban.
De a legegyszerűbb dolga mégis Gerardnak volt. A tünde királyság felszívódása után nincs az az ember, aki bármi különleges jelentőséget adna a holdpapok tradicionális köpenyének. A régi ruháit el is tette későbbre. Liát némileg zavarta az álca, mert nem látott tőle semmit, de az ökölnyi nagyságú talizmán túlságosan feltűnő volt, így elrejtette az inge alá. Az ő hajával valamivel nehezebb volt babrálni, rövidebbre vágta ugyan, de attól még nagyon hasonlóan nézett ki. Klaus tanácsára vett egy sapkát. Mást nagyon nem tudott kezdeni vele.
- Készen van mindenki?
- Maria, veled mi lesz?
- Hogy velem? - nézett bamba fejjel a vámpír, aki pont ugyanúgy nézett ki mint korábban - Ne féltsetek ti engem, csak magamra öltöm az úri attitűdöt és azt sem fogják tudni, mit láttak.
- Azért ne legyél ilyen könnyelmű...
És akkor Maria elegánsan kihúzta magát, kezét a háta mögé tette és finom, nőies mosollyal feléjük fordult.
- Ugyan, ez igazán mellőzendő.
Döbbenten állva nézték a vámpírt. Mintha egy teljesen másik emberré változott volna. Eddig is tudták, hogy jól színészkedik, de eszükbe sem jutott volna, hogy ilyenekre is képes.
- Akkor azt hiszem ez tárgytalan. - váltott vissza az eredeti stílusába.
- Induljunk. Ha van egy kis szerencsénk, már az első csatában sikerül elérnünk valamit.
- Jönnél már haza?
- Nem, csak unom már, hogy nem csináltunk egy ideje semmit.
- Ahogy mondod. - helyeselt - Ideje háborúzni.

Nagyon élvezetes volt mindegyiket olvasni. Szinte látom magam előtt, ahogy szegény karaktereket emészti a kétség, biztos jó, amit most tesznek. Annyit tudok ezzel kapcsolatban mondani: az majd kiderül, ha győznek. Addig is viszont üdv a seregben, jár a jó katonás tisztelgés, az extra kupa bor csata előtt, no meg persze a 150 TP mindenkinek. Gratulálok hozzá.