Talán csak a fokozódó feszültség és a köd fekélyes poklát uraló élőholt színpadias húzásai hitették el velem, hogy valami történni fog a tükörrel – de nem. A holdfény újabb csóvaként futott előre, keresztezve a másik hármat, de nem kerültünk közelebb sem a megoldáshoz, sem a szabaduláshoz.
- Dieter, nézd...Követtem Gloria körbeforduló, búzaszínű hajzuhatagát a koporsó felé. A holdfény mintha vízköpőkön megtörő esővíz lett volna körbefolyt egy alakot, amely nyomaiban emlékeztetett a segélykérő lányra, szíve fölött azonban nyitva volt a mellkasa és vörös, hevülő széndarabhoz hasonlító parázslás töltötte ki.
- Izzás. - tekintetem a saját gyűrűmre téved.
- Vajon ez is csak díszlet, vagy valami nyom?Az apáca a kőkoporsó fölé emelte a sírból kiemelt kezkendőt, aztán hagyta kifutni az ujjai közül.
- Mindjárt kiderül.A lenvászon mozogni kezdett az árnyalak mellkasán, megemelkedett, mintha alulról taszigálta volna valami, aztán minduntalan erőtlenül hullott vissza. Gloria nővér meglepetten pislogott párat, én csak karba fontam a kezem.
- Na ez már valami. - foglalta össze a jelenséget, aztán a kendő szélére fektette a széttört nyaklánc egyik felét is. Nem értettem, mi történik, ami felettébb frusztrált, de mellé helyeztem a nálam lévő ékszerdarabot is és igyekeztem elnyomni a szekptikus grimaszt.
Kevés sikerrel.
- Valami. - bólintottam egyetértően.
- De mi?Sajnos beigazolódott a sejtésem, a medallionok nem forradtak mágikusan össze és a kendő sem fedett fel új titkot, csak valami groteszk féregként dobálta magát a szellemnő mellkasában.
- Talán... De nem, a nyakláncot is a sírban találtam, az övé kell legyen. - morfondírozott magában az apáca, miközben felvette a kendőt.
- Remélem nincs egyetlen inkvizitor ismerőse sem, mert ezért máglyára kerülnék de... Vissza kell mennünk a könyvért. Hátha van benne valami, bármi ami segíthet...Tekintve, hogy a könyv a házban volt, a kísértet meg a templom előtt nem sok hajlandóságom volt visszamenni. Szinte megkönnyebbültem, ahogy Gloria a férje darabokra hullott csontvázára nézve felkacagott.
- Ha a nőnek nem kell a nyaklánc, akkor adjuk oda a férjnek, visszahozná a fejét?- Az nehézkes lesz ebben a ködben. - fintorodtam el.
- Ráadásul nincs rá garancia, hogy nem támadna ránk helyette. Ahol egy élőholt van lehet kettő is.Andalogva, minden lépésemre figyelve indultam el, de még így sem voltam elég óvatos. Az első mozdulatom megakadt valami csontkemény, kerekded dologban, amiről nem voltak illúzióim. A férj feje odébb repült a ködben, nekicsapódva foszlott ruhákba öltözött testének – de a várt csörömpölés és koppanás elmaradt. Mintha nem is csontnak ütközött volna.
Sokkal inkább egy könyv lapjainak.
- Ezaz! - sikkantott fel boldogan az apáca, amiből feltételeztem, hogy akármivel is próbálkozott, sikerült.
- Mindenképpen kell az ötödik tükör. Talált valamit?Közelebb léptem a testhez és lehunyt szemmel kutatni kezdtem a zsebeiben. Utáltam halottakat ilyen módon meggyalázni, de most nem volt más választásunk.
- Talán.A köd fojtogatott, ahogyan szinte alámerültem benne, mint egy sáros, elhanyagolt kanális vizébe – de merülésemet siker koronázta. A tompulat valóban egy könyvtől származott, egy vékony, bőrkötéses kalendáriumtól. Amint biztosnak éreztem a fogásom rajta felegyenesedtem és szinte prüszkölve ráztam le magamról a köd nyirkos érintését.
- Határozottan találtam. Úgy nézem egy napló. - léptem oda az apácához. A koporsóban cseppszerű kristályok hullottak alá, amiket Gloria nővér az apró pohárrá olvadt medálban akart összegyűjteni, de látszólag kámforrá váltak amint hozzáértek. A tündésen vékony ajkak csalódottan görbültek lefelé, de látszólag a nő nem adta fel. Még nem.
- Próbáljuk meg az ön nyakláncfelével is, mostmár elég kétségbeesett vagyok, hogy mindent kipróbáljak. Mit talált?Egy ideig csak elgondolkozva néztem a csepegést, ahogyan aláhullottak az apró kristályok majd semmivé foszlottak egy kékes derengésű felületen, ami a nő szívét borította.
- Talán a tükrök kötik ehhez a világhoz. Minél több fénye vetül rá annál inkább... tapintható.Átnyújtottam az apácának a könyvet, miközben szórakozottan a cseppek alá tartottam a kerek medál másik felét. Nem reménykedtem feleslegesen, hogy majd ezzel működni fog, csupán meg akartam figyelni hogyan tűnik el a holdfény alkotta ásvány.
- Ez nagyon... érdekes. - hümmögött Gloria nővér a füzetet lapozgatva, így oldalra pillantottam. Egy skiccelt rajz volt felfirkálva az egyik oldalon, ugyanarról a helyzetről, amiben most álltunk. Öt tükör, amelyek az oltár felé irányították a hold fényét, hogy elérjenek… valamit.
- Lehet csak egy újabb csapda, de ez az egyetlen esélyünk. A nekromanta terve valahol félresiklott, ez egy másik módszernek tűnik... Nem tudom az átkot megtöri-e de nincs jobb ötletem.Elgondolkodva megdörgöltem az államat, letéve a rajzot a koporsó peremére. Nem hittem, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog.
- A varázslat, ami létrehoz valamit ritkán szünteti meg magától... De jobb ötletünk nincs. Keressük meg az utolsó tükröt.Gloria szinte meg sem várta a válaszomat, mandulavágású szemeit körbeforgatva indult el a templom hátulja felé. Sóhajtottam és utána indultam, zavartan túrva bele a hajamba, amikor megállt az eddig valamiért rejtve maradt ajtó előtt. Csak épp az orrunk előtt volt, még sem jutott eddig eszünkbe tenni pár lépést előre.
Az ajtó egy apró, zsúfolt szobába vezetett, amiben a kellemetlen szagokból ítélve a pap a szertartáshoz szükséges rengeteg tömjént, gyertyákat és egyéb kellékeket tartotta – a szoba sarkában pedig egy tükröt.
- Meg is van. - ragyogott fel az apáca arca.
- Segítene feltenni?- Ez... valahogy könnyebb volt, mint hittem. - vontam fel a szemöldököm, miközben átléptem a gyertyákkal megpakolt ládák és hatalmas rézedények között, felemelve a földről a kissé poros tükröt.
A templom ajtaja ekkor döngve csapódott be. Megérkezett a násznép az esküvőre.
Gloria nővér szemei rémülten kerekedtek ki, a zsebre tett medallionok pedig furcsán motoszkálni kezdtek, mintha gazdájuk hívására akarnának felelni. Az enyém legalább is mindenképp, de sejtettem, hogy kénytelen menyasszonyom sem maradt ki ebből.
- Siessünk. Szorosan követtem a nőt, lassan, mélyen lélegezve, igyekezve nem fordítani a fejem a padsorok között álló monstrumra.
De az elme csak ideig-óráig volt képes ellenállni az iszonyat csábításának, így egy elhibázott lépésnél rémülten oldalra pillantottam. Magas volt, természetellenesen nagy és már inkább volt ennek a világnak a része, mint a tükör mögöttié. Ennek ellenére még mindig nem látszott teljesen, csak sejteni tudtam az alakját, ahogy a templomtetőn szakadt lyukon keresztül a becsorgó holdfényt bámulta rezzenéstelenül.
- Azt hiszem kezd túl sok lenni a násznép
Gloria nem értékelte a tréfát, helyette némán, kényelmetlenül lassan oldalazott az oltár mellett az utolsó üresen álló szög felé. Követtem, mintha az árnyéka lettem volna kacérkodva a sötét hanggal, amely arra ösztökélt, hogy nézzek rá megint a kegyetlen, könyörtelen halálra a szőnyeg közepén.
Végtelennek tűnő másodpercek múltak el, mikor elértem a szöget és a tükröt a helyére akasztottam.
Ekkor a fél medál kicsúszott a zsebemből és mintha kötéllel rángatták volna a lény felé repült, úgy kapaszkodva rá mint egy pióca.
Halkan elkáromkodtam magam és magam mellett lógatott ujjaim közé szorítva az árnyakat tűt formáztam. Kezdtem fogyni a varázserőből.
A tükör fénycsóvája megtette a hatását, az aláhulló kő megremegett és nyelni kezdte a ködöt, fényesen izzó fénysugárrá alakítva, amely lecsapott a koporsóban fekvő nőre – aztán megint szétomlott, ahogyan a cseppek. Tehát még a tükör sem volt elég.
- Van ötlete? - fordult felém Gloria, én pedig nagyon szerettem vonla azt mondani, hogy nyugodjon meg, megoldok mindent.
De sajnos nem volt.
A lény átlépte az utolsó fátylat, amely elválaszotta a valóságtól, immár teljes pompájában állt előttünk. Feje jobbra-balra dőlt, mintha mérlegelt volna, aztán bizonytalanul elindult felénk. Alakja minden lépésben megremegett, villódzva változva meg, de egyetlen szolid képet sem ismertem fel. A koporsó felé fordultam, az Árnytűt kétségbeesetten hajítva el a fénysugár útját álló kékes réteg felé, de az én mágiám ugyanúgy szétoszlott, mint az.
Az élőholt ropogott, villódzva tartva felénk, bizonytalanul lépve előre. Gloria felemelte az ujjai között szorongatott nyakláncot és a lény felé tartotta, mire az vadul szabadulni próbált a szorításból.
- Ez kell mi? Vigyed.A medál mintha megérezte volna a szabadságot szinte hasítva szelte át a templom ködtől nehéz levegőjét, ugyanúgy tapadva rá, mint legutóbb az, amelyik nálam volt – csak épp az ellentétes oldalon. A vibrálás felerősödött, szívdobbanásnyi időre hol a nő, hol a férfi alakja látszott rúgkapálva kiszakadni a lényből, de az minduntalan visszahúzta őket. Mintha foglyok lettek volna, bezárva az iszonyatba, amely most minket is fenyegetett. Csak épp azt nem tudtuk, hogy hogyan szabadítsuk ki őket.
Az apáca rá emelte a vikingek rövid csövű fegyverét, a déli kezdetleges puskák finomítottabb, halálosabb formáját, aztán átkattintott rajta egy karmantyút, amitől a puskapor robbanva vetette ki magából az ólomgolyót. Sosem láttam még, hogy hogyan tüzelnek ezekkel a szerkezetekkel, de azt jól ismertem már milyen volt a hatásuk.
Legalább is emberen, ugyanis az élőholt lerázta magáról, mint egy idegesítő böglyöt.
Megragadtam a nő kezét és a szemébe néztem, hogy teljesen magamra vonjam a figyelmét.
- Van egy ötletem.Az apáca bólintott, így a csuklójánál fogva magam után rántottam, sietve szökkenve fel a lépcsőkön és beállva a kőkoporsó – és főképp a fölötte lezúduló sugár – mögé. Ha ez teremtette, valamilyen hatással kellett, hogy legyen rá.
- El kell érnünk, hogy kénytelen legyen átlépni a koporsón. - magyaráztam sietve, miközben a kísértet sietősebbre fogva a lépteit szinte előttünk termett. Csak épp a rothadás szagát nem éreztem – úgy látszik az álom azt lefelejtette.
- Tehát ha bármelyik oldalról megpróbálná megkerülni szabadítsa fel amennyi varázsereje még maradt, aztán... nos, az imádkozzon elcsépelt lenne, igaz? - mosolyodtam el félszegen, ahogyan csak egy alapvetően kifinomult vámpír tud, miközben újabb árnytűt idéztem az ujjaim közé.
A sors fintora volt, hogy a lény kooperatívnak bizonyult és megkerülés helyett a koporsón kezdett átmászni, egészen addig, míg az egyik medál lánca fennakadva meg nem állította.
Gloria eközben sikeresen újratöltötte a vikingfegyvert, és újra elsütötte.
- Maradj. Is. Ott....Elhajítottam felé az Árnytűt, várva ugyanazt a tessék-lássék akadályozó eredményt, amelyet a parókián, de ezúttal még az is elmaradt. Kékes derengés ölelte körbe a lényt, ugyanaz, amely az árnyéknő izzó szívét védte a sugártól, ahogy pedig aláállt a holdfények az kőre hulló zuhatagként csapódott szét mindenfelé. Hátratántorodtam, ahogy a fájdalom apró szúrásokként rohant meg, összeszorított fogakkal sziszegtem és görcsösen markoltam az égések helyét. Ez a sugár nem csak az élőholtra volt veszélyes, ugyanúgy mart engem is mintha folyékony tűz lett volna.
És ahogy oldalra pillantottam, ugyanezt a kínt láttam az egyetlen arcon, amelyet próbáltam volna megvédeni tőle.
Gloria sikított, de aztán határozott pillantással nézett rám két zihálás között.
- Dieter... Meg tudom gyógyítani mindkettőnket, de az magának nagyon fog fájni néhány másodpercig. Vállalja vagy így marad? - az élőholt démon eközben ellépett a fénysugár útjából és szinte előttünk állt, így nem volt sok időnk tervezgetni. Itt már csak az életünkért tudtunk küzdeni.
- Mi lenne ha... két oldalról összenyomnánk a nyaklánc két felét? Hátha belezárjuk.Egy ideig csak meredten, teljesen lefagyva néztem a két legördülő könnycseppet a nő arcán, a felém nyúló ujjakat, amelyek az én szememben már egyenesen a szívemet fonták körbe.
- Így is úgyis meghalunk.Nem.
Nem.
Nem, te nem. Nem fogsz meghalni, mert nem engedem. Akkor sem engedtem, most sem fogom.
Milyen orvos az, aki hagyja a jót kiveszni a világból?- Ez csak egy álom, Búzavirág. A tiéd, az enyém, mindegy. - mosolyoditam el nagyot nyelve. Savanyú volt a szám íze, és nem értettem miért. Az egyik szemembe könnyek gyűltek, és nem értettem miért. Fájt, hogy meghalunk és talán felébredünk az álomból, hogy a tündésen gömbölyű, mégis törékeny arc és a nyári búzamezőket idéző színkavalkád, amely az apácát leírta egyszer csak semmivé foszlik.
És nem értettem, miért. De azt értettem, hogy meg fog történni.
- De ha már úgy is meghalunk benne, legyen bámulatos vége.Előre léptem a nyakláncért nyúlva. Talán ők is ettől féltek, amikor a nő meghalt. Talán a férj volt az, aki sírt és szorított a mellkasa, talán csak a gyűrű miatt volt olyan nehéz elengedni az apáca kezét.
A lány lángba borult, ahogy teljes testsúlyomat lattba vetve tolni kezdtem befelé, nekifeszülve a túloldalról növő jégvirágoknak. A két szellem a két gyűrűben most is a segítségünkre volt, de nem eléggé.
A láncok és a rajtuk függő medálok meg sem mozdultak.
- Sacra lux!Az apáca szent mágiája lesújtott a lény fejére, mint egy éjszakából érkező villámcsapás, de ugyanúgy szétoszlott az őt körülvevő kék réteget.
Az élőholt ronda, életet megcsúfoló feje az apáca felé fordult.
Dub-dub.
Dub-dub.Nem. Nem fogunk meghalni.
Ne csináld ezt, Búzavirág.- Ne... Ne, ne!Ugyanúgy, ahogyan a falánkságdémon Symeon ellen, amikor a szemeimet elborította a vérszínű homály, ujjaim görcsösen görbültek karmokká, az árnyak az ösztönös hívásnak engedelmeskedve pedig pengeszerűen álltak össze az ujjaim előtt, hogy belemarjanak a lénybe.
Dub-dub.Az apáca hátrarepült. A koponyájának halk koppanását a templom falán felerősítette a szentély visszhangja, így úgy dobálta körbe mintha gúnyolódna.
Nem.
De nem, a nő feltápászkodott és felém kiáltott.
- Nem nyomni kell... Hanem húzni!A hangja valahogy visszarángatott a jelenbe, így éppen elkaptam a lénybe visszaolvadó nőalakot. A medálhoz volt tapadva, mintha a két szerelmes kapcsolatának jelképe hívta volna őket vissza, ki a rémes börtönből.
Hát persze.
- Tartson ki még egy kicsit.Az oldalamba mennydörgően csapódott bele a csontoktól és elrohadt inaktól kemény, karmos kéz, amitől a lábam alól kifordult a talaj. Úgy látszik még ebben is kénytelenek voltunk osztozni, mintha a két gyűrű valóban összekötötte volna az életünket – és a halálunkat is.
- Dieter kelj fel! - lövés dördült, de a homályos sötéttől ami a szememre ereszkedett nem láttam, mire tüzelt az apáca. Megdörgöltem a szemem, de csak nem akart múlni.
- Nélküled nem tudom megcsinálni, szükségem van rád!Szüksége van rám.
- Még ne temess... búzavirág... - a lélegzetvétel is fájt, ennek ellenére behúztam a térdem magam alá és feltoltam magam. Milyen orvos lenne, aki magára hagy egy szükségben szenvedőt?
- Csak fércelt vagyok, nem halott. Egyszerre kell húznunk.Valami szomorú pangással lehullott közöttünk és odébbgurult a földön. Egy medál, illetve annak a fele. Horpadtan – és használhatatlanul.
- Hát... ez sem jött be. - mondta szomorúan az apáca… Gloria… miközben magához ölelte az ócska ékszerdarabot.
- Kifogytam az ötletekből. Nagyon sajnálom...- GLORIA! Feladta. Most már feladta. A nő elengedte az életben maradás vágyát, az akaratot, ami eddig előbbre taszította. A lény végighasított rajta, én pedig minden csepp varázserőmet felhasználtam, hogy magamra vonjam a lény figyelmét, hasztalanul.
Gloria felnéztett a lény arcába.
- Nyertél. Tessék. Vidd a nyakláncod. Vidd a gyűrűd. Vigyél engem.Ordítani akartam, de a felém forduló búzavirág szemek belém fojtották a szót.
Nem értettem. Mit csinál? Miért akar meghalni? Miért nem küzd azért, hogy életben maradjon? Miért pont ő az, aki beletörődik, hogy nincs helye a világban?
- Életben hagynád őt, kérlek? Már ha érdekelnek az utolsó kívánságok.- Gloria... - a hangom gyorsan apadt, ahogy a félelem összeszorította a torkomat, de a haragtól újult erővel estem neki puszta kézzel is a szörnyetegnek.
- Nem, te nem érdemled meg, hogy meghalj. Te vagy az egyetlen, aki megérdemli az életet. Én... még csak nem is azért gyógyítok mert segíteni akarok. - Felszabadítottam magamban minden maradékát a mágiának, nem érdekelve, ha kárt tesz bennem. Kényszerítettem a testem, hogy körmeimet túlnövessze az ujjbegyeimen, hogy ha kell azokkal is s foszló húsba marhassak.
- Különben is, én már egyszer meghaltam. Legutóbb sem tartott sokáig.Nem használt. Körmömszakadtáig téptem az élőholtat, akit ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a földön, mégis megragadta Gloriát a nyakánál fogva, és a levegőbe emelte.
- Miből gondolod, hogy én igen? Miből gon...dolod... - a nő köhögve erőlködött, hogy utolsó szavai eljussanak hozzám, én pedig puszta tenyerem élével ütlegeltem az élőholtat.
- Hogy több vagyok... gólemnél, aki... parancsokat teljesít? - halványan elmosolyodott, amitől jobb szemem könnybe lábadt. Túlerőltettem magam, a testem lassan káoszba süllyedt, olyan dolgokat produkált, amiket eddig soha. De nem érdekelt.
- Örülök, hogy te vagy az utolsó, akit látok. És kár, hogy násznépünk volt de papunk nem, így nem érvényes a házasságunk....- Azért, mert... NE! - Azt kívántam, bárcsak Finsterblut lennék. Ostoba, erős, olyan borzalmas hatalommal, amivel megvédhettem volna Gloriát. De nem tudtam, csak a tehetségem volt, amelyből csak annak nem származott haszna, aki megérdemelte volna.
- AZÉRT, MERT EGY GÓLEM NEM HISZ! Abban pláne nem, hogy mindenkit meg lehet menteni. Egy gólem nem mérlegel és nem fordul mégis szembe a nyilvánvalóval csak azért... mert így kellene lennie...A hangom elcsuklott, mintha nem is a nő torkát szorították volna a csontos karmok, hanem az enyémet.
Aztán a kegyetlen Isten úgy néz ki megadta egyetlen kérésemre a választ, még ha nem is kértem őt. Vagy csak nem akarta, hogy egy apácája vesszen oda egy átkozott helyett.
Az ütéseim nem ártottak a lénynek, de valamennyire felidegesítették, így Gloriát tartva megfordult, és felé csapott. Újra hátrarepültem, de mielőtt a hátam a kőnek csapódott volna láttam, hogy az apáca a földre hanyatlott – gyengén, esetlenül, de határozottan élve.
Valamit mondott, talán kiáltott is, de nem hallottam. Csak valami tompa zúgás volt a fülemben és valamennyi öröm, ahogy a szörnyeteg felém magasodott.
- Nos... - néztem szembe a halálommal, lassan régi ismerősként köszöntve.
- Ezt akartam... azt hiszem.Az égből valami nehéz és fényes zúgott alá. Mint azok a mesék a tündék vízeséseiről, amelyeket az ajtón át hallgatózva hallottam még gyermekként, csak ez vakított és átszűrődött az önkívület sötétségén is. A lényre záporozott, mintha az ég ítélete lett volna, térdre kényszerítve. Egy a fejem meleltt csapódott a földbe, dörrenve mint a felrobbanó puskapor, egy pedig lesújtott a lábamra, olyan pokoli fájdalmat lobbantva benne, amely kirángatott az ájulás széléről.
Határozottan az ég ítélete volt.
Gloria előttem termett és vonszolni kezdett a sír felé. Nem igazán tudtam felállni, így csak a könyökömmel húztam fel magam és a lényt néztem.
Nem öltük meg. Az ítélet sem sújtotta halállal, csak időt nyert nekünk.
Szóval nemsokára mindketten meghalunk, újfent.
Az apáca keze gond nélkül nyúlt át a kék ragyogáson, így megráztam a fejem, hogy elmúljon a kábulat és kissé bicegve álló helyzetbe húztam magam.
Egynek még menni kellett. Az Árnytű nem igényelt sok varázserőt, nem volt megterhelő és szinte végtelenül lehetett ismételni.
A Nachtrabeneknek.
Lenyúltam a koporsóba, egyenesen a szívét érintve meg, aztán begörbítettem az ujjaimat és szólítottam az árnyakat. Egynek még mennie kellett.
Gloria eközben sarkon fordult és szökkenve nyúlt valamiért, hogy alig egy pillanattal később a behorpadt medáldarabbal térjen vissza. Mögöttünk csont ropogott, az árnyéknő a koporsóban megfeszült, de más hatása nem volt a varázslatomnak.
Szóval még ez sem.
A sugár megtöltötte a kis kehelyhez hasonlító rézedényt, majdnem szétvetette. Behorpadt oldala megfeszült, a szélén túlcsorgott Gloria bőrére. Érte nyúltam volna, de a hátunk mögött ekkor egy súlyos lépés elvonta a figyelmem.
Most, vagy soha.- Készen állsz a második körre? - kérdezte az apáca, miközben elengedte a medált és felém nyújtott egy vöröses, erősen alkoholos illatú folyadékot.
Egy gyógyital. Mély levegőt vettem, az egyik szefogammal feltörtem a pecsétjét és sokáig csak néztem. Mágia, megint.
- Nem. De muszáj. - sóhajtottam, miközben a számba öntöttem a fiola tartalmát. Meg kellett hagyni, működött. A sajgás abbamaradt, a tüdőm kevésbé szúrt és gondolkodni is tudtam, aminek épp el jött az ideje, ahogy a lény felénk lépett.
Szinte egyszerre mozdultunk, megkerülve a vibráló lényt, és megragadva a láncokat. A nő és a férfi ugyanúgy próbált menekülni, mint mindig, azonban most már mi is tudtunk nekik segíteni. Megvetettem a lábam, egy pillanatra elkaptam Gloria pillantását, aztán szinte tépve rángattam hátrafelé a medált.
- Segítsetek. Gyerünk, küzdjetek ti is ott bent, egymásért, mi is küzdünk idekint...A vállamba csontos karmok martak, de nem engedtem a fájdalomnak. Lehunytam a szemem és húztam, érezve a szétterülő tűz és jég kettősét az arcomon.
- Próbáljuk egyszerre varázslattal. - hallottam meg az apáca hangját a varázslatok zaján keresztül, így bólintottam és újra tűvé formáltam a sötétséget. Szerencsére ezen a helyen más sem volt.
- Nem hiszem, hogy az segítene, de már bármit megpróbálok. - kiáltottam vissza a lénynek dobva a tűt, amit gyorsan követett Gloria szent csapása.
Egyszer csak a húzás engedett.
A két lélek, a férfi és a nő kiszakadt a förtelem testéből, az pedig a földre zuhant. A nő felém lebegett, hálásan mosolyodva el egy pillanatra, mielőtt alakja összezsugorodott és aprót villanva eltűnt a még mindig az ujjamon lévő gyűrűben.
De a védő mágia, amely védte a nő szívét és a lényt is még mindig ott volt, noha sokkal kevésbé tűnt erősnek.
Az apáca hátraugrott a sírhoz, miközben ujjairól újra egyházi fény csapott ki a lény felé – ezúttal találva. A védelme nem volt elég erős, hogy megállítsa a mágiát, a szent fény lyukat tépett a vállába, a koporsóban fekvő árnyéknő szívét védő izzáson pedig jókora sötét folt tátongott.
Csak épp a rossz helyen.
Gloria nevetése hisztérikussá vált, de ebben az állapotban meg tudtam érteni.
- Ez lesz az! Segítenél?Nem kellett kétszer kérnie. Felemeltem mindkét kezem, küzdve a túlhasználattól rám törő hányingerrel, újabb és újabb árnytűkkel támadva az élőholtat, aki ettől minden alkalommal gyengébb és kevesebb lett.
Egy ponton pedig, amiről azt hittem soha nem jön el a sír fölötti mágia átszakadt.
A kő, ami még ekkor is ott függöt a sugár kiindulópontjában egyre erősödő spirálokban szívta magába a ködöt, egyre nagyobb mennyiségben, a fénysugarat a lány szívébe mélyesztve. Az ujjam, amelyre a gyűrű volt húzva furcsán bizsergett, ahogy az ékszer porrá omolva ugyanúgy a kő martalékává lett, ahogyan a kendő és minden más is, amely a szerelemsekre emlékeztetett. A köd hangosan morajlott, ahogy magába szívta az álomvilág mocskát, az egyre erősödő fény pedig egy pillanatra elvakított.
Aztán hirtelen nem volt semmi a ködből és a fantomjából.
A lemenő nap barátságosan sütött be a templom tetejének résein, mintha sosem lett volna kietlenebb. Az egyetlen, ami maradt a rémálomból egy elszáradt fekete rózsa volt, a kopottas kősírba fektetve.
~:O:~
Nem ébredtem fel. Az álom véget ért látszólag, a templom mégis maradt, ahogyan az apáca is, vagyis valamit még akart velünk az, aki ideküldött. Odabicegtem Gloria mellé, szomorúan mosolyodva el sérült kezét látva.
- Sajnálom, nagyon szívesen rendbehoznám a kezét, de... - hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, így nekidőltem a templom falának és egyik lábam előre nyújtva ülő helyzetbe csúsztam.
- ...az álom elfelejtette idehozni a felszerelésem.A nő megrázta a fejét, amitől a hajszálai oda-vissza dobálták a narancsszínű napfényt, miközben leült a legközelebbi padra.
- Majd rendbejön. Ha pedig felébredek. Vagy felébredünk... úgyse lesz itt. Hiszen ez csak álom nemigaz. - mosolyodott el, de a szeme fáradtan, szomorúan nézett csak maga elé. Valami bántotta, pedig most dacoltunk a halállal – és győzedelmeskedtünk. Az emberek ilyenkor nem szoktak szomorúak lenni.
- Legutóbb... Strauss von Rotmanteltől maradt valami nyoma? - köszörültem meg a torkomat, és előkerestem ingem egy belső zsebéből a dohányrudas szelencsémet. Egyetlen egy maradt. Végül is, ennél jobb alkalmat nem is találhattam volna rá.
- Nem. De azt én nagyon olcsón megúsztam. Bár a novíciám teljesen hülyének nézett, hogy hetekig kísérgetett a kolostor folyosóin sötétedés után, mert szinte vártam, hogy mikor jelenik meg a barátunk.Akkor ő még a kevesebbet kapta belőle. Rajtam még most is ott volt a hosszú hetek nyoma, amiben tönkretette a munkámat és a mindennapjaimat az álom – nem. A bizonytalanság. De most, hogy itt álltam megint előtte, ugyanolyan tanácstalan voltam, mint eddig.
Ki vagy te, Gloria? Vagy Nelli? Vagy Búzavirág? Melyik az igaz, és miért kísértesz? - A novíciája? - kérdeztem, miközben esetlenül szikrát csiholtam egy tűzszerszámmal és meggyújtottam a holdfű rúd végét. Különös volt, hogy annyi sebesülés után ezek még mindig érintetlenül voltak nálam.
- Az apácanövendék, akit a gondjaimra bíztak. Helgának hívják. Nem sok újat mondott nekem, de valahogy örültem neki, hogy még valamit tudtam róla. Volt egy tanítványa. Helga. Nem értettem, miért esett jól ez a hír, de jól esett.
- Még... sose próbáltam. Szabad? - szakított ki a nő hangja a merengésből. Pár pillanatig csak kérdően néztem a felém nyújtott kézre, aztán kivettem az ajkaim közül a dohányrudat és felé nyújtottam.
- Csak tessék. A Nebelwaldból van, szóval mostanában ritkaságszámba megy. Gloria beleszívott a cigaretta végébe, amely először csak összeszűkítette a pupilláit, aztán heves köhögésbe kezdett. Halványan elmosolyodtam, ahogy visszaadta, de örültem az arcán elterülő elégedettségnek.
Legalább is úgy hittem, hogy elégedettség.
- Ezt sosem kérdeztem még, de milyen apáca az, aki gyanakszik, hogy olyan szörnyek lakják az álmait, mint ez?- A rendem a fronton szolgál mint ápolók és csatatéri szanitécek. Ha béke van akkor pedig azokon segítünk, akik nem tudják megfizetni az orvosokat. Ők nem a legvidámabb helyeken élnek. - vont vállat, mintha egyáltalán nem lett volna különleges. Pedig úgy néz ki ugyanazt a súlyos terhet hordozta, mint én – csak épp a csatatér túloldaláról.
Elképzelhető volt, hogy akit én megmentek másnap elveszi az ő életét.- Szóval maga egy gyógyító. Ironikus.Az apáca nagyokat pislogott, ami meglehetősen összezavart.
- Ez... nem volt egyértelmű? Miért volna ironikus?- Sosem hittem az egyház mágiájában. - feleltem az igazságnak megfelelően. Nem akartam megbotránkoztatni, de nem akartam tetszelegni sem.
- Szerintem az a tudás, ami csak akkor működik, ha valaki hisz benne nem megbízható. Ha én gyógyítok az bárkin működik. Ezt vajon mivel magyarázná ki Magdolna nővér?- Attól még, hogy maga nem hisz benne, ugyanúgy meg tudnám gyógyítani, mintha minden vasárnap misén ülne. Egy démont is meg tudnék gyógyítani, csak néhány másodperces fájdalommal járna. - válaszolta nyugodtan, türelmesen magyarázva. Mintha én is az egyik novíciusa lettem volna, noha reméltem, hogy bizonyítottam, hogy ennél azért feljebb állok.
- Ez egy ajándék Istentől azoknak, akik neki szentelik az életük. Ameddig pedig úgy élek, ahogyan ő akarja, addig nem kell aggódnom azon, hogy ne működne a varázslat. Visszavágni sajnos nem tudok, nem ismerem a Rotmantelek korlátait.- A Rotmantelek szeretik azt gondolni, hogy nincsenek korlátaik. - Egy pillanatra felvillant előttem egy démon alakja, a torz győzedelmes vigyor, ahogy előre harap, így rossz szokásként dörgöltem meg a csuklómat. Én már ismertem őket.
- Természetesen ez nem igaz, de valóban nehezükre esik találni bármit, amit ne csak időleges kihívásnak tekintenének. Mindezt a moralitásukért cserébe. De én nem vagyok Rotmantel, Gloria.- Emlékszem. Mondta, hogy félvér.Egy kis ideig hallgattam, míg a cigaretta el nem fogyott. úgy tűnt ő nem érezte át még mekkora billog a kevert vér – és ez így is volt jól. Ő nem érdemelte meg. Ő nem vámpírok között nevelkedett.
- Szóval… - nyomtam el a dohányrúd utolját az egyik kövön.
-… végül is melyikünk álmodik?Gloria hátradőlt a padon, mint aki nyeregben érezte magát a beszélgetés folytatását illetően.
- Gondoljon bele. Túl sok bennünk a közös. Orvosok vagyunk, félvérek, azt hiszem a vérmérsékletünk is elég hasonló. Ami viszont nem hasonlít , azok a tulajdonságok ellentétpárokba rendeződnek. Még a külsőnk is. Nem győzött meg róla, hogy maga nem csak az én elmém kivetülése. Bár ha így van ez a beszélgetés igencsak furcsa. - valamennyire igaza volt, ezt el kellett ismernem. De én tudtam magamról, hogy létezem, ahogyan azt is, hogy én nem tudnék ilyen pontos képet kialakítani egy egyháziról. Sajnos vagy szerencsére mindketten léteztünk.
- De érdekel a maga elmélete.- Én úgy gondolom… - kezdtem az államat dörzsölgetve, keresve azokat a szavakat, amelyektől nem néz teljesen őrültnek. Bár az utóbbiak után talán ez a veszély már nem fenyegetett.
- az egyikünk egy segélykérő, a másikunk egy vendég. A segélykérőnek valamiért szüksége van a vendégre, így valami mágia, amit nem ismerünk csapdába ejt minket a másik álmaiban. Azt egyelőre nem tudom, melyikünk melyik és mégis ki döntött úgy, hogy megteszi ezt velünk. Lehet, hogy a maga Istene.Az apáca tiltakozóan rázta meg a fejét, amitől a haja újra fogságba ejtette egy pillanatra a tekintetem.
- Isten nem csinál ilyesmit. Minden büntetésének van célja és oka de ez... - intett körbe.
- Ez kegyetlenség. És nem szolgáltunk rá. Hogy áll a mélységiekkel? Tőlük ez inkább kitelik, és ők szoktak mások fejébe nyúlkálni.Mélységiek.
Én vagyok. Segíthetek.Az nem lehet. Azóta a nap óta soha nem hallottam a hangját, soha nem szólított meg és mintha nem is létezett volna. Nem lehetett ő.
- Én vagyok... - idegesen túrtam bele a hajamba, hogy lecsillapítsam hirtelen nyüzsgővé váló gondolataimat.
- Lehet. Logikus lenne.Gloria érdeklődve hajolt közelebb, rám függesztve kék szemeit.
- Felmérgesített egyet?- Nem. - feleltem hidegen, miközben felpillantottam rá. Látni akartam a tekintetét, látni akartam az érzelmeket, amik elöntötték, megérteni belőle mit gondol rólam.
- Befogadtam egyet.A féltünde megfagyott, lélegzete felületes lett és szakadozott, ahogy a pánik átjárta. Pont ahogyan számítottam rá. Igazam volt.
Nem kellene csalódottnak lennem.
- Úgy érti, hogy lakótársak és szobát bérel magától a lakásán, vagy úgy.... úgy ahogy.... ahogy...Az apáca láthatóan küszködött a szavakkal, még ha tréfában is próbálta rejteni a kegyetlen, ítélni való igazságot.
- Úgy értem... - kezdtem az apáca felé fordulva, tanakodva hogy mennyit mondjak el. Végül egy hosszú pislogással úgy döntöttem mindent, ahogy az volt.
- ... hogy a bukott angyal Azrael belépett a testembe és a varázserőmet használta, hogy megöljön valakit. Ideiglenes kényszermegoldás volt és nem tartom magam kultistának, de megtörtént.A nő lehunyta a szemeit, miközben igyekezett úrrá lenni a félelmén.
- Azrael... az... jó. - Bizonytalan volt, de láthatóan magát is igyekezett meggyőzni. Nem tudtam, hogy a Veronia szerte ismert legendára építette az ítéletét, vagy valamit tudott, amit eddig nem néztem ki belőle. Talán mindegy is volt.
- Azt hiszem az jó. Ez az előtt vagy az után volt, hogy keresztül szúrta Abaddónt?Lényegtelen kérdés volt, amivel nyilvánvalóan csak az időt akarta húzni. Vagy utalni rá, hogy nem lepte meg a legenda sötét valósága.
- Jó... - mosolyodtam el fanyarul.
- Az kérdéses. Megölt valakit, kifordította a csontjait a bőre alól. Mindezt azután, hogy Abaddón legyőzésétől olyan gyenge volt, hogy magától képtelen volt ezt megtenni, csak rajtam keresztül.- Tehát túlélte... Érdekes. Corona priorissza, a rendfőnknőm biztos volt benne, hogy meghalt aznap. Hogy sikerült hazaküldenie Istenhez.Tehát mégis csak tudott valamit, amit én nem. Nagy hiba volt bármilyen tekintetben alábecsülnöm, amelyről lassan ideje volt leszoknom.
- Miért segített neki?- Mert nem volt más választásom. Az életemre törtek, a mélységi pedig a segítségét ajánlotta.- És utána csak úgy elengedte magát? Különös lenne.Fenntartottam a mosolyt, alig a szemem sarkából figyelve a lassan porrá omló és semmibe vesző templomra. Az álomvilág lassan, de határozottan darabjaira esett.
Túl hamar.
- Ki a megmondhatója mi különös. Eddig azt hittem elengedett. De most... - néztem körül, egy pillanatra megállva a koporsóban fekvő rózsán.
- Már nem vagyok olyan biztos a dologban.Gloria gondolkodott, én pedig csak türelmesen vártam. Mit gondolhatott rólam? Mi lehetett az ítélet, amit végül Búzavirág kimondott a felemás arcú fattyúra, aki mélységiek bábja és talán a rémálmainak okozója?
- Hiszek magának. - mondta végül, elkerülve a lényeget.
- Ilyet én biztosan nem találnék ki. Tehát amit mond igaz kell legyen.... ahogyan az is hogy valódi.Valódi. Valódi rossz vagy valódi jó, Gloria? Mit gondolsz rólam?
Miért érdekel egyáltalán?
- Sajnos ezzel még nem oldottunk meg semmit, Búzavirág. - mosolyodtam el, ezúttal magam sem tudva, hogy örömmel vagy szomorúan.
- Ki tudja mikor kerülünk újra egy ilyen rémálomba. Ki tudja, miért?A nő szemrehányó arccal vonta fel egyik elegánsan ívelt szemöldökét. Még ez is tündés volt, mintha egy tünde minden vonását átvitték volna egy emberre, hogy aztán az évek múltán kifakuljon és áttűnjön alóla az emberi – de csak az elfek tükrén át.
- Kérem. Ha ilyeneket mond feltételeznem kell, hogy nem akar újra látni.- Szokása feltételezni ki nem mondott dolgokat? Amúgy is tudnék kellemesebb helyet a viszontlátásra. A Falbwich-i tengerpart például azt mondják meglepően kellemes környék.Magamat sem értettem. Megjelöltem egy helyet, de nem vártam semmit. Falbwich, a tengerpart, ahol a szárazföld sziklái és a Ködtenger hideg habjai összeütköznek, a két világ peremén. Talán ott nem néznének ki sem engem, sem minket.
Mégsem kértem, hogy legyen ott. Ilyet nem tehettem, mert kegyetlenség lett volna.
- Kellemes, amikor nem esik. A családom birtokai közel vannak oda. Vagyis... a nevelőapám birtokai. De ha sikerül kifognia egy szép augusztusi napot akkor valóban gyönyörű. - felelte az apáca, de hiába néztem mélyen a szemébe ott sem találtam meg a meghívást. Legalább is semmi olyat, amit kimondtak volna.
- De magának nem életbiztosítás északon. És ha éppen délen van, talán át sem jutna a határon.- Vámpírnak lenni sehol nem biztonságos. Félvérnek mégkevésbé. És az augusztus még messze van, Gloria. Sok víz lefolyik még addig a Nordenflusson, talán el is felejt addig.A betegeimnek, a szenvedőknek akik bennem csak a gyógyulást keresték ezt szoktam kívánni. De a nyári búzatáblák minden szépségét elrabló fiatal nő nem volt a betegem. Úgy éreztem, mintha kirántották volna a talpam alól a talajt, mintha Strauss vagy a ködkísértet taszított volna át egy üres, végtelen és szabad tengerbe. Egy helyre, ahol elfogytak a ’kell’-ek és az ’illik’-ek, csak a ’szeretném’ maradt.
Idegen terep volt.
- Magát? Nem. - rázta meg a fejét mosolyogva Búzavirág, még egyszer megajándékozva hajának táncával, mielőtt a pad is porrá omlott, amin ült.
- Magát nem könnyű elfelejteni. Akármennyire próbálkozik valaki.- Meglátjuk. - mosolyogtam vissza rá, talán először fájdalom nélkül.
- A viszont látásig, Gloria nővér. Találkozunk augusztusban.A nő felpattant a padról, aztán hozzám libbent és lehajolt, kecsesen, mintha a legelőkelőbb Nachtraben dáma lett volna. Először fel sem ismertem az ajkait az arcomon, csak akkor, amikor már hátralépett.
- Augusztusban. A falbwichi tengerparton. Vagy a következő rémálomban.~:O:~
Ugyanúgy ébredtem fel, ahogy az álom magával ragadott. Nasargiel a tenyeremen pihent, a sötétlila indák körbefolyták az ujjaimat. Hideg volt, reszkettem és ahogy mély levegőt vettem a mellkasom fájdalmasan szúrt. Kotorászni kezdtem a zsebeimben, kutatva a holdfüves szelencémet, de az csak szomorú ürességgel fogadott.
Nagyon élethű álom volt.
- Azt hiszem… - motyogtam zavartan a seraphnak.
- … ideje visszalátogatnunk Hellenburgba. Még Falbwich előtt.