[Magánküldetés] Ghetto matters

Hellenburg. Ideiglenes menedékem, a kutatásom főközpontja. Egy hely, ahova mindig visszatérhetek. Egy város, háború és sárkány pusztította. A város, mely ezernyi borzalmat átélt már...még is, az igazi veszedelem az, ami bent rejtőzik. Legalábbis mindig is így képzeltem el. Mondhatják akármennyire is a protestánsok - bár nem értettem a két felekezet közötti különbséget... - hogy ők az erkölcsösek, és hogy csak ők állnak igazán az Idegen Isten oldalán - állításuk megerősítésére csupán a szeráf gyűrűket tudták felhozni, és a prédikációikat, amelyekben valószínűleg bőven van ferdítés - a bűn ettől független itt burjánzott. Nem elég az, hogy az emberekre címeket és jelzőket aggatnak. Nem elég az, hogy a Bibliát prédikáló tiszteletesek, atyák, papok, szerzetesek - nevek, amelyek között ismét, csak semmi különbség - arról papolnak, hogy a bűnösök a Pokolba kerülnek, amikor a közember magasról tesz erre. Persze, vannak istenfélőek is, szép számmal...de a bűnösöket ez sosem fogja érdekelni. S még is, sokan hisznek abban, hogy a vallás ereje majd megállítja a gonoszságok egész áradatát. Naivitás, a maga teljes dicsőségében és szépségében. De ettől független még mindig itt voltam, hiába teljesítettem a kötelességemet Eichenschild-nél, a háborúnak még bőven nem volt vége. Egy lépéssel közelebb a győzelemhez - még egy lépéssel tovább azon az úton, ahol testvér testvért öl. Soha se fogom megérteni az embereket, de az általuk felhalmozott tudás még jól jöhet nekem...ahogy a múltban is jól jött. Visszaemlékezve az eseményekre, amelyek a Schattenschild árnyékában történtek meg, a romos, öreg kastélyban és az útra, amely oda vezetett, enyhén megborzongtam. De...ismét itt.
  A Nap kegyetlenül forrón sütött le, ahogy az idő lassan áthanyatlott az őszbe, s még egyszer, utoljára meg akarta mutatni, hogy mennyire is tud perzselni. Kissé erőtlenül, mogorván vágtam keresztül az utakon, kikerülve egy szekeret, amely az emberi hulladékot szállította a városon kívülre, átugorva egy pocsolyát, amely enyhén sárgás színű volt, utalva az eredetére és lassan a zsoldosok épületéhez értem - legalábbis az egyikhez, ahol én is állandó vendég voltam. A belépésre viszont még várnom kellett, ahogy a bejárat közelében egy férfi álldogált és nem is késlekedett azzal, hogy ott helyben leszólítson.
- Jó reggelt.
A férfi hangjára felé fordultam és alaposabban végig mértem. A mozdulatai, a beállása harcedzettségről árulkodtak. Takarékosak, kimértek, mint aki most is a fronton van, ellenségekkel körülvéve, bajtársaktól elvágva. A szeme fürkésző, ahogy rám néz. Hegek tarkítják a kezét és az arcát. Sok sebet szerzett már élete során, tehát tényleg katona volt. Nem, nem katona. Nem volt rajta semmilyen egyenruha, de még rangjelzés sem. Zsoldos.
- Crispin Shadowbane?
- Ki kérdezi?
Kérdeztem vissza. Utáltam, amikor ezek a mocskok a nevemen neveztek. Elég energiát öltem be abba, hogy a társaim számára csak Karmazsin legyek. Azonban Hans és a Zsinati Gárda tudták, hogy még is, ki vagyok. Ha máshonnan nem, hát arról a ceremóniáról, ahol átadták nekem Dumah gyűrűjét. A gyűrű, amely most is megnyugtatólag simult az ujjamra, bár az angyal maga csendben volt, ahogy Kiril is.
- Caspar Lemann, zsoldoskapitány, az egyik vezető.
- Ez esetben Crispin Shadowbane lennék...
Adtam pozitív megerősítést a kérdésére, miközben hátamat az épület kőfalának vetettem. A kő átvette a nappali hőség melegét, bár némileg még hűvösebb maradt, mint az utca levegője, így némi enyhülést hozott, még hogy ha nem is eleget. Hiába volt rajtam a szemüvegem, a Nap pont szemből sütött felém, így kissé hunyorognom kellett, hogy tisztán kivehessem a férfi alakját. Mit akar egy zsoldoskapitány tőlem? És ha akar is valamit, azt miért nem Hans-szal beszéli meg? Egyáltalán, hol van a Főnök?
- Szép napunk van, nemde?
Ha más nem, legalább a hangulatot fel kéne dobni és oldani, mert a csávó eléggé morcosnak nézett ki és jól láthatóan nem volt nagyon elragadtatva tőlem. Vagy ez volt az általános arckifejezése, ezen esetben őszinte sajnálatot érzek iránta. Ilyen megkeseredett, mogorva alaknak biztos, hogy nem túl sok élvezet akad az életében - talán éppen ezért is lett zsoldos, hisz a halott ellenség nem tesz fel kérdéseket, ugyebár és nem is becsmérel.
- Az. De nem ezért vagyok itt - hát, a hanghordozásából könnyen le lehetett venni, hogy nagyon nem kíváncsi rám és a lehető leghamarabb leakarja zárni a témát. - Úgy tudom, hogy ha valaki olyanra van szükségem, aki sötétben, csendesen tud tevékenykedni, ide kell jönnöm. Mit tud erről mondani?
- Kár, pedig tényleg szép napunk van...
Sóhajtottam fel egyet drámaian, miközben végig simítottam a homlokomon, amiről már csorgott le az izzadtság. Bár jobban örültem volna neki, hogy ha éjszaka lenne, amikor a levegő hűvösebb és a Nap sem zúdítja rám gyilkos sugarait. Amikor a Hold Anya kegyesen mosolyog le rám, és Hold Apa óvó karja óv meg a veszedelmektől. Bár...végül is, a Természet vallással kibővítettem a "készlet táramat", már ami a vallást illeti, de a régi szokások nehezen halnak meg. Az átélt vallási krízis után kikecmeregve egyszerre éreztem közelebb magamat a Hold Valláshoz, és kissé el is távolodtam tőle. Inkább más perspektívában szemléltem a dolgokat. De ez a nap, akármennyire is "szép" volt, nem hagyott teret annak, hogy teológiai vitát folytassak le saját magammal, főleg, hogy egy harmadik vallás képviselője is jelen volt...a fejemben. Éreztem, hogy Dumah valami megjegyzést akar tenni - az "érkezését" mindig enyhe bizsergés előzte meg - de kizártam az elmémből a Sötétség Angyalának gúnyos megjegyzéseit.
- Hát, ez sok mindent lefedhet. Hogy ha sötétben, csendesen tevékenykedő nőket keres, ajánlom a Liliomokat, ha elég sokat fizet, nem fognak nyögni. Ha sötétben, csendesen iszogatókat keres, akkor a nyomor negyed lepukkant kocsmáit keresném, ők már csak ülnek egy helyben, isszák a sörnek nevezett löttyüket és egy szót sem szólnak. Ha netán valami sokkal agresszívabbról van szó, mint mondjuk egy bérgyilkosságról, vagy csak behatolásról és lopózásról, akkor igen, jó helyen jár. Tehát: mutassam, merre van a Liliom?
Az emberek általában egy eléggé kiszámítható skálán mozognak érzelmileg, ha a szövegelésemre adott reakcióról van szó. Egyesek értetlenkedve bámulnak előre és próbálják megfejteni az összefüggéstelennek tűnő, gyakran értelmetlen mondathalmazokat. Mások talán még el is mosolyodnak, hogy leplezzék, fogalmuk sincs, miről van szó és isten igazából semmi figyelmet nem fordítottak rá. Megint mások agresszívan lépnek fel, próbálva elhallgattatni a bolondot. Sajnos a negyedik típussal, aki hasonló, vagy legalábbis elmés válaszokat ad, még nem nagyon találkoztam. Mint kiderült, ebben az esetben Caspar a második kategóriába tartozott, legalábbis az enyhe mosolykezdeménye alapján. Meglepő fordulat.
- Talán. Nem ma. Ma arra kérem, hogy jöjjön velem egy sétára.
A kapitány hangneme mindenféle kétséget kizárt azzal kapcsolatban, hogy ez egy választható opció-e vagy kötelező jellegű. Hozzá szokott már a parancsolgatáshoz, és ahhoz, hogy a döntéseit és parancsait nem kérdőjelezik meg. Inkább volt lényegre törő, semmint bőbeszédű alak. Talán még jó kapitány is lehetett, bár erről fogalmam sincs.
- Okééé...
A helyzet annyira nem nyerte el a tetszésemet. Egy alak felbukkan a székhelyünk előtt és rögtön név szerint engem keres. Tudhatta, hogy hogyan nézek ki, mert mindenféle idetévedő sötét elfet biztos, hogy nem szólíthatott le, az én nevemet hajtogatva. Tehát az érkezését előzőleges kutakodás előzte meg. Már pedig aki kutakodik, annak általában határozott céljai vannak és nem szereti, hogy ha a terveit bármi is keresztbe húzza és mindig erősítéssel érkeznek. Miközben ellöktem magamat a faltól, hátra pillantottam, próbálva kiszűrni azokat, akik esetleg követhetnének minket. De nem láttam senkit sem, legalábbis semmi gyanúsat. Ha netán nem az, akinek mondja magát, még mindig ott lesz a többi zsoldos, hogy közbeléphessenek. Hans sem az a fajta, aki sokat teketóriázik és az emberei védelme érdekében más kapitányoknak is simán neki esne. Joe a lapát tenyereivel pedig két csapásból laposra verné ezt a Lemann alakot, így nem volt mitől tartanom, hisz per pillanat teljesen fegyvertelen voltam. Követtem a fickót a bejárat felé, némileg kíváncsian, nagy részt aggódóan.
- A szobámba úgy se merne feljönni senki sem, ha gondolja...már mint, félre értés ne essék, semmi öhm...huncut dologra nem gondolok.
- Jobban teszi.
Huuuuh, valaki nagyon ideges. A hangja annyira hideg és rideg volt, hogy egyrészt az összes folyékony matéria megfagyott volna egy gyengébb szívűnek a testében, másrészt ezek rögtön szét is pattantak volna a feszültségtől. Fintorogva követtem őt. Belépve a többiek csak egy pillanatra emelték fel a tekintetüket és biccentettek a kapitánynak. Tehát tényleg az, akinek mondja magát. Hans-t nem láttam sehol sem, lehet, hogy ismét a lábát ápoltatja, amely az elmúlt hetekben csak tovább romlott.Rövid séta után mi pedig a hátsó kertben kötöttünk ki, ahol az itt lévő zsoldosok próbáltak egy lugas szerűséget kialakítani, ahol a hűvösbe húzódva tudták a sörüket vagy borukat iszogatni. Pár satnya fa és futónövényekkel tarkított fakereket pihentek itt. A fickó belépve a kertbe, sétálgatni kezdett, én mellette haladtam tovább.
- Mondja, járt már a gettóban?
A kérdés meglepő volt, eléggé ahhoz, hogy hirtelen meg se tudjak szólalni. Aztán összeszedtem magamat.
- Egyszer-kétszer, amikor...információkat gyűjtöttem.
Azt, hogy milyen információkat, arról neki nem kell tudnia. Viszont úgy éreztem, hogy ez komoly téma lesz, így végül megálltam és egy falnak támaszkodtam ismét, miközben Dracon felreppent egy fa alsó ágára, és kényelembe helyezte magát.
- Valakik bajt kevernek arra felé?
- Valaki. Vagy valakik. Nem tudjuk, de egyre több a bűncselekmény. És ami riasztóbb: nincs hulla. Nincs betörésnek nyoma. Egy törött láda se.
Elgondolkoztam ezen, miközben fejemet a falnak döntve pihentettem a nyakamat. Nem mutatott a fickó érzelmeket, de a hangja kissé megcsuklott. Ideges volt, vagy legalábbis indulatos. Személyes érdekeltsége lenne az ügyben? Nem hinném, hogy csak a civil lakosság miatt félti ennyire.
- Ez pedig idegesít. Ennek kell a végére járnia, de úgy tűnik, hogy a maga fajtájához hasonlóak tevékenykednek ott, amihez pedig kevés vagyok. Ezért kell a Maga segítsége. Ha hajlandó.
Az én fajtám? Na várj, most az elf fajzatokat gyanúsítgatod a bűncselekményekkel? Te kis rasszista barom! Aztán inkább mellőztem ezt a gondolatot. Egyenesen hozzám jött, tudva, vagy legalábbis sejtve, hogy milyen mesterséget űzök. Csendes, lopakodós alakot keresett, tehát a "Maga fajtája" alatt inkább erre gondolhatott. Legalábbis mertem neki ajánlani, mert ha tényleg rasszista utózöngéje lesz ennek az egész beszélgetésnek, kapitány vagy sem, felkeresem a szobájában és átmetszem a torkát. Bár mondjuk az előzetes felvetések szerint pontosan ezt várnák el egy sötét elftől. Büdös francba.
- Ha nincs hulla, se betörés sem, akkor még is, milyen bűncselekményről van szó? Lopás? Zsarolás...vagy....ooooh...
Esett le végül a tantusz. Gyilkosságok, még hozzá olyanok, ami után nem marad semmi nyom sem. Na ez már kissé felkeltette az érdeklődésemet, eléggé ahhoz, hogy tovább folytassam ezt a beszélgetést anélkül, hogy elzavarnám a fickót a büdös fenébe.
- Szóval még fel is takarítanak a gyilkosságok után? Eddig hány áldozatról van szó?
- Rátapintott a lényegre - érkezett a válasz egy biccentés kíséretében. - A hírszerzőink szerint tizenhárom. Szerencsétlen szám. Még szerencsétlenebb, ha ez tizennégy, mert az egyik hírszerzőnk is oda lett.
Óh, igen, a zsoldosok. Babonás egy fajta, és mindegyiknek meg van a maga kis rituáléja, amelytől szerencsét remél. Nálunk ez a rituálé abban merült ki, hogy a küldetésre menő társaim, már amennyiben van rá alkalmuk, megsimogatják Dracon-t, hisz Ő lett a mi csapatunk hivatalos kabala állatkája. Megint mások szerencsehozó talizmánokkal bíbelődtek, volt, aki a háta mögé köpött...szóval kisebb szertartások sorai zajlottak le küldetések előtt és közben is. A fickó félt a tizenhármas számtól. De miért? Mi abban az annyira rémisztő? Nem értettem az embereket...
- Tehát beküldtek valakit a gettóba, hogy fényt derítsen a rejtélyes gyilkosságokra és ott maradt. A feladat: kideríteni, hogy ki vagy kik a gyilkosok, és megtalálni a hírszerzőt. Ha életben van, kimenekíteni onnan anélkül, hogy magamat kompromittálnám, ha meghalt, akkor megbosszulni a halálát. Kiket céloztak be eddig a feltételezett gyilkosok? Van egy bizonyos rassz, társadalmi csoport vagy csak válogatás nélkül? De általában a gyilkosok szisztematikusak, van valami, amik összeköti az áldozatokat. Mi tudjuk ezt a szálat ebben az esetben?
- Ez nem teljesen így van. A hírszerzők folyamatosan dolgoznak a gettóban, az egy veszélyes hely, tudnunk kell, mi folyik ott. Semmi szisztéma, legalábbis semmi észrevehető. Sem a gyakoriságban, sem az áldozatok személyében. Mintha egy kisgyerek impulzusgyilkosságai lennének.
A fickó arca ismét elkomorodik, ahogy az enyém is. Tehát nincsen semmiféle rendszer a gyilkosságokban? Ez így sokkal nehezebb lesz, mint ahogy elgondoltam. Tapasztalataim szerint minden gyilkosnak meg vannak a maga szokásai, a maga módszerei. Kivéve ugyebár pár csoportot, mint mondjuk a bérgyilkosoké is, akiknek nek számít a rassz, a társadalmi csoport, a nem...csak a vérdíj és a feladat elvégzése. Viszont ki gondolná azt, hogy érdemes bérgyilkosokat felbérelni pár ostobára a gettóban? Ezt a csoportot kizárhatjuk. Maradnának a tömeggyilkosságok. Azok mögött mindig valamiféle indíték rejtőzik - van egy ...hmm...mi erre az emberi szó? "Pattern" amihez ragaszkodnak, akár tudatosan, akár tudat alatt. Ha viszont itt nincs ilyen, akkor tényleg lehetséges, hogy impulzus gyilkosságokról van szó. Hirtelen felindulásból elkövetett. De nem, az nem lehet, mert akkor testet hagyna maga mögött, nem szórakozna azzal, hogy eldugja a testeket, és főleg nem ilyen aprólékossággal. Van valami a háttérben, aminek utána kell járnom, különben könnyen én is az áldozatok listáját bővíthetem...de legalább a tizenhármas szám balszerencsés bűvöletét megtörhetnénk, és Lemann örülhetne végre. Aztán vissza a kapitányra, és a sötét arckifejezésére, ami az áldozatok hiányára utal.
- Vagyis, valószínűleg gyilkosság. Sose találunk testet.
- Tehát akár még el is rabolhatták őket, mondjuk kísérleti alanyként. Mindegy, ezek csak találgatások. Oké, akkor gondolom, ennyi az összes infó, amit tud. Hogy hívták a hírszerzőt, aki eltűnt és hogy nézett ki? Majd nyitva tartom a szememet. Úgy sincs jobb dolgom mostanában, bár Hans tuti szívbajt kap majd, ha ismét lelépek. Nekem bőven megéri.
- Maga csak ne hozzon szívbajt senkire. Pláne ne örömből. Van elég bajunk anélkül is.
Na ennyit arról, hogy próbálom kissé ismét oldani a hangulatot. Mondjuk ezt még nekem is be kell látnom, hogy nagyon béna próbálkozás volt, így még csak jogom se volt arra, hogy felháborodjak Caspar reakcióján. Csak megcsóváltam a fejemet.
- Joakim Argeson volt a neve. Tökéletesen átlagosan nézett ki: nagyjából 170 centiméter magas...
~Tehát öt, öt és fél láb...~
-...sötét hajú és sötét szemű. Épp ezért tökéletes ilyen helyekre, mert tökéletesen átlagos. A tettes valószínűleg nem is volt tisztában azzal, hogy ki ő. Utazzon oda minél hamarabb. Van ott egy lepukkant, "Horgonyos" nevű fogadó. A tulajdonos is a mi emberünk, ha megmondja a nevem, ő tudni fog mindent. Egyéb kérdés?
- Azt hiszem, hogy semmi...
Mivel úgy éreztem, hogy itt véget ért a beszélgetés, ellöktem magamat a faltól. Dracon leröppent az ágról és mellém szegődött.
- Akkor azt hiszem, hogy ez most a búcsú ideje. Megyek és összekészülődök, Herr Lemann. A további szép napot, kivéve, ha még van hozzáfűzni valója a dolgokhoz.
- Vigyázzon magára.
Hé, az már majdnem hogy kedves volt! Bár inkább csak azért kell neki, hogy egyben maradjak, hogy hírt hozhassak Joakim-ről és a gyilkosokról. A kapitány elfordult és egy ideig még a gyakorlatozó zsoldosokat nézte, akik a kert túlsó felében viaskodtak egymással, hogy levezessék a feszültségüket. Nagy részüket alaposan megismertem az elmúlt hetek folyamán (páran még naplót is vezettek, bár nem hinném, hogy örülnének neki, ha megtudnák, hogy elolvastam), volt pár ismeretlen figura, akiknek talán még egy Strigula sincs a nevük mellett..Mivel a kapitány nem olyannak tűnt, mint aki szeretné, ha megvárakoztatnám őt, visszamentem a szobámba, hogy felkészüljek erre az elcseszett küldetésre. Hogy nekem mennyi bajom van ezekkel az emberekkel, akik nem tudnak magukra vigyázni, az hihetetlen.

A kapitánytól való elköszönés után az utamat rögtön a szobámba vettem. A lépcső megmászása után már ott is voltam az ajtónál. Belépve a szobába körbe néztem. Minden ott volt, ahol hagytam. Tudtam, hogy hova tartok és tudtam azt is, hogy mindent nem vihetek magammal, mert a sok csecsebecse látványa könnyen lebuktathatott volna, így óvatosnak kellett lennem. Dracon rögtön felreppent az ágyra és befészkelte magát két ruhahalom közé, és álmos fejjel nézte a tevékenykedésemet. Az egészet azzal kezdtem, hogy ledobtam az eddig viselt ruháimat az ágyra - ideiglenesen eltakarva ezzel Dracit, aki hangosan prüszkölve próbálta lerángatni magáról az ingemet - és kivettem egy ládából egy teljesen átlagos ruhaszettet, amit nem nagyon sajnáltam. A ruhákat alaposan meghentergettem a földön, ami nem volt éppen a legtisztább - pedig egyszer már elhatároztam, hogy kitakarítok - hogy eléggé koszosnak tűnjenek, sőt, még fintorogva is ugyan, de Draci tálkájában lévő, enyhén rothadó húst is kentem rájuk, hogy meg legyen a bűzük és ugyanígy tettem a bőrömmel is. Közben csak kétszer hánytam el magam majdnem, aztán inkább a tálka tartalmát kihajítottam az ablakon - egy felháborodott kiáltás, ahogy valakit pont telibe talált - és folytattam tovább, amit elkezdtem. Felhúztam a hosszú ujjú ing ujját és felcsatoltam a titoktőrt, majd ellenőriztem, hogy eléggé takarja-e. A ruha kidomborodott, ahogy rásimult a fegyverre, de jobb álcára most úgy se nagyon lesz szükségem, később még improvizálhatok. Felcsatoltam Clandestine-t és Fury-t, amelyek fölé egy bő zekét vettem, hogy takarjam azokat, Bloodbound-ot a csizma szárába süllyesztettem. Dumah-tól nem akartam megválni - hasznos segítség volt, és neki sem ártott, hogy ha többet "lát" ebből a világból. Felhúztam még egy gyűrűt is e mellé, amely lassan, de fokozatosan töltötte újra a varázserő tartalékaimat, majd felhúztam egy kopott kesztyűt. Az álcaláncról és a Vonzalom amulettjéről úgy véltem, hogy még hasznosak lehetnek, így aztán a zeke egy-egy rejtett zsebébe raktam őket. A fülemben lévő fülbevalótól nem terveztem megszabadulni, meg amúgy is, eléggé fájdalmas lett volna és legalább egy kissé rossz fiús kinézetet kölcsönzött. A sálat, amely már évek óta kísért engem, a nyakam köré tekertem. Az évek meglátszottak már rajta, bár hatását még nem vesztette el, így tökéletes volt ez is. A ládából kivettem egy szütyőt, amibe belecsomagoltam a tükrömet és egy lezárt tekercset is, amellyel bejuthatok az alvilág berkeibe, majd azt is elrejtettem. Egy másik szütyőbe a Rotmantel szilánkokat pakoltam és pár italt is, amelyeknek a flaskája eléggé kicsi volt ahhoz, hogy ne tűnjenek fel túlságosan, és az egészet beraktam egy koszos és feslett oldaltáskába, amely nagyon is úgy nézett ki, mint ha egy kutya szájából rángattam volna ki...az igazsághoz hozzá tartozott az, hogy nem kutya volt az illető, hanem Dracon. Így rövidesen már olyan külsőm lett, mint egy koszos utcatölteléknek, aki a szemetek között túrkálva szedegeti össze a legkisebb értékkel is rendelkező tárgyakat, remélve, hogy legalább egy korty piát tud rajtuk vásárolni. A készülődés a végéhez ért, és ocsmányabbul néztem ki, mint egy tényleges csöves. Az ablakhoz léptem, már átlendítettem az egyik lábamat a párkányon, amikor meghallottam Draci motoszkálását.
- Bocsi cimbora, de te túl feltűnő lennél...
...és már kint is voltam az ablakon. Puhán értem földet, aztán gyorsan körbenéztem. Senki sem volt most itt, a kaja maradványaiba majdnem elcsúsztam, de ezt szerencsére sikerült elkerülnöm. A sálamat nyakam köré tekerve vettem az utamat a nyomornegyed felé, és biztos voltam benne, hogy akárki is akart engem követni - már ha volt ilyen - az nehéz napnak néz elébe.

Az orrom vezetett tovább, és nemsokára megláttam azt a csodát, amelyet Caspar gettónak nevezett, leánykori nevét pedig szegény negyed volt. Az itt élők várható élettartama 5 és 25 év között terjengett, csak az igazán makacs, szívós egyének élték túl ennél tovább.  Itt már nem engedhették meg maguknak akár csak a legrosszabb kirurgus szolgálatait sem, és abból főztek, amit találtak. Lepukkant házak, koszos ruhák, amelyek minden jellegüket elvesztették már. Beletörődött, fáradt arcok, kétes alakok. Üdvözlök mindenkit Veronia mocskába. Itt az emberek nem törődtek egymással, hisz velük se törődött senki sem. Érdekes módon pont azoknak volt a legtöbb kölkük, akik a legszegényebbek voltak. Végül is, itt mivel lehetett elütni az időt? Utcai bunyókkal, maximum...de aki nem vett részt ilyenekben, az minden este hempergett egyet az asszonnyal, aztán meg idegeskedett, amikor annak a hasa ismét domborodni kezdett...végül is, a magas halálozási arányt nagyjából kiegyenlítette a családonkénti fél tucat kölyök, így minden egyensúlyban volt. Én a részegek bizalmával és dölöngélő lépteivel haladtam tovább. Tapasztalat: a részegekkel még kevésbé foglalkoznak és hamar megfeledkeznek róluk, de legalább a többi részeges között egy fajta szimpátia alakult ki. Ezt az álcát használva támadom le a legelső szemem elé kerülő részegest.
- Áhhh....cimbora...te, moncca, a haverom megaszonta, hogy a Horgonyosba kőne mennem, hogy ha jó itókát keresek...de Szűz Mária melleire, fogalmam sincs, hogy az meg hol a fenében is van...
- Arra vóna-e, de nem a legjobb a kőnyéken. Tűhető a lettöbb, de ha elfogacc egy jó tanáccsot... - hajolt közelebb az emberi faj egyik undorító képviselője, miközben karjával mutatta az irányt. - a sört ott kerüdd. Vizezik is, meg nem is gyó.
A szájszagától majdnem én is berúgtam, és csak irigyelni tudtam, hogy a nap közepén valaki már ennyire csatak részeg. Bár annak jobban örültem volna, ha nem hajol ilyen közel hozzám. Még jó ideig nem fogom elfelejteni ezt a bűzt. Az undorító sör, a fogai között rothadó kaja és a több évtizedes mosdás hiányának gyomorforgató elegye, amelytől még egy orratlan goblin is visszariadt volna. A válasz után a részeg tovább tántorgott, magára hagyva engem a borzongásommal és kavargó gyomrommal.
- Fene a paraszt anyádba...
Szűrtem a fogaim között, miközben vidáman botorkálva indultam meg a mutatott irányba. Fogalmam sem volt, hogyan néz ki az intézmény, amit kerestem ...és még egy hülye cégért se láttam. Itt tényleg csak a helyiek igazodnak el. Na tessék, ennyit arról, hogy a protestánsok mennyire erkölcsösek. Ha tényleg azok lennének, akkor a gazdagok nem a földi hívságokra költenének, hanem felszámolnák ezt a borzalmat itt, ahogy isten félő emberekhez lenne illő lenne. De persze, ezt nem tették meg, és a király is inkább a háborúra költekezett, béke időben pedig...a fene se tudja, hogy mire. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy ... hogy eltévedtem. Ismét. Enyhén kétségbe esve néztem körbe, keresve valakit, aki útba igazíthat.
- Az istókját nekije...
Adtam hangot meglepettségemnek és megszeppenésemnek. Sehol egy útjelző, sehol egy tábla, sehol egy cégér. Legalább részeg akad bőven, így az előző módszert alkalmazom itt is. A következő alak még az előzőnél is részegebbnek tűnik, ahogy egy nem hallható zene ütemére tántorgott. Most komolyan, ezek hogy a fenébe isszák halálra magukat ilyen korán? Vagy nem is józanodnak ki soha sem? Azt hiszem, hogy tőlük lenne aztán csak igazán érdemes italozási tanácsokat kérni...vagy inkább még sem. Ezek még nálam is veszedelmesebbek. Igaz, hogy mostanában már nem is ittam annyit...[/color]
- Ki tudna segíteni egy bajbajutottat? Egy koma irányított errefelé, hogy itt találom a Horgonyost...osztán az meg nincs itt, de én meg igen. Ötlet, hogy merre találom?
Na, ez már olyan szinten volt, hogy beszélni se tudott, és még csak próbálkozást se tett erre. Csak nagy kilengéssel mutatott egy időben abba az irányba, ahonnan jöttem, és egy kicsit jobbra, aztán elfordult és ment is tovább. Csodálatos, te hiányoztál már csak nekem. Kedvetlenül dülöngéltem vissza arra felé, ahonnan jöttem, majd jobb ötletem nem lévén az első adandó lehetőségnél jobbra fordultam. Ha van erre felé kocsma, akkor annak hangosnak kell lennie, és undorító bűznek kell kijönnie onnan. Most sajnálom, hogy nem hoztam magammal Dracit. Ő jó előre megérezte ezeket a helyeket és igyekezett minél messzebb kerülni tőlük. Hűséges alkohol detektorom hiányában csak magamra és a részegekre támaszkodhattam. Aztán a szemem megakadt valamin. Egy cégér, vagy legalábbis néha az lehetett. Lényegében egy rozoga kis fadarab, amelyet lehet, hogy a Südarden sodort partra még évszázadokkal ezelőtt, rajta a naptól már régen megkopott festékkel egy horgony szerűség. Célba értem. Az ajtóhoz léptem, és egy pillanatra megtorpantam.
- Uhh...Armin, ha most látsz engem, inkább csukd be a szemed és fordulj el...
A kis imádkozás után beléptem az ajtón és felmértem az előttem lévő helyiséget. A látvány a maga undorítóságában már megszokott volt. Ezernyi ilyenben jártam már, egyik se tudott újdonságot felmutatni, így rögtön a pulthoz is léptem, amihez nyúlni életveszélyes dolog volt, hisz ki tudja, lehet, hogy két órával ezelőtt itt vágtak fel egy szifiliszes prostit...De legalább a fogadós itt volt, így rögtön le is szólíthattam.
- Áldás, Békesség az uuuuurnak. Egy jó cimborám emlékére jöttem meginni egy korsó sörikét...csóri szerencsétlen régen itt iszogatott. Jajj, az a drága Caspar Lemann, emlékszel, amikor mondta, hogy ide jöjjek, ha ilyen vágyaim vannak. Úgy emlékszem rá, mint ha csak percekkel ezelőtt mondta volna...
A hatás nem maradt el. A fogadós alig észrevehetően bólintott, majd intett, hogy hajoljak közelebb. Hát, akkor indul a mandula, dobpergéssel, olcsó lőrével és undorító alakokkal. Crispin, Crispin, Te mindig kifogod az ilyeneket...

A rossz érzésem egyre jobban erősödött, ahogy a fogadós közelebb hajolt hozzám. Valami készülőben volt, noha még egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy ez mi is lesz. Talán amit Ő fog mondani, az fogja jelentősen befolyásolni a dolgokat? Vagy netán Caspar rosszul tudja és a fogadós is részese ennek a rejtélynek, még hozzá a rosszabbik oldalról?
- Egy sört, jó uram!
  Tartom fel a kezemet, igyekezve teljesen hétköznapiként viselkedni. Bár egy egyszerű paraszt nem mondaná azt, hogy "jó uram", de ez túl későn esett le nekem. Jobban kell ügyelnem az álcámra.  A fogadós nekilát az ital kikészítésének, miközben közelebb hajol hozzám.
- Azt hiszem, tudom, mi történt Joakim-mal.
- És mi történt pontosan?
  Akartam kérdezni...azonban soha se jutottam el odáig, hogy számat szólásra nyissam a hatalmas számat, hisz hirtelen valaki akkorát vágott rám hátulról, hogy hirtelen az ég is elsötétedett és a csillagokat számolgattam éppenséggel. Hangosan felhorkanva fordultam meg és egyben álltam fel a székről, csak hogy lássam, ahogy egy marcona alak áll velem szemben. Dülöngélő állása, ködös tekintete és a szájából áramló pia szaga minden kétséget kizárt azzal kapcsolatban, hogy kivel állok szemben. Egy helyi részegessel, aki könnyű prédát keresett. A legnagyobb szerencsétlenségére pont olyannal kötekedett, aki maga is frekventált kocsmalátogató volt és a közelharcban se volt éppen a leggyengébb. Hirtelen minden álca lehullik rólam, ahogy magabiztosan cselekedek a pillanat töredékrésze alatt. Azonnal elkapom a jobb kezét és jó erősen megcsavarom a kezét, egészen a háta közepéig nyomva azt, hogy elveszítse az egyensúlyát és minden lehetőségét annak, hogy vissza tudjon vágni.
- Ow-ow-ow-ow-owww...
  Nyőg fel a fickó, ahogy a keze lehetetlen módban csavarodik hátra és egy tíz pontos esést produkál, amelynek következményében az arca jelentős erővel találkozik a fogadó egyáltalán nem tiszta padlójával. Már készen álltam arra, hogy bevégezzem ezt az egészet és az önkívület csodás állapotába juttassam ezt a szerencsétlent, azonban a fogadós közbelép és szétszed minket. Fújtatva álltam az elesett támadóm teste felett, és legszívesebben csak közelebb léptem volna hozzá, hogy adjak neki még egy búcsú tockost.
- Elég legyen!
  Rivallt ránk a drága korcsmáros úr, majd kezével intett néhány törzsvendégnek kinéző figurának, akik egyáltalán nem kedveskedve, inkább szakavatott mozdulatokkal tessékelték ki a részeg kötekedőt, aki nemsokára már az utcán találta magát, és lehetőleg jó alaposan elgondolkozik azon, hogy legközelebb ne kössön bele egy sötét tündébe, akinek egyáltalán nem indult jól a napja.
- Bocsásson meg, ez néha megtörténik.
  Szabadkozik a drága kiszolgálóm, bár teljes mértékben nem értem, hogy miért. Ez tényleg egy mindennapos jelenet egy kocsmában, ami a szegény negyed kellős közepén helyezkedik el. Az egzisztenciális kilátástalanság és a nyomorúságos mindennapok az emberekből a lehető legrosszabbat hozza ki és erről a fogadós aztán főleg nem tehetett. De azért szabadkozik, mert mást nem tehet.
- Eh, rá se rántson fogadós uram...tényleg megesik ez néha...
  Vonom meg a vállamat, mintegy leutánozva a férfi hasonló mozdulatait, de közben azért jó alaposan átkutatom magamat, hogy nem-e tűnt el bármim is a rövid lefolyású bunyó kellős közepén. Azonban mindenem meg volt, és a kezdeti rossz érzésem is elillant, ahogy a tömeg is oszlani kezdett. Nem volt ebben semmi különös és a támadás se konkrétan ellenem irányult, de azért soha se lehettem eléggé óvatos. Miután megbizonyosodtam arról, hogy mindenem meg van még, visszaültem a pulthoz, mint ha mi sem történt volna.
- És akkor ott tartottunk, hogy...
- Joakim nem félkegyelmű. Nem tudott sok jelzést leadni, viszont a "nő" és az "agresszivitás" egyértelműen megjelent.
  Tehát egy agresszív nővel van dolgom? Hát ez csodálatos. A nők mindig veszélyesebbek, hisz alapvetően az embereknél a Pokol legmélyebb bugyrából másztak elő, nálunk meg a Fátyol túloldaláról idézték meg őket, hogy megnyomorítsák az átlagos férfiállatok mindennapjait. Már csak ez hiányzott nekem: egy begőzölt nőszemély.
- Csak az a baj, hogy ez még túl sok lehetőség. Nincs elég emberünk arra, hogy minden agresszív nőt szemmel tartsunk, és találomra kiválasztani egyet, akit keresünk...szinte lehetetlen. Nekünk ötletünk sincs, kire gondoljunk.
  Hát, ezzel túlságosan sok segítséget nem kaptam. Bár, hogy ha jól sejtem, akárki is ez a nő, alaposan ki fog lógni a tömegből. A felsőbb körökből - ergó mindenki feljebb van, aki nem ide született - érkezőket könnyűszerrel ki lehet szűrni. Kevésbé koszos ruhák, egyenesebb testtartás, a beesett arc teljes, vagy részleges hiánya, a pestis kezdeti tüneteinek nemléte...bármi, ami arra utal, hogy nem itt tengeti mindennapjait. Mert egy bűnöző, aki ilyenekre képes, az nem egy itten született szerencsétlen, akinek annyi tudomása van a dolgokról, amit a helyi babonák elterjesztenek.
- Hát, ezen aztán tényleg nem lehet elindulni. Ez egy fogadó, sok részeggel. Csak van valami pletyka a környéken a szokatlan eseményekről - és most nem arra gondolok, hogy a sör ára megemelkedett, az csak idegesítő, de nem szokatlan. Egyáltalán tudnak az itteniek az eltűnésekről?
- A közeli hozzátartozók, maximum - tárja szét tanácstalanul a kezét a fogadós. Megjegyzés magamnak: ha nem találok új nyomokat, beszélgetnem kell a hozzátartozókkal. - Ez nem egy olyan hely, ahol az emberek törődnek mással a saját túlélésükön és általában a mások nem feltétlenül megölésén kívül.
  Ez egy eléggé sajnálatos és szomorú képet festett le. Persze, minden társadalomnak meg vannak a maga fertői, mindenhol jelen van a szegénység és a mások teljes körű ignorálása. Végül is, miért foglalkozna bárki is a szegényekkel, azon kívül, hogy ki lehet őket használni? És a mély nyomorban élők miért is törődnének másokkal, amikor abból csak baj születhet, de előnyük nem származik belőle? Itt az erős túlél, az együttérzés pedig egyértelműen a gyengeség jele.
- Elbűvölő egy hely... - horkantok fel, ahogy a sörömből iszok egy kortyot. Nem volt éppen a legjobb, de arra mindenképpen megfelel, hogy könnyen és olcsón lerészegedjen az ember, már amennyiben az ízlelését teljesen sikerül kikapcsolnia. - Caspar-nak se volt semmi konkrét nyoma, amin el tudnék indulni. Legalább azt tudjuk, hogy milyen napszakban történtek az "eltűnések"? Vagy ez is teljesen véletlenszerű?
- Az eltűnéseket nem tudjuk. Általában az eltűnés és az eltűnés észrevétele közt el szokott telni több-kevesebb idő, így teljesen meghatározhatatlan.
  Ebben volt logika. Főleg hogy ha egy isten háta mögötti helyen lincselnek meg valakit, vagy tüntetik el a testüket, hosszú idő tellik el, mire bárki is észrevenné a másik hiányát és még több idő, mire gyanakodni kezdenének, vagy bárkinek is jelentenék. Már ha jelentik egyáltalán és nem csak a pletykák indulnak meg, hogy "Héé, a Ragyás Hánsz eltűnt a pecsába...kár é'te, occsóért írtotta ki a patkányokat künn az uccán." Na igen...
- De a pletykák valóban segíthetnek. Ha tud magára vigyázni - már pedig úgy sejtem, tud - akkor sötétedés körül javaslom, hogy elinduljon, amikor a spiccesek aránya még nagyobb, talán könnyebben hall meg egy-egy elejtett információt.
- Én is erre gondoltam, egy kis sötétedés utáni információ gyűjtésre. Valahogy az emberek fejében még mindig az a kép él, hogy az éjszaka a bűnözők ideje...felvetődik a kérdés, hogy ez vajon rasszizmusból fakad-e, és azért tartanak minket bűnözőnek?
  Merengtem el a lehetőségeken. A fajtámmal szemben támasztott ellenérzések és tudatlanságból fakadó rasszista felvetések még mindig nem koptak ki az emberek emlékezetéből, s főleg mi, akik az éjszakában tevékenykedünk, a nappali életmódot folytató fér...akarom mondani emberek számára természetellenesnek tűnik. Egyszerű hát ránk ragasztani azt az általános képet, hogy mindannyian bűnözők vagyunk. Mondjuk az én esetemben ez nem is annyira nagy tévedés, de hát akkor is...
- Eh, whatever. Addig is, ha akadna valami kis kajája raktáron, most elcsipegetném, és várok estig. Meg három korsó sör, hogy kicsit spiccesedjek.
  Drága barátom, akinek a nevét még mindig nem sikerült megtudnom, nem mint ha annyira nagyon igyekeztem volna rajta, csak bólint és kiszolgál engem. Kis meglepetésemre szolgált, hogy a kaja nem volt annyira irtózatosan fostos, sőt, még akár két fokkal felette is volt, így elérte a "nem mérgező, de sokat ne egyél belőle, mert gyomorrontást kapsz" kategóriát. A vaj avas volt, így jól figyelnem kellett, hogy a zöld részeket kikerüljem, a kenyér legalább három napja szikkadhatott egy sötét zugban, úgy hogy a fogaim épségét is kockáztattam, de valamit kajálnom kellett, hogy visszanyerjem az erőmet. Miközben én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a kaját legyűrjem a torkomon és hogy a gyomromból ne vándoroljon vissza azon az úton, ahol lement, ismét nyílt az ajtó. Lapos pillantásokkal figyeltem az alakot, aki odalépett a fogadóshoz és valamit súgott a fülébe. Már készültem, hogy kissé közelebb osonjak, amikor a fogadós jelez, hogy előttem nyíltan beszélhet.
- Elég. Pont ezért van itt. De akkor mondd el, mit tudtál meg.
  Na ez már eléggé felkeltette a figyelmemet ahhoz, hogy a kenyeret és a vajat jó messze toljam magamtól. A selfek immunisak egy szintig a mérgekkel szemben és a sok alkímista kísérletezgetés során kifejlesztettem magamban egy fajta semlegesítést, de azért nem akartam kockáztatni a vérhast. A férfi felém fordul, jó alaposan végigmér, amitől az összes szőr feláll a tarkómon, majd egy vállvonás és:
- A nőről. Legalábbis feltételezzük, hogy Ő az. Még az itteni viszonyokhoz képest is gyanúsan viselkedett a hármas körzetben.
  Csodálatos. Ennyit a fincsi kajálgatásról. De legalább van egy nyom, amin elindulhatok.
- Jó étvágyat nekem is...
  Sóhajtok fel, miközben a férfi felé fordulok. Esküszöm, az itteniek jó modora egy mitológiai lény, és mint ilyen, egyáltalán nem is létezik, csak papíron. Lehet, hogy nemsokára fel kéne keresnem még egy vámpírcsaládot és rábeszélni őket, hogy keverjék meg azt a bödönt, amiben egy jó nagy adag fekália van, hátha ismét eljön Abaddón s megkérhetem őt, hogy lángjaival tarolja le az egész nyomornegyedet, s én még vígan és mosolyogva segédkezek is neki. De sajnos ez nem mostanában fog bekövetkezni, így csak elhessegettem a gondolatot, akármilyen csábító is volt és a munkára koncentráltam.
- A hármas körzetben? Mi az a hármas körzet? Szegény negyed ügyben teljesen analfabéta vagyok, így némi felvilágosítás jó lenne.
  Halkítom le a hangomat. Nem akartam, hogy az itteni törzsvendégek, akik már jó úton voltak a sörmámor felé, még a végén kihallgassák a beszélgetésünket és elkezdjenek pletykálkodni. Kiszáradó torkomat egy korsó sörrel öblítem le, és visszafojtok egy erős fintorgást. Istenem, ez egyre szarabb lesz...
- Nem annyira kicsi a gettó, felosztottuk, hogy könnyebb legyen tájékozódni. Öt körzet van, és körzetenként négyen vagyunk.
  Gyors fejszámolás: a fogadóson kívül még húsz ügynöke van itt Caspar-nak, vagy akárki is a megbízója a zsoldoskapitánynak. Eléggé impresszív, meg kell hagynom, hogy ennyi figyelmet szentelnek a csőcseléknek. Bár ha valaki rosszalkodni akarna, egyszerűbb itt végeznie a dolgát és bázist kialakítani, semmint a felsőbb negyedekben, ahol a közbiztonság egy fokkal jobb, és néha napján még járőröket is látni. De most, hogy így megemlíti: még is, mekkora a szegénynegyed?
- Vannak mások is a hármas körzetben?
  Teszem fel a kérdést, bár jó eséllyel most, hogy így kimondtam, félreérthették. Azt megjegyeztem, hogy négyen vannak, a kérdésem arra vonatkozott, hogy most per pillanat van-e más aktív ügynök is. De aztán meg inkább nem is törődtem vele. Lehajtottam a söröm maradékát, a kiszáradt kenyeret beletömve egy zsebembe későbbi majszolgatásra, majd pár érmét csapok le a pultra, kifizetve ezzel a fogadós részét. Bár, ha kapok bármi extra fizetést ezek után, az itteni fogyasztásomat felszámolom Caspar-nak.
- Mert ha igen, akkor elindulok oda, és óvatosan körbenézek. Miben merül ki a gyanús viselkedés? És hogy néz ki a nő?
- Rajtam kívül három hírszerző. Joakom az egyesben teljesített szolgálatot, amíg el nem tűnt.
  Hát, az biztos, hogy az ügynök nem nagyon örült egy társuk eltűnésének. Még is, ki örült volna? Egy ellenséges környezetben teljesítenek szolgálatot és mint ilyen, csak egymásra támaszkodhattak. Szoros kapcsolatot kellett egymással ápolniuk és a végletekig megbízniuk egymásban. Bárki, aki gyanús körülmények között eltűnik, egy mély érvágás számukra...bár ismerniük kellett a munka veszélyeit és ennek fejében vállalták el. Ez benne volt a pakliban.
- Gyanús viselkedés úgy, mint túl sok össze-vissza járkálás és túl sokat figyel. Maga a nő magasabb, vállig érő, kissé hullámos szőke hajjal. Egyéb kérdés?
  Nem volt az a fajta ember, aki sokat tartózkodik egy helyen. Már most mehetnékje volt, pedig még alig volt alkalma élveznie a társaságom nyújtotta felhőtlen örömöket és vidámságot. Hát ennyire visszataszító lennék? Pedig a pofikám eléggé cuki, és a viselkedésemben se lehet találni semmi kivetnivalót. Mocskok, nem értékelik az élet nüansznyi örömeit.
- Csigalom, nyugavér fiam. Hagyjanak a fogadósnál egy papírt, amiben leírják, hogy melyik körzetben kik teljesítenek szolgálatot és hogy hol hány "eltűnés" volt. A nőt kerüljék egyelőre, biztos távolból figyeljék, nem kéne, hogy bárki bekavarjon. Magukat már úgy is ismerik az itteniek, könnyen gyanakvásra adhatna okot, ha túl sokat lebzselnének körülötte...engem meg úgy se ismer senki, és nem is fog senki se meglátni.
  Hadarom le gyorsan a "parancsaimat". Esküszöm, erről már tényleg le kéne szoknom, hogy mindig én vagyok a megmondó ember. De hát a munka ezzel jár, és mivel most én úgy néztem magamra, mint a nyomozás vezetőjére, persze, hogy osztogatom itt az észt a beosztottaknak. Mint mondtam: elbűvölő egy személy vagyok. Menet közben végig a sálamat simogattam, amit a biztonság kedvéért elhoztam magammal. Ha elég nagy lesz a tömeg odakint, feltűnés mentesen vizsgálódhatok anélkül, hogy bárki gyanakodni kezdene.
- Persze mindet nagyon szépen kérem, Caspar kapitány biztos, hogy egyetértene velem. Egyéb kérdés? Igen, hogy jutok el addig a körzetig, vagy ahol utoljára látták a nőt? Ezek után már tényleg nem zavarlak téged, fiam, legyen további szép napod és a többi. Ja, egy korsó seritalra a vendégem vagy, ha ragaszkodsz hozzá.
  Nem ragaszkodott hozzá. Ezért hálát is adtam neki. Nem hiányzott, hogy az ügynökeink hasmenéssel és csikorgó belekkel teljesítsenek szolgálatot.
- A körzetig kövessen nyugodtan engem, ott dolgozom. De tisztes távolságból. Én most kimegyek, elindulok jobbra. Várjon öt percet és induljon el maga is, menjen egészen addig, míg engem bal kéz felől meg nem lát egy utcában. Onnan diszkréten, de kövessen.
  Hmmm...nem most jött le a falvédőről, vagy hogy szokták ezt mondani. Persze, hogy ha itt teljesít szolgálatot, akkor néminemű intelligencia és szakmai felkészültség alapvető követelmény volt. Csak bólintottam a fickó szavaira, jelezve, hogy én megértettem, hogy mit mond és csak reméltem, hogy Ők is emlékezni fognak arra, hogy én mit mondtam nekik. Egy részletes térkép arról, hogy merre felé történtek az esetek és azok listája, akikre szükség esetén számolhatok fontos lenne a munka szemszögéből. Akárhogy is járattam az agyamat, az impulzus gyilkosságok teóriáját sehogy se tudtam teljes mértékben lenyelni. Hogy ha valaki gyilkolászni akarna, akkor miért itt tenné, ahol semmi kihívás nincs benne? Persze, vannak alapvetően "rossz" emberek - bár az ilyen végleteket sose szerettem használni - akiknek nem számít a kihívás, csak a vér a fegyverükön, a fájdalmas kiáltások...de ha valaki csak a gyilkolás öröméért tenné, miért tüntetné el a testeket? A hirtelen felindulásból elkövetett emberölések esetén az elkövető nem foglalkozik az ilyen részletekkel. Nem, valami szisztémának kellett, hogy legyen, csak még arra nem jöttem rá, hogy ez pontosan mi is lesz.

   Az öt perc csiga lassúsággal vánszorgott, miközben én a zsebemből kajáztam és a másik korsó sörrel birkóztam éppen meg. Aztán amikor úgy éreztem, hogy itt az idő a cselekvésre, elhagytam a fogadót, arcom elé húzva a sálamat és elvegyültem a kora délelőtti tömegben. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy teljesen átlagosnak tűnjek, hisz amit meg tanultam, az az, hogy soha, semmiféle esetben se bízzak a tárgyaimban vagy a képességeimben, mert ha csak rájuk támaszkodok, valami biztos, hogy be fog ütni. Minden tudásomat felhasználtam arra, hogy egyrészt lokalizáljam az ügynököt, másrészt pedig, hogy ne vegyék észre mások, hogy őt követem. Néha meg-megálltam, mint ha csak nézelődtem volna, mások párhuzamos utakon haladtam azzal az iránnyal, amelyet követnem kellett volna, igyekeztem a külsőmet néha megváltoztatni...egyszóval mindent beleadtam. A férfit nemsokára észre is vettem, ahogy egy sikátorban haladt. Óvatosan zárkóztam fel mögé, megtartva az egészséges követési távolságot, felvéve a haladási tempóját. Egy ponton a fickó a zsebeiben turkált, mint ha keresett volna valamit, a tekintetem megakadt egy kihulló cetlin. Mire kettőt pislogtam, a fickó visszaindult abba az irányba, ahonnan jött - tehát egyenesen felém - és még jól belém is vállazott, hogy utat csináljon magának - de a figyelmemet nem kerülte el az apró kézmozdulat, amely a cetlire irányult.
- Vigyázz, hogy kit lökdösöl, te utolsó senkiházi kurvakölke!
  Förmedtem az alakra, amint elviharzott mellettem. Az álcát ugyebár fenn kellett tartani. Aztán még tettem pár lépést, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat s lehajoltam a földre, hogy megigazítsam a csizmám szárát és közben mintegy mellékesen felkaptam a cetlit és a zsebembe tömködtem. Most már csak egy helyet kellett keresnem, ahol megnézhetem, hogy milyen extra információt kaptam. A sikátorban haladva a terveim úgy mondtak csődöt, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva: a sikátor végén egy pillanatra egy szőke, göndör hajat és az ahhoz tartozó nőt pillantottam meg. Megtorpantam, aztán a cetliről ügyet sem vetve iramodtam meg az irányába. Viszont a nő vagy észre vett engem, vagy alapból ennyire nyugtalan volt, hisz olyan gyorsan eltűnt a fenébe, hogy esélyem sem volt alaposabban megnéznem őt. Büdös picsa!
  Azt kívántam, bár csak este lett volna. Akkor nem tudott volna meglógni, volt bőven nyomkövetési képességem, viszont az a holdfényhez kapcsolódott, amit most elég nehéz lett volna felhasználni, tekintve, hogy Hold Anya...vagy Apa? Egyáltalán milyen holdciklus van most...? Eh, fene bele...szóval a Hold Istenek arcát kitakarta az emberek tűzgolyója. Sietős léptekkel szeltem át a távolságot, ami elválasztott attól a helytől, ahol utoljára láttam a nőt. Mire kiértem, már csak hűlt helyét találtam neki. Akármennyire is nézelődtem, olvasva a tömeg reakcióiban, semmi nyomát nem leltem már, semmi, ami azt jelezte volna, hogy merre is haladhatott. Csalódottan sóhajtottam fel, ahogy egy olyan helyre tartottam, ahol legalább a cetlit el tudtam olvasni. A nő legalább itt volt a környéken, már csak fel kell őt keresnem.  De most egyelőre a cetlire koncentráltam, és behúzódtam egy sötét zugba. Óvatosan körbenéztem, hogy figyelnek-e, majd amit megnyugodtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, kihajtogattam a papírt.

Ez az a körzet. A négy sarokpont a háromemeletes ház, a halárus, a fazekasműhely és a Szirén fogadó. A cetlit semmisítse meg azonnal.

  Háromszor is végig olvastam a papírt, megjegyezve minden egyes szavát. Fejemben felvázoltam egy kezdetleges térképet, miközben a papírt apró darabokra téptem, hogy később majd bedobja egy pocsolyába, vagy tűzben égessem el. Nem akartam a darabjait itt hagyni az utcán, ahol bárki összerakhatta volna a darabkákat. S megálltam egy pillanatra, hogy hol is kezdjem el a kutakodást. A fogadó egy eléggé jó tippnek tűnt, a többi inkább csak nevezetes vagy könnyen megjegyezhető helynek tűnt, hogy könnyen be lehessen határolni a helyet. Még jó, hogy a civilizáció apró gyöngyszemei mindenhol ugyanolyanok: a fogadókban az elfogyasztott pia mértékében nőtt a hangerő, ahogy mindenki megpróbálta túlkiabálni a másikat, s az alkoholmámorban olyan dolgokról is fecsegtek, amiket józanul még csak fel sem emlegetnének. A legjobb hely bárkinek, aki kérdezősködni vagy informálódni akar. Itt volt az ideje, hogy felmérjem a helyszínt.
  Túl sok mindent a következő percekben nem fedeztem fel. A házak olyanok voltak, mint amilyenre számítani lehetett. Lepukkant sorházak, amelyeket nem nagyon tartottak karban, tekintve, hogy sem alapanyaguk, sem pénzük nem volt arra, hogy ilyenekkel foglalkozzanak.  Egészen addig, míg a falak úgy-ahogy álltak, és a hulladékokból be tudták foltozni a tetőn tátongó lyukakat, az itteniek boldogok voltak, hogy legalább nem a szeles utcákon kellett aludniuk - többre hogyan is vágyhatnának? Örülhetnek, hogy egyáltalán nem rombolták még le az egész környéket...bár Abbaddón megpróbálta, de aztán Azy és a kardja pontot tett rövid szárnyalásának a végére. Kár, bőven megérte volna hagyni, hogy még egy kicsit hancúrozzon a környéken. Az ilyen fertő csak szégyenfolt volt mindenhol, s az itteniek élete nagyjából annyit ért, mint a szar a csizmám talpán. Viszont amennyire a házak jelentéktelenek voltak, a veszélyérzetem már kevésbé volt olyan, amit figyelmen kívül tudtam volna hagyni. A viszkető tarkóm s a szorongó érzés arról tanúskodott, hogy balhé van készülődőben. Ennek megfelelően inkább igyekeztem meghúzni magamat, bevonulva egy sötétebb helyre, amíg el nem múlik a veszély. Nem akartam felhívni magamra  a figyelmemet, hogy ezzel elijesszem a szöszkét, mint egyetlen nyomomat az itteni gyilkosságokra. A gettóban mászkálva egyre jobban zavarni kezdett menet közben a saját szagom - vagy inkább bűzöm - és elgondolkoztam azon, hogy nem vittem-e túlzásba ezt az egészet, főleg úgy, hogy semmi értelme nem volt. Akárhogy is próbálkoztam, kilógok az itteni tömegből. A holdcsókolta pofikám, ha más nem, olyan volt, amit könnyen ki lehetett szúrni, és a járásom sem olyan volt, mint aki egész életét szenvedésben sínylette meg.
  Ha más nem, legalább a veszélyérzetem eltűnt, ezzel párhuzamosan egy beszélgetés rövidke foszlányát sikerült elkapnom.  "eltűné..." Csak ennyit sikerült elkapnom belőle, viszont ez már bőven elég volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet. Körbenézve igyekeztem izolálni a beszélgetés forrását. Sikerrel ki is szúrtam azokat, akik beszélgettek, viszont túlságosan távol voltak ahhoz, hogy további részleteket sikerüljön kiszűrnöm. Megindultam feléjük, menet közben körbe-körbe nézve, mint ha keresnék valamit, vagy valakit. A lépteim bizonytalanok voltak, arcomon elkeseredés és kétségbeesés: mint ha valaki csak eltévedt volna. Az álcám, mint mindig, most se lehetett túl kielégítő. Legalábbis valaki közeledett felém, s határozottan úgy tűnt, hogy pont engem szemelt ki. Csodálatos, a nyomornegyed egy újabb díszpéldánya, aki erősen hajazott két testvér szerelemgyerekére, akinél a bába egy mocsári boszorkány volt. Ennek megfelelően a kinézete se volt valami túl bizalomgerjesztő, hát még a szaga! Igyekeztem róla nem tudomást venni - ha észreveszi, hogy én észrevettem őt, kétségbeesésében még valami váratlanra határozhatja el magát. Igyekeztem fenntartani az inkognitómat, pedig biztosan tudtam, hogy már rég lebuktam. De hogyan? - vetődött fel a kérdés, választ viszont nem igen kaptam.
- Nem idevalósi vagy!
  Förmedt rám az alak, ahogy beért engem. A szemeimet forgattam az elmés megjegyzésre. Persze, hogy nem idevalósi vagyok! Az én anyámat nem a testvére csinálta fel, és nem is a szomszéd kutyája, hogy rohadjál meg te tetves patkány! A gettóbéli helyzet egyre jobban fokozódott, ahogy a felszólalásra többen is felénk fordultak, és már az ingujjukat tűrték fel. Óh, hát akkor itt most tömegmészárlást kell rendeznem? Caspar tuti, hogy nem nagyon örülne neki, ha szépen kiirtanám a fél nyomornegyedet, de hát jogos önvédelem lenne, nem igaz?
- Nem szeretjük a betolakodókat.
  Azt láttam! A kedvességük egy rozsdás kés képében manifesztálódott. Na csodás, akkor most még a vérfertőzést is elkaphatom ezektől a barmoktól? Már csak elég volt arra a valamire ránéznem, hogy érezzem, ahogy a betegség végig áramlik a testemen. Utáltam a gettót!
- És ha nem idevalósi vagyok, akkor mi van? Miért, egy helyi polgár nem sétálhat itt? Nem jelentek fenyegetést senkire sem...az előző helyemről is azért kellett elmenekülnöm, mert a helyi bandák nem szívlelhették, hogy a körzetükben csövezek. Talán itt is ez lenne a helyzet?
  Valahogy ki kellett beszélnem magamat ebből a szituációból. A két éjgyilok meglebegtetése aztán bőven lebuktatna engem, viszont pusztakézzel esni neki az egész bandának még az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. Gyerünk, vegyétek be a mesémet ti ostoba barmok! Hát, nem nagyon vették be. Emberek - hogy én hogy tudtam utálni őket!
- Az hát!
  Na puff nekem. A férfi ökle olyan gyorsan indult meg felém, hogy még csak reagálni se volt időm. Hogy ez miképp volt lehetséges, arról inkább nem gondolkoztam, hisz nem a legjobb dolog ezt akkor csinálni, amikor a földön fetrengek és felettem egy szép tömegverekedés tör ki.
- Az anyádnak a büdös utcaszéli istenit!
  Kiáltok fel, miközben ütések itt, ütések ott, reccsenő csontok és fájdalmas kiáltások után egy kéz lebeg be a szemem elé, ahogy valaki fel akar segíteni a földről. Eh...
- Jól vagy?
  Most, hogy sikerül fókuszálnom, meglátom, hogy Ő az egyik volt a kettő közül, aki az eltűnésről diskuráltak. Hát, ha Crispin nem megy a hegyhez, akkor az jön Crispikéhez. Volt nekem itt igazából választásom? A választásom az volt, hogy egyelőre sodródok az árral és megnézem, hogy a sodrás hova is fog engem vezetni?
- Ez az egész nap határozottan nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Hova vezettek?
  Kérdeztem gyanakodva, ahogy ez a kettő határozottan tessékelt engem egy irányba és nekem aztán ez meg nagyon nem volt az ínyemre. Az egész napos szórakozás idegileg teljesen lefárasztott és eddig tartott ki az, hogy megpróbáltam én kedveskedő lenni. Ideje visszatérni az alapértelmezett viselkedésemhez.
- És figyelmeztetlek titeket: a faszom ki van ezzel a sok szarakodással és nagyon hamar felhúzom magam. Tehát egyenes válaszokat várok.
  Választ nem kapok, csak egy ideges pillantást, amitől minden kedvem elszállt, hogy további kérdéseket tegyek fel. Csodás, azt hiszem, hogy megtaláltam a bűnöző barlangját és a két kísérőm most szépen oda is vezet engem. Hát, végül is, ez is egy módja a nyomozásnak, bár az eredeti terveim szerint úgy volt, hogy én önszántamból fogok oda menni, felkészülve és csapdákat állítva. Na, most jön az improvizálás. A ház, amihez vezettek, egy fokkal jobb állapotban volt a többi, de ennek ellenére még mindig undorító volt. Az összes istenekre, egy kis tatarozás nem kerülne aztán szinte semmi pénzbe, és legalább lefoglalná a tétova lakosokat egy pár hétre. De neeeeem...nekik továbbra is igénytelen mocskoknak kellett lenni. A vérfertőzött anyátokat azt. Az ajtó baljósan csapódott be mögöttem, a kulcs elfordulása pedig véglegességgel csengett.
- A nevem Albert Zwickstadt, Ő pedig Martin Schauss.
~ Már megint a hülye ember nevek. Ezek direkt szórakoznak velem? Ki a jó bánatos franc ad ilyen nevet a fiának?!~
  Egyelőre nem felelek semmit, csak alaposan körbenézek belül, fenyegetésre utaló nyomokat keresve. Egyelőre nem mozdulok, de ha nem támadnak rám itt helyben, akkor akár még körbe is sétálgatok itt, hogy jobban szemügyre vehessem a helyszínt.
- Az egyik társunkkal, úgy értesültünk, találkozott ma, Ő egy másik részen van az Ő társával. Nyugodjon meg, a találkozásunk nem úgy történt, ahogy azt mi elképzeltük, de a fő, hogy itt vagyunk és senki se sérült meg nagyon. Senki, aki számít.
  Senki, aki számít? Köszi, és az én önbecsülésemmel még is, mi lesz? De inkább ezt most nem hánytorgattam fel. Lehet, hogy Ők is az itteni ügynökök, viszont a bemutatkozásuk túlságosan nem nyugtatott le. A paranoia állandó társam volt, s sokszor megmentette az életemet. De ha még az ellenségnek is dolgoztak, a beszélgetéssel talán pár információt kihalászhatok belőlük, mielőtt a leszámolás következne soron.
- Igen, találkoztam vele.
  Erősítettem meg a feltételezéseket, bár a többi részletet megtartom magamnak. Menet közben az, akit Martin-nak hívtak, három pohárba bort öntött, és egyet felkínáltak nekem.
- Válasszon.
  Hát, vagy mérgezett, vagy nem, de még ha mérgezett is, túl sok problémát akkor se kellett, hogy jelentsen nekem. Persze, hogy előttem öntötték ki a kancsóból a bort, de ha előtte megitták már az ellenmérget, akkor nem kellett aggódniuk a tényleges méreg miatt sem. Kissé habozva, de elvettem az egyik korsót és óvatosan kortyoltam belőle.
- Joakim eltűnése nem volt véletlen. Ezt nemrég fedeztük fel.
  Veszi át a szót Martin. Felvontam a szemöldökömet. Ezt ennyi ideig tartott kitalálni? Hát, nem éppen a legélesebb eszű emberek, az is biztos.
- Persze, hogy nem volt véletlen. Szaglászott a szöszke és az eltűnések után. A nőt én is láttam egy futó pillantás erejéig, aztán eltűnt. Ti vagytok a másik kettő a körzetből, ha jól sejtem. És most mi lesz? Kedélyes információ csere?
- Nem is csak erről van szó, hogy utánuk szaglászott. Valami más után is szaglászott, sokra rájött és nekünk nem szólt róla egy szót sem, valószínűleg pontosan azért, hogy nehogy idő előtt lekapcsolják. Nagyon ügyesek ezek itt, én mondom. Csak itt vagyunk biztonságban, de nem tudunk mindig összegyűlni, különben gyanús lesz.
  Hát, jó eséllyel tényleg feltűnő lenne, ha egy látszólag lakatlan házba minden nap összegyűlnének négyen. Bár akár lehetnének barátok is, vagy legalábbis közeli ismerősök, akik egy házon osztozkodnak, hogy spóroljanak és hogy nagyobb biztonságban legyenek. Bár a biztonságon azért kételkednék, tekintve, hogy van itt valami mágia. Körbejáratom a tekintetemet, próbálva megtalálni a forrását. Egyelőre semmi siker, közben Martin folytatja az elbeszélést.
- A "kedélyes" szót én nem használnám, de itt vannak a tények, amit sikerült kibogoznunk. Az eltűnéseknek egy dologhoz van köze, ahhoz, hogy hol jártak az emberek.
~ Háh, tudtam, hogy van valami rendszer! Ezt kapd ki Caspar!~
- Szokásunk ugyanis azt közölni egymással, hogy melyik nap hol jártunk. Erre elég bonyolult a kódrendszer, nem is untatnám önt vele, egyrészt úgy se venné hasznát, másrészt szakmai titok. Mindenki, aki itt dolgozik, megfigyel összesen három másik embert, olyanokat, akikre különösen lehet gyanakodni valamilyen más ügy miatt, és ugyanígy közöljük, hogy ők hol jártak. A hatvan megfigyelt emberből heten voltak az eltűntek között. Mi nem találtunk a kettő között összefüggést, de Joakim igen. Gondolt egyet, és elkezdte látogatni ezeket a helyeket, és na mit ad Isten? Most ő is eltűnt.
  Első körben kissé túl sok információt vágtak hozzám ahhoz, hogy rögtön reagáljak. Hatvan megfigyelt ember, akik valamilyen módon gyanúsak. Mindezt észben tartani és úgy megcsinálni, hogy ne gyanakodjanak, ahhoz már alapos szervezettség kellett. Az öt körzet ügynökeinek folytonosan információt kellett cserélniük egymással. Az, hogy hét is volt a hatvan között, már gyanakvásra adott okot. Valaki a bűnözőkre vadászna? De miért? Nehogy már valaki azt higgye itt magáról, hogy Ő a jótevő, aki megszabadul a káros elemektől. Legszívesebben hagytam volna őt tevékenykedni, viszont a megbízatásom nem erről szólt, és nem mondhattam ellent egy zsoldoskapitánynak - akkor legalábbis nem, ha továbbra is meg akartam tartani a fejemet a nyakamon. Nagy sokára összeszedtem a gondolataimat.
- Aha, ühüm... - hümmögök egy sort, miközben mászkálok fel s alá, megnézve a helyet alaposabban magamnak. - Tehát Joakim rájött valamire, amire nem kellett volna és eltették őt láb alól, hogy ne legyen útban. Ez eddig érthető, de én azért magamban megtartok pár más felvetést is.
  Persze, hogy ez volt a leglogikusabb felvetés. Valami történt azokon a helyeken, amelyekről más nem akart, hogy tudomást szerezzenek. Az eltűntek ilyen helyeken szaglásztak volna? A tizenhárom eltűnt közül hét bűnöző volt, a másik hatról egyelőre fogalmam sem volt, hogy milyen személyek lehettek, bár nekik is lehetett vaj a fülük mögött.
- Nah, a kódokhoz soha se volt túl sok tehetségem, így ténylegesen felesleges információ lenne, na meg a titkok azért vannak, hogy megőrizzük. Caspika se örülne túlságosan, ha ilyeneket kikotyognának - folytatom tovább a járkálást, majd egy ponton megtorpanok és az asztalra leülve kortyolgatom a bort. - Már mint nem találtatok összefüggést a rendszeresen látogatott helyek és az eltűnések között? Én leginkább arra gyanakodnék, hogy alvilági szervezetek találkozó pontjai lehetnek. Vagy pedig az, aki az áldozatokat tünteti el, a bűnözők közül válogat. Egy önjelölt igazságosztó, vag valami ilyesmi. Vagy még sötétebb ügyletek vannak a dologban. Valami olyan sötét ügylet, amire még a helyi alvilág se merne belevágni. HA kérhetnék egy listát azokról a helyekről, amiket Joakim meglátogathatott, később ránézek. Első sorban viszont: tudnának egy átfogó képet adni az itteni alvilági tevékenységekről? Azt hiszem, hogy ideje lenne találkoznom egy alvilági főnökkel. A bejutást én megoldom...nem mernének nekem ellent mondani. Lesz egy kis elbeszélgetni valóm a helyi nagykutyával.
  Azt hiszem, hogy az utolsó rész eléggé meglepő lehetett, legalábbis mind a ketten úgy néztek rám, mint egy őrültre. Ajj, ugyan már, hát csak beszélgetek egy kicsit a legnagyobb szarkeverővel, aki itt van, ebben nincsen semmi meglepő.
- Hogy mi? - érkezik a kérdés egyszerre mindkettőjüktől. Olyan cukin dolgoznak együtt, majd megenném őket!
- Hogy hogy mi? Beszédem van az alvilág vezetőjével. Ez annyira meglepő?
- Hat különböző szervezet tevékenykedik, melyikre gondolsz?
  Na basszátok meg, ez már kevésbé vicces. Hogy a francba hagyhatják, hogy hat ilyen rossz arcú banda létezzen a nyomornegyedben, amikor azt is tudják, hogy kik azok és hogy merre találhatóak? Nem lenne egyszerűbb mondjuk ide rendelni a katonaságot és egy összehangolt támadás keretében leszámolni velük? Egyáltalán: miért tűrik meg a jelenlétüket? Emberek...sose fogom megérteni őket.
- Peersze, mert miért is ne lenne csak egy? Az eltűntekről tudjuk, hogy valamelyik alvilági szervezet tagjai lennének? Vagy hogy az eltűnések valamelyik nagyobb banda területén történtek volna? Ha az embereik eltünedeznek, eléggé felhúzhatják magukat ahhoz, hogy megakarják találni az elkövetőt. Nem tesz jót az üzletnek, ha a fogdmegjeik csak úgy felszívódnak. Apropó: van olyan crimelord, akit nem érintett az eset? Már ha tudják egyáltalán, hogy ki melyiknek a tagja...
- A hét közül háromról tudunk, akik valamilyen bandatagok. Lehet, hogy csak ők hárman, lehet, hogy négyen, vagy mind a heten. Ez egy nagyon problémás környék. De nem tudunk semmit a helyről, időről, napszakról. Soha. Csak azt, hogy megtörtént. Semmi nyom, gyanús viselkedés, de ez t úgy is tudja, úgy hiszem.
- Igen, ezt már tudom. Melyik a legnagyobb banda? Amint vele végeztem, meglátogatom a helyeket, amelyeket Joakim látogatott, biztos távolságról...de az ért a többi hely ismerete se lenne egy utolsó pont. Amúgy...melyiküknél van valami mágikus tárgy? - váltok hirtelen témát, ahogy kibököm, ami egy ideje már zavart.- Vagy melyikük varázshasználó? Ha mindegyikre nemleges válaszuk van, akkor valaki itt kóborol a környéken és talán hallgatózik, csak úgy szólok.
- A házon van egy lehallgatás elleni varázslat.
- Óh, akkor azt a varázslatot éreztem. Oké, ez némileg megnyugtató.
  Hát, legalább ez megnyugtatott valamelyest. Felkészültek, amikor ezt a helyet kiválasztották.
- A legnagyobb bandának pedig a kettes körzetben van a főhadiszállása, de az a terület nem sok napszakban biztonságos úgy akárkinek, hacsak nem a király személyes testőrségéről van szó. Most maradjon itt, pihenjen, magára fér.
- Nappal úgy is inkább pihennék és éjszaka kezdenék neki a dologhoz. Az az én időm...a sötét elfek ideje. Majd ha eltudnának irányítani szavakkal a kettes blokkhoz, és a főhadiszálláshoz, onnan a többit már megoldom én magam is.
- Nem biztos, hogy éjjel kéne odamenni,de ha maga mondja. Én ehhez nem értek. Nyugodtan pihenjen itt, majd este visszatérünk a tárgyra.
  Böki közbe Albert-ke, majd Martinnal együtt felmennek az emeletre, magamra hagyva engem. Még egy ideig hallgatom a lépteiket, aztán gondolatokkal a fejemben igyekszem magamat elvackolni. A nappal amúgy is az alvás ideje a számomra, és már most az idegeimre ment, hogy ennyit tartózkodtam a napfényben. Miután kényelembe helyeztem magamat, igyekeztem azonnal elaludni, felkészülve arra, hogy találkozzak az alvilág fejével...

Az álmom nyugtalan volt. Egyrészt mindenféle rémképek kísértettek az eltűnt személyekről - egyelőre arc nélkül, hisz egyikükről se nagyon tudtam, hogyan néztek ki - másrészt a szőke picsa állt felettük, egy hosszú tűvel a kezében és éppen az agyvelőjüket szipolyozta ki, közben rekedten és őrülten kacarászva valami érthetetlen és értelmetlen nyelven hablatyolva. A háttérben Dracon feküdt a földön, törött szárnyakkal, láncokkal a teste körül. Amikor felkeltem, az egész testem izzadtságban úszott és hevesen kapkodtam a levegőt. Így hát némileg érthető volt, hogy amikor lekászálódtam a priccsről, amelyet Martin-ék biztosítottak a számomra a nap további részére, még mindig eléggé fáradt voltam, és a lépteim is eléggé ingatagok voltak. Hallottam, ahogy ketten lefelé jönnek a lépcsőn, azonban az asztalnál ülve ennek most vajmi kevés figyelmet szenteltem, csak bambultam ki a fejemből, s igyekeztem elűzni az álmok ocsmány képeit. A semmiből egy boríték landolt az asztalon, s mikor felpillantottam, a két ügynök állt velem szemben. Kinyitva a borítékot pár kép esett ki belőle, amelyet most Martin kezdett el nekem mutogatni. A rajzok a maguk módján eléggé részletesek voltak, szénnel firkantva a kiszáradt, ráncos papírra.Kezembe vettem egyet, miközben hallgattam az egyik ügynök elbeszélését.
- Őket kell keresnie, ha tényleg van olyan botor, hogy odamegy.
  Felvettem az első rajzot. Egy idősödő, de eléggé erősnek és határozottnak tűnő alakot ábrázolt, aki valószínűleg már jó pár véres utcai harcban részt vett és bőszen védelmezte a territóriumát. Ettől függetlenül egyetlen karcolást sem lehetett látni rajta - tehát vagy ügyes harcos, vagy a háttérben maradva irányította a dolgokat. Egyik sem volt valami túl biztató.
- Ő a vezér. Nagyon veszélyes  - erősíti meg megállapításaimat a férfi, amire csak egy kesernyés félmosollyal felelek. Valahogy mindig kifogom a veszélyes alakokat, ez valahogy nálam már olyan természetesen jön, mint a légvétel - sőt, még annál is természetesebben. Valahogy ha életemben valaha is írnék egy naplót, az biztos, hogy nem egy sikertörténet lenne és nem lehetne gyerekeknek se nagyon mutogatni.
- Ő és Ő - mutat fel két mások skiccet, két fiatalabb egyénről, az egyik egy tündének néz ki. - a helyettesei. Én vigyáznék velük.
  Hát, ahogy elnézem, ez az egész banda veszélyes egyének gyülekezete. Ki hitte volna, hogy ennyire ráizgulnak a bűnözők a szegény negyedre.
- Nem vagyok annyira botor még én se, hogy kihúzzam náluk a kovakövet...
  Fintorodok el, miközben a szénrajzokat bámulom még pár pillanat erejéig, próbálva az emlékezetembe vésni az arcokat - bár eléggé nehéz őket elfelejteni azok után, hogy ilyen cuki információk derültek ki róluk.
- A papír biztosítja a baj nélküli bejutást... - a hangomba próbálok némi reménykedést csempészni, bár úgy Hold Anya igazából nem nagyon tudom, hogy tényleg működni fog-e, és hogy a bandavezér egyáltalán honorálni fogja-e az egyezséget, amelyet a papír jelent. Soha nem kellett még kipróbálnom és azt se tudom, hogy egyáltalán nyújt-e bármiféle biztosítékot. -...onnantól kezdve már remélhetőleg honorálni fogják az irományt. És csak reménykedni tudok, hogy nekik is érdekükben áll az eltűnések megakadályozása. Ha nem, akkor elvesztegettem egy lehetőséget, meg egy életet.
  Pont, mint Maidstein-ben. Azt hittem, hogy a vámpírok nem lennének annyira botorok és ostobák, hogy ismét a jó régi üstöt keverjék meg, amelyben már ott fortyogott egész Veronia ürülék-állománya. Akkor is naiv voltam és azt hittem, hogy tanultam az esetből - erre nesze neked, egy rohadt papírra bízom az életemet és az egész ügy kimenetelét. Mert mi van, hogy ha a bandavezér is benne van a dolgokban, és épp bele készülök sétálni a sárkány vermébe? Elűztem magamtól a baljós gondolatokat - most fel fogok készülni arra, hogy harcolnom kell, bár egy egész banda ellen felvenni a harcot nagyjából annyira életbiztosítás, mint egy rózsa tüskéjével bökdösni Abaddón golyóit. Elfojtok egy ásítást, a szemeimet dörzsölgetem, hogy kiűzzem belőlük a félálmosság homályosságát - nem túl sok sikerrel.
- Most már csak annyi van hátra, hogy megtudjam, hogyan is jutok el a kettes körzetbe.
- Ha innen kilép, balra kell elindulnia. A második utcán forduljon balra, menjen egy ideig egyenesen, ki fog érni egy térre. Ott a halárus melletti utcán kell elindulnia. Onnan veszi észre, hogy odaért, hogy vaksötét van.
  Veszi át a szót Albert, aki egészen eddig csendben volt. Fejben memorizáltam az útvonalat, amelyet említettek,  s próbáltam nagyjából belőni, hogy elhaladtam-e menet közben azon hely mellett. Nem ártott volna egy részletes térkép a helyről - bár azzal se lettem volna mondjuk túlságosan kisegítve, tekintve, hogy annyira nem nagyon értettem a térképolvasáshoz.
- Igazán vendégcsalogató egy környéknek hangzik. Miből élnek leginkább ezek a vidám fickók arra? Zsebmetszés, torokmetszés? Netán kissé sötétebb ügyletek?
  Mondjuk az arra felé haladó sötét elfek szakszerű és kíméletlen megkínzása? Simán kinéztem volna belőlük, hogy tevékenykedésük eléggé széles palettát lefed ahhoz, hogy mindenki megtalálhassa ottan a neki való finomságokat.
- Bármi, amit el tud képzelni. És jók. Nagyon. Vigyázzon. - érkezett az utolsó figyelmeztetés egy szinkronban bemutatott fejrázás kíséretében.
  Csodálatos, most már egyáltalán nem érzem azt, hogy a gyomrom kavarog - annál már sokkal rosszabb. Hogy ha onnan élve kijutok, azt hiszem, hogy kiveszek két hónapot, és ellátogatok valami tök nyugodt helyre, ahol meghúzhatom magamat és magas ívről fogok tenni arra, hogy még is, mi történik perpillanat a Veronia-nak nevezett őrültek házában.
- Köszi a megnyugtatást, fiúk. Ti aztán tudjátok, hogyan vidítsatok fel egy komor éjszakán...
  Morgom, bár választ nem nagyon vártam tőlük. Tovább viszont nem volt értelme halasztani az indulást - minél előbb túl vagyok rajta, annál több idejük lesz a többieknek megszervezni a temetésemet. Már majdnem úgy voltam, hogy leteszek erről a tervemről - valószínűleg meg tudtam volna oldani az ügyet az alvilág segítsége nélkül is, viszont nem vehettem figyelmen kívül azt, hogy talán vannak olyan információik, amelyek esszenciálisak lehetnek a megoldáshoz. Már pedig most információra volt a legnagyobb szükségem, és ezért képes voltam a legextrémebb és leghülyébb döntések meghozatalára is. Legalább a felszerelkezéssel hamar megvoltam - tekintve, hogy túl sok mindent nem hoztam magammal, mert az még feltűnőbbé tett volna a szegények között. Egy fürdés nem ártott volna előtte, de most ezzel nem akartam húzni az időt, így csak gyorsan átvedlettem egy éjfekete ruházatba, amely szinte már a standard felszereléseim közé tartozott, fölé húztam egy köpönyeget, és elrejtettem a két éjgyilokomat a ruha alatt, hogy rejtve legyenek, de viszonylag hamar elő tudjam őket venni. Ideális esetben nálam lett volna legalább az álcalánc, vagy a koncentráció nyakéke, hogy vagy beolvadjak a környezetbe, vagy legalább észre vegyem a fenyegetéseket. Egyik sem volt itt, ahogy a tárológyűrű sem, amely szintúgy helyzeti előnyhöz tudott volna nyugtatni. De legalább Dumah és Kiril velem voltak, bár sok hasznukat most nem nagyon tudnám venni, kivéve, hogy ha veszekedést és civakodást akarok hallgatni életem utolsó pillanataiban. Végső soron az arcomba húztam a sálamat, bár sok haszna most ennek se lesz, de a szövet ismerős anyaga megnyugtató érzést nyújtott, s ha más nem, a kintről érkező bűzök intenzitásán enyhíteni fog.

  Sietős léptekkel léptem ki a házból és folytattam az utamat az előbb említett irányba. Az utcák sötétek voltak, az ittenieknek nem volt sok pénzük, és azt biztos, hogy nem közvilágításra fogják költeni - a hatóságok meg nem nagyon törődtek velük. Na meg hát a bűnözők profiljába illő torokmetszés és zsebmetszés is jobban ment, hogy ha sötét volt és az áldozat nem ismerte fel a támadóját. Amire nem számítottak - nem is számíthattak, vagy ha igen, akkor se tehettek ellene semmit - hogy ezen az éjszakán egy sötét elf fogja az utcákat róni. A Hold sápatag fénye arany és ezüst színekbe borította a kopott utcaköveket, a repedések között nyíló szívós gazokat, a rozoga épületek sérült falait - s a szemem még a legapróbb részleteket is észre vette, mint ha az emberek napfényben mászkáltak volna. Ettől független rosszul éreztem magamat - olyan területre tévedtem, ahol az életem nem sokat ért, vagy még annál is kevesebbet.
  Éppen ezért volt feltűnő az a sötét alak, aki szinte az árnyakból vált ki és indult el abba az irányba, amerre én is mentem. Alapvető esetben nem lett volna egyáltalán gyanús - Martin és Albert figyelmeztetése után azonban már sokkal inkább feltűnő volt. Enyhén összeszoruló gyomorral és torokkal eredtem a nyomába, hogy megbizonyosodjak róla: alvilági személlyel van dolgom. Amennyiben sikerülne ráakadnom a kettes körzet rosszfiúinak egyikére, onnantól egyenes út vezetne a főnök barlangjába, s onnantól kezdve már csak a pofámat kell eléggé laposan tartani ahhoz, hogy ne öljenek meg ott helyben és dobjanak egy jelöletlen sírba, vagy dobjanak a disznók elé. Ami viszont eléggé meglepő volt, hogy valahogy kettő alaknak sikerült elég közel kerülniük hozzám észrevétlenül ahhoz, hogy lefoghassanak, és utat engedjenek egy harmadiknak, aki az öklét olyan mélyen a gyomromba süllyesztette, hogy az majdnem a hátam kellős közepén buggyant ki. Hangosan nyőgök fel, ahogy az ütés erejétől összerázkódok, s ha nem fogott volna a két új cimborám, hát ott helyben összeesek.
- Mit keresel itt ezen a csúnya éjjelen, sápika?
- Nem túl sokat... - vágtam közbe két sápítozás közben, a rasszista megszólításra inkább nem tettem semmiféle megjegyzést sem. - A Főnökötökkel szeretnék beszélni. Még ajánlásom is van hozzá. Már amennyiben engeditek, hogy elővegyem az ajánlólevelemet...
  Inkább magamat győzködtem, semmint őket - nekik nem kellett győzködés. Nekem is csak arra kellett, hogy elhitessem magammal: nem vágják át a torkomat ott, ahol állok. Már szinte láttam is, ahogy az éltető vörös nedű szétterjed lassan a koszos földön.
- Mit gondolsz, ki vagy TE, hogy csak úgy ajánlólevelet hozz a főnöknek? - vágja hozzám a kérdést, nyomatékosítás gyanánt ismét érzem, ahogy az ökle találkozik a hasfalammal.
  A számban keserű, fémes íz terjed szét, ahogy sikerült ráharapnom a nyelvemre és vér serkent ki belőle. Legalábbis remélem, hogy csak a nyelvemet haraptam el, és nem belső vérzésem van - az valahogy nem lenne egy túl egészséges reakció. Mire a gondolatmenet végére értem, a gyomros fickó előhúzott egy kést, s a torkomnak szegezte. Annyira a kés hegyére koncentráltam, hogy a szemeim majd' összeugrottak, pedig még csak bandzsítani se tudok. Egy ideig a pengén megülő holdfényre koncentráltam, hogy visszanyerjem az önuralmamat.
- Jó kedvemben vagyok, úgyhogy háromig számolok. Addig elkotródhatsz.
- most komolyan, fiúk? - sápítozok még mindig a két ütés hatásától. - Oké, elkotródok...úgy két méterre, megtartjuk a tisztes távolságot és átadom a levelet. Utána majd TE eldöntöd, hogy ellen akarsz-e szegődni annak a nagykutyának, akitől a megbízatásom szólt. De jobban szeretném, ha vérontás nélkül oldanánk meg ezt az ügyet. Van egy olyan érzésem, hogy a főnöködnek is érdekében állna egy kis beszélgetés, mielőtt még hozzátok is elér egy szőke ribanc, és elkezdenek az embereitek eltünedezni.
  Nem tudtam ellenállni, hogy ne csempésszek némi kihívó élt a szavaimba. Tolhatnak kést a torkomnak, akkor se fogok az életemért könyörögni, és azt meg főleg nem fogják megkapni, hogy eltántorítsanak a tervemtől. Gyengeséget nem szabad soha sem mutatni - főleg nem az ilyen szarkeverő utolsó senkiházi rohadt anyaszomorítók előtt. A monológom azonban megtette a hatását, és a számolás még azelőtt elhalt, hogy egyáltalán elkezdődött volna, helyette a fickó szemöldöke tette azt, amit a gyomrom az előbb: felszaladt a csillagos égig, aztán meg vissza a földre.
- Engedjétek el.
  Juhééé, hát még is lesz ebből valami! Aztán a földre rogytam, ahogy egy akkora gyomorrúgást kaptam, hogy csodának tartottam: egyáltalán még talpon állok. Most már határozottan éreztem, hogy ezek a rúgások belső vérzéshez vezettek. Kihajolva kiköptem egy adag vért a pofámból.
- Ott a két métered. Mutasd, mid van.
  Ezen a ponton ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy a levél helyett a két éjgyilokomat kapjam elő. A terv már meg is volt. A két fickó a két oldalamon foglalt helyet. Amennyiben sikerül a gyomros/tőrös fickóhoz közel kerülnöm és jól helyezkedni, a kettő közül egyik nem férne hozzám, mert blokkolná őt a két másik társa teste. Egy szúrás a fickó bordái közé, megragadni a testét, hozzá vágni a hozzám közelebb állóhoz, s amíg a földön hempereg a haldoklóval, Fury-vel megakasztani a fickó támadását és gyomron szúrni, aztán eltakarodni innen....de ehelyett csak a papírt vettem elő. Az egyetlen reményemet, hogy élve hagyom el a környéket.
- Bár ilyen vendégszeretet után gondolom a csaj se jönne ide... - morgom azért, ahogy kinyújtom a kezemet a szószóló felé.
  Egy ideig nézegeti a papírt, majd gyorsan el is teszi.
- Gyere velem.
  Most elmaradt a már úgy megszokott ütlegelés, és a két köcsög se fogott közre, így némileg szabadabbon mozoghattam. Egyik kezemet az oldalamra szorítottam, próbálva egyben tartani a megrepedt bordáimat, a másik erőtlenül lógott a testem mellett, miközben a kacskaringós, sötét utcákon követtem a vezetőmet. Egy ideig próbáltam fejben követni a sikátorokat és utcákat, amelyeken keresztül haladtunk, azonban a tucadik kereszteződés és ugyanúgy kinéző útszakasz után feladtam a próbálkozást is. Nem voltam olyan állapotban, hogy most ilyen agytornát végezzek. Az utunk végén egy jelöletlen ajtóhoz érkeztünk, egy süllyesztett bejárathoz.
- Én vagyok. Arc és arctalanság. Gyerünk.
  Ez utóbbi már nekem szólt, s mindenféle habozás nélkül léptem be a kinyíló ajtón. A jelszót könnyű volt megjegyezni, viszont semmi értelmét nem láttam, hogy miért kéne megtennem. Ha csak úgy ideállítanék ide a jelszó ismeretében - már ha nem változtatják azt meg minden egyes nap, vagy akár órában is - de úgy, hogy senki se látott még itt engem előtte, és határozottan nem voltam a banda tagja, előbb szúrtak volna, aztán verik szét a fejem egy buzogánnyal és csak utána kérdezték volna, hogy én meg mi a jó bánatos francot keresek itt? Így aztán le is tettem erről. A kinti sötétség után a bent fogadó erős fény szinte teljesen elvakított ahhoz, hogy az utunk első szakaszát vakon botorkálva tegyem meg. Mire feleszméltem már egy irodában voltunk, amely eléggé puritán módon volt berendezve - egy nagy asztal és egy szék. Az asztal mögött pedig az, akit már a szénrajzon láthattam. Meg kellett vallani, hogy a rajzolóink eléggé jó munkát végeztek, bár így szemtől-szemben csak még ijesztőbb látványt nyújtott. Hogy én de utálok az alvilággal egyezkedni..
- Ki ez? Megö...
  Mielőtt még folytathatta volna, miszerint "megölelni" vagy "megöntözni" vagy "megötödölni" az eddig engem kísérgető cuki pofa átnyújtotta neki a levelet. Drága ismeretlen banditavezérem ott helyben töri le a pecsétet róla, s először gyanakodva, aztán meg kisimuló arccal olvassa el annak a tartalmát - én is kíváncsi lettem volna rá, úgy őszintén megvallva - aztán elsüllyeszti a fiókja mélyére. Hát, azt hiszem, hogy ezzel búcsút is mondhatok annak az irománynak. Mindegy, így is van annyi cuccom, hogy egy egész hadsereget el lehetne vele látni, talán ideje hasznukat is venni, nem csak gyűjtögetni őket.
- Nos?
- Üdvözletem. Örülök, hogy végül eljutottam idáig, mindenféle további komplikáció nélkül - vetek egy pillantást a kísérőm felé, majd a székhez sétálok, de nem ülök le, csak a háttámlára támasztom a kezemet, mert érzem, hogy a lábam bármikor feladhatja a szolgálatot, a leülés meg túl sok fájdalommal járna ahhoz, hogy felordítsak tőle - azt meg a főnök előtt semmikép se tettem volna. Szorosan a támlára markoltam, hogy elfojtsam a kezem remegését és próbáltam magabiztosnak hangzani. - Nem is rabolnám az úr idejét sokáig felesleges sorokkal. Egy bizonyos ügyben érkeztem és reménykedtem abban, hogy maga talán tudna segíteni - persze, nem ingyen, ez csak természetes. Egy kölcsönösen előnyös megállapodás jár jelenleg a fejemben, ez persze később még alakulhat. És hogy mi lenne az egész ügy? Az eltűnések, amelyek a szegény negyedben történnek. Eddig még egészen véletlenszerűnek tűntek...de gondolom, hogy egyik alvilági vezér se örülhet túlságosan annak, hogy valaki vagy valakik az Ő területükön tevékenykednek.
  Igyekeztem alaposan felmérni a fickó arcát, várva, hogy mikor árulja el magát, vagy azt, hogy tud egyáltalán a dologról - egyelőre azonban olyan volt, mint egy kősziklába faragott arc. Érzelmetlen, rideg és hideg. Ez egy kudarc volt egyelőre. Inkább gyorsan folytattam is, mielőtt még közbe tudna vágni és elrendelni a megölésemet.
- Hogy mit kérek? Információkat, amelyekkel maga vagy az emberei rendelkezhetnek az eltűnésekkel és a szőke nővel kapcsolatban, aki összeköthető velük. Hogy mit adok? Maguk megszabadulnak ettől a kellemetlenségtől anélkül, hogy bármelyik emberük veszélybe sodródna és bárhogyan is összekötnék a két esetet a maga szervezetével - így amennyiben egy rivális banda áll a dolog mögött, nem kell további megtorlástól tartani.
  Az arca kissé eltorzul, de nem tudom, hogy rám dühös-e, vagy az eset érinti őt érzékenyen. Erősen az asztal szélébe markol, de ez se árul el semmit sem a számomra.
- Maga kezd. Honnan tud és mit?
- Hogy mit tudok?  - kezdem direkt a második kérdéssel és jó bő lére eresztem a mondanivalómat, hogy megfeledkezzen az első kérdésről. - Eddig tizenhárom eltűnésről van tudomásunk, mindegyik a szegény negyedben történt. Semmi test, semmi nyom...csak emberek kezdtek eltűnni. Az esetekhez nagy eséllyel köze van egy szőke hajú nőnek. Az eltűnésekhez köze lehetett ahhoz is, hogy ezek a szerencsétlenek bizonyos helyeket látogattak meg. A feltételezésem szerint a testeket megtartják maguknak kísérleti célokra. Bár lehet, hogy ez messze van az igazságtól, de akkor se túl egészséges, ha egy impulzusgyilkos mászkál az utcákon bármiféle további...hm...felügyelet és ellenőrzés nélkül. Ki tudja, mennyi idő kell, míg akár a maga bandájából is tűnnek el emberek, vagy azok közül, akik a kuncsaftjainak számítanak.
  Próbáltam helyezkedni menet közben, a nyilvánvaló fájdalmaim ellenére is, hogy a főnök feszült testtartásával ellentétben lazábban álljak. Az oldalamba nyilaló fájdalomtól majdnem elfintorodtam, de egyelőre még kitartottam. Bár sokáig nem tudom fenntartani a színjátékot.
- Egy kérdésre nem válaszolt. Honnan? Soha nem láttuk még itt.
  Óh, hogy rohadjál meg, nem vagy egy túl feledékeny fickó. Pedig reménykedtem abban, hogy ezt a kérdést el fogja feledni. Itt jött a rizikó és a kockáztatás. Azt nem mondhattam meg, hogy a zsoldoskapitány megbízásából érkeztem ide, mert itt helyben felkoncolnak. Túlságosan nagyot se hazudhatok, mert azt könnyen leleplezhetik pár keresztkérdéssel. Ha túl sok információt hallgatok el, akkor idegesek lesznek és azért ölnek meg. Valahol az arany középúton kellett egyensúlyoznom és ez az, ami nem nagyon volt az erősségem.
* Hogy honnan? Vannak mások is, akik aggodalmaskodnak az eltűnések miatt - és felbéreltek engem. Igaza van, még soha se jártam itt. Hellenburg-ban is viszonylag újnak számítok...de egy magam fajta nem válogat a megbízatásokban. És ez amúgy is felkeltette az érdeklődésemet. Kielégítő válasz?
  Minden egyes szavam az igazság volt, így hazudozással legalább nem vádolhattak meg. A főnöknek nem nagyon tetszett a válaszom, valamit morgott a bajsza alatt és morgott, mint egy kivert kutya. Alig pár másodperc telt el, de ez most a jelenlegi feszült helyzetben pár évnek tűnt. Pár izzadtságcsepp versenyzett a hátamon, s erősen viszketni kezdtem ott. Valamiért a félős izzadtság mindig jobban viszketett, mint a hagyományos...
- Igen, aggódom. Kemény munka volt felállítani ezt - mutat körbe az irodában, és most kivételesen megálltam azt, hogy ne tegyek egy idióta megjegyzést...azt hiszem, hogy ez már fejlődésnek mondható. -...és még keményebb dolog megtartani. Sokan törnek ránk. Mi is keressük a nőt, de egyszerűen nincs nyoma.Túl jó. De egyszerűen mindig ott van, ahol a dolgok történnek, biztos, hogy Ő a tettes.
  Dörzsölgeti a halántékát. Hát, ezzel a pacákkal túl sokat nem értem el. Semmi használható információja nincs, tehát tök feleslegesen pazaroltam el az ajánlólevelemet. Csodálatos. Egyszerűen csodálatos.
- Beleegyezek, segíthet.
  Már mint...hogy mi a franc? TE egyezel bele, hogy segíthetek NEKED?! Hát milyen egy megengedő egy anyaszomorító buzeráns vagy Te...amikor a fölényeskedésről és az egóról alkottak szobrot, te álltál neki modellt, az is biztos. Erősen a háttámlára markoltam, szinte majdnem elroppantva azt, hogy ne adjak hangot a kibukkanni készülő megjegyzésnek. Rohadjon meg, ez nem teszi könnyűvé a dolgomat - pedig erősen igyekszek azon, hogy a nagy pofám ne okozza a végzetemet. Ez olyan, mintha a holdfűről leszokó idiótát bevezetnéd a legnagyobb ültetvényesbe és adnál neki tűzszerszámokat és pipát....
- Örülök, hogy végre megállapodásra jutottunk. Nekem egészen idáig nem sikerült összefüggést találnom pontosan a történtek között. Először ugyebár impulzusgyilkosságokra gyanakodtunk, de még az ilyen gyermeki elmével és öntűrtőztetéssel bíróknak is van valami rendszere - és ők általában nem takarítanak el maguk után ilyen alaposan. Valakinek vagy valakiknek célja van. De miért itt a szegények között?  - tettem fel a költői kérdést, pár másodpercnyi szünetet tartva, mint ha csak választ várnék, gyakorlatilag csak lélegeztem és próbáltam nem elfintorodni. - Azért, mert erre felé nem járnak városi őrök és azok a mocskok fenn a gyémánttornyaikban vajmi keveset foglalkoznak az itteniekkel. Miért is tennék, amíg őket nem érintik a dolgok? De akkor maguk is értesültek a szőke picsáról - váltok hirtelen témát. - Csak egyszer kell elkapnunk cselekvős közben. Ha tudnám pontosan, hogy milyen emberek után kutakodott, csapdát állíthatnék neki. Én, mint csali...mert gondolom a saját embereit nem áldozná fel. Elkezdhetek akár szaglászni is azon helyek után, amit az eltűnések előtt az áldozatok látogattak, de egyedül nem vágok bele a feladatba. Ha hajlandó kockáztatni az embereit, hogy szemmel tartsanak engem, az ideális lenne. Ha erre nem hajlandó, úgy legalább egy testőrre szükségem lenne. Persze, ezek csak az én meglátásaim és Hold Anya ments, hogy megmondjam, hogyan intézze a maga dolgait. Csupán felvetések...
- Tud bármit ezekről a ... sűrűn látogatott helyekről? Mi csak a nőt keressük, az áldozatokba kevésbé ástuk bele magunkat, nem érdekesek, amíg nem a mieink.
  Hihetetlen, hogy Ő a legnagyobb szarkeverő a környéken ilyen hozzáállással. Ostoba barom, nem akkor kell cselekedni, amikor a baj már megtörtént, hanem megakadályozni, hogy egyáltalán ez az eset bekövetkezhessen. Az előrelátás teljes szintű hiánya egyszerűen elképesztett. Ha jól sejtem, a bandáját erőre és nem észre építette....
- Utána érdeklődhetek ezeknek a helyeknek - vannak még kapcsolataim itt, akiket nem szívesen fednék fel. Amennyiben meg vannak a helyek, hajlandó segíteni? S a kérdés, hogy hogyan tartsuk a kapcsolatot? Nem hinném, hogy miután elhagyom ezt az intézményt, még egyszer visszatalálnék ide.
~ Ha elhagyom...~ - teszem hozzá gondolatban, mert ez utóbbiról még mindig nem voltam teljesen megbizonyosodva.
- Minden délután ott fog állni a halárus mellett. Vele beszélhetsz - mutat arra a mocskos ribancköpedékre, aki úgy ellátta a bajomat. - Ez a környék tiszta, arról biztosíthatom. Itt csak mi vagyunk, senki más.
  Tehát: ne aggódj amiatt, hogy mások fognak kinyírni - mi fogunk elintézni téged, amint megszűnsz hasznosnak lenni. Csodálatos.
- Hát, örvendek, hogy végül ilyen kölcsönösen előnyös megállapodásra jutottunk. Reméljük, hogy annyira gyümölcsöző lesz, mint amilyennek én érzem most. Akkor, az engedelmével, én távoznék. Még van pár kérdés, amit fel kell tennem és a következő délutánig kapcsolatba lépek az emberével. Már amennyiben nincs más hozzáfűzni valója.
- Nincs. Leléphet.
  Végső soron meg kell vallani, hogy egészen jól ment - legalább nem koncoltak fel. Viszont semmit sem tudtam meg róluk, és akármennyi segítségbe is egyezett bele, azzal nagyjából a seggemet kitörölhettem volna, még annak is több értéke lett volna. Valahogy később rá kell vennem, hogy a saját embereit küldje a frontvonalra, mert valahogy nem úgy szántam ezt az üzletet, hogy csak pár nézelődőt szerezzek magamnak arra az esetre, amikor az utcán lehelem épp ki a lelkemet - már ha lenne egyáltalán... De elhagyom az irodát amilyen gyorsan csak tudom, ügyelve arra, hogy a lépteim ne árulják el, hogy mennyire is sietős a dolgom. A folyosókon keveregve a kontaktom lebegtet meg előttem egy papírt. Alaposan megnézem magamnak, és meg kell vallani, hogy eléggé hízelgő volt, hogy ilyen szépen megrajzoltak engem alig pár perc alatt. Hogy a francba dolgoznak ezek ilyen gyorsan?
- Készült rólad rajz, körbe fog járni mindenkinél. Ha még egyszer meglátunk errefelé, kibelezünk.
  Óh, hogy rohadjál meg. Az ellentmondás azért kissé baszta a csőrömet. Tehát nem jöhetek ide a körzetbe, mert kinyírnak - de csak itt tudok kapcsolatba lépni vele. Vagy ez csak a bázis közvetlen környezetére utalt? Mielőtt még megkérdezhettem volna, már kiértünk az utcafrontra.
- Azt hiszem, egyedül is elboldogulsz innen.
  S se szó, se beszéd, lelépett, én meg álltam ott egy helyben, mint farok a lakodalomban és próbáltam eldönteni, hogy a röhögéstől vagy a fájdalomtól sírjam el előbb magamat...a voksomat a könnyek benn tartása mellett tettem le végső soron.

  A visszafelé vezető út eseménytelenül telt el -a mai estére már nem is hiányzott semmiféle további produkció. Lépteim hangosan verődtek vissza az utcáról, s még baljósabbá tették az amúgy is borongós éjszakát. Normális körülmények között élveztem is volna - azt, ahogy a Hold fényét vastag felhőtakarók takarják ki, hűvös északi szél fújdogál. Illettek a hangulatomhoz, illettek a lényemhez. Azonban a pár gyomros és a nem túl kielégítő egyezkedés után nem volt affinitásom az ilyen kis nüansznyi dolgokhoz. A rejtekhez érve hangosan kopogok az ajtón - nem nyitom ki az ajtót, hátha valami védelmi varázs van rajta, amitől a képembe robbanna egy faszányos kis rúna. Az ajtó nemsokára ki is tárul, s mögötte Albert meglepett arca látszódik a bentről kiszűrődő halovány fényben. Csodálatos, ennyire szarul néznék ki - vagy ennyire nem számított rám?
- Te...élsz?
  A hebegése megerősítette azt, hogy az utóbbiról van szó. A belém vetett bizalom őszintén meghatott, de most nem volt erről kedvem vitát nyitni. Igazából még én is meglepődtem azon, hogy élek, de ezt nem kötöttem volna az orrára. Ehelyett csak gyorsan beiszkoltam az ajtón, mielőtt még valaki gyanakodni kezdene és rögtön az asztalhoz sietve leültem az egyik székre. A hosszú ideje benn tartott fájdalmamnak egy hangos, reszketeg sóhajtással adtam hangot, amelytől a bordáim majd' szétrepedtek. Levetve az ingemet elkomoruló arccal nézegettem a felső testemet és a rengeteg zúzódást rajta. Csodálatos...
- Hát, nem fogadtak túl kitörő lelkesedéssel...de végül kölcsönösen előnyös özletet kötöttem a főnökkel. Amennyiben sikerül a nő nyomára akadnunk, az embereivel besegít levadászni a bulát. Most viszont jól jönne azoknak a helyeknek a listája, amelyeket Joakim látogatott az eltűnése előtt.
  Az elmém egy kis zugába toltam a fájdalmat és a küldetésre koncentráltam. Folyamatosan hallottam Kiril sápítozását, ahogy minél előbbi szakszerű ellátás igénybevételére ösztönözött és Dumah most kivételesen egyetértett vele. Akármennyire is meghatott ez az igen csak ritka esemény, amikor éppen nem egymás torkát marcangolták, az Ő hangjukat is száműztem a fejemből, s csak figyeltem, ahogy Albert lehuppan mellém egy székre.
- Három helyet sikerült visszafejtenünk. Van az egyes körzetben egy elhagyatott bolt, de sokan nem mernek bemenni, nem túl bizalomgerjesztő a hely. Alkimista üzlet volt és amikor randalíroztak ott egy alkalommal, a legtöbb üveg összetört és...nos, nem szépítő kozmetikumok voltak bennük, maradjunk annyiban. Van, aki azt mondja, hogy még mindig mérgező a levegő, de a pincében sok kincs lehet azok számára, akik lemerészkednek. Aztán van a hármas körzetben egy pincehelyiség. Van egy furcsa kisugárzása, ha az utcán gyanúsan siető embereket lát, akkor valószínűleg pont amellett mennek el. A harmadik pedig a gettón kívül van, csak annyit sikerült kideríteni, hogy valami mesterember műhelye. De hogy milyené...arról ötletem sincs.
  Most már legalább a hasfájás mellé a fejfájást is felírhattam a listára. Az ilyen részletes kifejtésnek mindenkor máskor örültem volna, most viszont elég lett volna egy helyszín megadása a körzetek említésével is. Az ajkaimba haraptam, ahogy az oldalam erősebben kezdett lüktetni, körmömmel a tenyerem belsejébe vájtam, hogy a figyelmem legalább egy pillanatra az új fájdalomra terelődjön rá, egy töredék másodpercnyi megnyugvást hozva. Túlságosan sokáig nem tartott.
- Egy alkímia üzlet, egy pince és egy mesterember műhelye- összegeztem a helyzetet. Egyik se olyan hely, amelyet a másik kettővel egy lapon emlegettek volna. - A pincébe szállíthatják az eltűntek testét, míg az alkimista üzletből szerezhetnek be olyan anyagokat, amely kelhet nekik ahhoz, ami a tervük - már amennyiben maradt ott bármi használható. Azt kéne már csak kideríteni, hogy milyen ember üzlete is volt az még fénykorában. A furcsa kisugárzás alatt inkább csak a creepy dolgokra gondolnak, vagy mágia lehet a dologban? - minden egyes szóval újabb és újabb kérdések merültek fel bennem és egy idő után én is elvesztettem a fonalat, hogy mit is akartam kihozni egyes félmondatokból. - Mindegy is: azt a helyet hagynám meg a legvégére. Holnap, a nappali fénynél lehet, hogy megnézném magamnak azt az üzletet és üzenek a főnöknek is, hogy ha tudnak, akkor tartsák rajta a szemüket a másik két helyen. Ezen már el tudunk indulni. A többi körzet embere tudja, hogy én ki vagyok? Bár gondolom van bőven dolguk ahhoz, hogy pont ne érjenek rá fél szemüket rajtam tartani.
- Pontosan. Nem érnek rád, így is elég bajuk van a további eltűnések megakadályozásával, vagy legalábbis a próbálkozással. Tudják, hogyan nézel ki és nem fognak beléd kötni, de többet nem tehetnek érted.
- Már hozzá szoktam az ilyenekhez - a hangomban lévő keserű tónust nehéz lett volna nem kiérezni. Persze, hogy megint nem lesz semmi segítségem. - Pompás. Még egy fontos kérdés. Nagyon is fontos. Inkább kérés, mint kérdés. Nem is tudom, hogyan tegyem fel...van ebben a házban fürdési lehetőség? Ez a rohadt, értelmetlen koszos-csöves álca kezd igen csak viszketni és nem látom tőle rendesen a zúzódásaimat.
  Mint egy varázsszóra, az említett fájó pontok egy újabb görccsel adták a tudtomra, hogy még mindig ott vannak és nem csak a verejtéktől, de a rám ragadt kosztól is viszketni kezdtem mindenhol. Nem lenne belőlem jó csöves, az már egyszer biztos...
- Mosakodási lehetőség van, ha az kielégítő. Fent az emeleten menjen rögtön balra, ott van üst, meg langyos víz, mellette dézsa, szivacs meg szappan. Szolgálja ki magát. Utána szóljon, Martin ellátja a sebeit. Tényleg csúnyák...
  Hát, ezt nem vitattam el tőle. Holnapra csak még csúnyább lesz...

  A fürdés eltartott egy ideig, főleg úgy hogy óvatosan kezdett mozognom, de amikor végeztem, átvedlettem egy új ruhába, és végre nem szaglottam úgy, mint egy három hetes döglött tehén és egy mocsári banya ürülékének hathatós keveréke. A lépcsőn lesétálva még csöpögött a víz az idő közben ismét  hosszúra nőtt hajamból, s a bőröm is még nyirkos volt. Lent már ott volt Martin is, közeledtemre felkapták a fejüket.
- Történt bármi azóta, hogy megérkeztem ide? Vagy egyelőre nyugalom van?
  Köszöntöm őket egy kérdéssel, ahogy lehuppanok az asztalhoz. Martin nem késlekedik és egy táskával lép oda hozzám, s most Ő veszi át a beszédes szerepét.
- Épp nyugalom van. Vigyázzon, ez csípni fog.
  Figyelmeztet a srác, ahogy valami fertőtlenítőszerrel kezdi ápolni a sebeimet. Kiéreztem belőle az alkohol csípős illatát, amelyet én is szoktam használni az alkimista főzetekhez, bár nem lehettem benne biztos. A figyelmeztetés ellenére felszisszentem, és visszafojtottam az ingeremet, hogy ott helyben pofán vágjam őt. Ajkaimba harapva hallgattam tovább.
- Legalábbis egy gettóhoz képest nyugalom. Semmi, ami minket izgatna.
- Engem az zavar, hogy ki olyan hülye, hogy még a helyi bandákat is felidegesítse? - koncentrálok a beszédre, miközben Martin tovább foglalatoskodik a sérüléseimmel, bár a szavaim néha megakadnak, ahogy újabb területhez ér. - Legalábbis a kettes körzet nagykutyáját eléggé idegesítette a tény, s nem hinném, hogy a többiek is túlságosan örülnének neki. Mi lehet annyira fontos, hogy itt hazárdírozzanak? Kíváncsi lennék, hogy történt-e itt valaha bármi olyan nagyon említésre méltó...akár még Hellenburg felépülése előtt is. Mert bármire is hajtanak, az bizony értékes lehet - vagy csak simán hülyék, bár ebben azért nem lennék annyira biztos.
  Nem, tényleg nem értettem egyelőre még, hogy mire is megy ki ez az egész? Milyen játékot űznek az elkövetők? Mi az, ami ennyire megéri nekik? Ha csak testekre vágynának, egy kis faluban úgy tevékenykedhetnének, hogy a fővárosban senki se hallana róluk. Nem túl gyakran járhatnak futárok vagy kereskedők a remote falvacskákban.
- Megjegyzés: legközelebb ha egy másik alvilági vezérrel akarok tárgyalni, csapjatok le hátulról... - vágom közbe, ahogy Martin egy különösen érzékeny ponthoz ért, s pár könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából.
- Nem tudunk semmit erről, ez a legidegesítőbb. Nem lehet ősi dolog, kicsivel azután indult el, hogy Eichenschild-et bevettük.
  Ez már Albert volt. A város ostromának említésére ösztönösen is kirázott a hideg. Felrémlett előttem a palota alatt húzódó barlangrendszer képe és az ott tanyázó Mélységi. Vajon azzal a döggel mi lett most, hogy a főkultistája az északiak börtönében csücsül, vagy talán még ki is végezték? Remélem, hogy ott rohad és soha a büdös életbe nem fogja senki se kiszabadítani őt. Ettől függetlenül....
- Csak a biztonság kedvéért: ugye nem húzódik semmilyen mély akna vagy rom a város alatt? Mondjátok hogy nem...
- Semmi, amiről tudunk.
  Ez már majdnem hogy megnyugtatott, azonban amikor a felcseresdit játszó ügynök keze beleszaladt az egyik sebbe, azt hittem, hogy a csillagok jöttek le az égről, hogy békés fényükkel öleljenek közbe. Nagyot nyeltem...
- Boooocsi!
- Oké, volt olyanokkal rossz emlékem az ostrom alatt. Kurva Bukott Angyalok...- ez volt a legfőbb gondolatom, de azért Martin-t se ártott megnyugtatni.. Áh, semmi, semmi. Csak folytasd, már rég volt részem egy kis durvulásban.
  Bár a szavaim ezt mondták, de a legszívesebben inkább ismét pofán vágtam volna, ha így folytatja tovább. Hagytam, hogy az ingerültségem elszálljon - nem a srácra voltam mérges, hanem magamra, amiért ilyen helyzetbe sodortam magamat. Meg leginkább azért, mert három alaknak is sikerült meglepnie engem és túl közel merészkedni hozzám. Hogy a francba?
- Hát, agyalni rajta hiába való lenne, hogy mi is érdekli őket annyira. Majd megtudom, ha jobban beleásom magamat az ügybe. Ja, és köszi a segítséget....most jutott el a tudatomig, hogy nem köszöntem meg az elsősegélyt. Holnap nekilátok az alaposabb kutakodásnak, és csak reménykedjünk abban, hogy Joakim még életben van. Bár van egy olyan érzésem, hogy a leggyomorforgatóbb dolgok még hátravannak.
  Egyelőre senki se fűzött hozzá semmi megjegyzést, csak Martin halk szuszogása és az én keserves sóhajtásaim töltötték be a kis házikót, ahogy a felcsert játszó ügynök felhelyezte a kötést. A fejem ekkor már durván szédelegni kezdett a folyamatos fájdalomtól. Tudtam, hogy most egy kiadós alvásra lesz szükségem, máskülönben túl sok hasznomat nem fogják venni.
- Ezzel megvolnánk. Azt javaslom, hogy pihenjen le, a nőci úgyse megy sehova.
- Legalábbis reménykedjünk abban, hogy nem megy sehova. Mert az azt jelentené, hogy elérte, amit akart. Maguk is pihenjenek...lehet, hogy nemsokára fenekestül felforgatom ezt az egész helyet.
  Bólintok a két ideiglenes társam felé, miközben felhúzom az inget. Felállva az asztaltól tettem pár óvatos karkörzést. A fájdalom még jelen volt, de ahhoz képest, amilyen volt, egész jól tudtam mozgatni. Tökéletesnek nem neveztem volna, a harcban igen csak zavarna és rontaná a hatékonyságomat, de majd meglátjuk, hogy reggel milyen állapotban leszek.
- May the Moon watch over me...I gonna need all the help.
  Ezzel a rövidke "imával" zártam le ezt a napot, ahogy az ágy felé vonszoltam magamat. Ahogy vízszintesbe helyeztem magamat, ismét az álom ölelt magához - a fájdalomra ez volt a legjobb orvosságom.

Az ébredés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Sőt, határozottan és kifejezetten utáltam ezt az állapotot. Amikor a szemem még mindig össze van ragadva az álmosságtól és a fáradtságtól, az agyam még éppen hogy csak ébredezik...de a testem összes kis porcikája enyhén sajog, aztán hirtelen, mint egy varázsütésre teljes mértékben átérzem a fájdalmakat. Így a "reggeli" torna gyakorlat is eléggé fájdalmasra sikeredett. Bár már inkább dél lehetett a Nap állásából ítélve, már amennyire meg tudtam állapítani...így megállapíthattam, hogy egészen sokáig sikerült az ágyban heverésznem. A gyakorlatok végén körbejárkáltam a házban, azonban egyik ügynököt sem találtam itt. Talán már elmentek, hogy folytassák a kijelölt személyeik megfigyelését, így esélyem se volt arra, hogy rákérdezzek, pontosan merre is van az a ghetto-n kívüli műhely, amelyet előző este emlegettek. Üzenetet nem mertem hagyni nekik, hisz bár ez elvileg egy biztonságos ház, ettől függetlenül nem bíztam az itteni lerongyolódott emberekben és a már-már rabszolgasorsi szintet megütött egyéb fajokban, így hát jobb ötletem nem lévén az alkímista üzletet szemeltem ki következő célpontomnak.
  Ahogy elhagytam a házat, gondosan és alaposan néztem körbe, de egyelőre semmi furcsaságot nem érzékeltem. Viszont annál jobban kívántam, hogy bár csak nálam lenne most a szemüvegem, hisz a déli napsütés fénye erősen irritálta a szememet és enyhe szédelgés lett úrrá rajtam. Hiába hagytam el Köd-erdőt évekkel ezelőtt és éltem hellyel-közzel a nappali fényben (túl sok választásom a környezetemben elnyomó többségbne lévő emberek miatt nem nagyon volt), az Idegen Isten átkozott tűzgolyója még mindig úgy meggyötört engem, mint az első napokon. Sajnos a szemüvegem meg túl feltűnő lett volna a szegény negyedben, így nem hozhattam magammal. Magamban átkozódva szedtem gyorsabban a lábaimat, hogy minél előbb valami hűvösebb helyre juthassak.
  Az emberek, mint olyanok, köszönték szépen, továbbra is mocskos anyaszomorítók voltak, akik bőven megérdemelték volna, hogy Abaddón ne csak befűtsön alájuk, hanem ezt az egész szemétrakást, amelyet egyesek Hellenburg-nak hívnak, a Pokol legmélyebb bugyraiba égesse át. Keménylegények, akik jó eséllyel valamelyik helyi banda verőlegényei voltak, kötöttek belém lépten-nyomon és igen csak össze kellett szednem az összes türelmemet, hogy ne rendezzek - vagy próbáljak rendezni - egy tömegmészárlást széles jó kedvemben. De nem csak a két méteres batár barmok szórakoztak velem, hanem úgy nagyjából mindenki, aki jó mókának találta, hogy a déli napsütésben szédelgő holdcsókolta sötét tündét kóstolgassa. Bár csak felfedhetném, hogy ki is vagyok. Bár csak most a legszebb ruháimban lehetnék itt, valahonnan bérelve egy bazi nagy harci mént (meg egy nagyon pöttömke emberkét a ruhám alá, aki elvezeti azt a dögöt) és lenéző mosollyal vizsgálhatnám a mélyszegénységben tengődő anyaszomorítókat, s a koldusok markába érmék helyett a nyálamat dobhatnám. De most nem jött el ennek az ideje, és ha egyszer kikerülök innen, a munkám végeztével, tuti, hogy többet a közelébe se jövök, kivéve, ha van nálam pár szekérnyi gyújtókeverék. De addig is...

  ...már közel lehettem az egyes körzethez. Egy térre bukkantam ki, s bár az idő nagyszerű volt (juhéééé, rohadjál meg Idegen Isten!!), emberek nem nagyon mászkáltak még sem az utcákon (Juhéééé, csak így tovább! Takarodjatok is vissza a mocskos lyukaitokba!), ami azért eléggé szembetűnő jelenség volt.  Hiába húzódtam be egy uszadékfából összetákolt ház ereszének árnyékába és nézelődtem, semmi jelét nem vettem észre annak, hogy miért ürült ki ennyire ez a tér. Oké, a műhelyek felől ugyanúgy záporoztak a szebbnél-szebb káromkodások, a fogadóban a fogatlan (és agyatlan) részegek vad hahotázása és obszcén nótázása...de végső soron egy vállrándítással tudtam le a jelenséget. Az emberek egyszerűen túl lusták voltak ahhoz, hogy kimozduljanak. Tekintetem (és a fülem) megállapodott egy haláruson. Áh, igen, majdnem hogy elfeledkeztem az összeköttetőmről, akit a helyi crimelord olyan szépen beajánlott nekem. Így hát az utamat arra felé is vettem, ideje kis infókat cserélgetni, mielőtt nagy utazásba kezdenék. A fickó viszonylag hamar felismert engem, így amikor jeleztem neki, hogy négyszemközt beszélnék vele, készségesen követett is engem.  Ezen a ponton nem nagyon szórakoztam a bevezetéssel és az előjátékkal, rögtön hozzá is vágtam mindent, ami a torkomban és tüdőmben volt.
- Add át a főnöknek, hogy három hely lehet érdekes a számára. Egy régi alkímista bolt, ahol valami baleset történt; egy pincehelyiség sötét kisugárzással, valahol a környéken és egy mesterember műhelye a gettón kívül, azt még nem tudom, hogy pontosan hol, majd utána kell érdeklődnöm. Szőke nők felbukkanási esélye jelentősen megnőhet azon a környéken. Amúgy szépek ezek a halak. Friss kapások? Harapnak mostanában? Érdekel ez egyáltalán engem? Nem nagyon. Szóval én megyek is tovább. További szép napot, cimbora!
  Hadartam le az egészet olyan rövid idő alatt, hogy az még nekem is a büszkeségemre vált, és igazából meg sem vártam a fickó reakcióját, csak leléptem...hogy aztán érezzem, ahogy valami a hátam közepének csapódik. Ösztönösen fordultam meg és már nyúltam is volna a fegyvereimért, amikor megpillantottam a fickó arcán a félmosolyt és meghallottam a kofa ordibálását. Lenézve a lábam elé egy nagy, büdös, sikamlós halat láttam, amely élettelenul bárgyú tekintete meredt egyenesen rám...vagy valamelyik irányba, ezt nem tudtam teljesen belőni, mert felháborodásomban elvesztettem a fókuszomat. EZ MOST EGY ROHADT HALLAL DOBOTT MEG?! ÉS MÉG VAN KÉPE FÉLOLDALASAN VIGYOROGN!I HOGY AZ ÉDESANYUKÁD NEM TANÍTOTT MEG JÓMODORRA!! EGY HAL?! MOST KOMOLYAN?
 Álltam ott teljesen ledöbbenve. Szegény viziteremtmény, akinek már napok óta nem jutott víz mindeközben csak továbbra is ott lubickolt a semmi és üresség tengerében. Megható kompozíció volt, azt már meg kellett hagyni, ha erre járna egy festőművész, az rögtön kapva-kapna az alkalmon, hogy ezt a pillanatot megörökítse. Egy bérgyilkos (kezei a köpenye alatt még mindig, a fegyverei markolatát szorítva olyan erősen, hogy az ujjbegyei elfehérednek), vele szemben egy bűnöző néz farkasszemet, miközben a háttérben egy halárus ugrándozik és sápítozik...és közöttük egy döglött hal. De aztán elhesegettem a képet, a stand tulajdonosa egy, a pultján koppanó érme hatására abba hagyta a káricálást, a fickó meg szépen eltűnt a semmiben...Csak a fejemet ráztam meg. Végülis, számíthattam volna rá. Évek óta pofázok megállás nélkül, és eddig túl sok foganatja nem volt, sem boszúja. Hát, eljött ez a pillanat is. Még mindig háborogva és fortyogva indultam meg a Szirén fogadó mentén futó úton a körzet felé, menet közben pár döglött patkány tetemet rúgva el, vagy átlépve egy részegen (vagy hullán, ezen a ponton szag alapján nem nagyon lehetett őket elkülöníteni), míg végül megérkeztem a kiszemelt célpontomhoz. Legalábbis a szagok alapján nagyon is. Élvezettel szívtam be azt az aromát, amit csak egy nagy kísérletező kedvvel (és még nagyobb adag balszerencsével) megáldott alkímista érezhet át. Legalább vagy öt-hat különböző alapanyag szagját tudtam elkülöníteni (legalábbis hellyel-közzel) az ízkavalkádból. Igen, ez lesz az a hely. Kíváncsi voltam, hogy itt mit is fogok találni?

  Alaposan körbe jártam a helyet, felmérve, hogy van-e bárki is, aki még érdeklődik a hely iránt, azonban mindenki messze elkerülte ezt a helyet. Egyetlen járókelőt se láttam a környéken, aki még is erre felé tévedt, az is elfordította a fejét, így valamennyire bíztam benne, hogy az itt létem nem fog túl nagy feltűnést kelteni. Szerencsémre (vagy inkább balszerencsémre) a néhai bolt a baleset nyomán elszabadult italok káros elegye miatt rendesen leamortizálódott, így egyrészt könnyen be tudtam leskelődni, hogy mi is van benn, másrészt meg tudtam, hogy túl sokáig nem maradhatok bent, mert megmurdálok. Miután alaposan kinézelődtem magamat, átlendültem egy nyíláson, előtte vízzel itatva át a sálamat és az orrom elé húzva azt. Óvatosan lépkedtem a törött üvegeken, és a néhol gyanús halmazállapotot és állagot öltött kotyvalékokon. Tekintetem ide-oda cikázott, minél gyorsabban akartam beolvasni minél több információt.
  Rögtön megállapíthattam, hogy a földszint teljesen érdektelen számomra. Látszott, hogy páran már megpróbálták kifosztani a helyet, hogy legalább egy kis vagyonkát szerezzenek azzal, ha valakinek tovább passzolják a még úgy-ahogy használható árukat. Azonban tovább menve már két lépcsőt is felfedeztem. Az egyik az alagsorba vezetet, a másik az emeletre. Emlékezve a társaim szavára, az igazán érdekes dolgokat valószínűleg az alagsor fogja rejteni, így abba az irányba is indultam el, de elhatároztam, hogy később még visszajövök, jobban felkészülve, hogy az emeletet is átkutassam.

  Leérve a lépcsőn meglepetten vettem észre, hogy ez a hely jóval nagyobb, mint amilyennek a felszínen tűnt. Az alagsort bővíthették azután, hogy felhúzták az eredeti épületet, ezért volt nagyobb, mint ami a felszínen meghúzódott. Itt lent is látni lehetett az általános pusztítást, érezni lehetett a mérgező kipárolgásokat...és találtam egy asztalt, tele iratokkal, minden viszonylag rendben tartva és egy összetákolt priccset. Valaki meghúzódott itt, de ki az, aki itt merne hosszabb időt tölteni? Ez a hely egy csapda volt, még én se maradhattam itt tíz percnél tovább, akármennyire is hozzá szokott a szervezetem a mérgekhez az évek alatt. Vagy valaki, aki kikotyvasztott egy igen csak potens ellenmérget...vagy valami ismeretlen létforma, amit nem zavarnak az ilyen kipárolgások...vagy én nem veszek észre valamit. De nem volt időm kutakodni és a misztériumon gondolkozni. A homokórán folyamatosan hullottak le a szemek, így gyorsan kellett cselekednem.
  Az asztalhoz rohanva gyorsan átfutottam a tartalmát. Papírfecnik. Üresek, írással teliek, váltakozva, épp ahogy az asztal tulajdonosának kedve tartotta. Az egyetlen, valamire értékelhető papír, amit megláttam egy térképhez hasonlított. Legalábbis rengeteg vonal volt rajta és négy bekarikázott terület. Nem tudtam egyelőre kisilabizálni, hogy miről is lehet szó pontosan, így csak elsüllyesztettem a zsebembe, mellé pakolva még néhány más papírt is, hogy később átnézzem, mik is ezek pontosan és már rohantam is ki a helyről, mielőtt megfulladnék a mérgező levegő miatt. Közben pislogtam én minden létező irányba, hisz már a helyhez megérkezve némi mágiát érzékeltem a környéken, és lent a pincéban is, de semmi nyomát nem találtam annak, hogy mi lehet a forrása. Talán csak egy varázstárgy. Valami, ami miatt nem hat valakire a mérgező levegő? Jó lett volna megtalálni a forrást, azonban erre nem volt időm. Kiérkezve az utca szintre, nagy levegőt vettem, megkönnyebbülve, hogy talán nem lesz ennek a kalandnak maradandó hatása, és elhatároztam, hogy a térkép-szerű valamit átadom a két ügynöknek, hogy nézzék már át helyettem, mert én a térképekhez annyira értek, mint lovak a repüléshez.
  S ezzel kint is voltam az utcán, útban egy következő megálló felé. Azonban valami zavart. Az, amit éreztem a bolt közelében, követett engem. Egy személy lett volna? A folyamatos mogása alapján csak erre tippelhettem volna. Valaki követett...és végig ott volt az üzletben, vagy annak közvetlen közelében, amíg én lent kutakodtam. Hogyan nem vettem észre? Hol bújdosott? Még tettem pár yard-ot, hogy megbizonyosodjak róla: valaki tényleg követ engem. Miután erről megbizonyosodtam, nem változtattam a lépteim ritmusán, mentem tovább, mintha enyém lenne a világ összes ideje, egészen addig, míg egy forduló után megtaláltam a tökéletes zugot, ahova behúzódhattam és innen figyeltem, hogy ki az a botor, aki utánam koslat.
  S az alak meg is jelent. Először majdnem tovasiklott felette a tekintetem. Annyira semmitmondó figura volt, hogy tökéletes bérgyilkos válna belőle, vagy kém. Senki se emlékezne az arcára. Láttam, ahogy egy pillanatra megtorpan, ahogy elhalad a közelemben, a keze is megrándult...aztán semmi, csak folytatta tovább az útját. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eldobott valamit? Fegyvert akart volna előrántani? Varázsolni készült? Mert volt benne (vagy nála) valami mágia, az biztos...de akármit is szándékozott tenni, annak nem volt semmi hatása sem, csak ment tovább. Én kiléptem a kis zugomból, és amennyire csak tudtam, feltűnésmentesen követtem őt, bár valahol belül éreztem, hogy talán méltó ellenfelemre akadtam. Az utcákon átvágva folyamatosan memorizáltam az útvonalat, amelyen haladtunk. Lehet, hogy egy jelentéktelen alak csak...de egyelőre még túl gyanús volt ahhoz, hogy menekülni hagyjam.
  Aztán a fickó befordult egy sarkon. Pár másodperccel később én is besétáltam az utcára...és nem volt sehol sem. Az egész utva kihalt volt, a fickó meg sehol sem. Ugyanakkor még mindig éreztem a mágia jelenlétét, amelyet hozzá kötöttem. A tekintetem ide-oda cikázott, közben folyamatosan gondolkoztam azon, hogy mi a franc történhetett itt?
- Hinnye, az istókját nekije...
  Vakargattam a buksimat. Láthatatlanság? Csak az lehetett. Arra én is képes vagyok. Vagy csak szimplán valahogy beolvadt a környezetébe. Netán felugrott a háztetőkre valamilyen módon? Nem tudtam, éppen ezért nem is lazultam el. A kezeim ekkor már az éjgyilokok markolatán nyugodott, felkészülve arra, hogy bármikor elő kell vegyem őket. Először bosszankodtam a fickó eltűnése miatt..aztán már inkább lehetőséget láttam benne. Joakim akkor tűnt el, amikor ezeken a helyeken szaglászott (meg vele együtt páran mások is, de ők nem érdekeltek túlságosan), és most itt van egy fickó, aki képes felszívódni a semmibe. Ő rabolná el az áldozatokat? Hmm...ki kéne deríteni valahogy. De addig is, megpróbálkoztam egy kis szövegeléssel, aminek tudtam, hogy nem lesz semmi hatása, de nem is kellett, hogy elhiggyék akár egyetlen szavát is. Csupán azt akartam, hogy a fickó cselekedjen valamit. Bármit.
- Minő boszorkányosság ez? Emberek csak úgy, puff, eltűnnek! Annak a szőke ribancnak sok magyaráznii valója lesz...nem erről szótt a mi üzletünk.
  És vártam...és vártam. De végül semmi sem történt. Azért némi csalódottsággal vontam meg a vállamat, aztán, mivel jobb ötletem nem volt, útnak indultam a hármas körzet felé, hogy megtaláljak egy házat, amelynek "sötét kisugárzása" van. Hogy ezt hogyan fogom összehozni, arról egyelőre még fogalmam sincs...de majd csak megoldom valahogyan. Addig is, hát, akkor egyik lábat a másik elé, közben egy kajaárus keresgélése és figyelem folyamatosan, hogy mikor bukkan fel újra az a kis gyenge, alig érzékelhető mágia?

Bár néha még éreztem a mágia jeleit, az, aki eddig követett engem - vagy én követtem őt -a továbbiakban sem mutatkozott meg, és hiába próbáltam felidézni az arcát, folyton problémákba ütköztem. Lényegében egy kicsit irigyeltem is őt, hisz az én pofikámat aztán egész könnyű volt megjegyezni, leginkább az ezüstös hajam vagy a kék szemem miatt. De nem volt tovább okom a várt férfi felbukkanásának hiányán keseregnem, még a mai napra beterveztem a hármas körzet meglátogatását is, így folytattam tovább az utamat.
  A körzetbe érve egy viszonylagosan átlagos látkép fogadott: koszos utcák, amelyekből szinte csak úgy áradt a szegénység és a nemtörődömség bűze; összefércelt emeletes házak (csodáltam, hogy az itteniek ilyet össze tudtak dobni, bár gondolom helytakarékoskodási szempontok vezették őket), viszonylag laza tömeg....és két alak, akik szinte az árnyakból váltak ki és határozottan éreztem, hogy velem akarnak beszélgetni, de nem túl szívélyes módon. Csak a szemem sarkából láttam őket, az ösztöneim azonban azt tanácsolták, hogy ne ignoráljam őket. A dolgok határozottan kezdtek érdekessé válni. Valakinek vagy valakiknek felkeltettem a figyelmét. Több lehetőség közül is tudtam válogatni: vagy csak azt hitték, hogy simán kirabolhatnak engem (mondjuk a nyílt utcán fényes nappal eléggé érdekes megoldás lett volna), vagy az a fickó küldte őket, aki láthatatlanul követett, vagy a szőke ribanc...netán a gettót felügyelő ügynök pároshoz van szerencsém. Azonban nem éreztem úgy, mintha túlságosan biztonságban lettem volna, így a voksomat az első háromra tettem le. Nagyot sóhajtottam...hogy ezek miért nem tudnak nekem békét hagyni? Miért kell állandóan kötekedniük velem, amikor lerí rólam, hogy meg tudom magamat védeni...? Esküszöm, az itteni emberek átlagos inteligencia szintje valahol egy döglött béka és egy maréknyi szárított lepke szintje körül mocorog, vagy inkább azokat is alulról verdesi.
- Én azt javaslom, hogy álljatok le, gyerekke. Nem akartok itt játszadozni, nem igaz? - szóltaltam fel eléggé hangosan ahhoz, hogy a két szerencsétlen is meghallja, miközben állammal az utcán lézengő pár lakos felé intettem. - Talán előbb illene bemutatkoznotok, nem?
  Fűztem hozzá a következő megjegyzést, mert már szinte vérlázítóan bunkóság volt, hogy egy sötét tündét ki akarnak rabolni (vagy megverni, netán megölni) fényes nappal (hát még Nappal, amikor amúgy is szar hangulatomban vagyok!) úgy, hogy még csak be se mutatkoznak. Pár illemtanórára el kéne őket küldeni. Azonban ahogy megfordultam, hogy szembe nézzek a két támadómmal, azok hirtelen megkétszereződtek (honnét jött a további kettő?!) és egy tagbaszakadt figurával néztem szembe, aki szemmel láthatólag nem a barátjaként tervezett kezelni engem.
- Végül is, de. Itt a névjegyem - bökte közbe, ahogy az ökle már meg is indult felém csontrepesztő erővel és sebességgel.
  Ezen a ponton csak az ösztöneimnek és a harci reflexemnek engedelmeskedve ugrottam hátra, ezzel kerülve ki az orrtörő mutatványt. Ezzel a mutatvánnyal sikerült némi mozgásteret is szereznem magamnak, bár nem túl sokat, de ahhoz elegendő volt, hogy gyorsan felmérjem őket és valami tervet eszközöljek ki, mielőtt ismét rám vetnék magukat. Négyen voltak, mindenféle látható fegyver nélkül. Tehát nem rablógyilkosság volt, csak simán jól helyben akartak hagyni, gondolom megleckéztetésnek szánták. Nem tűntek túlzottan harcedzettnek, legalábbis semmiféleképpen nem hivatásosnak, de a nagyobb számok törvénye alapján így is meggyűlt volna velük a bajom, főleg hogy a fegyvereimet most talán nem kellett volna használnom ellene, mert az egész utca vagy körzet fellázadt volna ellenem. A négy tag lassan indult meg felé, és körbe akartak venni. A fejembe beugrott a terv: először sötétséget idézni, hogy meglepjem őket. A meglepetés ideje alatt elkapni a hozzám legközelebb állót, leszorítani és élő pajzsként használni a többiek ellen, ezzel egyben megakadályozva azt, hogy közvetlenül rám támadhassanak. Bár még mindig a hátam mögé kerülhetnének, de akkor meg azt kockáztatják, hogy a társuk nyakát egyszerűen kitekerem. Most, hogy meg volt a terv vázlata, ideje volt a gyakorlatba is átültetni. A kezem mozdult és hirtelen sötétség lepte el a környéket. A civil lakosság egy emberként hördült fel, de a hangjukat elnyomva a hozzám legközelebb állóra vetettem maga. Az annyira meglepődött, hogy igazából védekezni se volt ideje, így hamar a kezem közé került és azonnal egy biztos és határozott szorítófogásba bilincseltem.
- Ugye tudjátok, hogy most akár a nyakát is kitörhetném...
- Hohó, erre semmi szükség!
- Ez pedig az én névjegyem, hogy tetszik? - vicsorogtam vissza a tagbaszakadtra, aki az orromat akarta törni, miközben a jobb kezemet takaró ruha ujjából előpattintottam a rejtett pengét és a fogvatartott fickó torkának nyomtam. - És most akkor...mit akartok tőlem?
- Valamit elvittél, amit nem kellett volna... - cincogott fel a srác, akit fogva tartottam, bár nagyon nem mert mocorogni, ami tökéletes volt, ez volt a tervem amúgy is . - ...vissza kell szereznünk!
- Kinek a szüzességét vettem el? - lepődtem meg, ahogy ezek ilyet feltételeztek rólam. Nem is tudom mikor volt az utolsó alkalom, hogy szűz hajadonnal kavartam volna, és egészen biztos voltam benne, hogy ennyi herce-hurcát nem ér meg a dolog. Aztán csak leesett a tantusz. Ja, hoppá...kár, pedig arra még büszke is lettem volna ha a fél világon átkergetnének egy megrontott kis szüzecske miatt. - Te meg ne nyárvogjál, Ti támadtatok rám. De ha nem a szüzességeteket vettem el, akkor gondolom a papírokra vagy a térképre gondoltatok. Bocs skacok, de nekem is szükségem lesz rá. De alkut ajánlok. Ti elmondjátok, hogy miért is fontos az, és én visszaadom nektek.
  Vagy nem. Határozottan nem. De ha kikotyogják félelmükben, hogy mi a francért is fontos annyira a térkép, akkor legalább lesz még egy plusz információm, amit a későbbiekben felhasználok. Most, hogy az egyik társukat fogva ejtettem, alkupozícióban voltam és nyugodtan hazudozhattam nekik. Meg ráadásul nem számítottak arra, hogy ennyire csúfos kudarcot vallanak és mostanra nagyjából az egész körzet körénk sereglett, és egy ekkora nézőközöngés előtt ők se nagyon akartak szerepelni. Látszott az arcukon, hogy be vannak rosálva, de szerintem nem csak tőlem, hanem a következményektől is. De a félelem jó dolog volt, arra tudtam építeni.
- Honnan tudjuk! Nekünk vissza kell szereznünk és visszaadni annak, aki megkért rá! - kiáltott rám egy másik delikvens. Csodás, lassan mindenkit megszólaltatok.
- Ki kért meg rá titeket, aranycsibéim? Bár...túl nagy közönségünk van. Talán folytassuk máshol, nem? Vezessetek valami békésebb helyre... - ez a mondat már határozott kijelentés volt. Nekem se tetszett ez a nézőközönség. Jobb lett volna arctalannak maradni ezen a helyen.
- Egy férfi, kábé tíz perccel ezelőtt!
  Érkezett a válasz. A békésebb helyről teljesen megfeledkeztek. Tíz perccel ezelőtt egy férfi. Határozottan volt egy gyanúm, hogy ki lehetett az. Úgy látszik most, hogy lebukott az ismeretlenem, nem merte a nyílt konfrontációt vállalni velem, inkább biztosra játszott és a helyi keménylegényekkel akarta megszereztetni magának az ellopott papírokat. Azonban arra nem számított, hogy a dolog nem éppen úgy fog elsülni, ahogy azt Ő tervezte. Öröm volt látni, hogy egyszer végre nem az én terveim dőlnek dugába.
- És hova vinnétek neki, mután visszaszereztétek tőlem, óh barátaim?
- Vissza, ahol voltunk! - folytatta az élőpajzsom, egyre jobban berezelve. - De nincs értelme oda menned. A semmiből jött, a semmibe tűnt el! Nem találhatod meg, amíg Ő azt nem akarja.
- Hát akkor fiúk, mondjátok meg neki, hogy várom türelemmel. Ti hárman, most szépen elmentek innen a bánatos fenébe, és amint elég messze lesztek, elengedem a társatokat. Ha az a csúnya rossz bácsi megkérdezné, hogy hol vannak a cuccai, irányítsátok hozzám. Megegyeztünk vagy megegyeztünk? Itt fogom várni őt, azt hiszem.
  Ezen a ponton nem hagytam nekik választást. Ezektől a barmoktól már többet nem fogok megtudni, így a továbbiakban feleslegesek voltak számomra. Biztos voltam benne, hogy a fickó a közelben várakozik és figyeli az eseményeket, ha már egészen idáig követett engem, és így hallotta a megjegyzésemet is. Még azelőtt kell fedett helyre érnem, mielőtt úgy döntene, hogy felfedné magát. Egy fogadóba mondjuk, ahol bérelnék egy szobát és felkészíteném magam a találkozásra. A terv első fázisa működött: a három legényke elhúzta a csíkot és láthatóan nagyon mogorvák voltak, kemény taszigálásokkal vágtak maguknak utat a menet közben összegyűlő tömegen keresztül. Én csak figyeltem a távozásukat, totál megfeledkezve arról a tagról, aki a kezeim között vergődött.
- Nem vagyok benne bitos, hogy ez bölcs dolog tőled.
- Tudom, hogy nem volt bölcs döntés...
  ...de ha nem akartam egész nap keringeni itt, mint gólyafos a levegőben, várva arra, hogy mikor támad rám az árnyak közül az a köcsög, akkor kénytelen voltam rákényszeríteni őt, hogy a saját feltételeim között történjen meg az elkerülhetetlen találkozó. Amíg nem dealeltem azzal az alakkal, addig nem foglalkozhattam a szőke ribanccal vagy a másik két hellyel, ami még a listámon volt.
- Van valahol egy fogadó a közelben, barátaim? - fordultam őszintén széles vigyorral a lézengő emberek felé, annyira elmerülve a gondolataimban, hogy szinte minden másról elfeledkeztem...
- Mutatok egyet, csak engedjen már el! - ripakodott rám a foglyom. Elkerekedtek a szemeim, ahogy rájöttem, hogy hoppá, Ő még tényleg itt van. Eltaszítottam magamtól, ahogy elvettem a torkától a rejtett tőrt és lassan visszatekertem a helyére. Hopsz, figyelmetlenség....
- Oké, vezess oda.
- Gyere velem - int nekem a frissen szabadult fickó, ahogy a torkát markolássza, amin tisztán kirajzolódott az alkarom nyoma. Háh, ez határozottan jól sikerült. Talán túlságosan is jól. De erre a szorítófogásra még én is büszke voltam. Miközben a fickót követtem, igyekeztem belőle némi extra infót kihúzni.
- Hogy talált meg titeket ez a fickó? És hogyan néz ki?
- Ahogy mondták, a semmiből jött s a semmibe tűnt el egy pillanat alatt...olyan gyorsan történt az egész, nem is tudtam megjegyezni, hogy néz ki....a szeme viszont fura színű volt, olyan...szkoatlan...de nem tudom felidézni.
  A fickó mondókája motyogásba fulladt, ahogy a tekintetét mereven előre szegezve szlalomozott az utcán. A hirtelen eltűnéses rész ismerős volt, azonban nem tudtam a fickót annyira megnézni, hogy láttam volna a szemét. Érdekes szemszín. Egyes démonoknak különleges színű szeme volt, mint ahogy a sötét elfek között is fordult elő nagy ritkán lila szemű egyed, de az leginkább a mérgek és mérgező növényekkel való hosszas kölcsönhatás miatt alakulhatott ki. Ha a fickónak bármi köze volt az alkímista bolthoz (és Ő volt az, aki annak alagsorában élt) akkor az összekeveredett hatóanyagok és főzetek kipárolgása akár okozhatott ilyen fajta mutációt is, bár nem voltam egy Rotmantel, úgy hogy fogalmam sem volt, hogy ilyen lehetséges-e. De ha tényleg ennyire rikítóan kiütő szeme volt, akkor hogyan nem tudta teljesen felidézni ez az alak? Valami ismeretlen mágiára gyanakodtam...olyasmire, amitől egy adott személy elfelejti, hogyan néz ki az, akivel beszél. Mint az a mágia, ami a sálamba volt belefűzve. Oké, tehát nem ismeretlen...neki is lehet valami ilyesmije talán. Egyelőre még nem tudtam, de határozott szándékomban volt kideríteni az okokat.
- Csodálatos. Már csak ez hiányzott nekem. Még egy utolsó kérdésem lenne hozzád: tudsz egy házról a környéken, amelynek sötét kisugárzása van? Az emberek állítólag jó messzire kerülik a helyet. Ha erre válaszolsz, kapsz pár érmét fájdalomdíjként.
- Arra - érkezett a válasz szinte azonnal, ahogy hátrafordult, a szemében kapzsi csillogással és egy adott irányba mutatott.
  Hát, ennek tényleg nem sok tartása volt és pár csilingelő érme reményében mindenféle információt kiköpött volna. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem. De hát a fene se számított rá, hogy ilyen gyorsan választ kapok. Nagy morcosan nyomtam a markába pár érmét.
- Ez határozottan gyors volt. Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, még akár jóban is lehettünk volna...és ahogy látom, tudod jól, hogy milyen helyről beszélek. Mit tudsz elmondani róla és milyen messze van a fogadótól? - faggattam őt tovább, miközben folyamatosan szemmel tartottam a környezetemet, mielőtt még hirtelenjében lesből támadtak volna rám. De egyelőre minden nyugis volt.
- Mindkettő körülbelül 10 percre van, de nagyjából ellenkező irányba. A helyről nem tudok sokat. Senkinek nincs kedve sok időt eltölteni a közelében, vizsgálgatni meg pláne nem. Viszket tőle az ember tarkója, mintha valami folyton a hátában lenne.
  Ez nem hangzott túl jól, bár az eredeti leírás is valami ilyesmit említett, úgy hogy újdonságot nem tudtam meg. Egy hely, amit valakik folyton figyelemmel tartanak, még az előtte elhaladókat is. A leírás alapján még akár nekromanta tevékenység is szóba jöhetett, a sötét kisugárzás alatt. Szellemek, kísértetek vagy akár lidérc is. Erre is fel kellett készülnöm...sőt, nagyjából mindenre.
- Mikor lett Hellenburg ennyire creepy hely? Oké, irány a fogadó - förmedtem rá a fickóra, ahogy az elmélkedésem véget ért. - Kissé gyorsítsuk meg a lépteinket, drága barátom. Amúgy bocsika a tőrért, de valahogy nem volt kedvem ahhoz, hogy mind a négyőtökkel bunyózzak. Tudod, szarul jött volna ki, ha mindenki szeme láttára mind a négyőtökkel feltörlöm az utca porát.
- Jobb ez így mindenkinek - vonja meg a vállát és paskolgatja meg a zsebét a fickó egy elégedett vigyorral az arcán, ahogy felgyorsította a lépteit. Számító kis féreg...
- Úgy érted, hogy nektek jobb, mert így a sok nyomor mellett tovább tudjátok nyomorgatni az itt lakókat. De ez a ti dolgotok, nem az enyém. A városi őrség úgy se jön ide, szóval gondolok azt tesztek, amit csak akartok. Bár nem tudom, hogy a helyi lakosságtól mi többet tudnak elvenni még a helyi bűnbandák.
- Ez csak szórakozás, semmi személyes - érkezik a pökhendi válasz egy újabb vállrándítás keretében.
- Nos, nekem aztán semmi jogom ezt firtatni. Én se éppen a legetikusabb dolgokból élek meg...Hold Anyára, hogy néha mekkora köcsög is tudok lenni! - fakadok ki, ahogy felidézem néhány tettemet, amelyeket határozottan nem lehetett az erkölcsös kategóriába sorolni, és ha Mina ott lett volna ezeknél, akkor biztos hogy egy fertályórát papolt volna nekem...- Mármint, nem most, úgy nagy általánosságban...
- Vettem észre... - jegyezte meg félig cinikusan, félig szinte már jókedélyűen. Furcsák ezek az itteni népek.
- Hé, ti harcoltátok ki magatoknak! Vagy ez, vagy a szart is kiveritek belőlem. De nesze, kapsz még egy kis fájdalomdíjat, csak ne nyöszörögj nekem...
  Mordultam fel, ahogy feléje hajítottam pár rézérmét, hadd örüljön a pofája egy kicsit. Ezeket a kis költségeket úgy is fel fogom róni a zsoldoskapitánynak, mint többlet kiadást, úgy hogy lényeégben nem a saját pénzemet szórom...legalábbis nagyon merem ajánlani neki, hogy alaposan megfizessen a fáradozásaimért és azért, hogy ezt a mocskot kell belélegeznem.
- Mennyire aktív ez a fogadó?
- Este mindig forgalmasabb, ha erre gondolsz. Most csak néhányan vannak bent, de lesznek többen is.
- Majd most ki fog derülni, hogy milyen morális érzékkel bír az a szarkeverő... - morogtam magam elé félhangosan. Ha a fogadón belül támad rám, azzal kockáztatja a járulékos veszteséget, és biztos vagyok benne, hogy a környék lakossága nem nagyon hagyná annyiban a dolgot. De vajon megkockáztatja-e? Nagyon reméltem. -...meg hogy ténylegesen a fogadó mögötti sikátorból összehalászott patkányokból készítenek-e ragur erre felé, ahogy pár felfuvalkodott barom állította a puccos negyedben - fejeztem be az elmélkedésemet egy sokkal égetőbb probléma ecsetelésével: kezdtem nagyon is éhes lenni.
- Akkor ezt most németül, kérlek, mert fogalmam sincs, miről hadoválsz - fordult felém a szószátyár kis foglyom, arcán értetlenkedő lenézéssel, amit nem is csodáltam mondjuk.
- Semmi baj, én értem, az a lényeg, nem? Hajlamos vagyok saját magammal beszélgetni, semmi para, nem vagyok teljesen kattant...azt hiszem.
- Ott van nem messze, csak egyenesen kell menni. Szép napot! - sóhajt fel örömében a fickó, ahogy végre a fogadó közelébe értünk és azonnal távozóra is fogja a dolgot, mielőtt Ő is elkapja a ragályos őrületet. - Dilinyós... - érkezik még egy fájó kritika a részéről, mielőtt eltűnt volna a sarok mögött.
- Fuck off, fuckboy... - morogtam utána, majd ahogy szem elől tévesztettem, már meg is indultam a fogadóhoz.
  Az intézményt egészen könnyű volt megtalálni. Mielőtt beléptem volna, alaposan felmértem a környezetet, majd amint megbizonyosodtam róla, hogy senki sem követett (legalábbis látható módon nem) beléptem és rögtön a pulthoz igyekeztem, ahol már várt is rám a fogadós olyan unott képpel, hogy attól még az én maradék életkedvem is azonnal elpárolgott.
- 'napot, Uram. Akadna tán egy kiadó szobája egy szegény magamfajtának?
- Szegénynek? Annak nem - érkezett a morgás a részéről, ami enyhén szólva felháborító volt!
- Nem úgy szegény, hogy anyagilag szegény; hane úgy, hogy....áh, hagyjuk. Tudok fizetni, sőt, határozottan szándékomban áll fizetni. Szóval: van kiadó szoba?
- Van, de csak este mehet be.
  Ez meg milyen fogadó, ahol csak este fogadnak vendégeket? Hát eszem-faszom megáll ebben a tetves városban, ahol semmi se működik normálisan. Meg egyáltalán: hogyan válogathat ez a szerencsétlen itt, amikor gondolom nem éppen ide jönnek a városba látogatók, így forgalma se lehet olyan túlságosan nagy, hogy egy fizető vendéggel így bánjon. A szegények modora egyszerűen valami borzasztó...
- Hát azt most meg miért? Mi van, ha most vagyok fáradt? Dupláját fizetem és most megyek be.
- Tripla és öt perc múlva.
- Tripla? Há' maga nagyon meg akar engem kopasztani. Dupla és egy óra múlva és addig is itt fogyasztok valamit.
- Legyen - egyezik bele végül az alkudozás után a fogadós az üzletbe. Hát hogy itt már úgy kell szobát szerezni, mintha egy kofával alkudozna az ember...az felháborító. Határozottan olyan érzésem volt, hogy itt engem nagyon palimadárra vettek. Talán nem is lenne olyan nagyon nagy baj, ha a láthatatlan fickóval itt rendeznénk párbajté s az egész hely lerohadna a fenébe utána. De legalább a csapos minden további nélkül elkezdte a nem is kért sört  csapolni. Elbűvölő. - Háromszáz váltó.
- Eh, legyen. 300 váltó a kedves úrnak. Gondolom hihetetlenül sok vendége akad...
  Vágtam hozzá egy epés megjegyzést a váltók mellé is, midőn felkaptam a pultról a sörömet és a szobát vizsgálgattam. Sajnos olyan asztalt nem találtam, amely nem lett volna az ablak mellett - pedig határozottan ilyenre pályáztam- de bőven volt asztal, amelynél ülve folyamatosan figyelemmel tarthattam az ajtót és az itteni jövés-menést. Néma háborgással és elégedetlenséggel ültem le az asztalhoz és kortyolgattam szép lassan a sörömet, ahogy vártam, hogy előkészítsék a szobát...mi a franc tart egy órába ebben? Össze szedni az utcáról pár poloskát és patkányt,  hogy pótolják azokat, amelyek nap közben az itteni körülményektől megdöglöttek? Vagy tényleg patkányragu lesz a vacsora? Mert a pia az lóhúgy volt, szóval illett is volna hozzá. Aztán végül az egy óra letelt és a fogadós egy kulcsot vág hozzám meg némi eligazítást.
- Felmész a lépcsőn, jobbra a harmadik ajtó.
  A fogadós stílusa még mindig lenyűgöző, de mit várhattam tőle? Hogy az egy órát illemtanórákkal töltötte? Még csak válaszra se méltattam csak elégedetlenül csóváltam meg a fejem, majd felkapva a cuccaimat indultam meg a szobám irányába, határozott tervekkel a fejemben. Az ajtót kinyitva készen álltam arra, hogy jó alaposan felmérjem a szobát és felkészítsem a terepet...azonban az üres szoba helyett egy komótosan és lassan megforduló szőke nővel néztem szembe. Jééé, megtaláltam!
- Szevasz. Rég találkoztunk.
~ Na baszdmeg....~

- Szevasz. Rég találkoztunk.
- Hát, mondhatjuk úgy is... - replikáztam a nő válaszára.
A nőére, akit legutóbb hónapokkal ezelőtt láttam, vagy talán bőven volt az már egy éve is, ha nem több  - valahogy nem tartottam már számon az idő múlását - Eichenschild-ben, az ostromot megelőző hónapokban a bárónő bálja után. A látványa meglepett, nem számítottam rá, hogy valaha is találkozni fogok vele, valahogy úgy képzeltem el, hogy a mestere elestével Ő is eltűnt Veronia színéről. Tévedtem, és nem szeretem, amikor ilyen váratlan meglepetésekkel szembesülök. Beljebb léptem a szobába és alaposan felmértem azt. De csak kettesben voltunk, nem rejtőzött senki sem a szobában, így becsuktam magam mögött az ajtót, s csak pár másodpercet szenteltem annak, hogy alaposabban felmérjem a helyszínt. Minek után a nőn kívül más fenyegetés nem volt, kissé megnyugodtam, bár azért eljátszottam a gondolattal, hogy talán hívni kellett volna erősítést. De ez már késő bánat volt, így máshogy kellett megpróbálnom az ügy végére járnom. Talán ha most elkerülöm a harcot, vagy elaltatom a gyanút...vagy bármi, akkor talán még sikerrel is járhatok.
- Szép hírnévre tettél szert a környéken, de gondolom ezzel teljesen tisztában is vagy.
Az első válasz egy halvány mosoly volt, aztán a keze lassan a kardja markolata felé mozdul. Megfeszültem, aztán úgy döntöttem, ha Ő így akar játszani, akkor én se maradok le mögötte. Széthúztam az egyszerű köpenyt, amely rajtam volt, felfedve a két éjgyilokot, tekintetemben néma fenyegetéssel: ne akarj most velem szórakozni drága cicám.
- Valahogy úgy. Meg se ismersz? - szomorodik el, legalábbis imitálja. Megismertem, nem ezzel volt a baj, csak a neve nem ugrott be hirtelenjében. Valahogy azon az estén nem arra koncentráltam. - Csalódott vagyok...nem baj, biztos sokat ittál.
- A nem megismerésnek semmi köze az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, az elmúlt időszakban túl keveset ittam. Legutoljára talán mindenki kedvence Míria von Eichenschild asszonyság bálján ittam és a végén udvaribolond ruházatban kötöttem ki - szórtam el egy halvány utalást a bálra és ahol először találkoztunk, hogy tudja: megismertem őt.
- Ivóversenyt tartottunk EIchenschild-ben, nem rémlik...? - úgy látszik, hogy Ő nem értette a gyenge utalgatásokat és még sóhajtozott is mellé. Eh, fenébe, a nők mindig túl komplikálják a dolgot. Most mondjam meg neki, hogy elfelejtettem a nevét? Akkor meg besértődik.
- Persze, hogy rémlik, azért emlegettem a drága bárónő bálját. És ha jól emlékszem, én nyertem. Nagy dicsőségként számoltam el, hogy sikerült egy Héját leinnom - ennél erősebb utalásra már nem voltam képes, de azt az információt megtartottam magamnak, hogy ha kicsivel hosszabb lett volna az este, akkor nem csak iszunk hanem még mást is csinálunk egymással. De ez már a múlt része volt.
- Szóval miért is vagy itt?
- Ugyanezt én is kérdezhetném. Szőke, hullámos hajú nő rendre jelen van akkor, amikor emberek tünedeznek el sajnálatos módon. Mármint én nem nagyon sajnálom őket, de van, aki igen.
- Tök mindegy, mi az én véleményem, igaz? - a hangjában lemondás és némi szomorúság vegyül, de ezzel egyidőben megfeszül a teste, láthatóan készen áll arra, hogy le fogom őt támadni. Egyelőre azonban még ilyen tervek nincsenek a fejemben. Lazábban és megfontoltabban kell kezelnem a dolgokat, mint eddig.
- Üljünk le és beszélgessünk, hogy mi a véleményed. Gondolom van valami itóka a szobában. Tudod, nagyon türelmes férfi vagyok és szeretem a csacsogást. Szóval: hallgatom a történetedet.
Körbenéztem a szobában. Két szék. Tökéletes. Bőven elég. Az egyik széket a kissé árnyasabb sarokba húzva ültem le, kezeimet a fegyvereim környékén tartva, hogy amennyiben a nő nekem akarna rontani, akkor időben tudjak reagálni rá.
- Italom nincs, nem úgy készültem, a véleményem pedig eddig nem sokakat érdekelt, inkább lekötött mindenkit az, hogy rosszkor láttak rossz helyen.
- Nos, igazából nem nagyon tudod hibáztatni őket - vágtam rá rögtön, némileg szomorkásan az ital teljes mértékű hiányossága miatt. Még ha már nem is ittam annyit, mint régen, egy pohár bor most jól esett volna. Így csak üldögéltem a széken, arcomat, amennyire tudtam, igyekeztem, hogy az árnyak takarják el...már csak megszokásból. - Eléggé gyanússá tesz, nem? De meséld el akkor, hogy Te mit is keresel rosszkor rossz helyen. Vagy találgathatok? Te is az elkövetőt akarod elkapni és mindig ott lennél, hogy lecsapj rá, de bammm - csaptam az ökölbe szorított balomat a jobb tenyerembe. - mindig pont eltűnik és ott maradsz Te, mint bűnbak?
Nem tudtam megállni, hogy a hangomban ne lehessen érezni némi iróniát és maró gúnyt. Valahogy ilyen történetre számítottam volna a néhai Héjától.
- Pontosan! - örült meg, hogy valaki megérti, aztán rájött, hogy annyira még nem győzött meg, és ez némileg elszomorította. - Bármi esély, hogy meggyőzzelek?
- Persze, esély mindig van. Csak halljam a történetet. Én nem ítélkezni vagyok itt. Én azért vagyok itt, hogy elkapjam a tényleges tettest. De ehhez ismernem kell minden részletet, hogy ezek figyelembe vételével hozhassam meg a döntésemet. Szóval, csak rajtad áll, hogy megtudsz-e győzni avagy sem. Én nyitott vagyok minden eshetőségre.
- Én is hallottam a történtekről és kiváncsi lettem, ennyi az egész.
A nő nem nagyon szórakozott azzal, hogy megpróbáljon meggyőzni. Szinte minden szót harapofogóval kellett kihúzni belőle és nem tudtam eldönteni, hogy hazudozik vagy sem? Na most ezzel mit kezdjek? Szerencsére volt nálam valami, amivel meg tudtam mondani, hogy mennyire is állítja az igazat, azonban még egy kicsit vártam ennek a használatával, remélve, hogy nem lesz rá szükség.
- Nos, egy kifejtés ezen az esetben nem ártana. Honnan hallottál a történtekről, miket hallottál és miért keltette fel a figyelmedet? Eichenschild ostroma után talán ideköltöztél Hellenburg-ba?
- Meg vannak a forrásaim és a módszereim, és egyik se tartozik rád - válaszolja némi vállvonogatás és flegmázás keretében. Én csak a szemeimet forgattam. Ez a nő idegileg kikészít engem rövid úton.
- A módszereidet ismerem. Sajnos nem az összeset, arra nem volt idő - kontráztam rá egy féloldalas mosoly kíséretében, reagálva a szemei pajkos csillogására, de aztán hagytam ezt elúszni. - Szóval tételezzük fel, hogy igazat mondasz és tényleg csak a rosszfiúkat akarod elkapni. Ebben az esetben azt is tudnod kéne, hogy ki az a bizonyos rossz fiú és hogy hol kutakodj utána. De...most jön a vicces rész.
Hívtam fel a figyelmét, miközben a mellényemben turkálva előhúztam belőle a gondosan bebugyolált tükröt, amellyel a nő felé fordultam és felidéztem benne az arcát. Na most derül ki, hogy mennyire őszinte a kiscsaj.
- Tényleg el akarod kapni azt, aki a nyomornegyedben történő elrablások mögött áll? Egyenes választ kérek, ezen múlik az, hogy...miképp is fogok cselekedni ezek után.
- El hát, különben nem lennék itt- vágja rá szinte azonnal. Néztem a tükörképet. Nem hazudott. Ez némileg megnyugtatott, és akkor most jött az ideje annak, hogy felajánljam neki a békejobbot és az összedolgozás lehetőségét.
- Nos, ebben az esetben hiszek neked és mivel egy azon a célunk, akár össze is dolgozhatunk. Nekem is meg vannak a forrásaim, neked is. Tegyük össze azt, amint van....és utána az ügyre is fókuszálhatunk - pillantottam felé, majd gyorsan realizáltam, hogy egy kissé félreértelmezhető mondatot sikerült összedobnom, miközben őt nézegettem, így gyorsan komolyra fordítom a szót. - Már amennyiben összedolgozósra játszol és nem magányos farkasként.
S a nő csak gondolkozott az ajánlatom hallatán. A másodpercek teltek, feszülten és némán. Kiváncsi voltam a válaszára és reméltem, hogy elfogadja s nem fog rám támadni. Aztán végül kibökte, hogy mire is jutott.
- Még át kell gondolnom. Megtalállak, amint döntöttem - s ez volt az utolsó szó, amit halottam tőle.
Csak figyeltem, ahogy átlendül az ablakpárkányon és eltűnik előlem. Talán örökre. Talán csak egy kis időre. Talán úgy dönt, hogy jobban jár, ha megszabadul tőlem. Ezen a ponton semmiben sem lehettem biztos vele kapcsolatban, csak abban, hogy ez a nő jobban összezavar, mint az átlagos női entitás. Ez pedig kiábrándító volt.
- Nos, az mindig jó, amikor a nők ilyen gyorsan elmennek...de ez nekem annyira nem volt kielégítő és kissé össze is zavarodtam.
Kommentáltam az eseményeket kissé megkésve. Tényleg kiábrándító volt, hisz egy kisebb vagyont fizettem ki ezért a rohadt szobáért, tehát a fogadós jó alaposan lehúzott engem. Igaz, hogy arra nem számítottam, hogy ilyen hamar eredménye lesz a kutakodásomnak, és mivel már semmi oka sem volt annak, hogy én itt maradjak, akár távozóra is foghattam a dolgot, hagyva, hogy a fizetett szoba kárba vésszen.
- Nos, akkor nincs más hátra, mint a creepy pincét meglátogatni...
Foglaltam össze magamnak a dolgokat, miközben az ex-Héja példáját követve kilendültem az ablakon, s a földre érkezve megindultam komótosan a hármas körzet felé. Remélhetőleg most már senki se fog megakadályozni ebben. Ahogy leérkeztem, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy a nő már eltűnt, így egy vállvonás kíséretében indultam meg az utamra. Egy ideig minden rendben volt, de aztán éreztem, hogy valami baj van készülődőben. A hátamon is felállt a szőr, mintha valaki figyelt volna és amikor egy pillanatra hátra néztem, láttam, hogy kettő alak a nyomomban volt. Visszafordultam a haladási irányomba, magamban lemondóan sóhajtva. Ezek soha se hagynak engem békén. A nyílt utcán, fényes nappal rám támadni a bámészkodó civilek körében még tőlük is eléggé durva lenne.
- Ti most szopattuk, ugye? - hagyja el számat egy halk kérdés, amit inkább magamnak tettem fel, semmint nekik, aztán megtorpanok, kezeim a fegyverek markolatára simulnak s így szólok hátra nekik anélkül, hogy megfordultam volna.
- Szar hangulatom van, úgy hogy most bökjétek ki, hogy mi a franc van, mielőtt rajtatok vezetem le a feszültségemet és legközelebb akkor lesztek ember közelében, amikor a belőletek készített ragut szolgálják fel valamelyik helyi fogadóban.
Válasz nem érződik, cserébe viszont mintha a levegőben a feszültség annyira megnőtt volna, hogy szinte harapni lehetett. Óvatosan fordulok meg, várva, hogy most még is, mi a franc lesz - s fordulás közben fektettem Clandestine-t az alkaromra. Még épp időben, hisz amint feléjük fordultam, már láttam, hogy igen csak közel vannak hozzám, az egyikük már konkrétan szúró távolságban. A fenébe. Így hát ugrottam is hátra, egy kicsit kibillentve az első támadót az egyensúlyából és a pillanatnyi csendet kihasználva borítottam sötétbe a világukat egy időre és csaptam le. A támadásom nem sikerült túl fényesen, de legalább a hozzám közelebbi támadó seggre ült, míg a távolabb lévő már beért hozzám és felülről egy gyilkos csapást indított meg felém. Ösztönösen emeltem védekezésre Clandestine-t, miközben berogyaszottam a térdemet, hogy elnyeljem a csapás erősségét. A védekezés még sikerült is, viszont a lendület nagyobb volt, mint arra számítottam és konkrétan a földre estem. Felszisszentem, de nem vesztettem el az önuralmamat, csak számolgattam fejben. A támadását teljes erőből tette, így bár kivédtem azt, egy időbe telik, mire visszahúzza a kardját támadó állásba, ez pedig nekem egy-két másodpercnyi időt jelent, amely egy harcban sok mindenre elég. Így aztán nem is szórakoztam, hanem bal kezem kicsapott, egyenesen a fickó heréi felé. A támadás sikeres volt, a meggolyózott férfi fájdalmában nyüszít fel, őt egy időre kivontam a forgalomból, de eközben az első támadó már megpróbált felállni a földről, így amint én felpattantam, egy elegánsnak nem nevezhető mozdulattal küldtem őt halántékon. Bár reccsenés nem hallattszott, de ájultan vagy holtan zuhant össze a kedveske, így tudtam, hogy vele a későbbiekben túl sok bajom nem lesz, csak a másodikat kell valahogy leszerelni...na meg majd valamit kezdeni a bámészkodó tömeggel. De őket egyelőre ignorálva a töketlen felé fordulok, hogy lefegyverezzem őt...azonban hamarabb kapta össze magát, mint ahogy arra számítottam volna és vad vagdalózása közben sikerült felhasítania az alkaromat. Ösztönösen oda kaptam, de a seb csak felületes volt, bár fájt és vérzett, de egyelőre még tudtam használni a bal kezemet, de majd el kell látnom, mielőtt komolyabb problémák adódnának miatta. Ha eddig meg is akartam kímélni az életét, erről már letettem, és inkább Fury-t próbáltam elő kapni, hogy két fegyverrel szabdalhassam őt darabokra - pont ahogy megérdemelné ezen a ponton. De semmi esélyem nem volt erre, mert a vadbarom úgy hadonászott, mint akinek teljesen elborult az esze, így védekezésen kivül másra nem is gondolhattam, és bár a legtöbb csapást kivédtem, pár apró karcolás és vágás tűnt fel a karomon. Tudtam, hogy sokáig nem tarthatom magamat és így inkább teret próbáltam szerezni magamnak. Egy gyors támadást indítottam hát meg ellene, félkörívben. Bár nem vágtam le őt rögtön, viszont a fegyverem lendülete félre söpörte az övét, így védtelenül hagyva magát. Itt már nem gondolkoztam, hanem az évek harci rutinja dolgozott bennem és Clandestine zúgva szelte át a levegőt, éppen hogy csak megcsókolva a torkát...de eléggé ahhoz, hogy gurgulázva essen össze a fickó, összevérezve a ruhámat.
Most, hogy ezekkel végeztem - úgy ahogy - egy komor pillantást vetettem a tömegre, miközben az első támadó pulzusát ellenőriztem. Még élt. Szerencsémre. Neki nem annyira a szerencséjére, mert pár kérdésre válaszolnia kell majd. A tömeg meg köszönte szépen, csak ledöbbenve bámulta a jelenetet, túlságosan berosálva ahhoz, hogy bármit is tenni merjenek. A fenébe ezekbe a hülye civilekbe, takarodjanak már innen!
- Nos, mire vártok még? Menjetek vissza a házaitokba. Gyilkosok mászkálnak az utcán! Engem is fényes nappal akartak hátulról megtámadni. Én megtudtam magam védeni. Ti elmondhatjátok ugyanezt magatokról? - förmedtem rájuk.
Igazából az életük érdekelt a legkevésbé, de nem örültem annyira a nézőközönségnek. Nem tudom, hogy végül a szavaim hatották-e meg őket, vagy saját maguktól döbbentek rá, hogy talán nem itt kéne lenniük, hisz szépen lassan elszivárogtak a környékről, alkalmat biztosítva arra, hogy átkutassam a testeket. De semmi érdekeset nem találtam náluk, csak a fegyverüket. Akárkik is voltak ezek, egyelőre nem tudtam őket azonosítani, így a még életben lévő fickó testét a vállamra kapva csörtettem a legközelebbi házhoz és egy erőteljes rúgással nyitottam ki az ajtaját. Ha lakik is itt bárki, majd fizetek nekik egy kisebb összeget, amiből nem csak az ajtót tudják majd rendbe hozni, de az életüket is. Azonban a ház lakatlan volt, már jó ideje. Romos bútorok, pókhálók, rothadás és elhagyatottság szaga. Ez jobban alakult, mint vártam volna, így a még ájult fickó testét a székre dobva próbáltam belé életet pofozni. Azonban a szemét nem ébredt fel, cserébe az utcáról éktelen ordibálás hallatszódott. Na most meg mi van? Óvatosan mentem az ajtóhoz és résnyire nyitottam...csak hogy lássam, ahogy az előzőekhez hasonló öt marcona alak áll a hulla felett. Hopsz, ez talán nem lesz annyira vicces...de majd meglátjuk, hogy miképp is fognak még alakulni a dolgok.