Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság

Lothar von Nebelturm · 1 Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Szer. Május 29, 2019 6:11 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Megy mendegél a bátor kalandor, valahol a világ egy apró szegletét járja éppen be, amikor belefut egy ismeretlen alakba. Az illető ott fekszik magatehetetlenül, megviselt arccal néz fel rá, s úgy köszön neki. Könnyen rá tud jönni akárki, hogy az idegen haldoklik, s már nincs sok neki hátra. Tudja ezt ő is, s már el is fogadta, de még nem akar elmenni. Azt mondja, még meg kell tennie valamit, mielőtt eltávozik. Azonban tudja jól, a teste már nem húzza okáig, ezért megkéri a kalandort, váltsa valóra utolsó kívánságát, hogy békében nyugodhasson a mennyek országában. Az idegen nem sokkal utána meg is hal, a kalandor pedig ott marad a kívánsággal.
Hogy pontosan ki volt az idegen és mi volt az utolsó kívánsága, az a játékosra van bízva. Az események Veronia bármely pontján történhetnek, nem kell szükségszerűen az Északi Királyságban játszódnia a küldetésnek.

Jutalom: 1500 váltó

Határidő: 2019.06.10.

Naela Valinarys · 2 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Szer. Május 29, 2019 11:39 pm

Naela Valinarys

Nefilim

Hozzászólások száma : 213
Join date : 2019. May. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nefilim
Szint: 3
Tapasztalat:

(1700/2500)

Veronia elég nagy és két lakó terület között az út gyakorta húzódik el több, mint egy napra is Naela kényelmes tempójában haladva. Nem sieti el, elvégre ideje van bőven, külleme öregedni nem fog még jó pár évtizedig biztosan és nem érzi, hogy hatalmas veszélyben lennének. A magasabb pozícióban lévő nefilimek teszik a dolgukat, ahogyan az egyéb fajok kiemelkedő tagjai is biztosan. Legalább három vagy öt személlyel kell találkoznia egy fajból, hogy következtetést tudjon levonni. Éppen ezen gondolatok között vesz észre valakit magatehetetlenül feküdve a földön. Hamar odaszökken és féltérde emelkedve vizsgálni kezdi az illetőt.*
- Üdvözöllek, mondd mid fáj vagy mi a baj! Nem várja meg azonban, hogy bármit feleljen az illető vizsgálgatni kezdi. A nyakára teszi az ujjait az álla alá, az ütőeréhez, hogy megnézze e pulzusát. Mindeközben a légzését is figyeli, hogy nehogy ott legyen valami gond.
- Magát angyalom az Atya küldte! Tudtam, hogy itt a vég, de még nem... még nem adhatom fel! közli az ember, amitől a hideg is kirázza Naelát, utálja amikor angyalozzák. Persze egy haldoklóra nem tud haragudni, elvégre ilyenkor gyakorta képzelődnek is.
- Miért nem tudsz továbblépni? kérdezi kicsit kedvtelenül. tudja, hogy nem kellene feltennie a kérdést, de nem bírja a szenvedést látni, ha már meghal, akkor tegye meg gyorsan.
- Van egy lányom a déli városban, a táskámban van az ajándéka, már évek óta erre a babára vágyott és most sikerült megvennem neki, de odaadni már nem tudom, kérlek tedd meg! Remegő kézzel nyúl a nefilim felé, aki gyorsan elrántja a kezét, őt ne fogdossa senki, főleg ne egy ember. Nem tervezett a városba menni, de hogy mondhatna erre nemet? A szeretet és az odaadó édesapa cselekedete szívéhez szól.
- Rendben van, elviszem neki, az Atya a tanúm! Mondd a nevét és hogy hol találom! Nincs kedve keresgélni egy idegen helyen egy kislányt, akinek sem a nevét, sem a korát nem tudja. A táskához nyúl és kiveszi belőle a babát, ami szép darab meg kell hagynia, tényleg sokba kerülhetett, boldog lesz, aki megkapja majd.
- Arynella Gizokimel, az Alsóvárosban találod meg, segíteni fognak a környékbeliek... Áldott legyél Angyal, hogy utolsó kívánságom teljesíted! köhécsel egy párat és fennakadnak a szemei, távozik a túlvilágra. Naela lehajtja a szemhéját, majd elmond egy imát érte, hogy jó helyre kerüljön a lelke. A játékot a tarisznyájába teszi és átnézi még, mi volt nála, ami értékes és átadhatna a családjának, de úgy fest mindenét odaadta ezért a babáért. Szerencsés lány. Felegyenesedik és leporolja a térdét, ami koszos lett a földön. El kellene temetni szerencsétlent, amihez nem füllik a foga, hiszen nincs ásója és amúgy sem neki való feladat. A közelben lennie kell olyan területnek, ahonnan küldhet ide valakit, hogy temesse el. A kívánságot teljesíteni fogja, amint befejezi a kört, akkor úgyis Hellenburgban fog kikötni. A halott táskájában talált még egy eső elleni vékony köpenyt, amit ráterít, az arcát is eltakarva. Köveket keres, amit a széleihez rakhat, nem szeretné, hogy valami vadállat érjek ide hamarabb. Ez talán megvédi majd a holtat. Az anyagra csepegtet némi fahéjas olajat is, hogy a keletkező szagot elnyomja vele. Nem becsteleníthetik meg a hullát, sietősen indul el a folyó mentén. Kivételesen gyorsan halad, mozdulatai még mindig fenségesek. A kisebb településre érve emberekkel találkozik, akik egyből valami magasabb lényként kezelik őt és úgy fogadják kedvesen.
- Üdvözöllek titeket, a segítségetek kérem, az úton találkoztam egy emberrel, aki meghalt és el kellene temetni. Mutatom az utat, ki tart velem? Egyből a tárgyra tér és valahol vissza is él most nefilim létével. Akadnak jelentkezők, sőt még szekeret is kerítenek, hogy azon utazzanak le. Két férfi ajánlja fel szolgálatát.
- Hölgyem, szolgálatára jelentkezünk. Még meg is hajolnak az angyalszárnyakkal megáldott szépséges nőnek, aki csak biccent a fejével és bájosan mosolyog. A szekérre segítenének neki könnyen felszállni, amit elfogad. Egy érintéstől még nem lesz semmi baja, meg mástól sem. Azért lehet most itt, mert valamikor angyalok ezzel a fajjal keresztezték az útjaikat. Elindulnak hát visszafelé, amerre Naela mutatja. A bakon ül az egyik idősebbik férfi mellet, amíg a fiatal két ásó mellett ül a rakodótéren. Mikor megérkeznek kicsit megkönnyebbül, hogy egy vad sem esett neki a testnek és így eltemethetik normális körülmények közepette. A segítői leszállnak és lesegítenék a nefilimet is, de ő nem kér belőle, sőt le sem száll.
- Ahol laktok, ott van temető, ahová eltemethetjük? Ott a családja meg is tudná látogatni. Hamarabb is eszébe juthatott volna, de igazából lényegtelen, mert nem ásták meg itt a sírhelyet még.
- Igen van, akkor tegyük fel fiam a kocsira! Gyere, háromra emeljük. Egy... két... három! Megemelik és a szekérre fektetik a halottat. Vissza felülnek és indulnak is hazafelé, legalábbis az embereknek hazafelé. Odaérvén a temetőhöz mennek egyenes, ahol keresnek egy megfelelő helyet és ásni kezdenek. A kérés a nefilimtől érthető és mint hívő emberek teljesítik is. Emberséges bánásmód ez is, hiszen a legtöbben otthagyták volna a holtat. Mindenkinek kijár ez a megtiszteltetés, hogy a földben végezze. Mikor megvan az árok és belehelyezik a szekérről a testet, akkor sétál oda Naela. Imádkozni kezd az Atyához, hogy vegye maga mellé a lelkét és minden mást is, amit ilyenkor szokás elmondani. Szép kis megemlékezés még így is, a család nélkül. Beföldelik és ezzel a kötelességének az egyik felét le is tudta. A babát meg átadja majd, emiatt nem fog rohanni, egy vagy két napon nem múlik semmi.
- Köszönöm szépen, az Atya áldjon meg benneteket! Ezzel távozik is, hiszen a második fele még a feladatnak hátra van. A déli városba kell eljutnia, de úgy hallotta az nincs olyan messzi innen már. Nem tudja, mit is jelent az, hogy az Alsóvárosban keresse, de rá fog jönni. A városhoz közeledve egyre inkább érzi úgy, hogy ez hatalmas és persze mennyi fallal vették körbe, elválasztották a rétegeket odabent. Van egy sejtése, hogy a szegényektől haladnak a gazdagabbakig befelé, elvégre úgy logikus a dolog. A kör csökken befelé és a gazdagokból van kevesebb, ez köztudott. A köpenyét jobban magára húzva halad gyorsan. Néha megkérdez egy járókelőt vagy kereskedőt, hogy merre keresse az Alsóvárost. Amikor végre oda ér, ott a lány nevét kérdezi már. Az első két ember nem tudott segíteni, majd a harmadikra szerencséje van és megérkezik a házhoz, amit keres. Bekopogtat, majd vár. Az ajtót egy olyan nyolc év körüli barna hajú szeplős kislány nyitja ki mögötte az édesanyjával, aki egy kétévessel a karjában áll.
- Üdvözöllek titeket, jó urad küldött, hogy ezt adjam át leányodnak. Előveszi a babát és átnyújtja az ajtóban álló lánynak, aki felsikolt és magához öleli, majd elfut a szobájába játszani egy halk köszönöm után.
- Sajnos rossz hírt is kell közölnöm, a férje már az Atya mellett van, részvétem. Ha érdekli, a közeli nyugati lakótelepülésen megtalálja a temetőben, oda temettük el. A nőnek lennének még kérdései, de a sírás miatt nem tudja feltenni, a nefilim meg távozóra is fogja. A kívánság beteljesült, így ideje visszatérnie a saját útjára. Ismerkednie kell különböző fajúakkal.

Syele Wilder · 3 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Hétf. Jún. 03, 2019 9:55 pm

Syele Wilder

Kultista

Hozzászólások száma : 192
Join date : 2019. Apr. 24.

Karakter információ
Kaszt: Kultista
Szint: 3
Tapasztalat:

(2300/2500)

Más bosszúja nem oly édes

Ragyogóan sütött le a déli nap a fák ágai között, az üres, gazos útra. Talpam alatt halkan susmorgott a fű, a távolban madarak dalolásztak és nem is olyan régen még egy rókát is láttam a bokrok között iszkolni. Mondhatnám, hogy igen élettel teli volt a természet, ha nem tudtam volna, hogy a harmadik kiüresedett és kirámolt települést hagytam magam mögött. Belekortyoltam a bőrtömlőmbe, melyet már három napja magaménak mondhattam és bosszúsan sóhajtottam egyet. Bosszús voltam, amiért minden ember eltűnt, délnek erről a vidékéről és bosszús voltam, amiért fogalmam sem volt, merre találhatnám meg őket. Nem járja, hogy egy magamfajta hölgynek ennyit kelljen talpalnia az üres utakon, eredménytelenül. Szerencsére a magány, ismeretlen fogalommá vált számomra, hisz ha már nagyon unatkozni kezdtem, csak Leikhanutot kellett utasítanom, hogy szórakoztasson. Neki mindig voltak jó beszédtémái, amikről lehetett diskurálni. Most azonban nem vágytam a társaságára. Most csak hagytam, hogy elégedetlenségem kitöltse lelkem minden szegletét és szépen lassan lecsorogjon a tehetetlenség gödrébe.
A hosszú órák egyre csak teltek, míg végül meg nem pillantottam valami szokatlant, egy útelágazásnál. A táblák, melyeknek az irányokat kellett volna mutatniuk, letörtek, így csak egy üres oszlop éktelenkedett a villa tövében, azonban nem ez volt a legszokatlanabb. Az oszlop mögötti bozótosból egy pár csizmát véltem felfedezni, és ahogy megközelítettem, láttam, hogy azoknak a csizmáknak tulajdonosa is van. Nem is akár milyen tulajdonos! Csizmája fölött kissé megtépett, de minőségét tekintve kiválónak látszó bőrnadrágot viselt, egy egyszerű fehér inget és egy szakadt, vörös köpenyt. A különleges azonban nem az öltözéke volt, hanem az arca. Oly tiszta, oly szép haja volt, hogy alig hittem a szememnek. Aranyszőke, hosszú és sima. Arca nyugodt volt, kissé sovány, ajkai szárazak, de szempillái feltűnően hosszabbak az átlagosnál. Egy csinos hölgy volt, kinek szépsége mérhetetlen irigységgel töltött el. Én is akartam magamnak azt a hajat. Én is akartam magamnak olyan szempillákat. Az egyetlen dolog, melyre nem vágytam, azok a fülei voltak. Hosszú és hegyes tünde fülek. Közelebb sétáltam és fölé hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, puszta kíváncsiságból, ám mikor ezt megtettem, szemei felpattantak és hirtelen kapkodni kezdte a levegőt. Ettől úgy megugrottam, hogy a lábam is kicsúszott alólam és a nő mellé fenekeltem a fűbe.
- Ne hozd rám a frászt ennyire! – rivalltam rá önkéntelenül is, hagyva, hogy undokabb hangnemem mosdassa a szavaimat. – Hát még élsz?
- Ki vagy… te? – kérdezte gyengén. Hangja már a suttogáshoz közeledett, ám még érezni lehetett benne a fiatalos csengést.
- Syele Wilder. – válaszoltam és kisöpörtem a hajamat az arcomból. – És te?
- Segíts… nekem! – megpróbált felülni, ám látszott rajta, hogy reménytelenül próbálkozik. Bal karjával görcsösen szorongatott egy vérrel átitatott rongyot a hasfalánál, köpenye alatt.
- Miért tenném? Még csak be sem mutatkoztál.
A nő, homlokát ráncolta, majd mélyen, akadozva beszívta a levegőt és lassan kifújta. Látszott arcán a fájdalom, de nem csak a fizikai. Meggyötört volt és fáradt.
- A nevem… Nalade. – nyögte ki végül, mire halvány mosoly futott végig az arcomon. – Kérlek… segíts!
Hosszasan néztem a nőt, a sebére szorított rongyát és meggyötört tekintetét, majd ugyan azzal a mosollyal megráztam a fejem. Nem értek a sérülések kezeléséhez. De ha értettem volna, sem akartam volna megmenteni az életét. Nézni azt a haldokló tündét, valahogy boldogsággal töltött el. Oly közel kerültem az élet pereméhez és szemmel követhetem, ahogy lassan közeledik valaki a halál kapuja felé, a szenvedéssel kikövezett úton.
- Kérlek… - könyörgött ismét a nő. – Meg kell… halnia. A vörös… kalapos… férfinak. A becstelennek. Ilyen ember… nem járhat… Veronián.
„Szegény pára. Hát megtapasztalta, milyenek is tudnak lenni a férfi állatok.” kuncogott kisgyermek módjára a hang, gondolataim között, amire nekem is szélesebbre húzódott a mosolyom.
- Rendben van, legyen hát. Segítek. – mondtam, majd kihúztam tőrömet és torka fölé helyeztem a hegyét. – Megszabadítalak a kínjaidtól.
„Mily kegyes, mily nemes.”
A nő szemei elkerekedtek, ám nem mozdult arrébb. Lehet azért, mert nem tudott már mozogni, de lehet azért, mert legbelül tudta, hogy így lesz neki a legjobb. Rövid ideig tartottuk a szemkontaktust, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomtam a tőrömet. A nő száraz ajkait vér nedvesítette be, ahogy kihúztam a pengét, és pár pillanattal később már a szemei is tompán meredtek az ég felé. Kegyes cselekedet volt a részemről. Ez javított a kedélyemen. Ma is jót cselekedtem. Egy gondolat azonban zavarni kezdett. Milyen vörös kalapos férfi? Ki hord egyáltalán vörös kalapot? Utána akartam járni, és kíváncsiságom hajtott, hogy a részleteket is megtudhassam arról, mi történhetett ebben a kereszteződésben. A nő tépett ruháit elnézve, volt egy sejtésem, de nem igazán tudtam összerakni mindent a fejemben.
Miután megtöröltem a halott test köpenyében a tőrömet és visszahelyeztem a helyére, úgy döntöttem, azt az utat fogom követni, amelyik felé a tünde lába is nézett. Szerencsésen is döntöttem, hiszen alig egy órányi sétálás után egy kisebb falucskát pillantottam meg, amelyben a jelek szerint élet is volt. Láttam három felnyergelt lovat egy kisebb cégérrel ellátott fogadó előtt és egy másik házzal szemben éppen egy öreg férfi pakolt le a szekeréről méretes zsákokat. Első utam a fogadóba vitt és elgondolkodtam azon, vajon mire kéne számítanom, életem első fogadós látogatásakor. Vajon tényleg színültig lesz részeg férfiakkal? Tényleg lesznek hordók, tele serrel és borral?
Nem voltak. Mindössze öten voltak az egész helyiségben és sehol sem láttam oldalukra fektetett hordókat, tele serrel és borral. Kellemetlen csalódás. Egy férfi állt egy magas pult mögött, egy pedig az előtte álló székek egyikén üldögélt, maga elé bambulva, míg három másik alak az egyik sarokasztalnál ült és halkan beszélgetett. Ők nem zavartatták magukat, hogy beléptem, a pult mögött álló férfi viszont annál inkább.
- Miben segíthetek kisasszony? Keres valakit? – hangja mély volt és enyhét recsegős, de bizonyára csak a kora miatt.
- Egy férfit keresek, piros kalappal. – válaszoltam, miközben tekintetemmel végigmértem a sarokasztalnál ülőket. Úgy hittem, hogy közöttük lesz majd, de tévedtem. A pult előtt ülő férfi emelte fel a vörös kalapot a mellette lévő székről, amit testével takart, és fejére helyezve felém fordult.
- Mi dolga van egy ilyen fiatal leányzónak velem? – felső testén viselt mindössze egy bőrvértet és oldalán egy rövid kardot. Valószínűleg nem egy képzett katona volt.
- Egy Nalade nevű tünde kérte, hogy keressem meg magát. – válaszoltam, széles mosollyal az arcomon. Élveztem nézni arcának torzulását, amikor a nevet említettem.
- Mi közöd neked ahhoz a szukához? – kérdezte és jobb kezével rámarkolt a kardjára. Hangszíne egy pillanat alatt változott kedvesből agresszívvé, és ugyan annyi idő alatt ki is pattant a székéből, bár kissé dülöngélve. Fenyegetésnek látott engem. Micsoda megtiszteltetés. Egy felnőtt férfi fenyegetőnek tekint egy tizennégy éves kislányt. Ez mosolyt csalt az arcomra.
- Csak az út szélén találkoztam vele. – vontam meg a vállamat, majd elindultam felé. – Mondja csak, mit tett vele, hogy annyira az ön halálát kívánta?
A férfi feszülten követett a tekintetével, egészen addig, amíg meg nem álltam előtte. Igen magas férfi volt, alig értem a mellkasáig.
- Te még túl fiatal vagy ehhez. – szemével körülnézett és kerülte a tekintetemet. – Maradjunk annyiban, hogy személyes tartozása volt, amit behajtottam rajta.
- Valóban? Kár. – sóhajtottam és csípőre emeltem a kezeimet. - Szerettem volna megtudni a részleteket, amíg még tud beszélni.
- Hogy? – meglepetten nézett le rám, ám én kihasználtam pillanatnyi figyelmetlenségét, és egy gyors mozdulattal kirántottam tőrömet, majd egyenesen beledöftem a két lába közötti érzékeny pontba.
Pár pillanatig elmerengtem, hogy a szenvedő állatok visítása mennyire hasonlít egy szenvedő ember visításához. Sokáig azonban nem tudtam elidőzni, ugyan is a férfi egy erős lökéssel eltaszított magától, egyenesen neki a helyiség falának. Tőröm kezemben maradt, a férfi a földre görnyedve üvöltött fájdalmában, a pult mögött álló férfi és a három alak a sarokasztalnál azonban csak szenvtelenül figyelték őt. Tőrömet, úgy ahogy volt, visszacsúsztattam a tokjába, majd végignéztem a nézőkön, bele kíván e szólni valaki, ám senki sem csinált semmit. Rám néztek, majd a földön fetrengő testre, majd elfordultak és tették azt, amit eddig is tettek.
Én pukedlizem egyet a pultos felé, majd távoztam az épületből és gondolkodtam. Mások nevében nem esik annyira jól a bosszú, mint a saját nevemben. Kihasználva éreztem magam. Ez nem tetszett. Legközelebb ilyen nem fog megtörténni.

Iboket Czirut · 4 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Hétf. Jún. 10, 2019 4:55 pm

Iboket Czirut

Szemfényvesztő

Hozzászólások száma : 56
Join date : 2019. Apr. 23.

Karakter információ
Kaszt: Irigységdémon
Szint: 2
Tapasztalat:

(700/1250)

Fájtak a lábaim, az utóbbi napokban sokat kellett használnom őket és még mindig bizonytalan volt, hogy követnek, üldöznek-e még. A lábbeli elnyűtt volt, semmit nem védett a hűvös talajból, mégis kellemes volt, talán mert megnyugvást jelentettek a láthatatlan tűzben égő lábaimnak, amik elterelik a figyelmemet az éhség karmaitól, időnként. Rájöttem, hogy a magány, tétlenség és egyhangúság közepette sok felesleges ökörséget ki tudok találni, például magától értetődő dolgokon elgondolkozni, hogy miért sóvárgok ennyire a másoké után, miért vagyok démon, mi tesz démonná, és hasonló furcsaságok, amik meg sem fordulnának a fejemben szokványos esetben. Badarság, igazán. Magától értetődő, mert szeretem csinálni, és amit szeretek, az nyilvánvalóan jó, és ami jó, azt érdemes sokszor csinálni. Minek is elmélkedem rajta? Minek is elmélkedem? Egy, kettő, három, négy, öt, hat… Számolni kezdtem a lépteimet, mert addig sem jut eszembe… Tizenhárom…
Egy kis csapatot láttam a távolban, három-négy páncélos ugyanannyi drága paripával az oldalukon, az egyik egy vékony, magas sötét bőrű nővel veszekedett, egy levélfülű asszonnyal. Lehúzódtam az útmentére és a távolból figyeltem őket. Az egyik kihúzta a kését és az asszony hasába döfte megforgatta és kész volt, a másik kettő véresre verte és eltörték a lábait. Logikus volt, így nem tud elmenni és túlélni, biztosan meghal. A támadói fölpattantak a lovukra, majd elindultak az irányomba, mire berohantam a bozótba, hátha észrevétlen maradok egy kevés szerencsével. Mozdulatlanná dermedtem a bokorba és nem is néztek felém, Mammonnak hála. Elindultam az asszony felé, vajon él még? Van nála valami? A nyöszörgésből ítélve még élt, vajon meddig?
- Istenem… - hallatta a sírását a kormos, a fájdalom miatt, gondoltam. Nem lehetett kellemes, ha hasba szúrták az embert, a szúrás önmagában nem lehetett kellemes, aztán megverték és megkínozták, aztán otthagyták. Félelmetes volt belegondolni. Megpróbáltam megközelíteni, hogy ne lásson, talán lehet nála valami, ami halála után nem kell neki. Egyszerűbb lehetne kivárni, míg elvérzik, de sürgős volt és adta magát. Neki nem kell, nekem talán. Isten bizonyosan nem az értékei alapján fogja megítélni, így akár el is vehetem. Igen.
- Ki… Ki vagy te? -
- Neked az most nem fontos, néni. Törődj a magad dolgával. - elkezdtem átfésülni a köpenye alatt, mindenhol, amennyire alaposan tudtam.
- Mégis mit akarsz csinálni velem? Felcser vagy? - ismét beleártotta magát a dolgomba. A kezem elért a kulcscsontjai és szegycsontja környékére, kis, domború tárgy volt alatta. Egy nyakék! Megpróbáltam elvenni, de félrelökött. Dühített az ellenállása, neki már semmi haszna nem lesz belőle! Önző disznó! Előhúztam a tőröm, ha azoknak az inkompetens barbároknak nem sikerült megölnie elsőre, akkor majd én.
- Kouard! - hablatyolta tündéül. - Képes lennél rátámadni egy magatehetetlen, sérültre, csak azért, hogy rátehesd a kezed valamijére, gyáva tolvaj?! -
Nem értettem miért rikácsol ennyit.
- Neked úgy sem kell már, mit kezdenél vele, te banya?! A halottaknak nem kell semmi, róluk rendelkezett Isten. - pironkodtam mérgemben pont az asszony kartávolságán kívül.
- Téged csak ez érdekel? Nincs neked lelked? Nem tanított anyád jó modorra, kölyök? -
Fölhajtottam a köpenyem hátulját, értelmetlen titkolni egy haldokló sérült előtt. Senkinek sem tudná elmondani, nem lesz belőle hátrányom. Látszott, ahogy a fájdalmas felismerés belenyilallt és szép lassan átformálta a dühtől fűtött frusztrációt elkeseredett beletörődésbe.
- Akkor csak… két kérésem van… -
- Nem érdekel. -
- Csak… hallgass végig… kérlek... -
- Beszélj. -
- Kérlek, hagyd, hogy magamnál tartsam a nyakéket, míg meghalok… -
- Akkor megöllek most… - vontam meg a vállam.
- Ne… Könyörgöm… Ne… -
- Már megvolt a két kívánság, harmadikban nem egyeztünk meg. -
- Kegyetlen, szörnyeteg… Mi a neved? -
- Nem a te dolgod. -
- A gyermekemnek… A fiamnak mond… mond meg, hogy szeretem. -
Furcsa érzés volt hallgatni, haldokolt és még képes volt másra gondolni, micsoda egy eszement. Nem volt szívem megölni, pedig akkor gyorsabban megszerezhettem volna az ékszert, végül is nem egyeztünk meg, hogy miben hunyjon ki. Gyorsabb lett volna, de mégsem csináltam, csak nem megsajnáltad? Az ismeretlen tünde nagy csodálkozására egyszerűen leültem mellé, mégiscsak kivárom, hogy magától múljon ki, szóval egy gyors mozdulattal visszacsúsztattam a tőrömet a köpeny alá, értelmetlen lett volna tartogatni.
- Mégis… mégis mire készülsz? -
- Te mondtad, hogy ne öljelek meg. Mindketten jobban járnánk vele. - vontam meg a vállaim. A haldoklókkal lehetek őszinte, miután meghalnak, már nem tudnak beszélni.
- Ott fogsz ülni… míg meg nem halok? -
- Ha másképpen nem hagyod, kivárom míg nem tudsz ellenkezni, egyébként is szánalmasan festesz. -
- Mégis mit vétkeztem, hogy az életem végét egy ilyennel kelljen eltöltenem? -
- Azt csak te és az Úr tudhatjátok. -
- Megkér... -
- Jó jó, mond, mit akarsz? Mondjam meg a fiadnak, hogy szereted és hívjam ide? - az asszony fájdalmasan elmosolyodott.
- Igen... - kelletlenül biccentettem.
- Rendben van. -
- Még a démonoknak is… van szíve, úgy tűnik. - idegesített tovább.
- Miről hablatyolsz, banya? - fájdalmasan felhörgött és nem válaszolt. Az orra elé tettem a kezem, még lélegzett, de nem volt eszméleténél, minden véres volt körötte és várhatóan egyre gyengébb lesz. Átkutattam, elvettem a nyakékét, a pénzét, illetve minden mást, amit találtam nála és megtetszett. Meg akartam ölni, talán így kevesebbet szenved. Megpróbáltam átgörgetni az oldalára, nehogy a szükségesnél jobban összevérezze a ruhámat, mert az gyanússá tett volna mások szemében és mégsem jó, ha gyanakodnak rám. Elmetszettem a torkát hátulról, egy kis küzdelem árán, de nem kaptam a késen kívül máshova vért, ezt remélhetőleg nem éli túl, különben nem tudtam mit kezdek majd vele. Régebben láttam, mikor asszonyok kifordították a csirkék nyakát és rájöttem, hogy a nyakra mért csapások mennyire veszélyesek lehetnek. Beletöröltem a kezem és a pengét a nő köpenyébe és reméltem, hogy Isten ennyi szenvedés után kedvezni fog neki, ha már a magamfajtának nem teheti, legyen helyettem is boldog a túlvilágon, nekem csak itt van helyem. Rettegtem, hogy meg fogok halni és a Pokolra kerülök, legalábbis mindenki ezt mondogatta, csak nem tévedhet ennyi ember. Továbbálltam az útra, mentem, mendegéltem a porban a lemenő nap figyelő, álmos sugaraiban baktatva. Nem üldözött senki, semmi, a bűneimen kívül, amik valamiért még a sírból is kikergették a lelkem, ebbe az apró testbe…
Valamit elfelejtettem...

Wilhelmina von Nachtraben · 5 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 3:17 am

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Empty_bar_bleue

(14240/15000)

A tékozló lány

Harsogó zöld füvet érnek a lovak patái. Csendesen sisegő zöld levelek között vezet az út, hazafelé, a kastély felé, mely egy, a terepből feltűnően kiálló kékesfehér jelenés. Tornyai messziről hirdetik, hogy már nem a régi rom található ott, azonban az út még meglepően hosszú. Nem akadály ez azonban a hátasoknak, akik a fogathúzást mostanában elhanyagolván hozzászoktak ahhoz, hogy semmi akadály nem áll annak útjába, hogy eleresszék magukat. Sörényükbe belekap a szél, ahogy vágtatnak, szabadon és gyorsan, egyedül a rajtuk lévő két kétlábú súlya fogja vissza őket valamennyire. Ám ama két kétlábú már megtanulta úgy helyezni a testsúlyát, hogy az minél hatékonyabb és kényelmesebb legyen mind ló, mind lovasa számára. A barna foltok vígan haladnak előre a zöld háttérben. S mint a futás, ez is boldogságot okoz. Felszabadultan feledteti el a múlt nehézségeit és fájdalmait.
Azonban egyszer az idillt megszakítja valami. Lust, Mina alatt felágaskodik és a grófnőnek hirtelen kell megragadnia a kantárszárat, hogy elkerüljön egy kellemetlen hátrafelé zuhanást.
- Hóó! Hé, mi az?
Ekkor meghallja a nyöszörgést is. Mellette társa lehuppan a nyeregből és hamarosan Mina is követi a példáját. Lova hátrébb tipeg, majd lehajol és óvakodva, érdeklődőn szaglászni kezdi azt, amire majdnem rálépett a nagy vágtában.
Egy test az. Egy földön fekvő nő az, mellette egy kosár fekszik, tele gombával, amelynek egy része persze már kiszóródott, hiszen a kosár is eldőlt.
- Kérem.... kérem, segítsenek...
- Hogyne. Kapaszkodjon csak belém - ajánlja fel a kezét, Damien pedig szintén helyezkedne, hogy két irányból segítsék fel a nőt, azonban ő csak rázza a fejét és erőtlenül próbál legyinteni a kezével. Közelebbről nézve egyértelműnek látszik, hogy ő innen nem fog fölkelni. Nem tűnik úgy, hogy eltört volna bármije, nincs is a testén látható seb, azonban olyan mód sugárzik belőle a gyöngeség, amelyet nem lehet eltéveszteni.
- Nem... velem ne törődjenek már. Nekem már... nekem már mindegy. Elvisz ez a betegség. Nem számít.
- Asszonyom, ha gondolja, elvisszük a Rotmantelekhez, ők biztosan tudnak önön segíteni.
- Ne fáradjanak velem. Csak egyetlen kérésem van. Nem muszáj megtenniük. Tudom, hogy nagy kérés, és meg kellett volna tennem... meg kellett volna tennem, de nem bírtam rávenni magam, nem. - Könnyek bukkannak ki arcának ráncai közül. Kezeivel kétségbeesetten nyúl feléjük, mintha meg akarná akadályozni, hogy elmenjenek. Ennek ellenére magán nem enged segíteni...
- A lányán kellene segíteni? Bajban van?
Mina letérdel az asszony mellé, aki úgy tűnik, irányítatlan zokogásban kezd kitörni. Gyengeségén még áttör valamiféle tehetetlen fájdalom. Összeszorul a szíve. Mennyien vannak így. És nem találhatja meg mindegyiküket. Még csak nem is gyógyító. Minden akar lenni egyszerre. Harcos, orvos, felfedező... Ki tudja, egy életbe mennyi fog beleférni.
- Meg kell halnia. Vagy.... ha tudnak mást... nem tudom... talán maguk...
Nos, ezek a szavak nem pont azok, amelyekre számít a vámpír lánya egy utolsó perceiben lévő, haldokló asszonytól. Nem csoda hát, hogy Mina kerek szemekkel figyeli tovább az illetőt. Valami furcsa, jeges hidegség kúszik a szíve tájára és legszívesebben csak eltűnne innen, lemosná magáról a felelősséget és úgy tenne, mintha nem is vették volna észre a nőt. Tovább lovagolnának és itt hagynák egyedül, hadd vegye magához a természet.
- Miért?
Hosszú percekig csak a csendet hallgatják és az asszony reszelős, nehézkes lélegzetét. Az élet, úgy tűnik, ép ezekben a percekben fog távozni belőle. A két utazó kastélylakó összenéz és ugyanazt a fájdalmat látják tükröződni egymás szemeiben.
- Segítsenek rajta... kérem... segítsenek rajta. - ismételgeti az öregasszony.
Újabb és újabb kérdéseket tesznek fel, különféle hangsúllyal, hangerővel, ám kétséges, hogy az asszony érti-e már, amit mondanak. Legutoljára végül is a helyszínre kérdeznek rá.
- Hol van a lánya?
- Innen nem messze... egy kis kunyhóban Gelbblume szélén. A kovácsműhely mellett... be van zárva...
Azt már nem tudják meg, hova van bezárva. Ám a következő célpont Gelbblume kovácsműhelye melletti kis házikó lesz.
Akárcsak a Vörös holdról, bármennyire is árad belőle a borzalom, Mina nem tudja levenni tekintetét a halálról, az utolsó pillanatokról, amikor még a testhez kötött az élet. Sajnálatot érez, és félelmet, mert ez vár sokakra a világban. Betegségek, melyekre nincs gyógyít, az elme leépülése és őrülete, kardok, tűzgolyók, mérgek általi szörnyű halál. És már a fű harsogó zöld színe sem ugyanolyan. A madarak csiripelnek, mint egy percel ezelőtt. A virágok illata ugyanolyan édeskés, mint egy perccel ezelőtt. A nap ragyog, az ég kéklik felhőktől mentesen, ugyanúgy, mint egy perccel ezelőtt. Ám valami mégis örökre megváltozott.
Nem kell lecsukni az öregasszony szemét, mert már jó ideje csukva tartotta őket, mintha csak pihenne, vagy nem merné nézni, hogy végül itthagyják-e vagy sem. De talán... talán lát némi megnyugvást az arcán. Talán bízott bennük, hogy végre fogják hajtani, amit kért.
Amit bár ne kért volna.
Egy idő elteltével sóhajtva áll fel a földről. Túl hirtelen, így vérnyomása kissé nagyot zuhan a padló felé, de helyre tudja hozni a helyzetet egy fejrázással.
- Miért kell ilyesmit kérni tőlem? Komolyan... miért nem lehetett az, hogy...vigyek el egy virágot valaki sírjára, mondjam meg valakinek, hogy egész életében szerette, vagy akármi? Miért kell megölnöm egy lányt? Nem leszek képes rá.
Damien türelmesen hallgat, majd részvétteljes, halvány mosollyal felel.
- Nem kell megtenned. Akarod, hogy megkeressük?
Mina kezeibe temetett arca mögül néz elő, sokatmondó mosollyal. - Mintha képes lennék hagyni az egészet úgy, hogy nem tudtam meg, miről van szó... Persze, hogy meg kell keresnünk őt.
- Legyen. Akkor már csak abban kell reménykedni, hogy nem csak egy képzelgés volt az egész. Mármint az anyja részéről. Hogy a lány tényleg létezik, és most létezik, nem mondjuk húsz éve.
Nos, igen. Az idősödés gyakran összekeveri az emlékeket. Azonban egy próbát mindenképp megér. Fölpattannak hát lóhátra ismét és megindulnak Gelbblume irányába.

A kunyhó valóban létezik. Szépen karban volt tartva, amíg még volt, aki képes volt erre. Valószínűleg a férj már egy ideje nem lehet az élők sorában, hiszen elsőre úgy tűnik, nincs itthon senki más, amíg be nem nyitnak az ajtón és meg nem hallják az őrjöngő ordibálást lentről.
- Na, valószínűleg ő lesz a kisasszony...
Mina elszörnyedve néz maga elé. A hang, amit hall, kicsit sem hasonlít értelmes lényéhez. A hangszálakat elcsépelhette az órákon keresztül való folytonos sivítás, mert bár hangos és erőteljes, ám rémesen rekedtes a hangzásuk. Akár egy szörnyetegé.
A hang nyilvánvalóan a pince irányából származik. Az említett helyiség nagy, nehéz lakattal van lezárva, ám nem dörömbölnek rajta. A hang egy adot irányból hallatszik pusztán, mintha, aki adná, egy helyben volna végig. Talán kikötözték.
A vámpír nagy levegőt vesz. - Jó, rendben, már csak egy kulcs kéne, hogy valahogyan bejussunk oda...
Damien lefitymálón ráncolja össze a homlokát, de ahogy végigméri a lakat méretét és az ajtó masszivitását, végül mégis arra a következtetésre jut, hogy nem, ezt az ajtót nem lehet csak úgy berúgni.
- Nézzünk körbe... - Néhány szerszámosláda hever a földön, néhány deszka csak úgy szétszórva, kerti eszközök... Az egyikre akasztva meg is találja a jókora, kissé rozsdásodó vaskulcsot. - Ő lesz az. - A biztonság kedvéért előkészít egy tőrt, majd belehelyezi a kulcsot a zárba. - Készen állsz hatástalanítani, ha nyitom az ajtót?
Mina közben végiggondolta, mit fog tenni A, illetve B verzió esetén, vagyis ha a lányka szabadon van, illetve nincs. Kifújja a levegőt, és bólint.
Nyugalom. Délen vagy. Otthon vagy. Majdnem otthon. Lehet, hogy csak egy őrült gyermeken kell segíteni... áá, nem, ez mindenképpen nehezebb, mint északiakkal harcba szállni.
Csikordul a zár, majd nyílik az ajtó. Egy pillanatra hangosabban hallja a sikoltozást-kiáltozást, majd néhány másodperc elteltével az hirtelen abbamarad.
A pince szélénél egy székhez több kötéllel odaerősített lány ül. A lány szó talán túl finom kifejezni azt a maszatos, szenvedésbe forduló, kétségbeesett, kisírt arcot, ami szembenéz velük. Szemeiben furcsa fény csillan, ahogy felismeri: látogatók érkeztek, ám olyanok, akiket még nem látott. Sietősen veszi a levegőt, hiszen egészen eddig kiabált, ki tudja, mióta.
- Szia. - mondja meglehetősen félszegen és bátortalanul.
A lány értetlenül néz vissza rájuk. Sötétes szalmaszín haja kócosan tapad a homlokára és a vállára. A szemei.... van valami furcsa a szemeiben, de nem tudná pontosan megmondani, hogy mi. Közelebb sétál, Damien pedig szorosan mellette.
- Az édesanyád küldött. - Reméli, kellő rezignáltsággal beszélt. Bár abban is kételkedik, hogy a lány felfogja, mit beszél.
Ekkor mintha valami reményféle villanna fel benne.
- Akkor maguk... - próbál megszólalni, de köhögnie kell a rekedtségtől. - Megölnek, igaz? Végre talált valakit, igaz?
Mintha a válasz olyan lenne neki, akár egy pohár víz. Szinte könyörgő szemekkel néz. És most jön rá a vámpír, hogy mi volt olyan furcsa a szemeiben.
A szembogara nem kör alakú, hanem egyenes, akár a macskáé, vagy a kígyóé.
Hirtelen rángani kezd a lány a székben, s lábaival, melyek egyébként szintén rögzítve vannak, de egy kis mozgásterük mégis akad, őrülten, hevesen dobolni a padlón. - VÁLASZOLJANAK! Meg kell ölniük. Öljenek meg!
Ekkor tűnik fel még egy rendkívüli jelleg, mégpedig egy pikkelyes farok, mely előrelendül a szék mögül.
Szóval egy démon.
Ám mégis mi késztetne arra egy démont, hogy a halált kívánja?
- Nyugalom.... hagyd abba... mondom, maradj... maradj csendben! - Komolyan, mint egy hisztis gyerek.
- El fognak menni, ugye? Maguk is. Nem merik megtenni. Senki sem meri megtenni. - kezd fájdalmas zokogásba, amely levegő hiányában inkább úgy hangzik, mint valamiféle légúti betegség tünete.
- Mégis miért akarsz meghalni?
- Nem értik? Nem érti senki... nézzenek rám. Látják, mi vagyok.
Voltaképpen azt leszámítva, hogy a nyilván több órányi, sőt, inkább több napig, hétig tartó pincében való senyvedés nem tett túl jót a fizikumának, a lány voltaképen nagyon attraktív. Szeme a zöld egyik természetellenesebb árnyalata, talán kissé túl élénk, arca azonban finom vonású, még ha a sírás olyan vonalakat is rajzolt rá, amelyek alapvetően kisimultabbak. Keblei sem aprók éppen.
Egy csábdémon volna, aki nem tudja elviselni, hogy az?
Azonban miután a lányka újabb köhögőrohamban tör ki a sokadik megszólalási kísérlet után, úgy döntenek, hogy egy kis innivalót megérdemel. Teljes mértékben ellenkezik a delikvens az ellen, hogy eloldozzák, így a kötelek maradnak, viszont néhány korty után úgy tűnik, kezd megnyugodni és visszatérni a civilizált életbe. Bár gondolatai még mindig keszekuszák és tekintete elég üldözött. Damienét pedig különösen kerüli. Inkább lesüti a szemét, mint hogy ránézzen.
- Szóval, meséld el, kérlek, miért gondolod úgy, hogy meg kell halnod.
- Nem az anyám. Igazából nem. Nem emlékszem rá. Annak volt az anyja, akiből lettem. És ő még mindig azt hiszi, hogy a lánya vagyok és nem volt képes végezni velem. Azt mondja, hasonlítok rá. Mikor a szemembe néz, akkor sem látja, hogy.... ez nem való erre a világra. - Hangja remegő és feszült, állát szorosan leszegi és a földet fixírozza maga előtt, néha teljesen lehunyva a szemeit. - Istenfélő asszony. Mindig templomba jár. Imádkozik. Segíteni akart nekem. De nem az vagyok, akinek segíteni akart. Nem tudom, mit csinált a lánya, de valami nagyon rosszat. Megszegte az Úr parancsát. És én lettem belőle. És miatta, valahányszor férfira nézek... nem, nem kell ránéznem... gondolnom sem... szükségem van rájuk, mint egy falat kenyérre, mint egy pohár vízre, és soha nem elég... - Fáradt hangja hullámzik a zokogástól.
- Nem értem. Még soha nem láttam démont, aki a halálát akarta volna.
- Persze, hogy nem érti. Nem volt még ilyen. Nem is lesz soha. Nem tudom, mi történt velem, valami elromlott. Valami nem teljes. Nem működöm úgy, ahogy kellene. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem akarom ezt az életet. Senki nem akarja. Nem akarnak mást, csak egy elképzelt... csak a testemet akarják, egyszer, kétszer, százszor, belém látni valamit, ami nem lehetett az övék, csak azt akarják a végtelenségig, és ha nem engedek nekik, úgy érzem, szomjan halok.
Damien arca ismét kezd vérben meglehetősen bő lenni és ezért egyfajta lilás színt felvenni. - Azt hiszem, akkor én... nem is zavarok.
- Tessék?! Ezt nem mondod ko... ó, mamám... jó, legyen.. - sóhajt fel Mina, és ahogy a sötételf elhagyja a helyiséget, kezeibe temeti az arcát.
- Kérem...
- Elég nagy dolog, amit kérsz. Sokaknak elvettem az életét, de általában a kötelességem volt és nem beszélgettem előtte velük órákon át...
- De... de... maga kérdezett. Nem maradhatok... nem hagyhatom, hogy az a nő így lásson.
- Ő már... az édesanyád már nem él.
- Ho... hogyan?
- Ezért vagyunk itt, tulajdonképpen. Rátaláltunk, amikor hazafelé hozta a gombákat a kosarában. - meséli halkan. - Leraktuk őket a konyhában. - Érzi, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. És csend van. Ez jó jel...
- Nem él? Hát.. hát ezt okoztam. Nem bírt elviselni engem.
- Mit beszélsz?! Eszednél vagy? Hogyan lehetne bármi közöd ehhez? Beteg volt... hosszú ideje beteg volt, egyébként viszonylag hosszú életet élt, úgyhogy nehogy magadra vedd ezt az egészet... és... Nem, soha nem fogom megérteni, ez való igaz. Nem fogom érezni azt, amit te érzel, de az élet mégis csak élet és azért jöttél vissza erre a világra, mert egy új esélyt kaptál! Ezt pedig meg kellene ragadni.
A lány mintha hosszú idő óta először elgondolkozna azon, hogy ebben lehet valami igazság.
- Hogyan tudnék megváltást nyerni, amikor folyton szomjazom?
- Ihatsz. Ehetsz, találhatsz mást, ami boldoggá tesz, az, ami az embereket boldoggá teszi. Nem biztos, hogy valami elromlott benned. Épp ellenkezőleg. Talán egyike vagy azoknak, akik több esélyük van a megváltásra, mint másoknak. Hiszen te nem adtad oda magad a bűnödnek.
- De igen... megtettem... nem tudtam küzdeni ellene..
- De akartál! Nézz magadra, most is itt vagy. Úgy gondolod, csak a kötelek azok, amelyek vissza tudnak tartani tőle?
- Nem tudom. Megkértem azt, aki az anyámnak nevezte magát, hogy zárjon el mindentől. Talán, ha nem látok senkit, akkor...
- Elvonulhatsz. Egy időre. Kereshetsz nyugalmat a természetben, távol mindenkitől.
- Miért akarja ennyire, hogy itt maradjak?
Mina elgondolkozik egy kicsit. - Én is keresek valami megváltásfélét. Nekünk is van egy ugyanilyen esélyünk. Egy... valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a vámpírok lehetnek emberek is újra. Ha megtalálják az alázatot. Fogalmam sincs, képes vagyok-e rá. Abban sem vagyok biztos, hogy akarom-e. De... ennek nem feltétlen van köze ahhoz, hogy általában akinek van esélye a jóra, annak élnie kell. Szerintem. - Ne kérdezzék azt, aki még az ellenségeit is életben akarja hagyni.
Az elgyötört arcon nyugalom váltja fel a kétségbeesést. - És ha... és ha nem tudok ellenállni... van valaki, akit kereshetek vajon? Vannak még mások, akik olyanok, mint én? Akik ellen akarnak állni a bűneiknek? Vagy nem számíthatunk senkire?
- Nem tudom. De ha találok valaki ilyet, akkor megmutatom neked.
- Talán... kivonulhatok a hegyekbe. Élhetek egyedül. Hogy ne találjon meg senki. Én... köszönöm. Azt hiszem, ha leszáll az éj, elhagyom a falut. Köszönöm. Megmentette az életemet. Azt hiszem.
Mina elmosolyodik. - Nagyon remélem, hogy így tettem.
És azt is remélem, hogy jól tettem, hogy ezt tettem...

Gerard D. Lawrenz · 6 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 11:24 pm

Gerard D. Lawrenz

Szemfényvesztő

Hozzászólások száma : 1040
Join date : 2016. Feb. 24.
Age : 28
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 10
Tapasztalat:

(2665/3000)

Falu állt a láthatáron. Egésznapos vágtát követően végre lakott településhez értek. Nagy megkönnyebbülés volt ez. Az éjszaka mostanság pont olyan volt, akár azokon a vészterhes napokon.
- Úgy látszik a szerencse konstans mosolyog rátok...- Lia már készült arra, hogy megfelelő tábortervet gondoljon ki.
Ahogy közelebb értek, Klaus úgy nézett aggódóan előre.
- Ne siessünk annyira...rossz előérzetem van. Nincs egy darab füstölgő kémény se. – vizsgálta meg éles szemével a házak kéményeit.
És csakugyan igaza lett. A falu teljesen kihalt volt. Egy lélek nem sok, annyi sem volt ott. Csak irtózatos dögszag, lerombolt ajtók, betört ablakok. Bent a házakban rommá tört bútorok, holttestek mindenütt. Nem egynek ki voltak fordulva a zsigerei, mély karmolás nyomai látszódtak a hasukon.
- Ez druva. – morogta Maria, ahogy a táskájába nyúlt.
Minden egy-egy kendőt kapott elő, majd az orra és a szája elé kötötte, hogy valamicskét védje a dögvésztől, ami a falut belepte.
- Ez itt nem is falu, hanem, csatatér. – sóhajtott egy nagyot Aleena.
Az inkvizítorlány gyorsan élesítette is belső szemeit. Fejfájás ide vagy oda, nem árt elég óvatosnak lenni. Meglepetten tátotta el a száját.
- Várjatok! Érzek valakit! – mutatott az egyik ház felé – Igen, van egy démon az egyik ház körül. Gyengén, de érzem!
Gyorsan mindenki a ház felé sietett. Nem láttak senki, Aleena viszont tisztán érezte, merre kell menni. Az egyik ház pincéje előtt álltak meg. Gyorsan felnyitották az ajtót. Az ajtó mögött egy démon lapult. Egy fényes bőrű, tompa szarvakkal megáldott démon, éles szemekkel. Arca a megannyi seb és a fáradt tekintet ellenére is ragyogott. A hasát egy hatalmas, kör alakú seb tarkította. Halványan lihegett.
- Hé, megtaláltam!
Gerard rögvest holdfényt hívott segítségül, hogy meggyógyíthassa.
- Hallasz? – lépett elé Maria, ahogy a szemébe nézett. A férfi szeméből még nem tűnt el az élet szikrája. Magánál volt.
A démon nagyokat lihegett, ahogy végignézett a kis csapaton.
- Mene...meneküljetek! Hagyjatok itt! Fél lábbal...már úgyis...a pokolban vagyok. – mondta, ahogy ide oda döntögette a fejét, bele-beleütve a pince oldalába.
- Eh, már alig lát. Azt se tudja merre van... – nyögött egy nagyot Maria, ahogy megfogta a fejét, nehogy még nagyobb kárt tegyen magában.
Aleena elszörnyedve nézett végig rajta.
- Én tudom is, mik ezek a sebek. Ezek egy zombi karmai.
Mindenki hátranézett és még egyszer körbeforgattáka fejüket az utcában.
- Akkor ezt a várost élőholtak rohanták le.
Az idegen démon ekkor nyögött egy hatalmasat.
- Az élőholtak...!
Klaus idegesen ugrott a háta mögé és támasztotta meg. A holdfény mindeközben tette a dolgát és sikerült a sebek egy jó részét összezárnia.
- ...Kelet...kelet...!
- Mit beszél ez? – hajolt oda egészen az arca elé Leo.
- A holt sereg...keletnek tart. – nyögött egy hatalmasat – Még előttük...meg kell kongatni...a harangot! – krákogott hatalmasat, ahogy a feje halk biccenéssel dőlt bele Klaus tenyerébe.
És a démon nem mozdult többé.
- Meghalt, mi? – engedte el óvatosan Leo.
Gerard odament és megtapogatta az arcát. Teljesen hűvös volt. Idegesen csóválta meg a fejét.
- Vannak sebek, amiket semmilyen mágia nem gyógyíthat meg.
Hosszú, nyugtalan csend következett, melyet végül Liának sikerült megtörnie.
- Szóval? Hírét akarjátok vinni?
- Természetesen! Ha még az előholtakat megelőzve eljutunk a keleti faluba, akkor fel tudnak készülni ellenük. – mondta határozottan Aleena.
Gyorsan össze is szedték magukat, hogy minél korábban elindulhassanak. Leszámítva Klaust. Ő még gyorsan kiforgatta a démon zsebeit, hátha talál benne valami értékeset. Ilyen ínséges időkben mindent fel kell használni, amit csak lehet. Egy felettébb érdekes holmira bukkant nála. A kabátja belső zsebében egy ismerős könyv lapult. Egy imakönyv volt az, és rajta egy láncra akasztott feszület.
- Mit találtál? – kérdezte tőle Maria.
- Hát... ilyet se minden démonnál látni? – felelte fapofával, ahogy eltette a könyvet és a feszületet a hátizsákjába.
Mihamarabb útra keltek, keletnek, egyenesen az előholt sereg irányába. A terem sík volt, az élőholtak pedig lomhák és lassúak, így nem telt bele sok idő, hogy megpillantsák a port, melyet a vánszorgó sereg kavart fel a horizont mentén. Széles sorban vonultak, tiszteletet nem adva az országút szegélyének.
- Kelleni fog egy kerülűút. – mondta ki a nyilvánvalót Leo.
Azonban nem volt egy sem semerre. Akárhogy nézték a térképet, ez az egy országút vezetett a következő falu felé csak. Kerülni csak nehéz terepen tudtak, akkor pedig egséz biztos, hogy nem értek volna oda időben.
- Na várjatok egy kicsit, majd én elintézem őket.
Mindenki idegesen szorította össze a fogait. Ennyi élőholttal még Gerard sem képzelhette, hogy elbánhat.
- Nyugi, ezúttal észnél van. – nyugtatta meg őket gyorsan a láthatatlan démon a nyakláncból.
Gerard megsarkantyúzta a lovát és az élőholtak mellett kezdett vágtatni. A lovon ülve idézett meg pár sötét dárdát, s vágta neki a hullatömegnek. Nem telt bele sok idő, mire üldözőbe vette az egész kompánia.
A keletre fekvő falut még másnak reggel előtt sikerült elérniük. Gerard még nem volt ott. Nem láttak ott senkit. Azonnal a templomhoz siettek, hogy beszéljenek a falu lelkészével. A papokat tanították élőholtak elleni harcra, így majd ő fel tudja készíteni az egész falut. Meg is találták, éppen az éjféli imáját végezte a pap, amikor odamentek hozzá.
- Tiszteletes úr! – szólt oda neki Aleena – Meg kell kongassa a templom harangjait. Élőholtak közelednek, s nemsokára itt is lesznek.
A tiszteletes meglepetten dörzsölte meg a szemét.
- Micsoda? Maguk honnan tudják.
- A szomszéd falu felől jövünk. Az falut teljesen elpusztították. – mondta Klaus, majd bizonyíték gyanánt elővette a feszületet és a bibliát.
A lelkész ugyancsak meglepődött rajta.
- De hát ez Robert tiszteletesé volt.
- Ismerte? – kérdezte Maria.
- Igen. Jó barátom volt. Bár évek óta nem láttam. Furcsa is, háborús veterán volt. Nem gondoltam volna, hogy így végzi. Olyan volt, aki nem félt még magától a Sátántól sem.
Gerard éppen ekkor ért oda. Azaz nem is Gerard volt az, hanem egy tündér. Az a tündér, akivé annak idején Gerard változott át. Ezt a formát felvéve tudott eliszkolni az élőholtak elől.
- Meg is jöttem. – változott vissza egy elegáns meghajlással a fiú – Sikerült figyelmeztetni a falut?
Aleena némi döbbenettel nézett.
- Nos igen... – hebegte.
- Azt mondom, készüljünk mi is fel a csatára. – csapta össze az ökleit Maria – Nehogy annak a lökött démonnak kárba vesszen az áldozata. – mondta, majd halkan, morogva hozzátette – Ha már egyszer szorult belé némi bűntudat...

Lothar von Nebelturm · 7 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 11:26 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Ej, micsoda epilógusok születtek. Imádok ilyen feladatokat adni. Olyan jó érzés látni, hogyan áll elő mindenki más és másféle megoldással. 1500 váltó fizetség jár nektek, melyet a halott szelleme postáz a párnátok alá, miközben alszotok. Szép munka volt.

//Edit: Naela a passzívjának hála egy Smaragdot talált a halott belső zsebében//

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság

1 Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Szer. Május 29, 2019 6:11 pm

Lothar von Nebelturm

2 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Szer. Május 29, 2019 11:39 pm

Naela Valinarys

3 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Hétf. Jún. 03, 2019 9:55 pm

Syele Wilder

4 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Hétf. Jún. 10, 2019 4:55 pm

Iboket Czirut

5 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 3:17 am

Wilhelmina von Nachtraben

6 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 11:24 pm

Gerard D. Lawrenz

7 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság Kedd Jún. 11, 2019 11:26 pm

Lothar von Nebelturm

8 Re: Azonnali küldetés: Az utolsó kívánság

Ajánlott tartalom