[Magánjáték] Post equitem sedet atra cura II (Cedrick & Dieter)

Idejét sem tudja mióta nem találkozott magafajtával, így egy furcsa, kényelmetlen érzéssel lépdel némán a lassan teljes sötétben. Egyedül a csillagok adnak némi fényt a fejük felett. Kényelmetlen.. -de ezt nem hagyja meglátszani az arcán. Az utat bámulja maga előtt faarccal. Ám ahogy egy ideig csak szótlan baktat Nyálas és a vámpír közt azt érzi, neki kellene megszólalnia. Talán ezért érzi mindig felemásan magát társaságban. A beszéd kényszere miatt.
De kíváncsi is. Egy Rotmantel.. aki ráadásul Nachtraben is, és járt is a tornyukban, banditákat gyógyít..- de a szavaknak megvan a maga idejük. A szavak ideje a csend. Mulatságos. De ezt érzi. És nehéz megtörni a csendet, ha az egyszer beült. Mintha maguk a szavak sem akarnának beszélve lenni..
- Miért rója a vidéket, herr Dieter?
Újra és újra. Ha hallgat, aztán akárhányszor, mintha egy berozsdásodott ajtót kéne félretolnia, hogy megszólaljon. Beszélni idegen dolog. De ha már meg kell szólalnia nem fogja fecsegésre pocsékolni a levegőt. Fecsegni könnyű, soha nem marad abba, soha nincs akadálya, hogy újrakezdődjön. De az nem elégíti ki, legfeljebb csak a felszínes kíváncsiskodókat. Őt a dolgok veleje érdekli.
A legmélye.
Elesetteken segíteni becsülendő. Banditákon segíteni megélhetés. De miért? Minek menni, mikor annyival egyszerűbb megállni. Minek, mikor minden annyira, annyira.. Értelmetlen. Talán csak a vállára boruló éj teszi, hogy nem képes pozitívabb gondolatokra, de egyelőre nem is próbálkozik velük. Már kinevette magát mára. Az éjszaka biztonságos. Lehet, hogy jobb is, hogy sétálnak. Egyik láb a másik után. Nem biztos, hogy volna ereje lovagolni. Bal, jobb, bal.. és a nehezebb dobbanások balról, a paták alól, ütemes fejmozgás, és egy-egy halk horkanás.. - erre még tud figyelni. Jólesik átmozgatni a tagjait a hosszú üldögélés után.
- Kidobták, vagy maga jött el? - fordul félre aztán föld bámulásából az orvos felé, miközben a fáradtság mellé a torka hátuljában megérzi azt a kaparást is, amiről nem akar tudomást venni. Beletúr a nyeregtáskájába, hogy megkeresse a kulacsát.

A sötét kényelmes. Bár biztos benne, hogy a másik is lát benne, talán tisztábban is, mint déli verőfényben, így előle nem rejtek, de nem zavarja. A sötét otthonos. Mint egy lepel. Egy kastély, amiben meghúzódhat, még ha lyukacsos is. Az övé. Az éj szaka gyönyörű, és úgy óvja a sajátjait, mint egy anya.
A szótlanság –kényelmes. Hagyni elülni a csendet, mintha semmi sem hangzott volna el, mintha soha nem is tört volna meg.. Könnyű elérni az illúziót. Némán lögyböli egy ideig a vizet a flaskája alján, miközben a hallottakat emészti.
Megszokás.
Hm..
Belekortyol a kulacsba.
- De nem látja a végét, igaz? - kérdezi aztán szórakozottan felfele kunkorodó ajkakkal, ahogy lenyeli a hideg patak-vizet, hátha az enyhít a borzasztó kaparáson a torkában.
A horizontot bámulja maga előtt. Csak kíváncsi. A vándorlás nála kényszer, de érdekli, a másik vajon érti-e mire kérdezi. Ha vége a világnak, mikor elérték a térkép szélét akkor megfordulni és vissza, újra, és újra, délről északra, északról délre, el, nyugatra, a tengerig, és vissza.. majd a halál talán értelmet ad neki.
És hogy őt mi vette rá..? Fáradt-elnézően mosolyodik el a kérdésre. Talán hazudnia kéne.. Ki ez az idegen, és miért kéne elmondania neki? Fajtársnak fajtárs, de mégis.. Menet közben ejti vissza a vizet a bőrtáskába. Nem, hazudni mégsem fog. Eleget hazudtak mára, ráadásul mégiscsak ennek a vámpírnak köszönheti, hogy még érzi a csillagok fényét a bőrén. Talán nem lehet elég hálás, de a múltról beszélni mégis fájó pont.
- Nemcsak fattyak lehetnek szégyenfoltok, doktor.. feleli csendben, az arcán feledve a mosolyát.
..de törvényes fiak is.
Ha nem nőnek fel a feladathoz. Ha nem képesek betölteni egy eléjük rakott képet, ha nem olyanok, mint kéne..
- Mondhatjuk, hogy nekem sem volt miért tovább maradnom.
Azóta sincs, sehol.
- Hol szállt meg? Mindig gyalogosan utazik? - fordul félre aztán Dieter felé, nyugodtan terelve másfelé a témát magáról.

- Mh.
Hümment csak egyet a válaszra. Az útért. Egyszerű válasz, de nem sok értelme van. Az útnak semmi értelme végcél nélkül. Ahogy az életnek sincs – halál nélkül. Nem az az értelme, de az ad neki értelmet. Minden útnak vége van egyszer. Nem lehet csak azért élni. Bár ha jobban belegondol maga is ezt csinálja. Örökké viszket a segge, képtelen megülni néhány hétnél tovább egy helyen, mégha épp tökéletes is minden. De nem az útért megy, hanem mert muszáj. Mert mennie kell. Nem hiszi, hogy ez valaha is megváltozna vele. Talán az orvosdoktorral is így van. Csak máshogy kommunikálja.
Még mindig érzi a kaparást a torkában, ahogy visszaejti a táskájába a palackot. Már megtanulta elfelejteni, és kizárni a tudatából, de most képtelen rá. Lehet, hogy túl sokat ült lekötözve. Vagy kimerítette a lovaglás, vagy az a pofon, talán az, hogy az életéért kell félnie..
"Szégyenben szabadok".. Felkunkorodik a szája széle a visszakérdezésre.
- Néha egyszerűen nincs más út csak a szégyen - feleli csendben. - Semmi köze az egyén szabadsághoz. Apáink nevei elől úgysem menekülhetünk.
Nem lehetünk szabadok sohasem..
- Bár szépen hangzik. - teszi még hozzá halkan, fáradtan mosolyogva a földre maga előtt.
Szabadság..
Szép szó..
Megérzi a vér szagot. Hamarabb, mint a másik megkérdezné kér-e. Nem figyel a válaszra. Nem tud. Nem is akar. Máskor akarna. Mindent, hogy elterelje a figyelmét a felrepedező torkáról. Elfelejtette, hogy vámpír. Olyan rég találkozott fajtárssal, hogy szinte elfelejtette milyen érzés. De a lángolás ismerős. A nyelőcsövében, a nyelve mögött, szúr, kapar, viszket, fáj. Éget.
És vér íze van.
- Nem, köszönöm.
Száraz a hangja, ahogy elszakítja a tekintetét a felé nyújtott fioláról. Nem, nem köszönöm.. Hazudik, és ő is tudja. Összepréseli az ajkait, hogy az állkapcsán kidagadnak az izmok. Nem, nem.. Az utat nézi maga előtt, szigorúan, a csillagok fényében kirajzolódó árnyékokba bámul, Nyálas légzését hallgatja maga mellett, a paták topogását a földön, a bőr szár tapintását az ujjai közt.. - mindenre figyel és bármire, miközben már a nyelés is kínszenvedéssé fajul.
- Mondja, van istállója annak a fogadónak? A lovamnak pihenésre van szüksége. Ha nem bánja, megszállnék én is ma éjszakára ahol Ön. Biztosan akad kiadó szobájuk.

”Nem ez a neve”..
Elmosolyodik a mondatra.
”Nem ez..”
Elnézően megcsóválja a fejét.
- Idekint egy vámpír csak vámpír, doktor - feleli csendben. - És igen, emlékszem. Ahogy maga is. Soha nem felejthetjük el, hogy miért vagyunk itt. Apáink neve indít el az úton, de lemoshatatlanul követ is minket azon.
Mégha mi valóban csak az útért magáért is megyünk..
Megrázza a fejét.
- Ne legyenek hamis ábrándjai, herr Dieter. Közel sem vagyunk szabadok.
Fordul félre a vámpír felé egy másodpercre, a bús-beletörődő mosolyával az arcán. „Lázadás”.. - gyerekes gondolat.
Nyel egyet, ahogy visszanéz maga elé, egy pillanatra feledve a kaparást, ám csakhamar fájdalmasan mar újra a torkába a felismerés. Összecsattannak a fogai az émelyítő illatra, miközben Dieter elteszi a fiolát, majd hálásan lehunyja a szemét a gesztusra, remegve szívva be a hűvös éjjeli levegőt az orrán keresztül. Fél, ha kinyitná a száját talán kevésbé érezné a szagot, de talán nem tudna vele újra nemet mondani..
Sajognak az izmok az állkapcsán, de a másik félszeg mosolya segít kiengedni őket. Abba kapaszkodik, amíg végül lassan felölti a maga válasz vigyorát, továbbra is szigorúan maga elé meredve azonban az úton.
- Figyelmeztetem, nem vagyok túl társaságkedvelő alkat, így ez könnyen megeshet. - csúszik ki a száján az igazság. - De most kivételesen jólesik a társaság. Főleg egy fajtársé. Ha elláttam Nyálast a vendégem egy italra. Ennyit remélem csak nem tagad meg Erhard von Schwarzritter-től - pillant félre cinkosan a vámpírra.

Elmosolyodik a válaszra. Bizarr mód szórakoztatja a saját nyomora. „Nem szabad” - maga sem mondhatta volna szebben. A név megcsalta. Egy filozófus veszett el az útitársában.
Nem folytatja a gondolatmenetet. Csendben léptet a lova mellett magában mosolyogva csak a hallottakon. Nem ábrándok rabja, de ha a jó doktor jobban szeretne az lenni, úgy legyen. Akikben felmerülnek ezek a kérdések ábrándok közt úgysem lehetnek soha boldogok.
Visszabiccent a válaszra. Nem bizony, nemesurakat nem illik, maga is jól tudja.

A mutatott istálló bizonytalan állagú. Akaratlanul is felkunkorodik a szája széle a doktor hangosan kifújt levegőjére, de nem fordul felé, csak az állásokat méregeti komolyan, majd magához inti a nyurga kamaszt.
- Van karám?
A biccentésre, és szótlan iránymutatásra gondolkodás nélkül indul hátra az istálló mellett. Nyálast a sok jött-ment lova mellé, be a gyanús istállóba? Egy hozzá-nem-értő, vagy ki-tudja-mennyire-hozzáértő ifjonc kezébe? Háh! Persze. Jó vicc. Fáradt, de ha belehal is úgy hagyja ott a lovát éjszakára, ahogy illik.
- Legyen nyugodt herr Dieter, a tömeget mi sem szeretjük - szól hátra a válla fölött, miközben az állát feljebb emelve körbenéz a fogadó hátsó sarkánál.
És csak imádkozni tudok, hogyha lóból ennyi van, hányan lehetnek odabent..
Talán mégis egyszerűbb lesz a szabad ég alatt éjszakáznia Nyálassal, mint odabent egy szobában..
Ha követi a doktor, ha nem, szótlanul vezeti be maga mögött a mént a kinti, vastag fakerítéses karámba. Nagynak nem nagy, de egy lónak egy éjszakára még épp elég. A karám szélére rakja leoldott nyerget a zablával és szárral együtt, a többi holmiját alá, majd előtúr egy pár dolgot, és egy gyors csutakolás után egy vászonzsákot akaszt a vállára a kupacból, és visszaindul a fogadó eleje felé.
- Vigyen neki tiszta vizet, meg egy kevés abrakot. Ha megette hagyja neki a kerítés szélén ezt a két szemet. Harap, úgyhogy ne nyúljon hozzá. - nyújt még át két darab almát a kamasznak a zsákból, aztán az orvos korábbi reakciójához hasonlóan ő is hangosan kifújja a levegőt a fogadó ajtaja előtt.
- Mi azonban nem a lovak, de az emberek tömegét gyűlöljük kitüntetett figyelemmel - húzza félre a száját jókedvűen útitársa felé, mintha nem épp egy emberekkel feltehetőleg telt vendéglátó egységbe készülne éppen belépni. - Kérem - int aztán az ajtó felé udvariasan a doktornak.

Szétszalad a száján a vigyor a kérdésre, akaratlanul is. Szorosabbra vonja a zsákja szíját a vállán.
- Az emberek tömege nem találkozik a vámpír lovassal.
Azért sérti a büszkeségét a dezertálás a nyeregből, így a vigyor vége inkább fintorba torzul. Előbb lovagolt, mint ahogy járt. Egyetlen szerencsétlen pofon, és most mindjárt azt hiszik, hogy a gravitáció őt is a földhöz köti..? Határozottan sérti a feltételezés.
Nincs hozzászokva a tekintetek sűrűjéhez. Nem várt mást, de általában nem szokta magát ilyen kereszttűzben találni. Körbepillant a teremben, az orvosdoktor után a küszöbre lépve. Egy vámpír még nem akkora dolog, eldugott, isten háta mögötti falvakban sem, kettő viszont bárhol látványosságnak minősül. Úgy tűnik azonban, hogy herr Dieter-t nem zavarja a tömeg. De legalábbis nem látszik rajta, ahogy a szájában a füstölő rudacskával csaposhoz sétál. Nincs más hátra, mint előre. Nem marad le.
Oldalvást áll meg a pultnak, kényelmesen bambulászva a fejek fölött, mintha csak a fogadó építészeti adottságait vizsgálná. Nem szeret háttal lenni az ajtónak. Egy tucatnyi emberrel a háta mögött még kevésbé. A kérdő tekintetre aztán hátrafordul, futólag szemügyre véve a fogadóst is, mielőtt válaszolna:
- Egy korsó tejet, meg egy kis karéj kenyeret.
A gyomra még nem állt teljesen helyre. Talán ennyit sem fog bírni. De nem evett semmit, lassan egy napja. Legalább a látszat meglegyen.
Viszont a szoba..
Egy van, kettő talán nincs. Ha megkérdezi, és nincs, akkor vagy kihátrál a helyzetből - minden bizonnyal vörösen; vagy beletörődik, hogy egy szoba van, és osztozkodniuk kell - még egy kínos helyzet a számára. Talán jobb, ha meg sem kérdezi, hogy van-e még egy, és csak megy egyszerűen tovább. Úgyis éjjel van, utazni ilyenkor a legjobb. De Nyálasnak pihennie kell. Képes a lova kényelméért készakarva kényelmetlen helyzetbe sétálni? Ha nem lenne ennyire bolond, hogy mindent teljes kétségbeeséssel, elmondhatatlanul szégyenteljesnek és kínosnak él meg.. így minden háromszor olyan bonyolult.
- Akadna két szobája is? - szól a fogadós után kényelmesen, miközben az a sört kezdi mérni.
Ha nem, úgy osztozni fog, amennyiben nincs kifogás. Nem érdekli. Az arca fából van, a füle vége talán vérszínű egy picit, de - Nyálasnak pihennie kell. Legalább az egyetlen üres asztal egy sarok közeli ablak alatt van, jól látta, ahogy körbenézett az előbb. Ott majd elbújhat szégyenében. Persze a sötétebbik felében. Szembe az ajtóval.

A kérdésre visszafordul egy pillanatra a doktor felé.
- Köszönöm, de sosem voltam jóban a gyógyfüvekkel - enged meg egy udvarias mosolyt, miközben finoman megrázza a fejét.
--Sem semmiféle gyógyszerrel, ha igazán őszinte akar lenni. A legtöbb gyógy-dolog általában az orvosa ölében, vagy ingén végezte, alighogy a szájába vette. Egyedül a tejet volt hajlandó meginni gyerekként is, semmiféle teát, vagy gyógyital, csak a langyos tejet. Ebben bízik, a kenyér meg nem árthat, és muszáj ennie valamit.
- Van, amiatt ne aggódjon -  biccent vissza a fogadósnak.
Egyel kevesebb probléma. Megalszik itt, aztán majd reggel, vagy talán inkább később, délután továbbáll. Nyálasra azért rá kell még néznie addig. Ha lehet, le is kéne csutakolnia még reggel..
Gyorsan megköszöni az elé tolt ételt, és követi Dieter-t az asztalhoz.
Belekortyol a tejbe, miután lezuhan az orvossal szemközti székbe, és már csak a korsó felénél veszi észre magát. Reflexből törli le a fehér bajuszt a szája fölül az ingujjával, ahogy elégedetten lerakja maga elé a bögrét.
A kérdésre aztán komótosan a kenyere után nyúl, és letör belőle egy kis darabot.
- Nem mondtam - lepillant a falatkára, majd fel, megszokásból újra körbe a teremben.- Egy kisbirtokos gazdának gondoztam a lovait két napnyi járóföldre innen, amíg a parasztjai elviseltek.
Megvonja a vállát, elmélázva az ujjai közt tartott kenyér héj fölött.
- Vasvilla, kiegyenesített kasza, és a fáklyák. Tudja, hogy van ez, doktor. -  mosolyog fel végül Dieter-re, aztán az ablakon kibámulva a szájába emeli a kenyér-darabot.