Azonnali küldetés: Széles szárnyú csalogány

Áll a levegő, csend és nyári meleg. Egy az utcán játszó apróság felkapja a tekintetét, mert zajt hall, lovak patájának zaját a földúton, kerekek gurulásának hangját.. Hitetlenkedve néz fel, ám valóban meglátja a hintót, amire számított. A szép, díszes hintó, amin egyszer engedték is, hogy utazzon. Sőt, a szőrén is megülte a lovacskát, amelyik húzza, az egyikük, pedig az állítólag nehéz. Meg is húzta a sörényét szegénykének.
Visszajöttek hát...
Visszajöttek hozzá...

- Látod, mennyire örül nekünk?
- Persze. Gondolj bele, mekkora része lehetünk az életének. Csak így kiléptünk belőle se szó, se beszéd..
- Azért ez nem teljesen igaz.
Körbejárta a falut és elbúcsúzott azoktól, akiktől lehet. Ennek következtében ugyanazokat a szavakat el kellett mondania pár ezerszer, hiszen fel kellett vázolni az indokot, amiért elköltöznek és a sűrű bocsánatkérés sem maradhatott el. Ennek ellenére természetesen, ha ő kisgyerek lenne, megbolondulna a gondolattól, hogy nem láthat valakit soha többé.
- Azt hiszem, bele fog telni egy kis időbe, mire eljutunk az almáspitédig. - vigyorog a mellette ülő sötét tünde, majd mivel elérkeztek a falu határába, meg is állítja a két szép pejlovat és lekászálódnak.
- Eh... elegem van ezekből a ruhákból, komolyan, mindjárt átveszek valami normális felsőt meg lovaglónadrágot.
Eljön néha egy-egy időszak, amikor egyszerűen csak túl sok állandóan szoknyát emelgetni és érezni, ahogy nem tud lépni tőle, mert valami mindig nekisúrlódik a szoknyájának.
A kis Laura boldogan szalad feléjük, önfeledten, Mina pedig felkapja a karjai közé, a kovácsműhely forrósága és illata még mindig érződik a kislányon. Vajon követni fogja az apját a szakmában?
- Szia Laura... ne mondd, hogy itt vártál ránk..
- De, vártam! Nem most, de már régóta. Úgy hiányoztatok! Azt hittem, sose jöttök vissza! Hoztatok valamit?
Eh.... Mintha anyu lenne a vásárból... Vigyorogva ad egy cuppanóst a kislány homlokára. Meg lehetne nézni ilyenkor, hogy ki ismeri föl benne a déliek hősét, amikor éppen teljesen el van veszve a hirtelen érkező érzelmekben és történetesen semmi kedve leküzdeni őket. Jah. A déliek hőse, északiak pusztítója, tornyok bevevője, életek kioltója és a mágia mestere. Aki éppen egy gyerekkel játszik.
Van egy olyan érzése, hogy többször vissza fognak még ide térni. Semmi sem adja vissza ezt a hangulatot, ezt az illatot. Bármennyire is nem kellett volna így alakulnia az életének, így tette, s valamilyen oknál fogva még a falusiak is megkedvelték. Mennyire hálás a sorsnak, illetve az északiaknak, hogy nem jártak ide és nem ártottak senkinek...
...nos, leszámítva az éhínséget, de ez nagyjából egész Veroniára jellemző.
Nem véletlenül volt olyan nehéz dolga szegény lovaknak, hogy húzzák a hintót, ugyanis hozniuk kellett még egy adag lisztet meg krumplit is... kis hozzájárulás a közösség sorsához. Ha már van öt faluja, meg még egy, ami mondjuk hivatalosan nem az övé, de mégis a szívéhez nőtt, hiszen itt lakott, akkor csak átirányíthat egy kis segítséget, nem?
- Hát visszatértek? - Leif, a kovács csodálkozva néz kifelé az ajtón, mintha nem akarna hinni a szemének ő sem.
- Visszatértünk. Hoztunk egy kis ennivalót is. Nos, fel kell dolgozni, de ha megteszik, kiváló ennivaló lehet belőle.
Damien pakolászik pár percig a nehéz zsákokkal. Minának meg lett tiltva, hogy megpróbáljon hozzájuk nyúlni, úgyhogy jobbára hagyja, hogy Laura kérdései és lelkesedése rázáporozzanak. Míg próbálja felvázolni, lehetőleg gyermekek számára kevéssé sokkoló módon,  mi mindenen ment keresztül az elmúlt hónapokban, a lányka apja nem győz hálálkodni Damiennek. Soha nem igazán tudta hova tenni a selfet, így voltak vele mások is, de mivel sok bajt nem okozott, megtanulták elfogadni.
- Nahát... az első dolog, ami eszembe jutna arról, hogy grófok lettek, az az, hogy sose látjuk magukat többé. De hogy még élelmet is hozzanak... igazán köszönöm. Igyekszem majd meghálálni valamivel. Mikor utaznak vissza?
- Pár hét múlva. Legkésőbb amikor a seregnek szüksége lesz ránk..
- Furcsa kissé a mozgása. Csúnya sebeket kapott, igaz?
Na igen, a zsákemelgetés nem esik a legjobban... - Akadt egy pár.
Leif komoran bólogat, Damiennek pedig eszébe jut a nemrég még tátongó seb az oldalán. Meg a lábain. A hegek valószínűleg örökre ott maradnak.
- Van-e szükségük esetleg új fegyverre? Élesítésre?
- Köszönjük... hát, mennyire tud bánni a holdezüsttel?
- Kevésbé, mint az acéllal, de megoldom. Ne aggódjon, biztos kezekben lesz a penge nálam.
- Nos.. az egyiket azért magamnál tartanám. A biztonság kedvéért. - nyújtja át egyik tőrét, Armin emlékét.
- Legyen úgy, legyen úgy. Most már menjenek, Laura egész nap a nyakukon fog lógni, ha maradnak. vendégül látnám magukat, de sajnos... - feltartja piszkos kezeit. - Sok a dolgom mostanában.

Terveik szerint a fogadó felé veszik az irányt, miután Laura és Mina nagy nehezen elválnak egymástól, azzal az ígérettel, hogy estére Laura kap egy csokor virágot. Azt is szerezni kell majd valahonnan, bár nem lesz nehéz. A legolcsóbb megoldás az volna, ha Anjától elkérné az egyiket, ami a fogadó asztalain van, hisz mindig rak oda valami vadvirágcsokrot, de nem fogja ilyen egyszerűen letudni a dolgot...
- Na csakhogy látom már az urat-úrnőt itt is! - lép ki Anja a fogadó elé széttárt karokkal, kötényben, sokkal inkább illeszkedve ebbe az atmoszférába, mint abba, amelyben legutoljára látták. Az ugyanis akkor volt, mikor meglátogatta a kastélyukat.
- Nah, jártam én is nálatok, most már jöttök ti is vissza! Nem felejtettétek hát el, mi a jó, igaz-e?
- Soha nem tennénk. - Damien barátilag megöleli Anját, amikor viszont elhúzódik tőle, valamiért vörös a lány arca. Ez nem jellemző. Mina szokott vörös lenni, Anjának órákon át lehetett mesélni a disznó vicceket, akkor sem hatotta meg a dolog, soha semmitől nem jött zavarba... mi történhetett?
Odabent a szokásos minden. Az asztalok aranylóak, ahogy fafelületüket megsüti a nap, fűszernövények lógnak füzérekben lefelé mindenhol, nem céltalan díszként, bár annak is elmennének. Vadvirágcsokrok illatoznak az asztalokon, sülő hús és burgonya illata tölti be a termet. Desszertet még nem kért senki. Eddig.
Jó újra látni a sürgő-forgó lányt, akin az évek mintha nem fognának, ugyanolyan lelkes most is, mint régen. Talán az új emberek tartják benne a lelkesedést? Az, hogy innen a világ hátsó pici szegletéből is megtudhatja, mi zajlik a világban?
A szokásosnál kevesebb alkoholszag telíti a levegőt. Nagy a tömeg most, az asztalok többé-kevésbé teliek, a közönség viszont változatos, családanyák gyermekeikkel csacsognak az egyiknél, háborús történeteket mesélő veterán ül a másiknál és barátjának meséli el szenvedései történetét, a harmadiknál egy sértettnek és kissé beképzeltnek tűnő fiatal lány igazgatja a haját és bort kortyolgat. Nem mindegyiküket ismeri, ám arcukat látta többször, látta változni, nőni a korral.
Egyikük viszont ismeretlen számára. Egy tündefiú, sötétbarna hajjal és esztétikus, ám komor arccal iszogat valami keserűnek kinéző löttyöt a sarokban. Anja valamiért őt hagyja utoljára, és elképesztően zavartnak tűnik, amikor az asztalánál sündörög. Mina és Damien közben ízletes sült csirkehúst majszolnak, majd később almáspitét, pont a kellő adagot ahhoz, hogy feltöltse az illető gyomrát egy hosszú utazás után. Közben viszont van idejük szemlélődni. Mi másra is jók a fogadók?
- Elég hallgatag vagy - jegyzi meg a self egy idő után.
- Elgondolkoztam. De majd később - biccent fejével Anja felé, mégse lenne etikus kibeszélni őt, amíg a közelben van. Kis híján megteszi azt, ami a legközönségesebb jelenet szokott lenni könyvekben: elejti a tálat. De szerencsére erősebb és ügyesebb fából faragták őt annál, így még a katasztrófa elkerülése előtt kiegyensúlyozza vízszintesbe azt, a rajta levő ételek is lassan visszatalálnak a helyükre. Nehézkesen fújja ki a levegőt.
- Bocsánat. Tessék, jó étvágyat.
Semmi ifiurazás, semmi poénkodás, semmi huncutság. Csak nem valami tragédia történhetett? Talán valaki elhalálozott?... Anja családjáról nem tudtak sokat, mindössze annyit, hogy szülei messze élnek egy másik faluban, néha-néha elmegy őket meglátogatni, anyja varrónő, apja pedig talán cserzővarga vagy valami ilyesmi. Betegség lenne a háttérben? Vagy a háború másféle módon osztogatja csapásait?
- Köszönöm. - Ekkor hallja először a göndöres barna hajú fiú hangját. Kedves, udvarias... kiüresedett.
A lány végül szerencsére sóhajtva kiköt az ő asztaluknál.
- Kezdek elfáradni. Na persze, tudom, meg se szólaljak, ti egész nap zötykölődtetek azon a masinán, igaz-e?
- Hát bizony... az a szép hintó nem is való zötykölődésre. Simább utakra tervezték azt. Bár... ahol végig kellett rajta mennem, hogy megszerezzem, nem volt simának mondható... - veszi át Damien a beszédeskedő kedvet, Mina meg felnevet az emlékre. Persze ő nem volt ott, csak hallott róla. Anja is tisztában van már a történettel, talán többször is hallotta, mint néhány kisgyermek az esti mesét.
Valami részeg fickó ekkor felbődül, hogy újra óhajtja töltetni a sörét, mire a szőke lány kapja is fel magát és rohan kiszolgálni. A tündefiú viszont ekkor feláll az asztaltól - úgy néz ki, illedelmesen elfogyasztott mindent - és a pulthoz sétál, várva, hogy fizethessen. Olyan üresség sugárzik a tekintetéből, amelyet már rég látott. Azazhogy ezt látta volna, ha ott abban az eichenschildi tömlöcben egy tükörbe néz, ilyen luxussal viszont nem látták el őket. Nem éles fájdalom és szomorúság az, ami kiül az arcára, sokkal inkább unottság.
- Egészségére. Ízlett, remélem. - Na, ez már valamennyire kezd hasonlítani Anjára, ez a derű, bár picikét azért mesterkélt...
- Nagyon finom volt. Köszönöm. A viszontlátásra, kisasszony.
Akcentusa meglehetősen furcsa, úgy hangzik, nem régóta ismeri az embernyelvet. Talán ezért is nem túl bőbeszédű.
- Hosszú az út még ma? - érdeklődik az emberlány könnyedén.
- Ma még nem utazom tovább.
- Óh... - megáll, mint aki lázasan gondolkozik, majd folytatja. - Jól is teszi egyébként. Nem mondhatni, hogy túl sok itt a látnivaló, de kedves környék. Kérdezze csak meg... áh, nem, bocsásson meg, inkább ne kérdezzen senkit.
Micsoda? Csak nem rájuk gondolt?
Na jó, talán nem kéne túl feltűnően hallgatózni. Mina nehézkesen legyűri az utolsó falat egyébként nagyon finom pitét. Lassan majszol.
A következő pillanatban csak annyit lát, hogy nyílik az ajtó, a tündefiú lép ki rajta. Anja pedig eltűnt a konyhában. Felvont szemöldökkel fordul vissza Damien felé.
- Beszélnem kell vele...
- Hmm.
- Most mi az?
- Küldetésednek fogadtad, hogy minden itt maradt tündét kikérdezel, miért is maradtak itt?
Hogy... mi... ez most... irónia, vagy szarkazmus,  ellenséges vagy baráti, és egyáltalán, ez miféle kérdés?!
- Te...ssék? Mondom beszélnem kell Anjával.
- Óh... - ezúttal Damienen a sor, hogy elpiruljon. Az istenért, fejbe tudná kólintani ilyenkor egy pihepuha kispárnával...
- Na megállj csak... ezért még...
- Bo-bocsánat... - kezd el a self zavartan nevetni, és már csak fogja a fejét. - Na de kezd sok lenni itt az ételillatú levegő, kimegyek egy kicsit.
- Tudod mit? Kérdezd ki te, ha annyira akarod - játszik durcást. - Na jó, inkább ne...

Munkába fojtani az idegességet. Az egy jó megoldás. Az anyja is megmondta. Mindig annyit dolgozott, hogy ne kelljen a bátyjával törődni, és azon aggódni, mikor vész oda, hisz a seregben szolgált. Aztán végül mégis odaveszett, ezért anya csak dolgozott és dolgozott, ami nagyon is jó volt, mert lett pénz és nem kellett gondolkoznia.
Anja sebesen pakolgatja a tányérokat és az evőeszközöket, közben megakadályozza, hogy szétégjen egy adag tészta, odaégjen egy tepsinyi hús és lázasan kutat egy fűszer után, amelynek elfelejtette a nevét, meg azt is, hogy hova tette... öregedne? Áh, nem, csak azért felejt el mindent, mert ideges. Fókuszálni. Évek óta ezt csinálja, csak nem fog ki rajta egy... átkozott... fűszer...

- Szóval.
- Valami nagy terved van, már látom.
- A tervem annyi... hogy beszélek. Ez a legtöbb, amit tenni tudok.
- A háborúban jól bevált...
- Többnyire... de most nem erre akarok gondolni. Anját valami bántja. Nem tudom, mi, nem is akarok kukacoskodni, de ő nem az a fajta, aki megsértődik egy kérdés miatt. Ezért elcsípem egy szabad pillanatában. Te meg addig valahogy utánanézhetnél, merre is jár a tündefiú...
Damien még mindig szégyelli magát a fiú miatt, az említésére ismét lila színre vált az arca.
- Szilvapofi! - vágja rá Mina, majd nevetni kezd, és kap egy csúnya nézést.
- Ne kezdd te is...
- Óh, dehogynem...
- Nah szóval... úgy gondolod, ő lehet a dolog forrása?
- Nos... Anja majdnem elejtett egy tányért, hebeg-habog és úgy beszél összevissza, ahogy én szoktam. Ez rendkívüli. Szerintem.
- Jogos. De... szerintem nem kéne senkinek sem a háta mögé osonnom. A végén még azt hiszi, akarok tőle valamit, és jogosan. Tudod, még a világosbőrű fajtársak sem igen kedvelnek minket... nagy átlagban...
Persze, hogy a tervei tartalmaznak hibát... mivel körülbelül olyan szintű tervek, mint amiféléket Adéval eszkábáltak össze odahaza, majd' tíz évvel ezelőtt és korábban. Na mindegy.
- De akkor is beszélnem kell vele.
- Akkor addig erdőjárok...

Az erdőjárás egyféle meditációs és kötelező gyakorlat. Azon kevés idő egyike, amikor nem tartózkodnak egy helyen, amire valljuk be, szükség van. Néhány avarrá avanzsált levél ropog a talpa alatt, gyorsan arrébb is lép füvesebb területekre, nem az a célja, hogy bárki észrevegye. Egy holló röpköd odafent a magasban, talán Hedwig, talán nem, nem tudná megmondani. Ez a pici erdő mennyire felidézi az otthont.. talán addig jó, amíg vannak apró pontok, amelyek emlékeztetnek valamire, amit elvesztett.
S éppen akkor, amikor nem tervez megtalálni valakit, botlik bele.
Egy másik elf is tartózkodik az erdőben. Nem túl messze tőle, egy patak partján, háttal neki, épp lehajol valamiért. Még nem hallja közeledtét. Be tudná cserkészni, mögé lopózni és elvágni a torkát...
...de természetesen semmi terve ilyesmit tenni.
Lassan sétál közelebb, felegyenesedve, nem adva jelét, hogy támadni akarna. A világosbőrű tünde barna haja a válláig ér, s ugyanezt az utazóköpenyt viselte a fogadóban is... ő lesz az. Hihetetlen, hogy pont ugyanoda jöttek bóklászni az erdőben. Vajon Mina rendezte el ezt is?
- Üdvözlet, holdban járó társam. - egyenesedik fel a tündefiú is, kezében vagy három szál nedvdús, lila vízinövény virágával.
- Szintúgy. Bár már rég nem járok a holdban. Csak néha.
- Az erdőben mindenesetre jársz. Mi hozott ide, el a társaságodtól?
- Tehát feltűnt a társaságom.
- Rendkívüli, egy vámpír jelenléte egy emberfaluban. Egy magadfajtával. Ne... ne vedd sértésnek.
- Tudom. Mielőtt vele találkoztam, ugyanolyan vándorféle voltam, mint te.
- Úgy érzed, részvétre van szükségem?
- Nem... talán csak magyarázatra. Nem terhellek, ha nem vagy rá kíváncsi.
Tündefiú elmosolyodik. - Meglepő a bizalmad valaki irányába, akinek még a nevét sem tudod.
- Ahogy te sem az enyémet.
- Kieran Stormblade.
Kell pár pillanat, hogy rájöjjön, ez rögtön egy bemutatkozás volt. - Damien Nightwind.
Tündefiú - Kieran mindig fáradt tekintetével nyújtja a kezét. Kis ideig várakozva, de határozottan ráz kezet vele, mélyen a szemébe nézve.
- Hány kört futunk le, amíg tisztázzuk, miért vagy itt?
Óh, ne... komolyan el kell kezdeni ezt?
- Nem hiszel nekem? Véletlenül jártam erre. Történetesen semennyire nem volt szándékom összefutni bárkivel is.
- Végül is mindegy is. Talán csak paranoia.
- Nem vagyok bérgyilkos, akit utánad küldtek. Nem tudom, ki lenne az, akitől tartasz, de nem vagyok az. Ma látlak először. Bár volt egy nap, amikor majdnem azzá lettem... - Ezt őszintén fogalma sincs, miért osztotta meg vele. Bár talán ha valaki kiad egy ilyen információt, akkor végképp nem fognak gyanakodni rá. Aki felfedi a hátrányait, általában nem rendelkezik több hátsó szándékkal.
- Hogyhogy te nem mentél velük? - Nyilvánvaló, kikre gondol. Vicces, a minap azzal vádolta meg Minát, hogy ő akarja minden tündének feltenni ezt a kérdést...
- Ezt én is kérdezhetném.
- Nekem nem volt választásom.
- Nekem lett volna. De túl sok minden volt, amit nem akartam itt hagyni. Akartam volna... de tulajdonképp nekem sem volt választásom. Nem voltam ott, amikor történt.
Kieran bólint. - Elnézést, ha felszakítottam a sebeket. És a feltételezéseimért. Ha tényleg nem vagy bérgyilkos, akkor talán megbeszélhetnénk a történeteinket egy pohár mellett is.
Pohár. Az esélyesen Anja közelében lesz. Az pedig jó hely jelen esetben. Megkockáztat egy merész kérdést. - A fogadóba lesznek a virágok is?
Ha valami herbalistaalapanyagok, amiket nem ismer, akkor alaposan felsül... Egy futó mosoly Kieran arcán. - Igen.
Wait... really? - Ez esetben siessünk, mielőtt elhervadnak.
- Ha friss vizet kapnak, újra felélednek. Mintha mi lennénk a virág, a friss víz meg a remény szimbóluma... bocsánat, vannak ilyen túl giccses gondolataim néha.
Furcsa szerzetek járnak errefelé manapság. Mindenesetre legalább a humorérzéke még megmaradt. - Egy vámpírkisasszonynak is tudnak lenni - mosolyog, ahogy elindulnak kifelé az erdőből a házak irányába...

Mina átöltözik egy kevésbé nőies, ám kényelmesebb öltözetbe, mielőtt újfent elhagyja otthonát. Otthonát... még nem adták el senkinek a házikót, így az ugyanúgy várja őket otthon, mint ahogy otthagyták. Picit koszosan, picit rendezetlenül, de ideiglenes szálláshelynek tökéletes. Annyi emlék kötődik már ide.
Teendői elvégzése után - lovak elrendezése, némi növénylocsolás, egy útszélen talált kismacska megsimogatása - ismét a fogadóba megy, ahol a legtöbbet tartózkodik egyébként, ha a faluban van. Szinte teljesen üres már az - ennyi idő eltelt volna? Anja törölgeti az asztalokat valamiféle szomorú melankóliával.
- Megint megéheztél? - mosolyog rá Anja. Mert ő mindig mosolyog. Mosolya mögött szomorúság bujkál.
- Nem, köszönöm. Meg akartam kérdezni, mi bánt. Mert valami bánt, azt látom.
Megáll a rongy az emberlány kezében. Körbenéz, megbizonyosodva róla, hogy alig van bárki is jelenleg a fogadóban, aki meg mégis, az olyan részeg, hogy nem fogja érdekelni, mit hall.
- Végül is... rosszabb úgyse lehet.
- Történt valami?
Gyűlöli magát ilyenkor. Csak az önzőség beszél belőle. Együttérzésének oka az, hogy megtudja az információt, melyet esetleg rejtegetni próbálnának előtte. Nyitogatja a kagylót. Mindig azzal vigasztalja magát ilyenkor, hogy hátha tud majd segíteni.
- Á, neeem, dehogy. Ugyan, ne gondolj ilyesmire. Nem halt meg senkim, már azokon felül, akik eddig is.
- Ezt jó tudni.
- Örülök, hogy visszajöttetek.
- Tereled a témát - pillant fel figyelmeztetőleg-huncutul.
- Terelem-terelem... hova terelném...
- Ha nem akarod elmondani...
- Ugyan-ugyan, Mina, majd tán hagyod, hogy ne mondjam el. Ismerlek. Úgyis addig nyomozol, míg kitalálod. Azzal a vámpírmágiáddal tán a fejembe is látsz, hm?
- Szeretnék... - Upsz, kimondta... -Iizé... Ki az a tünde, aki nemrég távozott?
- Nemrég? - kezd el nevetni Anja. - Az órákkal ezelőtt volt.
- Ó... - A házimunka tovább tart, mint emlékezett.
- Egyébként fogalmam sincs. Átutazó. Vándorféle. Nem túl sokat beszél. - hallatszik ki a rosszallás. - Annyit mondott, hogy nem ma utazik tovább. De azt nem, hogy akkor holnap, vagy azután, vagy azután, áh, minek többet mondani két szónál... - forgatja meg a szemét. Mina részvétteljesen mosolyog.
Anja hirtelen felpattan az asztaltól, majd a bárdlányhoz szól, egy dalt kérvényezve. Újonnan már zenei kíséret is van, micsoda újítás... valóban, a kastélyban is elkélne egy kis hangicsálás. Persze zongoráznia mindig lehet. De most, hogy ennyi bevétele van, kedve támad mindig új meg új hangszereket kipróbálni...
....és megint a saját dolgain gondolkozik. Remek.
Muzsika
- Ne aggódj miattam. Nincsen semmi gond.
Ezek túl konszolidált szavak. - Értem. Nos, ha gond nincs, akkor talán valami más még lehet...
- Na persze. Most mondd már meg. Egy ember fogadóslány vagyok, ezt nem felejtetted el, ugye? Egyébként is, mondom, szerintem pár nap és se híre, se hamva, színét se látjuk többé.
Mina a padlót bámulja. Színét se látjuk többé. Hiába vándorol bárhova, a fajtáját, akik itthagyták e világot, már nem érheti utol, akármennyit kering.
- Azért csak beszélhetnél vele.
- Miről?! - hangja szinte kétségbeesett. - Majdnem leöntöttem egy tál pörkölttel. Szerintem rám se akar nézni többet. Milyen kár, hogy én vagyok az egyetlen kiszolgálószemélyzet is itt... - teszi hozzá ironikusan. - Hozzá kell szoknia. Bár, már nem sokáig.
- Ha nem teszel valamit, ezen fogod rágni magad egész további életedben.
- Hogyne, meg a mocsári rézkeselyű csőrét neked... inkább elfelejtem, hogy micsoda zagyvaságok jártak az agyamban, amikor sikerült NEM összetörnöm egy rakás edényt és nem, kicsit sem, még véletlenül sem siratok egyetlen tündét a sok közül, aki volt olyan szerencsétlen, hogy éppen nem volt ott, amikor ott volt az a nyavalyás lyuk a világon.
Anja olyan mozdulatokat tesz, hogy látszik, legszívesebben az asztalra csapna egy halom tányért, csak éppen nincs nála egy sem. Föl-alá sétál, tombolása átüt még a kellemes melódián is, amit a bárdlány játszani kezdett. Ő viszont derekasan teszi ezt, hullámoztatja a húrokat mit sem törődve a viharral, ami bent dúl.
- Ezért hibáztatod?
Anja mintha felébredt volna egy rossz álomból. - Neem hibáztatok én senkit semmiér!
- Jogosan teszed. - mondja halkan. [color=#e88aea]- Szerintem. Én sem bírom nézni őket, amióta... "ott volt a lyuk a világon". Addig sem volt mindegyikük a vidámság netovábbja, de azóta végképp nem találják a helyüket.
- Na mert a te Damiened olyan búval béleltnek tűnik...
Most... meg kéne sértődnie? - Ő nem az... enyém.
- Persze-persze.
- Nem! Ez nem... Mondd csak meg, mit érzel a tündefiú iránt, és megmondom a különbséget!
Talán ez nem volt a legjobb ötlet...
- Nem veled akarok itt én most versenyezni.
- Tudod mit? Bocsáss meg... felejtsd el...
- Nemnemnem, most már nem mész vissza, elmondom. Megpróbálom... mit érzek? Fel akarom pofozni azt a búval bélelt pofáját, azt. Pedig... ki tudja, az-e... amennyire ismeri ebben a faluban bárki is, akár orgyilkos is lehet. Vagy kém. Ki tudja, nem Észak küldte-e, hm? Vannak árulók köztük, te is találkoztál már eggyel. Bármi meglehet. Erre én, mit csinálok? Ráejtek egy tál ételt majdnem, úgy beszélek, mint valami kis fruska, és  még sajnálom is, hogy elmegy. Hát majdnem megvigasztaltam. Na látod, legszívesebben magamat képelném inkább fel. Azt legalább tudom, én mi vagyok.
- Harag... gyakran haraggá változik az, ami ragaszkodásnak indul...
- Bölcselkedsz itt nekem össze-vissza.
- Anja, veszíteni nem veszíthetsz semmit. Használd ki azt a pár napot, ami megadatott.
- Megadatott! Mi ez, valami isteni sugallat?
- Remélem, nem. Nem vagyok túl jóban vele. No mindegy. A lényeg az, hogy tedd azt, amit kívánsz. Ne állj ellen neki. - Éjláng repül a célpont felé. Égő hús és haj szaga. Üvöltések. Egy alak összeesik a földön. - Ne akarj megfelelni senkinek feltétlenül, még magadnak se. - Fogai belemélyednek az északi katona húsába. A varázserő bizsergetőn tölti fel a testét, elméje elbódul és elfelejt mindent maga körül, csak ő van és az áldozat. - Fogalmazd meg, miért akarod azt tenni, amit akarsz... - Mert ez a feladat. Ez a küldetés.
Eltért a témától...
- Nem tudom megfogalmazni. Nincs értelme. Őrültség.
- Akkor gondolj bele, mit veszíthetsz...
- Az önbecsülésemet? - nevet fel a fonotthajú.
- Miért, mi a legrosszabb, ami történhet?
- Kinevetnek... megbélyegeznek... egyedül maradok... semmi sem történik. Igen, az lenne a legrosszabb, ha semmi sem történne.
- Ha nem teszel semmit, az a legnagyobb semmi, ami történhet - tárja szét a karjait. Pontosan tudja, milyen nehéz lehet Anjának. VOltaképp fogalma nem lenne neki sem, hogyan kezdjen hozzá, ha a helyében lenne.
Ekkor léptek közelednek és nyikordul az ajtó... talán így könnyebb dolguk lesz...
...de nem, csak egy Damien lép be rajta.
Anja egy ütemet kihagyott szíve ismét működésbe kezd.
Majd Damien után Tündefiú.
Mi a... még jó, hogy nincsenek a közelben tányérok. De legalább ezúttal Mina arcán is hasonló meglepetés tükröződik. Nem én voltam, esküszöm...
- Sziasztok. - időközben ő is összeszedett egy pár virágot, csak azok sárgák és cseppet sem víziek.
- Anja kisasszony, megengedi, hogy... - a továbbiakban Kieran láthatóan nem tudja, mit mondjon, így hát csak előveszi a csokor virágot és átnyújtja a fogadóslánynak, aki úgy néz a virágokra, mintha valami groteszk Finsterwaldi élőlényt akarnának a kezébe nyomni. Kezei végül engedelmeskednek a parancsnak, amely valahol agya hátsó szegletéből érkezik és átveszi a virágokat. Gondosan megjegyzi a pillanatot, amikor az ő és Tündefiú kezének pár pontja összeér.
- Köszönöm... ezek... nagyon szépek. Csak nem együtt szedték őket?
- Nem-nem, ezek későbbiek. Mina, parancsolj - nyújtja át ő is a sárga virágokat, a vámpír pedig felnevet.
Komolyan nem hiszem el ezeket a tündéket...
- Jók lesznek otthonra, amíg itt vagyunk.
- Mindenki hamar távozik? - mosolyodik el rezignáltan Kieran.
- Remélem, nem. Én aztán szívesen vendégül látnám a népességet, amíg világ a világ. Jobb lenne, ha soha vissza se mennétek abba a seregbe. Így is tiszta seb lettetek. Nehogy otthagyjátok a fogukat nekem.
- Szóval sereg. Ilyen komoly céllal fognak lelépni innen. Bárcsak én is ezt mondhatnám... most viszont, ha nem bánják, távozom. Éjszakára visszajövök, ígérem.
És ismét csak a távozó alakját látják kisétálni az ajtón.
Anja még mindig sokkos állapotban nézi a virágokat. - Ezt... ezt ugye egyikőtök sem tervelte ki? Mert ha igen...
- It wasn't me..
- Nem én voltam...
Szinte egyszerre mondják. - Tudod mit, Anja? Vegyél csak ki egy kis szünetet, én addig dolgozom helyetted.
- Tessék?! Na  na na nem, nem csinálsz ilyet, ez már túlmegy a szívesség határain.
- Nincs is itt senki, csak... ki kell hordanom a készételeket, és... elmosogatni utána. Ez még menni fog. - nyugtatja meg.
- De... nem fogsz összetörni semmit, igaz?
- Iiigyekszem...
- Jó. Rendben. Köszönöm, azt hiszem, ezt kéne mondanom... légy oly drága és rakd be ezt annak az elszáradt kórónak a helyére ott... akkor sziasztok, virágszálaim, megyek és tönkreteszem az életem - azzal vidáman kilendül az ajtón.
Nos. Akkor tehát nem kéne összetörni egy tányért se...

Körülbelül úgy érzi magát, mintha egy szál tarisznyával nekivágott volna az országútnak. Őrülten, céltalanul és úgy, mint aki már semmit sem veszíthet. Mint egy sarokba szorított vadállat.
Látja Tündefiú sziluettjét a távolban. Tényleg nem nehéz megérteni, mit imád Mina annyira a hajakon. Az utóbbi időben csak az jár a fejében, milyen érzés lehet beletúrni, milyen puha lehet. Pedig mikor lesz neki ahhoz joga? Nem baj, mindjárt nevetségessé teszi magát és akkor visszafordulhat, szégyenkezhet egy sort, és maga mögött tudhatja az egészet.
- Otthagytam valamit, kisasszony? - fordul meg hirtelen a fiú, Anja pedig ijedten torpan meg. - Bocsásson meg.
- Először is, nem vagyok kisasszony. Szóval elárulhatná, miért kezel úgy, mintha az lennék. Azok a virágok nagyon szépek, de akkor sem leszek kisasszony, sem a maga, sem senki más kedvéért, egyszerűen nem annak születtem.
- Akkor hogy kívánja, hogy szólítsam?
Szóhoz se jut. Nem erre számított... hát ha valaki ilyen pukkancs, mint ő, mégis hogy lehet ilyen kedvesen válaszolni?
- A... Anja vagyok. Anja Grünbaum.
- Kieran Stormblade. - nyújt kezet neki is. Amikor a lány kábán csúsztatja ujjait az övé közé, kézfogás helyett kézcsókot kap. Már megint az úrihölgyként kezelés... Miért nem kérdezi meg, mit keres itt? Miért nem küldi el? Mi az égért hozta azokat a gazokat?
- Örvendek.
- Valóban? Úgy tűnik, inkább csak zavarom.
Ó, tényleg úgy tűnik? Nem, nem zavarsz. Miért is zavarna, hogy a puha bőrödet és a puha hajadat akarom érinteni, amikor még azt sem tudom, ki vagy?
- Nem zavar. Tudja, mi az, ami zavar? - A gyomra fordul egyet. Kövek gördülnek lefelé a hegyről. Ki tudja, hova érkeznek... - Az zavar, hogy folyton a hátát látom, kifelé sétálni a fogadómból.
Futó mosoly. - Sokan látják ezt. Nem sokáig maradhatok egy helyen sajnos.
- Miért?
- Hol látnának szívesen? Az alkalmi munkákból való élet nemleányálom, de még mindig jobb, mint úgy létezni, hogy folyamatosan megvetnek.
- Megvetik? Ismeri ezt a falut? Ha egy sötét tünde meg egy vámpír eléldegélt itt teljes nyugalomban négy éven át...
- Ezt nem tudtam.
- Csak most vitte föl isten a dolgukat... vagyis tán nem isten lehetett, átkozottak végtére is... addig itt éltek. Mintha csak a mi fajunk lennének. Elejszer persze, csúnyán néztünk rájuk. Mindenkire csúnyán néztünk, aki nem a mi fajtánk, hátha rosszat akar. Aztán beilleszkedtek. Itt nálunk ugyanúgy éltek, mint mi, művelték a földet, csinálták a maguk dolgát, nem ártottak senkinek...
Borzasztóan fognak hiányozni. Talán ezért haragszik Tündefiúra is. Csak arra emlékezteti, hogy a két legjobb barátja is messze lesz most már... a két legfurcsább élőlény, akit ismert.
Szemei mélybarnák, pont, mint a haja. Komor. Szomorú. És elmegy. Mindig mindenki elmegy. Mindig mindenki hátat fordít és elsétál. Pedig mennyire meg tudná vigasztalni azokat a szomorú szemeket. Nem tudja még, hogy mivel. De képes lenne rá. Úgysem engedik neki... hogyan is lehetne. Ha nem született volna ilyen aljacsaládba. Hirtelen a szüleit is utálja, amiért nem voltak képesek kiiskolázni, hogy legalább lett volna ő is valami nemes, akkor nem néznének rá így... persze, kisasszony így kisasszony úgy... csak álmaiban. A valóság.. szép ruha helyett kötény, hímzés helyett főzés, mosás, takarítás. Legalább több emberre, nem csak a saját férjeurára. Vénlány lesz belőle, mert ilyen ábrándokat kerget. Holott kereshetne egy rendes emberférfit, mint más, szolgalelkűbb lányok tették, aztán nem lenne gondja. De nem, neki egy isten háta mögötti pici faluban kell szenvednie egy egész kocsmával. És tündefiúk után leskelődnie.
- Anja?
Az a kedves hang. Érdeklődő szemeit még nagyobbra nyitja.
Kieran, ismétli magában a nevet. Kieran. El ne felejtse.
- Hová fogsz menni? - kérdi kétségbeesetten. Mintha egy sziklába kapaszkodna, és a kezei kezdenének lassan lecsúszni. De már csak zuhanni akar. Legyen végre. Törölje ki magát az agyából ez az átkozott...
- Nem tudom még. Emlékeztetlek valakire?
- Hogy... miért?
- Szomorúnak tűnsz. És nem akarsz elengedni.
Jó, jó, már mindjárt zuhan. Már mindjárt... - Nem, nem, dehogy. - Szinte látja saját magát, ahogy ott áll a szakadék fölött, és néz le a szintén saját magára, gonosz szemekkel. Fölemeli lábát és tapos egyet a kapaszkodó kezén. - Emlékeztetni nem emlékeztetsz. Hidd el, nem felejtettem volna el egy ilyen szerzetet, mint te.
Vajon ez most hazugság? Jártak már tündék nála. Többen is. Volt, amelyik szintén elég búval bélelt volt. Mégsem tette ezt vele. Nem nehezítették meg a légzését, mikor a közelében voltak. Nem érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy eltervezze helyettük egész további életüket, és lehetőleg annak részévé váljon. Nem akarta addig faggatni őket, míg az összes fájdalmukat a fülébe suttogták, nem akarta ezek után vigasztalóan végigsimítani az arcukat és letörölni a könnyeiket... nem akarta látni a könnyeiket, amelyeket mindenki mástól elrejtettek.
- Talán én is alábecsültelek.
Óh, miért? Azt ne mondd, hogy látod bennem a kisasszonyt...
- Valamint ennek a helynek a lehetőségeit. Régóta kellene egy menedék... a futás nem megoldás, sokan mondták már.
- Mi elől futsz?
- Az elől, ami ebben a világban történik. Lett volna esélyem elhagyni, és nem tettem meg. És most ez elől menekülök... illetve nem esély volt. Csak késő volt. Lekéstem, mint valami találkozót. Amikor hozták a hírt, hogy mi történik, nem akartam elhinni. Mire odaértem Elvenwoodshoz, már semmi sem maradt belőle, csak ez a sötét, komor valami, ami állítólag tele van szörnyekkel és még senki sem járt ott...
Megszűnt a szakadék, megszűnt a zuhanás. Akkor mi ez? Repülés? Hallani akarom a történetedet, tündefiú. Tovább. - néz nagy kék szemeivel.
A nap lassan elindult lefelé. És ők itt álldogálnak a félhomályban, a falu egyik szélén... sok van neki  és egyik sincs messze. Hová is indult?
- De.. hová is indultál most, ha nem ma utazol tovább?
- Hasonló helyre, mint ahova Damien úrfi szokott járni. Összefutottunk az erdőben. Mikor szedtem a virágot. Ők valóban különleges lényei ennek a világnak.
- Volt itt egy kis házikójuk. Most éppen ott laknak, mert visszalátogattak, különben van egy kastélyuk jó messze... a főváros körzetében... - Őrült vagy és kihasználó... nem vagy normális.
- Hmm... a fogadóban akadhat esetleg valami munka?
Na ez már zuhanás. De a kellemesebb fajtából... - Öhm... hát... énekelni tudsz? - nyögi ki a legelső dolgot, ami eszébe jut.
Ekkor Tündefiú ismét halványan elmosolyodik. Sokat gondolkodik. Többet is beszélhetne... Beszéd helyett azonban dalolni kezd és a kezét nyújtja neki, majd fejével int a mező irányába és lassan sétálni kezd. Melankolikusan, de gyönyörű és pontos hangon énekel... Anja pedig egyúttal el is határozza, hogy megtanul tündéül, ha az élete múlik is rajta. Majd ha egyszer vége lesz a dalnak, megkérdezi, mégis miről szólt. Addig viszont csak néz maga elé a félhomályba, tücskök ciripelésétől kísérve, fölnézve a holdra és libabőrössé válva, nem csak az est hűvösétől, hanem attól, hogy kis híján kibújik a bőréből... lehunyja a szemeit. El akar olvadni. Vagy felrobbanni. Lehetőleg a kettőt egyszerre.
Lépései tánccá válnak, piszkos kis köténye a legszebb báli ruhává. A legszebb bálterem ez a mező és a legszebb zene az, amit hall...

***