Azonnali játék - Táncolj a királylánynak!

Határidő: 2018.09.25.
Jutalom: 150 TP-re való kemény, vérrel és verítékkel szerzett tapasztalat

Lassan haladtam észak felé, kicsit cikkcakk vonalban, néha oldalazva, vagy akár visszafordulva. Igazából nincs semmi célom az életben maradáson, és az ismeretszerzésen kívül. Itt-ott munkát vállaltam, és nem voltam válogatós: favágás, istálló takarítás szállásért és pár napi élelemért, vagy bármi más, ami felmerült jöhetett. Egy pár napig juhokat őriztem, de rá kellett jönnöm, hogy az, hogy értek a lovakhoz, még nem predesztinál erre a munkára. A tetőfedés viszont sikerült. Elvégre ott volt a minta, csak a többi zsindelynek is ugyanúgy kellett állnia, mint ami már fenn volt. Őszintén remélem, hogy az első komolyabb vihar után is így lesz, és nem átkoz majd el a tulajdonos.
Egyik nap aztán ismerősbe botlottam. Mint kiderült a közeli uradalom feje nemrég vendégségben járt ott, ahol én a lovakat idomítottam. A kíséret egyik tagja pedig felismert az úton, s beajánlott a lovak mellé, mert az egyik lovász eltörte a lábát. Egyik munka ugyanolyan jó, mint a másik, gondoltam pár hétre megfelel, amíg a szerencsétlen felgyógyul. Közben volt szerencsém lovagló órákat adni a legifjabb csemetének. Luiza Amália Holstein kisasszony zsenge kora ellenére már egészen jó lovas volt, csak éppen meggondolatlan, heves, és az állatokkal is időnként türelmetlen és kegyetlen. Nem kedveltem meg a fruskát, mi tagadás, és ő se engem.
Ezek után meglepetésként ért, hogy egyik nap újabb megbízatást ajánlottak. Először nem is értettem, hogy kerülök én a képbe. Gyerekfelügyelet? Mért pont én? Csak a második nap vége felé jöttem rá, hogy valószínűleg senki más nem vállalta, mivel a többiek már behatóbban ismerték a lányt. Én meg mondhatni vakon belesétáltam ebbe a rémtörténetbe. Végül is mi probléma lehet? Egy tizenéves fruska testőreként, csak nem rohamoznak meg minket ellenséges csapatok, és fejvadászok sem leshetnek rá minden bokorban. Aztán fel kellett ismernem, hogy Lujzika legnagyobb ellensége saját maga.
Elvileg lett volna napirend... elvileg voltak neki tanárai … elvileg nem hagyhatta volna el a kastély területét ... mondom elvileg … Az első nap lehoztam a várfarról, és éjjel a tetőről. Ezt a két akciót főleg a sípcsontom és az alkarom bánta. De jobban jártam, mint a zenetanár, akinek a fején széttörte a kottatartót. Miután leszedtem a tetőről, és visszavittem a szobájába, már nem tudtam magára hagyni, mivel azonnal megindult valamelyik kijárat (ajtó, ablak, kémény) felé.
- Nem maradok itt tovább! Világgá akarok menni! – sivította.
Én még ott tartottam, hogy valószínűleg nem illendő kettesben lennem vele a szobájában, de a kastély személyzetének többi tagja – előrelátóan – úgy tett, mintha süket és vak lenne, vagy nem is tartózkodna az épületben. Nem volt segítségem. A világgá menést speciel igen magas szinte tudtam volna oktatni, de úgy véltem, ezért nem fizetnének túl busásan.
- Ugyan mért is maradnál itt, ahol puha ágy, fűtött termek, és csodás ételek várnak, és mindenki ugrik egyetlen szavadra? – kérdeztem vissza, miközben megpróbáltam egy fotelhez rögzíteni legalább ideiglenesen. – Tényleg jobb kinn az országúton, étlen szomjan, esőben, napsütésben …
- Mit is tudsz te erről? Bunkó! Büdös paraszt! Azonnal engedj el! Hogy mersz hozzám érni?
- Nem engedhetem el. Az a helyzet, hogy nekem kedves édesatyja parancsol, és kifejezetten megengedte a könnyű testi fenyítés alkalmazását.
Az eligazításkor még nem tudtam, miért mondta ezt … Még meg is róttam magamban, hogy milyen egy zord atya … Azóta persze felnyílt a szemem.
- Ne merészelj kezet emelni rám!
- Hát, pedig éppen azt fontolgatom, hogy mi legyen. Fenekelés, vagy talpvesszőzés …
Eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, de reméltem, hogy elég, ha felemlegetem. Egy pár pillanatra valóban csend lett, s még a gyertyák fényében is látszott, hogy elsápad és levegő után kapkod.
- Nos, ha így állunk, akkor nem süllyedek le a szintedre! Bugris! – sziszegte aztán. – Nyugovóra térek, kísérj az ágyamhoz!
Nem voltam benn biztos, hogy minden szavát készpénznek vehetem, de nem is kérdőjelezhettem meg. Elengedtem, felegyenesedtem, és a kezemet nyújtottam neki, amit elfogadott, és a tőle telhető legelőkelőbb tartásban elindult az ágya felé. Teljesen biztos voltam benne, hogy készül valamire, csak azt nem tudtam mire. Aztán az ágyához érve a szabad kezével az éjjeliszekrényen álló gyertyatartót belevágta a dunyhába, miközben engem újra sípcsonton rúgott. A rúgásra számítottam, de a másik mozdulatra nem. Be kell vallanom rendesen meglepett.
A vászon és a toll azonnal lángra kapott. Nem hittem volna, hogy ez a kis dinka képes felgyújtani a saját szobáját. Gyorsan kellett cselekednem. Az ágy végében lévő pokrócot rádobtam a dunyhára, amitől ideiglenesen a tűz befulladt, majd az egész hóbelebancot kivágtam a nyitott ablakon át a kastély udvarára. Az ablakhoz léptem, hogy megnézzem, nem hullott-e valami olyan helyre, ahol további tüzeket okozhat, de nem volt a kövezeten semmi körülötte.   Az őrség persze félreverte a harangot. Kárörvendően állapítottam meg, hogy így legalább nekik is jut valami a káoszból ma éjszakára.
Ekkor lettem figyelmes az ajtócsapódásra. Lujzika természetesen felhasználta az alkalmat, hogy megint meglépjen. Utána iramodtam, de már hallottam is, ahogy a kulcs fordul a zárban. Ezt a kulcsot már én is elfordítottam ma este egyszer … de persze a kis istenátka kimászott az ablakon. Most rám is ez vár, de ha ő meg tudta oldani, akkor én is.
Amikor már a párkányon egyensúlyoztam, akkor jöttem rá, hogy van egy apró különbség: rá nem lőnek. Két nyílvessző csapódott be mellettem.
- Ne lőjetek! Marcus vagyok! – kiáltottam el magam.
- Mit keresel ott az ablakban? – jött a válasz a várfalról.
- Luj … Holstein kisasszony megint szökésben van.
Erre már csak harsány röhej volt a válasz.
Lujzikát a kamrában találtam meg, éppen elemózsiát pakolt magának a „világgá menéshez”. A nagy igyekezetben nem vett észre. Úgy döntöttem, nem zavarom meg, hagyom, hadd érvényesüljön. Fogtam magam, visszamentem a szobámba és összepakoltam, aztán visszamentem a kamrába, és a kis boszorkány nyomába eredtem. Meg kellett állapítanom, hogy van már gyakorlata a szökésben, profin tudta az őrség beosztását, a kerülőutakat, és minden egyebet, ami a kijutáshoz kell.
Aztán ott volt előttünk a nagy szabadság. Lujzika nekivágott az útnak. Én még hagytam egy üzenetet a kapun: „Holnap estére visszahozom. Marcus.”
Kora hajnalban indultunk, és egyikünk sem aludt aznap éjjel. A kisasszony úgy késő délelőttig igen élénk volt, és szorgalmasan caplatott egy erdei ösvényen. Én az útról letérve, csendesen követtem.  Lujza egyszerű fiúruhát ötlött már tegnap napközben az első szökési kísérlethez, és azóta senki nem merte átöltözésre felszólítani, tehát nem nagyon keltett feltűnést.
Az első probléma akkor jelentkezett, amikor kiértünk az erdőből, és a nap tűzni kezdett. Ez egyrészt nekem volt probléma, mert a ritkás terepen nehezebb volt őt feltűnés nélkül követni. De levettem a kék kabátot, a hajamat, amit eddig hátul összefogtam kiengedtem, a kis méregzsák meg úgysem nagyon figyelt körbe. Viszont rá kellett jönnie, hogy a nagy igyekezetben élelmet ugyan csomagolt, de kulacsot elfelejtett hozni. Az élelem a tarisznyájában olvadozni és romlani kezdett, zsírfoltot hagyva a ruháján, és furcsa szagokat eregetve. Messziről figyeltem, ahogy megállt egy fa alatt, a holmiját nézegette, meg a foltot a ruháján, és pár dolgot kidobott az árokba. Némi tanácstalan ücsörgés után tovább indult, de innivalója még mindig nem volt, és a nap egyre csak ontotta a meleget. Egy kis patak kanyarodott az út mellé, így Lujza abból oltotta a szomját, én pedig közben a kulacsomból. Győzött aztán a fáradtság, és hősnőnk letelepedett az út szélén az árnyékba pihenni, evett egy pár falatot, és leheveredett. Óvatosan közelebb ballagtam, és egy bokorból figyeltem. Az idilli béke nem sokáig tartott, dühödten pattant fel, és elkezdte rázogatni magán a ruháját, ugrált, és körbe-körbe forgott.  Mivel én már hamarabb észrevettem a hangyabojt az árok túlpartján, jót vigyorogtam.
- Na, remélem, élvezed! Kis pulykakakas! – mormoltam halkan.
Lujza valahogy megszabadult a vendégektől, felfedezte a bojt, dühében széttúrta egy ággal, és tovább indult. Estig kisebb pihenőkkel még haladt előre, de láthatóan fogyott a lendület, meg a lelkesedés. Aztán beütött a krach. Egyszer csak Lujza összegörnyedt, felnyögött, és egy karcsú fatörzsnek támaszkodva öklendezni kezdett az út szélén. Az étel volt romlott, vagy a víz fertőzött? Ki tudja? Mindenesetre a kisasszony sötétedésig már nem haladt tovább. Vagy a fa tövében kuporgott, és tekergőzött a bélgörcsöktől, vagy az árok partján térdelve hányt. Aztán végül sírva fakadt.
Ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy hozzá lépjek.
- Látom, éppen kiélvezed az országúti vándorlás minden gyönyörűségét. – állapítottam meg némi gúnnyal a hangomban.
Felpillantott rám, és először újra megjelent a harag és az elutasítás a tekintetében. De aztán egy újabb gyomorgörcs megszelidítette.
- Vigyél haza! – kérlelt sírósan.
- Majd holnap reggel elindulunk visszafelé. – bólintottam.
- Most! – nyögött fel.
- Ó, hát én bírom a gyaloglást most is visszafelé. Indulhatunk.
Nem vágytam még egy ébren töltött éjszakára, de biztos voltam benne, hogy neki viszont jártányi ereje sincs. Nem is kelt fel, hiába nyújtottam a kezem.
- Fáj! Nagyon fáj! – nyöszörgött panaszosan.
Nekiálltam és tüzet raktam, fekhelyet készítettem kettőnknek a tűz mellett, s nem szóltam hozzá. Ő továbbra is a fetrengéssel, nyöszörgéssel, és hányással volt elfoglalva. Bár inkább már csak öklendezett, nem maradt benne semmi. Mikor már minden kész volt a nyugovóra téréshez, vizet forraltam, és követ melegítettem. A forró vízzel megitattam. Gyógynövény sajnos nem volt nálam semmi. Biztattam, hogy pihenjen le, és szorítson egy forró követ a gyomrához. Mikor a hevenyészett kúra némi enyhülést hozott neki, azonnal el is aludt.
Másnap nagyon keserves utunk volt visszafelé. Bár készséggel elismerem, hogy Lujzikának sokkal, de sokkal keservesebb volt, mint nekem. Nem voltam túl segítőkész. Már rendesen beesteledett, mire hazaértünk. A kisasszony a következő három napot ágyban töltötte. Közben a család hazaért. Kicsit aggódtam, hogy a családfő utólag jóváhagyja-e a módszert, amit alkalmaztam. De sok vihart látott feje igazán csak nyugtázta, hogy ezt a válságot is túlélte a család, és békében elköszöntünk egymástól. Én viszont megfogadtam, hogy az uradalomnak még a környékét is elkerülöm, mert nem volt kétségem a felől, hogy ha a kis boszorkány erőre kap, bosszút forral majd.

Suzi nagyon ritkán került kapcsolatba a felsőbb osztályokba tartozó emberekkel. Részben Armaros intése miatt, hogy óvatosnak kell lennie a közelükben, részben azért, mert, ha megtehette, inkább elkerülte a kúriáikat.
Ez egy olyan alkalom volt, amikor nem tehette meg. A legközelebbi faluban ugyanis nem sikerült megfelelő munkát találnia, és az élelmiszer tartalékai kezdtek kiapadni. A faluban a kedves asszonyok és férfiak bíztatták, hogy bátran kopogtasson a kúria ajtaján, az Úr jólelkű ember, és nem utasítja el a dolgos kezet.
Utólag nem is bánta igazából, mert a család belopta magát a szívébe. Olyannyira, hogy néhány napig velük maradt.
Természetesen nem ingyen: amolyan kis mindenes-kisegítő lányként sürgölődött a kastélyban, aki hol a konyhán segített a szakácsnőnek, hogy a takarításban, egy-egy kevésbé nehéz fogás tálalásában, máskor a dadáknak segített be a gyerekek őrzésében. Ez tetszett neki legjobban, és ezt is csinálta a legtöbbször. Szívesen játszott a gyerekekkel (ne feledjük: Neki nem volt alkalma gyerekkorában a játék ritka örömét élvezni) amikor éppen szabadidejük volt, máskor velük együtt tanulgatott. Nem, követni nem mindig tudta, hogy éppen mit tanulnak, az írás iszonyú kacifántosnak tűnt neki, ahogy a furcsa fekete formák is a pergameneken… Annál jobban szerette hallgatni, amikor az egyik úrfi vagy kisasszony felolvasott belőlük, vagy éppen a tanítójuk oktatta őket a történelem fontos eseményeire, rendkívüli tehetséggel téve lebilincselővé az eseményeket.
Éppen ezért történhetett meg, hogy mikor a házigazda vadászatra indult, és büntetésből a lányát otthon kívánta hagyni, Suzit kérte meg, hogy legyen addig társasága a kisasszonynak, és ha lehet vigyázzon rá.
Hogy miért gondolta, hogy a kislány képes lehet rá? Nem, nem az erejében bízott. Sokkal inkább abban, hogy a lányát kiképezték arra, hogy megvédje magát.
Suzinak inkább bízott a találékonyságában, hogy meg tudja akadályozni a lányát abban, hogy butaságot csináljon. Látta, hogy a lányka, bár ügyetlen, de mégis valahogy mindig megtalálja az utat, hogy végül sikerüljön elvégeznie a rábízott feladatot. Szóval összességében a lánya meg tudja védeni mindkettőjüket fizikailag abban a pár napban, Suzi pedig, ha olyan helyzet állna elő, meg tudja találni a módját, hogy elkerüljék a bajt.
Egy valamivel felejtett el számolni: A lánya nagyon megsértődött, hogy otthon hagyták, ezért esze ágában sem volt nyugton maradni, és kellemesen eltölteni a hétvégét Suzival, akit egyébként kedvelt.
Első dolga volt, hogy elinduljon a kúriát egyik oldalon határoló erdőbe. Azzal a felkiálltással, hogy felfedezni megy. Igen, az éjszaka közepén. Újholdkor. Miközben farkasfalka vonított valami zsákmány után nem túl messze. Suzi kétségbeesetten futott utána.
- E-löbb e-gyünk vala-mit – próbálkozott szép szóval, hogy visszacsalja a nála egy-két évvel fiatalabb kisasszonyt a kastélyba. A kisasszony nem tudott semmi ellenérvet mondani, úgyhogy megkegyelmezett, és visszatértek az otthonába. Suzi pedig amikor beértek, ahogy kell bezáratta a kapukat az ott maradt egy-két őrrel, akik éjjel még a kisasszonynak sem nyitnák ki őket.
Megnyugodva szerzett mindkettőjüknek vacsorát, és mivel közben a kisasszony is elfáradt, aznap már nyugodtan aludtak mindketten. A kisasszony az ágyán, Suzi pedig a lakosztályához tartozó cselédszobában.
Másnap viszont a kisasszony újult erővel kezdett azon dolgozni, hogy az apjának többet eszébe se jusson otthon hagyni. Eldöntötte, hogy szolgák hiányában bizony neki kell fát vágni. Ezzel nem is lenne baj. Csakhogy az erre használt fejsze régi, nehéz, rozoga volt, és részben szándékosan olyan ügyetlenül lóbálta a levegőben, hogy félő volt, hogy valaki megsérül. Szóval Suzi megint megpróbálta biztosnságossá tenni a helyzetet.
- Segí-tek – ajánlotta, és ő is odalépett a kisasszony mellé, és mostmár ketten fogták a fejszét, ami így más nem volt túl nehéz, és ahányszor a kisasszony rossz fele akart volna csapni vele, és sérülést okozott volna magának vagy Suzinak, a kislány apró mozdulattal helyreigazította a csapást. Ezt játszották vagy egy órán keresztül. A kisasszony ugyanis makacsul próbálkozott, hogy valami történjen, ami miatt az apja megbánja, hogy otthon hagyta. De csak meg unta.
Suzi viszont nem örülhetett ennek, mert helyette azt találta ki, hogy neki azonnal meg kell etetnie a lovskat. Igen, egyébként értett hozzá, de szándékosan úgy tette-vette a vasvillát, hogy majd kiszúrta a saját szemét (Suzi mindig még időben elrántotta, hogy valóban sérülést okozzon magának) és szándékosan a ló mögé állt volna. Suzi ilyenkor mindig kédezett valamit, amit a kisasszonynak meg kellett mutatnia, és sikeresen elkerülték a bajt. Ebédidőre Suzi rettenetesen elfáradt. Elképesztő mennyiségü energiáját emésztette fel, hogy minden pillanatban odafigyeljen a kisasszonyra, és megakadályozza, hogy kárt tegyen magában, vagy bárki másban. Szerencsére ebédre a kisasszonyka is eléggé megéhezett, hogy nyugodtan üljön az asztalnál, és békésen ehessék meg a finom húslevest és aranygaluskát.
Ebéd után viszont a kisasszony újabb tervet eszelt ki: Csudakalandos felmászni a háztetőre, és onnan körülnézni, ugye? Hát nem igazán… Suzi megfogta a kisasszony kezét, mielőtt még elszaladt volna.
- A domb-ról sok-kal szebb! – próbálkozott, hiszen nem messze magasodott a kúria fölé egy domb. Suzi úgy vélte, az kevésbé veszélyes.
Amikor a kisasszony beleegyezően bólintott, meg is nyugodott. Csakhogy a kisasszony sokkal jobban ismerte a környéket, mint ő, és hát nagyon jól tudta, hogy bizony százféle veszélyes völgy, kiszáradt patakmeder és ezekhez hasonló fantasztikus szórakozást ígérő hely bújik meg a domb erdővel borított oldalán. Suzi erre csak akkor jött rá, amikor a kisasszony egész úton nagyobb sziklákon ugrált, oda-vissza ugrált a patak fölött, vagy éppen a kiszáradt oldalsó medrekben játszott ugróiskolát. Annyira élvezte, hogy egy idő után el is feledkezett róla, hogy azt szeretné, hogy valami baj történjen. Márpedig elég ügyes volt, hogy ha odafigyel, akkor ne essen baja.
A galibát ezúttal Suzi okozta. Mert ő megpróbálta követni a kisasszony, és tartani a lépést aggódva, hogy megint valami veszélyeset fog csinálni, és megsérülhet. Csakhogy ő viszont egyáltalán nem volt elég ügyes, hogy ezt probléma nélkül megtegye, és az egyik kiszáradt oldalsó patakmederben beakadt a lába egy sziklába, és kificamodott. Fájdalmasan felszisszent, és igyekezett kiszabadítani a lábát, de az minden mozdulattól nagyon fájt neki. Sírni kezdett. A kisasszony erre figyelt fel. És nagyon megijedt, mert nem tudta mihez kell kezdeni, és bántotta a lelkiismeret, hiszen jól tudta, hogy miatta történt, mert úgy ugrándozott, és kereste a bajt. A hétvége során most először gondolt bele, hogy nem csak magát hozta veszélyes helyzetbe, és valaki komolyan megsérülhetett volna amiatt, hogy ő gyerekesen bosszúságot akart okozni az apjának.
Ő is elsírta magát, és bocsánatot kért Suzitól, aztán ketten együtt valahogy sikerült kiszabadítsák a kislány lábát, és óvatosan elindultak visszafelé. A kisasszony úgy szégyellte magát, hogy útközben még egy erősebb botot is kerített Suzinak, hogy arra támaszkodva visszajusson a kastélyba.
Mivel Suzi így nem igazán tudott járni, a hétvégéből hátralévő másfél napot beszélgetéssel, a kisasszony felolvasásával töltötték, és együtt várták, hogy visszatérjen a háznép.  A kisasszony nem okozott több gondot, és utólag örült neki, hogy Suzival maradhatott, mert jól szórakozott a kislány lelkesedésén mikor felolvasott, vagy az ártatlan, de buta kérdésein mikor valami beszélgetéshez hasonlót csináltak, ami leginkább abból állt, hogy Suzi egy-egy mondatára ő tízzel válaszolt.
Végül hazatért az úr, és megnyugodva látta, hogy nem történt semmi baj azon kívül, hogy Suzinak kificamodott a lába (amit közös megegyezéssel úgy meséltek, hogy ügyetlen volt a lépcsőn, amikor enni jöttek le a kisasszonnyal), amit természetesen azonnal kezeltetett egy orvossal, és arra a pár napra, ameddig helyrejött, örömmel látta vendégül Suzit.

Mina és Damien csodálkozó homlokráncolva ülnek egy papírtekercs fölött. A papírtekercsen egy levél található, egy megbízással, miszerint bizonyos Viktor von Silkstein szívélyesen fogadja őket birtokába, ellátmánnyal és annak mindenféle más élvezetével, a személyzet rendelkezésre áll... amennyiben hajlandóak vigyázni egy szem leánykájára, Viktoriára.
- Ezek se bonyolították túl a névadást - csúszik ki a sötételf száján, a lány pedig vigyorog.
- Hát nem. Na de... ez aranyos... Minden a miénk, HA képesek vagyunk vigyázni a lánykára. Nos. Remek, akkor viszek fésűt, ruhákat, egyéb pipereeszközöket, süteményt...
- Honnan tudod, hogy erre vágyik? Te küzdesz mindig az ellen, hogy a nőket kategorizálják... pusztán a nemük szerint...
- Akkor mit vigyek? Egyéb eszközeim nem nagyon vannak. Ha fiús dolgokra vágyik, akkor... tudom is én... hát, úgyis lóval megyünk, nem? Lovagolhat.
Akkor még fogalmuk sem volt, Damiennek mennyire igaza lesz és a lovaglás akár ötlet szintjén is mennyire egy életveszélyes ötlet...

Egy órával ezelőtt

   Mannheim vára nem volt egy túl nagy eresztés - olyan, amelyet egy harmadrangú nemestől el lehetett volna várni. Joseph von Mannheim - a felmenői hat generáció óta birtokolják a várat - még legénykorában a hadseregben teljesített szolgálatot, aztán az édesapja elhalálozásával megörökölte a várat, így a továbbiakban inkább annak szentelte minden figyelmét - na meg a feleségének, Helena-nak, és ezt teljes mértékben meg tudtam érteni. Na az a nő már volt valami - ember létére is. Karcsú alak, hosszú, formás lábak (amelyeket sajnos az itteni prűdség miatt nagyon takargatott) és borostyán színben táncoló szemei, szív alakú arcának ékességei voltak. Csak azon csodálkoztam, hogy egy ilyen természetes szépség mit keres egy olyan alak mellett, mint Joseph. Nem feszegettem inkább a kérdést, miközben ott álldogáltam előttük a kastély udvarán. A férfi nemsokára az egész pereputtyával, és a személyzet nagy részével kilovagol a nyári lakba, hogy vadászatot rendezzenek, mielőtt a rossz idő beköszöntött volna. Nem hobbiból csinálták, hanem hogy feltöltsék a vár készleteit - na meg, ugyebár sportnak sem volt rossz. Mindezzel még nem is lett volna baj, hogy ha nem álltam volna két hete a szolgálatukban, miután ki akartam szabadulni Hellenburg fojtogató falai közül, és úgy véltem, egy ilyen eldugott kis hely eléggé nyugalmas lehet. Egy meghamisított ajánlólevél elhitette velük, hogy akár testőrként is jó szolgálatot tehetek nekik - és mivel tényleg nyugodt volt ez a hely, még csak attól se kellett tartanom, hogy az idétlenül oldalamon lógó kardot elő kelljen húznom. Idegesített a fegyver, a súlya lehúzta szinte az egész testemet, és olyan volt, mint ha a csípőm eldeformálódott volna. Nyugodtnak kellett volna lennie - akkor még semmit sem tudtam Frieda-ról, a kissé elkényeztetett, vadóc lányról. Akkor lestem nagyokat, amikor Joseph bejelentette, hogy próba feladatként a lányra kell vigyáznom, és mielőtt még ellenkezhettem volna, kivágtattak a várból, magamra hagyva egy alaposan megtizedelt személyzettel...és egy démonfajzattal.
- Nah, can't be too bad. I mean, she's just a ....HOOOLY SHIT!
  Kiáltottam fel, ahogy a lakótorony egyik ablakából egy hosszú kötél vágódott ki, szinte abban a percben, hogy a lovas kompánia elhagyta a várkaput, és nemsokára egy karcsú lány alakja tűnt fel, aki félelmet nem ismerve kezdett lefelé mászni a kötélen, abban reménykedve, hogy senki se fogja meglátni. Ha ez az őrült leesik onnan, engem tuti, hogy ki fognak nyírni! Az izzadtság is levert, ahogy futni kezdtem a kötél felé, egyedül Dracon akadályozott meg benne. Pontosabban az a fuldokló hang, amit hallattott. Aggódva fordultam meg, de csak annyit láttam, hogy a rohadt dög a földön fetreng, szemeiből mint ha könnyek folytak volna, és a szárnyait nem kímélve gurul egyik oldaláról a másikra, miközben gurgulázó hangokat ad ki magából.
- Ezért még számolunk, Te rohadék... - fenyegettem meg ujjammal a sárkánygyíkot, majd rohantam tovább.
- What the actual fu.... - hupsz, ezek emberek, nem értik a mi nyelvünk ékes szólásait. - Mi a bánatos fenét csinálsz, ha szabad kérdeznem??!! - ordítottam fel.
  Az alak megállt a mászás kellős közepén. Elfordítottam a fejemet, ahogy egy pillanatra felnéztem. Hát, ez biztos, hogy nem egy nemesi lány - azok nem szoktak ablakon kimászkálni egy rohadt szoknyában! Igyekeztem kitörölni a képet a fejemből - szerencsére eléggé messze volt ahhoz, hogy csak azt tudjam kivenni, milyen ruha volt rajta. Valami halk, fojtott kiáltás, nem értettem meg. Majd hangosabban.
- Takarodj alólam! Te csak egy testőr vagy, nem parancsolgatsz senkinek, még a disznóknak sem! Menj inkább vissza a mocsaradba!
- Hinnye az anyádat, de egy jól nevelt bestia vagy Te... - sóhajtottam fel, ahogy lopva körül néztem. Senki se tartózkodott, mindenki rémülten menekült, nehogy szemtanúi legyenek a kis kamasz csúfos halálának és felelősségre vonják őket. Clandestine-t előhúzva, sűrű bocsánatkérések közepette (amiért ilyen aljas célra akarom használni a Természet adta képességeimet) közelítettem a kötélhez.
- Ha nem mászol vissza, rohadjak meg, én felgyújtom a kötelet!
- Úgy se mered! Az apám felkoncolna téged élve!
- Mondd csak, látsz Te itt szemtanúkat?
  Kiáltottam torkom szakadtából. Ebben a pillanatban az egyik kukta kidugta a fejét a nyári konyhából.
- Meg se próbálj nézelődni, vagy itt helyben szecskázlak fel! - förmedtem rá, mire azonnal be is vágta az ablakot és még a függönyt is elhúzta. Elégedetten bólintottam. A lány viszont csak mászott tovább. Megvártam, míg alig hat láb választotta el a talajtól, majd meggyújtottam a kötelet. Végig kordában tartottam azért a tüzet, hogy ne égessem meg. A lány szemeiben látszódott a félelem, aztán elrugaszkodott, hogy leugorjon a földre. Elkaptam, mielőtt még a gyenge kis teste összezúzódott volna ettől a kis zuhanástól, majd mindenféle ceremónia nélkül leejtettem a földre.
- Na, így már jobb. Most pedig...ott is maradsz!
- EZT NEM TEHETED MEG VELEM! ÉN A VÁRÚR LÁNYA VAGYOK!
- Számomra csak egy elkényeztetett kis cafkának tűnsz, aki ott tör borsót mások orra alá, ahol tud. De tudod, én komiszabb vagyok és aljasabb nálad. Most pedig szépen átvészeljük ezt a pár napot anélkül, hogy kinyiratnád magadat és kölcsönös elégedettségünkre mondunk örökös búcsút egymásnak. Áll az alku?
- Pfff...azt hiszed, hogy aljas vagy és komisz? Te nagyon el vagy szállva magadtól. Nincs semmi és senki sem, aki le tudna engem korlátozni. Azt teszek, amit akarok, főleg most, hogy Papuska nincs itt. Szóóóval...további szép...ségeket mellőző napot, Kormika.
  Mielőtt még bármit válaszolhattam volna, a lány a ruháját le se porolva indult meg nagy lendülettel a várhoz tartozó egyik falu irányába, én meg csak álltam ott, bambán nézve ki a fejemből. Annyira egyszerű lenne itt helyben kicsinálni a lányt és ráfogni valami balesetre. "Áh, csak menet közben megjelent egy északi kém, aki az éjszaka leple alatt végzett a lánnyal. Nagyon sajnálom..." Nem, ez nem működne. Most komolyan, ezt a kis ribancot kéne életben tartanom és vigyázni rá? Inkább nézzek szembe hat Esroniel-lel és két Abaddón-nal egyszerre.
- Hold Anyára, honnan szülök olyan hülye ötleteket, mint a "pihentető kiruccanás"?
  Sóhajtottam fel, ahogy a lány után eredtem. Dracon csatlakozott a társaságomhoz, bár megtartotta az egészséges távolságot tőlem, ahogy látta, hogy eléggé morcos vagyok és nem felejtettem el, ahogy szó szerint kiröhögött. Freida nem nagyon foglalkozott azzal, hogy utána megyek, simán bement az egyik kocsmába...én pedig aljasul elvigyorodva lemaradtam, és visszamentem a szobámba. Hadd igyon a leányzó még egy kicsit...

- El sem hiszem, hogy ennyire könnyű volt lekoptatni azt a hülye Kormost...
  Vigyorodott el elégedetten Freida, ahogy a vele szemben ülő ősz alakot figyelte. A férfi megvakargatta az állát és koszos kezeivel egy újabb lapot terített ki az asztalra. Már fél órája kártyáztak, amely során folyamatosan nyert, a lány legnagyobb megrökönyödésére és bánatára - s minden egyes elvesztett kör után innia kellett, így már eléggé részeg volt.
- Nem is tudom naccságos asszonom, hogy miért ilyen förmedvényt hívnak ide közénk, rendes népek közé...
  Fintorodott el a férfi is, ahogy ismét bezsebelte a táblára dobált érméket. Előtte már szép nagy halom állt, míg a nemes lánya előtt már csak három réz és egy ezüst érme hevert. Még így is több volt, mint egy paraszt havi keresete.
- Hol tanult meg ilyen jól kártyázni, Herr...
- Schattenfluch, aranyoskám. Schattenfluch.
- Akáárhogy is...nekem lassan mennem kéne.
- Ahogy nekem is. Köszönöm a mai játszmát, Frauline. Nagyon szépen köszönöm.
  Vigyorodott el az öreg, ahogy egy szütyőbe söpörte az érméket. Az összegyűltek felhördültek, ahogy Freida ingatag lábakkal kelt fel az asztaltól, hogy visszamenjen a kastélyba. Kicsit ki kell józanodnia, mielőtt valami új szórakozást keres magának.

- Ebből lesz aztán a csúnya másnaposság...
  Jegyeztem meg a lánynak, miközben a kút káváján üldögélve egy almát majszolgattam, míg Dracon egy szelet húst rágcsált nagy élvezettel, arcán komisz vigyorral, mint aki titkokat rejteget. A lány csak egy ideges mozdulatot tett, aztán ingatag léptekkel haladt tovább. Árgus szemekkel követtem a mozgását. Hát, legalább ma már nem fog semmit sem tenni. Ennek ellenére, amint a szobájába ment, kívülről eltorlaszoltam az ajtót, és míg távol volt, az ablakot is alaposan beszögeltem, hogy ott se tudjon kimászni. Abban a nyugodt tudatban feküdtem le, hogy az est folyamán már nem fog több galibát okozni. Bár azért sajnáltam, hogy a szép esti órákat kell ilyen aljasságokra pazarolni, mint alvás. Fájó szívvel figyeltem a Hold égi útját. Na majd ha visszamegyek Hellenburg-ba, talán minden visszatér a régi kerékvágásba.

  A következő nap reggelén elhúztam a torlaszokat az ajtó elől és belestem a szobába. Freida éppen akkor végzett az öltözködéssel, így csak becsúsztattam az ajtón egy, az előző napi felhozatalból ízléstelenül összeállított felhozatalt. A lány fintorogva nézte.
- Ez meg mi?
- A reggeli a nap legfontosabb étkezése. Egyél.
- De hát ez undorító!
- Ez is csak kaja, mint a többi. Tegnap a sör meg a bor nem volt undorító?
- Ahhoz neked semmi közöd...
  Csak megvontam a vállamat és magára hagytam a lányt. A nap további részét a várban járőrözve töltöttem. Aztán amikor Freida elhagyta ismét a szobáját, most már inkább estig várva, visszatértem a szobámba én is.

- Nem tudom, hogy miért intenek óva ettől a helytől. Nem is olyan vészes ez...
  Motyogta a lány, miközben a várat körülvevő kis erdőségben mászkált. A helyiek igyekezték messzire kerülni, hisz a pletykák szerint néha banditák tűntek fel az úton, akik valahogy átsiklottak az őrségen, vagy a déli egységeken. Nem szoktak sokáig itt tartózkodni, csak mentek tovább, de amíg itt voltak, egy-két kereskedőt vagy parasztot eltérítettek és megfosztották anyagi javaiktól - az esetek kis részében az életüktől is. A vezetőjük eszes volt és elkerülte az elfogást, és mivel soha se tudhatták, mikor bukkannak fel, számítani se lehetett rájuk. Érdekes módon, Papuska szerint mindig akkor bukkantak fel, amikor az őrség megfogyatkozott a várban. De neki nem kell félnie. Ő egy nemes hölgy, azokat meg nem bántják. Maximum váltságdíjat követelnek tőlük, nem igaz? Ettől függetlenül össze rezzent, ahogy valahol egy gally reccsent...aztán amikor a bokorból elővágtatott egy őz, csak halkan elkacagta magát. Nem, egyáltalán nem ijesztő ez az egész. Aztán a szíve is megállt, ahogy valaki elkapta hátulról és a száját is betapasztotta.
- Ha csak sikoltani is mersz, itt helyben elvágom a torkodat. Pakold ki a zsebeidet, drágaságom. Ha együtt működsz...talán megúszod egy kis rablással. Bár már rég nem voltam nővel...na várj, ez csak egy kislány. Fenébe. Akkor csak az ékszereidet. Ismétlem: ha sikoltani mersz, elvágom a torkodat. Érted?
   Freida mozdulni sem mert, teljesen ledermedt. Nem akarta elhinni a meséket...és azt, ami történik vele. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, ha most felbukkanna Papuska, vagy az emberei..de senki sem. Az az átkozott self, aki a testőre kéne hogy legyen, meg jó eséllyel részegen fetreng valami árokban. Remegő kezekkel akasztotta le nyakáról a nyakláncát, amit még az anyjától kapott, és fájó szívvel, rettegve figyelte, ahogy az útonálló elmarkolta előle. Aztán a fickó eltaszította őt, és mielőtt még megfordulhatott volna, már el is tűnt. A félelemtől reszketve rohant vissza a kastély felé, bár egyszer elesett, és vagy öt percébe telt, mire fel mert tápászkodni. Minden egyes bagolyhuhogástól összerezdült, minden felvert vadállatban egy újabb banditát vélt felfedezni. Majdnem összeesett, mire visszaért a kastélyba.

- Te meg hol a francba voltál? A testőrömnek kéne lenned, nem?!
  Hördült fel Freida, ahogy beviharzott a szobámba. Unottan emeltem fel a fejemet, miközben a bakancsomat pucolgattam éppen. Dracon csak ásított egyet, és kényelembe helyezte magát.
- Nem nagyon tűnt úgy, mint ha segítségre szorulnál. Amúgy is, megint úgy léptél le, hogy senkinek sem szóltál. Honnan kéne tudnom, hogy hol jártál. Mi van, iszap bírkózás volt a mai program?
  Kérdeztem, ahogy felmértem a koszos ruháját, és a kis vágásokat az arcán. Eléggé eldurvulhatott az a buli. A lány idegesen toppantott egyet, vöröslő fejjel ordibált.
- Kiraboltak engem! ENGEM, ÉRTED?! És Te? TE meg csak itt tisztogatod a bakancsodat? Az anyám nyaklánca! És itt...a várunk közelében!
- Legalább megtanultad, hogy ne mászkálj el. Örülj neki, hogy nem vágták át a torkodat vagy erőszakoltak meg. Még mindig úgy hiszed, hogy vicces elmászkálni? Na, most menj vissza a szobádba...Majd ha testőrre lesz szükséged, szóljál...vagy legalább ne mászkálj el mindenféle szó nélkül. Nem fogok végig a seggedben lenni, azt elhiheted.
- Utállak! Utállak! Az apám hallani fog arról, hogy mennyire vigyázol a lányára. Szerinted hogy fog reagálni rá? Fellógat téged. Szíjat hasít a hátadból!
- Belegondoltál már abba, hogy miért hagyott téged hátra itt? Azért, mert szíve mélyén örülne, ha megszabadulna tőled...
  Vágtam vissza, majd a hitetlenkedő képet vágó lány arca előtt vágtam be az ajtót.

  A másnap reggel nyugodtan indult Freida a szobájában kuksolt, még mindig sokkban amiatt, ami előző nap történt vele, így kihasználtam a napot, hogy lazítsak. Persze folyton figyelemmel tartottam a lányt, így láttam, hogy nem tanult az előző napból, és amikor azt hitte, hogy nem figyeli senki, kiosont a szobájából. Csak megvontam a vállamat és összenéztünk Dracon-nal.

- Apuska nem is akar megszabadulni tőlem. Az a sötét elf hazudott. Mindegyik ezt teszi. De...jó ötlet volt ott hagynom mindenkit ismét?
  Kérdezgette magától Freida, ahogy kezdett rájönni, hogy talán ez a nagy szabadság annyira nem is vicces. A gondolat két másodpercig maradt meg a fejében, aztán tovább is szállt. Nem fog Ő aztán senki miatt gyáván meghúzódni! Még fiatal, teljes erővel, sőt, még csak most van aztán igazán energiája. Nem kell neki semmiféle holdkóros rohadék, hogy vigyázzon rá, tud Ő magára is vigyázni. Annak a banditának is csak szerencséje volt előző este, és még nagyon meg fogja bánni, hogy mit tett. Csak valahogy rá kell kennie a sötét elfre, és üldözőbe venni a rablót. De most...a szeme örömmel csillant fel, ahogy ismét a kocsmába ért. Az utolsó szabad estéje, mielőtt Papuska visszatért volna a vadászatból a következő nap. Még egy részeg mámor, és utána ismét adhatja a "jól nevelt" lány szerepét, bár senki se vette ezt be.

- Áh, hát a naccsága visszatért?
 Emelkedett el egy asztaltól az az öreg faszi, aki két napja majdnem minden pénzét elnyerte. Semmi baj, Papuska soha se tudta jól rejtegetni a pénzes ládikáját, most se jött össze neki, így ismét volt miből játszania.
- Miért is nem lepődök meg, hogy itt találom Herr Schattenfluch. Mi a ma esti program?
- Csak fél órácskát maradhatok. Tudja, öreg vagyok már, egy óra a házon kívül több, mint elég a számomra. Majd ha idős lesz, megérti. De hát: fiatalság bolondság, ahogy tartja a mondás. Kocka?
- Miért is ne?

  Elégedett vigyorral az arcomon néztem, ahogy Freida visszatántorgott a kocsmából, ismét üres erszénnyel. A lány még jobban lerészegedett, mint előző alkalommal, kétszer majdnem bele esett a kútba, úgy kellett elrángatnom előle. A nap már a keleti láthatár alját festette meg. Egészen sokáig bírta. A lány teljesen ziláltnak tűnt.
- Ismét kocsma, mi? Hát nem tanultál semmit sem?
- Semmi közöd hozzá. Majd figyelj csak, hogy lesz nemulass, ha Papuska visszatér. Nem voltál valami túl fényes a munkádban. Mondjuk mit is várhatok egy holdkórostól?
- Hogy nem voltam-e valami fényes? - röhögtem fel, ahogy lehuppantam a kút mellé. - Hisz mét életben vagy, nem? Igaz, hogy legalább talán megtanultad, hogy nem kéne annyit innod, hogy pocsék szerencsejátékos vagy, és hogy még egy banditától se tudod megvédeni magadat. De...egyben vagy még.
- Nem neked köszönhetően.
- Óh, naccságos asszonyom, hogy mondhat ilyet? - változtattam el a hangomat...

  Első nap. Amint Freida belépett a kocsmába, visszarohantam a szobámba, átöltöztem és felvettem az álcaláncot, benne az öreg fickó képével. Utána már csak ahhoz kellett tartanom magamat, hogy csak egy órám volt. Bőven elég arra, hogy leitassam a kis fruskát, és elnyerjem a pénzét. Ahogy a harmadik estén is. A banditás terv még könnyebb volt - csak arra kellett ügyelnem, hogy ne ismerje fel a hangomat és még véletlenül se lássa az arcomat. Bár amikor csizma tisztogatás közben lépett be, azt hittem, hogy rájön - de nem sok sütnivalója volt a fejében, az is biztos. Szerencsére minden egyes alkalommal sokkal gyorsabbnak bizonyultam nála, így még azelőtt visszaértem a szobámba, hogy Ő megérkezett volna és még átöltözni is volt időm.

- Netán ezt keresed? - tettem fel a kérdést, ismét elváltoztatva a hangomat, ahogy átnyújtottam neki a nyakláncot, amit két estével ezelőtt csakliztam el tőle.
- Mint látod...végig figyelemmel tartottam. Mint mondtam, aljasabb és komiszabb vagyok, mint Te...
- Te átkozott mocsok! Ha Papuska ezt megtudja...!
- Óh, mi van, ha megtudja? És mi van, csak vele tudsz takarózni? Azt hittem, hogy Te egy aljas és komisz lány vagy. De csak az apád mögé tudsz elbújni, és keverni a bajt, folyamatosan abban bízva, hogy mindent megúszhatsz. Ideje felnőnöd, kislány. Ez a világ kegyetlenebb, mint amit te el tudsz képzelni. A szobádban már vár egy főzet, akitől seperc megszűnik a gyomrod kavargása. Kipróbált és tesztelt főzet, úgy hívják: húsleves. A szakácsnő specialitása...Szerencsére nemsokára visszatér Herr Joseph, és én itt hagyhatlak téged. Hold Anyára, hosszú egy három nap volt ez....
  Álltam fel és hagytam magára a lányt, hangosan fütyörészve. Dracon hűségesen követett engem, egy komisz vigyorral ajándékozva meg a lányt, aki ledermedten ült a kávának támaszkodva és hitetlenkedve meredt utánunk. Hát...azt hiszem, hogy ez eléggé könnyű menet volt, nem igaz? Ki mondta azt, hogy nehéz a kis kamaszokra vigyázni?

- A birtok határát ne hagyja el.
- Ahogy parancsolja. – bólogatott Gerard.
- És fontos, hogy minden nap kellő időt fordítson a tanulásra.
- Természetesen.
- És semmi, de semmi esetre se engedd a pince közelébe.
Gerard értetlenül vonta fel a szemöldökét, de aztán rábolintott.
- Ahogy óhajtja.
A szőke hajú délceg úr rántott egyet a kalapján, majd nagyokat intve lóra szállt és elvágtatott a közeli erdő felé. Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus pedig maguk maradtak a kastélyban.
- Miért is akartál ennyire jönni?
- Nem megmondtam. Tartozom egy szívességgel. Még annak idején ez a nemes segített, amikor szekeret kellett szereznem, hogy legyen min utazzunk.
- Ez...világos.
A kis csapat ezután szétszóródott a kastélyban. Hiszen csak annyi a feladatuk, hogy testőrök legyenek egy még húsz évnél is fiatalabb lányka mellett. Erre pedig egy ember is elég. Gerard vállalta is. Azt mondta, gyerekkorában is sokat játszott annak a földművesnek a gyerekeivel, akiknél lakott, míg még fegyvernök volt. A Sanders gyerekek nagyon szerették, ezért is volt olyan magabiztos, amikor benyitott az ismeretlen lány hálószobájába.
A szoba egy takarosan berendezett, letisztult, nem túldíszített, de elegáns háló volt. Az ablak mellett egy kis asztal foglalt helyet egy tükörrel, s előtte egy lány ült, kifelé nézett a fejéből. A lány olyan tizenhat körül lehetett, alig pár évvel fiatalabb, mint amennyinek Gerard látszott...főleg ha hozzávesszük, hogy a démon még a mágiával szinten tartott korához képest is elég fiatalnak néz ki. Hosszú kék haja és kék szeme volt neki, akár a mesebeli királykisasszonynak. Egy elegáns, hosszúszárú ruhát viselt, s a haját gondosan befonva viselte.
- Szia. – köszönt neki a démon.
A lány kíváncsi szemekkel nézett rá. Aztán széles vigyorral az arcán fordul felé, kúszik már annyira közel, hogy az kényelmetlenül hat, és se szó se beszét elkezdi a köpenye ujján lévő hímzést húzugatni.
- Azta, te valami varázsló vagy, vagy mi?
Gerard meglepetten nézett vissza rá. Nem látott ilyen kíváncsi kölyköt...nos, amióta ő volt ennyi. Amikor megörökölte Lia erejét, vele megkapta az az elviselhetetlen tudásvágyat.
- Igen...hasonló...
- Muti egy varázslatot!
Gerard sóhajtott.
- Jól van. – felemelte a tenyerét, majd megidézett egy apró kis bábut, amit fából faragtak ki.
A lány csillogó szemekkel hajolt oda hozzá közelebb. Aztán egy ujjal finoman megbökdöste, hogy lássa valóságos-e.
- Állati... – bámulta nagyjából egy hüvelyknyi távolságból.
- Nézd amíg tudod, tíz perc után eltűnik. – mosolygott vissza rá Gerard – Na de, apádék azt mondták, tartsalak szemmel.
A lány arcáról lefagyott a mosoly.
- Jaj, ne mááár. – nyöszörgött – Mindig ezt csinálják. Tudok vigyázni magamra.
Gerard vállat vont.
- Hidd el...tudom mit érzel.
~ Mi?! Ez mit akart jelenteni? – harsogta a fejében a démon, aki hajlamos volt minden egyes lépését narrálni a fiúnak.
Ezután bólintott és magára hagyta a lányt. Amúgy is kedve támadt felfedezni a kastélyt, annak könyvtárával és levéltárával együtt. Ott mindig belebotlik valami olyanba, amit eddig még sosem látott.
A könyvtár egyik kényelmes foteljében ülve olvasgatott a démon, amikor lábdobogás szüntette meg az áhított csendet. Klaus rohant le hozzá.
- Kéne egy kis segítség.
- Mi történt? – csapta össze a könyvet és állt fel, miközben előrehúzta a köpenye szélét.
A másik legyintett egyet.
- Áh semmi, csak elkészítettem Carol uzsonnáját és szeretném bevinni neki.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. – náluk odahaza mindig Leo volt a felelős az ételért. Talán mert neki volt a legtöbb tehetsége hozzá.
- És ehhez miért kellek?
- Mert az étel nem tud a falon átmenni.
Gerard döbbenten nézett előre.
- Mi?
- Zárva van az ajtó.
- És próbáltál valamit.
- Hát az étel nélkül sok értelme nincs a falon átmennem, szóval nem. De te memorizáltad a kulcsot, amikor benéztél, nem.
Gerard egy pillanatig némán hallgatott. Aztán előre emelte a tenyerét, majd összesűrítette az árnyakat. A kenyerében a szoba kulcsának pontos mása jelent meg.
- Kinek gondolsz te engem? – mosolygott rá.
Hangosan kopogtak az ajtón, a biztonság kedvéért. Egy hang sem jött. Ekkor Gerard behelyezte a kulcsot. Nem akart bemenni, valami az útját állta neki.
- Ajaj...
- Talán...benne hagyta a kulcsot, amikor bezárta.
Gerard elismerően bólintott.
- Valamit el akar titkolni előlünk.
Gigászi robbanás rázta meg az egész kastályt, ahogy Gerard a legerősebb varázslatát küldte neki az ajtónak, zsanérostul mindenestül kiszakítva azt a falból.
- Kevesebbet hezitáltál, mint otthon. – nevetett hangosan Lia illúziója.
- Mire célzol ezzel? – vonta fel a szemöldökét.
- Semmi, semmi...
A szoba üres volt. Semmi szokatlan nem lehetett látni, egy dogot leszámítva: az ágyról az össze lepedő, függöny és takaró le volt szedve, összecsomózva, s odakötve az ágy széléhez. A másik vége kifelé lógott az ablakon.
- Hm...klasszikus. – jegyezte meg Klaus.
- Rossz előérzetem van.
- Gyorsan meg kell találni Carolt. Olyan messzire még nem mehetett.
Túlzottan sok nyomuk nem volt, amerre el tudtak volna indulni. A közeli ksi faluba vették az irányt, talán látták arrafelé, vagy tudták, merre készül. Elég nagy bajban lennének, ha elveszne, vagy történne vele valami. A faluban szerencsére azonnal kaptak útbaigazítást. Egy derűs mosolyú öreg hölgy felelt nekik, látszólag meg sem lepődve azon, hogy az úr lányát keresik valahol a kastélytól egy mérföldnyire.
- Ilyenkor mindig az erdőbe szokott menni. Arrafelé haladjatok a kevésbé látható ösvényen.
~ Ilyenkor?! Te jó ég, milyen gyakran csinálja ezt?
A lány nyomát megtalálni egyszerűbb volt, mint gondolták. Elég volt csak követni a letarolt bozótost, a letörött ágakat, meg persze az őszi időtől sáros, agyagos földbe ágyazódott lábnyomokat. Vak sem téveszthette volna szem elől. Gerard időközben a biztonság kedvéért elszórt pár apró kis fából faragott szobrot, amiket mágiával teremtett, hogy visszataláljanak, ha netán le kell térjenek az útról, vagy elágazáshoz érnének.
Jó negyed óra gyaloglást követően ő és Klaus végre valahára megtaláltál Carolt. A lány ott állt némán egyhelyben egy fa törzsének támaszkodva. Arcizma sem rendült, ahogy közelebb sétáltak hozzá, épp csak fejéjük nézett.
- Carol, mit csi...
A lány idegesen pisszegett egyet, miközben az ujját a szája elé helyezte. Maga elé mutatott, abba az irányba, amerre eddig nézett. Előtte egy barlang terült el, sötét, kivilágítatlan hely. A sötétség gyomrágól halk szuszogás lehetett hallani.
- Most jöttem ki, tűnjünk el innen mielőtt felébred. – mondta és felemelte a két kezét.
Gerard azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről. A lány kezében egy szelíden durmoló, alig pár hetes barna medvebocs lapult. Bár dicséretre méltó volt, hogy rá tudta tenni a kezét...
- Megőrültél? Cafatokra tép, hogyha felébred.
- Jaj ne már, tudok magamra vigyázni.
- Tedd vissza.
- Fenét, fel fogom nevelni.
Ekkor hangos morgás szakította meg a vitájukat. Túl hangosan beszéltek, szinte észre sem vették ahogy egymással veszekedtek, hogy a medve felébredt. Nagy, vastag bundájú, enyhén vöröses árnyalatú állat volt...és nem tűnt éppen boldognak, hogy elvették tőle a gyerekét.
Carol ijedt arccal letette a medvebocsot, aki visszabaktatott anyja lába elé. De már késő volt. Ha egy medve gyerekének akár csak a közelébe is mer az ember menne, annak nem fog az állat kegyelmezni. Gerard is jól tudta ezt, előrelépett és felkészült a csatára. Meg is lepődött rajta, amikor Carol is odasétált mellé.
- Meg tudom magam védeni. Nem kell mellém valami hülye varázsló.
Klaus beszéd helyett inkább a feladatára koncentrált. Nála volt az íja azzal lőtt ki egy nyilat egyenesen a medve hasba. Méretes dög volt, szinte meg sem érezte a lövést. Ez egy kemény csata lesz, erre azonnal rájöttek.
- Menj hátra, mielőtt derékba tör! – rántotta elő Gerard a könyvét.
A medve a démon elé lépett és csapott felé. Szerencsére Gerard még időben aktiválta a pehelykönnyedséget és egy könnyed mozdulattal odébbsiklott előle.
~ Úgy látszik ki tudok előle térni...
Ekkor a medve újabb ütést mért rá. Gerard ismét kitért, de az állat mancsa akkora fuvallatot keltett, hogy hátralökte és nekicsapta egy fának. A démon fájdalmasat nyögött, miközben próbált egyenesen állva megmaradni.
~ El is felejtettem... - Gerard próba szerencse alapon átkot szórt a medvére és az Elmerombolással támadta meg. Az átok, ami az illető legsötétebb emlékeit hozza felszínre, megnehezítve számára a koncentrálást.
ÉS ekkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított. Ahogy az állatot elérte az átok, megtorpant. Ijedten nyöszörgött egyet, leereszkedett ismét négy lábra. Lehajtott fejjel, szinte már remegve kezdett el hátrafelé lépkedni, majd a bocsát magával cipelve elmenekült.
- Ez...nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz.
Gerard döbbenten nézett rá.
- Az Elmerombolás annál erősebben hat, minél nagyobb szörnyűségeket élt át az áldozata. – vakarta meg a fejét – Bele se merek gondolni, miket láthatott szerencsétlen állat... - Gerard normális esetben látja is a felidézett emlékeket, de az állatoknál másképpen működik. Az állatoknak nincsenek komplex gondolataik, így csak egyszerű érzelmeket lát a varázslattól. Félelmet, kétségbeesést, elveszettséget. Valami homályosan derengő hangot is hallott, de nem foglalkozott vele annyira, hogy egyáltalán rájöjjön, mi az.
Gerard és Klaus a kastély egyik hálótermében ápolták a sebeiket. Két órába telt viszsatalálni, mert azok a fából faragott, mágiával teremtett útjelzők tíz perc után eltűntek. Coral azóta visszament a szobájába, és remélhetőleg ott is maradt.
- Te jó ég, mit gondolt ez magáról.
- Emlékeztet valakire... – vigyorgott rá Lia illúziója. Láthatólag nagyon élvezte a kis előadást.
Nem sokkla utána Leo és Aleena nyitottak be az ajtón.
- Kéne egy kis segítség.
- Had találjam ki: nem tudtok a falon átmenni? – kérdezte a láthatatlan démon.
- Mi? Nem, csak zárva van az ajtó.
S miközben egy fáradt nyögés kíséretében ismét elindultak a falu irányába, egyetlen dolog járt a fejükben: hogy tudták máris visszatenni az ajtót a helyére?

Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve. Különös élvezettel olvastam mindenki irományát, mindegyikben találtam olyat, ami váratlan volt, ami meglepett. Nagyon tetszett mindenkinek a kis lánykája, akit kitalált, főleg hogy hányféleképpen lehet megragadni a lázadó természetű gyerek személyiségét...mintha látnék némi keserű emlék életre kelését is? Nem, senki? Na jó, nem lényeges, kiérdemeltétek, jár mindenkinek a 150 TP és egy kiadós alvás...de hé, legalább őt nem kell álomba ringatni.