Magánküldetés: Visszhang

Magánküldetés Lady Loreena Wildwind részére.

Lovagként az élete eleinte leginkább tanulásból állt, de úgy érezte, hogy erre szüksége is volt. Igaznak bizonyult, amit Lady Shadowthornnak mondott az utolsó próbája után, hogy úgy érezte, több van benne és még messze van a saját határaitól. Már a kiképzése első napjaiban érezte, hogy amit itt tanulhat a lovagok között az már magasabb szintű tudás, a fegyveres és pusztakezes harc ötvözése a mágiával kitágította a lehetőségek horizontját. Fáradhatatlanul gyakorolt, igyekezett egyre jobb és jobb lenni, még ha gyakorlatilag nem is tett mást, mint felzárkózott a lovagtársaihoz. Szerencsére Brigitte ebben hatalmas segítségnek bizonyult. Egy másik féle képzés elméleti síkon folyt, és bár tudta a lány, hogy ez szüksége ahhoz, hogy fontos diplomáciai feladatokat is ellásson, nem szeretett magolni. Fárasztónak és értelmetlennek találta az udvari etikett udvariassági köreit, a meghatározott frázisokat és gesztusokat. Számtalanszor aludt el a könyvek fölött, egyszer pedig a sarokba is vágta Jonas Goldengrape – Az udvari lakomák koreográfiája című kötetét. Nem is értette, hogy lehetséges ennyire dagályosan írni az ezüstnemű elrendezéséről az étkező asztalon.
Már-már felüdülés volt, amikor a társai finoman emlékeztették rá, hogy nem ártana tiszteletét tenni a rendfőnöknél, hogy az megbízhassa végre valami tényleges feladattal. Kicsit elszégyellte magát, hogy korábban nem tette meg, hiszen azért lett lovag, hogy küldetéseket teljesítsen. Egyszerűen csak… Nem érezte magát késznek rá. Hogy tudna véghez vinni egy nagyszabású küldetést, olyan igazi lovagnak valót, ha egyszer se tudásban se tapasztalatban nem érhet még a többiek nyomába? Minden esetre összeszedte magát, így egy reggel udvariasan bekopogott Sir Connor Oakleigh rendfőnökhöz. Az avatásán találkozott vele először, ő volt a magas feketehajú tünde férfi Amelie királynő mellett. Azóta többször látta, leginkább messziről, de nagyritkán váltottak egy-egy szót is. Többek között tőle kapta Loreena a gyűlöletes kötelező olvasmányok listáját.
- Lady Wildwind! Jó, hogy jött! – üdvözölte szinte azonnal Sir Oakleigh, amikor óvatosan bekukucskált a dolgozószobájába.
- Uram, mit tehetek önért? – csak ekkor lépett be teljesen a szobába és csukta be maga mögött a súlyos tölgyfaajtót. A palota kecses volt, mint egy hattyú, a rendház viszont inkább volt erődítmény, ami a praktikumot nem pedig a szépséget helyezte előtérbe.
- Lenne egy kis elvégzendő feladat a Köd-erdő határában.
- Igenis, uram! Milyen feladatról lenne szó? – tisztelgett Lory, vigyázzba vágva magát.
- Mostanság határozottan különös dolgok történnek ott. Mind tünde, mind sötét tünde felderítők tűnnek el ott, különös fényeket látnak és a druidáink hatalmas mágikus mozgásokat érzékelnek ott. apró szünetet tart Maga lovag. Meg kell birkóznia egy ilyen feladattal. Menjen el, és derítse ki, mi folyik ott! Kérdés?
- Van. Pontosan mi a feladatom? A mágikus folyamatok eredetének felkutatása, a felderítők megtalálása, vagy a teljes jelenség felszámolása? – kicsit ostobának tűnhetett, de inkább kérdezett, minthogy olyanba tenyereljen, amibe nem kellett volna, vagy ne oldja meg a problémát, ha az is a feladata. Jobb volt tisztán látni, hogy meddig mehet el.
- Inkább csak tudja meg, mi az. Ha felmértük, küldünk erősítést.
- Igenis.
- Térjen vissza épségben, kisasszony!
Sir Oakleigh még átnyújtott a lánynak egy térképet megjelölve rajta a kérdéses területét a Nebelwaldnak. A lány átvette, meghajolt és távozott élete első igazi lovagküldetésével.
Jóska hátán, teljes felszerelésben lovagolt le a megadott területhez eső legközelebbi faluba. Az avatása napján kapott íja, tünde köpeny, egy tegeznyi nyíl, egy üvegcse tűzgömb, és egy régi síp, amit még az anyjától kapott a fenevadak ellen. A köpenyén a rangját jelző ezüst kitűző is ott díszelgett, hogy a helyiek rögtön lássák, hogy a királynő egy magas rangú katonájával van dolguk.
A falu bár közel volt a Tünde erdő határához már teljesen sötét tündék lakta településnek bizonyult, ennek ellenére szívélyesen fogadták a lányt. Nem akarta vesztegetni az időt így rögtön bele is kezdett a kérdezősködésbe az apró főtéren, és ivóhelyeken. Még a kovácshoz is bement.
A beszámolók többnyire megegyeztek a rendfőnök által leírtakkal. Fényeket láttak, távoli beszéd hangjait hallották, és mind megegyeztek abban, hogy megszállta őket egy hátborzongató érzés a terület közelében. Néhányan arról számoltak be, hogy látomásaik voltak a környéken élőholtakkal harcoló tündékről, ami ugyebár elképzelhetetlennek tűnt, főleg ilyen mélyen Nebelwaldban.
Loreenának cseppet sem tetszett, amit hallott.
- Mikor kezdődött ez az egész? És azelőtt tudják mi volt az érintett területen?
- Semmi különös nem volt ott, de tavaly ősszel kezdődött. Nem tulajdonítottunk neki nagy fontosságot, de egyre élénkebb lett a helyzet. – válaszolta neki egy sötét tünde nő, a kovács lánya.
- Semmi csak erdő? Barlang, romok, bármi, ami nem illik a tájba, semmi?
A nő aggódva rázta meg a fejét.
- Köszönöm a segítséget.
Az estét a faluban töltötte, hogy legyen elég ideje nappali világosságban felderítenie a kérdéses területet. Semmiképp sem szeretett volna éjszaka eltévedni a Köd-erdőben. Másnap elment az erdő azon részének határára, ahol a különös jelenségeket észlelték. Először csak a szélén kezdett el keresgélni, nyomokat, amik talán az eltűnt egységekhez tartoztak, apró elhagyott tárgyakat, esetleg lovak nyomát. Nyomokat nem, de egy apró talizmánt talált egy nagyobb gombára felakadva. Éles tünde-szemeivel vizsgálta meg, hogy vajon a falubeliek egyikéhez tartozhatott, vagy közülük ejtette el valaki. Abban biztos volt, hogy tündék készítették, de mást nem tudott megállapítani, úgyhogy inkább eltette. Úgy tervezte, hogy ha visszatért körbekérdez a faluban, nem ismerős-e valakinek. Amikor eltette az övébe, akkor látta meg a ragyogó fényt maga előtt. Pont olyan volt, mint amilyenről beszámoltak. Elővett egy nyilat a tegezből, és az íjat is a hátáról, majd felfegyverkezve kezdett el a fény irányába lopakodni. Különös módon nem tűnt úgy, mintha csökkenne a távolság a fény és közötte, hiába haladt előre, ellenben megtapasztalhatta azt a bizonyos rossz érzést, amiről a falubeliek is beszéltek. Valahogy a lelke mélyén tisztán érezte, hogy nagyon rossz helyen jár, nem oda tartozik, nem kéne ott lennie. Vissza akart fordulni, de koncentrálnia kellett a küldetésére. Meg kell tudnia mi folyik itt!
Ahogy közeledett, egy sötétkék, majdnem tenyérnyi méretű sötétkék pók szaladt fel a csizmája szárán. A lány ijedten ugrott hátra és rúgta le magáról az ízeltlábút, de abban a pillanatban egy újabb jelent meg. Még sosem látott ilyen furcsa pókokat. Óriáspókot már igen, tudta is hogy élnek az erdősségekben, de ez a kék szín teljesen természetellenesnek hatott neki.
Hátrálni kezdett, de ahogy távolodott csak egyre több pókot látott előjönni a fák közül. Azok közül a fák közül, amik egyáltalán nem hasonlítottak azokra, amik mellett eljött már, pedig biztos volt benne, hogy pontosan ugyan abba az irányba próbál távozni, mint ahonnan érkezett. Egész életét az erdőségekben töltötte, lehetetlennek tartotta, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire eltévedjen, hogy még csak ne is legyen ismerős a környék, néhány perc elteltével. Egyetlen magyarázat volt: maga az erdő változott meg. Kezdte érteni, hogy hogyan tűnhettek el azok a csapatok, akiket ide küldtek.
Jobb ötlete nem lévén, megpróbált megfogni és megnézni egyet azok közül a különös pókok közül. Vigyázva kapta el, hogy ne tudja megmarni, de a pók feje jobban hajlott, mint számított rá. Az egész pók sokkal puhább volt, mint számított rá. Fájdalmasan mart bele az állat a kezébe. Reflexből hajította el, majd megfordult és elkezdett futni abba az irányba amerről szerinte jött, még ha az erdő nem is volt ismerős. A fény, ami felé elindult még mindig ott volt, ám mostmár újabbak is megjelentek. Futás közben váratlan módon kicsúszott a lába alól a talaj. Igyekezett tovább kúszni előre, de az egész teste elzsibbadt, tagjai ólmosan nehezek lettek. A pókméreg… ~Biztos a harapással juttatta belém…~ Gondolta a lány. Egy tekintélyes pók jelent meg előtte, de ez az utolsó, amit lát, mielőtt elsötétülne a világ a szemei előtt.
Egy gubóban tért magához. A vastagon szőtt pók hálóján át is beszűrődött a nappali világosság, de nem tudta, meddig lehetett eszméletlen. Ami fontos volt, hogy élt, és már cseppet sem érezte magát annyira borzalmasan, mint amikor elájult. Érezte, hogy a hátán még ott az íja és a tegeze, valószínűleg minden egyéb holmijával egyetemben. Hangokat hallott, egy nőét és egy férfiét. Azt nem tudta kivenni, hogy miről lehet szó, de szinte egészen biztos volt benne, hogy németül beszéltek. Megpróbálta elérni a tőrét, hogy kivághassa magát a gubóból, de az túl szoros volt ahhoz, hogy mozgatni tudja a kezét benne. Valószínűleg nem a beszélgetők zárták a gubóba, és mivel ők maradtak az egyetlen lehetősége, kénytelen volt nekik látatlanban is bizalmat szavazni. Kiabálni kezdett.
A beszélgetés abban a pillanatban abbamaradt, ez pedig csak tovább bíztatta a lányt, hogy kiabáljon tovább. A gubó oldala hirtelen felnyílt, Loreena pedig kipottyant belőle a földre.
Amikor felnézett, egy magas, zöld vértbe öltözött férfit látott meg először, mellette pedig egy démonlányt, aki valahogy ismerősnek tűnt neki.
- Danke. – köszönte meg németül a szabadítást, miközben óvatosan feltápászkodott. szerencsére a pókméreg hatása teljesen elmúlt, így képes volt egyenesen és határozottan megállni a lábán. Így már a megmentőit is jobban szemügyre tudta venni legalább. A férfinak korát jóval megelőző hófehér sörénye volt, és ahogy Lory jobban megnézte feltűnt neki, hogy még a szempillái is fehérek az arcszőrzetével együtt. A páncélja viszont még különösebb volt. A lány még nem látott hasonlót sem korábban. Azt viszont tudja, hogy honnan volt olyan ismerős a démon. Riel Undine tanácsadója volt a felkelés idején, amiben ő is részt vett. Ennek ellenére nem kérdezte meg, hogy a démon felismeri-e. Egyenlőre nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
- Nem sokon múlott az életed, leány. – szólalt meg a férfi.
Loreena bólintott.
- Szerencsém volt, hogy erre jártak. Nem tudják, nagyjából merre vagyok?
Elővette a térképet az övéből, és megmutatta a másik kettőnek, hogy elég, ha ráböknek, hogy nagyjából hol van. Persze nem volt annyira részletes, de be volt rajta a terület ahova mennie kellett. Kíváncsi volt, milyen messzire cipelte el őt a pók, aminek most nyomát sem látta. A férfi elkerekedett szemmel nézett a térképre. Loreena csak most vette észre, hogy az is milyen különös, természetellenes zöld színű. Érezte, hogy valami nem stimmel a férfival, de inkább tapintatos maradt, és nem kérdezett rá, hogy mégis miféle szerzet.
- Egy antikváriustól vette ezt?
- A felettesemtől kaptam.
- Hát, a felettese szeretheti a régiségeket. - jegyezte meg. - Már vagy száz éve nem ilyen a terep itt.
A lovaglány ránézett a térképre, hogy biztosan ugyan az-e mint amivel eljött otthonról, de tudtával Tünde erdő és Nebelwald nem változott... jó ideje. Ha nem is volt a térképe egészen pontos, azért annyira rossz nem lehetett.
- Miért... Hol vagyok? - próbálta elnyomni a hangjában lévő kétségbeesést. Még az is lehet, hogy nem is a Köd-erdőben van!
- Nebelwaldban, természetesen. Egyike az olyan helyeknek, ami nem változott sokat. – válaszolta ismét a férfi. A démonlány furcsán hallgatott, még mindig. Loreena viszont kicsit megkönnyebbült ennek hallatán. Nem keveredhetett nagyon messze.
- Akkor jó. Eltűnt felderítők után kutatok, különös történetek keltek szárnyra erről a vidékről. Emlékszem, hogy maga tudásdémon, nem tud esetleg valamit? – nézett most a démonlányra. Ha már túlélte a póktámadást, akkor ideje rögtön vissza is térni a küldetéshez, amiért idejött. Fényekről volt szó meg eltűnt csapatokról, meg hangokról. Még emlékezett mindenre szerencsére.
- Emlékszik rám? Honnét?
- A démonháborúból. – nem látta értelmét titkolózni.
- Első sorban sajnos nem tudásdémon, hanem csábdémon vagyok. A szerencsétlenebb fajtából. Másodszor pedig valóban ott voltam a démonháborúban, de annak már kétszáz éve.
Loreena elszégyellte magát a hibára, és már éppen szeretett volna bocsánatot kérni, és gyorsan visszakozni, hogy nem túl jártas a démonok fajtáiban és megkülönböztetésükben, de az a bizonyos kétszáz év megüti a fülét.
- Elnézést de... Az lehetetlen. Alig egy hónapja volt!
Elszédült. Az nem lehet, hogy kétszáz évet töltött a pók gubójában! Meg kellett támasztania magát egy fa törzsénél, hogy ne essen el. Végülis… Talán így érthetőbb volt, hogy miért tűntek el a többiek. Ami viszont rosszabb, hogy mindenki, akit ismert halott, élete első küldetésén kudarcot vallott… Forgott vele a világ.
- Mi... Mennyi mindenről maradtam le?
- Bár amilyen hihetetlennek tűnik, én hiszek magának. - szólt a férfi. - Én sem idevalósi vagyok. Az elmúlt kétszáz évben... Sok dolog történt. Az északi királyság például győzött.
A lány a körülmények ellenére is elmosolyodott egy picit.
- Köszönöm, hogy hisz nekem. - az Északi Királyság győzelmét még emésztette, bár nem drukkolt kifejezetten senkinek, azért jobbakat hallott a déliekről. Az embereknél viszont fontosabb volt a saját népe sorsa.
- Mi van a tündékkel? Ki uralkodik most rajtunk?
- Ha maga valóban kétszáz éve élt... Akkor az előző királynő ük-ükunokája, Edith Fairbranch.
Loreena ellökte magát a fától és megpróbált megállni egyenesen. A pókmérgen túl volt, de a sokktól és az események valószerűtlenségétől még mindig szédült.
- Nagyon köszönöm még egyszer a segítséget. Haza... Haza kell mennem jelentést tenni. – még mindig katona volt, kétszáz évvel előtt is az volt, és a részéről semmi nem változott. Megpróbál majd a jövőben is katona lenni. Amikor lovaggá avatták fel kellett írják valahova, utána pedig az eltűnését is. Ha mást nem, az anyját biztosan tudni fogják kicsoda. Ki tudja… Talán Alannek lettek leszármazottai, és találkozhat a távoli rokonaival. Egy dolgot nem tudott csak: hogy hogyan juthat haza. Sok minden megváltozhatott azért kétszáz év alatt. Lassan búcsút kellett vennie a különös párostól, de mielőtt elköszönt volna, azért úgy döntött csak rákérdez a férfinál a kilétére. Vagyis inkább milétére.
- Elnézést, hogy udvariatlan vagyok és nem szeretnék tolakodó lenni de... Melyik fajhoz tartozik? Nem tünde, nem ember, de azt hiszem nem is démon.
- Ember volnék, egészen. Vagyis nagyobb részben. A karjaim és lábaim eltérnek, de azt hiszem, ez nem fontos. Ember vagyok, igen.
A lány elfogadta ezt a választ, bár még így is nagyon furcsának találta.
- Segítenének, hogy jutok el a leggyorsabban a tünde fővárosba? Ugye ugyanott van ahol régen?
- Ugyanott. Mi is oda tartunk, ha akar, csatlakozhat.
- Kedves önöktől. Ha tényleg nem bánják, csatlakoznék.
- Szívesen látjuk. Nem lenne jó, ha egy kóbor démon vagy nekromanta elkapná.
Inkább nem fejtette ki, hogy tudna velük mit kezdeni. Semmiben sem lehetett biztos, és talán többet is megtudhat tőlük, hogy mi történt az elmúlt kétszáz évben. A másik kettő többet tudhatott az időutazásról is, hogy lehetséges-e vagy arról, hogy vissza tudna-e menni a saját idejébe, ha akar. Sose hitte, hogy valaha ilyet gondol majd, de lehetséges volt, hogy szüksége lesz egy tudásdémonra. Persze ha nem sikerül, vagy nem lehetséges visszamenni, akkor itt próbál majd meg boldogulni. A trió útnak indult észak felé, út közben pedig Loreena úgy döntött, hogy megpróbál minél többet kideríteni erről a Veroniáról.
- Megtalálták Azreal kardját? – ez végülis fontos. Ha megtalálták, az eléggé átformálhatta a világot.
- Elnézést, micsodát? - kérdezte a férfi, a démon viszont válaszolt.
- Meg, és biztonságban van.
- Kik találták meg végül?
- Először a tündék, majd a démonok. A déliekhez került végül.
Már örülne a tündéknek, és nem is értette, utána hogy kerülhetett a démonokhoz, de volt itt egy fontosabb részlet is. Kicsit összeráncolta vörös szemöldökét.
- Ha a déliekhez került, hogyhogy az északiak nyertek?
- Aljas módszerekkel, amit a déliek nem tudtak kivédeni. Katalizáltak egy erős mágikus tárgyat, ami mocsárrá változtatta a déli országrészt. Nem engedtek ki senkit onnét. Mindenki a nekromanták és démonok martaléka lett. Hellenburg, ahogy régen hívták, most egy hatalmas nekropolisz.
Loreena elsápadt. Nem számított ilyen borzalmas hírre.
- Jóságos ég... Inkább átengedtek mindent a démonoknak és a nekromantáknak, csakhogy ne a többi ember nyerjen?
- Át. Az új király északon egy hihetetlen gaztevő volt, és bármit elkövetett a győzelme érdekében. -önkéntelenül is kuncogni kezdett a démonlány. - Bár nem győztek teljesen.
- Ezt hogy érti? És hogy hagyhatták ezt a tündék? Oké hogy nem szóltunk bele az emberek háborújába, de itt százezrek halhattak meg! És az ott lévő élővilágot is tönkretették! – kicsit kezdett neki sok lenni ez az egész. Először a kétszáz éves álom, ami sújtotta, utána pedig ez…
- Amennyire igyekeztek a déliek egyházát összezúzni, annyira nem sikerült teljesen. Néhányan élnek még ma is, a mi területünkön. - szünetet tartott. - A tündéket is befenyítették. Ők is juthattak volna hasonló sorsra. A viszony azóta se... túl jó az emberek királysága és a tündék között.
Loreena ezt meg tudta érteni. Egy ilyen tett után biztos, hogy nagyon megromlott a viszony, hiszen a tündéknek mindig az volt az első, hogy a teremtést védelmezzék. De azt is megértette, hogy az akkori uralkodójuknak a népe volt az első, és nem kockáztathatott. Keserű méregpoharat kellett kiinnia az akkori vezetőjüknek.
- Ez mikor történt?
- Olyan száz éve.
- Száz évig tartott a vallásháború? - kicsit elcsodálkozott, de utána eltökéltté is vált. Tudja, hogy szörnyűségek fognak történni, de az ő idejében ezek még nem történtek meg. Talán… Mindegy mennyi esély van rá, meg kell próbálnia megakadályozni, hogy a Dél mocsárrá változzon!
- Önök szerint... Van mód, hogy visszajussak a saját időmbe? - egész eddig kibékült volna a maradással, de mostmár nem. Nem tehette meg, hogy éli tovább az életét, mikor talán megmenthet százezreket, ha elég kitartó.
- Szerintem van. Könnyebb a helyzete, mint a fiatalembernek itt.
- Önnel mi történt? - nézett rá a férfira.
- Kicsit hosszú lenne elmesélni, de... Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy egy másik... világból? Igen, abból jöttem.
- És ön is itt landolt?
- Igen. Bár én ebből az időből jöttem.
Elgondolkodott, majd szépen elkezdte a fejében összegyűjtögetni a kirakós darabkáit időrendben visszafelé. Az ő esetében kézenfekvő lenne az, hogy kétszáz évet aludt a pókméregtől, bár elég hihetetlen volt, hogy étel és víz nélkül túlélt ennyi időt életben. Mintha legfeljebb egyetlen nap telt volna el. A férfi egy másik világból érkezett, ám ugyan ide Nebelwaldba. Eszébe jut az is, hogy amikor visszafordult volna a falu felé, a fák már nem ugyan azok voltak. Semmi sem volt ugyan az. A fények, a hangok, amiket hallottak a falusiak. Látomások tündék és élőholtak csatájáról… Az például ebben az időben akár lehetséges is volt. Egy halovány teória körvonalazódott a fejében.
- Csak katona vagyok, nem igazán értek a mágia és a tudomány magas szintjeihez de... Azért küldtek erre a területre, mert az itt élő sötét tündék különös fényeket láttak hangokat, látomásaik voltak, viszont minden felderítő csapat, akit odaküldtek eltűnt. Mi van akkor, ha nem meghaltak, hanem valami láthatatlan hasítékon át átkerültek egy másik időbe vagy világba? Én is egy fényt követtem, majd olyan pókok támadtak meg amilyeneket még sosem láttam, ám amikor elindultam hátrafelé, már mások voltak a fák, meg az egész erdő... Lehet akkor már ebben az időben voltam? Ez nagy ostobaság? - nézett a társaira kérdőn. - És maga is így került ide, csak a maga hasítéka nem az időben volt, hanem a térben vagy a világok között.
- Amit mond, az abszolút elképzelhető. - mondta a démon. - Ezért is könnyebb visszamennie. Amint beszéltünk a tündékkel, visszajuttatjuk.
- Az én esetemben a nehézség abból fakad, hogy technológiai vívmányok árán kerültem ide. Nyilván visszajutok majd, de addig el kell intéznem itt néhány dolgot.
- Jól van. Önökkel tartok. Úgyse minden nap jár a jövőben a tünde lánya. Útközben mesélne a világáról? Csak hogy ne unatkozzunk.
- Miért is ne? - elgondolkodott. - Mit akar tudni?
- Mindent! – vágja rá lelkesen. Közben egyre jobban közelednek a Tünde Erdő határához.
- Na, hát csak van valami, amit konkrétan tudni akar...
- Jól van... Hmm... Vannak ott is tündék? Meg meséljen azokról a technikai vívmányokról? Nagyon más lehet mint a miénk ha lehet vele más világokba menni.
- Óh, hogy tündék? Nem, nincsenek. Csak itt vannak tündék. A tudományunkról sajnos nem mesélhetek sokat, tiltják a törvényeink, de annyit megsúghatok, hogy a maguk vámpírjai még csak messziről se közelítik meg azt a mérnöki tudást, amivel rendelkezünk. Úgy formáljuk a vasat, ahogy akarjuk. Minden tárgyunkba lelkeket zárunk, és robbanó porok működtetik a fegyvereinket... – látszott, hogy nagyon igyekszik leegyszerűsíteni, hogy Loreena is megérthesse miről beszél.
- Lelkeket? De hát... a meghaltak lelkeit?
- Fogalmazzunk úgy, hogy mi készítjük őket.
A tündének leesett az álla. Próbálta feldolgozni, így nagyjából egy perces csönd állt be a beszélgetésben.
- Hogy készül egy lélek?
- Sajnos... én csak egy katona vagyok. Vezető rangban, de a mérnökeink többet tudnak erről. Ha akar épp, beszélhet egy ilyen lélekkel.
- Tényleg? Én... Azt hiszem igen, kíváncsi vagyok. – eléggé megdöbbentő volt így is ez az egész történet, de hogy még egy emberek készítette lélekkel is beszélhetett! Ha egyszer visszajut a saját idejébe, senki sem hinné el, ami itt történt vele.
- Rendben. – a férfi előre fordult, mintha a levegőbe beszélne. - De úgy, hogy egy itteni is megértse, értetted?
- Igenis. - egy tiszta női hang szólalt meg, valahonnét a férfi irányából. Loreena leskelődni próbált, de nem látott senkit. - Mit szeretne?
- Csak... Kíváncsi vagyok egy lélekre, amit emberek készítettek. Ha nincs teste, honnan beszél?
- Természetesen a... páncélból.
- Jobb lesz a páncél attól, hogy benne lakik? Nem szeretne inkább olyan testet, mint a miénk, nem rossz ott?
- A páncél az én testem. Anélkül nem létezem. Nekem ez a normális.
- És így szolgálnod kell a páncél gazdáját, vagy csinálhatsz dolgokat egyedül is?
- Körülményes lenne egyedül dolgokat csinálnom, minthogy... A páncél gazdája a felettesem, és a testéhez is csatlakozom. Része vagyok.
- Értem. Vagyis igazából biztos, hogy nem értem, de ezt így igen. Bocsánat, udvariatlan voltam. Hogy hívnak? Én Loreena vagyok.
- Nem a szériaszámodra kíváncsi.
- Hívj... Ramielnek.
- Szériaszám? Mármint... Sorszám hogy ő hányadik páncél? - néz fel Lory a férfira.
- Igen. Sok ilyen van még.
- Igazán csodálatosnak tartom önt, Ramiel. - fordult vissza a páncélhoz. - Azon kívül, hogy emberek csinálták, ön is olyan lélek, mint mi? Vagyis... Olyan lélek, mint amit Isten csinált.
Valójában nem tudta elképzelni, hogy másmilyen legyen, de azt sem, hogy emberek pont olyat alkossanak, mint amire csak Isten képes és nem bírta feloldani az ellentmondást.
- Isten készíti el a teljességet, az emberek csak az alapot adják.
- Felszenteljük a vértjeinket. - magyarázta a férfi. - Olyan ez, mintha tényleg angyalok lennének.
- Elképesztő. Mondta, hogy sok tárgyban van lélek. Az én íjamba is lehetne rakni? Már elméletileg.
- Az itteni vámpírok is képesek erre. Találtam egy dárdát, amiben volt egy vámpír lelke.
- De abban meghalt lélek van és nem készített. Nem?
- Minden lelket Isten készít. Ha egyszer meg is halt, jó lélek az is. Például a déli városban van egy nagyon jó személyiségű lidérc.
- Ramielnek megértem, hogy a páncél a természetes. De tárgyba tenni olyan lelket, aminek a hús a természetes... Sajnálnám.
- Az, sajnálatos is. Mi sem erőltetjük ezt a dolgot... odaát.
Loreena egyetértően bólogatott. Hirtelen nem jutott eszébe több kérdés, még emésztenie kellett a hallottakat. Hirtelen szakadt rá a rengeteg újdonság. Más világok, időutazás, emberek készítette lélek, ami egy páncélban lakik. Sok volt hirtelen neki. Így a négyesük lassan, de biztosan gyalogolt a tünde fővárosba (Lory Ramielt is külön személynek számolta). Természetesen szívesen beszélgetett velük a későbbiekben is, hogy kicsit jobban megismerkedjenek.

Egy napba telt, mire elértek a Tünde Királyság fővárosáig. A férfi, Lory és Ramiel beszélgetéssel ütötték el az időt, a csábdémon viszont feltűnően hallgatag volt, csupán néhányszor csatlakozott hozzájuk. A lány még mindig lenyűgözőnek találta a beszélő páncélt, bár észrevette, hogy néha a másik világból érkező idegenek mennyire igyekeznek leegyszerűsíteni számára a dolgokat. Nem volt benne biztos, hogy azért, mert különben nem tudná megérteni a saját fogalomrendszerével, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy jobb, ha bizonyos dolgokat elhallgatnak előle.
A Tünde-erdő szerencsére nem változott sokat. Bár a fák és az ösvények ilyen távlatból már nem voltak ismerősek neki, de az erdő összképe olyan volt, mint régen. Ennek azért nagyon örült, mert ez azt jelentette, hogy a Veroniát ért rengeteg szörnyűség az otthonára kevésbé hatott, mint más helyekre. A város ezzel szemben már rengeteget változott. Vastag, fákból összefont tövises fal vette körül az egészet, amely egyértelműen druidák műve volt. Loreena először meglepetten nézett föl a hatalmas ágakra, de Azok után, amiket hallott egyáltalán nem kellett volna csodálkoznia azon, hogy igyekeztek megerősíteni a védelműket egy esetleges támadás esetére. Az emberek teljességgel megbízhatatlanná váltak, ilyenkor sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.
A kapuban a fal tetején felajzott íjú vadászok álltak őrséget, gyanakodva mustrálva minden utazót, többek között a triót is.
- Kik vagytok? - kiáltott le egy őr. Lory a férfira nézett. Nem akart ő bemutatkozni, abból még így is lesz gondja, ebben biztos volt. Nem szerette volna feltétlenül azzal kezdeni, hogy egy kétszáz éve eltűnt tünde lovag.
- A királynőhöz jöttünk látogatóba! - kiáltott fel az útitársa. - Levelet hozunk Sírhalomból.
- Nem azt kérdeztem!
- Serafin vagyok, a démonvadász. Protestáns. Bemehetünk? - kérdezte egy nagy sóhaj után, mire kaput kitárult. A tünde lány fejében az első gondolat, ami megfordult, hogy milyen menőn hangzik az, hogy démonvadász. Nem emlékezett rá, hogy az ő idejében lettek volna ilyenek.
Besétáltak a nyitott kapun. A város képe nem sokat változott, a mindig kedves és nyílt lakói viszont most gyanakvó tekintettel kísérték a lépteiket. Lory próbált nézelődni, kereste a régi házukat, az ismerős utcákat, de igyekezett nem lemaradni a többiektől. Gond nélkül értek el a palotáig, és bent sem állították meg őket. Az őrség inkább érdeklődve figyelte a jövevényeket, míg beértek a trónterembe. A trónszéken pedig egy meglepően fiatal, legfeljebb tizenhárom éves tündelány ült. A lovag döbbenten nézett rá. Már Amelie királynő is fiatal volt, volt is belőle problémája, de akit most látott az még csak gyerek! Akarva-akaratlanul is felmerült benne a gondolat, hogy az elődje nem természetes módon távozott a székéből, ez pedig ismételten csak nyugtalanságra adott okot. Akárhogy is, megadta neki a tiszteletet, ami egy királynőnek kijárt, legyen akármennyire fiatal, és féltérdre ereszkedett előtte, ahogy az az ő korában szokás volt. Most nem tudta, hogy mennek a dolgok.
- Ti meg... Mi kerestek itt? – kérdezte a kis-királynő, meglepően határozott hangon.
- Levelet hoztunk. - hajolt meg Serafin, és átnyújtotta az iratot. A királynő átfutotta. Lory most vette csak észre, hogy már rég angolul beszéltek.
- És a tünde ki? - nézett a lányra Edith. Az vett egy nagy levegőt. Nem fog hazudni a irálynőjének.
- Lady Loreena Wildwind vagyok felség.
- Lady? Hol a lovagi kitűzője?
A lány levette a köpenyéről, és közelről megmutatta a királynőnek. Az ezüst még fényesen csillogott, vadonatúj volt, de ez nem hatotta meg az uralkodót.
- Mutassa azt, ami nem a dédapja hagyatéka.
- Tudom, hogy hihetetlen, de felütheti felséged a lovagok könyvét, ott vagyok benne. Kicsit vissza kell lapoznia... Valószínűleg az áll benne, hogy küldetés közben nyoma veszett.
- Alfred! - szólt hátra őfelsége, mire előjött egy férfi, egy nagy könyvvel a kezében. A királynő átvette, és visszafelé lapozott.
- Lady Loreena Wildwind... Holttestét megtalálták a Raumfeld-mezei csatában. Maga lenne ez? Kétlem.
A lány felvonta a szemöldökét. Ezek szerint ezen az idővonalon meghalt egy csatában. Érdekes fejlemény, és hirtelen nem is tudja mit kéne éreznie. Leginkább örömöt, talán? Jó tudni, hogy a hazáját szolgálva halhatott meg egy csatában.
- Hirtelen én magam is kétlem, de lehet rá magyarázat. Nézze meg a kitűzőt felséged. Még nem színeződött el, kétszáz év alatt nem így kéne kinéznie. Megértem, hogy nem hisz nekem, de ha mond valamit. amivel bizonyítani tudnám a kilétemet, akkor megteszem.
- Mikor született? Anyja neve? Hány testvére van?
- A szakadás utáni 792. évben születtem, az anyám Elinor Wildwind, Amelie Fairbranch királynő testőrkapitánya volt, és egy öcsém van Alan.
- Ezeket valóban nem tudhatta csak az énekekből... – Elgondolkodik. - Rendben, hiszek magának. Mit szeretne?
Loreena meglepődött. Benne van az énekekben? Ez jó. Az első dolog, ami tetszik neki ebben a fura jövőben. Kíváncsi lenne, hogy végül kinek a dalaiba került bele és hogyan, de valószínűleg nem lesz ideje kideríteni.
- Hazamenni a saját időmbe, a társaim megígérték, hogy segítenek. De látom a jövő nem olyan fényes, mint amilyennek kétszáz éve megálmodtuk. Ha elmondja, hogy tudnék, megpróbálok segíteni. Itt vagy a saját időmben, hogy másképp legyenek a dolgok.
- Első sorban, ne engedje, hogy addig fajuljon az emberek háborúja, hogy megjelenjen Abaddón angyal!
A lány bólintott. Abaddón angyal, megjegyezte.
- Mondja meg a felmenőmnek, hogy nem nézheti tétlenül az emberek csatáit! Látja mi történt... Nagy erejű nép ők, de nem tudnak bánni vele...
- Úgy lesz, felség. Megkérdezhetem mit tett Abaddón?
- Ő volt az, akinek a megjelenése előhozta az emberek végső, kétségbeesett megoldásait.
- A varázslatra gondol, ami elpusztította a délt? – kérdezte a lovag egy nagy sóhaj kíséretében.
- Végső megoldásként igen. Az emberek egy kis időre fogtak csak össze, de eleget loptak egymástól ahhoz, hogy ilyen történhessen.
- Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ez ne történhessen meg.
- Ez az idő már így marad. De a maguké még változhat. Érzem, hogy nincs teljesen itt, talán csak a lelke egy része. Visszajuthat.
- Köszönöm a bíztatást felség, én is remélem.
- Serafin! Mondd meg annak a pokolfajzatnak, hogy küldök felderítőket. Ez minden, amit tehetek. Kísérjétek vissza a leányt az idejébe!
- Rendben, királynő. - bólintott a férfi.
Serafin és a csábdémon elindultak kifelé Loreena pedig egy meghajlás után követte őket.
- Nyilván ismét sok kérdésed van. - szólt a férfi látszólag elégedetten, miközben kifelé tartottak a palotából.
- Hogy lesz valakiből démonvadász? És hova megyünk most?
- Vissza a helyszínre, hogy magát átdobjuk. És hogy démonvadász? - nevette el magát. - Úgy, ha túl erős ahhoz, hogy meg tudják ölni az egyháznál, de mégis munkát kér tőlük. Úgy gondolják, hogy a démonok majd elvégzik helyettük.
Lory is elnevette magát.
- El tudom képzelni az arcukat.
- A másik világban eltér a vallásunk. Az itteni protestánshoz hasonlít, így annak mondtam magam. Egy osztag inkvizítor támadt rám... Nos, a mi fegyvereink az övéik fölött állnak, még mindig.
A tünde vigyorgott.
- Nagyon jó lehetett. Nem szeretem az inkvizitorokat. – bár személyesen nem nagyon ismer egyet sem, Shadowthorn szeme miatt úgy döntött hogy utálni fogja őket.
- Ahogy olvasgattam az irataikat... A maga korában is élt egy-kettő húzós alak köztük. Hogy is hívták azt a férfit...?
- Melyikre gondol? Persze valószínűleg nem ismerem. - ~de még megismerhetem. ~ Teszi hozzá gondolatban.
- Az aki mindenhol ott volt. Az vitte a nefilimeket a katedrálisba... Norden? Norbert?
- Mi az a nefilim?
- Ha maga tényleg ismeri a hölgyet itt... - mutat a démonra. - Akkor nyilván emlékszik, mi vetett véget a háborúnak.
- Felrobbant az Eisspitz, és kijött belőle egy csomó tüzes... valami. Nekem megsérült a társam, szóval inkább futottunk.
- Na, a tüzes valami. Az a nefilim. Ma már egy se él egyébként.
- Miért vitte volna az a férfi a nefilimeket a katedrálisba? És hogy lehet, hogy kihaltak? Nekem elég durvának tűntek már távolról is.
- Harminc évnyi feljegyzés hiányzik. Ott tűnnek el. – gondolkodott el kicsit. - Nos, hamarosan meglátja. Mindkét oldalon feltűnnek majd frontközelben.
- Azt hittem azért jönnek, hogy mindenkit megöljenek. Meg voltam lepve, amikor túléltük. De rendben, mostmár kíváncsi vagyok rájuk. Viszont ha találkoznék azzal a Norberttel vagy kivel... Neki is mondanom kéne valamit? Segítene?
- Nos, ezt nem tudom. Kinevetné, valószínűleg. Óvatosan kell cselekednie.
- Tudom. Nem szeretnék bolondot csinálni magamból. De nem tudom, hogyan kéne nekifognom a dolognak. Kivel kéne beszélnem. Egyáltalán beszélhetek-e bárkinek erről?
- Keressen egy bizalmast az emberek között! Vagy valakit, aki az emberek között jár. Így működhet.
Lory bólintott. Ami azt illeti tudott is egy tündét, aki az emberek között jár, és a sok kaland után TALÁN még bízik is benne. Talán. Végülis megígérte Lloydnak, hogy ha még egyszer átveri tűpárnát csinál belőle, szóval talán ez is elég, hogy valamennyire bízzon benne.
- Köszönöm a jótanácsot. Tudom is kit fogok először megkeresni, azt hiszem. Sajnos nem vagyok túl jó abban, hogy emberekkel építsek ki kapcsolatot.
- Menni fog. Elvileg lovag. Ha bár nem olyan intenzív a kiképzés, mint most itt.
Hálásan nézett a férfira.
- Jó lesz azzal hazamenni az első küldetésemről, hogy hé, jártam a jövőben és nagy bajban vagyunk!
- Remélje, hogy hisznek magának. - mosolyodott el Serafin.
- Majd megpróbálom becsomagolva tálalni. Remélem, hogy ön pedig hazatalál.
- Biztos vagyok benne, hogy a társaim értem jönnek. - nézett fel az égre. A tünde követte a tekintetét.
- Az égből várja őket?
- Onnét jöttem.
- Akkor nem is egy olyan fényből, mint én? Hogy jöhet az égből? Tud repülni? Vagy Ramiel tud?
- Volt fény, aztán hirtelen már itt voltam, ennek a helynek az egén. - gondolkodott megint, nyilván azon, hogy hogy adja át a lánynak a lényeget. - Az eszközeink tudnak.
- Értem. De akkor honnan tudja, hogy jönnek a társai? És mért biztos benne hogy ebből az időből jött?
- A mi időmérő berendezéseink a csillagok állásán alapulnak. Azok alapján rendben vagyok. És biztos jönnek. Most is, ebben a pillanatban is hívom őket.
A csillagok állását még értette. A hívást már nem, de nem volt benne biztos, hogy akarja tovább a kérdéseivel terhelni Serafint.
- Gyanítom, az eszközeivel hívja őket...? Amúgy ha démonvadász, akkor hogyhogy egy csábdémonnal utazik?
- Nos... Ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy segített nekem, miután elfogtam, később meg kiderült, hogy ő a...
A démon hirtelen felkiáltott.
- Ez valami, amit nem tudhat meg!
- Jó, jó, rendben... - aztán szünetet tart. - És igen, az eszközeimmel hívom őket.
- Mit nem tudhatok meg?
- Majd a te idődbeli énem elmondja, ha akarja. - mondja a démonlány ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem hiszem, hogy fogok vele találkozni az én időmben. Miért van, hogy nem tudhatok dolgokat? Így is meg fogom változtatni az időt, ha minden jól megy.
- Csak tudom, hogy nem szeretném. Már akkor sem. - mondta a démon.
Lory szomorúan sóhajtott fel, de nem erőltette. Ez után csendben baktattak vissza a Nebelwaldba, a helyre, ahol rátaláltak.
- Itt, igaz?
- Nagyjából.
- Ramiel! - kiáltott a férfi, mire mintha egy zöld varázskör jelent volna meg a feje körül, aztán még egy majd még egy. - Keress bármit, ami anomáliát okozhat!
Kis idő múlva a férfi ismét megszólalt.
- Riel, nyolc méterrel a föld alatt van egy kristály, el tudod törni?
- El. - jött a válasz, majd a csábdémon alatt is megjelent egy varázskör.
- Jó volt ismerni téged, Lady Loreena.
- Riel? – hirtelen minden összeállt. Máshonnan volt ismerős neki a nő, mint gondolta, bár meglepi, hogy a démonok egykori királynője életben van.
- Várjatok, honnan tudjátok, hogy a saját időmbe és világomba fogok visszatérni?
- Nem tudjuk. De egy próbát megér.
- Igaz. Én is örültem Serafin. És neked is Ramiel. - mondja a páncélnak. - Riel, sok sikert.
Nem teszi hozzá, hogy nem lesz itt, hogy trónbitorlókat öljön meg neki, pedig nagy volt a kísértés.
- Csak lépjek bele a körbe?
- Nem, maradj ott. - mondta a démon. Loreena egy erős roppanó hangot hallott, s a világ megtört előtted. Pár kép villant fel az elméjében, egy fekete lényről, akiből valami fekete csöpögött, egy hatalmas sárkányról, és az előbbi Serafinról, aki egy gólemmel harcolt, de itt megszakadt a látomás. A Nebewaldban ébredt föl. A feje majd széthasadt, de kétségbeesetten kapaszkodott a látott képekbe, mert tudta, hogy most minden ilyen számít. Hiába rettegett már csak a látványától is a fekete lénynek, és nem értette miért látta még Serafint, de muszáj volt megjegyeznie. Egyet sem felejthetett el. A fák ismerősek voltak neki, biztos volt benne hogy itt tűnt el, bár nem tudta, mennyi idő telhetett el. Annyira nem sok. Vagy egy kicsit a múltban van, vagy kicsit a jövőben, de még semmi sem volt veszve. Visszatántorgott a faluba, ahol kérdezősködött, és egyenesen a legközelebbi kocsmába ment be. Nagyon nagy szüksége volt egy italra ez után a kaland után. Leült egy asztalhoz és megpróbált gondolkodni, hogy mitévő legyen. Annyi volt a feladata, hogy derítse fel, hogy mi van a kérdéses területen. Ez sikerült. Hogy hogyan lehetne orvosolni a problémát arra ötlete sem volt, szíve szerint nem engedett volna be senkit az erdőnek arra a részére. Riel úgy küldte haza, hogy összetört egy földalatti kristályt, de nem küldhet oda egy csomó sötét tündét, hogy túrják fel utánuk a földet. Meg se találnák mindet, és ki tudja mennyire vannak mélyen.
Egy sötét tünde katona lépett oda hozzá, kizökkentve a gondolataiból.
- A holdőröktől vagyok. Hallottam, hogy felderít ott. Mit talált? Három napra eltűnt.
A három nap kiesésen már meg sem lepődött, inkább azon, hogy csak ennyi maradt ki. Lehetett volna az három év is…
- Mágikus anomáliákat, és pókokat. Azt javaslom, hogy egy ideig ne menjenek a terület közelébe, az anomáliákat a fények jelzik. A mágikus anomáliák okozzák az idővel való furcsaságokat. Lehetséges, hogy az ott eltűnt egységek egy idő után előkerülnek majd. Ja igen, és ezt találtam, nem tudom hátha valamelyik falubelié. – mutatta meg az őrnek a talizmánt, amit még korábban talált a gombán.
- Igen, ez egy eltűnt civilé volt. Leszállítom a családjának. Köszönjük az együttműködést, Lady Wildwind!
A lány odaadta a nyakláncot.
- Tényleg ne menjenek a hely közelébe, vagy ha mindenképp muszáj, akkor mindenképp legyen önökkel egy nagy erejű Holdpap vagy druida.
Megitta az italát, majd elment megkeresni Jóskát. Szerencsére a csődör ott volt az istállóban, amelyikben hagyta, a sötét tündék még némi abrakot is tettek elé. Nyeregbe szállt és elindult haza jelentést tenni. Vagyis... Mondani valamit a saját feletteseinek, ami semmiképpen nem lehet a teljes igazság.

Egyenesen vitt az útja a Tünde erdőbe. Semmi bonyodalom nem állította meg, sem odáig az erdőben, se a kapuban. Lassan fejből fogja tudni a Nebelwald-főváros útvonalat, amennyiszer megjárja… A kapuban sem állítják meg, sőt a királynőhöz is egyenesen el tudna menni. A lovagság egyik előnye, hogy őfelsége nagyjából akármikor fogadná, hogy meghallgassa a jelentését. A helyzet viszont az, hogy most ő nem biztos benne, hogy a képtelen meséjével oda akar-e állni Amelie Fairbranch elé. Legjobb esetben is kinevetné, a legrosszabban pedig még a lovagi címét is visszavehetné, az indokkal, hogy őrültek nem valóak lovagnak. Talán igaza is lenne… De ha nem neki mondja el, akkor kinek? Beszámolhatna az anyjának. Érdekes lenne, és igazából kíváncsi is lenne, hogy kezelné a helyzetet, bízik-e annyira benne… Egyszerű lenne hazamenni és megvárni, de valamiért mégsem viszi rá a lélek. Türelmetlen, egyrészt. A másik okot már nehezebb lenne bevallani, de az a helyzet, hogy van aki lassan közelebb áll hozzá, mint a saját anyja, ez pedig a kiképzője, Lady Brigitte Shadowthorn.
A nőt a saját körletében találta meg. Kicsit tétovázott, de még mindig ezt érezte a legjobb döntésnek. A nőnek személyesen bizonyított, és mióta lovag ő foglalkozott Loreenával. Neki tudnia kell, hogy az elméje egyébként ép, és hogy nem hazudozna össze olyan ostobaságokat, mint amiket éppen készült elmondani.
- Lady Shadowthorn, van egy perce? – kérdezte óvatosan, mikor benyitott a nő dolgozójába. Shadowthorn az asztalánál ült, éppen olvasott valamit.
- Mondja, Lady Wildwind.
Lory becsukta maga mögött az ajtót és beljebb surrant majd egyenesen megállt az asztal előtt. Nem tudta mennyire tűnik összeszedettnek, de igyekezett leplezni a zaklatottságát.
- Szeretnék beszélni önnel a legutóbbi küldetésemről... - kezdte lassan, keresve a szavakat. - Kapcsolatba kerültem mágikus anomáliákkal, és... Fogalmazzunk úgy, hogy fontos információk birtokába jutottam, de nem tudom kivel beszélhetnék.
- Az eltűnéses eset, igaz?
- Igen. Tudom mi történt, csak senki se hinné el.
- Tegyen egy próbát velem.
- Megígéri, hogy nem fog őrültnek nézni?
- Nagyban függ attól, amit mondani akar.
- Értem. Nem értek a mágiához, de elméletileg lehetséges, hogy az anomáliák repedések a térben és az időben. Ezért is láttak furcsa látomásokat az ott lévők, hallottak fura hangokat, akik eltűntek azok pedig átestek ezeken az anomáliákon. Én voltam olyan szerencsés, hogy vissza is jöttem, nem rajtam múlt, komoly segítséget kaptam. Eddig mennyire hangzik őrülten? – ugyanis a java még csak most jött, de ha már itt is elbukott, lehet jobb, ha nem is folytatja.
- Eléggé. – majd gondolkodóba esett. - De nem maga az egyetlen, aki így járt. Korábban is számoltak már be hasonlókról.
- A helyzet az, hogy a jövőnk nem áll valami fényesen az alapján, amit a túloldalon láttam, és érzem a késztetést, hogy tegyek valamit. Hogy másképp történjenek a dolgok. De félek, hogy ha ezt így elmondom a királynőnek, vagy bárkinek, akkor azt mondják, őrült vagyok, és végem. A lovagi karriernek és mindennek, ezt pedig nem szeretném.
- Nagy eséllyel senki nem hinne magának. A többinek se hittek. Őszintén szólva én se nagyon hiszek ebben, de én nem vetem meg magát. - nagyon komollyá vált Shadowthorn hangja. - Jobban járna, ha nem szólna az ittenieknek. A déli emberek, Hellenburgban. Ők esetleg segíthetnek.
Lory bólintott. Serafin is az embereket említette, és most Shadowthorn is. Talán lehet benne valami, bármennyire is nem szeretett volna elmenni hozzájuk. A sors nagyon különös helyzetekbe sodorja újra és újra. És még logikus is, hogy délre menjen, hiszen pont azt a királyságot fenyegeti a legnagyobb veszély mindenki közül.
- Ebben az esetben... Kérnék egy hét eltávot, hogy Hellenburgba mehessek.
- Egész nyugodtan.
- Köszönöm asszonyom. Kívánjon szerencsét, hogy higgyenek nekem, és ne zárjanak be.
- Legfeljebb kitoloncolják. Sok sikert!
A kitoloncolás jobb opció, mint a börtön. Elköszön Shadowthorntól, és rövid pihenő után - ami leginkább fürdést és evést jelent, elindult lovon Hellenburgba. Végülis úgyis kíváncsi volt az ezüsthajú férfira, aki kihúzta őket a pácból a nekromantánál...

Egy jó térkép segítségével egy napnyi nyeregben ülés után érte el Hellenburg impozáns városát. Már messziről észrevette a falakat és a csillogó tetőket, így a síkságon még gyorsabb vágtára fogta szegény Jóskát, hogy mielőbb elérjenek a kapuhoz. Egyszerre volt izgatott és rettegett is, hogy mi fog történni. Maga sem tudta, hogy miért akarja ennyire elszántan, hogy higgyenek neki, hogy segíteni tudjon… De ha még hisznek is neki… Lesz erő a világon, ami megállíthatja ami jön? Létezhet egyáltalán olyan, hogy megváltoztatják a jövőt? Még mindig tartott attól, hogy minden, amit most tesz egyszer már megtörtént, minden cselekedete kőbe van vésve, és hiába látta a kétszáz évvel ezutáni Veroniát nem tehet semmit, hogy megváltoztassa. Efféle gondolatokkal küzdött, mikor az alabárdosok megállították a város kapujában. Végülis háború volt… Nem engedhettek be bármilyen jött-ment tündét.
- Megállj tünde! Mit akarsz?
Lássuk a medvét, ahogy szokták volt mondani.
- Jó napot az uraknak. Meghallgatást szeretnék kérni a... - az istennek se jutott eszébe a zsinatelnök szó németül, úgyhogy megpróbálta máshogy körbe írni. Mehetett volna a királyukhoz is, de végülis Abaddón angyal inkább vallási-ügynek tűnt. - Az ezüsthajú férfitól. Von Himmelreich? Azt hiszem, igen. Tőle.
A két őr összenézett.
- Hans, ez megint vagy holdkóros, vagy őrült.
- Georg, tudod hegy legutóljára is komoly ügy lett belőle. Szólj valami fejesnek.
Hans elrohant, de pár perc múlva vissza is jött. Lory közben azon morfondírozott, hogy mégis hogy értették azt, hogy „megint” egy holdkóros tünde? Igaz volt bizonyos szemszögből, de nagyon érdekelte volna, hogy ki volt az első.
- Egyenesen a toronyba menjen, és ezt mutassa fel. – odaadott a lánynak egy tekercset.
- Köszönöm uraim. – mondta, majd elvette a tekercset és már ügetett is a toronyba. Nem akar egy percet sem elvesztegetni. Hellenburg bármilyen csodás és hatalmas is volt, talán lesz még ideje körülnézni, jobban, mint amennyire a lovon való ügetés közben megteheti. Még sosem járt ehhez hasonló helyen. Hasonló, mint az ő fővárosuk, de mégis teljesen más volt. Mocskosabb és emberibb, mégis, már így is érzett benne egy furcsa pezsgést, ami vonzotta. A tornyot nem volt nehéz megtalálnia, messze a többi épület ölé magasodott, így sosem tévesztette szem elől. A kapuban leugrott Jóska hátáról, és megkért egy őrt, hogy lássák is el. Fogalma sem volt, mennyi időt fog igénybe venni ez a tárgyalás… És aznap este már nem akart visszaindulni. A Jóskának is meg kellett pihennie, és neki is. Az ajtóban felmutatta a papírt, amit kint kapott.
- Tizedik emelet, első szoba. Egy nagy fenyőajtó. Ne kóboroljon el! - mondta az ottani őr.
- Igyekezni fogok.
Úgy tűnt, hogy mindenki tudta a tekercsről, hogy mit akart. Érdekes. Elkezdett kutyagolni felfelé, számolta az emeleteket. Amikor odaért a fenyőajtó elé, megigazította a ruháját, kicsit a haját is, hogy minél rendezettebbnek tűnjön és ne látszódjon rajta, hogy mennyire fél attól, hogy hogyan fogja fogadni Esroniel von Himmelreich a mondandóját. A karikákat a szeme alól sajnos nem tudta eltűntetni. Igazából fel sem fogta, hogy éppen az ezüsthajú férfival fog találkozni, akin annyit gondolkozott a nekromantával való küzdelmük után. Akiről elhitte, hogy nem közönséges, barbár, rettenetes ember. Bekopogott.
- Szabad! – hallotta meg a férfi ismerősen csengő hangját.
Benyitott az ajtón. Megint az az átkozott protokoll! Most tényleg a leghalványabb fogalma sem volt, hogyan kéne viselkednie. Meghajoljon? Vagy hogyan kéne egyáltalán szólítania?
- Üdvözletem... uram. - igen, az uram jó lesz, azzal nem lehet mellé lőni. - Elnézését kérem, hogy bejelentés nélkül leptem meg de... Fontos dolgokat kell mondanom, amik őrültségnek fognak hangzani.
- Áldás, békesség, tünde! Beszélj!
Lory vett egy nagy levegőt, rákészült, hogy viszonylag szépen és rendezetten, olyan „katonásan” adja elő az őrületét.
- A nevem Lady Loreena Wildwind. Valószínűleg nem emlékszik rám, de egyszer már találkoztunk. A Nebelwaldba küldtek küldetésre, hogy mágikus anomáliákat derítsek föl, amik sok tünde eltűnéséért felelősek. Az utam során én magam is átmentem egy ilyen anomálián, akaratom ellenére, ami az idővonal egy másik pontjára vitt át. Egyszerű lovag vagyok, nem értek az ilyesmihez annyira, de elméletben lehetséges. Volt lehetőségem meglátni egy lehetséges jövőt. Egy nagyon rossz jövőt.
Tartott egy kis szünetet és kíváncsian várta, hogy Esroniel kidobja-e, de az nem tette.
- Ez... Elvileg lehetséges. A kérdés az... hogy miért pont ide jött ezzel?
Jó kérdés volt, és olyan, amit a lány magának még nem tett fel. Miért is Hellenburgba jött? Mehetett volna az északiakhoz is, csak ott volt egy apró bökkenő, amit inkvizíciónak hívtak.
- Mert... Mert a szörnyű jövő, amit láttam azért következik be, mert az emberek háborúja elfajul. És az emberek háborúját csak emberek tudják lezárni. Abban a jövőben még több mint száz évig fogják gyilkolni egymást és csak egy szörnyű kataklizma fog neki véget vetni. Azért önhöz jöttem, mert Észak nem hinne nekem, valószínűleg már egy inkvizítor kínozna. Ennyire egyszerű.
- Ez jogos. - A maga előtt lévő papírokra nézett, a tekintete elkomorodott. - Mondja, mit tud a háborúnkról?
- Keveset. Tudom, hogy a vallásuk kérdésében nem értenek egyet hivatalosan. Abban meg biztos vagyok, hogy az ügy mögött több is van.
- Tudja, a helyzet az, hogy talán én indítottam az egyházszakadást, a háborút nem. Rengeteget harcoltam, ezt elismerem. De miután betörtünk a katedrálisba, én egyetlen embert sem öltem. Az embereim is java részben erre tanítom. Nem rajtam múlik.
Persze… Nem rajta múlt. Loreena legszívesebben leteremtette volna, de ha valamire megtanította a sereg akkor az az önuralom. Most vallotta be, hogy ő indította az egyházszakadást, ami ürügy volt a háborúra. Merthogy szinte egészen biztos benne a tündelány, hogy ez csak ürügy. A helyzet viszont az, hogy eleget látott Hellenburgból és Esroniel von Himmelrecihből ahhoz, hogy tudja, a férfinak hatalma van. Akinek pedig hatalma van, azon igenis nagyon-nagyon sok minden múlik. De nem az ő tiszte volt, hogy leckét tartson, hisz mit érthet ő, egyszerű tünde lovag az emberek háborújához!
- Mindenkin múlik. - kicsit elgondolkozott, hogy mit mondhatna még, amiből talán a másik többet tud majd leszűrni, és együtt talán kitalálhatják, mit lehet tenni. Hiszen ezért van itt. - Azt mondták a jövőben, hogy Abaddón angyal eljövetelét kell megakadályozni. Én nem tudok sokat ezekről a dolgokról, de az fogja elindítani azt a láncreakciót, ami végül a Dél teljes pusztulásához és Észak győzelméhez fog vezetni. Még Azrael karja sem lesz elég erős hozzá, hogy megállítsa. Nem tudom hogyan, de békét kell teremteni, még azelőtt, hogy az angyal eljönne. Talán maga tud annyit a vallásukról, hogy tudja, miért akarna idejönni és hogyan lehetne elérni, hogy ne tegye.
- Sejtem, csak. Nos, én hivatalos keretek között vagyok. Én csak azt tehetem, amit a vallásunk törvényei kérnek, és az állam megkövetel. Ha van ötlete, kérdezzen körbe. - szigorúan nézett a lányra. - De figyelmeztetem, katonát nem adok.
- Ha lenne ötletem, nem kérdezősködnék. Nem kérek katonát. Békét szeretnék csinálni, nem pedig tovább harcolni. Mesélne nekem az angyalról?
- Csak amit a biblia ír... - mondta, majd elő is vett egyet, lapozott párat a könyv legvégén, és olvasni kezdett, németül. - "Az ötödik angyal is megfújta a harsonát. Erre egy csillagot láttam, amint az égből a földre zuhant. Nála volt a mélység kútjának kulcsa. Megnyitotta az alvilágot, a kútból füst szállt fel, amilyen a nagy kohó füstje. A nap és az égbolt elsötétedett a kút füstjétől. A füstből sáskák lepték el a földet, és akkora erejük volt, amilyen a föld skorpióinak van. Parancsot kaptak, hogy ne ártsanak a föld füvének, a zöldellő növénynek és fának, hanem csak az embereknek, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét. Parancsuk volt, hogy ne öljék meg őket, csak kínozzák öt hónapig. Olyan fájdalmat okoztak, mint amikor a skorpió megmarja az embert. Ezekben a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják, meghalni kívánnak, de a halál elfut előlük. A sáskák külsejükre a harcba induló lovakhoz hasonlítottak. Mintha aranykorona lett volna a fejükön, az arcuk pedig emberi arcra hasonlított. Hajuk olyan volt, mint az asszonyok haja, a foguk, mint az oroszlán foga. Mellüket vaspáncélhoz hasonló vért födte, szárnyuk csattogása meg olyan volt, mint a csatába száguldó harci szekerek zörgése. Farkuk és fullánkjuk, mint a skorpióé. Farkukban olyan erő volt, hogy öt hónapig árthattak az embereknek. A mélység angyala volt a királyuk, akinek héberül Abaddón, görögül pedig Apollión a neve..."
Loreena hallgatott egy ideig, miután Esroniel befejezte az olvasást, de amikor megszólalt végül, akkor is úgy érezte, hogy nem került közelebb a megoldáshoz.
- Ez elég szörnyen hangzik.
- Nos, ennyit tudunk róla. Ez a Jelenések könyve. A végítélet.
- Lehulló csillag van benne, ez jó kiindulás, legalább látjuk, ha jön, bár nem tudom, hogy lehetne megakadályozni mindezt... - szokásos szarkazmus csengett a hangjában. - Viszont a jó hír, hogy ez után sem lesz vége a világnak, csak Veronia déli részének. Köszönöm, hogy fogadott. Nem tudom, mit tehetnék még azon kívül, hogy szóltam. Ha ön tud bármit, amivel segíthetnék, kérem, ne tartsa magában.
- Ha gondolja, szervezkedhet. Ha ténylegesen fel tud mutatni valamit, hát legyen, segítek én is. Talán csak egy jövő volt a sok közül, amit látott. De ha arra haladunk, és megakadályozza, hát Hellenburg hálája és támogatása magával lesz.
A tényleges felmutatást problémának érezte, de bólint. Valahogy nem tudott eleget erről az egészről, kutakodnia kellett. Elsőnek az a könyv nem tűnt rossz ötletnek.
- Rendben. Meglátom, mit tehetek, és ha jutottam valami kézzelfoghatóra, akkor szólok. megengedi, hogy elolvassam azt a könyvet? A jelenéseset. Hátha találok benne valamit. Ja igen... Nem tudom ezeknek van-e jelentősége, de azért elmondom, hátha... Az anomálián visszafelé jövet láttam dolgokat. Mintha... Mintha látomás lett volna bármilyen ostobán is hangzik, de kísértenek a képek. Az egyik egy sárkány volt. Sosem láttam még sárkányt de tudom hogy az volt. A másik pedig... valami borzalom. Emberformájú sötét alak, amiből valami fekete undormány csöpögött. Rettegek tőle azóta is. Talán semmi közük ehhez az egészhez, de ha mégis akkor jó, ha tudja rajtam kívül még valaki. - von vállat végül. A férfi erre nem mondott semmit, csak odanyújtotta a könyvet Lorynak. Végülis Shadowthorntól egy hetet kért és ez még csak a második nap volt, még bőven volt ideje valamit kezdeni a helyzettel.
- Ha gondolja a kutatása idejére szívesen látjuk a városban. A feleségem, mivel az illetőnek nincs jobb dolga, majd ad szállást és kíséretet.
- Köszönöm uram. - elvette a könyvet. - Hol találom meg a hölgyet?
- Ezen az emeleten négy ajtóval odébb. Sigrún a neve. Sigrún von Himmelreich.
Lory bólintott, hogy megértette.
- Akkor a viszont látásra uram.
- Ég áldja!
Sigrún von Himmelreich a szobájában volt. Loreena udvariasan bekopogott, majd miután beengedték, gyorsan bemutatkozott, és elmondta, hogy miért jött. A nő nyakig páncélba volt öltözve, szőke haja volt, és huszon-egynéhány évesnek látszott csupán. Lory nem számított páncélra a „feleség” szóból kiindulva, de a lelke mélyén örült, hogy egy másik katonával kell szót értenie. Egy kopott könyvet olvasgatott, a címe alapján a páncélokról. Kedvesen bólintott. amikor a tünde belépett és türelmesen végighallgatta a lányt.
- Áh, Re... A férjem küldött? Örvendek, Lady Wildwind! - odament hozzá és kezet nyújtott, amit a tünde némi bizonytalankodás után végülis megrázott. Örömmel konstatálta, hogy éppen tanult egy új üdvözlési formát, később talán még hasznát fogja venni.
- Én is örvendek. Esroniel von Himmelreich azt mondta, hogy ön tud nekem szállást adni és kíséretet. Legfeljebb négy napig maradnék, utána vissza kell térnem. Nagyon köszönöm, hogy ilyen kedvesek hozzám, és megengedik, hogy kutakodjak.
- Igen aludhatsz itt, velem. A férjem úgy is későn ér és korán kel, így máshol alszik, hogy ne zavarjon. - mondta szomorúan és lemondóan. A tünde hirtelen szintén szomorúságot érzett. Érdekes és mégis szörnyű volt látni, hogy a férfi fontosságát pont az sínyli meg a legjobban, akinek meg számára kéne a legfontosabbnak lennie. Akkor is el tudta képzelni, ha ő maga még nem is érzett hasonlót. Csak az a gondolat tudta picit megvigasztalni, hogy ha vége lesz a háborúnak, talán ez a házasság is boldogabb lesz.
- Sajnálom. És köszönöm.
Levette az alkarvédőjét, letette a fegyvereit, és a páncélja egy részét is, hogy kényelmesebben legyen.
- Itt maradhatok elolvasni ezt? – mutatta fel a Bibliát.
- Persze! Csak nyugodtan. - mosolygott kedvesen, bár Lory csak a szemét látta, a száját takarta a felszerelése.
- Köszönöm még egyszer. - elhelyezkedett és elkezdett olvasni. Muszáj volt nagyon koncentrálnia a német nyelv miatt. A könyv felért sok heti nyelvleckével, és muszáj volt rajta magát átrágnia, de azért szívesen beszélgetett Sigrúnnal is.
- Mi után kutatsz itt, és nem a druidák társaságában, Lady Wildwind?
- Hogy hogyan lehet megakadályozni Abaddón angyal eljövetelét, és hogy béke legyen az emberek között végre. De ehhez sokkal többet kell tudnom arról, hogy mi is van itt. Esroniel von Himmelreich -azért hívja így mert nem tudja, hogyan kéne a teljes név meg udvarias is valahol - adta ezt, és ebben említik, szóval elolvasom. Utána még nem tudom. Mi nagyon másképp hiszünk, mint az emberek. -Nem látta értelmét kertelni, szívesen elmondta a templomosnak, hogy mi a helyzet. Talán a nő is tud valami hasznos tippet adni neki.
- Hmm... Érdekes téma. Ha nem boldogulsz a szöveggel, kérdezz nyugodtan, templomos vagyok.
- Köszönöm. -mosolygott rá a nőre Lory. - Egyenlőre a nyelvvel van a legnagyobb gond, de tudom, hogy idővel belejövök.
Egy ideig csöndben olvastak mindketten, de amikor a trónok körül lévő sokszemű lényekhez ért látványosan elfintorodott. Elég gusztustalannak tűntek.
- Valami furcsa? - vonta fel a szemöldökét Sigrún.
- Csak ez a trón körül ülő négy, sok szemmel megáldott szárnyas állat. Remélem, hogy csak valami hasonlat, mert még én is megijednék ezektől.
- Nem, ezek így néznek ki. - magyarázta a nő. - Kerúboknak hívják őket, és ők is angyalok.
- Az angyaloknak nem valami szép és fényes dolognak kéne lenniük?
- Nos, ez nézőpont kérdése. Valójában a kerúbok is lehettek szépek. Ha ellapozol Ezékiel próféta könyvéhez, rögtön az elején ismét le vannak írva.
- Miért érzem úgy, hogy ha át akarom látni a teljes képet, akkor az egészet el kell olvasnom?
- Nos, nem kell az egészet. Ez csak a végítélet. Mindennek le van írva az oka benne. - majd sóhajtott. - De pontosan mi se értjük.
Lory tovább olvasott kicsit.
- És miért pont a bárány lesz méltó?
- A Bárány, az Isten fiának, Jézusnak a jelképe. Csak az, aki teljesen ember, tehát részesült a természetünkben és szenvedésünkben, és teljesen Isten, tehát mindenki fölött áll, lehet méltó arra, hogy felnyissa a könyvet és feltörje a pecséteket.
- És velünk mi lesz?
- Tündékkel?
- Igen.
- Tudod, sajnos egyetlen helyen sem vagytok benne a Bibliában. De talán azért, mert azt Isten az ottani embereknek is meghagyta. Tudtad, hogy ott talán nem is tudják, hogy mi létezünk...? - aztán elmosolyodott. - De a Biblica Veronia azt írja, nektek is van jogotok az örökségre, szóval ne félj.
- Mármint a szakadás előtti emberek nem tudnak rólunk? Tudom, hogy tündék csak ebben a világban léteznek... - mondta Lory végül elgondolkodva. - Milyen örökség? Ott még nem tartok.
- Igen, a szakadás előtti emberek... Nekik is van bibliájuk, és nem tudhatnak rólatok valamiért. Az örökség pedig az örök élet öröksége.
- Érdekes. - Sigrún szavait úgy értelmezte, hogy ők sem tudják, miért nem tudhat a tündékről a többi ember, így nem kérdezi meg. Az örök életre bólintott, ennek biztos sokan örülnének. Majd tovább olvasott.
- Ennek se füle se farka. Eljutottam Abaddónig, meg hogy már előtte is milyen szörnyű dolgok fognak történni, de arról egy szó sincs, hogy mi indítja el a lavinát, és hogy hogyan lehetne megakadályozni.
- Senki sem tudja, hogy mikor jön el a világvége, de előtte néhány dolognak teljesülnie kell. Ebből pár már megvan.
- Hol tartunk? Nem minden eseményt tudok beazonosítani.
- Az események zavarosak. De az egyik feltétele az, hogy mindenütt hirdessék az evangéliumot, és legyenek, akik nem hiszik el. Valamint a világban káosznak kell lenni. Ezek mind teljesültek már. Most csak nézzük és várjuk, hogy mi fog történni. Hiszen egy olyan pillanatban jön, amikor senki se számít rá.
- De most számítunk rá.
- Most nem is jöhet el akkor.
- Ez jó. Ameddig számítunk rá, addig időt nyerhetünk a megoldásra. Miért nem tudott az Istenetek egyértelműbben fogalmazni?
- Mert azt akarja, hogy higgyünk benne. Tudod, ha elfogadod a jótéteményeit, akkor nem kell félned az ítélettől.
A tünde felpillantott a könyvből Sigrúnra.
- Nem egészen értem milyen jótéteményekről beszélsz. Meg itt az van, hogy bizonyos törzsek fiai élik túl, meg most ott tartok, hogy még szüzek is... Szóval nem látom túl jónak az esélyeimet. Kicsit bánt, hogy minket nem említett az úr egy szóval sem. Mi van, ha mi tündék nem érdekeljük őt?
- Nem teremtett volna meg, ha nem érdekelnétek. De kétlem, hogy a szüzesség tényleg számítana. Talán valami lelki szüzesség lehet ez. A törzsek pedig Isten híveinek a szinonímái. Talán nektek is megvan az utatok, ti is egy törzs lehettek.
- De azokra a lényekre meg azt mondtad tényleg olyanok. Hogy kéne eldöntenem, hogy mi a szinoníma és mi nem?
- Ha ismered Istent, tudod, mit kér, és mi az, amiről átvitten beszél csak. Mint a természet. Hiszen a ti általatok tisztelt Természet az pontosan a mi Istenünk egy megnyilvánulása
- Ezt mi is így hisszük. De az hogy mi természetes, az elég egyértelmű. Tudjuk és kész. Ez itt. - mutat a bibliára. - Ez egy... - kereste a német szót, de nem jutott eszébe. - big mess.
- Nagy zűrzavar, pontosan. - mondta Sigúrn angolul, és úgy is folytatta. - De hát ez benne az izgalmas.
Loreena arca hirtelen felragyogott, hogy a nő tudott tündéül. Így mindjárt minden sokkal könnyebbnek tűnt.
- Izgalmas persze, de félelmetes is, főleg hogy nem szeretném, hogyha megtörténne, de olyan mintha kőbe lenne vésve. Mintha bármit teszünk akkor is el fog jönni.
- Talán igen. Az időpontjait lehet tologatni inkább.
- De semmit sem lehet halogatni a végtelenségig, igaz? - hirtelen felkiáltott. - Itt itt voltam! Nézd! "Sátáni lelkek, akik csodákat művelnek, és elmennek a földkerekség királyaihoz, hogy harcra toborozzák őket a mindenható Isten nagy napjára.
Íme, úgy jövök, mint tolvaj. Boldog, aki virraszt és vigyáz ruhájára, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét.
Összegyűjtötték őket arra a helyre, amelyet héberül Harmagedónnak hívnak."
És ott volt a földrengés is! De nem értem, ez a könyv szerint Abaddón után van, itt meg előtte.
- Isten számára nincs idő. Ő úgy rendez mindent, ahogy akar. A sorrend számára nem fontos.
- De ha nem fontos a sorrend, akkor bármi jöhet bármi után, és nem vagyunk közelebb semmivel a megoldáshoz. – a lány kezdett kétségbeesni.
- Igen, ez a zavarba ejtő a dologban. - látszott, hogy a templomos is szeretné jobban érteni, csak nehezen ment. Lory bólogatott. Zavarba ejtő, az már biztos.
- És melyik város az, amelyiket itt Babilonnak hívják?
- Látod, odaát ez nyilvánvaló lenne, hiszen létezett Babilon nevű város. Itt vagy az egyik nagy városra gondol, vagy a gonosz egy ismeretlen helyére. Ez valószínűbb, hiszen sok hasonlat kellett az akkori embernek.
- Ez mindkét világban megtörténik? Mert akkor az istenetek a szakadással dupla munkát csinált magának.
- Mindenható, szóval nem hiszem, hogy bármi lefárasztaná... De azt hiszem, hogy csak részben egyezik a világvégénk a másik világéval. Lehet, hogy ott már mindez megtörtént, és Apollón ide csak második helyként jön el.
- Lehetséges. Sokat ír itt egy sárkányról. Én... láttam egy sárkányt. Egy látomás-féleségben. Az lehet az?
- Talán. Lehet, hogy az a másik világ volt. Lehet, hogy egy harmadik vagy negyedik. Ijesztő dolgok az ilyen próféciák.
Ezzel mélységesen egyet tudott érteni a tünde is. Lassan a végére ért a könyvnek.
- Hát... Végülis miután meghalt mindenki fel is támadnak és a jó emberek tovább élnek egy szép új városban, Isten meg mindent újrateremt. Ez nem annyira rossz.
- Így van. A kérdés az, hogy ki lesz a jó, és ki a rossz...
- Ezt az Istenetek fogja eldönteni. Ha a vallásháborútokra célzol, nem hiszem, hogy az fog számítani. Csak hogy jó emberek voltatok-e vagy rosszak.
Becsukta a könyvet. Átolvasta de nem jutott közelebb a megoldáshoz, csak fáradtan dörzsölte meg a szemét.
- Talán igazad van. Bízom Istenben, hogy ő is így gondolja.
- Jól van. Én katona vagyok, meg úgy látom te is. A filozófiát hagyjuk a papokra meg a druidákra, mi meg agyaljunk a megoldáson. Ebben a könyvben egy sárkány csinálja a sok problémát meg a kölykei. Látom, hogy legyőzik meg megsebesítik. Na neki biztosan meg is kell halnia. Mi van még... – lapozgatott a könyvben.
- Démonok és bukott angyalok... sok belőlük...
- Bukott angyal? Démont láttam, az rendben van, nem szeretem őket, de azt hiszem lehetelten kiirtani őket, mert mindig újak jönnek.
- Bukott angyalok, igen. A Sátán gyermekei és szolgái. Ők is ott lesznek.
- Hmmm. Őket honnan ismerjük meg?
- Nos, kifejezetten ijesztő elméletünk van erre, de eddig mindenben helyt áll... Hallott már a mélységiekről?
Loreena megrázta a fejét.
- Nem, de érdekel.
- Hatalmas, alaktalan sötét lények, akik pusztán a tudatukkal képesek befolyásolni másokat. Borzalmasan nehéz legyőzni őket, csak Isten hatalma ejt sebet rajtuk. Nos, ezek lehetnek a bukott angyalok.
A lány arca elsötétült.
- Azt hiszem... Amikor láttam a sárkányt láttam egy ehhez hasonlót. Elég ijesztő volt. Te láttál már olyat?
- Kettőt. Veronián is él, több. A férjem már megölt hármat, de ezer is lehet belőlük. Az egyik itt lakott a város alatt.
Lory elsápadt.
- Értem. És... Hogyan lehet legyőzni őket? Mi van, ha mi is találunk egyet? Nekünk nincs olyan erőnk, ami Istentől jön. vagyis a ti fogalmatok szerint nincs. Az van, ami a természetnek része.
- Mi megvédünk benneteket, ha akarjátok, ha nem. A legutóbbit is ott győztük le, az erdőtökben.
- Mikor? Mi erről miért nem tudunk? - teljesen felháborodott. Lovag lenne vagy mi... neki erről tudnia kéne! Végülis viszont muszáj volt lenyelnie a büszkeségét. Ha ők lettek volna ott akkor sem tudtak volna vele mit kezdeni, és ezt hatalmas problémaként értékelte.
- Nem tudtok megtanítani minket, hogy győzzük le őket?
- Egy holdkórosnak tűnő tünde kérte a segítségünk, mi meg odamentünk. Nem néztek rád furcsán a kapuban? Ez lehetett az oka. És nem tudom, hogy képesek lennétek-e rá...
- Most hogy mondod, emlegettek valamit, hogy a múltkor is fontos volt, amikor egy holdkóros tünde jött... - amikor viszont Sigrún azt mondta, hogy nem biztos, hogy képesek rá lehorgasztotta a manó-arcát. – Lehet, hogy nem vagyunk rá képesek. Lehet, az istenetek nem kedvel minket eléggé. De ha nem teszünk egy próbát nem derül ki.
- Azt hiszem, van egy ötletem...
Loreena egy fokkal lelkesebben nézett Sigrúnra. Kezdte kifejezetten megkedvelni a nőt.
- Nyitott vagyok az ötletekre.
- Kell egy druida, aki együtt szeretne működni veled.
- Csak találok. És aztán?
- Én keresek még egy papot.
- Hogy meg legyen a szent erő is?
- Igen, és keresünk metszetet. A druidák is papok, azt hiszem.
- Rendben! Igen, ők a természet papjai. Ha igaz a feltételezés, hogy a természet isten, kell legyen metszet. Hmmm.... Egyszer kísértem egy tűzdruidát. Ételt vittünk egy emberfaluba. Mármint a tűz hasonlít a legjobban a szent erőtökhöz nem?
- Bármi lehet, nem muszáj tűz.
- Rendben. Remélem lesz valaki, aki segít. – bólogatott.
- Sok sikert hozzá, tünde leány! – mosolyodott el a templomos. - Most pedig, szeretnél valamit enni? Esetleg fürdőt? Vagy talán mást?
- Mindegyik jó lenne. Az étel is a fürdő is. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám.
- Én örülök, hogy végre foglalkozhatok valakivel. Most akkor kövess! Hidd el, az emberi ételek is finomak!
- Amúgy se vagyok válogatós. - mondja mosolyogva. Letette a Bibliát egy asztalra, kicsit több tisztelettel, mint várta magától, felállt és követi a nőt.

Miután eltelt a nap fürdőzéssel, pihenéssel és egyéb lányos programmal fáradtan ájultak be az ágyba. Legalábbis Loreenánál beállt az a bizonyos állapot a kimerültségtől, amit „képszakadás”-ként szoktak emlegetni, bár az emberek többségénél a túlzott mennyiségű alkohol szokta kiváltani. Sigrún hangjára ébred fel.
- Szép reggelt!
A nő már páncélban áll fölötte.
- Jó reggelt. Ne haragudj, nem ébredtem fel a mozgása. – nyitotta ki a szemét álmosan. Pedig a páncélcsörömpölésre igazán fel kellett volna ébrednie.
- Nagyon mélyen aludtál, fárasztó lehetett a tegnapi napod.
Lory bólogatott, közben pedig ő is elkezdett öltözködni. Az előző nap érkezett Hellenburgba, találkozott Esroniel von Himmelreich-al, tárgyaltak, Bibliát próbált értelmezni… És előtte se jutott neki túl sok pihenés összességében. Nem volt csoda, hogy teljesen kidőlt, amint csak egy kicsit is biztonságban érezte magát, márpedig a templomos nő mellett valahogy úgy érezte. Bizonytalanul nézett a saját páncéldarabjai felé. Nem voltak nehezek, hiszen a könnyű tünde páncél meg sem közelíthette egy templomos vértjének súlyát, de még így sem volt a legkényelmesebb viselet.
- Azokat is jobb lenne, ha felvenném? Mit csinálunk ma?
- Áh, nem muszáj, csak én már megszoktam ezt. Ma a templomba megyünk, keresünk egy segítőkész lelkészt.
- Még sosem voltam ember-templomban. Van valami, amit tudnom kell előtte?
- Azon kívül, hogy ne rongálj és a szószékre ne mássz, semmi.
- Ez menni fog. – vigyorodott el Lory. Ha csak ennyi a protokoll azt még ő is meg tudja jegyezni. Felöltözött és Sigrún tanácsára nem vette fel a páncélt, az íját és a nyilait is a szobában hagyta, csupán a tőrét tűzte az övébe a biztonság kedvéért, és a hátára kanyarintotta a tündeköpenyt, hogy ne fázzon meg.
- Mehetünk.
- Rendben, indulunk is. – bólintott mosolyogva Sigrún. Levezette a lányt a toronyból, ki a széles utcákra. A tünde nem tudta mennyi idő volt, de Hellenburg már ébren volt, bár ki tudja, talán soha nem is aludt el a város. Nyüzsgő emberek tömegét kerülgették, átszaladó utcagyerekeket, siető hivatalnokokat. Egy nagy, tornyos épület felé haladtak, aminek a tetején egy ezüstből öntött sokágú csillag díszelgett. Út közben azért próbált minden megbámulni, ha már sietős is az útjuk talán ennyi városnézést még belefért az ütembe. Hellenburg nagyon más volt, mint amihez szokott, és mégis lenyűgöző a maga nemében.
- Tetszik? – kérdezte Sigrún.
- Furcsa. Sokkal nagyobb és koszosabb, mint a mi fővárosunk. De tetszik, hogy pezseg.
- És itt még tisztaság is van, nem úgy, mint északon.
Közben odaértek a templomhoz, az embernő pedig hangosan köszönt.
- Áldás, békesség tiszteletesek!
Loreena a köszönésre picit felvonta a szemöldökét. Nem ismerte a formulát, bár a szavakat értette. Elfogadta, hogy ezek szerint itt így szokás, de úgy döntött, ő inkább akkor köszön, hogyha valaki majd oda is megy hozzájuk. Kicsit zavarban érezte magát, nem odaillőnek. Két palástos nő lép oda hozzájuk, lelkésznek tippeli őket, ha jól emlékezett így hívják a protestánsok papjait. A bal oldali szólal meg először.
- Istené a dicsőség, von Himmelreich kisasszony. Mit szeretne?
- Van köztetek valaki, aki huzamosabb ideig ráérne?
- Persze én segíthetek, épp most tértem vissza diakóniából. Miben kellene? – mondja a jobb oldali lelkésznő, akin Lory meglepődve veszi észre a tünde vonásokat. Nem gondolta hogy Hellenburgban is vannak félvérek – főleg hogy általában elég ritkák.
- A kisasszony majd elmondja. – mutat Sigrún rá.
- Üdvözlöm önöket. - nem jutott eszébe jobb, nem igazán érezte még át ezt az áldás-békesség formulát. A templomosra nézett, majd vett egy nagy levegőt. Végülis jobb, ha nem köntörfalaznak.
- Szeretnénk rájönni, hogy hogyan tudnánk mi tündék is megölni egy mélységit. A gyakorláshoz szeretnénk segítséget kérni.
A nő szeme elkerekedett.
- Azt hiszem, erről jó lenne, ha többet mesélne. Foglaljon helyet. - mutatott a padsorokra. A tünde letelepedett.
- Mit szeretne tudni?
- Tudom, hogy veszélyesek a mélységiek, de nap mint nap ritkán találkozik velük az ember. Pontosan mi itt a kontextus?
- Mrs. Himmelreich említette, hogy találtak egyet a mi határainkon belül. Önök szerencsésen elpusztították, de ha nincsenek ott, nagyon komoly bajok történhettek volna... Mi nem tudunk küzdeni velük, de nem biztos, hogy ha megint találkozunk eggyel, akkor időben tudunk majd segítséget kérni, szeretném, ha nem lennénk tehetetlenek ellene. ~meg talán közben tanulhatok ezt azt erről a furcsa vallásról ~ gondolta, de nem tette hozzá hangosan.
- Valóban aktuális probléma ez, nagy nehézsége a dolognak, hogy - Ahogy mi mondjuk -
- Soli Deo Gloria? - vágott közbe Sigrún.
- Igen, csak Isten dicsősége zúzhatja porrá őket. A maguk esetében nem tudom, hogyan működik ez. Konzultálnom kellene a papjaikkal.
- Hogyne. Alap dolgokra tudok válaszolni, de kereshetünk egy druidát. Ha eljön velem valaki a Tünde erdőbe nem lesz nehéz dolgunk, de megpróbálhatok elhozni valakit.
- Én magam ezt vállalnám. Anna von Hellenburg vagyok, örvendek a szerencsének. - nyújtott kezet.
Lory megrázza.
- Loreena Wildwind vagyok, örvendek Miss Hellenburg. A király... herceg... szóval a vezetőjük rokona?
- Igen, az unokahuga vagyok. - felelte zavartan mosolyogva. - De kérem, ez nem tesz semmit.
- És persze én is megyek veletek. - mondta Sigrún. - Úgy is van elintéznivalója Esroniel uramnak a tündék között, majd elintézem helyette.
- Örülnék. – mosolygott rá Lory a templomosra. Kifejezetten megkedvelte a nőt.
- Ha gondolják, részemről bármikor indulhatunk, nem tudom, mennyi idő kell, hogy felkészüljenek.
- Én elrohanok a toronyba, addig Anna is szedelőzködjön össze! Az istállónál találkozunk!
- Veled megyek, nekem is ott van még a cuccaim fele.
- Rendben. – megindultak egész gyorsan a torony felé. Tényleg mind úgy érezték, hogy sietőssé kezdett válni az ügy. – Gondolom, akad néhány kérdésed.
- Szerinted van esélyünk, hogy mi is képesek legyünk rá? Illetve vihetünk egy Bibliát? Elolvasnám a maradékot, hogy nagyjából tisztában legyek a dolgokkal. Lehet, segítene.
- Egyet? Annyi Bibliát vihetsz, amennyit szeretnél! Legyőzni pedig lehet esélyünk. Én magam is pap-féle vagyok
- Csak egyre van szükségem... - nem tervezte elosztogatni. - Hogy érted, hogy pap-féle? Anna pap, mint a mi druidáink, te meg harcos és pap egyszerre? A mi druidáink is tudnak harcolni.
- A papok egy rendje vagyunk, akik különleges fegyverzettel küzdenek. Szertartásokat nem végezhetünk viszont. Olyan, mintha egyszerre lennék őrző és druida.
- Mitől különleges a fegyveretek? És miért nem végezhetsz szertartást?
- A kardom. - bökött a hátára. - A fegyver akkora, mint te. Őnála nagyobb. Jézus azt mondta: Ki kardot ránt, kard által vész el. Mi vállaljuk a kockázatot, de a lelki tisztaságunk az ára.
- De a könyvetek szerint akkor nem juttok az új városba. Már ha nem tiszta a lelketek, nem? – lehet hogy ő értett félre valamit, elég zavaros volt a Jelenések könyve.
- Isten meg fog bocsájtani, mert az ő nevét védjük. Viszont méltatlanokká váltunk, hogy testét és vérét szolgáltassuk ki. Igét hirdethetünk, mondjuk.
A tünde megmasszírozta a halántékát, és kikerült egy átvonuló szekeret.
- Ez bonyolult. Elméletileg az istenetek hatalmas meg mindenható meg minden. Nem? Egy ilyen valaki nem hiszem, hogy védelemre szorulna... Mármint a neve sem. Én is meg tudom védeni magamat és beverem annak a képét, aki megsérti a becsületem, nem kell hozzá egy gavallér.
- Nem is kérte. Mi magunk vállaltuk, mert az északiak gonosz dolgokat cselekedtek az Ő nevében, és nem akart visszaélni a hatalmával. Ezért vagyunk mi.
- Nálunk erre azt mondják, hogy másra bízta a piszkos munkát. – semmi szarkazmus nem volt fellelhető a hangjában, próbált tárgyilagos maradni. Szerette volna megérteni ezt az egészet, de borzasztóan távol állt tőle az emberek gondolkodása. Szerencsére Sigrún valószínűleg ezt érezte is, mert cseppet sem tűnt mérgesnek.
- Inkább csak nem akar fölöslegesen beavatkozni rossz dolgokkal. Jókat viszont inkább osztogat.
- Például?
- Meggyógyít minket, ha betegek vagyunk. Segít, ha megfáradunk. Ad ételt és biztonságot. kis szünetet tart Pont, mint a természet, nem?
Lory bólintott.
- A természet ezt csinálja. De ha itt körbenézek nem látok túl sokat belőle. Mi benne élünk, együtt vele. A mi házunk például egy hatalmas fa köré épült, mert inkább szimbiózisban élünk vele semmint hogy kivágjuk. Meg az ajándékok nálunk elég kézzel foghatóak. Marad belőle, ameddig tisztelettel bánunk vele. Itt... Itt ezt nem látom.
- Mi is benne élünk, ezért vagyunk benne biztosak, hogy ugyanaz az istenünk. Bár valóban nehéz megfogni az ajándékait, sokat kapunk belőle. Egy énekünk úgy mondja, hogy "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van...". Valahogy így kell elképzelni: folyamatosan kapjuk, néha kézzel foghatóan, néha kevésbé.
- Nem értem. De azt hiszem, bármilyen türelmesen magyarázol egy ideig még nem is fogom... A könyvetek biztos segít majd.
Idő közben visszaértek a toronyba, és már el is kezdték összepakolni a dolgaikat.
- Remélem. - mosolyodott el szelíden a templomos. Nyilván sokan kérdeztek már hasonlókat tőle. A tünde lenyűgözőnek találta Sigrún türelmét, és volt egy olyan érzése, hogy még próbára fogja tenni. Felvette a páncéldarabjait meg a fegyverei maradékát, és a holmijai közé tette a Bibliát, amit korábban olvasott. Lesétáltak az istállóhoz, ahol már Anna várta őket.
- Ő azért profibb hitbeli kérdésekben. – súgta oda a tündének Sigrún, bár Lory nehezen hitte el, hogy a zsinatelnök nejénél jobban tudná valaki a hitbeli dolgokat.
- Majd felváltva zargatlak benneteket út közben a könyvvel.
Hamar nyeregbe pattantak, és ügetve indultak meg hármasban észak-kelet felé a tündék fővárosába. Ha az embernők kérdeztek a tündékről, Lory szívesen válaszolt nekik, cserébe a pihenők alatt serényen olvasta azt a bizonyos könyvet. Még mindig sértve érezte magát kicsit, hogy a tündék teljesen kimaradtak belőle, miközben lovagoltak pedig kérdezgetett – ha már ott a zötykölődés közben nem tudott olvasni.
- Főként miről akarsz tudni? Úgy tudok fejezetet ajánlani. - mondta Anna.
- Meg akarom érteni, hogy miben hisztek, és hogy emiatt miért ölitek egymást. - válaszolt egyszerűen.
- Pál levele a rómabeliekhez.
- Az hol van? Már a fejezet. Hmmm… meg Róma.
- Újszövetség. Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma után. Róma pedig.... A másik világban.
Lory bólogatott.
- Ahhoz előbb nem kell elolvasnom a négy... evangéliumot? Mi azaz evangélium?
- Örömhír. Arról szól, hogy Jézus, Isten fia, magát adta a mi bűneinkért. És nem muszáj. Bár Márk evangéliumát érdemes.
- Jó. Akkor Márk. Utána meg Pál. Sok fura név... Jó hosszú hírmondás ez.
- A négy evangélium ugyanarról szól. Pál pedig később lett Jézus tanítványa.
- Miért mondják el négyen ugyanazt?
- Mindannyian másnak írják az üzenetüket, és más szemszögből persze.
A tünde bólintott, hogy értette, és nekiugrott olvasni a megfelelő fejezetet. Nagyjából egy óra múlva szólalt meg megint, amikor Márk evangéliumán nagyjából átrágta magát. Sokkal egyszerűbb volt mint a jelenések könyve.
- Mostmár végképp nem értelek benneteket. Itt van ez a Jézus. Rendes embernek tűnik. Vagy isten, vagy mifene. Félig ember. Azt mondja, szeressétek egymást, meg ne bántsátok egymást, meg mindenki legyen rendes mindenkivel. Ugye?
- Pontosan.
- A háborútok ennek az ellentétét csinálja. – és arra már ki sem tér, hogy ennek ellenére megfeszítették, ami megint csak az emberekről állít ki szegénységi bizonyítványt.
- Soha sem akartunk háborút.
- Senki sem akarja. Mégis van. Miért nem lehet békét kötni?
- Tudod, az a helyzet, hogy az északiak támadtak ránk fegyverrel. Az ő "békéjük" az ártatlanok lemészárolásából áll. - mondta Sigrún, és olyan éles szemekkel nézett maga elé, hogy Loreena egy pillanatig el se hitte, hogy ez az a kedves asszony, akivel megismerkedett néhány napja. - Ezért kell mindenkit semlegesíteni, aki a férjem életére tör. Nála van a béke kulcsa.
- Mindig lesz valaki, akinek nem tetszik, amit mond. Viszont így is meghalnak azok az ártatlanok. Északon és délen is, aki nem kardtól, az az éhezéstől. Sigrún... Láttam mi lesz, ha nem lesz béke. De én nem tudom, mi kell hozzá pontosan, csak ti. De ezt megmondtam Esroniel von Himmelreich-nak is, hogy segítek, de tudnom kell, mit kell tenni.
- Nem kell az északi városnak elesnie, Lady Wildwind. Csak a katedrálisnak.
- Egy pillanatig nem gondolkoztam az északi város ostromában. Még több vér és még több halál. Mi baj a katedrálissal? A kiképzőm szemét kiszúrták, mert azt hitték déli kém. Tudom, hogy tudnak szörnyűségeket csinálni. De mindenki? Vagy csak egy-egy ember, aki jobb lenne, ha nem lenne.
- Vannak olyanok, akik még megmenthetőek. De a nagy részük elvakult, vérgőzös őrült.
- Miért?
- Aki odakerül, egyfajta agymosáson esik át. Belerángatják őket egy agresszív propagandába, és azonnal a frontra küldik őket. Az okosabbakkal viszont lehet tárgyalni.
- Akkor kell keresni egy okosat elég magas rangban, hogy megmondja a többieknek, hogy ne küzdjenek. Vagy legalábbis ne karddal.
- Ha hiszed, ha nem, a vezetőjük, a pápa pont egy ilyen. Csak a püspökei nyomást gyakorolnak rá. Kígyó népség!
- Miért hagyja, hogy nyomást gyakoroljanak rá, ha ő a főnök?
- Mint tündéknek, ezt talán neked kicsit nehéz átlátni. - vette vissza a szót Anna. - De az emberek nagyon szeretik a hierarchiákat. Ha a vezetők meginognak, inog az egész. A pápa pedig szereti az egyházát, és nem akarja, hogy meginogjon. Ha leváltaná a püspököket, abból komoly felháborodás lenne.
- Tényleg nehéz. Nagyon hálás vagyok, hogy még nem ütöttetek le, és próbáltok magyarázni. - mosolygott rá a két nőre. - De értem, a püspök olyan, mint nálunk a tanács. Háborúban nem jó a lázadozás. Viszont a következőt még mindig nem értem. Vagytok ti meg ők, Veronia két felén. Nagyjából pont feleztetek. Miért nem lehet hagyni hogy fönt azt tegyenek amit akarnak meg ti is azt tegyétek lent amit akartok?
- A háború második évében így volt. Aztán ránk támadtak. Visszafoglaltuk a területeinket, de megint benyomultak. Azóta muszájak vagyunk mi foglalni, hogy azt foglalják vissza inkább.
- Ez a folyamat így viszont saját magát gerjeszti. Meg nem értem. A hit nem azon múlik, hogy az emberek miben hisznek? Az előbb azt mondtad a katedrálisnak kell buknia. Az emberek, akik abban hisznek, amiben ti úgyis abban fognak, akik meg abban, amiben az északiak szintén. Nem mindegy a terület? Az már nem a vallás része. – újabb érv számára, hogy itt már nem csak a vallásról van szó, de ezt Esronielnek is hiába emlegette nem jutott vele előrébb.
- Megférne egymás mellett a két egyház. Viszont az északiak hozzáállása gondos.
Nagyot sóhajtott. Megint a hülye északiak.
- Egyre inkább úgy érzem, hogy odafent kellett volna kezdenem... Bár ők meg biztos azt mondanák, hogy ti vagytok a probléma.
- Persze. Itt ha igazságot akarsz, hát oldalt kell választanod.
- Van oldalam.
- A tündék.
- Igen.
- Most viszont a mi segítségünk kell neked.
- Is. De nektek is kelleni fog a miénk.
- Miért kellene? Tudod, hogy egy halom mélységi szunnyad az erdőtök alatt. Ha nem segítenénk, országotok kipusztulna.
Loreena felvonta a szemöldökét. Eddig egyetlen mélységit kellett elpusztítani, és bár biztos, hogy vannak még többen, azért ezt enyhe túlzásnak érezte. Viszont azt nem hagyta, hogy akár csak egy pillanatig alárendeltnek érezze magát. Nem. A tündék igenis fontosak az embereknek, még akkor is ha kimaradtak a hülye könyvükből.
- Eddig nem volt szó egy halomról. És eddig nyugton is voltak. De valóban. Ha nem segítetek meghalunk, ha nem lesz béke akkor is meghalunk, és ti is. Ha pedig ez hosszútávon megy így tovább, akkor pedig mindenki meghal. Én nem hiszem, hogy ezt bárki akarja.
- Nem bizony. Ezért ha sikerül a tervünk, sokan megmenekülhetnek.
Terv? Eddig nem volt szó róla, hogy a délieknek konkrét tervük lenne a győzelemre… Vagy bármi másra a háborúskodáson kívül.
- Gyanítom nem bíztok bennem annyira hogy elmondjátok mi az. – jegyezte meg, és meg sem próbálta rejteni a kíváncsiságát. Azonban tényleg csupán kíváncsi volt, semmiféle hátsó szándék nem vezérelte.
- Nos, igazából tudhatod. Megpróbáljuk a hívők szintjén kezelni a dolgot. Egy lépés hiányzik, de ahhoz még nem vagyunk elég bátrak.
- Mi hiányzik?
- Egy mintatelepülés, ahol egyszerre van katolikus és protestáns templom is.
Loreena meglepődött. Nem számított ennyire előremutató ötletre, ami talán tényleg megoldást hordozhat. Bár csak a magját, de a leghatalmasabb tölgyek is egyetlen kis makkból kezdenek el kifejlődni.
- Ez... ez jó. - beindult a gondolatgépezet a fejében. Segíteni akart, főleg hogy most először érezte úgy, hogy talán tud. - Mindenképpen semleges területen kell lennie. Hmmm... Lehet hogy merész ötlet... De beszélhetnétek a királynővel.
- Zseniális lenne!
- Mi semleges terület vagyunk, ha bárki agresszívan lép fel az erdőnkben az halott. Kell egy kis falu, meg emberek. Működhet. - most először nézett reménykedve a lányokra, és kezdett halványodni a kétségbeesés és a tehetetlenség fojtogató érzése.
- Igen, ez működhet... Meg is kell próbálnunk!
- Kis lépés persze a béke felé, de elsőnek tökéletes. Segítek.
- Viszont nem lesz zökkenőmentes... - sóhajtott nagyot Anna. - Kell egy közreműködő pap. És emberek. Aztán pedig védelem a támadók ellen.
- A védelemmel nem lesz gond. Megvédjük a területünket, akkor is, ha emberfalu. Biztos lesznek emberek is, akik együtt tudnának élni. A pap a legnagyobb gond.
- Igen... Egy békés pap... Nehéz elképzelni.
- Biztos van, csak az a baj, hogy ha elsőre rosszhoz mentek oda, akkor annyi a tervnek. Remélem, vannak jó kémeitek.
- Vannak bizony. Mindenütt.
- Akkor csak találnak egyet. - vonta meg a vállát mosolyogva a tünde. Egész optimista lett ettől a tervtől, és hogy talán közreműködhet a megvalósításban.
- Természetesen egy druida is kell oda. Hiszen magukat se hagyhatjuk ki.
- Az van mindenhol. De ha lesz katolikus, protestáns meg druida, akkor keressetek egy Holdpapot is, mert a sötét tündék megsértődnek.
- Valóban? Nekik nem jó a sima druida? Vagy van valami eget rengető különbség?
- Nem jó a sima druida. Nem mintha vallási kérdésekben túl naprakész lennék, de ők Istent a Holdban látják, és a fázisai köré szervezik az életüket. Nem érdeklik őket annyira a fák meg a természet, mint a druidákat, akiket viszont a Hold nem érdekel túlzottan, ami meg nekik a mániájuk. Megfér a kettő egymás mellett, de nem kiváltható.
- Értem. Hát az is kell majd.
Lovagolnak még egy jóideig így hármasban, miközben már mindannyiukat elkapta a lelkesedés a megvalósítandó terv miatt. Csak úgy röpködtek az ötletek és a gondolatok, amikor pedig kifulladtak Loreena szépen lassan haladt a Bibliával. Súlyos olvasmány volt, de az biztos, hogy közelebb vitte valamivel az emberek megértéséhez. Lassan azért beérnek az ismerős fák közé, a határon sem állítja őket meg senki – Lady Wildwind lovagi kitűzője feltűnő helyen van és annál jobb menlevél nem kell, a tündék fővárosáig pedig teljesen zökkenőmentesen jutnak el.
- Itt volnánk?
- Igen. Ha gondoljátok, lakhattok nálunk, már ha nem zavar benneteket a családom. Barátságosak.
- Elfogadjuk, köszönjük.
- Akkor gyertek.
Elvezette őket a házukig, ami egy hatalmas fa köré szerveződött, pont úgy ahogyan mesélte nekik. A lovakat a lovagokhoz tartozó istállóban szállásolja el, nekik nincs saját istállójuk. Szerencsére a Tünde főváros messze nem volt olyan hatalmas, mint Hellenburg, bár a tájékozódás is nagyon másképp működött. A bejáratig fel kell menniük néhány lépcsőn, viszont maga a ház egyenlőre üres.
- A szüleim csak este jönnek haza, az öcsém bármikor beállíthat. Ha tiszteletlen, nyugodtan adhattok neki egy nyaklevest. Vendégszoba csak egy van, az lehet az egyikőtöké, a másik meg alhat az én szobámban. Én majd itt leszek kint.
Megmutogatta a szobákat a hölgyeknek.
- Frissüljetek fel. Pihenjetek.... Sigrún, neked a királynővel van dolgod?
- Igen. Meglátogatnám, ha nem lenne baj.
- Nem baj. Elkísérjelek? Vagy addig inkább álljunk neki a druida ügynek Annával?
- Kérlek, keressetek druidát. A királynő ismer, majd megoldom.
Lory bólintott.
- Sok sikert.
- Köszönöm! – és már el is sietett a dolgára. Egy pillanatra sem volt megállás.
- Tehát akkor hol is keressünk druidát? - kérdezte Anna.
- Pihenj egyet, ha szeretnél, mostmár nem rohanunk sehova. Egyébként a városi nagyszentélyben mindig vannak, szóval ott kezdeném. Olyasmi, mint a ti templomotok, csak sokkal nyitottabb és szertartások is sokkal ritkábban vannak... áldozatok meg gyakrabban.
Anna leült az ágyra.
- Elfogadom a pihenést. De meg kell hogy mondjam... Szép ez itt.
Loreena elmosolyodott.
- Örülök, hogy tetszik. És ez már a város, vannak ennél sokkal természetközelibb települések is. A tavak mellett különösen gyönyörű.
Közben nekilátott csinálni egy teát meg valami hideg ennivalót. Főzni nem tudott – a kiképzés mellett nem volt ideje megtanulni, de azért szerette volna megkínálni valamivel a vendégét.
- Még sose jártam itt... Apám tünde viszont.
- Ő is Hellenburgban él?
- Igen. Ott születtem én is.
- És már ő is?
- Ő még itt.
- És nem hozott el sosem? Ez szomorú.
- Gyógyító a fronton. Ritkán látjuk. Előtte sokszor volt itt, de engem nem hozott el.
- Sajnálom. Ha mindennek vége remélem többet fogod látni. Eljöhettek ide a családoddal pihenni, mindenkire ráfér. - mondta vigasztalóan. Adott egy bögre teát Annának is. Kamilla-kakukkfű keverék lehetett, valami tünde gyógyfűvel vegyítve.
- Ha a tervünk beválik, biztos, hogy áthelyezést kap oda.
- Még eggyel több ok, hogy nyélbe üssük ezt a kis tervet. Remélem Sigrún sikerrel jár.
- Biztos vagyok benne. Az a nő egy külön jelenség. - mosolyodott el Anna kelletlenül. A tünde ezen kicsit csodálkozott, de igazából úgy döntött, hogy rákérdez. Ha már a lelkésznő volt olyan kedves hogy eljött, szeretett volna vele összebarátkozni.
- Feszültség van közöttetek?
- Nem, erről szó sincs. Inkább félek tőle egy kicsit.
A lány majdnem elnevette magát, de visszafogta. A világért sem akarta volna megbántani a másikat.
- Miért? Nekem nagyon kedvesnek tűnt. Talán a páncél? - kérdezte nagyon vidáman.
- Mit hallottak a férjéről?
- Itt senkinek nincs vele különösebb baja. Én ezelőtt már találkoztam vele egyszer, egy nekromantával harcoltunk. Tudom hogy hatalmas és erős ember, bár... - elhallgatott egy kicsit, mikor eszébe jut a legutóbbi találkozásuk. Esroniel vegyes benyomást tett rá. - A lényeg hogy nem félünk tőle.
- Igen, erős... Borzalmasan erős. Legyőzte a mélységit is. – Anna maga elé meredt. - Nos, Sigrún kisasszony egyetlen ütéssel leterítette a püspökurat.
- Már ököllel?
- Igen, ököllel. Úgy, hogy az elnök úr védte a pajzsával.
- Ez csak azt jelenti, hogy Sigrún fizikailag erős, Esroniel von Himmelreich pedig másképp. Nem szabad annyira megharagítani, hogy tényleg megüssön. - nevetett fel. - Ő is az istenetektől kapta a hatalmas erőt?
- Igen. Ő mindenhogy erős. Meg is tiltotta neki von Himmelreich úr, hogy harcoljon.
Lenyelt egy ciccegést. Méghogy a férje megtiltotta. Korlátozza a legjobb harcosát a küzdelemben…
- Pedig a legjobb katonája. És ennek ellenére nem harcolhat? Idegőrlő lehet, ráadásul így nincs is mitől féltenie...
- Tudja, miért nem harcolhat az úrnő? És hogy az úr miért csak pajzsot használ?
Lory megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs.
- Esroniel úr nem akarja, hogy túl sok ellenség haljon meg. Neki még álma az egyesítés.
- Ha csak megvannak egymás mellett már az is elég lenne. Ezek szerint kizárólag az emberek morálja miatt vesz részt csatában?
- Így van, és csak védekezik.
- Kitalálom. Csak azért él még, mert az istenetek vele van.
- Bizonyosan.
- Vigyázz, mert még a végén hinni kezdek benne. – sóhajtott fel a tünde. Anna sandán elmosolyodott.
- Nem áll szándékomban megtéríteni, de ha igénye van rá, tudja, hol talál.
Loreena felnevetett.
- Tudom persze... Keressünk egy druidát...
- Rendben.
Elvezette a lelkésznőt a város keleti részébe, ahol egy nagy szinte teljesen nyitott oszlopos épület állt. Jórészt fából épült, és az egész mintha élt volna, minden ág, minden oszlop maga volt egy-egy fa törzse… A druida mágia leggyönyörűbb kinyilatkoztatása, hogy a szentélyük maga volt a természet. Minden formaság nélkül sétálnak be, de bent már Loreena is elveszettebb, hogy kit kéne keresni. Szerencsére Patrick Steelthorn arkdruida épp az oltár körül tevékenykedett, amikor végülis megtalálták. Talán még ő volt a legjobb választás, ha akartak valamit.
- Elnézést a zavarásért, uram. Tudna ránk szánni egy keveset az idejéből?
- Lady... Wildwind, igaz? Mondja csak.
Lory megtiszteltetésnek érezte, hogy az arkdruida tudta a nevét, bár sejtelme sem volt honnan…
- Így igaz uram. A hölgy mellettem Anna von Hellenburg, protestáns lelkésznő. Nem tudom hallott-e az esetről, hogy legyőztek egy mélységit a határainkon belül.
- Igen, hallottam.
Annához fordult, és németül szólalt meg:
- Igazán hálásak vagyunk a segítségükért. Egy nap még megháláljuk.
- Ugyan, a mélységiek legyőzése közös érdekünk.
- És akkor mi is lenne a kérés, Shadowthorn kisasszony?
- Wildwind. Sahowthorn a felettesem... Mindegy. A kérésünk az lenne, hogyha van druida akit egy ideig nélkülözni tudna, szeretnénk kitalálni hogyan küzdhetnénk meg magunk is a mélységivel, ha esetleg felbukkanna egy új. Az elmélet az, hogy a lelkésznő erejében és a druidák erejében keresnénk közös dolgokat, ami talán segíthet.
- Nos, azt hiszem, van alapja a dolognak. Hildred! - kiáltott, mire egy ránézésre is ügyefogyott szeplős druidatanonc lány sietett oda hozzájuk.
- Mester?
- Segíts a derék lovagnak, s embernek! Tedd, amit Lady Wildwind mond!
- I...Igen uram! - mondta, miközben félve nézett a két nőre. Lory végigmérte. Jobban örült volna egy tapasztaltabb és erősebb druidának, de egy tanoncnak is megvoltak a maga előnyei. Még nyitottabb volt, formálhatóbb… És végülis hamar kiderül majd, hogy mit tudnak vele kezdeni. Bíztatóan mosolyog Hildredre, hogy nem fogják elevenen felfalni.
- Hildred? Szép név. Én Loreena Wildwind vagyok, a hölgy pedig Anna von Hellenburg. Innentől viszont nem tudom, hogyan folytassuk. Ha gyakorló tér kell, akkor elmehetünk oda ahol az én kiképzésem szokott zajlani.
- Az jó lesz. - bólintott Anna.
- Gyertek akkor.
Elindultak a lovagok háza felé, mellette állt egy nagyobb, aréna-szerű épület, bábukkal, fegyvertárral, a nagy üres téren döngölt földdel. A tünde lány túl jól ismerte már ezt a gyakorlóteret, nagyjából minden napját itt töltötte Brigitte-tel mióta lovag lett…
- Itt nem tudtok kárt tenni semmiben. Annyi lesz a lényeg Hildred, hogy megkeressük mik azok a dolgok, amit mindketten tudtok. Rendben?
- Megpróbálhatjuk. Hölgyem... - nézett Annára, majd olyan 15 percen keresztül abszolút érthetetlen teológiai fogalmakkal dobálózta. Lory közben leült az aréna szélére, és próbálta felfogni a beszélgetést, kevés sikerrel. Nemsokára úgy tűnt, hogy megegyezésre jutottak, amikor is megpróbáltak egyszerre egy mágiát elsütni, de ennek annyi lett az eredménye, hogy egy jókora bokor nőtt ki az egyébként teljesen terméketlen talajból, ami halványan izzott. Megrázták a fejüket. Ez nem jó, legalábbis számukra, viszont nagyon látványos is volt. Legalábbis a lovaglánynak tetszett.
- Ezt átültetjük cserépbe, el ne pusztítsátok!
- Oh, rendben... - nézett a félresikerült dologra Anna, majd megint tanácskoztak. Újabb varázslatot próbáltak meg, egy hófehér csóvát, ami az egyik célbábut eltalálva apró fehér lángokra bomlik, a bábunak viszont nem esett baja. Ennek ellenére ígéretesnek látszott.
- Ez kezdetnek jónak tűnik nem?
- Igen, a bábu sértetlen viszont. Hildred, dobd rám!
- E-Eh....?
- Csináld!
A druidalány zavartan kiáltott egyet, majd megdobja a lelkésznőt. A lángok beborítják, de a ruháját se rongálták meg. Amint elenyésztek, megrázta a fejét.
- Nem... Nem ezt keressük...
Lory felsóhajtott.
- Miért nem sebez a fehér láng?
- Mivel a természet talán Isten legkedvesebb megtestesülése. Ha arra is kérjük, hogy a mi erőnk járja át, nem lesz haszna...
Ekkor a druidalány szeme felcsillant, és abban a pillanatban Annáé is.
- ...Viszont ha nem keverjük...
- ...Hanem tisztán adjuk és átlényegítjük...
A lovag egy szót sem értett, a szeme ugrál a két nő között, de egyértelműen érezte, hogy azok most tényleg jutottak valamire. Anna imádkozni kezdett, Hildred pedig az egyik bábura nézett. Ekkor egy villám csap le rá, széttörve azt. Mindketten elégedetten bólogatnak. Nem tűnt nagy dolognak.
- Mi történt? A villámot Hildred csinálta miközben Anna imádkozott, ezt értem...
- Tudja, amit hagyományos mágiával hozunk létre, az egy utánzat. Csak hasonlít az eredeti dolgokhoz. Ez viszont itt nem utánzat volt. Tényleg egy villám csapott le.
Lory felvonta a szemöldökét. Még nem állt össze a kép benne, de próbálkozott.
- A mélységieknek van egyfajta védelme a mágiával szemben. A fizikai támadások pedig amiatt nem használnak, hogy nincs igazi alakjuk. De mi is történt itt? Ez nem mágia volt.
- Hanem a puszta természet. Vagyis az istenetek akarata. Szép.
Összeállt végre neki is, bár még mindig megfoghatatlan volt, legalább az elméletét kezdte felfogni. Hildredhez fordult:
- Meg tudjuk csinálni akármikor? Vagyis ti.
- Nem sajnos. Kell hozzá egy krisztushívő is. De ha itt marad egy is, nem lesz gond.
Félsiker volt, de a semminél jobb. Sokkal jobb.
- Lenne olyan, aki esetleg vállalná, hogy itt marad? Gondoskodnánk róla.
- Én maradok. És ha sikerül a tervünk, jönnek többen is. - mondta Anna. Lory hálásan mosolygott lelkészre. Kedve lenne megölelni örömében.
- Köszönöm. Még egy dolog eszembe jutott... Mi van ha megáldjátok a fegyvereinket? Mostmár tudom, hogy a mágia nem segít igazán, de talán annyira elég, hogy feltartsunk egy mélységit.
- Hmm, arra speciális fegyverzet kell. - mondta a közben megérkező Sigrún.
- Az mit jelent?
- Hagyományos fegyverek esélytelenek. Holdezüst és ezüst láncok, szent fénnyel átitatva.
- Ez Nebelwald asztala, de végülis ők is hozzánk tartoznak. Ez viszont már diplomáciai kérdés... Egyelőre akkor marad a druida mágia. Talán később tudunk ilyen fegyvereket szerezni.
Fáradtan dörzsölte meg a szemét. A kör így zárul hát be. Lement az anomáliák miatt, később meg le fog menni a fegyverekért.
- Azt hiszem nagyon jól haladtatok, örülök. Mind a vendégeim vagytok vacsorára, de előbb... Keressünk ennek a bokornak egy nyomorult cserepet...
- Milyen bokor ez? - Kérdezte Sigrún.
- Anna és Hildrun első próbálkozása a két erő egyesítésére. Nem használt, de egész különlegesen néz ki.
A templomos megvizsgálta, egyre nagyobb csodálkozással.
- Azt hiszem, sikerült egy új növényfajt létrehoznotok.
- Szép lenne egy erdő ebből. Már ha sikerülne szaporítani. Akár elnevezhetnétek róla az új falut. Lightleaf… Apropó sikerült a találkozó?
- Miért is ne, jelképnek megteszi. A két vallás egysége... Hellenblatt. Oh, persze. Megvan a hely is.
- Ez meglepően könnyen ment. Hol lesz?
- A határtól kicsit beljebb az erdőben. Viszont A királynő azt mondta, hogy nekünk kell megvédeni. - sóhajtott gondterhelten. Loreena elhúzta a száját.
- Rossz hír. De biztos ki lehet kerülni, a dolgot, hogy valahogy besegítsünk. Meglátom majd, mit tehetek.
Lehet egészen véletlenül lesz ott egy őrposzt, akik nagyon rossz néven fogják venni a betolakodókat. Meg egészen véletlenül gyakran fognak arra járőrözni is… Mellesleg ha tényleg lesznek ott druidák is, akkor pedig már az övéiket is veszély fogja fenyegetni. Szép szavak persze, meg jó erőfitogtatás, hogy persze védjék meg ők, de gyakorlatban ez biztos, hogy kedvezőbben fog kinézni. Ha nem akkor pedig tenni fog róla.
- Köszönöm. Nekem viszont vissza kell mennem, különben egy bizonyos zsinati elnök nagyon mérges lesz. - nevetgélt zavartan Sigrún.
- Biztos nem akarod kipihenni az utazás fáradalmait?
- Nincs sajnos időm. A férjem otthon akar, hogy ne essen bajom. Arról nem is beszélve, hogy mi lenne, ha véletlenül megtudná az ellenség, hogy itt vagyok, és elraboltatna.
Loreena Annára pillantott. A beszélgetésük alapján tudta, hogy Sigrúnt nem fenyegeti ilyen veszély sőt Esroniel inkább Sigrúntól akarja megóvni a világot de... Miért vitatkozna? Ezt a házasoknak kell elintézniük egymás között.
- Rendben. Vigyázz magadra, és nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Köszönök mindent.
Odalépett és megölelte a templomost, akkor is ha az bizonyára nem érzett sokat a páncéltól.
- Én is örülök. Néha majd eljövök látogatóba! Addig vigyázzatok magatokra! - integetett és az istálló felé ment. A lány is visszainteget, majd visszafordult a többiekhez, és vidáman vigyorgott rájuk.
- Na akkor már csak annyi a feladatunk, hogy megszervezzük, hogy az összes druida tudja, hogy mit kell tenni... Egy szelet sütemény, ahogyan itt szoktuk mondani.

Rendben, szép küldetés volt, köszönöm a játékot!

Jutalom: 200 xp

Név: Szent nyíl (5 darab)
Típus: Nyíl
Leírás: A lelkészektől kaptad, felszentelt nyilak, amik az Enchanted Arrow-val együtt használva egy egyes szintű, sebző típusú szent képesség erejével egyező robbanást hoznak létre becsapódásnál. Démonok és vámpírok ellen kifejezetten hatékony!
Ár: 150 váltó / darab