[Azonnali játék: Az első kívánság]

Azrael kardjának megtalálása, az erősebb kad elkészítése

Az évnek e szakában, mindig is szerettem a torony egyik erkélyéről kinézni a még éppen a lemenő nap utolsó fényét elkapni és persze nézni a hatalmas ég nyilait, ahogyan keresztülszelik az eget. Ritka látványosság, éppen ezért ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy még egy évet sikerült túl élnem. Ilyenkor mindig egyetlen dolog volt a fejemben, mégpedig az, hogy a világ, hatalmas és kicsiny termetem ehhez képest csupán egy apró kovácsbolha, ami szép lassan kihuny. Amikor a barátaimmal néztem őket, azt éreztem, hogy nem helyes egyedül lenni. Nem természetes. Még is ezen az estén egyedül voltam. Viktória ki volt merülve, Philippnek pedig rengeteg munkája volt, ráadásul, ő szeret néha éjszaka dolgozni.

Elindultam, hogy este sétáljak egyet, szokásomhoz híven. Magamhoz vettem a legfinomabb pipadohányomat és a szépséges telihold alatt útnak indultam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. A falu csendes volt, néha egy-egy baba felsírása törte meg a csendet, de anyukája hamar megvigasztalta. Néhány macska szaladgált az úton, akik egymást kergették. A fő út még szép volt és jó, de a többire már ráfért volna egy karbantartás. Valahol a messze távolba, Nebelturm tornyából kopácsolás hallatszott, de a gólyák szépen tudtak aludni fészkeikben a zenére. Igazi családias hangulatban pihenték ki a nap fáradalmait. Ahogyan a faluból kiértem, sötétség vett körül és kellemes nyirkos levegő. Az erdő éjjeli vadjai nem aludtak, hanem vadászatra készültek nagy serényen. Kicsik és nagyok, fiatalok és öregek. Füleltem és jó hangosan léptem és szuszogtam, hogy ne akarjanak közel jönni. Bár elhoztam pörölyömet, nem akartam balhét, csak pihenni egy kicsit. Leültem kedvenc fűzfám alá és rágyújtottam.

Ahogyan a fa alatt üldögéltem a hold fényében, az egyik bokor alatt, valami piros fény látszott. Nagyon halványan pislákolt. Felkeltem és óvatosan odamentem. Körülöttem a mókusok szétszaladtak, talán egy sün család is eliszkolt, de nem vettem őket észre. A fényre koncentráltam. A fény szinte bele ivódott az agyamba és trónt ült elmémen. Rossz érzések fogtak el. Ahogyan a bokrot félre hajtottam, egy kard feküdt a földön. Tokjából vörösen izzó fény áradt, körülötte a fű és a bokor egyik ága meg volt perzselődve. A szívem kalapálni kezdett. Megfogtam a kardot és összement. Egy kicsit. Kihúztam, hogy megnézzem, és olyan volt, mint egy egyszerű kard, annyi különbséggel, hogy a pengéjén vörös lángok cikáztak. Visszacsúsztattam a kardot hüvelyébe és körbe néztem, hogy nem lát-e valaki. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy nincs veszély, gyorsan haza indultam a toronyba. Biztos. Biztos, hogy vágyam teljesült. Nagyon óvatosan, az úton gondosan körültekintve mentem haza, félve, hogy valaki meglát. Minden sarkon lestem, hogy kin kell kipróbálnom a kardot, de nem akadt jelentkező. A végére már fájt a szemem a sok forgatástól. Éreztem, hogy a kezem hihetetlen erővel szorította a díszes hüvelyt, de ami nagyon meglepett, hogy nyakam is görcsben állt.

Ahogyan a toronyba vissza értem, furcsa szemek kísértek, de leráztam a kíváncsiskodókat, hogy ez csupán egy tréfa. „Ezt az öreg kardot találtam és meg szeretném vele viccelni Philipp barátomat.” tértem ki a válaszadás elől. Úgy tűnt, sokan el is hitték, de így is voltak, akiknek fenn akadt a szemük, de egy mosollyal és egy kacsintással le tudtam nyugtatni őket. Mikor végre hazaértem, letettem a kardot és jól megvizsgáltam. Még így is gyönyörű munka volt, hogy egy másik alakját mutatta. Az ötvözet, a hogyan a sok fém összeért és különböző színekben pompázott, teljesen elvarázsolt. A lángnyelvek szépen és gyilkos nyugalommal táncoltak. Elkápráztatták a szememet. „A mestermű, amit most a kezemben tartok, amit mindenki keres, ami mindenkit vonz, íme, az enyém.” gondoltam. Néha hátra néztem, hogy nem látja-e valaki mit is művelek. Egyszerre szégyelltem magam és egyszerre nagyon izgatott voltam.

Napokig vizsgálgattam az ereklyét. Tervrajzokat alkottam és próbáltam minden lehetséges módszerrel tökéletesen feltérképezni, minden egyes porcikáját. Annyira sokat dolgoztam, hogy sokaknak feltűnt a dolog, ezért amit lehetett a szobámban végeztem el. A műhelyt bezártam, hogy minden erőmmel és energiámmal azon legyek, hogy megalkossam a világ legerősebb kardját.

Csakhogy a világon mindenhez meg kell fizetni a kellő árat, még akkor is, ha ténylegesen pénzőr van szó, így tehát dolgozni kezdtem. Viktória már panaszkodni kezdett, szemei egyszerre néztek kérelemmel és dühvel rám, de megígértem neki, hogy amint meg vannak a nyersanyagok, vele fogok foglalkozni. Minden nap bűntudatot keltő ölelést kaptam tőle, amikor végeztem a munkámmal. Amikor minden megvolt, elrejtettem mindent egy helyre és elmentem Viktóriával színházba, vacsorázni és hasonlók. Mindez után bejelentette, hogy van, egy Emil von Rotmantel nevezetű vámpír, aki az elme betegségeivel foglalkozik, és talán tudna segíteni. Arra gondoltam, hogy legyen így. Ő mindennél fontosabb. A kardot, a tervrajzokat és az érceket még mélyebbre elástam. Tudtam, hogy nem voltak biztonságban, de le kellett gyűrnöm aggodalmamat.

Telt múlt az idő. A Rothmantel toronyhoz alig öt nap volta az út. Hideg esős idő telepedett a tájra, ezért kuporognunk kellett a szekéren. Viktória magához szorított. Nagyon félt újra látni a helyet, amely felidézte szörnyű és keserves gyermekkorát. Attól félt, hogy itt megint el fog szabadulni és az egész semmit sem fog érni. Megígértem neki, hogy én magam fogom lefogni és én vigyázok rá. Az úton minden helyet megmutatott, amire emlékezett, ilyenkor rendszerint sokszor elsírta magát. Végig az ölembe kuporgott. Nagyon ritkán egyenesedett ki, amikor már fájt a háta. Ez jó alkalom volt nekem is kinyújtózkodni.

Az út végén a kocsis nagyon bájosan köszönt el. Ahogyan Viktória végig nézett a helyen, elsírta magát. Engedtem, hogy kisírja magát, de beszéltem hozzá és hallgattam a történeteket amiket mesélt. Két napig folyamatosan kesergett, ezért egy fogadóban megszálltunk. Szép lassan megnyugodott, és amikor végre fogadni tudtunk az agykurkászt, megvendégeltük. A faluban kaptam állást, amiből mind a szállást és az orvost is fizetni tudtunk. A terápián nekem is jelen kellett lennem, ami lassította Viktória gyógyulását, de a végeredmény nem maradt el. Viktória teljesen meggyógyult és végre vidám és boldog lett és végre mindenről tudtunk beszélgetni. Otthon volt, boldog volt és végre megszabadult a problémájától. Haza úton beragyogta a teret a nap. Mivel emlékezett már mindenre, próbálta meg keresni az embereket, akiknek ártott és bocsánatot kért. Az út emiatt nagyon lassú volt, de Viktória jobban érezte magát ezért nem bántam.

Otthon most hagyta, hogy dolgozzak. Sőt ő maga oda ült és tanulmányozta mesterségem. Mivel már jól volt, ezért az emberek előtt is mutatkozott, akik nagyon kíváncsiak voltak rá. Ez nagyon megnehezítette a munkámat, de szép lassan és biztosan elkészült a kard. Erősebb volt mint Azrael kardja, ráadásul az enyém. A legerősebb. Elértem a kovácsok álmát és a legjobb fegyverkovács lettem. Mégsem elégedettséget éreztem, hanem félelmet. A sötétség csak növekedett szívembe és a paranoia olyan nagyra nőtt, hogy már Viktóriától is féltem. A feketeség olyan alakot öltött bennem, ami ijesztő és elítélendő volt, de Viktória a szívemhez nyúlt és a sötétséget megragadva kirántott a fényre, így legalább őt újra szeretni tudtam. Philipp akkor nem volt otthon, de ez jobb is, hiszen kinek kellett volna egy paranoiás barát, aki ráadásul meg akar ölni.

Egy furcsa alak látogatott meg egyik nap, zöld ruhája, rövid szakálla, csúcsos sapkája volt, úgy nézett ki mint egy vadász., Megdicsért lenyűgöző teljesítményemért. Értetlenkedve álltam, de ahogyan beszélt, lassan rájöttem, maga Azrael látogatott meg engem. Amikor rájött, hogy a dolgot értem, végre felajánlotta, amit szeretett volna. Azt szerette volna, ha követem őt és neki szolgálok örökké, amíg sírom nem takar engem. Isten szolgájaként, elutasítottam kérelmét. Elfancsalodott az arca, toporzékot, de nem csalódott volt, inkább örült és megátkozott. Nagy színészi tehetsége volt, az biztos. Átkom, hogy megállította életem óráját, hogy megélhessem önző vágyam szörnyű oldalát, hogy örökké szenvedjek a versenytől, ami a fegyvereket illeti, és ha valaki felülmúl, és fegyver állttal megöl, gyilkosomra szálljon át az átok. Könyörögve estem térdre, hogy csak egy csillagot hagyjon meg nekem, egyetlent, akire támaszkodhatom és ő nagy nehezen és sok kérlelés után, megadta. Viktóriát az én életemhez kötötte, amíg én élek, addig meg nem halhat, de amint meghalok ő velem hal meg. Számára a kikötés egyértelmű volt, ha gyermeket nemz nekem, akkor első szülött fiamat neki kell adnom, vagy megölnöm. Megköszöntük, hogy kegyes volt, de jó magam nem nyugodtam. Útra keltem hát, hogy megismerjem a világ fegyver tudományát és megállítsam azt, hogy még egy legyen, aki olyan, mint én.

Majdnem teljesült, rosszul megfogalmazott kívánság

Az egyik este egyedül sétálgattam Hellenburg utcáin, mert mi mást csináltam volna. Szünetet tartottam, és már kellett egy kis egyedüllét, és egy kis friss levegő a bordély izzadtságtól, és illatos olajoktól súlyos, ostoba kurvákkal teli légköre után. Egyik másik tényleg csak annyira jó, hogy valaki a kardhüvelyének használja, ha véletlen bezáratnák ezt a helyet, félek, hogy éhen halnának. Na jó, ennyire azért nem féltem őket, bár azt kétlem, hogy túl sok férfi akarna ilyeneket elvenni. Vérszolgának mondjuk jók lehetnek. Ehh, nem kellene ilyen tuskókkal foglalkoznom, csak rosszat tesz a vérnyomásomnak, és talán még a ráncok is megmaradnak a végén a homlokomon. Legalábbis ilyeneket mondanak az emberek, fogalmam sincs, hogy ez démonoknál is így működik-e, inkább nem kockáztatnám meg. Miközben sóhajtozva sétálgatok nem is figyelem merre megyek, inkább a nyakamat is kinyújtóztatva, az égre pillantok. Egy kicsit megbotlok az egyik kiálló kockakőben, és miközben elesek, pont megpillantok egy gyönyörű hullócsillagot is az éjszakai égbolton. Gyorsan feltápászkodok. Látták egy páran az esésemet, de senki sem akart segíteni. Nem mintha nagyot estem volna, a kezemmel ügyesen tompítottam a földet érésem erejét, és így pár apró horzsolást leszámítva teljesen jól vagyok. Van az embereknek egy másik hiedelme is, mi szerint aki megpillant egy hullócsillagot, az kívánhat egyet, és az teljesülni fog. Nem igazán értem, hogy az ilyen ostoba hiedelmek, babonák, mint például ez, a kívánságokat teljesítő aranyhal, vagy a szerencsét hozó lóhere hogy férhet meg a vallással együtt ezeknek a mélyen hívő embereknek a fejében. Viszont ha kívánnom kéne, mit is kívánnék? Ezek helyett az ostoba tyúkok helyett biztosan jönnének másikak. Pasikat... nem. Azt úgy is fogok magamnak. Viszont, van itt valami, ami egész rég óta zavar engem, és örülnék neki, ha megváltozna. Nem az, hogy sokan utálják a démonokat. Ehhez igazából már hozzászoktam. Ez a hülye öltözködési törvény az. Miért nem hordhatok azt, amit csak akarok? Nagy marhaság az egész.
-Bárcsak ne lenne öltözködési törvény! -Suttogom nagyon halkan, már-már csak a gondolataimban mondom ki. Úgysem fog teljesülni. Sétálgatok még egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, utána pedig megyek vissza dolgozni. Még egy-két ügyfelet vállalok, utána megyek majd aludni.

Másnap amikor felébredek, még szívesen maradnék az ágyban egy darabig, de érzem, hogy már melegszik az idő, és éhes is vagyok. Azért még magamra húzom a takarómat egy kicsit. Nem szeretem a reggeleket. Igaz, lehet, hogy már dél is elmúlt. Pár perc elteltével nyújtózok egy nagyot, és felkelek, muszáj elmennem a piacra, holnap zárva lesz. Ez is a hülye kereszténység hibája. Miután megmosakszom, gyorsan felöltözök, és indulok is, azonban ahogy kilépek az ajtón...
-Mi a fa...?! Megállok az ajtóban kikerekedett szemmel, leesett állal, mi több, meglepetésemben még a kosár is kiesik a kezemből. Megdörgölöm a szememet, biztos jól látom, amit látok? Valami olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Sőt! Az egy dolog, hogy úgy tűnik teljesült a kívánságom, amit előző éjjel a hullócsillagtól kértem. Persze, már ez is meglepett. A hullócsillagoknak nincs varázsereje, nem tudnak kívánságokat teljesíteni, ez az egész csak egy ostoba babona! Legalábbis ezt hittem idáig. De ami még ezen is túlmegy, nem csak hogy szabad, de úgy látom kivétel nélkül mindenki nyíltabb ruhákat visel. Szép nyár végi, napsütéses nap, rövid szoknyák, nyílt dekoltázsok mindenhol. Kivéve nálam... Nincs ilyen ruhám, mert nem hordhatnám őket, hacsak nem lennék olyan mazochista, aki szereti, ha megbotozzák. Mármint megverik bottal. A bordélyban meg olyanokat szoktam felvenni, amit utcára még én sem akarok, mert annyira sokat mutat. Felveszem a kosaramat a földről, és a piac helyett inkább a közelben lakó szabók üzleteit kezdem el sorra látogatni. Nehogy már pont nekem ne legyenek ilyen csinos ruháim, pláne, hogy ez az én kívánságom volt! Az első szabóhoz menet közben az egyik sarkon megpillantottam az egyik munkatársamat. Annyira benne volt a szájában egy pasi, hogy már azon izgultam, vajon ott helyben a magáévá teszi-e. Menjetek szobára! Azt hiszem a hullócsillag kicsit eltúlozta a kívánságomat... De gyerünk a szabóhoz! Illetve szabókhoz, mert még a negyedik helyen sem találok semmi ilyet. Vagy mindet elvitték, vagy egyszerűen csak az emberek ruhásszekrényében termett ez a sok gönc, mintha mindig is ott lett volna, sőt, mintha mindig is ilyeneket viseltek volna. De a szabóknál miért nem teremtek ugyanúgy? Egyre furcsább lesz ez az egész. De már korog is a hasam, és a következő szabó elég messze lenne, úgyhogy inkább megállok itt, és rendelek pár ruhát, csak gyerünk már a piacra.
Az üzletet egy a negyvenes éveiben járó férfi vezeti, és elég változó stílusban vannak ruhái a kirakatban. Elég sok fajta, hogy azt gondoljam, nem mindet ő csinálja. Hogy mégis miket rendelek, azt részben innen, részben a járókelőkre nézve, részben pedig a saját fantáziám alapján próbálom meg elmagyarázni. Először próbáljunk meg valamit alulra, azt tartom fontosabbnak, felülre van ugyanis pár olyan blúzom, amit ha nem gombolok be teljesen, akkor teljesen jó lehet, szép kilátást hagy a dekoltázsomra. Szóval, szoknyák. Kezdjünk egy jó kis rövid testhezálló szoknyával. Ilyen kicsit combközép alá érő, de a térdet teljesen mutató, a csípőtől lefelé kissé szűkülő fajta, jó fajta fekete szaténból. Hmm, el is képzelem benne magam, de jól mutat! Egy harisnya még lehet kellene mellé a tökéletes összhatás érdekében. Harisnyám igazából van másik, meg ilyen jól kinéző, de az gyakorlatilag munkaruha, ha máskor is hordani akarom, akkor kelleni fog új, de ezt legalább gyorsan le tudom írni, hogy milyet is akarok. Egy a bőrömnél csupán egy árnyalattal sötétebb bőrszínű, áttetsző selyemharisnyát. Meg egy fekete, szintén áttetsző selyemből készült combfixet, a tetején csipkével, illetve ugye egy párat ebből, hozzá pedig fekete és vörös harisnyakötőt is, ebből majd válogatok hozzá illőt. Na, nézzünk még egy szoknyát. Valami hosszút szeretnék, ilyen áttetszőt, amit teljesen nem lehet átlátni, de a lábam körvonalai, az alakom azért jól látszik. Ehhez két ötletem van, a tüll és a selyem, de egyik sem igazán nyer meg magának. Mi lenne, ha több rétegű lenne, egy tüll, és rajta 1-2 vékony réteg selyem? Lenne némi tartása is, de ahogy a selyem a tüllre hull, talán nem lenne olyan nagyon furcsa, mintha csak egy csomó, egymástól is elálló tüll lenne, az nekem nem tetszett, ahogy valakin ilyen rövid szoknyát láttam. Az aljára mehet tüllből egy kis fodor, biztos vagyok benne, hogy koszolódni fog, és ezt így azon kívül, hogy jól nézne ki rajta, viszonylag könnyen lehetne tisztítani is. A tetejénél pedig, combközéptől fölfelé lehetne néhány centinként egyre több réteg selyem, hogy egyre kevésbé lehessen rajta keresztül látni, és a bugyimat már teljesen eltakarja. Természetesen ez az egész feketében. Hú de drága ruhadarab lesz ez ennyi selyemmel, és ilyet nem is láttam még sehol, nagyon izgulok, hogy jól nézzen ki rajtam. Ezzel már elég sok idő is elment, úgyhogy bár még csupa fekete holmit választottam, jöjjenek a felsők. Először itt is egy egyszerű matt fekete fűző jut eszembe, bár díszítés gyanánt lehetne pár függőleges szintén fekete vászon csík rajta, hogy még jobban kiemelje az alakomat azoknak a görbesége. Egy ilyen még van is raktáron, és így nagyon jó lesz első sorban mindenféle ruha alá, meg akkor is, ha utána valaki vetkőztetni akar majd. Remek! Azért egy jobban pasifogó fűzős felsőt is kéne csinálni, mármint ez nem nagyon fog látszani egy blúz alatt, valami olyan fűzős felsőt szeretnék, ami akár önmagában is jó lehetne. Szóval, eddig mindenem fekete, ez legyen vörös! Vörös, rózsa mintás. Lehetne valami finom, puha bársonyból, és a tetején körbe egy pár centis fekete csipke szegély, hogy még jobban látszódjon a mellem. Igazság szerint, most hogy ilyen lett az új divat, talán hordhatnék még ezeknél is többet mutató ruhákat. Majd holnap benézek egy másik szabóhoz is, addig még kitalálom hogy miket vegyek még, de ennyi egyenlőre elég lesz, ezekre is várnom kell előre láthatóan egy hetet, hogy elkészüljenek. A férfi leveszi a méreteimet, ami közben a kezei mintha egy kicsit eltévednének. Egy rövid torokköszörüléssel jelzem, hogy észrevettem, de nem szól semmit, úgyhogy én sem. Most már tényleg menni kell a piacra, mert éhen halok, amit a hasam korgására rám tévedő idegen szemek is bizonyítanak.
A piacon egy gyors bevásárlókörutat rendezek, kell vennem fél tucat zsömlét, egy kolbászt, zöldségeket: paradicsomot, uborkát, salátát, répát, kelleni fog pár tojás, két üveg tej, és ahogy sétálgatok, meglátom, hogy a mézet most nagyon olcsón adják, úgyhogy abból is veszek egy csuporral. Talán még munkaeszköz gyanánt el is számoltathatom az árát. Közben persze figyelem az embereket. A zöldségesnek csinos felsője volt, kilátszott benne a hasa. A hentes melletti virágárusnak pedig egy általam még sohasem látott nadrágja volt. Rendkívül rövid, világoskék, és ha megfordul, akkor fogadni mernék, hogy részben kilátszott volna belőle a feneke. Nekem is kell ilyen! A bevásárlás után elindulok haza, erre út közben megállít egy csapat járőröző városőr. A zöld rövidnadrágjukban egész viccesen festenek a vértben lévő, állig felfegyverzett férfiak.
-Elnézést hölgyem, velünk jönne? A ruházata alapján arra kell gondolnunk, hogy ön egy kultista. Kérem, erre parancsoljon.-mutatja az utat a vezetőjük. HOGY MI VAN?!! Én, kultista? Ezek viccelnek? Azért a régi ruhám sem takar közel sem annyit, mint azok nagy köpenyek, amiket állítólag hordanak.
-De... Én nem vagyok kultista. Csak ennyit tudok mondani nekik végül.
-Hát, ezt igazából könnyen kideríthetjük. Elővesz egy ezüstös falskát, és rámutat. Szenteltvíz.
Reflexszerűen felteszem a kezemet, és hátrálok egy nagyon kicsit. -Nem vagyok kultista. Hagyom a farkamat előkacskaringózni a ruhám alól. -Látják? Úgy teszek, mintha egy démon már nem is lehetne kultista. Bár még nem hallottam róla, hogy lenne köztük démon, de miért ne lehetne igazából?
-Démon! Kiáltanak fel, rántanak kardot, és támadnak rám kérdés nélkül. Esélyem sincs kitérni.
Az ágyamban találom magam, miközben kapkodva veszem a levegőt. Álom volt? Kicsit megnyukszok, de ugyanakkor kicsit zavar is a dolog. Álom volt. Egy elég fura. Tudtam én, hogy a hullócsillagok nem teljesítik a kívánságokat... sajnos. És még csak nem is rám szegeződött minden tekintet, vagy legalábbis nem vágytól izzó szemek, mert csak nekem nem voltak olyan csinos ruháim... Holnap ezt fogom álmodni. Jelentem ki olyan határozottan, mintha ennyi elég lenne hozzá, bár tudom, hogy úgysem lesz. Miközben lassan visszaalszok, egy másik gondolat úszik a fejembe. Mi bajuk volt a démonokkal?

Van egy kis erkélyterasza a szobámnak, ahonnét jól rá lehet látni az égre. Ez a torony legkevésbé keresett részlege, tekintettel arra, hogy akik benne laknak, többnyire irtóznak a fénytől, de számomra mindig kikapcsolódást jelentett, meg én amúgy se vettem le az amalgámot magamról, így veszélyt se.
Nyáron tehát, minden augusztusban kitoltam karosszékem a terasz hideg levegőjére, hogy megszemléljem a csillaghullást. Jó szokásom volt ez, anyámmal majd később nevelőimmel is minden évben megcsodáltuk ezt a jelenséget, noha nyílt levegőjű falumban ennél sokkal gyönyörűbb kilátás nyílt rá.
Ahogy fel-felvillantak az első hullócsillagok, egészen elmosolyodtam, hiszen eszembe jutott a gyermeteg delúzió, miszerint valami módon ezek képesek kívánságokat teljesíteni. Nyilván, eredetileg ez a ritkaságuk miatt lehetett elképzelés eredetileg, de amikor ennyi volt belőlük, nehéz volt komolyan erre gondolni. Eljátszottam a gondolattal azonban: Mi lenne ha mégis teljesítenének bármilyen kívánságot? Vajon mit kívánnék?
Elképzeltem, ahogy Brückendorfban ülök, apám mellett - ő nem tűnt el, nem halt meg, hanem csak fogságban volt, és szívós, szikár ember módjára összehúzott szemmel figyeli az égi villanásokat. Anyám se különben, ő is túlélve a pestist, alig idősebb küllemmel a sajátomnál ül úgy egy székben, ahogy most én, és a távolban már integetnek nevelőapám és családja, hogy csatlakozzanak hozzánk a nézelődésben.
Ahogy ebbe belegondoltam, olyan hamar komorodtam el, ahogy a jó kedvem érkezett.
Csillagok sem lesznek, ha nem állítjuk meg a mélységieket.
Vicsorrá torzult félrehúzott szám. Ha csak lett volna eszközünk ahhoz, hogy megállítsuk őket! Sőt, akár le is győzzük ezeket a bestiákat! Nem lenne semmi gondunk, és foglalkozhatnánk a ténylegesen lényeges dolgokkal. Észak Déllel, Dél Északkal. Mi vámpírok pedig azzal, hogy hogyan érvényesítsük érdekeinket legmesszebb.
Bár csak mindenki minden áldozatot meghozna, hogy legyőzhessük a mélységieket!
A levegő kellemes volt, a gond és a fáradtság azonban nagy, így hamar elnyomott az álom ültő helyemben a karosszékben, és rövid, álomtalan nyugalomba zuhantam. Reggel határozott kopogások riasztottak fel, amire ösztönösen is "szabad"-ot kiáltottam. Szerencsére még nem öltöztem át előtte este, így hivatali felszerelésemben fogadhattam az illetőt. Nálam magasabb, holtsápadt bőrű, nyakig páncélozott harcos volt az, vértje azonban inkább emlékeztetett az angyalromok fehér kövére, mintsem bármilyen fémre. Szinte teljesen arra a gólem-lényre emlékeztetett, amit Laetitia kisasszonnyal láttunk annak idején a Schattenstahl bányában, kivéve, hogy ez emberi volt arcra. Vigyázzba vágta magát előttem és tisztelgett, amit tétován viszonoztam. Értetlen pillantásokat vetettem rá, szokásommal ellenben, mire mély, határozott hangon megszólalt.
- Aura Elnökasszony, jöttem, hogy elkísérjem legutóbbi harcmezőnkre. Egy lépésnyire vagyunk, hogy átszorítsuk Gusoyn mélységit a portálon.
Szavaktól megfosztva pislogtam párat, nem álltak össze bennem a szavak értelmes mondattá.
- Gusoyn... mélységit... a portálon? - Kérdeztem tétován, mire a férfin volt a sor, hogy nálam jóval zavartabban nézzen.
- Igen, Elnökasszony, ahogy parancsba is adta. Tegnapelőtt személyesen adta ki a művelet elvégzésére az utasítást a helyszínen.
Nem gondoltam, hogy ismert mód lenne a mélységiek kiűzésére világunkban, és mivel pont ilyesmiről elmélkedtem este a csillaghullás során, arra a következtetésre jutottam, hogy álmodom. Ha csak álom volt pedig, megérte egy pillantást vetni az illető által mondottakra, hátha inspirálódom belőle. Bólintottam hát, és határozottan szóltam.
- Igen, már emlékszem. Soká aludtam és a gondolataim összekavarodtak kissé, elnézését kérem. - Nem utalhattam a nevére, mert akkor azonnal kiderül, hogy fogalmam sincs miről van szó. Felkötöttem a kardom, de a madaraim az ülőn hagytam, majd intettem a férfinak útitáskám vállamra akasztása után. - Vezessen, kérem!
A férfi nagy léptekkel indult meg egy rövid meghajlás után, és ahogy követtem, észrevettem, hogy szobám sokkal fentebb van a toronyban, mint volt. Ezt nem jelentett kevesebbet, minthogy rangban is sokat emelkedtem álmomban. Úgy tűnt, valaminek az elnöke vagyok, igyekeztem tehát arról megszerezni bármilyen információt.
- Megoldódott a probléma azzal a másik csoporttal, amiről legutoljára beszéltünk? - Tettem fel a teljesen semleges, de abszolút bennfentesnek tűnő kérdést. A férfi tétován bólintott.
- Nos, amennyi hozzáférésem van az információkhoz, Simon Nagyúrnak sikerült nyélbe ütni az ügyletet a von Nordenburgokkal Északon, így most a tőke szabadon áramlik hozzánk fegyverekre. Persze, ehhez a korábbi sikerek jó alapot is nyújtottak, na meg Isidor elnök észveszejtő találmányai. Vajon honnét veszi azokat? - Kérdezte a végén megborzongva, ám ezt alig fogtam fel tulajdon megdöbbenésemen keresztül. Isidor elnök? A zsinati elnök? És a von Nordenburgok, Észak egyik nagynemes családja, együtt dolgozzon? Ha eddig nem gyanakodtam volna álomra, most már tudtam volna, hogy az. Bólintottam a férfinak elégedetten.
- Köszönöm, ennek örülök. Remélem a további tervek is ilyen ütemben folynak.
- Hát, ez csak magán múlik meg Laetitia Alelnök-kisasszonyon. Maguk ketten elég nagy nevek a Lángoló Kardban ehhez.
Tehát Lángoló Kard. Amennyire borzalmas volt ez a név - és ez alapján sejtem, hogy én kereszteltem el a szervezetünket - annyira megragadó volt az értelme: A kard, ami a paradicsomot őrzi azoktól, akiket kiűztek onnét. Mosolyogva bólogattam ahogy elértük az istállókat eközben álombeli énem kompetenciáján.
Az első megdöbbenés, ami hamar lidércnyomássá formálta a dicsőséges álom ragyogó szövetét: Lovak vártak ott, de nyakuk közepén mesterien le volt vágva a fejük. Egyenesen és erősen álltak - sebükből azonban nem vér, hanem valami gyöngyöző kékes-szürkés folyadék szivárgott. A páncélos, túlságosan magas férfi, aki értem jött intett, hogy szálljak fel az egyik ilyen bestiára, én azonban megráztam a fejem és léptem egyet hátra.
- Mik...ezek? - Kérdeztem rémült hangon a kísérőmet, mire ő csak kettőt pislogott értetlenül.
- Lovak természetesen.
- De miért nincs fejük? És mi ez a nedv? Nekromancia?
- Elnökasszony, ma humoros kedvében van, ugye? Maga tervezte ezt az eljárást. Eltávolítjuk a ló fejét, hogy ne legyen agya, amit kitehetünk a mélységiek befolyásolásának, a vérük pedig egy különleges elegy, amit pecsétkő-porból és a romok kristályaiból készítettünk, így a ló testét távolról nem tudja a mélységi befolyásolni. A mozgatásukról meg Isidor elnök beleépített szerkezetei gondoskodnak, de azt maga nálam jobban tudja, maga beszélt vele erről.
Önkéntelenül tátogó szájjal, remegve tekintettem a lényre, ami az én elmém szüleménye volt, ezek szerint. Az álombeli valóm szó szerint a rémálmaim legsötétebb bugyraiból lépett elő. El nem tudtam képzelni, hogy mi vehetett rá, hogy ilyen szörnyetegeket alkossak magam is, mint amik ellen küzdök, de fel volt a gyomrom fordulva saját magamtól.
- Azt parancsoltam, hogy... hogy.... fejezzünk le élő lovakat, hogy ezek vigyenek minket csatába a mélységiek ellen? - Kérdeztem egyenetlenül zihálva, miközben a ló-szörnyeteg izmai megremegtek. A férfi abszolút értetlen arccal nézett engem.
- Maga mondta, hogy meg kell hoznunk a szükséges áldozatokat ahhoz, hogy legyőzzük a mélységieket, és meg is hoztuk ezeket. A lovak csak egyek voltak ezek közül. - Felelt aggódó tekintettel. - Elnökasszony, minden rendben? Ma különösen is fura. Kívánja, hogy az argerusok megvizsgálják?
- Én... Jól vagyok.... Vagyis nem, mert... - Ahogy mentegetőzni kezdtem azonban szörnyű gondolat csapott belém. "Meg is hoztuk ezeket..." Tágra nyílt szemekkel néztem a természetellenesen magas férfira. Ők mind áldozatokat hoztak. Az én embertelen elképzeléseim nyomán, talán már... - Mon...Mondja, mit jelent az, hogy mind... Áldozatokat hoztak? - Kérdeztem remegő hangon, mire a férfi nem szólt, hanem csak benyúlt a mellkasát védő páncéllemezek közé, és nyikorogva szétfeszítette azokat. Oldalra csúszva felfedték azok mellkasüregét, ami a legtávolabbi rémálmokat is felülmúlta morbidságával: Szervei, akár csak érett gyümölcsök lettek volna, egy üvegtartályban felfüggesztve lebegtek ugyan abban a folyadékban, ami a lóból is szivárgott, és bizarr kábelek kötötték össze azokat. Mindegyik a nyaka felé tartott. Rémülten hátráltam el, és néztem az értetlenül álló férfit.
- Az... Agyad... A lovaknak nem volt feje, neked... Neked ugye...
Az csak vállat volt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog.
- Persze, nagy részét Laetitia alelnökasszony módszereivel egy pecsétkő-lapra írták, mint minden harcosét. Akár egy órát is kibírok egy mélységi mellett így.
Nem akartam elhinni, hogy mindez még csak álom is lenne. A karomba mélyesztettem hosszú körmeimet, hátha nem fog fájni, ahogy az egy álomtól várható lenne, de mindent éreztem. Ez nem álom volt. Ez egy irtózatos valóság, ami valahogyan, valami módon átvette a sajátunk helyét, és az ember-alkotta szörnyek rémség-cirkuszává változtatta a jelent. A férfi egy fura, lábas-szerű fémtárgyat nyújtott felém.
- Vegye ezt fel, hátha egy mélységi próbálja az elméjét megzavarni.
Legalább olyan szörnyű érzés kerített hatalmába a tárgyat nézve, mint mielőtt a férfi felfedte volna a belsőségeit.
- Mi van abban a szerkezetben?
Egyetlen mozdulattal az oldalra húzott egy lemezt, és rózsaszín, émelyítő szagú agyvelőszövetet fedett az fel. Megszédültem, és a szám elé tettem a kezem.
- Egy paraszt. A mágia és a drogok csak egy napig tartják életben, szóval jobb lesz, ha kihasználjuk.
Igen, úgy tűnt mindenki áldozatokat hozott, hogy legyőzzük a mélységiket.
Olyan áldozatokat, amiket soha nem lett volna szabad, amikkel rosszabb világot teremtettünk, mint ha megpróbáltunk volna együtt élni velük.
Nem, teremtettem. Az én bugyuta kívánságom vált valahogyan valóra.
És nincs visszaút.

Elvezettem a világot a minden értelmet felülhaladó, ember-alkotta rettenetek valóságába.

A sötét mező most túlságosan is jól illett a hangulatomhoz. Távol az emberek zajától, a bűzös városaiktól, a tömegnyomortól, a szenvedés nyőgéseitől, amelyekbe néha a kétséget elűzni igyekvő szex még inkább frusztráló és idegesítő hangjai türemkedtek be. Távol a kosztól telített sikátoroktól, a mosdatlan hajléktalanok orrfacsaró szagától. Távol a masírozó járőröktől, a városon kívülről begördülő szekerektől, amelyek a Csillagtalan Éj óta sorra felbukkanó szörnyek újabb áldozatait hozták be...egy szóval távol mindentől, amely mostanában Hellenburg-ot jelentette, csak én voltam. Dracon hátra maradt a zsoldosok tanyáján, hisz nem akartam kitenni őt az éjszaka veszélyeinek. Csak én és a tábortűz, amelyet egy közeli kis erdőszeletke száraz gallyaiból raktam. Én, a tábortűz, egy hanyagul, sietve leterített pokróc és pár flaska bor, üvegcserepek szerte-széjjel szóródva. A fel-feltámadó szél a fák közül mintha sóhajok hangját sodorta volna és néha egy-egy csapatnyi vad madár szállt fel az ég felé hangos károgással fejezve ki elégedetlenségüket. Néztem a sötétben szárnyaló alakokat, ahogy az ég felé törnek, próbálva kiszabadulni ennek az átkozott világnak a korlátai közül. Fel, fel a fellegek irányába, szinte már elérve a sötéten meghúzódó fellegeket, amelyeknek az alját vörösre festi a lenyugvó Nap fénye. Elérni a csillagokat, azokat a miriádnyi hideg-fehéren csillogó pontokat az ég boltozatán, mint megannyi kis lyuk egy túlságosan is nagy rostán. Az ég most fenyegetően, komoran tornyosult felém és azt kívántam, bár csak jönne egy csapatnyi szörny és támadt volna rám. De a fizikai valóság szörnyei távol maradtak, meghúzódva rejtekeikben vagy más áldozatot keresve, s egyáltalán nem irigyeltem azokat, akikre talán rátaláltak ezen az estén. Már ha elő mertek bukkanni. Azon förtelmes három nap óta folyamatosan hallottunk támadásokról, bár mintha egy időben elcsendesedett volna a környék valamennyire. Akárhány dög is szállt fel sírjából, bújt elő üregéből, végső soron véges számban voltak s a kegyetlen, horrorisztikus ostrom se tarthatott sokáig. De még ha a valóság szörnyei nem is támadtak, az elme éles karmú, vértől vöröslő fogú, összeállt szőrű démonai és kimondhatatlan rémségei elő-előbukkantak. Azon az estén, amikor csak egyedül szerettem volna maradni, hívatlan vendégek törtek rám folyvást. Emlékek formájában. Kínzó emlékek formájában, s könnyektől csillogó tekintetemmel átkoztam a Holdat, melynek nyugtató fénypászmái egyáltalán nem hoztak nyugodalmat.

Rohanó léptek zaja az erdőben. Két apró lábú, csenevész gyerek rohant közöttük. Ezüst hajuk messze látszódott a távolból. Lépteiknek zaját messze sodorta a szél, azonban ők csak rohantak. Távol mindentől, amit az otthon jelentett számukra. Távol a borzalmaktól, távol az apai szigortól, anyjuk semmit sem sejtő arcától...csak rohantak. Az egyikük - egy lány, nyolc éves csupán, testét olyan sebek borítják, melyek soha se lettek volna szabad, hogy rajta legyenek - megbotlott és hangos puffanással landolt az előző esti vihartól még mindig nedves avarszőnyegen. De nem sírt fel, fel sem szisszent. Ez semmi ahhoz képest, ami otthon vár rá. De most távol vannak. Sikerült megszökniük, hát kihasználják a viszonylagos béke pár percét. Mielőtt...mielőtt ismét elkezdődik. Így hát csak felpattant, tett pár eredménytelen kísérletet ruhái letisztogatására. A kis szoknya pár helyen felhasadt, de ez őt nem érdekelte.
- What are you waiting for, slowpoke? C'mon! - sikkantott fel a lány, ahogy megragadva a fiú kezét, ráncigálni kezdte.

Az üres borosüveg hangos csattanással robbant szét a tábortűz körül. Egy hangos, elkeseredett, kínzóan maró sikoly hagyta el a számat, világgá ordítva a fájdalmamat. Csak meredtem a tűzre, amely mintha megelevenedett volna s könnyentők homályos látómezőn szélén mintha egy női alakot formált volna. Egy lány alakját. Kedves, szívalakú arccal, acélkék szemekkel és ezüstös hajjal. Idegesen morrantam fel. Rohadjon meg ez a rohadt világ. Rohadjon meg, amiért elvette őt tőlem. Rohadjon meg mindenki, legfőképpen Crowne.
-I'm sorry, sis...so sorry... - hebegtem két szüppögés közben, tenyerem hátával törölve meg az orromat.

A két fiatal egy tisztásra értek. A kísérteties színben pompázó gombák által megvilágított tisztásra, amelyet még évekkel korábban fedeztek fel egy hasonló szökésük alkalmával. Most megálltak. Két kis alak, szorosan egymás mellett, apró kezecskéikkel a másikét keresve fonták össze az ujjaikat, szorosan egymáshoz bújva, ahogy tekintetüket az éjszakai égbolt felé emelték. Egy égbolt felé, amelyet már annyiszor láttak és oly' keveset tudtak róla. Ebben a pillanatban száguldott végig rajta egy fényes, fehér villanás, csk hogy eltűnjön olyan gyorsan, ahogy jött.
- Look, a shooting star! They say that if you see one, you can wish and your wish will come true! - a lány hangja izgatottan csengett, miközben jobban rámarkolt a mellette álló kezére, szemeit szorosan behunyva mozgott a szája, miközben a fejében fogalmazta meg a kívánságát.
- I don't know, sis. Just a myth, nothing more. You should know that.
- Why do you have to ruin everything with your pessimism? Let me be a child...just for a short time. Don't take this from me. And now: wish! - a hangja kérlelő volt, s a fiú egy halk sóhaj kíséretében mormogott el magában egy kívánságot, amiről tudta, hogy soha se fog valóra válni.
- What's your wish?
- I can't tell you that, otherwise it won't come true! - kacsintott a lány pajkosan. Aztán egyszerre fordultak meg, ahogy mögöttük megreccsent egy gally. Megfordulva látták, ahogy egy sötét, bajlós árny borul föléjük. Ijedten hátráltak pár lépést, igyekezve hátrálni rémálmaik alakjától. Igyekezve hátrálni a saját apjuktól....

- My wish never came true. It didn't work. Not in time, anyway.... - morogtam magam elé. Azt kívántam, hogy szabaduljunk meg attól a szörnyetegtől...de ez nem jött össze, nem időben. Kristen meghalt rá két évvel és Crowne még további négy évet váratott magára, mielőtt felszívódott volna. Ostoba, hülye, szemét hullócsillagok és az ostoba mítosz, amelyet köréjük fontak. Hazugság az egész!
Őrjítő idegesség vett erőt rajtam, ahogy újból és újból lejátszódott előttem a jelenet. Ahogy megjelent apánk és a hajunknál fogva rángatott vissza minket, majdnem egészen a házunkig. Ordításomat messze sodorta a szél, miközben vad haragomban mindent elhajítottam, ami a kezem közé került...aztán már csak azon vettem észre magamat, hogy tehetetlen dühömben a földet püfölöm. Az apró kavicsok mélyen a tenyerembe fúródtak, de nem éreztem semmit. Kezem nyomán a fű vörösre változott, ahogy felhorzsolt és az üvegektől szétszabdalt kezem összevérezte. De csak csapdostam tovább. Utáltam őt. Elvette tőlem az egyetlent, aki igazán számított az életemben. Utáltam őt! Végül lehuppantam s elkínzott tekintettel néztem az égboltra. Néztem Hold Anya pimasz, hazug tekintetébe. Abba a ragyás, betegségtől sárga arcba, amely megnyugvást kellett volna, hogy hozzon. Akinek vigyáznia kellett volna ránk!
- How could you let this happen, huh? Do you like it? My fucking suffering? Hm? It pleases you, I guess, you fucking lying whore! SHE WAS MY SISTER! I hate you! You hear me?! - kezemet vadul ráztam a Hold felé, tehetetlenül. Csak egy gyerek voltam. Egy velejéig sértett, megkínzott, tehetetlen gyerek, ki hiszi, hogy a haragja majd megváltoztatja a világot. Ki hiszi, hogy ezzel bármit elérhet. De most jól esett gyereknek lenni. Halk szüppögéssel néztem az égboltot. S azon egy fehér fénycsóva húzott keresztül. Hirtelen ismét az erdőben találtam magam.

- Wish something. You gotta wish something. C'mon! I know you want to!
Kristen arca felragyogott, szinte visszatükrözte a Hold fényét. A csillagok fényét. Az egész világ fényét. Szemében bátorság és szeretet és eltökéltség. Arca még most is angyali volt. A legszebb teremtés széles e földön. A fiú nem szólt semmit, csak átölelte őt és tartotta őt és azt kívánta, ez a pillanat bárcsak sose érne véget. De a pillanat véget ért...

- I wish you were here. If only I could speak to you one more time. If only we could watch the shooting stars together. Hold each other's hand and just forget about this cruel world. I miss you soo much.
- It's a beauty, ain't it? Never seen so much at one time...
Oldalra nézve pedig megláttam Őt. Nem azt a tíz éves kislányt, ahogy utoljára láttam. A holdezüst haj, a kék , mandulavágású szemek, a szívalakú arc, amelyen egy őszinte, boldog mosoly terült szét, miközben álmodozva nézett hol az égen keresztül száguldozó fényfoszlányokra, hol rám. Éreztem hűvös, nyugodt illatát, melyek leginkább az északi fenyesekre emlékeztetett. A szívem nagyot dobbant, miközben teljesen letaglózva, remegő kezekkel és hevesen verdeső szívvel ültem egy helyben.
- Is...is it you? Really you, sis?
- That was your wish, wasn't it? To be with you, one last time. Just you and me and the dark night sky. Far away from the pain and cruelty. It is me. Really me, Crispin.
Meg sem vártam, hogy befejezze a mondanivalóját. Nem akartam megvárni, nehogy szerte foszoljon, mint a déli báb egy forró napon. Félte közelítettem felé, de amikor a karjaim közé zárva őt nem hatolt át a kezem a testén, nem foszlott darabokra...amikor a kezeim szorosan fonódtak köré, megnyugtatólag és biztosítva arról, hogy tényleg itt van mellettem, csak öleltem őt, mint aki soha sem akarja elengedni. Hevesen rázkódva zokogtam, ajkaimat értelmetlen szavak tömkelege hagyta el, ahogy megpróbáltam szóhoz jutni, de nem tudtam. Karjai megnyugtatólag fonódtak körém és éreztem, ahogy testünk szinkronban rázkódik. Itt volt. Tényleg itt volt. El se tudtam hinni...nem is tudtam, de ezen a ponton már nem érdekelt a racionalitás, az épelméjűség törékeny törvényei. Hinni akartam benne, hogy tényleg Ő az. Hinni akartam és hinnem kellett benne. Aztán az ölelés pillanata is elmúlt, ahogy kibogozta magát erős szorításomból. Arcán könnycseppek folytak keresztül, elmaszatolva azt a halványan felvitt, füstös szemfestést, amely a szemei körül volt. De még így is gyönyörű volt. Még így is az én ikertestvérem volt.
- Long time no see, brother. I missed you and I'm glad that you wished for me. See I told you. You just have to wish and really believe.
- I missed you, too, Kristen. But...but how?
- Does it really matter? The only thing that matters is that I am here. With you.
A mosolya bearanyozta ezt az estét, s a szemeiben láttam a fel-felbukkanó, majd ugyanolyan gyorsan eltávolodó fénycsíkokat, amelyek bevilágították az éjszakai égboltot egy pillanatra. A kezeim még mindig remegtek, miközben egy sanda pillantást vetettem a széttört és a még épen lévő boros üvegekre, a szétszabdalt kezemre.
- You became a drunkard. But it's not the effect of those horrible ...substances - mordult fel idegesen, ahogy Ő is a széttört üvegeket nézte. - Why don't you tell me about you, instead? We have so much to catch up on.
- About me...? No, I don't think that it is a good idea. I'm just...
- ...a broken man. I know your thoughts. You are too hard on yourself. You still blame yourself for my...departing, aren't you? - a hangja feddő volt, ahogy morcosan nézett rám. - Don't blame yourself. We stood no chance against that monster. You did everything you could. Time to move on. You've been mourning me for twenty years now. Time to let go...
- No, I...I can't. I cannot let you go. Don't you even ask me to do so. You were everything that mattered to me. You still are.
- And what about your friends? That nice lady, Loreena? Or Armin? They are...or were...important to you.
- But they weren't you. Noone could ever replace you, and you know that. But...no, I don't want to talk about...about losing you.
- That's fine. Just hold my hands. Lay down on the ground and watch the sky, shall we? It's beautiful.
Így hát lefeküdtünk egymás mellé, karjainkkal ölelve át egymást néztük az éjszakai égboltot, miközben a tábortűz lángjainak megnyugtató pattogása szolgáltatott aláfestő zenét. A milliónyi csillag most mintha csak miattunk fénylett volna felettünk s Hold Anya arca kedveskedő arccal nézett volna le ránk. Csak néztük, ahogy a hullócsillagok felbukkannak és eltűnnek. Olyan rövid életűek és egyben olyan gyönyörűek is. Pont mint Kristen.
- Never figured that you are such a poetic type. "Short lived and beautiful just like you?" I'm pretty sure that all the girls will fall for that one. Not the short lived part though. That's creepy...unless they are into this kinda stuff.
Nem bírtam megállni, csak halkan felkuncogtam. Egy ideig még együtt nevettünk, aztán ismét csak a csendesség szállt le közénk. Annyi mindenről beszélhettem volna vele. Annyi mindent akartam mondani neki, de akárhányszor kinyitottam volna a számat, csak kecses ujjait az ajkamra nyomta, elnémítva engem. S a percek csak teltek, miközben a kisfiú és a kislány ismét együtt voltak, s most nem volt senki sem, aki megzavarta volna őket. Csak ők ketten és az egész világ megszűnt körülöttük. Egy hullócsillag száguldozott keresztül az égen. Fényesebb, mint az eddigiek és hosszabban is lehetett látni. Aztán kihunyt a fénye.
- That was the last of them. And now I have to go, Crispin.
Csendült fel mellettem Kristen hangja, ahogy feltápászkodott. Ismét az a kis szoknya volt rajta, mint akkor, huszonkét évvel ezelőtt és az a kis kék blúz s a szintúgy kék topánka. Angyali arcát ezüst haja fonta körbe, mint a legtökéletesebb képet a legtökéletesebb keret. Feltápászkodtam én is, arcomon megrökönyödés és félelem ült ki. Nem, ez nem lehet. Azt kívántam, hogy itt legyen. Nem vehetik el tőlem.
- Hush now. I'll be here with you. Always. In your heart and in your memories. Don't be hard too on yourself, you hear me?
- No, please...I can not lose you. Not again! Please, don't do this to me! - karoltam át őt ismét, szorítva. Kérleltem őt, teljes szívemből. Hát nem hallja, hogy mennyire fáj ez nekem? Nem érzi, hogy mennyire szükségem van rá? Nem érti, hogy nélküle senki sem vagyok? Hogy Ő számomra az egész világ? Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem! Nem, nem fogják elvenni tőlem. Nem most, amikor ismét visszakaptam őt. Nem engedem el őt! Nem fogom!
- Hey, don't cry. We will see each other again, I promise you! I love you, brother... - az utolsó mondat elfúló volt, egy halk suttogás a fülemben, s mire feleszméltem, csak a hideg levegőt öleltem át. Kristen nem volt sehol sem.
Torkomat egy megkínzott ordítás hagyta el. Nem! Nem és nem!
- I'll be there for you. Don't ever forget that. I am waiting for you. Behind the Veil. But it's not your time yet. In due time we will meet again. Until then just be strong. And remember: every time you see a shooting star just think about me...
S ez volt az utolsó halk sóhaj, amit hallottam tőle ezen az estén. Letöröltem a patakzó könnyeimet, ahogy reménykedve néztem fel az égboltra. De egyetlen hullócsillagot se láttam. Talán...talán jövőre, vagy egy másik estén. De keresni fogom őket. Kutatni őket...és ismét karjaimba fogom még zárni őt. Talán. Hittem benne. Hinnem kellett benne.
- I love you too, sis.

Talicia von Rotmantel.
Egy kimért, távolságtartó nő, aki alig mutatkozott a családja jótékony rejtőkörén kívül, így az egyszerű Rotmanteleknek, mint nekem még csak fogalma sem lehetett róla, ki is igazából.
Hannes nagyúr felesége, a főcsalád matriarchája és Laetitia kisasszony és nővéreinek anyja, ez egyértelmű volt. De ezek csak mesterséges, funkcionális címek voltak. Egyik sem adott választ arra, hogy mi oka lett volna odaadnia a nevelőmnek és halállal fenyegetni bárkit, aki kutat utánam.
A dohány lassan visszaégett az ujjamig, a hamuvá porladt levelek pedig szürke pettyeket szórtak a csizmámra, de nem igazán érdekelt. Laetitia kisasszony néhány napja jelezte, hogy kezdett udvariatlan lenni az állandó bagózásom az ablaktalan lakosztályában, én pedig nem akartam megsérteni így azóta inkább az erkélyen szívtam a születésnapomra adott ajándékot.
Nem volt kedvem elegánsnak lenni, így csak lepöccintettem a kiapadt csikket a torony nyaktörő mélységébe, aztán hátat fordítottam a korlátnak és egészen hátra hajlottam. Szinte éreztem a tarkómon a fenyegető bizsergést, amit a zuhanás jelentett. De nem akartam meghalni, még nem – akkor sosem derült volna fény arra, hogy ki vagyok.
Talicia von Rotmantel. „Apám” szerint már halottak voltunk mindketten, amikor kiejtette ezt a nevet, tehát elengedhettem az óvatosságot. Végülis halottabb nem lehet semmi, a fájdalom pedig kis ár volt a tudásért. Szinte kirázott a hideg, ahogy rájöttem, hogy egészen Rotmantel módra gondolkodtam. Meg kellett kérdeznem Laetitia kisasszonyt. Rá kellett vennem, hogy elvigyen az anyjához, ki kellett csikarnom minden apró információt, mielőtt valóban értem jött volna a halál.
Valami átvágott a szemem előtt így reflexesen egyenesedtem ki. Halvány volt, mint egy szentjánosbogár, de gyorsabb és távolabbi. Gyanakodva néztem fel az égre, a mozdulatlan csillagok közé, amikor a csillanás újra lecsapott. Cometes – hullócsillagok. Egyik a másik után, mintha egy raj lettek volna a kinti sötétben, amelyek épp végigszaladtak Veronia egén. Mióta lejjebb csihadt a betegek áradata a Neulander toronyban sok időt töltöttem a könyvtárban és jobb híján térképészeti és tájismereti könyveket is olvastam, amit a Neulander követek a tájékozódáshoz használtak. Az egyik ilyenben volt szó ezekről a különös jelenségekről – állítólag egyszerű kövek voltak, amik néha lezuhantak, néha nem. Amik földet értek ércet rejtettek, a meteoritvas ritka alapanyagát, amik nem, azok rejtélyesek maradtak így mindenféle babona szövődött köréjük.
Például hogy kívánságokra figyelnek, magukkal viszik az őszinte sóhajokat oda, ahová tartanak, az erejük pedig elfordítja a valóságot úgy, hogy a kívánság teljesüljön. Ostoba babona volt, én azonban kótyagos voltam a sokadik dohányrúdtól és a szárazra fogyasztott vértartalékaimtól. Végülis ha nem működött, csak én voltam ott, hogy kinevessem magam.
Mély levegőt vettem és nagyon reméltem, hogy a hullócsillagok gondolatolvasóak voltak – ugyanis az, hogy hangosan kimondjam amit hetek óta nem merek kizárt dolog volt.
Kinek kellett volna lennem? Ha nincs rosszakarat, nincs szégyen, nincs elvárás – ki az, akivé válhattam volna? Ki az, akinek az életétől eltaszítottak azelőtt, hogy beszélni tudtam volna?
Lehunytam a szemem és hosszan, mélyet sóhajtottam, ahogy az előírás diktálta. Amikor újra felnéztem már nem láttam a tovacikázó fényeket, csak a hideg éjszaka még hidegebb pislogását. Halványan elmosolyodtam. Persze, hogy nem működött. Miért is tette volna? A babona nem azért maradt ilyen rejtett és lenézett, mert valós volt.
Eltoltam magam a korláttól és visszaindultam Laetitia kisasszony lakosztályába, azonban néhány lépés után megtorpantam. Eddig észre sem vettem azt a fekete-fehér függönyt, ami az erkélyajtó üvege előtt lógott. A kisasszony biztosan nemrég változtatta meg a dekorációt, talán épp a születésnapom idején.
Magamban vállat vontam és beléptem a kellemesen fűtött helyiségbe, szembetalálkozva az ajtóban lesütött szemmel álló fiatal nővel. Amennyire láttam cselédruhát viselt, de nem a Neulanderben megszokottat.
- Segíthetek? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amire a nő értetlenül rázta meg a fejét.
- Nem… nem igazán értem… nagyuram. Ez valami próbatétel?
Valahol a távolban hullám verődött szikláknak, a szomszéd szobában feltehetően pedig éjfélt ütött egy óra. Lassan megemeltem az állam és végigmértem a cselédlányt, aztán a szobát. Nem volt sehol a megszokott, selyemmel párnázott kanapé, helyette elegáns fotelek foglalták el a helyet egy kandalló előtt. Laetitia kisasszony szekrénye helyén egy egész alakos tükör állt, előtte egy alacsony asztal rézből kovácsolt teáskészlettel. A halántékomon hideg veríték csorgott le, ahogy a tükör elé léptem és szembenéztem magammal – azzal, akinek lennem kellett volna.
Az arcom kétségkívül az enyém volt, de valahogy mégsem. Több percbe tellett, mire észrevettem a heg hiányát a bal szemem alatt, a transzplantált bőr elütő színe sem látszott és a hajam sem őszült meg sem részben, sem egészen.
- Működött… De az lehetetlen. - motyogtam zavartan, ahogy végigsimítottam az arcom. A cselédlány a háttérben óvatosan közelebb lépett.
- Jól van, nagyuram?
Elfordultam a tükörtől és végigtúrtam a hajamon, időt hagyva néhány gondolatra. Egyáltalán nem a Neulander toronyban voltam – de akkor hol?
- Nincs semmi bajom. Igaza van, ez egy próbatétel. Tegnap elgondolkodtam és úgy határoztam, hogy nem alkalmazok olyan cselédet, aki nem ismer eléggé. - mosolyodtam el halványan, miközben leültem az egyik karosszékbe és intettem a lánynak, hogy tegyen ő is így. - Mondja csak, mit tud rólam?
A lány kipirult arca elütött az egyébként sápadt bőrétől – vámpír volt, nem ember, tehát nem lehetett vérszolga.
- A… amit mindenki. - ült le végül kelletlenül. - Dieter nagyúr a Rotmantel-ház vezetésének várományosa az édesapja szerencsétlen halála óta… Emellett kiváló sebész, valamint a Nachtraben máguskör tiszteletbeli tagja… Vagy nem ilyeneket akart hallani, nagyuram?
A mellkasom hirtelen süllyedt és emelkedett, ahogy a lány beszélt. A szám kiszáradt, a nyelvem nehezen mozgott és ólomsúlyúnak éreztem a tagjaimat. Lehunytam a szemem, míg a szívverésem csillapodott valamennyire, aztán újra a cselédlányra nézett.
- De, pontosan ilyeneket. Meséljen az apámról.
Különös volt a parancsoló hangnem és a félelem, amivel kezelt, de szerencsére Laetitia kisasszony oktatásának valamelyest el tudtam játszani a nemes szerepét. A Rotmantel-ház vezetésének várományosa… Ez azt jelentette, hogy az apám…
- Augustus von Rotmantel Hannes nagyúr elsőszülött, egyedül életben maradt fia volt. Azt hallottam a legkiválóbb biomanta volt, akit a torony valaha látott, ám három éve merénylet áldozata lett. A..azt nem tudom a tettes előkerült-e, de biztos vagyok benne, hogy Hannes nagyúr és Dieter nagyúr is mindent megtettek, hogy a család becsülete ugyanolyan makulátlan legyen, mint mindig! – szabadkozott a lány. Úgy tűnt valóban félt tőlem, így a kívánság alkotta énem nem lehetett a legkedvesebb és legelnézőbb nemes…
Nagyúr. A Rotmantel ház örököse, Hannes von Rotmantel unokája. Ami azt jelentette, hogy Laetitia kisasszony valójában a nagynéném volt, ami alig volt kevésbé bizarr annál, hogy ez volt az első gondolatom. Mi más juthatott volna eszembe, amikor villámcsapásként derült ki az igazság.
Már ha az igazság volt. Nem tudtam, hogy a csillag valóságot mutatott, vagy csupán a vágyamat, de nem szerettem pazarolni.
Ha Dieter nagyúr voltam, ideje volt munkához látnom.
- Jól van. Ne aggódjon, elégedett vagyok. Egyetlen kérdés még, tudja, hová várnak hivatalosan legközelebb?
- Ha jól tudom… - lélegzett fel megkönnyebbülve a cselédlány. - … a nagyságos asszony vacsorára várja egy óra múlva. Épp azért küldött, hogy nézzem meg segíthetek-e az előkészületekben.
- A… nagyságos asszony? - akadt meg a torkomon a levegő.
- Igen, Laetitia úrnő, a nagyúr felesége. Ha készen áll a nagyteremben várja.
Laetitia úrnő, mint a feleségem. Úgy tűnt bármilyen dimenzióba is érkeztünk, a Rotmantel család most sem lehetett az emberi erkölcsök bástyája, ha a közeli rokoni kapcsolat nem akadályozott meg. De hát mit is vártam vámpíroktól?
- Mondja meg az úrnőnek, hogy azonnal ott vagyok. Még véletlenül sem akarnám magamra haragítani…
Végülis már akkor is félelmetes volt, amikor csak a páciense voltam. El sem akartam képzelni milyen hatalma lehetett a férje felett…

Hullócsillagok. A mai napig fogalmunk sem volt róla, mik is azok valójában, és miért vonulnak át az égen az év egy bizonyos szakaszában. Ilyenkor mindig kimentünk piknikezni éjjel a tenger partjára, számoltuk ki hány hullócsillagot látott, és mindig boldogan kacagtunk, mikor egy nagyobb raj elrepült a fejünk felett. Liz egyszer azt mondta, ilyenkor kívánni kell, és ha szerencsések vagyunk, a csillag valóra váltja a kívánságunkat.
Kint álltam az erkélyen és néztem az eget. Ha otthon lettem volna, követtük volna a hagyományt és kimentünk volna a nővéreimmel, vittünk volna pokrócot, bort és süteményt. A legutóbbi látogatásom otthon nem sikerült annyira jól, ám most mégis belemart a lelkembe a honvágy. Talán jobb lett volna, ha sosem látok semmit a világból, mert megváltoztatott, rideggé és idegenné tette a korábbi otthon falait, a rokonok mosolya mögött kedvesség és szeretet helyett már csak ármányt láttam, ha lenéztem a földre akkor fű helyett az alatta elterülő képezetek jutottak egyembe és még mélyebben pedig az Örök Nap ragyogása. Először úgy gondoltam, hogyha láttam volna egy hullócsillagot, akkor azt kívántam volna, hogy bár mindez sosem történt volna meg… Ám ez ostobaság lett volna.
Ne pazarold az időd arra, hogy hátre felé nézel. Nem arra mész.
Nagyot sóhajtottam és megsimogattam Rubyt a vállamon. Már éppen készültem bemenni, amikor egy különsen nagy és fényes csillag repült át az égen pont előttem. Nem hittem, hogy valóban teljesülne a kívánságom, de eszembe jutott Liz bíztató arca.
Kívánj egyet! Bármit!
Csak egyetlen kívánságom lehetett. Egyetlen egy, így azt bölcsen kellett megválasztanom, és olyannak kellett lennie, ami hozzásegíthetett abban, hogy minden más vágyam is teljesüljön. Hogy a világ olyan legyen, amilyennek én akarom…

- A Biblia egyértelműen kimondja, hogy amit Isten egyszer összekötött, azt ember szét nem választhatja! - sipákolt a lelkész a bal oldalamon, mire rubin tekintetem szigorúan fordult felé.
- Nem vagyok ember, Gideon tiszteletes. Ha az asszony holnapra halott lesz, akkor mit fog mondani az Istene? Mit fog szólni ahhoz, hogy maga megakadályozhatta volna, de nem tette? - csattantam fel. A hangom visszhangot vetett a trónterem falain, a fal mellett álló udvaroncok és nemesek pedig azon nyomban abbahagyták a pusmogást. Előre hajoltam és a trónszék előtt térdeplő asszonyt vizslattam. A szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, némelyik több napos volt, másik egészen friss, de fojtogatások nyoma látszott a nyakán, és bezöldült véraláfutások a vállán. A férje részegen ért haza a kocsmából és úgy megverte, hogy csoda, hogy el tudta magát vonszolni idáig. Az egész udvart meglepte a kérése, hogy el akart válni, méghozzá hivatalosan. Nem megszökni, nem elfutni, hátrahagyva a gyermekeit, hanem válni. Valamiért tiszteletet ébresztett bennem ez a fajta bátorság, hiába volt csupán egy parasztasszony.
- Tanulmányoztam őseink törvénykezését. A nőket hasonló jogok illették meg, mint a férfiakat, és elválhattak, hogyha az uruk rosszul bánt velük.
- Pogány törvények… - morgott a lelkész újfent mellettem.
- Pogány vagy sem, értelmesebb mint ami most van. Jegyezzék fel! Martha Kuch házasságát királynői hatalmamnál fogva itt és most felbontom. Megilleti a gyermekeinek a felügyeleti joga, továbbá húszezer váltó, hogy új életet kezdhessen.
Az udvaronc meghajolt, majd elémtolta a pergament, hogy írjam alá.
Laetitia, első ezen a néven, Veronia törvényes királynője.
Lepecsételtem a gyűrűmmel, majd a pergament összetekerték és átnyújtották az asszonynak. Az hitetlenkedve nézett először a tekercsre, majd rám, majd újból a tekercsre. Úgy tűnt ő sem hitte el, ami történt.
- Az őrök elkísérik a konzorcium kirendeltségéig, hogy átvegye a pénzt, utána egészen haza, hogy a férje ne zaklathassa, miközben csomagol. Mátol pedig a hasonló esetekben ez a standard eljárás, kérem készítsék elő a törvényt kihírdetésre! Van még várakozó? - kérdeztem Marcust, az ember hivatalnokot, aki segített megszervezni a napjaimat a fogadóóráktól kezdve a tanácskozásokon át az egyéb hivatalos eseményekig. Elégedett voltam a munkájával, ugyanis kellően rugalmas volt a szervezésben, és mindent el tudott intézni, ami éppen kipattant a fejemből.
- Nincs, felség. Ellenben hadd emlékeztessem, hogy két óra múlva találkozója van az óriások képviselőivel.
Bólintottam. Az egyik első dolgom volt a beiktatásom után, hogy felkerestem Veronia azon lényeit, akik nem szerepeltek hivatalosan a jogrendszerben. Most törvények szabták meg, meddig terjedt az óriások területe, meddig a huldráké, és igyekeztem tárgyalást folytatni a goblinokkal is, bár ők különösen kemény diónak bizonyultak. Küldötteik helyet kaptak a tanácsokban is, a különböző ember-kerületek képviselői mellett.
Az emberek eleinte furcsának tartották az új rendszert, ám hamar rájöttek, hogy jobban járnak, ha mindenki küld egy választott képviselőt, akikben megbíznak, hogy az udvarban szót emeljen mellettük. Ezen kívül kaptak székeket a tündék, a nefilimek, minden vámpírcsalád, és minden egyéb értelmes lény is, olyan arányban amekkora a népességük volt.
Tapsoltam, mire a trónteremben lévők szétszéledtek, és utat engedtek nekem egy meghajlás kíséretében. Végigvonultam egészen a szélesre tárt ajtóig, majd ki az udvarra. A palotát a tenger partján építtettem meg a Blutsternekkel, köré pedig saját várost emeltettem, melynek egyetlen feladata a közigazgatás volt, és az itt élők kiszolgálása, így egyetlen korábbi tartomány sem érezte magát kiemelt helyzetben, és egyetlen másikat sem hanyagoltam el. Rozengarten - igen, csak én találhattam ki ilyen giccses nevet egy városnak - gyönyörű volt, egy építészeti csoda, amely a praktikum mellett gyönyörködtetni vágyta az ide érkezőket. Mélyet szívtam a sós levegőből és megpihentem egy rövid időre a kertben.
- Anya, anya!
Lucius teljes sebességgel rohant felém. Az Új Világ ifjú trónörököse jobban szeretett tőrkarddal vívni mint könyvek felett görnyedni, de megnyugvásra adott okot, hogy vámpír létére különösen kedvelte az állatokat és a növényeket. Elsőre úgy gondoltam, hogy túl sokszor bíztam rá Wilhelminára, vagy túl sokat játszott Aura sólymaival, de bármelyik is volt az oka, nem ártott, ha szerette a földet, amelyen élt, annak minden lakójával.
- Szervusz drágám. - intettem magamhoz, mire azonnal bemászott az ölembe, nem érdekelve, hogy egészen összegyűri a finom szaténruhámat.
- Elnézést felség, nem tudtam megakadályozni. - mondta lesütött szemmel a dajkája, aki vánszorogva követte a fiamat.
- Semmi baj. Mesélj Lucius, mit tanultál ma Wagner mestertől?
- Azt mondta, megváltoztattad a világot anya, igaz ez? Hogy mióta te vagy a királynő, azóta minden más lett, és az emberek elmondhatják neked mit szeretnének, és hogy a folyamatos káosz és háború után most rend van és igazság?
Elégedetten mosolyotam el.
- Remélem, tényleg így van…
Minden tökéletes volt. Keményen dolgoztunk érte, nem csak én, hanem nagyon sokan, de még így is túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Túl egyszerű volt. Olyan, amit csak egy hatalmas varázslat, egy csoda alkothatott. Én pedig vártam, minden pillanatban, hogy ez az ábránd-világ mikor omlik össze, hiszen amit akkor a hulócsillagtól kívántam lehetetlen volt.

A csillagos égbolt rengetege alatt nyugszik Veronia, és annak minden lakója. A fekete égbolton sziporkázó csillagok, életük végső pillanatában egy fénycsóvát húznak maguk után. Ezen fénycsóva magában hordozza a csillag büszkeségét, és a tündökölni vágyását. Így hát a lehulló fények haláluk elött még egyszer felhasználják minden megmaradt erejüket, hogy a maguk pompás és kiteljesedett formájában hasítják keresztül a sötét égboltot.
Rengeteg mese, és megannyi szóbeszéd terjed szájról szájra a hullócsillagok eredetéről, és hogy képesek az emberek kívánságát teljesíteni. Csak hunyd le a szemed, és kívánd amire igazán vágysz. Lehet az akármilyen, a csillagok erejének utolsó foszlányai, teljesítik akármit is kíván a vágyakozó szív.
Ha nem nézzük a sóbeszédeket, ha nem is hiszünk a csillaghullás varázslatos és csodatévő képességében, ez a fénypompában tündöklő temetés, mégis egy gyönyörűszép gyász, melyet az évnek ezen szakaszában megfigyelhet az ember. Ezen szempontból igazán kivételesek a csillagok. Nem úgy mint az élőlények, vagy akármi más, lassan leépülve megrokkanva lépdel a halál szerető ölelésébe. A csillagok pont mások! Ők büszkén lépnek előre, és életük utolsó pillanatában is ontják magukból a pompás fényjátékot.
Ezért is ültem ki az éjszakai égbolt alá, hogy megfigyeljem ezen égi jelenségeket. Nem gyakran láthat ilyesmit az ember. Én is leginkább csak olvastam róla, megannyi de megannyi könyvet, hogy a számukat már meg sem tudom mondani. Mindenki mást, vagy máshogyan írja le, de a többség csak találgatás. Senki sem tudja hogy pontosan mi és hogyan történik fent a magas égbolton. De kívánni, hát elég gyerekesnek hangzik.
- Hé fiú! Ne bambulj! Nézz és láss, ne csak nézz! Már elkezdődött az egész! – Ránt vissza a gondolataim kavalkádjából a parányi gólem.
- Áh jó hogy szólsz Riel! Nem lenne jó ha pont a szemem elött maradnék le az egészről! - Válaszolom a mondandóm végét már kissé gúnyosra húzva.
Ahogy a fekete mező fénylő bárányaira szegeztem a tekintetemet, úgy a csodás látvány most már ténylegesen a szemem elé tárult. A fénycsóvák melyeket a csillagok az utolsó leheletükkel varázsoltak elénk, valami szemkápráztató volt. Ez az éjszakai varázs, engem is arra kényszerített, hogy eljátszak a gondolattal hogy mi lenne ha. Mi lenne ha mégis kívánhatnék valamit, ami teljesülhetne? Mi lenne ha, ez a kívánság felülírhatna minden eddigi történést? De mit kívánnék mégis én, amire igazán vágyakoznék? Valószínűleg az igazság lenne. Az igazság mindenről. A tudás, melyet nem kötnek titkok, melyeket nem ferdítenek el emberi vágyak, és önös érdekek. A maga természetes és megteremtett valójában létező tudás, mely tiszta, és emberi értékrendektől, és bűnöktől mentes. Talán ezt kívánnám. Egy hatalmas könyvtárat, megannyi igaz tudással, és álló idővel. Egy hellyel, ahol megrekedt az idő, így számomra is végtelen időm lenne megjegyezni az ott felhalmozott eszmei értékeket.
De ekkor egy hang hasít mélyen a fejembe. Egy mély, a lelkemig lehatoló hang, mely mintha megragadná azt. A hangba beleborzongok, és mintha maga a lényem rezonálna vele.
- Tehát ez a szíved vágya, halandó gyermek. A kívánságod meghallgattatott, a procedúra készenáll. Készülj fel, acélozd meg a lelkedet és az elmédet. A procedúra hamarosan kezdetét veszi. –
Minden szó, minden pillanat amit ennek a fura hangnak a hallgatásával töltöttem, ledermeszt. Nem tudtam mit válaszolni, és nem tudtam megmozdítani a testemet. Mint valami rám nehezedő hatalmas nyomás, mint valami felsőbbrendű jelenlét. Nem tudtam meghatározni, hogy mégis miféle varázslat, miféle erő köt engem ennyire. De egyet tudtam, hogy már magának a hangjának a hallása bőven elegendő volt ahhoz, hogy lehetetlenné váljon akármilyen ellenállás. Ekkor érkezik Sariel hangja az oldalamról. – Nézd fiú! Valami fura színes oszlop jelent meg akörül az ember körül! -
Nagy nehézségek árán sikerült oldalra fordítanom a fejemet, és csodák hada tárult a szemem elé. Az embereket sorra fogta körbe egy különös fehér vörös zöld és lila foszlányokból álló fénycsóva, mely az égig nyúlt, és talán még tovább. De mire a fénycsóva eltűnt, addigra már a körbefogott embernek is nyoma veszett. Egyenként, tűntek el a nem evilági fényben az emberek. Voltak akik pánikoltak, voltak akik isteni beavatkozásnak vélték. De az élettapasztalatom nekem azt súgta, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. A frusztráció, a pánik, ahogy emiatt az erős jelenlét miatt mozdítani se tudod a testedet, és csak várod a sorsod, hogy eltűnj az őszi levelek színeiben pompázó pillérek egyikében, egyre csak erősödött.
Kínkeserves erőfeszítéssel még ránéztem a parányi gólemre, aki kétségbeesve nem tudta felfogni, hogy mégis mi történik. Belegondolva az egészbe, ha én itt most örökre eltűnnék, akkor mégis mi lenne Riellel? Gyászolna engem, esteleg utánam eredne hogy megkeressen? Ahogy én ismerem, és amilyen makacs, megpróbálna felkutatni. Erre látom a legnagyobb esélyt.
A furcsa fények körülöttem is elkezdtek keringeni. Előszőr csak egy egy foszlány, mintha ténylegesen csak szállingózó őszi falevelek lennének. Majd egyre több, és több, mígnem egy sok apró részből összeálló palástot nem alkotnak körülöttem. Eljött hát az én időm, a parányi gólem maszkja mögött pislákoló apró kék lángokat jól ismerem már. Ahogy mélyen beléjük nézek, tökéletesen szimbolizálják a kis gólem személyiségét. Apró kék lángok, melyek megannyi érzelmet rejtenek, egy erős jellem mögé.
Egy szerető mosolyt erőltetek a nyomás alatt megbénult testemre, és a gólem pislákoló kék szemeibe nézek. – Nem lesz semmi baj. Megoldjuk, mint eddig bármikor. – Ekkorra már a foszlányok teljesen kitakartak mindent körülöttem, majd nem sokra rá, úgy éreztem mintha repülnék. Hatalmas sebességgel, valamerre a világban, de még mindig aggaszt mégis mi volt ez a hang, mégis hogy akarta teljesíteni a „szívem vágyát”.
Ekkor mintha becsapódnék valahova. Még nem látok és nem hallok, de érzem, hogy megérkeztem valahova. Nem mozgok, a talpam alatt érzem a szilárd talajt, és furcsa fénykavalkád is oszlani kezdett körülöttem.
Lassan de biztosan egyre többet látok, és ahogy teljesen eltűnik előlem a fénykavalkád, úgy már biztos is vagyok benne, hogy ami elém tárult, az egy hatalmas könyvtár. Megannyi könyv, és végeláthatatlan polcsorok ameddig a szem ellát. Ahogy előrébb lépek, úgy látok az előttem lévő asztalon egy megírt táblát. Ahogy elolvasom, úgy kissé meglepődöm, mivel teljesen személyre szólóan lett megírva. „Minden tudás könyvtára, Theo Wagnernek”.


Fogalmam sincs, hogy mégis mennyi ideje vagyok ennek a könyvtárnak a rabja. A könyvek kiolvasásuk után eltűnnek, és létszükségleteim sincsenek a könyvtár falai között. Van egy furcsa érzésem, egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy mi van ha ez egy folyamat? Többet kell még olvasnom, hogy rájöjjek, és hazajuthassak.

A könyvtár folyamatosan ürül. Még rengeteg könyv van hátra, de mi van ha teljesen kifogy? Talán hazajuthatok majd valamikor? Vagy ez lenne a kulcs?

A könyvtár egyik szekciója teljesen eltűnt. Ahogy kifogytak a könyvek, egyszerűen eltűnt, és csak egy fal van helyette. Még mindig keresem, hogyan juthatnék haza.

Az utolsó könyveknél tartok. Az egykori hatalmas könyvtár, már csak egy apró irattárnak látszik. Teljesen elvesztette régi hatalmas valóját.

Úgy néz ki, hogy ez a könyvtár valami összeköttetésben van a csillagokkal.

A könyvtár oldalán repedéseket vettem észre, ahol fény szűrődik be, de nem látok át rajta, vagy lennék képes átjutni rajta.

Már mindent tudok.


- Anna most már gyere, be mert este van. –
- De anya nézd! Ott egy hullócsillag! -

Úgy tartja a legenda, aki hullócsillagot lát, álma valóra válik. Hogy melyik népé ez a legenda? Elfeledte már azt mindenki. Olyan sokan ismerik, még az újszülött démonok is tudnak róla. Gerardnak ez jutott az eszébe, amikor egyik éjszaka, mikor a csillagképeket vetette új tengeri térképéhez papírra megpillantott egyet a fényes, esti égbolton.
- Nézd csak! – mutatott az ég felé.
- Ja...hullócsillag. Nagy cucc. – vont válla Lia illúziója.
- Neked se volt gyerekkorod, mi? – viccelődött vele Gerard, jól tudta, hogy nem volt neki. Lia szkeptikus volt, amióta csak megszületett.
Egy pillanatra behunyta a szemét. Mire kinyitotta, hűlt helyét találta csak a hullócsillagnak az égbolton. Csalódottan hajolt fölé a térképnek.
- Estet. – ugrott fel Leo a torony tetejébe. - Láttátok? Hullocsillag! – kérdezte izgatottan.
- Hogyne láttuk volna? – nevetett Lia. Leo mindig olyan vicces volt, amikor izgatott.
- És? – nézett Gerardra – Kívántál?
Gerard vállat vont.
- Áh, ki tudja. – mondta, ahogy felvázolt még egy csillagképet.



Lassan oszlott el az üres, macskakővel kirakott téren a köd. Nem természetes köd volt az, mágia teremtette. Éppen most szívódott fel, tökéletes képet adva a csatatérről. Ott állt mindenki, könnyed, s kevésbé könnyed sebekbe burkolva, némelyikük a földön fekve, másik féltérdre ereszkedve, de mind fáradtak voltak. Sokórás harc és üldözés volt mögöttük, melynek eredményét most ízlelhették csak meg. Gerard ott ült a földön köztük, arccal előre a földet bámulva. Kezében egy kard volt. Egy magasztos, aranyló fénnyel izzó, díszes kard.
- Sikerült! Azrael kardja Gerard kezében van! – kiáltott fel megkönnyebbülten Aleena.
A démonnal szemben egy női alak állt. Képe homályos volt, bőre élettelen, szemei élesen világítottak. Embertelen volt, minden valójában. Haja nem is tűnt hajnak, ruhája nem is tűnt ruhának. Nem csinált semmit, csak komor, rezzenéstelen arccal meredt Gerard felé.
- Mit számít az, nálad a penge. Jelentéktelen vergődés csupán!
Gerardot magával ragadta a hév. Most vagy soha, gondolta magában. Felemelte a pengét és erősen rámarkolt.
- Itt a vége, Veroniel! – ordította, ahogy suhintott vele egyet, egyenesen az embertelen nőalak irányába.
A Veronielnek nevezett alak egy pillanatra megtoppant. Mintha valami olyan történt volna, amire nem számított. De aztán csak várt. várt és várt. Mígnem aztán semmi sem történt. A Kard a földnek ütközött a suhintástól. Semmit sem csinált. Veroniel pedig diadalittasan felkacagott.
- Micsoda gyönyör. A jövőm egy pillanatra mintha behomályosult volna, de úgy látszik olyan jól szórakoztam a nevetséges színjátékoson elképzeltem, milyen is volna, ha valóra válna. – nevetett, ahogy a kezét előrenyújtotta. Gerardot hirtelen egy gigászi kőtömb súlyával feléről erő taszította hátra, nagyot nyögött és elterült a földön.
~ Az a kard ott végre elpusztul. A remény utolsó apró lángja is kialszik.
- Ezzel bevégeztetett! – ordította a nőalak, ahogy a tenyeréből sűrű, fekete fénysugár csapott elő, egyenesen a kard felé. Gerard ájultan feküdt a földön. Nem mozdult.
Ekkor hirtelen a kard magától megmozdult. Nem vonszolta senki, önmaga cselkedett, s kikerülte Veroniel támadását.
- Micsoda?
A kard neves egyszerűséggel Gerardba döfte magát. Veroniel furcsállóan nézett rá. Olyasmi történt, amit nem értett. Nem látta sehol.
- Elég volt! – kiáltotta, ahogy pokoli, feketén izzó lángokkal borította be a démont. Egy pillanat kellett csupán, s mire kettőt pislogtak, a testének hűlt helyét találták. Nem volt ott más, csak egy kupac por és hamu.
Mindenki döbbenten nézett oda. Nem értették, mi folyik itt. Nem értették, mert Gerard egyáltalán nem tűnt el.
- Még mindig érzem őt. Itt van. – mondta döbbenten Aleena.
A másik irányba fordították a fejüket. Gerard ott állt, egyenes tartással, kezében a karddal, azt arca elé emelve, két kézzel megragadva, nyugodt, békés, komor képpel bámulva egyenesen Veronielt. Egy olyan harcos tekintete volt az, aki nem félt. Többé nem félt semmitől.
- El kell ismernem, ez igazán lenyűgöző. - morogta Veroniel, felé fordulva – Még egy kicsivel tovább el fogsz tudni szórakoztatni.
~ Nem érzek semmi különbséget. Pontosan ugyanannyi mágia rad belőle, mint azelőtt. A kard nem válaszolt neki. De akkor mégis hogyan...hogyan kerülte ki a támadásomat.
Gerard nem felelt neki. Nem csinált semmit, csak állt, nézett előre. Minta Veroniel nem tudna neki ártani. Teljesen nyugodt volt. Veronielt különösen idegesítette. Nem értette, mire gondolhatott a démon, hogy így ki mert állni ellene.
- Nem számít. A fő, hogy még mindig felette állok mindennek. Én, ki méltó rá, hogy átvegye a Teremtő helyét a mennyek trónján, most áttöröm bilincsem utolsó láncát. – nézett rá. Gerard tekintete furcsa bizonytalanság érzetét keltette benne. Benne, a hatalmas Veronielben.
- Védd magad, Veroniel. – mondta Gerard nyugodtan, ahogy előrelendült.
Hirtelen ott termett a néhai angyal mellett, hatalmas vágást hagyva a bal válla mellett. Veroniel meglepetten hátrált egy lépést. Seb. Sebet látott a testén. Megsérült. Karjait maga elé emelte úgy védte magát. Gerard ismét sújtott, a kard újabb vágást ejtett rajta. A mélységi idegesen ugrott hátra. A fiú fejébe pillantott. Látni akarta, merre fog lápni. Látta is. Egy Gerardot. Kettőt. Hármat. Négyet. Látta az össze lehetséges lépést, amit Gerard meg tudott tenni. De nem látta melyiket fogja. Ekkor jött rá, nem lát bele a fejébe. Csak elképzelt minden egyes lehetőséget.
Gerard ismét suhintott, mire a kard egy sárga fénysugarat indított útjára, egyenesen Veroniel felé. A mélységi karját előretartva nyelte azt, majd Gerard felé mutatott.
~ Nem számít, mit tervez. Egyszerűen csak összezúzom az elméjét! – gondolta magában. Elege volt a játékból, ez kezdett túlságosan irritáló lenni.
Ekkor azon kapta magát, valami szorítja a fejét. Mintha egy hatalmas fém satut fogtak volna a két halántéka közé. Fájt. Fájt a feje. Neki, a hatalmas Veronielnek fájt a feje. Ekkor vette észre magán a démon pecsétjeit. A Fájdalomtükör, egy ige, amely minden, használóját ért fájdalmat átad az áldozatnak is. És ez az ige most ott hevert rajta. Veroniel nem akart hinni a szemének.
~ Mi történik velem?! Várjunk csak...miért csak egy dologra gondolok. Miért nem látom a gondolatait. Miért beszélek? Miért beszélek magamban? Vérzek! Hogy lehet, hogy vérzek?!
Gerard szemei aranyló fénnyel felizzottak, ahogy varázslatot másolt le, s egy gyors villanással Veroniel előtt termett, s egy rúgással az ég felé taszította az állkapcsát.
~ Nem látom? Nem látom, mert a szemeit más irányba néznek. Hogy lehetséges ez?!
- Ez Azrael igazsága. – mondta hidegen Gerard, ahogy megállt előtte – A válasz az imáinkra. A kard megfoszt a nevedtől, s nem leszel több annál, aki kiáll ellened. Azzal büntet mindenkit, amire a legkevésbé számít. Te eseteben, egyszerű halandóvá tett. Olyanná, mint mi vagyunk. Olyanná, akiket olyannyira lenéztél.
Veroniel hangos, velőtrázó ordítást hallatott. Gerard ekkor lépett elő, majd vágott végig a mellkasán egy hatalmas suhintással.
- Halandó?! Ne merészeld...te mocskos...halandó! – ordította, ahogy vére mindenfelé elkezdett fröcskölni.
A csata végeztével Gerard fáradtan eresztette le a kardot. Sikerült. Megölte. Végzett vele. Legyőzte. A kard erejével, mely egyenlő féllé tette vele. Kuncogott egyet. Végül nem kapott tőle egy fikarcnyi erőt sem. A kard csupán csak elvett. Iszonyat ironikusnak találta.
- Si...sikerült? – kérdezte tőle Leo.
- Azt hiszem, igen. Sikerült. – mondta Gerard.
S ahogy elindultak haza, döbbenten, csendben, teljes nyugodtsággal, egyetlen szót sem szólva a másikhoz, egyre csak azon járt az esze, vajon megérdemelte-e. Volt egy érzése, amit már egy ideje nem tapasztalt. Akkor ott eszébe jutott, évekkel ezelőtt mi kívánt a hullócsillagtól.