[Magánküldetés] - Degenerated Underworld ( Wilhelmina von Nachtrabennek)

Mina épp egy iszonyatosan finom ragu elkészítésén ügyködik, amikor újonnan felvett kapuőrük, Bernard, aki fényes zsoldos múlttal rendelkezik, ám úgy tűnik, megunta a seregben szolgálást, nemes egyszerűséggel besétál - mit sétál, berohan - a konyhába, amazon kint használt piszkos csizmáival, és közli: - Egy Randläufer vámpír üzenetet hozott önnek asszonyom. Kinnt a kapuban vár. Beengedjem?
- Öhm... hát ha nincs nála semmi fegyverféle vagy nem látszik támadó szándékúnak, akkor természetesen.. - Na persze a paranoia az elmaradhatatlan. de hát azért mégis. Sápítozva néz Bernard és az általa hagyott koszfoltok után, majd lábnyomait gyorsan és paranoiásan, s némileg mániákusan elkezdi feltörölgetni a nyomokat. Ez a kastély még új, és rengeteget dolgoztak vele. Minden egyes sarokban, minden apró bútorrészletben, a padló csillogásában is benne van keze munkája, tervezgetése, vére és verítéke... Ha egy épületet ennyire véd, vajon mi lesz, ha egyszer gyereke lesz?
Miért járnak ilyen gondolatok az agyában?!
Érdeklődőn és felkészülten néz össze Damiennel, majd tendál az ajtó irányába. Ha valami baj van, jobb ha, az illető nem jut túlságosan mélyre a kastélyban, meg aztán minél hamarabb szeretné látni, kit is fújt erre a szél.
A bejáratnál vár is rá fajtársa, majd elővesz egy tekercset, ahelyett, hogy bemutatkozna...
Megköszörüli a torkát.
- Üdvözlöm. Wilhelmina von Nachtraben vagyok. Engem keresett?
Nyilván őt kereste, de hát mit mondjon első körben? Nem az ő dolga lett volna, hiszen ő hölgy is meg aztán a másik a vendég. de hát Randläufer, munkát teljesít. Az etikettnek talán már nem jutott hely.
Ezzel ellentmond, hogy a köszöntött fél ekkor meghajol, majd nevét is közli.
- Otto von Randläufer vagyok, szolgálatára, és egy levelet kézbesítek, melyet önnek címeztek. Szeretné hogy felolvassam, vagy netán elolvasná saját maga? - Tartása igen nemes, kezeit hátul összekulcsolja és egyenesen áll most már. Viszont az egész szöveg olyan formalitásnak hangzik, amely messze áll tőle. Ha a titulusa ebbe a ketrecbe akarja zárni, akkor bizony nehezen kell majd küzdenie ellene. Ismét feltételezések ezer sora villan fel az agyában, gyomra kissé összeszűkül, ahogy nyel egyet. - Ő egyébként Damien Nightwind.
- Örvendek. Bár a világért se szólnék bele a grófnőt illető dolgokba..
Fejezd már be, az ég szerelmére - forgatja a vámpír a szemét. - Szerintem elolvasom, köszönöm - Arra azért még képes. Átveszi hát óvatosan és udvariasan Otto-tól a papírt. Az első dolog, ami megüti a szemét, az a fogó és a vipera, mely egyértelművé teszi, melyik vámpírcsaládtól is érkezett a küldemény... Elkerekedett lélektükrökkel vág neki magának a cirkalmas szövegnek:

"Tisztelt Wilhelmina von Nachtraben Grófnő!

Örömünkre szolgál gratulálni, ehhez a gyönyörű kinevezéshez!

Fogadja el tőlünk szerény meghívásunkat, egy kisebb ünneplő ceremóniára, hogy megadjuk a módját ennek a jeles alkalomnak, és elhelyezhessük az ön, és a Rotmantel család közötti kapcsolat alapkövét, mely egy gyümölcsözö közös összefogásként virágozhat ki a jövőben"
Nem akarja elhinni. Damien pedig borzasztó kíváncsi rá, mi állhat a levélben, de biztos marha udvariatlannak néznék, ha gróf létére váll fölött leskelődne a betűk után. Így aztán vár a sorára.
- A Rotmantelektől jött.. - leheli Mina meglepve a kimondatlan kérdésre. Miután végigfuttatta szemét a szövegen, leereszti a papírt és csak néz maga elé furcsállón, de valami hitetlen örömmel. Semmi lépést nem tett az ügyben, mégis kimondatlan reményei tűnnek valóra válni... hacsak ez nem egy csapda. Mindenesetre megéri a nyomozást.
- Köszönöm szépen a kézbesítést, Herr Otto. Van kedve esetleg befáradni egy kis teára, vagy éhes esetleg? - Ha már ennyit utazott, hogy elhozzon egy levelet, a minimum, meg talán elvárható is, hogy vendégül lássa valamire. Jó érzés és büszkeségre ad okot, hogy ezt bármikor megteheti. Nem ugyanaz, mint egy kis parasztházba beinvitálni valakit egy kis parasztfaluból. Szerencsére megmaradt benne az öröm mindkettő iránt.
Levélhozójuk azonban nem kér a dologból, egyetlen intéssel adja tudtára. Meg ezekkel a szavakkal: - Köszönöm, de nem fogadhatom el. Ha nincsen levelük, akkor én távoznék is.
Vajon ezt parancsba adják nekik, hogy ne fogadjanak el semmit? Esetleg a mérgezéstől tart? Mondjuk nem tudja hibáztatni. Nem ismerheti őket mindenki. Attól, hogy valaki rangos lesz, még a személyiségét nem fogják jobban ismerni, sőt, aki eddig életében nem hallotta a nevüket, és most hallja, annak se feltétlenül az vésődik majd az eszébe, milyen erkölcsösek is lehetnek... de hát hosszú évek munkájával lehet majd alakítani a dolgon.
- Öhmm... ha tud várni egy kicsit, gyorsan összedobok egy válaszlevelet. - Igazából fogalma sincs, mi az udvariassági formula ilyenkor. Csak akkor nincs, amikor kéne. Valamint dátum sincs, hogy mikor tervezik ezt az ünnepséget. Úgy gondolták, csak sétáljon oda és ők bármikor fogadják? Elég gyanús.
- Szabad megkérdeznem, ki adta önnek ezt a levelet?
- Erich von Rotmantel a levél feladója, és egy hintó fog ide érkezni hamarosan, hogy elvigye önöket a Rotmantel torony térségébe tartozó északi parti villájához.
Óóóh, hát személyesen jött értük a küldöttség... Még nagyobbra kerekednek a szemeik. Ezen esetben nem lesz szükség válaszlevélre. De akkor hogy is gondolta a küldönc...? mindegy. A self elismerő fejmozdulattal biccent egyet. És még többes szám. Ő se marad hát itthon. Ez egyre jobb..
- Igazán kellemes meglepetés és megtiszteltetés. Ez esetben sietnünk kell, hogy összekészülődjünk, mielőtt ideérnek - mosolyog készségesen. Mina majdnem megjegyzi, hogy hintajuk nekik is van, de szerencsére még időben eszébe jut, ez mekkora végzetes hiba lenne. - Köszönök mindent. Legyen sebes útja hát hazafelé. - Ahogy ismeri őket, ezzel nem lesz gond. Megvárja hát, hogy Herr Otto távozzék, és összeszedhesse gondolatait, meg holmijait... a vámpír pedig meghajtja magát és távozik.
- Hú te jó ég. Ez vagy csapda, vaaagy... valami iszonyatos nagy furcsa szerencse.
- Én felkészülnék a csapda részére.
- Rendben. Hozunk tőröket. Meg mondjuk a varázserőmet úgysem tudják elvenni. Remélem. Dee... hogy a manóba viszünk fegyvereket díszes ruhák alatt? Mi van, ha megmotoznak vagy van valami érzékelőrendszerük, amivel rájönnek, hogy...
- Ne aggódd túl! Az elővigyázatossághoz jogunk van.
Mina sóhajt egyet. Damien mondhat valamit... de azért kicsit kockázatosnak érzi a dolgot. Kételyei azonban seperc alatt semmivé foszlanak, ahogy válogatni kezd díszes ruhácskái között, a frizuráján is dolgozik egy picit, persze sietve, hiszen bármikor megérkezhet a hintó, és nem lenne jó ötlet várakoztatni a Rotmanteleket, így csak néhány apró fonatot helyez el benne, föltesz egy kék ékköves diadémot, majd úgy véli, késznek nyilváníthatja magát.
- Jól né.. öhm... izé... francba... na, hozzuk ki a legjobbat belőle: jól nézel ki - fordítja át a mondatot az éjszín kabátos Damient meglátva közeledni lefelé a lépcsőn. Megint jól kiszámolták, hogy egyszerre készüljenek el. A sötét tünde fehér haja frissen kifésülve valami gyönyörű, mint mindig, elégedett mosolya még mindig idegenkedő, olyan neki ilyen ruhákban járni, mintha egy veréb lenne aranykalickában. Egyszer talán csak megszokja.
- Ezt mondhatom én is, kisasszony.
Lovak dobogását hallják, s ahogy kinéznek az ablakon, a hintót látják. Picikét hasonlít a sajátjukra, nincsen túldíszítve, de azért bővelkedik az ízléses dekorálóelemekben. A vámpíroknak mindig is jó ízlése volt. A gyönyörű, edzett lovak a hintó előtt valószínűleg Schwarzritter lovak lehetnek. Hogy lehet az, hogy ennyi vámpírcsalád kooperál egyetlen ünnepségért, amit ráadásul nekik szerveznek? Eddig úgy hangzik, mint valamiféle álom, valóban.

Mina izgatottan örömködve leskelődik ki a hintó ablakán mindenfelé.
- Nem hiszem el, ezer éve akartam találkozni velük... bár ez tényleg gyanús, hogy hirtelen küldenek egy meghívást. De szerencsére megvannak a terveink arra az esetre, ha bármi rosszul sülne el.
- Mondtam, hogy a hatalommal felelősség jár... grófnőként meg grófként nyilván vannak, akik irigyelnek, és... vannak, akik megpróbálhatnak kihasználni.
Bólogat. Ezzel tisztában van. A többségnél bármivel magasabb ranggal rendelkezők között úgy dong a korrupció, mint a legyek... de ez nem állítja meg abban, hogy várakozással nézzen az "ünnepség" elébe. Közben a sietve elvonuló tájat, a mocsárvidéket nézi. Nem lehet a legkellemesebb itt lakni, számára nem volna az, de megvan a maga szépsége. Sokat kanyarognak és olykor-olykor szinte úsznak a sárban. Hálát ad, hogy tiszta és biztonságos üléseken kell ezt átélnie, s nem kint, ahogy szegény lovaknak, melyek patái valószínűleg szintúgy tapicskolnak. De jól bírják, nyilván gyakorolták már sokat a terepet.
Ahogy nyakát nyújtogatva leskelődik, meg amikor irányba állnak és úgy fordulnak, meg is pillantja már a helyet, ahová valószínűleg mennek. Szerte sehol nincs egyetlen más épület sem a környéken ugyanis. Az épület ember arisztokraták rezidenciáira emlékezteti, négyszög alapúnak tűnik első ránézésre, s nem olyan magas, mint a tornyuk, persze ez várható volt. Előtte egy kert terül el, valamint több szálláshely. Innen távolról is ki tudja venni, milyen színes a kert, nyilván tele van virágokkal, néhol pár cserje és fa tarkítja az összképet.
- Nem a tipikus idilli tájkép. De hangulatos.
- Nem tipikus? Ott a tenger... a tenger, érted?
Világéletében csak erdőtengert látott, vagy maximum kiskorában egy kis homoktengert a kiszikkadt nyári napokon, ha engedték játszani.
Megigézett szemekkel leskelődik előre, céljuk irányába. Fajtársaival és különösen más családokkal való kapcsolata meglehetősen szűk, a Nachtraben torony az egyetlen, amit ismer, ezenkívül egy-kettővel találkozott, de korántsem látott eleget... Akármennyire is kitágult a világ a szökése óta, nem eléggé, mert minden ilyen lehetőség úgy hat rá, mint kisgyermekre a repkedő pillangó.
Damien csapdalehetőségeken gondolkozik, de közben el van foglalva a kúria szemléletével. Díszes és elegáns, kellően természetközeli. Minát is a virágok kötik le elsősorban, úgy veszi észre.
Eltelik az a néhány órának tűnő perc is, míg beérik az épületet, kikászálódnak, megigazgatják ruháikat és a kapuban rögtön jó adag személyzet fogadja őket. Előttük kiterítve egy szőnyeg, melynek színe a véré, szélén pedig arany hímzés díszíti. A személyzet kezeiben pedig tálcák, rajtuk ehetőnek tűnő apró dolgokkal.
Egy komornyiknak tűnő vámpír lép eléjük. - Üdvözlöm önöket, Erich von Rotmantel nyári birtokán, érezzék jól magukat kérem. Esetleg ételt vagy italt? - nyújtják közelebb a cselédek a tálcákat. Mina aprócskát nyalint a szája szélén s várakozó mosollyal az arcán néz körbe. Ezt a kiszolgálást! Így aztán igazán könnyű elhitetni velük, hogy minden rendben és semmitől nincs ok félni...
Na jó, talán nem kéne folyamatosan paranoiásnak lenni. Néha élvezni is tudni kell a dolgokat. De komolyan, mi okuk lenne arra, hogy őt ünnepeljék? Elvégre egy renegát. Ezt nekik is tudniuk kell, vagy nem bánják, vagy pedig...
A tálcaa mivel köszöntik őket, apróságokkal kecsegtet, azonban visszautasítani abszolúte, na olyat nem szabad, így leskelődik egy kicsit valamiféle ízletesnek tűnő sós rágcsálnivaló után. - Üdvözlöm. Bizonyára tudják, mi kik vagyunk. Köszönjük a szívélyes fogadtatást.
- Üdv. Köszönöm, én is elfogadok egy keveset. - Pont nem ugyanabból, hanem a mellette levő sütiből választ Damien, és igyekeznek amennyire csak lehet, nem gusztustalanul majszolni. Az innivalóknak sajnos nagy részéből már sugárzik az alkoholszag, így kénytelenek lesznek valami egyéb után nézni majd. De nem ez a lényeg. Vajon mi lesz a főattrakció? Csak lesz valamiféle beszéd, vagy tánc esetleg...
A komornyik szavai ébresztik fel elmélkedéséből. - Kérem kövessenek. - A kerten sétálnak végig, Mina pedig majdhogynem kiszakad a csapatból és megáll minden bokornál, de végül nem teszi, illedelmes és felelősségteljes grófnő módjára kihúzott háttal, egyenes derékkal és felszegett fejjel baktat, közben persze arca kipirul a rejtett örömöktől és elraktározza a látványt. A megmunkált, irányított növésű növények látványát. A tündéknek biztos nem tetszene, de ebben az elrendezésben is van azért esztétika.
Az egész atmoszféra szinte szivárog át a bőrén. Az illatok, az ízek, a hangok... lesz itt zene, de még hogy... Mély levegőt szív be, s ezzel mintha átadná magát kissé a helynek, átadná magát az ételeknek, melyek ugyanúgy elvesznek belőle, mint amennyire hozzáadnak. Valaki ételét elfogyasztani bizalom, kedvesség és szívesség is, mint ahogy felajánlani is.
A vámpír arcáról alig olvad le az üdvözült mosoly, Damien pedig boldogan nézi, hogy pont olyan, mint amilyennek fiatalkorában képzelte a Nachtraben-toronyban: díszes ruhájában úgy forog, mintha ráöntötték volna, mintha csak ebbe született volna, élvezi, hogy szép és hogy minden szép körülötte, vidám, gondtalan.
A bejárathoz érnek, ahonnan zene hangjai szűrődnek ki. - Kérem fáradjanak beljebb. - invitálja, vagy küldi inkább őket a komornyik, majd kinyitja a kétszárnyú ajtót... Egyetlen pillantást vethetnek csak a még érintetlen, mozgó és őket észre nem vevő báli tömegre, ahol díszes ruhák és ételek, valmint italok társaságában idejüket múlató vámpírok keringenek, társalognak - ugyanis amikor az ajtó kinyílik, a színjáték mintegy megtörik és az egész figyelem rájuk irányul.
Picit megilletődik, amikor ahogy belépnek az ajtón, a díszes tömeg feléjük fordul.
- Üdv mindenkinek.. - ennyit mond csak, Damien is letudja egy üdv-vel, fogalma sincs igazából, tudja-e mindenki, hogy ő kik, ám nem tervez beszédet tartani, úgyhogy a hangos bemutatkozást inkább csak akkor ejtené meg, ha mindenképp szükség van hozzá. Tudniuk kéne mondjuk, elvégre ők itt a fővendégek most, ha minden igaz.
Hirtelen zaj kezdődik, összeütött kezek zaja, idegen hang, melyet csakis a tömegből szoktak hallani és akkor is általában eggyé válnak vele. De ez most nekik szól. Nekik. Egy tömegnyi vámpír tapsolja őket. Szívverése felgyorsul. Elvörösödik. Ez tényleg olyan, mint egy álom. Egész teste forróvá lesz a zavartól, egyik tekintetről pillant a másikra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg őket nézik.
Ekkor egy különösen dekoratív kinézetű vámpír sétál elé, hosszú vörös köpönyege, akárcsak a szőnyeg, arannyal, valamint ezúttal ezüsttel is van díszítve. Finoman megfogja Mina kezét és éppen csak hozzáérinti ajkát a kézfejéhez. Kézcsók. Remek. Erről megint miért az az átkozott zsoldosnak álcázott tudja ki a csoda jut eszébe? Túl keveset jár úri társaságba.
- Erich von Rotmantel vagyok, és hálás köszönetem, hogy elfogadták ezt a hirtelen invitációt.
- Üdvözlöm, Herr Rotmantel. - motyogja halkan.
- Köszönjük az invitációt.
A házigazda ekkor a tömeg felé fordul és lelkesíti őket:
- Helyes! Helyes! Tapsoljuk meg a háború pacifista hősét!
A szavakat meghallva fogalma sincs, hogy irónia cseng-e bennük vagy teljes őszinteség. Mindkettőt nehéz elhinnie, így reménykedik benne, hogy a válasz valahol félúton lesz. Nagy levegőt vesz, úgy sejti, ezt a napot csak kellő mértékű... a szokásosnál nagyobb mértékű furcsasághoz szokottsággal lehet elfogadni.
Azonban talán mondania is kellene valamit. - Ugyan, Herr... a hősök, ők... elhaláloztak, mi azon szerencsések között vagyunk, akik túlélték.
Nincs túl sok kedve álszenteskedni, viszont valahogyan mégis el akarja terelni a figyelmet erről. Ami viszont nehéz lesz. Úgy látszik, hozzá kell szoknia, hogy díszvendég. Rég volt már... túl rég. Akkor még kicsi volt és megadatott neki, hogy picikét hercegnő legyen, persze mellőzve néhányat azok elviselhetetlen kötöttségei közül. Nem mindet. Az ábrándozást nem tudta volna senki és semmi kiölni a fejéből, ez mostanáig sem sikerült.
Meglepetésére Erich ekkor felkacag. - Igaza van kegyednek, de ünnepeljünk hát a hősi halottainkért! - Lám, gyorsan alkalmazkodik... a fiatal férfi fölemeli poharát és ismét a teremben tartózkodók felé fordul. - A halottainkért! - S az egész tömeg együtt visszhangozza: - A halottainkért.
Valami hihetetlen, ahogy a tömeg egyszerre ismétli, amit mondanak. Hátborzongató. Azt mondaná, a hipnózis és a mágia magasfoka, ám valójában puszta tömeghatásról van itt szó, lélekre gyakorolt hatásról. Mondjuk fogalma sincs, a Rotmantel nemesek mit adnak a népüknek és mit kérnek ezért cserébe, hogyan kell adózniuk hűségükkel.
- A halottainkért. - suttogja, és eszébe jutnak az északiak, akiknek elvette az életét, mert ez volt a feladata. Hiába esküszik meg megannyiszor, hogy többet nem gondol rájuk, rájön, hogy fölösleges. Úgyis ott lesznek. De mindig más gondolatokkal gondol rájuk.
- A halottainkért. - csatlakozik Damien is, arcán halovány mosollyal, melyért nincs kedve elnézést kérnie. Csupán az összetartozás érzetén mosolyog. Családja jut eszébe, akik soha nem láttak ekkora luxust, soha nem ettek ilyen ételeket és nem jártak vörös szőnyegeken vagy beszélgettek ily díszesen öltözött kétlábúakkal. Akiket holmi alávaló mocsok hamar megszabadított az élet "terheitől".
- És hogy tetszik eddig a birtok? - rázza ki őket gondolataik közül a vörösruhás kérdése, melyből kihallik, hogy egyértelműen pozitív válaszra számít. Damien picit megrázza a fejét. Azonban Mina rögtön válaszol is.
- Rendkívül elegáns. A vörös és a nemesfém színeit gyakran használják, azt észrevettem, és illik is. De a legjobban azok a kinti virágok tetszettek, ilyeneket nem nagyon látni mifelénk- mosolyog, mintha csak valami termékről tartana előadást, amit kaptak. A sötételf kissé rezignáltan mosolyog. Mina, amikor cserfes. Elsimít bármiféle fájdalmas helyzetet.
- Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésüket. - mosolyog büszkén Herr Erich, majd int nekik, hogy kövessék. Ahogy megindulnak, családi képek, csendéletek és tájakról készült festmények mellett haladnak el, díszes vázák, szobrocskák, oszlopok suhannak el mellettük, akár odakint a hintóból a táj. Minden egyes részlet díszesen megmunkálva. Mina tekintete ösztönösen s összehasonlítja ezt a helyet a saját otthonával, és rájön, hogy bizony lenne még mit kezdeni ott, korántsem lehet egyiket se utolsó simításnak nevezni. Mindig jön valami, ami után kedve támad variálni.
Lépteik közben egymáshoz közel haladnak, mint összetartozók egy idegen világban, de közben tekintetük lázasan figyel meg mindent. Nincs sok idő egy-egy festményen legeltetni a szemüket, így próbálnak minél több benyomást összeszedni, amíg lehet. Kicsi idő az, amit itt tölthetnek, rövid jutalom, de meg kell becsülni.
Egy ajtó előtt megállnak. - És ez lenne a legszebb hely, mely egyszerre gyönyörködtet, és felkorbácsol. -
Fe...korbácsol? Ezt a szót olyan dolgokkal kapcsolatban szokta hallani/olvasni, amelyek biztos, hogy nem kötődnek Rotmantel villákhoz... legalábbis nagyon reméli... te jó ég, hova hozták?
Amint nyílik az ajtó, a tenger tárul a szemei elé... hevesen csapdosó hullámok, melyek zúgva kenődnek fel a sziklákra. És magasan vannak. Magasan! Hányszor nézett le magas tornyából Adelinnel karöltve...
Mina alig tudja megállni, hogy rögtön oda ne siessen a korláthoz, picit moderált sebességgel, azonban a földtől pár centire lebegve közelíti azt meg, és csillogó szemekkel néz le. Annyiszor, de annyiszor nézett le magasból az alant elterülő erdőségre, házakra, járkáló vámpírokra... annyiszor elképzelte, hogy a szél simogatta fű és falevelek egy óceán, de mindig tudta, hogy nem az. Ez most viszont igazi víz. Igazi vad víz.
Míg Mina elámulva gyönyörködik a vízben, Damien a vendégeken jártatja körbe a tekintetét, kifélék, mifélék, mi tükröződik arcukból, szemükből? Igazi öröm-e vagy tettetett dicsfény lengi körbe őket? Úgy tűnik, valóban önfeledtek és boldogok, velük egyelőre nem túlságosan törődnek. Ez jó. Még meg kell szoknia ezt a sok figyelmet.
Úgy dönt, hoz Minának egy pohárka vért, még azt is vállalva, hogy furcsán néznek rá, így megközelít egy körbejáró tálcát. - Ha megengedi - mosolyog, majd visszasétál Minához. - Parancsol a kisasszony?
Minának az ostrom óta megváltozott a véleménye a vérről, így kuncogva fogadja el és kortyol bele... persze csak miután megszagolta. Olyan furcsa így pohárból inni. Teljesen más volt a katona nyakába mélyeszteni a fogait. Undorítóbb, állatiasabb, de egy szinten kielégítőbb is. Mi lesz belőle...?
Ismét feltűnik a színen a komornyik, aki idáig vezette őket, s Erich fülébe suttog valamit.
- Óh szóval megjött az első adag? Kiváló. - felel a családfő, s tétován nézik az ajtón keresztül távozó alakját... Első adag?... Még eljut fülébe a tenger zúgása. Ismétlődő és megszakíthatatlan folytonosságú... pont mint a vér folyása az ereiben. De vajon miért rémiszti meg annyira ez a mondat? Első adag.. első adag micsoda? Valami szállítmány, nyilván...
Hirtelen azt veszi észre, hogy tele vannak kérdezősködő Rotmantelekkel.
- Milyen volt a háború? Rémisztő volt? Nehéz volt? Milyen tetteket hatottatok végre?... - Az első adag... kérdés? Ez valami tömeghipnózis? Eddig teljesen jól elbeszélgettek egymással, most meg hirtelen annyira érdeklik őket a vendégek?... A díszvendégek?
Damien igyekszik diplomata módjára a kezébe venni a dolgokat. - Természetesen sok áldozattal járt, mint mindig. Többféle feladatunk volt, többnyire felderítés és információk szerzése. Igazából... talán a körülmények miatt volt a legnehezebb. Az ellátás. Az otthonról levő távollét... - azon veszi észre magát, hogy kicsit úgy beszél, mint amikor az őrnek könyörögtek, hogy engedje ki őket. Minden, ami csak eszébe jut, nem a legszemélyesebb információk, de olyanok, amelyek, reméli, kielégítik a kíváncsiság első fázisát.
A kérdések csak sorolnak tovább, ostrocsapások módjára, közben a vámpírok kezei mintha végigtapogatnák őket... Mina gyomra görcsbe rándul, rögtön a tőrökre gondol, és arra, mit kapnak, ha észreveszik... ám az érdeklődés középpontjában inkább a sötét tünde áll, nem ő.
Akárhogy próbálnak elhúzódni bármelyik irányba, mindenhol testek tömege veszik körül őket, erre így nagyon nincs lehetőségük.
- A tisztelt vendégek, kérem fáradjanak velem. - invitálja őket a komornyik.
Mina, amikor a vállára kerül egy kéz, ijedten rezzen össze. Kezdi úgy érezni, feltételezése beigazolódni látszik. Itt valami nagyon nincs rendjén. A self tekintete elkomorodik, úgy lépked a folyosón.
Igyekeznek minél gyorsabb léptekkel haladni, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy ösztökélésre szorulnak, ennek ellenére mégis lökdösik őket. - Megyünk, megyünk, kérem, erre nincs szükség..
Cseppet sem tetszik neki a furcsa fájdalom, mintha... belészúrtak volna valamit? Egy múló fuvallatra hirtelen úgy gondolja, enged ösztöneinek és egy gyors lépéssel kitör a tömegből. Megáll. Mina meghökkenten néz rá. Leginkább azon döbben meg, hogy a sötételf volt, aki megtette a lépést és nem ő. Kérdően néznek az őket körülvevő Rotmantelekre. A csend viszont kezd fojtogatóvá válni...
- Öhm... hová is megyünk pontosan? - teszi fel a legépkézlábabbnak tűnő kérdést, ami eszébe jut.
- Az első kertbe, mivel ott van az esti attrakció fő kellékeinek egy részének a kiállítása. - vonulnak át az ajtón az előtérbe.
Meglepően természetesnek vesznek mindent. Hát rendben. Nem északiak ők természetesen, nem fognak egyből puskát fogni rájuk, erre mindig emlékeztetnie kell magát, főleg, mivel nincs olyanjuk.
- Kellékek? - kérdez vissza, sejtése szerint feleslegesen, de azért hátha...
Rögtön megfeszül a teste, amikor ketreceket tart, hisz miket tarthatnak ott fogva? Ám nem tűnnek túlzottan szelídnek, sem háziállatnak. Összeszűkíti a szemét, hogy jobban lássa őket.
Erich arcán a vámpír futólag megpillant egy mosolyt. - Igen, az esti szórakozás kellékei!
- Ők micsodák? - vizsgálja Damien az állatokat. És vajon miért lehetnek szórakoztatók? Van egy rossz érzése. Egy nagyon rossz érzése. Eleinte azt sejtette, ők lesznek itt a kísérleti nyulak, most úgy tűnik, a ketrecben van befogva még pár. Lássuk, mi a legrosszabb, ami előfordulhat? Egy arénát szerveznek és összeeresztik őket a fenevadakkal? Vagy a fenevadakat valami mással, és mindenki végignézheti, ahogy szétmarcangolják egymást?

A kocsin vitt lények a ketrecben olyan nagy mozgást csapnak, hogy maguk a kocsik megadva magukat az energiáknak dülöngélnek ide-oda. A szörnyek karmaikat nyújtogatják kifelé. Senkit nem kapnak el, ám egyértelműen az a céljuk, hogy a bámészkodókból kikarmoljanak egy kis husit...
A páros tagjai egyre arra próbálnak rájönni, mik lehetnek azok a ketrecekben. Nyilvánvalóan nem érzik jól magukat. Ha viszont kiengednék őket, a közönség még kevésbé érezné jól magát... vagy akikre ráengedik..
A körülöttük állók valahogy nem úgy tűnnek, mint akiket bánt a dolog. Nyugodtan iszogatnak, beszélgetnek tovább, díszes ruháikon gazdagon csillannak meg a fények, csillogó tekintetük büszkén méri végig az állatkákat, sőt egy ilyen gazdagabban öltözött vámpír külön rámutat az egyikre. Talán az övé? Ismeri?
- Ne haragudjon - szólítja meg Damien a kísérőjüket - De ezek pontosan micsodák?
Mina hálát érez, hogy nem kellett föltennie ezt a kérdést. Valamiért fél a kérdezéstől. Eddig se nagyon kaptak normális válaszokat.
- Ezek mind, a ma este kisegítő elemi lesznek, de nem mondhatok többet. - feleli mechanikusan a komornyik, bármiféle érzelem megjelenése nélkül az arcán. A házmester pedig a kocsisokkal tárgyal messzebb tőlük. Úgy látja, akad még néhány ember, akik kitűnnek a tömegből, értetlenkednek, ám tanácstalanul lehetnek hagyva, legalábbis méltatlan tekintetük erről árulkodik. Jó tudni, hogy nincsenek egyedül.
PMEzt már hallották. Kétszer. - De nem tudja elmondani, miféle lények ezek? Állatszerűnek tűnnek... - próbál puhatolózni, szíve pedig egyre gyorsabban dobog a torkában. Ez már több, mint rossz előérzet. A tömeg ujjong, örvendezik, hangosan beszélget és lelkesen várja az előadást... Közelebb húzódnak egymáshoz ösztönösen, idegenek egy sötét világban... a tömeg kezd egyre feszélyezőbb lenni. Damien és Mina is kétségbeesetten kutat az agyában kérdések után.
- És hogyan vehetünk részt az esti szórakozásban? - erőszakol ki egy mosolyt az arcára.
- Azon mindenki részt fog venni. - mosolyodik el halványan, ami kissé kísérteties, többet nem is mond, mert ekkor valaki más kiált fel olyan hangerővel, hogy az egész tömeg figyelmét magára vonja.
- Emberek! Emberek! Köszönöm hogy eljöttek, erre a szerény fogadásra! Kérem, kövessük a cselédeket, és a komornyikokat, a színházba!
De ő nem is ember. Na mindegy. Hirtelen mindenki megindul, elöl a cselédek és komornyikok, ők pedig tehetetlenül besodródnak a vonuló sereg közepébe, ketten egymás mellett, ahogy a többiek is. Nos, néhányan hárman.
Színház.. ó te jó ég... miért érzi úgy, hogy a vörös és fekete színek fognak ott dominálni? .. Valahogy még most is van kapacitása szóviccekre. Légzése egyre gyorsul. - Nincs valami... innivaló? Nem tudom, olyan... lehet, hogy a sok süti, de ki vagyok száradva - nyalogatja az ajkát, pontosan tisztában léve vele, hogy fecseg, mint valami fehércseléd. De ezúttal úgy érzi, ez nem normális. Kénytelen viszont a tömeggel tartani, hisz ha ellenállna, az elég feltűnő lenne. Mellesleg, máskülönben sose jön rá semmire.
- Elnézést, egy kis frissítőt kérhetnénk? Sima vizet, vagy ilyesmi, ha lehetne. A kisasszony szomjas. - kérdi főleg a komornyikot, de igazából bárkit, akinek segítő szándékai lehetnek... vagy legalábbis hajlandó valamiért valamit adni. Szomjas. Nem, nem is szomjas, csak borzasztóan kiszáradt a szája. De hogy mitől? Egyre később van, és hát... na jó, igazából nem ittak sokat, csak ettek. Talán azokat az apró sós izéket kellene hibáztatni.
A komornyik körbenéz, kinek szólhatna, de nem talál senkit, akitől kérhetne inni. Viszont ekkor mintegy varázsütésre megjelenik a semmiből egy katonakinézetű férfi, furcsa alak, gyűrött kissé a ruhája, ám elegáns. Két pohár bort szorongat a kezében, majd az egyik már nyúlik is Mina felé.– Tessék, ha szomjas, akkor megkaphatja ezt a pohár bort.
- Köszönöm.. - emeli hangtalanul sóhajtva az ajkához, és csak beleszagol, ám kezei rögtön remegésbe kezdenek. úgy tűnik, ki kell bírnia az ünnepséget.
- Tarts ki... kiderítjük, mi ez - hoz össze Damien is egy halvány mosolyt. Közben Mina odafordul a furcsán öltözött alakhoz. - Ön is új errefelé?
Az idegen megigazítja nyakkendőjét. Sima, finom bőrén izzadtságcseppek gyöngyöznek.
– Igen igen. – bólogat hevesen, majd mintegy hirtelen szomjúságára gyógyírként kortyol egyet a borból, nem épp illően ahhoz, milyen díszes pohárban található az, vagy a rendezvényhez. Ez összhangban van az öltözékével. Díszes, de nem törődött vele eleget. – Olyan gyorsan történt, és gondoltam jó móka lesz. Az ember nem mindig jut ingyen ételhez italhoz, és hátha szerezhetek ismeretségeket felsőbb körökben. – Ismét kortyol, pohara tartalma ezúttal teljesen megszűnik létezni, immár a férfi szervezetét dúsítja a folyadék. – És ti kik lennétek? Nagyon kilógtok a tömegből. – Jó kérdés, hogy hogy tervez ismeretségeket kötni, ha egyszer, hogy úgy mondják... nem épp illeszkedik az általános társadalmi normákba. – Nektek nincs melegetek?
- Gyorsan történt? Ezt hogy érti?
Damien ezúttal NEM szól bele abba, hogy Minácska egy férfineművel csacsog. Ez lehet az egyetlen módja jelenleg, hogy kiderítsenek bármit erről a pácról, amiben főnek épp.
Elvörösödik - amennyire még lehet - és alig állja meg, hogy szemeit le ne süsse válasz közben. - Kitűnünk? Ezt sajnálattal hallom, azt hittem, vámpírként nem fogok annyira - kuncog - Nos, voltaképp... mi lennénk a... hogy is mondjam, díszvendégek.
- Grófi kinevezésünk miatt kaptunk egy levelet, hogy ezt megünneplendő, szeretettel várnak minket itt és gratulálnak. És igen, meglehetősen meleg van szerintem is. Bár lehet, hogy az izgalom teszi. - Amit talán jobb lenne aggódó félelemnek nevezni...
– Óh akkor ezer bocsánat hogy ilyen modortalan voltam. – kerekednek el a szemei meglepetten és kissé szégyenkezve. Elérnek egy csigalépcsőhöz, s azon indul felfelé a tömeg. Mina nem szereti a csigalépcsőket... – Én a háborúban elért eredményeimért kaptam a meghívót. Vagyis inkább Eichenschieldben elért eredményeim miatt.
Mina nehézkesen kapaszkodik a fakorlátba, mely keretezi a kanyargós lépcsőt. Undorítónak érzi magát, ragad rá minden, főleg a ruhája az izzadtságtól. Reméli, nem látszik rajta a diszkomfort. Fura, kiskorában a bálokon nem érezte ennyire kellemetlenül magát. A ruhák itt és ott szorítottak, az rendben, de nem akart szomjanhalni.
PMKisebb baja is nagyobb annál jelenleg, mint hogy gróf-e vagy sem. TUlajdonképp el is felejtette már, miért vannak itt. Mintha... olyan rég lett volna... Mély levegőt vesz. - Semmi gond, nem haragított fel vagy ilyesmi... és... igen, mi is a háború miatt kaptunk kinevezést... szabad megkérdeznem, hogy hívják? Én Wilhelmina von Nachtraben vagyok.
- Damien Nightwind... most már muszáj vagyok ezt is használni, ha már gróf vagyok - motyogja a nevén kívül az összes többit az orra alá. A fáklyákba bámul, melyek útjukat keretezik, mint időnként fel-felvillanó, majd újra tovatűnő fények. Úgy érzi, a szemén keresztül képesek lennének elégetni.
- Az én becses nevem, Lambert Steinberger, és örülök a találkozásnak.
Egy terembe érkeznek, ahol bélelt és ennélfogva puhának tűnő székek sorakoznak körbe. A végén pedig egy hatalmas rácsos boltív, ez tűnik az egyetlen továbbhaladási lehetőségnek.
A Lambert pedig szép név, ám nem pusztán erre lett volna kíváncsi. - Örvendek. Furcsa, hogy nem találkoztunk önnel Eichenschildnél, nem gondolja? - Közben lelkesen szemléli a termet, ahová érkeztek. A fáklyák félhomályos fényaurájából, egyikből a másikba csusszanva még jobban elveszíti az időérzékét és a hőség se lesz jobb. Viszont mintha azokból a nyílásokból ott fenn valami mégis segítene bőre és nyálkahártyája kímélésében.
- Hatalmas ez a villa..
- Valóban. Ezek szerint a szórakozás nem a tengerparton zajlik majd.
Valahogy sikerül a személyzetnek elrendeznie, hogy mindenkinek legyen ülőhelye. A beszivárgott tömeg szép sorjában helyet foglal a székeken, őket is elvezetik egy adott sorba, ahogy épp kijön a lépést, és letehetik selymes nemesi hátsójukat, ami igényli is már a pihenést egy picit. Talán ez majd segít, bár a nagy tömeg, ami körülöttük van, kezd feszélyező lenni…
A cselédek ugyanolyan étkeket, meg vegyestálat cipelnek közbe, mint amilyeneket már korábban láttak. Ám enni most nincs kedve. Inni lenne, de ahogy tapasztalta, itt minden alkoholos.
Mielőtt elkezdhetne azon aggódni, meddig kell majd várniuk, meg is hall egy ismerős hangot. Azét, ki meghívta s köszöntötte, Erich von Rotmantelét. - Mindenki készen áll?
A férfi fent lebeg a kupola fölött, egyik oldalán egy hozzá hasonló elegánsan öltözött férfival, másik oldalán egy bájait igencsak megmutató vámpírszépséggel.
Nem.. De hangosan nem mondanak semmit. Sorban veszi a levegőket. Damien élénkzöld szemeit keresi. A tömegben összeér a kezük, egymás köré fonódnak az ujjaik. Úgy érzik magukat, mint holmi elveszett gyerekek. Fölfelé néznek, akárcsak vélhetően a tömeg többi része is. Na igen, a vámpírok egyik legalapvetőbb és igen látványos képessége, a lebegés... színházhoz mindenképp illő. S a kiáltások.
-IGEN! – kiabálja mindenki. Mindenki, kivéve ők. Teljesen egyszerre, mint legutóbb. A halottainkért. Vajon most lesznek halottak? Mi lesz itt? Mi készül? Mit tehetnek, hogy megakadályozzák?
Valamiért nagyon úgy érzi, meg kéne akadályozni. De hogy mit, az jó kérdés. Damien is próbálja megnyalogatni a szája szélét. Kellene valami innivaló. De hát kik ők, hogy pár órát ne bírjanak ki víz nélkül, háború után meg ilyesmik? Tapasztaltak rosszabbat is.
Herr von Rotmantel folytatja beszédét. - Akkor hát lássunk is neki a versenynek!- Verseny? Ez roszul hangzik… Hamarosan a színre kerül két olyan teremtmény, amilyet még életében nem látott. Szörnyű förmedvényei a természetnek. - Hölgyeim és uraim, ez a két megrontott, Susanna von Rotmantel, és Gregor von Rotmantel becses felajánlásai. Mindketten jó barátaim, és bajtársaim, így az ő felajánlásukkal kezdjük az első bemelegítő mérkőzést. - Tehát ezért voltak ott az oldalán… Susanna és Gregor… A nő irányába mutat most Erich, a félkör alakú rácsos nyílás felé, ahol várakozik az egyik arénarésztvető. Az a borzasztó sejtése van, hogy az valaha ember vagy olyasféle lehetett. Ez nem ütközik valamiféle törvényekbe? Vagy legalábbis lelkiekbe?[color=red] - Suzanna felajánlása, egy régebbi kísérlete, melyet már nagyon leszeretett volna tesztelni, és Klausnak nevezte el. – Hát tényleg emberek lehettek. A mocskos, eltorzult barbár… még neveket is képesek adni ezeknek a förmedvényeknek. Sajnálattal bámul a Klaus címkével ellátott, élete értelmét vesztett szenvedmény irányába. Az úgy viselkedik, akár egy veszett ragadozó. Szemeiben őrület csillog, szájából nyál csorog, izmai pedig bevetésre készen feszülnek. Gyilkológépek. Miért…?- Ez pedig Herr Gregor kreálmánya, amely az Iris névre hallgat. – mutat a másik “állat” felé. - Akkor hát kérem aki szeretné tegye meg tétjét, ki fog nyerni? Iris? Vagy netalántán Klaus? Perceken belül kiderül.
Érzi, hogy sikítani akar. Felébredni ebből a rémálomból. Kitörni a tömegből, valahogyan. Ez biztos nem lehet az, aminek látszik. Biztos nem lehet itt... egy... varázslat, illúzió, álom, vagy a múlt, vagy a jövő, valaki más emléke, semmiképp sem az ő jelene...
Undorítónak érzi magát, s nem csak testébe van zárva, hanem erre a helyre is. Díszvendég.. kinevezés.. mit keresnek ők itt? Miért akarják ezt megmutatni nekik? Első adag...
- Hol van... Herr... - Mi is volt a neve? Gondolkoznia kell. - ...Erich von Rotmantel? Láthatom?
Nem tudja pontosan, miért akarja látni. De neki talán lehetnek válaszai. Tulajdonképp vicsorogva neki akarja szegezni a falnak, és a fülébe sziszegni, hogy ezt hogy képzeli. Más világban élnek… ezt vajon senki nem veszi észre?
A legszörnyűbb, hogy ő maga sem vette észre. Ám mindig akad valami, ami újra meg újra emlékezteti.
- Hm... tud esetleg valamit ezekről a.. hogy is mondták... megrontottakról? Kinek lehet nagyobb esélye a győzelemre?
Damien próbálja legyőzni gyomra enyhe mocorgását és méltatlankodását... A vampire pedig hálás neki, hogy legalább képes még szavakat formálni. Mina nem érzi valami jól magát. Szédül is. Pedig egy széken ül…
- Önök nemtudják mik azok a megrontottak? – nyitja nagyra szemeit a kérdezett cselédlány.
Elájulni. Igen, talán az lesz a legjobb. Legalább megszabadul a szenvedéseitől. Csakhogy.. eddig életében egyszer sem ájult el, mindig csak fokozódnak különböző kellemetlen tünetei , amjd valahogy elmúltak. - Nem teljesen vagyunk tisztában a dologgal... de nem hangoznak valami csodálatosnak. - A fene, ezekkel a nem kívánt véleménynyilvánításokkal el fogja rontani a diplomáciát...
Ám ekkor valahonnan máshonnan szólítják a fehérnépet, így lelép. Remek, belőle se szednek ki többet. Mindegy, menjen cask… Mina már mast nem akar, csak egy nyugis, pihepuha hideg ágyat, ahova befekhet. És sötétet.
A tömeg figyelme egy másik helyre koncentrálódik. Egy férfit cipelnek ki a tömegből, látszólag magatehetetlenül…
Mina szemei kimerednek. Ez a sors vár őrá is? Ideje olajra lépni. Bár az talán csak olaj lenne a tűzre. - Na jó, köszönöm, én szerintem kihagyom a fogadást... visszamegyek kicsit az udvarra, vagy bárhova, ahol nincs ekkora tömeg.
- Megyek veled. - Most aztán nem hagyja egyedül. Még ha csak egy sima parti lenne, de ezek között... na nem mintha tudna tenni bármit is... valahogy borzasztó tehetetlennek érzi magát jelen helyzetben.
Megpróbálnak ugyanazon az úton, ahol jöttek, visszaszuszakolódni a sok vámpír és egyéb fajú között.
- Oké, szerinted hol lehet a családfő?
Azonban hiába próbálnának megszökni, a komornyik mintegy varázsütésre jelenik meg a semmiből és nekik is áll kérdéseivel. - Esetleg valami baj van? Segíthetek? Ön is rosszul lenne, mint herr Lambert úr?
- Mmmi micsoda? Lambert? Ő volt az, akit... akit elvittek?
- Nagyon meleg van itt... maga nem érzi? - kérdi a sötételf annyi nyugalommal, amennyit csak magára tud erőltetni.- Kimehetnénk valami hűvös helyre? Ott talán jobban lenne...
- Elkísérem önöket a gyengélkedőre, ahova Herr Lambertet is vittük. Úgy hisszük, hogy valami betegség állhat e mögött. - Zseniális meglátás… A komornyik pár lépés múlva folytatja. - A gyengélkedő kialakítása miatt, tömérdek frisslevegővel szolgál. Ám a felső szintet most nem ajánlanám. A személyzet hiánya miatt, kiengedtük a vérebeket, és nem szeretnénk ha akármilyen probléma, vagy baleset lenne.
Remek. Hát ide is ők akarják vinni. Ennek jó vége nem lesz. - Miféle vérebek?... Mina képes megnyugtatni a vadállatokat. - jut eszébe hirtelen a férfinak, mint feltételezhetően épkézláb ötlet. Ha nem ajánlja a felső szintet, valaminek lennie kell ott, ami fontos, s nem akarják, hogy bárki lássa. Lassúcska léptekkel indulnak meg az irányába. - Ne haragudjon, tudja, merre találom Erichet? Jó volna beszélni vele.. - Mina olyan kába, hogy már nem teljesen biztos benne, hogy abszolút erkölcsösen cselekszik. Ám a túlélés néha felülír dolgokat...
- Erich von Rotmantel… Ő nem mozdult el onnan, mivel várja hogy a fogadások teljesen végbe menjenek. – mutat mögéjük. És tényleg. Hogy felejthette el? De ott… olyan magasan lehetetlen lesz elérni. Főleg, ha elviszik holmi gyengélkedőbe. De ő nem gyenge. Csak most. Nem gyenge… díszvendég. Grófnő és gróf díszvendég. Miféle vérebek?
[color=#ccffff]- Kegyed nem ismeri a szerencsejátékokat? – Ismét az a kérdés, úgy feltéve, mintha teljesen idióták lennének, hogy valamit nem ismernek… Nem. Kezdi úgy érezni, hogy az egész világot nem ismeri, de legalábbis nem elég jól.. - Ön hamarosan el fog ájulni hölgyem, ajánlom hogy üljön le.
- Nem... nem fogok.. – Mina egy egy csomóba összegyűlt ellenkezéssé változik. Hangtalanul próbálja tagadni az egész létet, a történéseket, melyek vele zajlanak. Kapaszkodni bármibe, ami adódik.
Damien közelebb sétál a vámpírhoz, miután látja, hogy még valakit kicipelnek a tömegből. Ez a cucc járvány szinten hat már. - Na jó, tudja, mi az oka ezeknek a rosszulléteknek? Kérem, segítsen, ha tehetek bármit is. Nem akarom nézni, ahogy itt esik össze.. - szűri a fogai között, tekintetével pedig néha körbepislog. Ez nem normális. Hogy akadják ezt lenyomni a tömeg torkán?
- Előszőr ültessük le... – És ekkor kicsúszik az irányítás a kezei közül. Mina már cask a gravitációt érzi, ahogy mintha cask zuhanna, húzza magához, mély, hullámzó képek és szagok és színek, színekből kevesebb, úgy érzi, alszik, ám néha felriad pár pillanatra. Azonban valamiért rögtön vissza is alszik, kellemes, érzi, ahogy cipelik, gurul alatta valami, fogják a lábát, emelik fölfelé. Talán hároméves, és cask álmodta, hogy felnőtt, és játszanak vele. Damien játszik. Gondoskodik róla, vigyáz rá.
Arra eszmél, hogy már nem mozog semi. Teljesen egy helyben fekszik, egy ágyban, hanyatt, elrendezve, mintha cask egy kisgyerek lenne. Fehérség mindenütt. Nem érzi a legjobban magát, ezért csalódott. Azt ígérték, meggyógyítják, hogy hagyhatták csak így itt…? Van víz valahol?
Ő díszvendég... a tömegnek tapsolnia kéne őt. És ujjongani. Boldognak lenni. Nem pedig rosszul. Hol is van egész pontosan?
- Azt hiszem, a leültetésen túl vagyunk...szóval mi ez? Tömeges ételmérgezés? Nem akarják, hogy pánikoljon a tömeg? – Damien ismerős hangja a távolból. De hát nem is a távolból, hisz itt van mellette.
A sötételf próbálja megőrizni mindannyi hidegvérét, ami még maradt. Ezen nem segít a dolog, hogy már az ő karja felé is egy injekcióstűvel közelítenek, sőt, lefogják a kezét, hogy beadják.
- A tömeges pánik elkerülése mindig elsődleges szempont.
Damien arrébb lép. - Várjon, előbb ha lenne szíves elmondani, ennek mi a fontossága..
- Mit akarnak tenni velem? - kérdi borzasztó önző módon a vámpír, de ki akar jutni innen. Nem ért semmit. - Nem nézzük a mérkőzést?
- Sok vámpírcsalád tart szolgákat. Ebből az egyik legnagyobb a Blutstern vámpírok, akik a bányákban dolgoztatják őket, kietlen körülmények között. – magyaráz a nővérke. Ezután helyet foglal egy széken. Damien mindig elfelejti, hogy egy vámpírral él együtt, aki mondjuk korántsem viselkedik úgy, mint az összes többi. Ettől függetlenül az összes többit nem az ő viselkedése alapján kellene megítélni.
- A megrontottak is humanoid lények voltak egykoron. Csak ők az orvostudomány, és vérmágia által lettek modifikálva, különböző feladatokra specializálva.
- Mi alapján választják ki őket? - kérdi egy nehéz levegő után.Izzadtság csorog le a homlokán. - Egyébként ön tudja, hogy mi kik vagyunk? Csak úgy kíváncsiságból.
- Hogy mi alapján választják ki azt nem tudom. – majd felháborodva folytatja. - Én csak egy nővér vagyok. Fogalmam sincs az ittlévők legnagyobb részéről, hogy mégis kik. De ha magasabb rangba lennék, akkor biztosan nem is lennék nővér...
- És mondja, nem lesz semmi... mellékhatása ennek az injekciónak? Mikor mehetünk ki a friss levegőre?
- Beadom, és egy fél órán belül vagy előbb, már mehetnek is. - Majd picikét elgondolkodik… - Mellékhatás hát az eddig nemigen volt. Legritkább esetben, enyhe fejfájás.
Damien sóhajt egyet. - Csodásan sikerült ez a díszvendégség... látja, mi itt olyanféle díszvendégek volnánk. Ahhoz mindenesetre ragaszkodom, hogy Wilhelmina mellett maradhassak.
- Aaamennyiben ezt... ő is... így óhajtja..
A self meglepetten pislog. - Mert... tán nem óhajtja így?
Pár másodperc szünet után érkezik a motyogott válasz. - De...
Ismét egy sóhaj. Nem lesz ez így jó... Hamarosan tűk szúródnak a testébe. Kénytelen átadni magát nekik, mert úgy érzi, ha nem tenné, még borzasztóbb állapotba kerülhetne, Mina meg aztán főleg. Damien ráadásul kettőt is kap, mert még ezek voltak az elsők.
Mina kábán pislog felfelé. Még látja nyílni az ajtót, és a családfő lép be rajta. Megpróbál rámosolyogni, üdvözölni, mint régi jó barátot. - Na hogy vannak?
Majd Damien is lefekszik… inkább ledől egy ágyra… a szeme lecsukódik, mintha lepke szállt volna rá, majd csattan valami. Talán egy ajtó. És nyugalom megint, elméje összevissza pattog a képzeletében, sötéten és homályosan…

Tudata lassan kezdi észlelni a világot maga körül. Fájdalom. Zúgás és zsongás, mintha beteg lenne, nagyon beteg, széthasad a feje, miért nem múlasztja el valaki? Hideg is van. Az oldala sajog. Hogy fog megmozdulni...? Hideg kő van alatta. Ez nem ágy, semmiképpen sem. Ösztönösen feltápászkodik, bár küzdenie kell, hogy két lába megtartsa. Soha nem volt részeg, de az állapot, úgy sejti, ehhez lehet hasonlatos. Túlságosan is ismerős érzés, hogy fogalma sincs, hol van és mi történik vele, és hol került ide. Fizikai diszkomfort. Fáradtság. Értetlenség. Hideg. Nyirok. Libabőr, rázkódás, csak összehúzná magát és elbújna...
Egy tömlöcben van.
Vagy A tömlöcben van,  ki tudja, talán soha nem is jutott ki onnan? S mindent, ami eddig történt vele, csak képzelte? Még mindig Eichenschildben lenne?... Tétován körbenéz, és keresi az egyetlen tényezőt, amely ilyenkor segít a túlélésben: Damient. Rácsok. Azokon túl... valami élőlény mászik ott, a hangját is hallja... mint egy mérges állat, nem, ez nem lehet Damien. Biztosan nem. Ugye nem?!
Felélénkül, nagyra nyitja a szemeit, szíve elképesztő ütemben kezd el verni, hasogatni a fejét és szemei előtt is rázkódik a látkép. Rácsok vannak előtte, majd egy folyosó, és a túloldalt megint rácsok, az övéhez hasonlatosak. Egy szép kis piszkos börtön.
Közelebb bújik a rácsokhoz, szemét összeszűkítve, hogy megvizsgálja, mi ez a rettenet, ami szaglászik, morog és mászik előtte. Furcsa, kiüt a többi közül. Ilyen nem volt itt. Egy őr volt, egy nagyon buta őr, de ő nem így nézett ki. És a kulcs sincs sehol. Valamint Damien sincsen sehol. A lény szájából nyál csorog. Nem adnak szegénynek eleget enni? Valamiért úgy érzi, a cucc őt akarja megenni. De legalábbis megtenné, ha nem választaná el őket egy rács. Ami problémás, mert ő ki akar innen jutni. De ha ez várja odakint, akkor inkább mégse. Meleg szellőt érez jobb oldalról. Melegség.. Az élet szele, legalábbis ebben a pincekörnyezetben. Olyan kábán nézi a szörnyeteget, amint sétál előtte, hogy fel se tűnik neki: valami itt nincs rendjén. Mármint.. nyilván nincs, hiszen ő be van zárva, na de ez az izé... tudnia kéne, hogy ez mi? Nagyon beütötte a fejét? Biztosan nem egy szokványos állat. Kutya, macska, nyúl, disznó, nem, ezek egyikére se hasonlít. Amire leginkább hasonlít, az egy értelmes kétlábú, agyonizmozva és kicsikét túlságosan is... hibás szájhigiénével... vagy csak nem adtak neki eleget enni?
A kezeire pillant, ösztönösen, mint az első dologra, amit meg tud nézni magán. Majd a testére néz le. A ruhája vajon az, amiben jött? A holmijai megvannak?
Nincs túl sok ideje azonban ilyesmiket vizsgálni, ugyanis a csorgó nyálú teremtés mögött egy másik ugyanilyen jelenik meg, és undorító hörgő hangot adva közelít felé. Mire bármit is tehetne, már éles fogai mélyednek a kezébe... Az már fel se tűnik, hogy az állatféleség társa is közelít visszafelé.
Egész teste egyetlen görcsbe rándul, és egy sikítást hall, meg a torkában is érzi, ahogy a hang utat tör magának.- Mész innen! Eressz! - sziszegi szinte ösztönösen, ahogy minden erejével igyekszik hátrébb rántani magát. Kijjebb is rántották a kezét, mintha a rácson kívülre akarná tépni magának, mint ehető húst. - Miért akarnak megetetni ezzel az izék.. - kezdi szinte hisztérikusan, majd elhallgat, amikor a sokfogas morgólények - mert kettő is van belőlük - megállnak.
- Hector! Rufus! - A hang gazdája kopogva közeledik. A szemfogak pedig egy centire belemélyedve állnak meg a kezében. Ezeknek nevünk van.
Várjuk. Nevek. Embernevek ezeknek a rondaságoknak. Rácsok... Kocsik, ketrec, a mai est fénypontjai, szórakozás...
Fantáziája hirtelen arra a szintre ugrik, hogy ő maga is egy ilyen fogas lény lett. Újabb sikítás hagyja el a száját, és megállapítja, hogy nem, ilyen hangja biztosan nem lehet egy ilyen négylábú izomkolosszusnak. Nem mozdul semmit, egy helyben figyel a hang irányába. Léptek. Közelednek. Szemeiben könnycseppek gyülekeznek, ahogy az éles fájdalom és iszony ott lüktet a kezében. Mi lehet ez a mocsok, amit most rávittek, hogy fogja ezt lemosni...
- Ejj ejj ejj kislány, ha vártál volna kicsit, Hektor elengedett volna... - fogja a fejét az égimeszelő, fölé tornyosuló nvéhez illően vörösköpenyes Rotmantel. Valóban, a kezéből szinte ömlik a vér, az ösztönös rángás közepette még jobban megtépte az a dög. Szinte szégyelli magát, ahogy a férfi olyan megvetéssel néz le rá, mintha egy darab melléktermék lenne az út szélén, ami beszélni próbál. - Hectorn lábhoz. - utasítja az egyik fogast, mint valami kutyát. Az hátat fordítva a ketrecben le is ül. Vajon felfogja, amit mondanak neki, vagy csak a hangsúlyból és az ismétlésekből ért valamit? Legnagyobb megrökönyödésére ezek után a férfi leül a dög hátára, mint egy székre. Mi a...? Átkulcsolja lábait és úgy néz a lányra. - C-c-c butuska lány így nem mehetsz ki a porondra.
A fájdalom olyan a testének, mintha a fülét érné valami nagyon zavaró, erős, karistoló zaj. Ismerős, de mégis más. Nem olyan gyors és hirtelen gyilkoló, mint a golyó. Fogakat még soha nem engedett ilyen közel magához. Brutálisan, bestiálisan bántalmazták.. Mivel érdemelte ezt ki? Ám nem mer sokáig szétsebzett kezére nézni, pedig a vér látványa finoman szólva is... meghozza az étvágyát. Csak hát ez nehéz, hogyha valaki retteg az életéért.
Ahogy felnéz, hasonló színt lát. Az est fénypontjai. Mindenki nézni fogja őket. Nővér. Borok. Folyosó. Fehér. Az arcot nézi, hátha eszébe jut egy név. Erich. De nem. Ez nem ő. Valaki más. Miért vigyorog? Minek örül, van rajta valami furcsa?
Ismét lenéz magára. Nem, határozottan nem úgy néz ki, mint ami megharapta. Akkor meg...? Porond? Valóra vált rémálom, remek. Nem, nem veszítheti el az eszét...
- Nem vagyok színész- motyogja nyafogva, kezei remegnek a fájdalomtól. Ám maga is meglepődik, mennyire... hozzászokik az érzéshez. Volt már rosszabb is. Talán. Bár attól tart, valami  fertőzés kerülhetett a testébe. Egyébként is, hogy került ide? Miért ilyen összevisszák az emlékei? Damien meg hol a csudában van? Legalább egy helyre rakhatták volna őket. Nem lehet benne biztos, hogy egyáltaln életben van-e még.
A férfi sóhajtva kezd el kutakodni a zsebében, ami valamiért nagyon idegesítő. Közben motyog: - Hová is raktam, hová is raktam... - Idegesíti, mert abban reménykedik, kapni fog valamit, ami jó. Milyen régen evett meg ivott endesen utoljára? S minden tagja sajog. Keze széttépve. Mivel érdemelte ezt ki? Miért csinálják vele ezt? Díszvendég...
A Rotmantel úgy látszik, meglelte, amit keresett. Két folyadékot tartalmazó hosszúkás tartályszerűséget vesz elő, tűvel a végükön. Az egyikben kék, a másikban piros színű valami van. Milyen jellemző... mint valami ócska bűnügyi történet. - Tessék aranyom, válassz egyet. Az egyik egy kissé megbénít, míg a másik meggyógyít. Jó kis szuvenírek nem?
- De én döntenék mielőtt még a kezed sajnálatos módon elfertőződne, és le kéne vágni.
Nyel egyet. A gyomra kis híján kifordul a helyéről a gondolatra. Fertőzés. Undorító. Rosszabb, mint a fájdalom. Mocsok, romlás... Undorodva néz föl a férfi cinkos mosolyára. Azt hitte, a férfiak csak úgy tudnak élcelődni egy nőneművel, hogy zaklatással fenyegetik, vagy nem csak fenyegetik, hanem egyenesen ki is használják a nőiségét. De ezt itt nem érdekli, milyen nemű, egyszerűen csak élvezi a kínzást.
- Ne! Nem! Engedjenek el! - hallja a könyörgő férfihangot, s ahogy odanéz, látja, ahogy vonszolják nyomorult sorstársát. Ő adta a bort, szakadt volt a ruhája és hasonlóan értetlenül viselkedett, mint ők maguk. Meg akarta ismerni... talán közelebb is akart hozzá kerülni, tudni akarta, ki ez, és... most viszik, talán megölni. A lények, amik cipelik, ugyanolyanok, mint ami megharapta, csak picit kisebbek.
Tudta, hogy itt lesz. Szegény szerencsétlen, annyira tudta, hogy ő is valami nagyon rossz helyen végezte... - Hová viszik? Hozzák ide... nem akarok egyedül lenni. - Hangjából valahogy kiveszett minden szín. Ellenségesen bámul a színes fecskendőkre. - Komolyan? És... Mégis honnan tudjam, hogy nem öl-e meg mindkettő... vagy lehet, hogy csak színezett víz van bennük. Ezek után.. bízzak magukban? Azt mondták, meggyógyítanak.  Neki mit mondtak? Én elvileg díszvendég voltam, őt milyen indokkal hívták meg?
Mérlegeli a lehetőségeket, bár sietni akar, még mielőtt az agya teljesen felmondja a szolgálatot. Bár ezzel talán már elkésett kissé.
- Óh hát ők mennek a ketrecbe, a szép félkör ringbe, szórakoztatni az elitet. - Vicsorogni támad kedve. De hát ők az elit. Díszvendégek. Meg lettek ide hívva. Azt mondták, azok az izék fogják szórakoztatni a népet. De arról nem volt szó, hogy ők is a nép része lesznek. Az még hagyján, hogy egymásnak eresztik ezeket az oszló hullához hasonlatos, éppen csak nem rohadó lényeket, de hogy normális, még élő kétlábúakkal arénáztassák őket?...
Valahonnan kintről, fentről ujjongás, majd fujjolás hallatszik. A hipnotizált tömeg. Eszébejut, ahogy egyszerre mondták a mondatokat. Menekülni akar, felébredni ebből a rémálomból.
- No de drágám örüljön inkább, hogy magára pazarlom ezt a két szert, vagyis inkább az egyiket. - Csaliként közel tartja őket a rácshoz. - Amúgy igen logikus, hogy melyik mit csinál. Szerencséje van, hogy a múltkori takarítóbrigád nem használta fel ezeket. - Takarítóbrigád?... A férfi nevet, az éles hang visszhangzik a sötét falakról. Megtörli a szemét. Sírni kell a nevetéstől? Mennyire kell ehhez betegnek lenni? - Jaj na azok négyen, tényleg egy agyatlan parasztcsapat voltak.
Fogalma sincs, miféle négyről beszél, de annyira nem is érdekli. Összerezzen, valahányszor valaki idegen közelít. Azok jönnek vissza, akik a szegény zsoldost cipelték. Nem is emlékszik a nevére. De szép neve volt. És az arca se volt csúnya. - Herr Heinrich. - köszönnek a férfinak, a fecskendőkre meg csak furcsállóan néznek. Őt körülbelül egy tárgynak nézhetik...
Heinrich. Hát az majdnem Erich. - Ki fog meghalni ma este? - Nem volt teljesen tisztában vele, hogy ezek a szavak megfogalmazódtak benne, csak mikorra már hallja is őket. Mélyen a férfi szemeibe néz, erősen állva a tekintetét és nem törődve azzal, mennyi látszik az undorból, megvetésből és félelemből rajta. Nyugodtságot kényszerít a légzésére. A seregben töltött idő jut eszébe. Felettesei parancsait hallja, Damien szavait, saját gondolatait.
A férfi kifejezéstelenül néz le rá. - Akárki élhet, és akárki meghalhat. Van akinek egyszerű, van akinek nehéz valamelyik cselekvés. De a fontosabb aranyom, hogy kell a segítség a karodnak? Vagy megkaphatom? - bámul az említett testrészre. Nein. Az az övé.
- Megka....? Köszönöm, de ha a háborút túlélte, inkább megtartom. - Minden manáját és erejét összeszedve rávarázsolja az Utánzást a férfira, majd kinyúl a két fecskendő felé, ezzel egyetemben minden a vámpír is tükrözi a mozgását és közelít a ketrec felé. Mielőtt azonban elérné, az egyik teremtmény, az, amelyiken nem ülnek - Rufus lesz az - közelít morogva. A Bábszínházzal két alakra is tudja alkalmazni az Utánzást, így segítségül kéri Raziel erejét. Köszönöm... - súgja gondolatban az angyalnak. A fecskendőket sikerül a kezeibe kaparintania. Visszaiszkol a ketrec hátuljába, majd fölemeli remegő kezeiben tartott talán életmentőjét és a bénítót. - Na, most a piros a rossz szín vagy a jó, mert hát végül is maguk is vért isznak...?
- Az hogy melyik a jó, majd kitalálod te magad. - figyeli őt a Rotmantel, térdén összekulcsolt kezein támaszkodva. Mina megforgatja a szemét.  Nem igaz, hogy nem képesek semmit sem mondani, ezzel így nem sokra fog menni... - Egy szúrástól még nem fogy ki, igaz?
Biztosra akar menni. Már ezerszer korábban megtehette volna, amire készül, de hátha valamit ki tud még szedni ebből az átkozottból. Túl naivnak érzi magát megint.
- Vagy az egész, vagy semmi. Ön tényleg olyan hülye lenne, hogy merő hóbortból töltöttük eddig a fecskendőket?
Nem fogja felvenni a sértegetést. Ettől az alaktól nem. Egy ketrecbe rakták, a nyavalyába is, és még képesek őt ilyen szavakkal illetni? A díszvendéget? A presztízses, megkínált, megitatott, megetetett díszvendéget, a nagy nemeskisasszonyt? Aki most itt sínylődik egy vizes, mocskos pince alpján és torz dögök harapnak a kezébe?!
Rohadjanak meg...
Tekintete nagyjából tükre az undornak, amit Herr... nem is, inkább Hund Heinrich lövell feléje.
- Hector, Rufus, munkára! - lebbenti körbe magán csodaszép vörös talárját, kivillantva a díszes páncélt, majd az üdvrivalgásokkal ellentétes irányba elsétál. Kutyái ismét elkezdenek fel s alá mászkálni a folyosón.
Majdnem utánakiált a férfinak, de aztán csak lihegését hallja visszhangozni a szűk kis teremben. Mindegy. Nem kell ő neki.
Várakozóan mered a kezében tartott két méregtartályra. Annyi lehetőség megfordult már a fejében, mégis úgy tűnik, túl sokszor nem fog tudni választani.
Nem mondott semmit. Lehet, hogy egyik sem hat. Lehet, hogy mindkettőtől elájulok. Lehet, hogy mindkettő bénít... Franc egye meg, úgysem fogom tudni eldönteni.
Lehunyja a szemét és ahogy egy könnycsepp legördül az arcán, arra gondolva, hogy reméli, Damiennel jobban bántak és semmi baja nincs, alkarjába mélyeszti mind a két fecskendő végét...
Kikerekedett szemekkel bámulja a csodát, ami történik vele. Mintha elindult volna lefelé egy lejtőn, amelyen már nem tud megállni, és fogalma sincs, mi lesz az út végén. Úgy érzi, az agya fel fog robbanni, de közel sem az ájulás felé tart, nem, a látása mintha felgyulladna, éles színek mindenhol, még ebben a bezárt, szürke térben is, a távolodó léptek zaja mintha vízesés robaja lenne, vagy kősziklák csapódnának a földbe. A keze olyan kínt érez, amelyet még talán soha, még akkor sem, amikor rengeteg golyó vágódott bele szinte sorozatosan.
Nem halt meg.
Nem ájult el.
Nem bénult meg... Várjunk. Elkezdi mozgatni az ujjait. Működnek. A fejét. Az is mozog. Körbenéz. Minden ugyanolyan... Majd vissza a karjára. A seb eltűnt, a gyors, viszkető érzéssel kísért folyamat véget is ért. A siker úgy folyik végig rajta, mint egy finom gyümölcslé, csiklandozva, megmelengetve. Azon kapja magát, hogy nevet, boldogan nevet.
Remek. Na és innen hogyan tovább?
A rácson kezd el keresni bármit, ami lakatnak vagy egyéb kijutási módnak tűnik. Kulcsokat a közelben... lennie kell kulcsnak valahol.
Hirtelen megtorpan. A világ ismét furcsa dolgokat kezd el produkálni. Mintha folyna valami a szeméből. Odanyúl, és valami kék kristályszerű valamit lát... érez.. aztán lassan az egész bőre tele lesz ilyenekről. Nem tud rendesen mozoni, inkább egy csirkéhez hasonlít a mozgása, akadozik. Csikorog. Mintha egy gép lenne. Egy kristályból való gép...
Pedig már azt hitte, csak az hatott, amelyiknek jó a hatása...
Ezek szerint a férfi nem hazudott. Nem fog tudni mozogni. Hát, legalább a sebei meggyógyultak... Ismét kezd körvonalazódni egy kép a fejében, hogy ez egy álom, csak azokban történnek ilyenek, de ott ilyen gyakran. És azokban mozogni sem tud, ahogy most sem. Minden erejét megfeszítve küzd azért, hogy az izmai engedelmeskedjenek, de egyre lassul, így inkább ülő pozícióba kaparássza magát, még mielőtt elesik és úgy beveri a fejét, hogy megint nem fog emlékezni semmire.
Minden erejét meg kell feszítenie, hogy valamennyire parancsoljon üveggé fagyott izmainak. Csikorog. Minden mozdulattal csikorog. És úgy marad. A szemei éppen mozognak, abba az irányba tud nézni, amerre a feje áll. Remek. Lassan próbál levegőt venni és észveszejtő sebességgel zakatoló szívét lenyugtatni.
- Na nézd mit csinált ez a féleszű magával. - hallja az egyik zsoldos hangját. Ő és társa, valamint két kutyájuk álldogálnak a cella előtt. Majd a másik:
- Inkább vigyük, mielőtt Heinrich minket is befog kísérleti alanynak. - Kulcs csikordul a dupla kulcslyukas zárban.  Besétálnak, majd a hóna alatt megragadják őt, mint kisgyerek egy kiscicát. Az aréna bejáratáig cipelik, mint egy zsákot, s még csak az arcával sem tud kifejezni semmit. Fatalistán hagyja, hogy vigyék. Úgyse tudna ellenkezni. Legalább még él. Még... Ez lesz hát a vége a kastélybirtokosnak? Damien legalább jusson ki...
- Szerinted meddig bírja a zsoldos? - kérdi egyikük, míg a másik tekintetét a hátán érzi.
- Inkább mikor múlik el a bénulás. Így nem szórakoztató, ha csak megrontott kajaként dobjuk be.
Nem, valóban nem, akarja mondani, ám nem tud megszólalni. Sem bólogatni.
Szerencsétlen zsoldos pedig harcol egy olyan bestiával. Keze a levegőben lebeg, elég természetellenes tartásban, biztosan sérült. A szörnyeteg, aki vele szemben áll, oldalazva körözget, sokadjára, vérben forgó szemei úgy vizslatják szerencsétlen férfit, mint amikor farkas játszik az áldozatával. Látszik, hogy a sokfogú lény teste teljesen kihasznált, izmai remegnek, fedetlenek, undorítóak...
Nem akarja, hogy meghaljon. Nem akarja, hogy ez a sors várjon rá, de még azelőtt el kéne múlnia a bénulásnak. A mágikus képességeit nem vehetik el. Azzal simán kicsinál egy ilyen mocskot, akármennyire óriási. Szétégeti Éjlánggal.
Tartson ki, kérem... Megteszem, amit tudok. Sajnálom. Annyira sajnálom. - Érzi, ahogy szúrós könnyek képződnek a szemében.

Időnként próbál nekifeszülni a testét gúzsban tartó erőknek, hogy ellenőrizze, még mindig ott tartják-e. De sajnos igen. Újra meg újra moccanni próbál és képtelen rá. Azon gondolkodik, hogyha a látványtól, ami előtte áll illetve mozog és zajlik az esemény épp, elhányná magát, az vajon hogyan történhetne, ha egyszer nem képes mozdulni, bár... ide is cipelték valahogyan, szóval a testét biztosan képesek mozgatni.
A zsoldos és az izomtömeg egészen egyenlően csépelik egymást. Szörnyű nézni, ahogy egy ember állati erővel kell, hogy védje magát. Mina próbál nem arra gondolni, hogy ha csak az egyik fecskendőt adja be magának, akkor most nem lenne mozgásképtelen. Ha nem lenne, akkor sem adódna lehetősége, hogy megvédje, mert... itt nem ezek a játékszabályok... nem menthet meg mindenkit...
Hogy gondolkodhat így?!
A homok vöröslik a vértől. Rengeteg folyt már ki rá. A közönség irányából érkező hangzavar majd' megőrjíti. Legszívesebben rájuk ordítana, sikítana, hogy fejezzék be, és elárasztaná az egész nézőteret olvadt lávával... na jó, csak folyékony éjlángra képes, de ettől függetlenül megtenné. Ezzel viszont csak ott tartana, hogy még több pusztítás.
- Szerinted meddig tart még a hangulatmeccs? - hallja meg az egyik vámpír hangját, aki a hóna alatt fogva cipelte, nem törődve azzal, milyen fájdalmat okoz neki, mint egy macskát, és még méltatlankodni sem volt lehetősége.
- Áh hamarosan kifúj már az áldozat. Puffancs ki fogja nyírni szerencsétlent.
- Puffancs? Miféle név ez a puffancs? És honnan tudod hogy mindjárt vége? Nekem úgy tűnik, mintha még bírná bőven a zsoldos.
Ezek a nyomorékok mintha csak arról beszélnének, esni fog-e holnap. Vagy ma. Hát, igen, már esik is. Zuhog. Folyik. Özönlik. A vér, kifele egy olyan testből, amely nem érdemelte ezt a szenvedést, kicsit sem.
Az imént beszélő kinyújtja a kezét a ring felé, érzi maga fölött a mozgást, a levegő vibrációját. Jobb szeme sarkából látja is a keze szélét és a tenyere egy részét.
- Frau Elizabethnek mindig érdekes névválasztásai voltak.
Újabb nyikorgással nyílnak és csukódnak ketrecajtók, hasonlók lehetnek, mint az övé. De mivel mozogni képtelen, nem látja, mi folyik a háta mögött. Frau. Frau Elizabeth. Ilyen szép névvel rendelkezni egy ilyennek... Komolyan, ezek az ünnepségek mióta zajlanak? Vagyis még azt megértené, hogy régen zajlottak, elvégre a múlt mindig is az elmaradottabbat és a primitívebbet jelentette, de most még hogy történhetnek ilyenek? Ki tussolja el? Tán senki?
- Ez már a sokadik alkalom, hogy ebben a pozícióban szolgálok. - jegyzi meg megint a másik. Akkor sok mocsokságot láthatott már. Majd suttogva folytatja: - De ha nem akarod az arénán belül végezni, én nem kritizálnám Frau Elizabeth névválasztásait ilyen hangosan.
A fickó ekkor átsétál a bal oldalára. Mintha ő ott sem lenne, mintegy tárgyként járják körbe. Vajon meglepődnének, ha a cucc hamarabb vesztené el a hatását, és...
Megrándul. Nem. A kristály még mindig nem engedi mozdulni. Undorodba néz a kék valamire, ami mintha beszőtte volna. Vajon tényleg ott van? Vagy ez valamiféle hallucináció része? Biztosan nincs ott... nem lehet ott... nem maradhat ott örökre, azt mondta, azt mondta, rövid időre elbénítja, nem örökre....
Próbál lélegezni mélyen és nyugodtan, hogy ne uralkodjon el rajta a pánik. - Puffancs, mindig eljátszadozik a játékaival. Figyeld meg, hamarosan megunja, és eldobja őt is.
Mint valami játékbabát vagy játékállatot? Mit jelent az eldobja? Szó szerint kell érteni? És élve vagy holtan?
Nem tudja levenni szemét a harcoló felekről. Valamiért bármennyire is borzasztó, látni akarja, látni akar minden mozdulatot. Úgy érzi, látnia KELL. Ez a kötelessége, amiért elrontotta. Nem tudja, mit, de most bűnhődnie kell, ezért figyeli, ahogy egyre gyorsabb csapásokkal aprítja a szoldos idegeit a lény, akit ki tudja, kiből készítettek. Nyála csorog, mintha csak nagyon kiéhezett volna már a húsra. A tömeg pedig ordít.
- Ahogy kivégzi ezt az embert, úgy mehet ez a vámpírlány utána, a következő játéknak.
Nem tud félni saját magáért. Képtelen rá. Csak a férfit nézi, ahogy küzd az életéért. A lény nekiveselkedik, megiramodik, majd ugrani kezd, a férfi pedig csak kitartja a karját, remegő félelemmel... Aztán egy pillanatban megáll, elernyed, tekintetében beletörődés látszik, kifáradás, kimerültség... egy könnycsepp gördül le az arcán, és Mina is érzi, hogy az ő arcán is folydogál lefelé valami. Fájnak a szemei, az orra is. Vajon a kristály folydogál rajta, vagy tényleg könnyezik? Mintha az egész arca szét akarna folyni... és törni is egyszerre. Az egész lénye, az egész lelke. Egy pillanatra felvillan benne, hogy ez talán mégis egy rémálom. De ilyeneket soha nem álmodott. Ennyi idő alatt ki kellett volna jutnia.
Az utolsó pillanatokig könyörög a zsoldos életéért, legfőképp szerencsét kívánva neki, azonban az a gusztustalan szörnyeteg nyilván maga alá gyűri. Egy tenyésztett izomtömeg. Éles fogaival feltépi a torkát, és Mina ugyanazon testrésze összeszorul. Nagyon forró valami folyik az arcán. Csak az jár a fejében, hogy miért nem tudott ez ellen tenni valamit, amíg még volt esély, és hol lehet Damien? Szemeit próbálja mozgatni, hátha valahol a kísértetiesen zajongó tömegben kiszúrhatja őt. Nehogy ő is áldozat legyen... Ha a szeme előtt fogják ezt tenni vele, akkor... akkor minden mindegy. Akkor teljesen átírhatja az egész világképét, mert akkor már semmi nem lesz ugyanaz. Megközelítőleg sem.
Közben rájön, hogy a tömeg a szörny nekirohanásával egyetemben még hangosabb üvöltésre váltott. Várja, hogy a lény előtt kinyissák a ketrecajtót és visszakísérjék cellájába, vagy esetleg az elkezdje felfalni áldozatát... vagy... nem ezt szokták?
Azonban a nagy kupac hús nem mozdul.
- Uraim uraim. Akkor hát jöjjön a pót terv, úgyis készen áll már a barátunk. - szólal meg a háta mögött az ismerős hang, melyből annyi egó csöpög, mint amennyi könny fog folyni Mina szeméből, ha így folytatódnak a dolgok. Heinrich. Kinek a kezéből kitépte a fecskendőket. Vajon megérte? Áh, mindegy már, kár ezen lamentálni. Úgysem számít.
Hogy gondoljátok, hogy áldozatot csináltok belőlem? Fogalmatok sincs, hogy ha kiszabadulok ebből a kötelékből, akkor az ujjaim egyetlen pöccintésével fekete lángokba tudlak titeket burkolni? Megbénítani titeket, és egy tűvel keresztülszúrni a torkotokat?
Csakis a háború tehette... régebben nem fogalmazódtak meg ezek a gondolatok ilyen élesen benne. Bűnösnek tűntek. Most is annak tűnnek, de ha valamire, akkor erre jogos a bűn...
Ismét feszengeni próbál. A lény hála az égnek továbbra sem mozog semerre. Kinyiffant az is. A férfi, aki talán a barátjuk is lehetett volna, legalább eltüntette ezt a szerencsétlen nyomorékot Veronia színéről. Talán valaha ez a lény is egy normális ember volt. Mind áldozatok. Mind, akik itt vannak... Ki teszi ezt és miért?
- Vigyétek be a lányt, a selejteket meg takarítsátok el a ringből. - utasítja. Selejtek. Hát azok neki mind. Mind az ember, mind a talán valaha-volt-ember. Vagy vámpír. Ki tudja, lehet, hogy a saját fajtájukból csinálják ezeket a fattyakat? Ezen beteg elméktől ez sem volna idegen.
Ismét megpróbál mozogni, és... Igen... Igen! Már van egy szalmaszál, amiben megkapaszkodhat. A kék valami csikorogva kezd el repedezni a bőre felszínén és lassacskán darabokban lehullani a földre. Megörül a szabadulás gondolatának. Annyi feszültség gyülemlett fel benne, hogy itt és most nekiugrana Heinrich torkának. De akkor nagy valószínűséggel meghalna. És Damien is. Aki hol is van?....
Egy pillanatra megdermed, hisz lehet, hogy nem kellene mutatnia, hogy képes mozogni, de.... de mi a francért ne? Úgyis tudják, hogy képes lesz mozogni. Azt mondta Heinrich, készen áll. Biztosan ért hozzá, mikor múlik el ez a cucc. Vagy ha nem is érdekli, úgyis azt várják el tőle, hogy harcoljon.
Hát harcolni is fog!
Az őrjöngés irányába fordítja a fejét.
Remegni akar, megrázni magát és megszabadulni ettől a kristályos valamitől. Undorodik tőle, nem akar ennek a fogságában meghalni... szinte felsikít az örömtől, amikor végre megszabadul tőle és az izmai végre újra engedelmeskednek neki. Minden erejét beleadja abba, hogy behajlítsa az ujját, majd a könyökét, és a lábait... - Eressze.. eresszenek el! Vaaaan nekem is láábam... - Régen beszélt, és keveset. Az ajkai is nehezen mozognak, mintha csak téli fagyos hidegben lenne odakünn. Persze még korántsem biztos benne, hogy meg lenne képes állni a lábán, de ezt nem kell tudniuk.
Nem hitte, hogy tényleg hallgatni fognak rá, egészen addig, amíg hirtelen a padló rá nem csap a fenekére... vagyis ő nem csap rá a padlóra a fenekével. Csak egy nyekkenést bír kiadni magából.
A tiltakozó, veszettnek és őrültnek hangzó hang viszont nem olyan, mint amilyenre számított. Nem egy hasonló zsoldost vagy szerencsétlen cellatársat vezetnek elő, bár ki tudja, hogy nem volt-e ő is valami hasonló cellában, ám a fehér haj és sötét bőr, meg ez a hang kezdi nyilvánvalóvá tenni, hogy megtalálta, akit keresett... mégpedig a sötételfjét, akivel jött.
Várjunk... na várjunk.... nem, nem szórakoznak vele...
Hirtelen csönd vonja be a világot, és a szívdobogását hallja leghangosabban, meg.... ezt az elviselhetetlen üvöltést... Mi a jó eget művelhettek vele?
NA ha ezek a fajankók azt várják, hogy majd összeverekednek.. már úgy igazán... akkor arra várhatnak. Majdnem elneveti magát a kis tervükön. Vajon ha nem döglik meg a szörnyecskéjük, akkor is ezt a megoldást választják? És hányakkal tették már meg ezt? Hány testvért fordítottak testvér ellen, szülőt gyermeke ellen.....?
Te jó ég. Ezeknek el kéne pusztulniuk Veronia színéről.
Próbál lábaira tápászkodni, elégedetlenül tapasztalva, hogy még mindig mintha álmában akarja mozogni, olyan nehezen megy, lassított felvételben, csak a föld nem lassítva húzza magához és a tompora igencsak fáj. De attól tart, fog más is.
A fegyvereit vajon nála hagyták? Azok a jó kis holdezüst tőrök...
Neem, nem gondolhat rá úgy, mint egy ellenfélre. Biztos, hogy nem.
Találkozik a tekintetük. Vérben úszó, vörös, fájdalommal és haraggal teli szemek néznek rá. Damien Nightwind gróf, vagy aki valaha az volt, őrjöngő állatként feszül az őt visszatartó akármiknek, köteleknek, vagy nem is látja pontosan, miféle szerkezettel tartják fogva... nyakán dagadnak az erek, üvöltésébe pedig bele akar szakadni a szíve. Mennyi ideje kínozhatják? Szenved egyáltalán vagy most ez az, amire vágyik? Hogy pusztítson? És ha elengedik, az jó lesz neki, vagy... vagy már semmi sem jó, soha többé...
Kinyitják az ajtót és belökdösik rajta ezt a képződményt, amit csináltak belőle. Óvatosan és figyelmesen leoldozzák róla a kötelékeket, majd szabadon hagyják és visszacsukják a ketrec rácsait.
Szörnyülködve néz maga elé, és nagyban jár az agya azon, mit tehetne...ki kell valahogy jutni innen... muszáj. Viszont azok alapján, amit lát, van valami szerük, amivel elő tudják idézni ezt az állapotot, és nem kell hozzá hosszú évek kezelése, mint ahogy gondolta...
Nyilván értelmetlen lenne megkérdezni tőle, hogy hall-e enegem... Pedig minden ösztöne ezért sikoltozik. De hisz látta a szemében, hogy nem. Azazhogy valószínűleg hallaná, éppen ez az, felfigyelne rá és idejönne, hogy darabokra szaggassa.
De ha ez megtörténne... utána mit tennének vele? Hagynák, hogy visszaalakuljon normális állapotába és útjára engednék? Talán ez még borzalmasabb sors volna, mintha itt az arénában...
Nem. Nem hagyhatja meghalni.
De ahhoz előbb neki magának kell életben maradni. A kettő egyszerre nehéz lesz, mivel össze vannak zárva egyetlen ketrecben!....
Damien még észre sem vette őt. A ketrec túloldalára akar visszajutni, kapdos kifelé a kinti vámpírok irányába. Mina lihegve hátrál a ketrec felé eső falának és megtapogatja magát, keresve bármiféle felszerelés után, amit esetleg nála hagyhattak, valami a ruhájában, aminek hasznát veheti, ott felejtett vagy egyszerűen csak újszerűen alkalmazható...
Semmijét nem vették el. Vajon miért akartak neki előnyt adni? Mi járhatott a fejükben? Hiszen végtére is varázsolni a páncélja és a tőre nélkül is tud.
Mire azonban erre rájön, őt is észreveszik. Azon kapja magát, hogy retteg... az egyetlen lénytől, aki a biztonságot jelentette számára. Tőle kell félnie. És lehet, hogy meg kell majd...
Inkább a környezetét veszi szemügyre gyorsan. Hiú remény, hogy egyszerűen elmenekülhetne innen, de a sokk miatt nem nagyon tud messzebb gondolkodni. Korlátozottak a lehetőségei. Rácsokat lát mindenhol, amik kissé megakasztják a tekintetét, de tisztán átláthatóak. Fent egy szellőző... Holdfény süt be rajta.
Holdfény. Tehát éjszaka van.
Az est fénypontja... adok én nektek fénypontot. "Ebben mindenki részt vesz." Akkor valamelyikőtök cserélhet velem és.... vagyis mégsem... Damient nem adom a kezeitek közé...
Megtapogatja a rácsokat, vajon mennyire mászhatóak... azaz mennyire menne szét a keze, ha megpróbálna felkapaszkodni rajtuk. De rájön, hogy ez használhatatlan ötlet. Nem mehet el innen... egyedül. ÉS egyébként is, azon is rácsok vannak. Bár... talán áttörhetné...
Talán áttörhetné ezt az egészet. De nem most. Most még nem, akkor egy őrjöngő selfet szabadítana a tömegre...
Tekintetét körbejáratja a közönségen, hátha lát valami ismerős arcot. Heinrichet keresi elsősorban. A sötétben viszont nehéz tájékozódni. Arcok, sok-sok arc, de a vonásaikat nem tudja kivenni.
Hirtelen dühös fújtatást és közeledő lépteket hall maga mögül.
Megfordul és kezeit felkészülve emeli maga elé. A Damien alakját viselő kifacsart lény szintén kezét felemelve közeledik felé, ütésre készen, olyan gyűlölettel, vagy inkább haraggal a szemében, amilyet még sosem látott. Ez egy rémálom haragja, egy irányítatlan és oktalan harag. Nem neki szól, nem miatta van, ezt tudatosítania kell, különben...
Remegő testtel nyúl ki az elméjével és megpróbálja megérinteni a hozzá közeledőét. Ritkán használt képességét veszi most elő, mellyel néhány gondolatot vihet át. Ám most sokkal nehezebb, mint valaha volt... próbálja közölni, hogy ki ő, hogy miért jöttek ide, hogy ki kellene innen jutniuk, kiáltozva, ordítva, sikoltva, ám Damien tudatát alig érik el a szavak.
Azonban egy pillanatra megtörik a jég. A gyilkos haragot felváltja... egy könnycsepp, amely lefolyik az arcán. - Mi... - Ennyi. Egy szócskát, szótagocskát képes kinyögni, ahogy ütésre felemelt keze megáll a levegőben.
Ezaz!
- Damien! - A név az fontos. A név az jó... érnie kell valamit... - Tudod, hogy ki vagyok, igaz?
Nem is reménykedett benne, hogy sokáig fog működni a dolog, de azért csalódott. A pánik ismét kiterjeszti felé jeges ujjait, ahogy Damien arca rángatózni kezd, mintha csak küzdene valamivel, ami a belsőjébe akar kúszni és átvenni felette az irányítást. A szemei undorítóan vörösek lesznek. Messze áll ez a természetes vörösségtől, pláne, hogy amúgy gyönyörű zöld szeme lenne... a szeme fehérjének viszont semmilyen színt nem kéne felvennie.
A tömegnek tetszik a dolog. Vagy csak várják már a folytatást... lelkesítően, türelmetlenül ordítanak körülöttük. Őket figyelik. Csak őket. Furcsa érzés, ez se gyakran fordul elő. Nem hitte volna, hogy ilyen helyzetben fogják majd százak vagy talán ezrek figyelemmel kísérni minden tettét. Eddig ezt nem is tudatosította.
Amikor egy pohár törik össze mellette, amit kintről dobtak, rájön, hogy talán mégsem tetszik nekik az előadás annyira. Valami nekivágódik Damiennek is, ami teljesen megtöri azt a kis harmóniát is, amit sikerült elérnie. Karjával-karmaival kinyúl felé. A vámpír ösztönből idézi meg magára a sötétség védelmét, majd csakúgy ösztönből fordul a tömeg felé és morog rájuk teljesen irányítatlan és állatias módon, fogait kimutatva, vicsorogva. Mire észreveszi, mit tett, már teljesen mindegy. Úgyis teljesen mindegy.
A sötételf viszont úgy esik neki ököllel az Árnyak védelmének, mintha nem számítana, hogy a kezei lassan vérben úsznak...
A közönség fujjol és ismét dobálózni kezd. Úgy látszik, nem tartják eléggé fontosnak az ételt, mert megannyi sütemény, falatka landol rajtuk.
Hálás az árnypajzsnak, hogy megvédi a sok vacakságtól, amit felé hajítanak.
Nem. Nem lesz jó. Azzal, hogy védekezik, csak felháborítja őket és nem fogja elérni a célját...
Gondol egyet és miközben arrébb sasszézik, gyorsan, ahogyan csak tud, ijedt tekintettel, körbe-körbe tekingetve és a lába alá-háta mögé is nézve, hogy el ne bukjon, tervezgeti, mit tegyen. Ismét megkeresi Heinrichet a tekintetével.
A testét borító pajzsról cseppekben folyik a vér. Meg egy repedés is. Damien kezein viszont több a repedés. Mintha csak valaki kőfalon gyakorolná az ütéseket. Nem érezne fájdalmat?...
Tekintete csak Erik von Rotmantelt kapja el, a családfőt, két köpenyessel borozgatva, és eszébe jut az említés valamiféle első szállítmányról.
Várjunk. Akkor lesz következő szállítmány is? Kiket hívtak még meg ilyen hamis levelekkel ide kajának? A rohadékok...
De rájuk már nem is igazán tud haragudni. Rosszabb a fájdalom, hogy pont őt... pont őt kellett ellene fordítaniuk. Lelke megkeményszik, fájdalmas és törékeny valami lesz belőle, mert ha elszontyolodna, akkor itt és most lenne vége. Az életösztön pedig ezt teszi néha. Megöli az érzelmeket és átírja azt, hogy micsoda is valaki. Így ha nem is ugyanaz, de legalább megmarad. Meg van adva a lehetőség, hogy egyszer talán még visszatalál önmagához.
- Maradj már, a szentségedet!- szitkozódik, szörnyülködve, hogy a lény, amit a selfből csináltak, mennyire tönkreteszi magát. Hogy fogja ezek után helyrehozni?
Vajon ha innék a véréből, akkor most én is ilyenné válnék? Eszevesztett szörny lennék, amit úgy irányítanak, ahogy akarnak?... Nem, ezt nem lehet irányítani...
Amennyire tudja, elkerüli Damient és egy hosszúkás, fekete tűt hoz létre mágiával a kezei között, majd mintha csak célbadobna, elhajítja azt Erik irányába. Lehetőleg az arcát célozva. Fogai összeszorulva, szíve a torkában dobog majdhogynem.
Felháborodás hangjai érkeznek kívülről, természetesen. Nyomban vissza is támadnak valamivel, ami eltalálja a pajzsát, így annak oda. - A pofátlan kis csitri!
Amint rájön, hogy elvesztette védelmét, rögtön készít is egy másikat. Azazhogy... általában védelemre szokta használni az Utánzást. Hátrálni kezd, és ha sikerrel jár, akkor a sötételfnek is ugyanezt kell tennie. Körben fölfelé pillant, ahol is látott valakit elsuhanni. Vajon az illető potenciális segítő vagy ellenfél? Vagy egyik sem? Megdobban a szíve. A változás mindenképpen valami jót jelenthet.
Valaki jöjjön. Valaki tegyen bármit. Valaki magyarázza el, miért történik ez. Valaki csinálja vissza Damient. Valaki vigye őket ki innen.
Valaki mentse meg...

Pajzsa széttörve foszlik le róla, de Damien sikeresen az irányítása alá kerül. Ez a kedvenc képessége, kezd olyan érzése lenni, hogy túl sokat használja, de ha egyszer a szükség megköveteli... Hirtelen a fején csörren egy pohár, szét is törik és éles fájdalommal hasít sebet rajta. Rengeteg dolgot dobálnak felé, fújolva, elégedetlenül. Nem tetszik nekik, hogy nem marják egymást. De akkor sem fog nekiesni, nem fogja a halálát okozni az egyetlen társának ebben a rémálomban. A szövetségesének. A vér erőteljesen csordogál az arcán, arra adva okot, hogy azt higgye: baja lesz ettől, de a fejsérülések mindig ilyenek, így túl fogja élni. Remélhetőleg. Próbál nem figyelni rá. Idegesen letöröl egy adagot a kezével, majd lenyalja róla a vörös folyadékot.  
Fölpillant a szellőzőre. Mi a fene történhet ott? Hörgés és visítás vonta magár a figyelmét, majd egy puffanás, és egy négylábú kutyaszerű valami fekszik ott. Azt az izét valamiért nagyon le akarja hozni ide az aréna belsejébe... nem tudja, hogy miért... de talán abból rájöhetne, ki ölte meg és miért. Több nem hallatszik, az arénát vizslató tömeg ordításai egymást kerülgetve és kioltva, vagy néha erősítve zsongják tele a termet, az elméjét, a lelkét. Sikítva akar menekülni innen. Túl hangos. Túl sokan vannak. Túl sokan.
A lényből, amit valaki megölt odafent, viszont kezd lefelé csorogni a vér. Cseppjei félúton rózsasszirmokká alakulnal. Bámulatos és gyönyörű, de mi a célja ennek a mágiának?... Nem tudja megállni, hogy ne nézze csodálattal. A legszebb dolog, amit a mai nap folyamán látott. Nap...most... éjszaka van, még mindig. Talán hajnalodik már lassan.
Ezek aztán igazán meg tudják adni a módját az előadásnak.. a lentieknek minden bizonnyal ötletük sincs, mi az, ami odafent zajlik...
- Szép kis mágia, mondhatom! - kiabálja kintre, a rácsokon túlra. - Mi volt az a lény, amit kinyírtak, csak azért, hogy jól nézzen ki?
Nem nagyon reménykedik benne, hogy bárki is felelne a kérdésére, de egy próbát azért megért.
Ahogy a szirmok lehullanak elé, a homok beissza őket magába, mint vért, és egy szöveget rajzolnak ki, betűk lesznek belőlük. Na ez már biztosan nem csak esztétika miatt van. "Készülj" - üzenik a vércseppek. Néhány szirom a rácsot érinti meg, és úgy serceg, mintha olaj érintkezne vízzel, vagy vizet öntenének a parázsra, csak kevésbé hangosan.
A tömeg elhalkul kissé, vagy legalábbis figyelme máshová irányul. Nekik is feltűnnek a cseppek és Erich von Rotmantel az őröket küldi el. Ezek szerint nem ők csinálták, nem is tudják, ki tette. Ez egy jelzés. Amit konkrétan neki szántak. Az a valaki volt, akit látott elrohanni odafent... neki kellett lennie. Megdobban a szíve. Készüljön... Ki fogják szabadítani? Most jön a legnagyobb próbatétel? Mi jöhet még, ami nagyobb ennél? most tárul fel az igazság?...
Jöjjön csak akármi, aminek jönnie kell. Ő készül. Legutoljára akkor állt szemben ilyen mágiából kirajzolódó betűkkel, amikor kudarcot vallott, amikor nem törte össze a köveket. Most nem szabad elkövetnie semmilyen hibát.
Az őrök elindulnak a bejárat felé, helyükön pedig nemsokára egy vékony alkatú, csuklyás alak áll, lazán támasztva a falat. Ő az. Egész biztos benne, hogy őt látta odafent.
Damien valami oknál fogva most nyugodt. Hála az égnek. Talán ez is a csuklyásnak köszönhető? Akárki is most az, már hálás a jelenlétéért. Bármiért hálás lenne, ami kiszabadítja ebből a pokolból.
Úgy hangzik, az épület nemsokára összeomlik, vagy legalábbis ez a része. Ez szuper, meg is érdemli, hogy a föld alá temetődjön... vagyis hogy eleve a föld alatt volt, de... hogy összeomoljon, csak előbb nem ártana kijutnia.
Végigsétál a rácsok mentén, valami zárat keresve, de nemigen reméli, hogy bármi olyan dolgot talál, amivel kinyithatja. Most már látja a fényt az alagút végén. Nem érzi annyira úgy, hogy egyedül van, azt viszont sokkal inkább, hogy van miért küzdeni.
Hirtelen elszabadul a pokol. A létesítmény kezd összedőlni, a szellőzőrészen kinyúlt szörnyeteg leesik a rácsra, mire mindenki odaszegezi a tekintetét és az ajtót nyitó őrök irányából bezúdul sokkal több hasonló szörnyeteg. Valaki szabadon engedte őket. Esélyesen a csuklyás lehetett, azért álldogál olyan nyugodtan a pokol kellős közepén. Lázasan gondolkozik valami mágián, amellyel valamily módon befolyásolhatná a történni akaró katasztrófát, de olyan nincs, amivel egy összeomló épületet meg tudna tartani. Ahogy figyeli az elszabaduló poklot, az jut eszébe komoran, hogy most már ezek a vak szemlélődők is rájönnek, miféle mocskokkal etették őket.
Ő pedig már ott is áll Damien mögött, egy fecskendővel a kezében... Rejtélyes megmentőjük gyorsabb, mint amire számított. Ösztönből majdnem ellenkezne, amikor a fecskendő közelít drágalátos társa nyakához, de minden bizonnyal semlegesítő hatás lesz, hiszen ennél jobban csak nem akarják már megőrjíteni szegényt. Jobb keze ösztönösen is szíve tájékára téved a megkönnyebbüléstől. A sötételf szemeiben tükröződik a visszatérő nyugodtság, a józanság, viszont olyan gyenge, hogy szavakat még nem képes formálni. Nem baj. Idővel visszajön teljesen...
- Ideje elhagyni ezt a kócerájt. - jelenti ki női hangon a csuklyás. Meglepődik, hogy egy nőről van szó, bár miért ne lehetne az? Igazából ennek oka csak annyi, hogy nem szokta meg a csuklyák viselését, és általában bérgyilkosoknál tapasztalt ilyesmit. Persze másnak is lehet oka, hogy elrejtse személyiségét.
- Az... azért nagyon hálás lennék... - hangja kissé rekedt, régen beszélt rendesen, ami hangot kiadott magából mostanában, az éles kiáltozás vagy morgás volt. De ráér később gondolkodni azon, mennyire állat volt.... - De ki ön? És miért segít nekünk? És hogy jutunk ki innen? - zúdítja rá alapvető kérdéseit, ahogy odaszalad Damienhez és kezeibe fogja az arcát, az értelem megnyugtató szikráit keresve a tekintetében.
- A név nem fontos, csak a cselekedet. - fogja kézen, majd jelzi hogy támogassa Damient a másik oldalról, és meg is indulnak, amikor ez megtörtént. A név nem fontos, csak a cselekedet... Szépen hangzik, de inkább rejtekezés, mint igazság, gondolja magában. - Kijutunk, azt garantálhatom. De előtte, lesz még egy kis elintéznivalónk.
Körülöttük a valaha volt emberekkel avagy vámpírokkal küzdenek a vendégek és vendéglátók, teljes káoszban ontják egymás vérét. Szörnyű. Nem mondhatja, hogy megérdemlik, akármennyire is élvezték nézni a borzalmat, akkor is borzasztó látni, ahogy most velük történik mindaz, amit másokat végrehajtani bámultak. Az akasztott hóhér esete.
A kupola, amelybe be voltak zárva, elmállik, ahol vér folyt rá. Az egyetlen úton, amelyen jöttek is, osonnak ki, azazhogy nem is kell rejtőzniük, senki se nagyon figyel rájuk.
Az jár a fejében, hogy fogja Damiennek később megmagyarázni, mi történt. Feltéve, hogy nem emlékszik. Ha igen... talán még rosszabb.
Kissé zavarja ugyan, hogy így egy az egyben kézen fogták, de hát no, nem most fog belekötni a közvetlenségbe. Igyekszik elkerülni, hogy rázuhanjon a törmelék. Valahogy eufórikus örömöt érez, ahogy látja: ez az egész létesítmény nemsokára megszűnik létezni. Az a sok szenvedés, ami itt érte, el lesz ásva. Véglegesen.
- Mit kell tennünk? - kérdi lelkesen, tekintete szinte folyamatosan körbe-körbejár, beszedve az új információkat, hogy ha kell, gyorsan tudjon reagálni.
Nem meglepő módon a ketrecek, zárkák üresek, ahogy elhaladnak mellettük. Oda voltak bezárva sorstársai, meg az őrá szabadítottak sorstársai. Most odakint irtják a népet. Az őrök a földön hevernek, fecskendők állnak ki a nyakukból. Talán nekik is az a csörömpölő kékség kúszik most a kezükön. Ám látni nem látja rajtuk, így beigazolódik, amire gondolt: csak a képzelete játszott vele a kémiai anyag hatására. Ezt jó tudni.
- Nem hagyjuk csak úgy itt őket. Akkora felfordulást okozunk, amekkorát csak tudunk. - villant meg egy mosolyt, annyit legalábbis lát a félhomályos, csuklyatakart arcból.
PMFurcsállón és kissé szörnyülködőn ráncolja meg a homlokát. - ENNÉL nagyobb felfordulást hogyan tudnánk még okozni? Ez egy mészárszék lett...
A háborúban ritkán látott ilyesmit. Ilyen barbár pusztítást.

- Látom neked is megvannak az érdekes képességeid. Ennek még lehet hasznát vesszük.
- Igen, remélem. Bár nem voltak olyan hasznosak, mint számítottam. De... Minek a csuklya most már? Ha egy oldalon állunk, nem hiszem, hogy titkolóznunk kellene egymás előtt... - maga is meglepődik, honnan vesz ennyi bátorságot.
Közben elérik a folyosó végét, ahol is egy csigalépcső vezet fölfelé. - Ez miattad is van, és miattam is. Mindketten rosszul járnánk, ha kiderülne a személyiségem. Ennyitől ha kérhetlek, tekintsünk el.
- Hogyan?! Nem, én...
Megtorpan és elhallgat. Léptek. Őrök közelítenek valószínűleg, bár még nem láthatták meg őket, hiszen nincsenek látótávolságban.
Ösztönösen a falnak simul. Nem, nem fogja annyiban hagyni, ha már idáig jutott, válaszokat akar... De ehhez mindenekelőtt túl kell élni. Készenlétbe helyezi magát, próbálván összegyűjteni minden megmaradt varázserejét. Damient pedig szorosan fogja. Még most is védelem számára, még ha nem is nagyon tud semmit tenni az érdekükben. Most már jól lesz. Meg fog gyógyulni...
Az őrök sietnek, idegesek, ami nem is csoda, hiszen társaik fecskendővel a nyakukban feküsznek eszméletlenül mindenhol, de még mindig nem vették észre őket.
Észrevétlenek kéne maradjanak... így úgy gondolja, megidéz még egy kis sötétséget a körzetükben.
Nem volt jó ötlet. De már késő.
- Mégis mi a fene ez? - kérdi az egyik őr.
- Készülj fel, itt lehet az áruló. - mormogja a másik.
Milyen áruló?... Ti vagytok az árulók...
Csak ő látja az őröket, de úgy dönt, bevet még egy dolgot, hogy álcázza magát. Ezzel a képességgel érzékelhetetlenné válik a kibocsátott testhője. Remélve, hogy végül elsétálnak valamerre és elsurranhatnak mellettük.
Damien viszont hozzásúrlódik az egyik őrhöz, hiszen tehetetlen és képtelen irányítani a mozgását úgy, ahogy alapesetben tenné.  - Ittvan! - markol rá az őr a kezére, érzi a húzást...
- Ez így nem lesz jó... - kommentálja a csuklyás lány. Na ne mondd.
Újrateverzés... Visszatér egyik leggyakrabban használt képességéhez, ennek már muszáj beválnia. Kinyúl mágiájával a két őr irányába, és ha sikerül, akkor irányítást nyer felettük, így elérve, hogy elengedjék Damient. Viszont mivel a sötétség megmaradt, így világító szemei sem érvényesülhetnek... Francba is, jobban oda kellene figyelnie.
Az egyik őr kardot húz elő, a másik idézni kezd valamit a kezébe. - Maradj már nyugton te féleszű! - szól rá társára. Mina jobbára nem tud mást tenni, mint hallgat és vár csendben. Felkészül egy Éjláng nagyon gyors megidézésére.. Nemsokára azt érzi, hogy valami furcsa meleg dolog tekereg fel a karján, ismerős csörgő hanggal... csörgedező, mint egy folyó, vagy egy patak, egészen nyugtató... lehetne.
Nem... nem kezdődik megint. Ugye nem?!... Nem érez szúrásnyomot. Remegni kezd. Az őrök... Ők is érzik? Tehát akkor most ők is ugyanúgy áldozatok? Még mindig nem ért véget?
Kitekeredett szemekkel nézi a meglepően vörös színű csáprengeteget, ami a lányból nő ki. Legutoljára kultistáknál látott ilyesmit, de az zöld volt, és sokkal undorítóbb. Rotmantelek.. vér.. vérmágia lesz. De miért ellene? Mi a jó égnek szabadította ki, ha most megint ezt teszi...?
Megpróbál minél távolabb kerülni a vöröses csápoktól.
Azok viszont jó szolgálatot tesznek. Hirtelen előkapnak a csuklyás köpenye alól két fecskendőt. Majd leáll a szíve... de hála az égnek, nem őellenük vetik be azokat a rohadt fecskendőket. Rémálmodni fog velük. Az őrök nyakába kerülnek, akik annak rendje s módja szerint össze is esnek. Így már nem kérdéses, hogy ez a lány végzett a többivel is. Mondjuk eddig se volt az. A férfitól ekkor visszahúzódnak a csápok, de Minától nem.
- Mégis hova mész? Itt hagynál egyedül? - faggatja.
Kicsikét kapkod levegő után. - D...dehogyis. Azt hittem, ellenünk fordulnál. Ijesztő volt. Ez... vérmágia, igaz?... Hát... valami történt... a karommal - mutatja fel a részt, ahol azt a furcsa hatást érezte, mely kísértetiesen hasonlított a bénító fecskendő reakciójához.
- Igen ez vérmágia. De tudnál valamit csinálni ezzel a sötéttel?
- Ja... - visszafojt egy kikívánkozó ideges káromkodást. - Persze. - tünteti el a Balladai homályt, és ismét visszatérhet mindenki szeme világa. - Elnézést..
A csuklyás felsóhajt, és a vér visszaszivárog szépen az ujja hegyébe. - Világosság, mennyivel kényelmesebb ez így.
Mina vállából viszont vér folydogál. Hogy ki a halál sebezte meg, azt már nem tudhatja, de minden bizonnyal nem fecskendővel tette, azt érezné, és nem is ilyen sebet hagy.
- Ellássam, vagy haladjunk? - kérdi az ekkorra már mögé került lány.
- Azt hiszem, túléltem már rosszabbat is... de nem tudom, nem fertőztek-e meg valamivel. Azt se tudom, honnan jött az a támadás. Ez nyugtalanító eléggé..
- Ahogy nézem, ez árnytű volt, szóval fertőzéstől nem kell félned. - mondja a lány, ahogy egy díszterembe érnek végre a felszínen. Kissé lepukkant ez is. Jól helybenhagyták a helyet...
Néhány pislantás. - Honnan lett volna? Ezek Rotmantelek, nem Nachtrabenek... tudtommal... - gyanakodó tekintettel követi a lányt, elgondolkozva.
- Ne legyél ilyen szűklátókörű. Nem csak Rotmantelek vesznek részt ilyen eseményeken- hirtelen megtorpan, Mina mellkasa elé teszi a kezét, aki megáll, még mielőtt letapiznák a mellét. Nyilván nem ez a cél, de akkor is. Furcsa gondolatai támadnak mostanság.. A csuklyás kezeiben egy vörös gömb jelenik meg, ami lassan belesüllyed és mintegy eggyé válik. A fel nem használt vér talán? - Jobb lesz ha itt most megállunk egy kicsit.
Szíve elkezd hevesen verni, ahogy belegondol, hogy egyik családtagja jelen lehetett. - De mi a halálért vág vállon egy árnytűvel? Nem láttad, ki volt? - Megáll, ahogy a lány mintha ismét varázsolni kezdene.
- Tsss - helyezi a szája elé az ujját, de mielőtt a vámpír felháborodhatna a titokzatosságon, hatalmas csörrenéssel törik be egy üvegablak és egy csupaizom, már ismert fajtájú korrumpált test ront be a terembe. Nyáladzik és úgy szimatol, mint egy vadállat.
Remek. Most akkor szemtől szemben megtapasztalhatja, milyen harcolni egy ilyen aranyoskával.
De legalább most nincsen leszedálva és képes teljes mértékben használni mindent, ami rendelkezésére áll.. Szép kis harc lesz ez a holdfényben.

Éjszaka van odakint, állapítja meg ismét. A hold fénye majdhogynem esztétikusan csillan meg a fent fújtató, eszét vesztett félállaton. Vagy teljesen állaton. Vagy rosszabb, mint állaton. Csorog a nyála a földre, mintha csak soha nem tudná kielégíteni az étvágyát. Vajon ezeknek az izéknek mennyi köze van a falánkságdémonokhoz? - fut át az agyán, pedig jobb dolga is lenne, mint ilyeneken agyalni.
A berendezést nagyjából úgy helyben hagyták, mintha átment volna a téren vagy három hosszadalmas kocsmai verekedés, amelyben robusztus két méteres háborúdémonok vettek részt. A függöny széttépve, a szőnyegek is, az egész kifinomult, esztétikus elegancia brutálisan darabjaira lett szaggatva, amit furcsa érzés látni, hatékonyan illúzióromboló. Pontosan illik ahhoz, hogy mit mutatnak ezek a vámpírok a külvilág felé, mit mutattak ezek a fényes "bálon", és mi az, ami nem is a színfalak mögött, hanem valójában egy az egyben a SZÍNPADON történik.
Ahol valamennyi maradt még a függönyből, ott a szél fujkálja, s a hangokkal, látvánnyal együtt oda lehetne képzelni akár pár szellemet is. Remélhetőleg nekromanták nincsenek már a környéken. Elég ennyi borzadalom egy éjszakája. Itt a nyakán ráadásul egy Damien, akivel semmit nem tud kezdeni, mert még mindig látszik, mekkora köd ül a szemein.
Az épületen kívül egy nagy csapat ilyen szörnyike rohangál, egy adott irányba, lábaik böhöm módra topognak a földön, súlyukkal nagyokat ütve azon. Messzebb üvöltenek, nyüszítenek, hörögnek, akárha többféle vadállatból gyúrták volna össze őket, valakik minden bizonnyal karddal hadakoznak velük, hallatszik a pengék csattanása.
Amelyik közvetlenül előttük van, az még nem vette észre őket, csak olyan mód szimatol a levegőbe, mintha zsákmányt érezne valahol a közelben, de még igyekezne betájolni, pontosan merről is jön a szag.
Mina ijedt és legfőképp kérdő tekintettel néz a kísérőleánykára, aki végül is úgy tűnik, szövetségesnek bizonyult. Csak az ajkaimozgatásával kérdi: "Mit tegyünk?" Nem hiányzik még egy sor verekedés ezekkel az aranyos lényekkel. Amennyiben lehet, elkerülné az ehhez hasonló konfliktust. Válaszként azonban mindössze egy vállvonást kap. Majdhogynem szusszan egyet idegesen. Tudja, persze, hogy hálásnak kéne lennie már csak azért is, hogy kiszedték őket onnan, ám ha egyszer már ilyen titokzatosan, és ezzel együtt határozottan vezeti a lány, akkor elvárná, hogy legyen valami konkrét terve is. Mégis csak ők voltak elrabolta, Csuklyás Kisasszony pedig úgy tűnik, jól ismeri a környéket, meg ezeket a lényeket is.
- Ha sötétben vagyunk, nem fog észrevenni minket? Mert akkor el tudnánk osonni. Csak fogja mindenki a kezemet és kövessetek.
Damien alig képes eleget tenni ennek a kérésnek, úgy húzza magát, mintha megsérült volna a lába, pedig ilyen nem történt... A lány pedig megszorítja a kezét és a lényre mutat, felvesz egy kavicsot - milyen jó, hogy Mina is erre gondolt, de nem látott alkalmas követ a közelben -, majd elhajítja, és az állatka annak rendje s módja szerint utána is ered a hangnak. Okos. Bár kicsikét sajnálja, hogy végül nem ő kivitelezte az ötletet. Majd talán közli a lánnyal, ha kijutnak. Ha kijutnak. Az út tehát szabad. Amennyiben nem fogják vissza, elindul, Damient is maga felé húzva, hogy elkerülje a nyáladzó lényt.
Már nem messze vannak a kijárattól, amikor az visszarántja a fejét feléjük. De ha... ha a sötétséget alkalmazza, akkor tényleg nem látnak a többiek, ez pedig többféle hátrányt is jelentene... Mindegy. Nem ragadhat le a bűntudatnál, mert még nem úszták meg. Ráérnek a bocsánatkérések később.
Az egész kúria kijárata látható közelben van már, akárcsak a fény a barlangból kifelé botorkálva, ám a hintók sehol. Csuklyás Kisasszony megszorítja ismét a kezét és húz rajta egyet. - Siess!
Nem kell kétszer mondani, erősen markolva a sötét tünde kezét, aki még mindig félkába, szaporázza meg lépteit. Lebegni nem lenne értelme, hisz a többiek lépteit úgyis hallaná a lény. Közben figyeli, hol lehetnek a hintók?
Az adrenalin sebesen száguld benne, ahogy hallja a mögöttük rohanó szörnyeteg zaját. Szinte várja, hogy mikor ér már-már túl közel, hogy megadhassa neki, amit megérdemel. A megváltást ebből a borzasztó életből. De amíg megvan a pici esély, hogy elbújhatnak...
Szemben velük azonban feltűnik két vámpír. A vér majdhogynem megfagy az ereiben, ahogy a másik oldalról is tűzfal akadályozza a közlekedést.
- Hé!... - kezd el méltatlankodni egyikük, ám mikor feltűnik neki, hogy egy nyálát csorgató izomkolosszus trappol a csapat mögött, úgy dönt, logikusabb lenne csendben maradni. A lábai mintha a földbe gyökereznének.
- Verdammt - motyogja az orra alatt. - A többivel mit csináltál? - kérdi a lánytól. Nem igaz, hogy egy szem szörnyike van a nyomukban és ne tudjanak vele mit kezdeni. Viszont úgy tűnik, neki kell most gatyába rázni magát, így gyorsan megfordul és jó mélyen, fényesen a bestia szemei közé néz, s ha minden igaz, akkor le is fagy a lény ettől, meg az a vigyor is a képéről.
A fény megteszi hatását, a valaha-volt-ember-vagy-vámpír megrázza a fejét, mintha ezzel el lehetne tüntetni a fényhatást. Az azonban úgysem tart sokáig, így csak pár pillanatnyi előnyt szereztek. A két vámpír pedig úgy döntött, ideje kereket oldani, s zörgő páncéllal erednek útnak.
Körbejártatja szemét a kerten, hátha lát valami használható menekülési utat vagy elbújási lehetőséget. Vagy bárkit, aki nem az itteni szerencsétlenség része. Kinéz egy nagyobbacska bokrot, amely ellenkező irányban van az elfutó vámpírőrökkel, és arrafelé bök a fejével. - Húzzuk meg magunkat egy kicsit szerintem!
És sikerült. Megúszták. A monstrum elszalad mellettük és figyelme immáron teljesen más irányba fordul. Az elterelés működött, bár nem volt a terv része, hogy ott lesz a két vámpír, de határozottan jól jött ki. Bár most nem tudná megmondani magának... Ők áldozatok vagy elkövetők? Esetleg mindkettő?
Látni innen, ahogy harcba keverednek üldözőjükkel, egy-két sebet okozva rajta, de természetesen a lényt direkt erre fejlesztették ki, bizonyosan igen nehezen elpusztíthatók. Ha az az őrület és düh fűti őket, amit Damien tekintetében látott... és az talán csak egyetlen kis adag valami volt. Mennyi idő kellhet ahhoz, hogy egy értelmes lényből EZ váljon?!
Máshol is folynak a harcok, mágia fényei villannak, és még három fajtársa annak a gyönyörűségnek rohan zsákmány után nézve. Ekkora káoszt... de ha ezek elszabadulnak... és valami kárt okoznak... nem. Azt nem hagyhatják.
- Nem okoztunk még elég felfordulást. Még párat kikellett volna engedni, hogy Heinrich kis parádéja rosszabbul süljön el. - morogja magában a csuklyás.
Nyavalyába is, ez nem valami csíny.
- Mihez elég felfordulást? Mi volt ennek az egésznek a célja? Még mindig nem tudom, miért szabadítottál ki minket.
Vajon meddig kell még feszegetnie ezt a kérdést? Muszáj lenne tudnia. Bárhol bújhatnak hátsó szándékok, és az után, ami ma... vagy tegnap... vagy ki tudja, mióta vannak itt, szóval az elmúlt időkben történt vele, nehéz bíznia bárkiben is, akit ezen a területen talál.
- Jelenleg ti Heinrich és a bagázsa áldozatai vagytok. Bár remélem ez leesett Erich szép konferálásából. -Pár szörny szalad el mellettük, és a csuklyás lány lenyomja a fejét, hogy ne lássák. Érti, miért teszi, de mégis zavarja kissé az intimitás. Torkában dobog a szíve. - A többiek már nagyjából messze járhatnak. Esetleg követnéd őket? Vagy még megtennéd az utolsó simításokat velem?
- Miféle többiek? - idegesíti, hogy részletinformációk alapján kéne döntenie, mikor a helyzetük finoman szólva sem nevezhető nyugodtnak és békésnek.
- Nem te voltál az egyetlen akit idehoztak egy ünnepségre hivatkozva. Vagy netalántán azt hitted, hogy ennyire egyedi lennél? Jó páran voltak még rajtad kívül szórakoztatni.
A két katona közül ekkor az egyiket úgy elkapja a lény, hogy biztosak lehetnek benne: többé nem kel fel, és csak darabok fognak belőle maradni. Remegni kezd, nemcsak a keze, a lába, az egész valója, össze kell szorítania a száját, fogait, és érzi, hogy könnyek kezdik szúrni a szemét. Saj-ná-lom.
- Példának okáért, az a zsoldos fiú is ugyan olyan meghívott volt mint te.
Nyel egyet, és megfeszülnek az izmai, ahogy felidéződnek az emlékek. A bénultsága. A férfi kedves szavai. A tehetetlenség szaga a levegőben. - Igen, erre már egy ideje rájöttem. Már eleve gyanús volt. De senki nem mondott volna el semmit. És mit teszünk? Nyilvánosságra hozzuk ezt az egészet? Lerántjuk a fátylat a Rotmantelek mocskosságáról?
Túl szép lenne, ha ezt ki lehetne vitelezni...
- Óh ha csak a Rotmantelek lennének. Itt minden családból találhatsz magadnak kedvedre valót. -kuncog, mintha bármi joga lenne kifejezni fölényét. Vagy van tán? Szóval ő most tényleg csak az idióta, akit oly könnyedén belecsaptak ebbe a kelepcébe, mint ahogy a lepke beleröpül a gyertyalángba? Meg a frászt. Kérdezett. Folyton. De mint rendesen, most sem kapott erre választ.
A lány int, hogy kövesse őt. - Minden család romlott, csak valamelyik jobban kimutatja mint a másik.
Damien már jobban képes mozogni, mint eddig, hála az égnek.. Tán még a szava is megjön, mire kivergődik magukat ebből a sártengerből.
Szemöldöke sötéten lent marad. Mi a jóságos égért vállalta ezt az utat... Csak otthon kellett volna maradnia. De persze az, hogy porba dugja a fejét, nem megoldás. - Elárulod, te melyikből érkeztél?
- A képességekből amiket láttál nem egyértelmű?
Kimondani hát nem lehet? Vagy még a bokroknak is füle van? De hát a bokrok akkor ennyiből is kitalálhatnák. Vagy csak szereti bolondnak láttatni maguk szemében a többieket rajta kívül a kedves csuklyás...
Néha lebuknak, hogy ne vegyék észre őket, de egyébként nagyjából veszélyek nélkül haladnak... Valamerre, amelyet a kisasszonynak nem volt kedve közölni.
- Akkor hát hogyhogy mégis.... segítesz? Véget akarsz vetni ennek? - kérdi közben.
- Jelenleg kevés vagyok én ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek - Mondja a lány, ahogy befordulnak a tercia mögé, és megállnak egy lefele vezető lépcső aljában, egy faajtó mellett. - Maradj csöndben, és húzódj le a kis barátoddal a sarokba. - mondja, mielőtt nekiáll hallgatózni. "Kis barát." Jóval fölémagasodik a self, de kis barát. Hát most mondjuk nem nagyon van tisztában önmagával...
Minának viszont nem kell az ajtónak simulnia, hogy hallja a bent zajló beszélgetést. Denevérfülbevalója segít ebben.
- Mégis hogy engedhettétek, hogy betegye ide a vérvörös rózsa a lábát? Azt hittem, eléggé nyilván való voltam amikor kijelentettem hogy senki de senki nem léphet be ide a meghívottakon, kívül. De ti mégis képesek voltatok ezt az egészet elcseszni.
- Csapkodásokkal tarkított túlságosan is ismerős hang...
- De de uram.
- Most azonnal takarodjatok kifele, és tegyetek rendet, nem érdekel hogy hogyan. A léptek az ajtó felé közelednek, de Csuklyás a szája elé helyezve jelzi, hogy maradjon csöndben. Ez most... azt akarja, hogy itt maradjanak? Csak úgy hagyják, hogy észrevegyék őket? Ez mégis hol bölcs, még Rotmantel-észjárással is?!
Vérvörös rózsa. Tehát vagy ők sem tudják a nevét, vagy ez a jelző fontosabb, mint az eredeti név. "A név nem számít" -jut eszébe, valami ilyesmit mondott nemrég a rejtélyes szabadító.
Moccanna, menekülne, de a lány csendre biztatja. Mire várhat vajon? Megforgatja a szemeit, de jobb híján bízik benne, eddig úgy tűnt, az ő oldalukon van. Felfordulás. Ezek a mocskok meg is éremlik a felfordulást. Azért nekisimul a falnak, hogy valamennyire mégis meglegyen az elrejtőzés illúziója.
Egy csapat vámpír ront ki az ajtón, és úgy szaladnak el mellettük, mintha ott se lennének. Négyen vannak, jön rá. Amint elhúztak, Csuklyás int, hogy menjenek be.
Így kell stílusosan csapdába sétálni...
Hogy a manóba nem vették őket észre? Ennyire úgy néznének ki, mint akik ideillenek? Miféle bűbájt rakott rá ez a Rózsa?
Belép hát az ajtón, majd nyomban körbe is néz, van-e valami veszélyforrás.
Van hát.
Erich von Rotmantel ott ül az asztalánál, s ahogy belépnek, természetesen felpillant rájuk.... ezek szerint nem láthatatlanok, jó tudni. Vagy... hát, tudni mindenképp jó, hiába lenne jobb, ha azok lennének.
- Emlegetett szamár, vagy netán szamarak? -Mintha meg sem lenne igazán lepve. Ez a halálos nyugalom őrjítően rémisztő tud lenni. -Arnold! - kiált hangosabban.
Ar....nold? EZ a név csak holmi rémálomból ismerős neki, vagy tényleg nemrég hallotta?
Odavillan a szeme a lányra, nagy kereken, és már nem tudja, hanyadjára hasonlik meg az életben az utóbbi huszonnégy órában. Első mozdulata az, hogy Damien elé áll, mielőtt még ismét valami atrocitás érné.
A következő pedig az, hogy a kilincs felé nyúl, hogy kinyithassa az ajtót... minél hamarabb pucolni kellene innen.
- Az utolsó tenni valók is előálltak. - Ahaaa, persze, simán, csak így nekimenni a főnöknek. Így megy ez. Majdnem felsikít, ahogy egy izomkolosszus a sarokból a kilincs felé nyúló keze után veti magát, ám épp nem érik el mocskos fogai.
- Ezt rád hagyom lány, csak megbirkózol vele. - jelenti ki, minden bizonnyal a nyáladzó szépségre vonatkozóan Csuklyás, majd egy fecskendőt vesz elő, amit a SAJÁT karjába szúr, és nekitámad Erich von Rotmantelnek...

Az ajtó zárva mögötte. Nincs kiút. Vele szemben pedig ez a szörnyeteg. Gazdája kutyája. Vérfarkasa. Kisebb, mint amilyeneket nemrég uszítottak rá odakint, a sok néző szeme láttára, de azért még így is veszedelmes lehet. Az eddig a szoba sarkában kuporgó lény most meglendül felé és körülbelül négy méter közelségre ugrik. A csuklyás lány pedig előrelép, és közli, rámutatva a Rotmantel férfira: - Ez lesz az utolsó elvont kis estéd Erich.
Csodálatos volna, ha ez igaz lenne. Tehát... ő is azt tervezte, hogy végez vele. Erich nem nagyon ért egyet ezzel a kijelentéssel, ugyanis hangosan kacagni kezd. Amikor abbahagyja, úgy néz rájuk, mint egy halom melléktermékre. - Egy rózsa se virágzik örökké!
Lánctalan kutyája most megfeszül, és összehúzza magát, készülve arra, hogy a következő pillanatban nekivesse magát. Mina megpróbál arréb slisszolni, miközben a szörnyeteg tekintetét keresi a sajátjával, hogy ha lehet, megállítsa. Szemei világítani kezdenek élesen, ahogy a varázserő áthatja egész testét, ösztönződve a küzdelem hevében. A lény csak lehajtja a fejét.
Látja, hogy a másik páros egymásnak esik. Mind Ericnek, mind Csuklyás Rózsa kisasszonynak karmok nőnek az ujjai hegyéből, természetesen először Erichnek. Minának viszont egyelőre a lénnyel kell foglalkoznia. Damiennel szerencsére senki se foglalkozik, ő se sokmindenkivel, tekintete előtt mintha még mindig olyan köd ülne... vajon valaha felépüln? Ugye felépül? muszáj lesz neki... ha más nem, Mina addig rabolgat el csak úgy Rotmanteleket, amíg nem talál egyet, aki kiókumlál valamiféle ellenszert.
A biztonság kedvéért, amíg őt nem támadják, magára varázsol egy árnyvédelmet, hogy az apróbb sérülések ne tűnjenek fel annyira, hogy befolyásolják cselekvőképességét - vagy pedig, még jobb lenne, ha nem is lennének.
A nyálcsorgató bestia nekiront, az árnypajzsot csikorgatva karmaival. Még jó, hogy ott volt. Egy árnytű pedig elszáll valamerre, megsebezve a szörnyet, nem szándékosan, hisz eredetileg a lányt célozta volna. Mina vicsorogva küld feléje egy éjlángot. Most, hogy szemben áll ezzel a bestiával, megint kezdi magát hozzá hasonlónak érezni. De most úgy dönt, nem fogja visszafogni a kitörő állatiasságát...
A korrupt sötét bőr felfogja a lángokat, sercegni kezd. Megvető fintorba rándulnak arcizmai. Az égés szaga eszébejuttat egy borzalmas harcjelenetet Eichenschildben. Próbálja elérni, hogy a gyomra ne akarjon felfordulni.
Ám még ez sem állítja meg az állatot. Mina így előkapja holdezüst tőrét, melyet a tündetűzhöz használ fókuszként. Ha az árnyak tüze nem volt elég neki, hát majd ez. Pusztulj.
A lény azonban oldalra pördülve kikerüli a lövedéket, egy másik irányból támadna Minának, akit azonban még mindig véd a pajzsa, és huppanva ér földet. Ekkor füttyenés hallatszik. Erich az, ezzel felhívja magára szörnyikéje figyelmét.
Takarodj messze tőlem, te féreg... a francért vagy ilyen szívós.
Megperdül és újra a korrupt élőlényre irányítja a tüzet, majd meg is célozza vele, hogy a fényes lángok beleivódjanak bemocskolt testébe. Meg is teszik. Erich viszont egy vérből levő pajzsot alkot maga köré. Ez a vérmágia... elképesztő, be kell vallani.
- Gyengék vagytok, és gyengén is fogtok meghalni. - közli borzasztó eredetien és kedvesen. Ám most jobb dolga is van a Nachtrabennek, mint erre figyelni. Erich irányából valamiféle ostorszerű nyúlvány érkezik... Ösztönösen mozdulna arrébb, de aztán látja, hogy a vérostorcsápvalami nem is őt támadja, hanem a lényikéjét.. mégis miért? Hiszen ő a szövetségese. Ajjaj, akkor ettől talán csak még erősebb lesz. Meg kell hát akadályozni. Újabb Éjlángot formáz kezei között és ezúttal a csáp irányába lövi. A csáp eléri a korrupt Rotmantelszolgát, aki felvisít erre fájdalmasan, összehúzódik, akár egy kisgyermek, majd rángatózni kezd.
Újabb sikítás, ezúttal a lány hangja. Ahogy odapillant, látja, hogy Erich kardja áthatolt a lány karján..
Francba.
Arra nem gondolt, hogy saját bőrén kívül hogyan mentse a másikét is...
- Nem tervezünk egyelőre meghalni sehogyan sem! - közli a vérnagyúr korábbi fellengzősnek szánt fenyegetésére, majd gyorsan előkap batyujából egy lila szalaggal átkötött fekete dobozt. A varázsdobot ki tudja, miféle csodát rejteget, hátha valamit, amivel el lehet intézni Erich von Rotmantelt...
Egy kerek valami száll elő belőle, és lebeg folyamatosan, négy kis szitakötőszerű szárnyával. Aranyszínben pompázik, és egy idő után rájön, hogy egy óráról van szó, bár elég furcsa fajtáról, ugyanis tizenötöt mutat. Aztán kattan egyet, és már tizennégyedt.
Mi a.... Bosszúsan sóhajt egyet. Fogalma sincs, ki és mikor volt képes ilyen mágiát létrehozni, de ezek a cuccok egyre értelmezhetetlenebbek. Legutóbb egy hellenburgi hajpánt volt benne. Hát, hogyne, fölveheti, aztán paráézhat benne a fronton, a sereg kellős közepén. De ez? Ezzel mit kezdjen? Valamiféle óra, és... visszafelé számol... talán robbanni fog? Ezen esetben nem árt figyelnie rá, viszont a lény meg Erich ellen jól jöhet.
Kinyúl kezével, hogy megfogja az egyébként gyönyörű tárgyat.... de az elrepül előle.Mics... hé, ilyet is tudsz?!
Közben megcélozza Erichet egy árnytűvel. Kezd az a gyanúja lenni, hogy amit a lénnyel csinált, mégse ártani fog annak. Vagyis, ha most fáj is, csak még borzalmasabb szörny lesz belőle a végén.
Erich von Rotmantel szörnyetege kezd feltápászkodni lassan. Egy fecskendő lóg ki testéből, ami sok jót nem jelenthet, főleg, hogy izmai úgy dagadnak, hogy az teljességgel szembemegy a természetessen. Erichet eltalálta a vállán az árnytű, Csuklyás kisasszony vérpengéje pedig szintén sebet ejt rajta. Sziszegve hátrál pár lépést.
- Mégis hogyan tervezted ezt pontosan? - kérdi névtelen, csuklyás, Rózsának nevezett kísérőjét. - Gondolom, volt valami terved, amikor elindultál ide.. - Ha volt, akkor pedig nagyon jó lenne azt záros határidőn belül megosztani.
- Minden csak idő kérdése! Csak tarts ki, és tartsd távol tőlem azt a dögöt!
Ekkor a lény már kezd felágaskodni két lábára.
Morog egyet hosszan és elnyújtottan... Idő? Meddig várjon még? Éppen élethalálharcot vívnak, és idő? ...
Bár... épp az előbb ásott elő egy órát teljesen véletlenül egy mágikus ereklyéből. Talán ez az idő-dolog nem csak szóvirág volt.
- Melyikre gondolsz? Amelyiknek két lába van, vagy amelyiknek négy? - vigyorog, kivillantva hegyes fogait, ahogy forogni kezd körbe-körbe, akár valami őrült táncosnő. Remélhetőleg ezáltal a lényecske is abbahagyja a mocorgást, ugyanis a mágia következtében a szédülés át kellene hogy rakódjon őrá. Ahogy táncol, hallja és kissé látja is, ahogy a lány és Erich csatáznak. El kellene már intéznie ezt a bestiát, és akkor tudna segíteni neki is... azonban pörgés közben meglátja, hogy a lény és közte a távolság zavaróan csökkenni kezd, így megáll. Még mindig imádja az érzést, hogy ilyenkor NEM kezd el akadozottan forogni vele a világ, hanem magabiztosan megáll a két lábán. MInden adrenalint összeszedve, amely a testében található, meglódul, tőrét kezével fogva és jobb oldalt elslisszolva a lény mellett a torka irányában kísérel meg egy vágást ejteni. De nem sikerül, és hamar róka fogta csuka lesz belőle, ugyanis a lény elkapja a pengéjét és nem törődve azzal, hogy az vágja a mancsát, erősen szorítja, mintha azon múlna az élete, és semmiképp sem hajlandó elengedni.
Kikerekednek a szemei. Ám nem érez fájdalmat. Eszerint az a rengeteg vér nem az övé... a vér illata pedig.... nem, ez nem tudja vonzani. Ez olyan, mint a romlott étel, a gusztustalanból hányingerkeltővé vált dolgok visszataszítóságát sugározza...
Ereszd el.... - rángatja a pengét, abban a reményben, hogy közben annak a mancsát is nyiszatolni tudja jelentős mértékben.
A repkedő óra úgy csinál, mintha élvezné a helyzetet, és bár nem tudni, mi mozgatja, egész biztos nem fogy még ki az ereje egy darabig, ide-oda mozog a levegőben. Viszont már csak tizenkettőt mutat.
- Te lány! Tartsd vissza a levegőt - hallja egyszer csak, Csuklyás felől. Hát ennek örömére gyorsan vesz is egy nagyot, majd tüdeje-torka megfeszül, és hamarosan látja is, miért volt erre szükség...
Feszülten várja a végeredményt. Vajon összeesnek majd? És.... akkor... az ajtót sürgősen ki kellene nyitni, mert sokáig nem képes senki sem lélegzés nélkül létezni. Ám ez a jövő zenéje még.
Zöldes-lilás füst telíti meg a termet. Olyan sűrű, hogy nemsokára már a látást is korlátozza. Tíz centiméternél nem lát messzebb. Bár nem tudná lemérni.
Egyszer csak valami éles fájdalom hasít a tőrt tartó kezébe, és gyengülni kezd, bénulni...
Sebesen pislog ide-oda, keresve Damient, az ajtót, a lányt, Erichet vagy bármiféle támpontot a szobában. És az óra. Tényleg, az óra. Hol lehet?
Nem vesz levegőt. Nem. Akkor nem eshet baj. De miért bénult le a fele karja? Ha megint elárulsz vagy hátbadöfsz vagy valami.... Megfordul a hangok irányába, és kérdőn széttárja a kezét. A lány megfogja az egyiket és húzni kezdi, ám ekkor a fájdalom csak erősödik. Mintha valami fogva tartaná. Aztán észreveszi, hogy szó szerint igaza volt, az a förtelmes bestia akaszkodott rá a fogaival és issza a vérét... alig tűnik fel eközben, hogy Erich is mintha mocorogna. Amikor rájön, mi a frász is ütött a karjába, olyan borzadalom fogja el, hogy ösztönből rácsap a lény fejére. Közben azért megidéz egy éjlángot is, hogy hatékonyabb legyen a dolog. - Eressz el, te förmedvény.. - rángatja mind az elkapott karját, mind a holdezüst fegyvert. Azt nem akarja itthagyni, túl fontos számára.. több szempontból is.
Karja végre megszabadul, ám a vér túlságosan is gyorsan távozik a sebből. Bár most ezt sem bánja. Távozzon csak, tűnjön el mindaz a mocsok, amit belevitt... rémes, iszonytató... fogalma sincs, hogy fog megtisztulni ezek után.
A megváltás azonban elérkezik. Az ajtó nyílik, és ők pedig kint vannak. A szél fújdogál, és éjszaka van... igen, ezt is elfelejtette, éjszaka van, de világos, hisz a telihold ragyog odafönn.
- Később ért össze ez a kotyvalék mint reméltem... - állapítja meg Rózsa kisasszony.
Körbenéz, ellenőrzi, hogy az a kába hasznavehetetlen sötét tünde is itt van-e velük, és nem esett-e semmi baja. Őt bezzeg nem támadták... hát ez csodálatos.
Na nem mintha irigy lenne rá emiatt. Idáig azért nem süllyed. De a karja iszonyatosan fáj. Másabb ez, mint a golyó ütötte sebek, azok... tisztábbak voltak. Ez.. ez mocsoktól lüktet, ez... hirtelen meg akar szabadulni az egész végtagjától. Azon veszi észre magát, hogy remeg. Nagy adagokban kapkodja a levegőt. Kijutottak. Túlélték. Egyelőre.
- E... e.... ez... szoros volt. Biztosan ez volt a terv? És... most... elájultak? Vagy mi lett velük? - fordul meg és kábán néz az ajtóra. Damien ugyanolyan értetlenül álldogál mellettük. De szerencsére kutya baja. A mázlista.
- Hát ha nem is ájultak el, sokkalta könnyebb dolgunknak kéne lennie mostantól...
Már elkezdi a gondolatmenetet, hogy Ezt jó tudni, meg a szavakat is célja lenne megformálni, amikor... a füstfelhők keresztül megjelenik a vámpírlord sziluettje. Nyomában a fejét rázó szörnyetegével. Hát ez remek.
- Nem igazán úgy tűnik... - hátrál és néz kérdően a lányra. - Mondd... honnan ismered őt? Mit tudsz róla? Tett valamit, amivel különösen felidegesített, vagy csak.... csak ez az egész, amit csinál? - próbálja kideríteni a személyes indítékot, még mielőtt levágják őket. Vagy arra kényszerülnek, hogy elmeneküljenek anélkül, hogy egy ilyen szörnnyel kevesebbé tennék a világot.
- Az egész fajunk korcsosan elrákosodott. És ezek azok a gócok amiket ki kell vágni, hogy a családunk újra visszatérjen arra az útra ami rendeltett. -Felettébb nemes szándék. A kisasszony ekkor halványan elmosolyodik. - Mondhatjuk személyes indoknak is, hogy rendbehozzam ezt az eltévedt családot...
Erich sajnos nem hagyja, hogy megtárgyalják, miért is akarják őt eltenni láb alól. Két árnytűt idéz meg és hajítja el feléjük.
- Ezzel egyet tudok érteni. De mégis hogy... - lebukik, még mielőtt a tüskék felnyársalnák.
Közben kipróbál még valamit. Bár már lassan alig akar maradni varázsereje, egy próbálkozás még belefér. Segítségül hívja Raziel, a szeráf erejét, hogy akarata alá vonja a Rotmantelt és lényét az utánzással.
Sikerült. A két élőlénynek alig nevezhető dolog mozdulatlanná válik csakúgy, mint Mina. Csuklyás elővesz egy fecskendőt és az alkarjába nyomja. Furcsa könnyedséggel kezelik ők a fecskendőket... mindegy, ő tudja, mi javít a harci erején. A lány ezután megrohamozza Erich szörnyét, kezével egy lándzsát formázva.
Varázsereje viszont kezd fogyni, érzi, hogy gyengül, de vészesen, így fölemeli kezét és beleharap a Vérrubintba, a gyűrűbe, mely mágia folytán tartalmazza az éltető folyadékot.
A hangok alapján a lándzsa célba ért. Hörgés és nyafogás, a kiszenvedés szimfóniája tölti be az éjszakát. Lihegve pislog föl, hogy ellenőrizze, mi is történt. Alig akar hinni szemének. Tényleg sikerült elintézni? Akkor most már legalább nem szenvedsz. - gondolja, és maga is alig akarja elhinni, hogy még most is képes empátiával gondolni arra a valamire.
Most már csak a gazdáját kell eltenniük láb alól...
- Köszönöm... ügyes volt. Bocsánat, hogy nem szóltam, siettem... - Ám a lány enélkül is gyorsan rájött, hogy mit kell tenni és felismerte a pillanatot a cselekvésre.
Rózsa kisaszony hiába mozdul Erich felé, hogy végezzen vele, nem tud. Az Árnyak védelme, az állítja meg. Csodás... Olyan frusztráló, amikor a saját fegyverét, vagy jelen esetben védelmét használják fel ellene... Ki lehetett az, aki átadta neki ezt a tudást?
Az óra még mindig a környéken lebeg. Most ötöt mutat. Már nincs hátra sok... Szemeivel kíséri figyelemmel, de nem említi meg, a végén még Erich is felfigyelne rá, ha még eddig nem tűnt fel neki, hogy ott van. Mondjuk hogy mivel kapné el, az jó kérdés. Csak feje biccentésével jelez a lánynak, hogy érdemes figyelni az órára, majd a Rotmantel férfi felé pislog.
A csuklyás lány hátrálni kezd, Erich pedig csontjait ropogtatja, ahogy szabadul a béklyó alól...
- Nincs ezeknek valahol egy kis vérraktáruk? - kérdi. Az ugyanis jól jönne. Közben undorodva néz hol a tőrére, hol Erichre. Most fogja csak föl, meddig jutottak el. A végén még lehet, hogy sikerül....
A Rotmantel kinyújtja a kezét és Minára mutat, egy pillanatig furcsa érzés fut át rajta, valamiféle mágia, majd meg is szűnik. Ezután rögtön egy Éjláng száguld felé. Kitérne balra, ám hiába, az éjlágn így is eltalálja.
Felsikolt és kétségbeesetten keres valamiféle enyhülést, bármilyet. Bár mire bármiféle tudatosan tudna tenni, már csapkodja is lába szárához a kezét, csak múljon el a fájdalom. Az órára pislant.
Nem, innen ő nem fut el. Most már nem. Azok után, amit tettek vele, és másokkal, azzal a zsoldossal, és amit feltehetőleg folytatni terveznek a jövőben is, nem hagyhatja csak úgy itt ezt a helyet.
Akár egy farkas, szemez Erichkel, és nagyon szeretné sürgetni az időt. Már csak kettőt mutat az óra. Erich pedig egy kardot idézve száguld felé...
Maradj.... - hátrál és merően a Rotmantel szemeibe néz, minden varázserőt kifacsarva magából, amit csak tud. Ám ekkor mintha összeszorulna a szíve, és parázs égetné belülről. Szavak, hangok se jönnek, kezd elsötétülni az egész világ. Teste összerándul, izmai kínzóan rángatják irányíthatatlanul, köhögni kezd és a vér vasas ízét érzi a szájában. Erich önelégült vigyora magasabb szintre emeli benne a kétségbeesést. Ilyen lenne haldokolni, úgy tényleg? Pedig figyelmeztették. Mindig igyon elég vért, mielőtt varázsolni készül. Hiszen lett volna még tartalék, de nem volt annyi esze, hogy használja.
Erich kezei összeszorulnak a torkán. Köhögve próbál levegőhöz jutni. Szemei kimerednek, farkasszemet néz a kegyetlen kísérletezővel.
Hát.... Eichenschildet túlélte, ezt a vámpírt meg nem? Az nem lesz szép. Nagyon nem lesz szép. A megvetés és a félelem elegyével bámul a Rotmantelre, ahogy az vigyorog rá. A saját fajtája, majdhogynem. Mit.... mit élvez ez ezen? Miért?
Fogalma sincs már, hol nem ég és hasogat a teste, ez valamennyire ismerős. Ám mintha erősebb lenne, mint bármikor máskor. Nem, nem, ezt csak azért érzi, mert most történik....
Utolsó mentsvárként a tőrt szorongató kezén lendít egyet, megcélozva Erich von Rotmantel nyakát... ha ettől nem szabadul meg, akkor semmitől....
Bár B terv az mindig kell. Mindig. Csak odáig még nem jutott el.
Szíve hevesen dobog a torkában és teljesen halott időérzéke miatt azt se tudja már, hol kalandozik elméje azokban a pillanatokban, míg csak reménykedni tud abban, hogy még életben van, hiszen amíg képes gondolkozni....
felkészül arra, hogy vége. Ennyi volt, meghal, bár nem így tervezte, de...
Kattanás. Megtörténik, amire várt. Pontosan. A. Legutolsó. Pillanatban.
Erich hirtelen elengedi, torka és légcsöve pedig hálás kétségbeeséssel falja újra a levegőt. Miután köhögőrohama végére ért, látja, hogy az óra aranyszín fényt áraszt magából, fájdalmas fényt, szent fényt... két szárny jelenik meg, mintha csak angyalhoz tartoznának. Ámulva nézi, és majdnem bocsánatot kér az órától, hiszen erre valóban nem számított.
Két toll kezd el szállingózni a föld felé, mire Erich von Rotmantel térdre ereszkedik és láthatóan nem tud elmozdulni onnan. Csuklyás Rózsa is csodálkozva néz az ég felé, ám nemsokára csuklyája rejtekébe bújik a szent fény elől.
Tudja szeretni, hogy még az is fájdalmat okoz, ami segít neki. Ám ennyi már majdnem teljesen mindegy az eddigi sebei után. Igazából csak hálás, hogy életben maradt, így azonkívül, hogy arrébb lép az aranyló fény hatósugarából, s csodálóan nézi, már nemigen tud törődni teste jelzéseivel. A fájdalom az élet jele, még mindig. Mosolyogni kezd. Az a nyavalyás kis dobozka tényleg megmentette az életemet.
[color=#e88aea]- Nem tudom, mi volt ez, vagy hogyan alkották, de csodálatos... [color=#e88aea]gen, van egy ellenségük is, akit el kéne intézni. Tekintete hirtelen válik komorrá és kötelességtudóvá, ahogy visszatekint a földön térdelő vámpírra. Majd a csuklyáshoz fordul: - Tudsz már mozogni?
- Úgyahogy… Te végzel vele, vagy tegyem én?
Nyel egyet. Pontosan ugyanezt a kérdést tette fel önmagának. Még mindig fennáll a gyanú, hogy a lány hazudik, de.... de most már... talán csak nem játszott volna idáig, főleg, hogy lett volna ezer más módja, hogy eltegye őket láb alól. Akkor miért tett volna ekkora kanyart? - Azt hiszem, megérdemled ezt a megtiszteltetést..- közli kissé rekedten. Reménykedik, hogy valóban van olyan erős az a személyes ok, hogy volt értelme átadnia a tisztséget. Csuklyás mosollyal reagál, majd Erich mögé lép, aki most kiszolgáltatott, nem tud ellenkezni. Mina próbál mindarra a rengeteg megvezetett polgárra gondolni, akik ott ültek a székekben, nézve ennek a szörnyetegnek az előadásait. A hazugságait. Azokra a ketrecbe zárt emberekre, vámpírokra, a zsoldosra, az életekre, amelyeket elvett és tönkretett.
Gyáva. Naiv. Nem vagy rá képes. - kavarognak a szavak a fejében, mikor rájön, hogy már megint másra keni a dolog befejezését, ám most úgy véli, mégis van oka rá. Undorral vegyes élvezettel nézi, ahogy az, aki az imént majdnem elvette az életét, és megtette már ezt oly sok másokkal, eltűnik az élők sorából. Kész. Vége. Nem fog már másokat bántani.
Rózsa kisasszony suttog valamit Erich fülébe, mire az ő arcán meglepett és felháborodoptt, undorodó kifejezés jelenik meg. Mina szívesen hallotta volna azokat a szavakat.
- Te mocskos áruló! Hogyan árulhattad el a családodat, és az édes a...
Hogy mi... Majdnem elsápad, de egyelőre annyira friss benne a megkönnyebbülés, hogy túlélte, hogy ez felülírja a sokkot, amit ezek a szavak és Erich elvágott torkának hangja, valamint látványa idéz. A férfi végül elterül a földön. Megérdemelte... igaz? Nyilván megérdemelte. De azért... erre nem számított.
Végigtekint saját sebekkel tarkított testén, majd az egész környéken, végül társain.
- Azt hiszem, túléltük.- tesz egy borzasztó szellemes megállapítást, bár az imént történtek után amiatt is büszke magára, hogy egyáltalán képes beszélni. Most kezdi csak igazán érezni, milyen gyenge. A föld úgy vonzza, mint egy nagy dunyha. - Igazat mondot..? - kérdi halkan, nem vádlón, inkább afféle együttérzőn. Azonban erre a kérdésre nem kap választ. Nyilván rábízzák, hogy döntse el maga, bár valószínűleg egyértelmű... miért hazudott volna abban a pillanatban, amikor... a legutolsó pillanatában.
- Akkor hát itt elvállnak útjaink. - A lány, akinek nem tudja a nevét, elővesz egy vörös üvegcsét, és felédobja. Éppen annyi lélekjelenléte van, hogy elkapja, így az nem törik össze a földön. Úgy szorongatja, mintha abban lenne az élet értelme. - Ez úgy ahogy rendbehoz téged.
- Köszönöm.. - mondja a tovatűnt lénynek. Pislog maga elé és próbálja felfogni, mi is történt az elmúlt ki tudja, hány órában. Nagy levegőt vesz, ahogy visszatekint a hullára, akit itthagytak. A többi megrontott lény szétszéledt valamerre, a káosz elül lassan, a hely pedig minden bizonnyal ki fog üresedni. Itt vége az előadásoknak egy időre. Remélhetőleg örökre.
Damien felé fordul és olyan sebességgel szalad oda hozzá, hogy ha a férfi rendesen eszénél lenne, megijedhetne. Átkarolja és minden erejével - ami már neki sem sok - magához szorítja ezt az öntudatlan élőlényt. Nem tudja, hány percig álldogál ott, ahogy könnyek csorognak le az arcán, a félelemtől, iszonytól, borzadástól, megkönnyebbüléstől.... Még egyszer végigtekint a kúrián. - Gyerünk innen... hagyjuk itt ezt a mocsokfészket. Legközelebb kétszer meggondolom, mielőtt elmegyek bármiféle bálra díszvendégnek....