Egy darabig néma csendben mentünk egyre csak előre, de mintha a semmiből tartanánk a semmibe. A köd sűrű volt, a lovak pedig lassan kezdtek fáradni. A magas füvön kívül, amiben gázoltak a lovak, csak hébe-hóba láttunk egy-egy fát, mintha csak egy erdőben haladnánk, vagy valami olyasmiben, bár inkább tippeltem volna egy kiterjedt, pusztás alföldre. Egy idő után Primrose tábornok feszültséggel a hangjában sóhajtott.
- Hogy a frászban kellene tájékozódnom így? - Dohogott.
- Tudjuk, merre megyünk? Vagyis Ön tudja legalábbis? - Kérdeztem óvatosan, a nő viszont csak megrázta a fejét.
- Valamerre, ami nem egy erdő kellős közepe. Egy épület, rom, bármi. Vagyis, valami ilyet kellene találnunk. - Bár én nem voltam benne biztos, hogy erdőben haladtunk, de ennek egyelőre nem adtam hangot.
- Értem - Feleltem elgondolkozva - De honnan tudja mindezt? - Tettem fel a kérdést, mire megvonta a vállát.
- Nem tudom, sejtem csak. Valami olyan hely kellene, ahol a civilizációnak vagy mágiának valami határozottabb nyomát találjuk.
Sóhajtottam egyet. Ehhez én nem értek. Emilyhez fordultam.
- Hogy van a sebed? - Kérdeztem, mire ő felmutatta a karját. Még mindig nagyon ronda és mély volt a seb, legalább már nem vérzett.
- Lehetne rosszabb is. Amíg tudom mozgatni a karom, rendben lesz.
Mondta határozottan, sokkal határozottabban, mint ahogy eddig beszélt. Elmosolyodtam.
- Örülök. Egyébként - Fordultam úgy, hogy lehetőleg mindkettőjüket lássam [/color]- Ki hol volt, mikor a Kivonulás történt? -[/color] Érdeklődtem, addig se legyünk teljes csendben, már kezdett feszélyezni a némaság, pedig nem voltam szószátyár típus. Primrose csak közömbösen legyintett egyet.
- Már két éve követként éltem Hellenburgban. A királynő soha nem rendelt haza, így teljesen közömbös a dolog számomra. - Válaszolt egykedvűen, miközben Emily a távolba révedt.
- Én úgy döntöttem, hogy maradok. Apám is lovag, de nem kedveltem, és külön utakat akartam járni. Egy olyan világban, ahol nem ér el a befolyása.
Meglepődve néztem rá.
- Hogyhogy?
- Gyűlölök mások árnyékában élni. Nap mint nap másról sem szólt az életem, mint alaptalan hasonlítgatásokból. "Apád ennyi idősen már lovag volt." "Hogy fogod így a Windgrace birtokot megörökölni?" Kit érdekel, mit tudott az apám? - Folytatta szinte elkeseredett hangon. Lady Primrose felé fordult.
- Az apja kiváló lovag volt, és jobb lövész a tündék legtöbbjénél. Hasonlítani alaptalan, de az érdemeit nem vitathatjuk el… meg azt se, hogy sokat örökölt ebből a tehetségből. - Tette hozzá végül.
- Akkor ésszerű, hogy így döntöttél. - Biccentettem - És örülök, hogy így döntöttél - Mondtam, de aztán gyorsan folytattam. - Volt „szerencsém” találkozni az Ottani tündék uralkodójával. Nem szívesen lennék ott, és nem irigylek senkit, aki már ott van. - Mondtam, mire Primrose tábornok érdeklődve kapta hátra újra a fejét.
- Kalver, kezdhette volna ezzel is! Részleteket! Hogy néznek ki? Mik ezek? Mit akarnak? Hogy élnek? - Kissé meglepődtem, úgyhogy megköszörültem a torkomat előbb.
- Nos - Kezdtem - Én odaát nem voltam, csak a királynőjük jött ide tárgyalni a mi királynőnkkel. Hozott egy hajtást az Ygdrassilről vagy miről, ami ahhoz kellett, hogy az áthelyező mágiát működésbe léptethessék. Ilyen tücsökharcosokat nem láttam, a királynő pedig… nos leginkább úgy nézett ki, mintha egy növényt és egy tündét összeházasítanánk. A bőre is zöldes volt, és a ruhája is leginkább levelekből állt. - Próbáltam jó leírást adni Rheóról. A tábornok figyelmesen hallgatott, majd bólintott.
- Tehát ezzel az Ygdrassillal lesz valami. Hajtás... Tehát növény. Szükségünk lesz nekünk is egy ilyen hajtásra, hogy visszajussunk, legjobb tippjeim szerint. Kalver, felismer egy ilyet, ha látja?
- Szerintem bárki, nem nehéz eltéveszteni egy zölden világító faágat. - Biccentettem. Noha az is lehetett volna egy megoldás, azt egyelőre nem mertem kimondani, hogy tündéreket is kereshetünk, mert képesek a szükséges mágiára. Legalábbis ha olyat találunk, aki képes, az tud segíteni.
- Bár ügyesnek kell lenni, Rheo - így hívják a királynőt, legalábbis nekünk így mutatkozott be, egyébként valamilyen Morrigan - olyasmit mondott, hogy a Nagy Világfáról van, ha tippelnem kellene, az nincs mindenhol.
Primrose tábornok gondolkodóba esett.
- Tehát világfa... Hol találunk olyat? Ebből az átokverte erdőből se voltunk képesek kijutni eddig, nemhogy bármit is megtalálni. Esetleg erre vonatkozóan nincs valami hasznos rejtett információja?
Elgondolkoztam, majd megráztam a fejem.
- Sajnos nem. Egyedül annyit, hogy a királynőnk szerezte valahonnan, méghozzá az Ottaniak segítsége nélkül, ők csak ezután érkeztek. - Feleltem Emilyre pillantva. Engem is meglepett, milyen jól emlékszem arra a napra.
- Fantasztikus - Sóhajtott fel a tábornok - Tehát összesen két napnyi élelmünk lehet még. Vadászat kizárva. Hamarabb meghalunk éhen, minthogy ezek a szörnyetegek lekaszaboljanak minket. Tényleg, egyáltalán vajon mit esznek ezek?
Vállat vontam.
- Lehet, hogy nem csak emberek estek ki, hanem állatok is, és azoknak a - remélhetőleg - kisebb rendű ilyen átalakulásait. - Gondolkoztam el, ahogy hunyorítottam a ködben. Nem igaz, hogy nincs semerre semmi… Emily szólalt meg aztán, újabban halkan, mintha szerénykedne.
- Egyelőre azonban csak ezekkel az elváltozott tündékkel találkoztunk... olyanok, mint a nagy szárnyas hangyák...
- Akiknek nem fáj, ha fejbelőjük őket. - Bólintottam a lány felé, ahogy egy kicsit közelebb mentem hozzá.
- Ha bánkódsz, ne bánkódj. Ha valaminek nincs értelme, az a múlt felett való rágódás, én már csak tudom. - Mosolyogtam rá, amire hálásan nézett rám. Aztán egyszer csak felkaptam a fejem.
- És ha… és ha nem csak kinézetre hasonlítanak, hanem tényleg van egy ilyen központi helyük is? - Vetettem fel az ötletet. - Mint egy boly a hangyáknak.
A tábornok azonnal kapott az alkalmon.
- Ezaz, Kalver! Kiváló meglátás. Lett is egy ötletem, de elég veszélyes. Idecsaljuk őket, és feláldozzuk Windgrace lovát. Aztán követjük őket, egész a főnökükig. Ha olyanok, mint a hangyák, lenni kell egy intelligensebb példánynak, aki irányítja őket. - Rukkolt elő villámgyorsan a tervvel. Nem rossz, meg kell mondjam.
- Áldozzuk fel az enyémet. - Ajánlkoztam. Amúgy se szerettem kifejezetten a lovakat, abszolút csak hátasállatként tekintettem rájuk, noha tudtam, hogy sokak másként vannak ezzel. Azt nem tagadhattam le, hogy kiválóan képzett ló volt, de azt tudtam magamról, hogy tudok gyalogolni.
- A csalogatásról milyen elképzelései vannak?
- Akkor a mágáét. Megkapja Windgrace lovát, ő meg felül mögém. A csalogatás része meg abból fog állni, hogy leöljük az állatot, és hangzavart csapunk. A vérszagnak meg a hangnak elégnek kell lennie. - Mondta. Bólintottam, és előhúztam a kardomat, jelezve, hogy én kész vagyok.
- Mehet? - Kérdeztem rá a biztonság kedvéért. A két nő leszállt a lovukról, a tábornok pedig jóváhagyólag bólintott. Leszálltam én is, és egy határozott döféssel beleszúrtam az állat oldalába. Az eszeveszett nyerítésbe és kapálódzásba kezdett, aztán megindul a kezemből kirántott kardommal a testében. Emily nem várt sokat, a másodperc törtrésze alatt egy villámgyors, valamilyen mágiával átitatott nyilat repített bele a ló koponyájába. Az egy darabig dülöngélt és hangosan szenvedett, aztán eldőlt. ~ A lovak legalább fejlövésre megdöglenek. ~ Jegyeztem meg magamban, a tábornok pedig intett, hogy menjek el a közeléből.
- El onnét, ha kedves az élete! Ha ez nem, akkor semmi nem vonzza ide őket!
Odaszaladtam, és még gyorsan kihúztam a kardomat az oldalából.
Azért azt nem hagyom ott… - Morogtam, ahogy a parancsnak megfelelően visszavonultam a két nő társaságába.
- Köszönöm. - Bólintottam mosolyogva Emilynek, mire a Primrose tábornok csendre intett, és rúgott egyet, amitől a levegőt lomhán lebegő fűszálak töltötték meg. ~ Nem semmi ez a varázslat, meg kell egyszer kérdeznem, hogy ezt hogy csinálja. ~ Biccentettem magamban elismerően. Nem kellett sok idő, és a korábbi hangokhoz hasonló csattogás-kattogás kíséretében megjelent két szárnyastücsökhangyaizé. Körbeszaglászták a lovat, majd a karmaikkal nekiestek, és két méretes lócombbal megindultak. A tábornok némán intett, hogy 'utánuk', és meg is indult. A fűszálak nem követték, de a két nő hihetetlenül halkan mozgott. Amennyire tudtam, utánuk mentem, behajlított térddel, igyekezve, hogy ne csapjak zajt, de közben követni is tudjam őket. Ez hellyelközzel sikerült, nagyjából fél óra fától-fáig rohangálás után pedig egy olyan térre értünk, ahol a köd sokkal felszakadozottabb volt, és egy jókora, nyitott tetejű dombot pillantottunk meg, a bogarak pedig itt mászkáltak ki-be.
- Helyben vagyunk. Már csak fel kell vennünk a kapcsolatot velük.
Suttogta a tábornok, miután megálljt intett.
- De hogyan? Olyan kapcsolatfelvételt nem tudok, ami nem végződik a felkoncolásunkkal… - Válaszoltam szintén halkan, egy kis aggodalommal a hangomban.
- Nos, beszélni még nem próbáltunk velük. Lehet működik.
Vonta meg a vállát a tábornok.
- Hát, az igaz, hogy annak, ami Emilyre támadt, egész tündés hangja volt, de mi akadályozná meg őket abban, hogy itt és most felkoncoljanak? - Kérdeztem, aztán alig hallhatóan sóhajtottam. - Bár végülis… Ha ezt nem próbáljuk meg, éhen veszünk, melyik a jobb? - Tettem fel a költői kérdést.
- Megpróbáljuk, ez nem kérdéses.
Mondta, majd Emilyvel ketten várakozva néztek rám. Bizonytalanul néztem rájuk, és mutattam magamra, kérdezve a szememmel: Biztos én?
- Ki más? Egyedül maga beszélt valaha is ilyenekkel.
Mondta Primrose teljes meggyőződéssel, mintha olvasott volna a gondolataimban. Nagy levegőt vettem.
- Hát oké. - Álltam fel, ahogy leoldottam a kardom hüvelyét az oldalamról, odaadtam nekik, hogy vigyázzanak rá, és bizonytalanul elindultam. ~ Hogy ILYENEK voltak, az merő túlzás… ~ Dohogtam magamban, ahogy haladtam a boly felé. Azon azonban jót szórakoztam, hogy valószínűleg fogalmuk sincs, kinek a fegyverét tartják valójában a kezükben. Osonás közben hamar ki is szúrt egy tündeszármazék, de nem riasztotta a többit, hanem a földhöz közel lapulva közelíteni kezdett. Amikor odaért, megszagolt, de egyelőre nem támadott, hanem várt. A torkomban dobogott a szívem, de egy nagy nyeléssel megpróbáltam leplezni.
- Greetings. - Próbáltam végül az anyanyelvünkön megszólítani, hátha úgy jobban megért. - I mean no harm. - Nyeltem nagyokat. Egy darabig csak állt és nézett, majd végül megszólalt, de alig értettem meg.
- Who sent you, Veronian?
- I came here on behalf of me and my company - Kezdtem nagyon lassan. - For a yet unknown reason we are stuck here, and we seek the solution that brings us back to Veronia. - Mondtam. - But how come you know I am Veronian?
A „beszélgetőtársam” villámsebességgel centiméterekre közelítette az arcát alkotó fehér maszkot és rágót az enyémhez, és sziszegni kezdett.
- Ooh, so you are 'stuck' here... Well, guess what. We are ALL stuck here, and that is YOUR fault. Your damn cowardice and conspiracy with our despicable so-called 'leader' turned us into this disgusting form. You don't have to be a scholar, to notice the differences. What are you here for? Depending on your answer, I will devour you here and now.
Megrettentem. Már válaszoltam neki… most ki kellene találni valamit. Az agyam jobban dolgozott, mint vártam volna tőle, és hamar adott egy választ.
- I am here to liberate everyone who is prisoned in this world, in this form. - Mondtam, úgy tűnt, nem elég hatásosan, nem tűnt meggyőzöttnek.
- Big words. Try to convince our regent.
Mondta, majd egyik kezével megragadott, és felemelt.
- You come with us.
- Do I have a choice… - Mondtam zavarodottan. - I am going. - Válaszoltam, mielőtt még válaszol, nem akartam hallani, mit mondana. Viszont az az „us” elgondolkoztatott egy kicsit, de nem nagyon tudtam abban az állapotban mit szólni. A lény elkezdett magával hurcolni be a domb nyílásán, egyenesen egy koromfekete járatba. Annyit érzékeltem belőle, hogy kanyargós, mást nagyon nem, azon kívül, hogy elég hosszú volt, az időérzékemet el is vesztettem. Egyszer csak fényt pillantottam meg, nem sokkal később pedig egy nagy kamrában kötöttem ki. Középen egy molylepkére emlékeztető humanoid alak volt, és egy nagy, kristályos boton ülve lebegett, körülötte pedig több szörny is tevékenykedett. Végül olyan lendülettel kerültem le a padlóra, hogy csúsztam is fél métert előre. A lény némán figyelt. Felálltam, leporoltam magam, aztán a futáromhoz hasonlóan meghajoltam.
- Greetings. I am Lance Kalver from Veronia. - Mutatkoztam be, ezzel is időt nyerve, hogy mit mondjak következőleg. A hangját viszont nem a fülemmel hallottam, inkább a fejemben szólalt meg női hangon, németül.
~ Láttalak megérkezni titeket, tünde. Téged, és társaidat is. Mit akartok a területünkön?
Zavarba jöttem, erre nem számítottam. Németül szólaltam meg, minthogy nem tudtam, hallja el a gondolataim.
- Hazajutni Veroniára, és megszabadítani az itt rekedteket az átoktól, ami most rájuk ült.
~ Miért kellene hinnem neked? Ráadásul ez nem átok. Ez végleges. A világok között rekedtünk, a ti őrületetek miatt. Mondj egy jó okot, hogy ne öljelek meg itt helyben.
Eszeveszetten gondolkodtam. Mit is mondhatnék neki? Végül győzött a nyersebb énem.
- Mert nekünk még van esélyünk túlélni. Kinek lenne jobb azzal, hogy te most megölsz? Nem én kértem azt, hogy kerüljünk át. Nem én löktelek ki titeket a világok közé. Én csak békét akartam, akarok, ezért küzdök, semmi másért. Végre egy normális életért.
A fejem a válaszom után elképesztően elkezdett zúgni, megszédültem, és el is estem.
~ A legkevésbé sem érdekel, hogy te túl akarsz élni. Mi is túl akarunk élni. Négy dolgozóm elél a testedből egy napig. ~ Hallottam a könyörtelen hangot.
~ Miért, ez milyen élet? Teljes? Érdemes élni? ~ Mondtam magamban, ahogy próbáltam felállni. Nem akartam azért mindenáron kaját csinálni magamból.
- Akkor mi érdekli? Az uralkodók általában megadják a kegyelmet annak, akik kérik, és nem vétettek a törvények ellen semmit. Én kérem, és tudtommal nem vétettem a törvények ellen semmit. Miért akar megölni?
~ Ez is élet. Pont olyan élet, mint amiket ti is elvettetek a mieinktől, szó nélkül. Ez a túlélésről szól, amiért te is meg fogsz küzdeni. ~ Hallottam a választ, de arra a kérdésre, amit nem akartam, hogy meghalljon. Abban a pillanatban elsötétült a tudatom.